1
Komáromon innen vágtatott a vonat Budapest irányába.
Fiatal pár ült a Sopronból indult másodosztályú kocsi egyik fülkéjében.
Szemközt ültek s nézték egymást szerelmesen.
Addig néztek farkasszemet, mígnem a leány szeméhez emelte a zsebkendőjét, mintha titokban felkönnyezett volna.
Abban a pillanatban sok-sok gyöngédséggel szólt reá a fiatalember:
- Márta, megharagszom...
Tudod, nem szeretem az érzékenykedést!
- Huszonegy esztendős múltam már néhány nappal ezelőtt - mondta kissé szemrehányóan a leány s újból mosolyogni szeretett volna a fiatalemberre.
Vatha Gábor komolyan fordult a leányhoz:
- Holnapután átmegy hozzátok az édesapám s a szüleidtől megkéri számomra a kezedet!
Az 1928-ik esztendőnek augusztus hava volt ez, kevéssel Szent István napja előtt s feledhetetlen délután mosolygott szét odakint.
Messze-messze, túl a Duna északparti tájain is, gomolyfellegek kezdtek föltolulni a zólyomi hegyek vonulata fölül, különben mély-kékben szikrázott az ég.
Olyan kéksége volt a mennyboltnak, aminőt csak augusztus havában lehet megfigyelni, amikor fáradni kezd a nyár, de őszi színek nem szoktak még megmutatkozni.
Ilyen délutánokon ujjongani szeretne mindenki azon való örömében, hogy az Isten engedte megérnie ezt a napot...
Mert szép az élet nagyon!
Sopron óta ketten ültek csak a fülkében és ha ráuntak volna olykor a szóra , egymásra mosolyogtak.
Később annyit kérdett a leány:
- S miért az édesapád kéri meg a kezemet, miért nem te magad?
- Azért, kedves, - magyarázta komolyravált hangon Vatha Gábor - mert így kaptak feleséget valamikor családunk sokat szenvedett ősei is.
Illő, hogy megbecsüljük a hagyományokat és ragaszkodjunk hozzájuk.
Veér Márta azonban mintha nem érezte volna át a helyzet ünnepiességét, mert kötekedve faggatta tovább a fiatalembert, aki születése óta ismerte őt, amióta pedig letette az érettségi vizsgát, tapodtat nem mozdult mellőle:
- Talán bizony félni tetszik a futóbajnok úrnak?
Hátha kosarat találunk kapni?
- Nem, Márta.
Eszemágában sincs, hogy szorongjak - mondta még mindig komoly hangon a fiatalember, aki veretlen bajnoka volt a rövidtávú futásnak.
- Én is ott leszek az apámmal, de az a rend, hogy ő beszéljen, lévén ő a családfő, mi pedig szófogadó fiai vagyunk a bátyámmal, meg az öcsémmel.
Arról persze szó sem lehet, hogy ide ne adjanak a szüleid...
- És ha nem adnának oda? - ütötte föl a fejét akaratosan Veér Márta.
Vatha Gábor erős két markába fogta most a leány két kezét:
- Nézz a szemembe, Márta!
A leány ráemelte mennykék szemeit:
- A szemedbe nézek, Gábor...
- Így!
Most pedig hallgass meg...
Ha megesnék, hogy te feltűnési pózból kosarat adnál nekem, még azon az éjszakán leszedném leányszobád ablakáról a rácsot , hágcsó nem kellene az ablak megmászásához, mert földszinten laktok, belépnék a szobádba s úgy, amint találnálak az ágyadban, ölembe emelnélek s egyenesen az előre avizált anyakönyvvezető elé hurcolnálak.
Becsületszavamra mondom ezt s olyan igazán, mint ahogy Vatha Gábor végzett bányamérnökhallgató vagyok!
Hát adsz-e kosarat?
Itt már félénken mosolygott fel a leány:
- Inkább nem adok, Gábor.
Mert amilyen kiszámíthatatlan kedved van nem egyszer , még valami ostobaságot találnál elkövetni...
Most pedig csókold meg a kezemet , jeléül annak, hogy egyszersmindenkorra szent közöttünk a béke!
Vatha Gábor lehajolt a Veér Márta keze fölé, akit jobban szeretett talán az édesanyjánál is.
Kevés szünet állt be, mintha mind a ketten ugyanegy dolgon találtak volna elgondolkozni.
Felsőgalla körül kanyargott már velük a gyorsvonat, északi irányból nem látszottak már a felhők, mert az ég egész északi negyedét hegyvonulat takarta el előlük, melynek egy sziklájáról élesen vált ki az égbolt kék alapszínén a bánhidai turul.
A leány hátravetette fejét a fülke párnázott falára s szabadon látszott formás nyaka és szép feje, amelyet fülcimpán alul koszorúzott gesztenyeszín haja.
Vatha Gábor kifelé nézett egy darabig, miközben valami bányászdalocskát dúdolgatott magafeledten.
Érezni lehetett, hogy messze jövőben próbál kutatgatni gyötrött gondolataival.
Barnabőrű, merész arcéle volt, sűrű és sötétlő hajjal , csupa akarat és elszántság, csak a szemenézése volt melegebb valamivel .
Feketébejátszó kék színe volt a szemének.
Égő töprengéséből a leány hangja rebbentette föl:
- Kérdeznék valamit, Gábor.
- Hát kérdezz, kedves! - nézett reá a fiatalember olyan tekintettel, mintha távoli álomból rezzentették volna fel.
- Remélem azonban, ezúttal jobb leszel és nem fogsz számonkérni megint...
A leány dacos fejvetéssel válaszolt, amiből megsejthette Vatha Gábor, hogy kardos menyecskévé válik egykor a kislány, ő maga viszont, bármilyen kemény legénynek is vallotta magát ezidőszerint még, szófogadó férj lesz idővel, akinek annyi joga lesz legföljebb, hogy ráhagyja a fiatalasszonyra: "rendben van, szívem, én is szószerint így gondoltam."
Veér Márta keskeny szája körül kis konokság villant el, amint leendő vőlegényére nézett:
- Csak azt akartam kérdezni, Gábor, mint gondolod: mikor leszek a feleséged?
Vatha Gábor nem válaszolt azonnal.
Maga elé nézett, először, elsötétült arccal s akkor így kezdett beszélni:
- Jól tetted, hogy előhoztad, kedves, hisz előbb-utóbb úgyis rákerült volna a sor, hogy ezt is meghányjuk-vessük egymás között...
E pillanatban csak egyet mondhatok neked: két hónapja, hogy kikaptam bányamérnöki oklevelemet, itthon azonban fogalmam sincs, mit kezdhetnék vele?
Boldogtalan ország lett mára Magyarország és ha idehaza magam alá tudnék is kaparni majd valami állást, csak épp ahhoz lenne elegendő, hogy eltengődjünk belőle.
Ezt pedig semmi körülmények között sem szeretném, mert az én feleségemnek olyan asszonynak kell lennie valamikor, akit a tenyeremen fogok hordozni...
Egyelőre annyit csupán, hogy két , legfeljebb harmadfélesztendőn belül bármelyik szögletében is a világnak, de kiverekszem magamnak komoly és mérnökemberhez méltó megélhetésemet...
Nyugodt vagy, Márta?
- Nyugodt vagyok, Gábor - mondta halkan a leány.
Esteledni kezdett s a gyorsvonat az összekötő vasúti hídon zúgott át velük .
Attólfogva hallgattak, mintha mind a ketten szívük mélyéig meg lettek volna illetődve.
Negyedóra mulva kiszálltak a keleti pályaudvar zengő csarnokában , taxiba ültek s nem álltak meg, csak a Fodor-utcában: hol a legszélsőbb budai házak sorakoznak a hegyoldalban.
Vatha Gábor kifizette a soffőrt, átvette a két könnyű táskát, miközben a leány becsöngetett az egyik alacsony és sárgára meszelt villába.
Két öccse futott ki egyszerre, kinyitották a kaput s nénjük nyakába csimpaszkodtak.
Kiderült, hogy a szülők nincsenek odahaza, mert látogatóba mentek át valami jóismerős családhoz.
Veér Márta megfordult:
- Majd máskor, kedves - szólt a fiatal bányamérnök.
- Most egy kis dolgom van még.
Szervusz!
- Szervusz! - mondta a leány s csókra nyújtotta a kezét.
Néhány pillanattal később Vatha Gábor jobbkezében apró táskájával, nagy lépésekkel haladt már lefelé a villák kettős sora között, a Királyhágó-utca felé.
Mert ott laktak.