Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ritoók Emma
Egyenes úton - egyedül
Keletkezés ideje
1905
Fejezet
2
Bekezdés
1195
Mondat
2203
Szó
28424
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
ELSŐ RÉSZ
I.
Egyedül maradt a lassan besötétedő szobában és a fiatalember úgy érezte, mintha nemcsak a nagy város kora szürkülete szállna le, hanem a gyásznak és szenvedésnek az árnya is itt maradt volna.
A temetés elvonult a nagy bánattal és azokkal az apró, kicsinyes kellemetlenségekkel együtt, amelyek a különben is kínos helyzete még kínosabbá teszik hozzátartozóknak és idegeneknek egyaránt.
A temetkezési szolgák leszedték a másik szobából a banális fekete posztódarabokat , feketére festett deszkákat, lámpákat hordoztak el és közönyös arcukkal, hangos beszédükkel behozták a munkás utca hangulatát.
Az egyik még visszafordult valami kalapácsért, amit ott felejtett és káromkodva szaladt a többi után.
Kint az ajtót durván becsapták, - aztán egyszerre nagy csönd lett...
Az udvari lakásba nem hatolt föl az utca zaja és a csöndben és sötétben csak egy légy zümmögése hallatszott, amint eszeveszetten vergődött az ablak között.
Lénárd Sándor összeborzongott: a halál rettenetes és csunya is.
Hiszen orvos volt és megszokhatta volna már; de minden halál más volt.
A rettenetesnek az árnya mindegyikben másképp vetődött a halottra és az élőkre...
És talán ez a halál volt valamennyi közt a legszomorúbb.
Hónapok óta látni egy jó barát, egy fiatal élet lassu elmúlásának kínos óráit; egy fiatal emberét, aki hónapok óta vergődött menthetetlenül, aki folytonosan az élettel foglalkozott, a tudományával, a hírnévvel, a könyvével... főleg a könyvével, amibe mindent bele akart írni, nagy csodálatos revelációkat, amiket talán lázas agya diktált neki.
De a Balázs Károly könyve sohasem készült el, éppen olyan értelmetlen töredék maradt, mint az élete.
Lénárd nem ment ki a temetőbe.
Minek okozott volna magának fölösleges kínos perceket, mikor nem segíthetett vele sem a halotton, sem szegény hugán.
Milyen halálos csönd lett!
Már a légy sem vergődött...
Valami barátságtalan , szinte részvétlen hideg kezdett elterjedni, mintha nem látott réseken nyomulna be , közönyösen élők és halottak iránt egyaránt.
Lénárd fázni kezdett.
Fölvette a kabátját és kiment; sem az előszobában, sem a konyhában nem volt senki, a kis cselédleány is elment a temetést nézni.
Lénárdnak egyszerre eszébe jutott, hogy Ágnes ebbe a sötét, hideg, üres lakásba fog visszajönni, ahol nincs már senkije , még a halott sem.
Megesett a szíve a szegény, sokat szenvedett leányon.
Gyorsan megnézte az óráját és látta, hogy még van ideje, mielőtt Ágnes hazajönne, mert újra nem akart vele találkozni.
Legalább ne fogadja ez a rettenetes ridegség szegényt.
A kályhában levő parázsra egy csomó fát dobott és amint a láng fellobbant, a szoba is mindjárt barátságosabb lett a fénysávtól, amely a padlón végigvetődött, majd megtörve a fal alján, egészen az aranyos képrámákig nyúlt, el-elsötétülve, meg újra fölvillanva.
Lénárd a gázt is meggyújtotta és még arra is gondolt, hogy a másik szoba ablakát kinyissa, hadd tóduljon be a tiszta téli levegő a nyomasztó halottas szagu szobába; azután betette az ajtót.
Olyan barátságosnak látszott egyszerre minden: a tűz pattogott, a kis álló óra, amelyet újra fölhúzott, lassan ketyegett, az eső csöndesen csapkodta az ablakot és a lámpa nagy világos kerek foltja békésen terült el az asztal felett, mintha a halál nagy tragédiája sohasem vonult volna itt keresztül.
De most már csakugyan menni akart.
Újra fölvette a kabátját, amikor kint meghallotta az ajtó nyílását.
Egy pillanatig kellemetlenül érezte, hogy most már nem menekülhet... azután a szobaajtó is benyílott.
Ágnes belépett és hirtelen a szeme elé kapta kezét, - kisírt, fájós szeme elé , amelyet olyan váratlanul ért egyszerre a világosság.
Azután egy pillanatig csodálkozva nézett Lénárdra.
- Itt maradt?
Megvárt engem?
Kint a nedves téli hidegben, a halál belső hidegét hordozva szívében, iszonyodva gondolt erre a visszatérésre, erre a magányra.
A szomoru, egyszerü temetés alatt , mig szeme a szürkén továbbhúzódó füstszalagokat nézte, amelyet a város ontott, - nézte, amint lassan szétterültek a ködös légben, arra a sötét lakásra gondolt, ami reá vár.
Nem találta rettenetesebbnek a szürkülő estében sötétlő sírt sem, ahová azt letették, akiért eddig élt.
Azután mikor visszaült abba a kocsiba, amelyben annyi asszony sírta ki már a könyeit, fásultság fogta el.
Az eső lassan esni kezdett.
Kint gázlángok , kivilágított kirakatok futottak el a kocsi mellett; beljebb villamos csengők, a város zaja verte föl érzéketlenségéből: az emberek csak tovább élnek.
Mikor kiszállt a kocsiból és az ismerős lépcsőkön fölment, csak annak örült, hogy az óbégató szomszédasszonyok elmaradtak mellőle, de amint a sötét előszobából belépett, szinte megvakította a lámpafény.
- Megvárt! - és mindakét kezét Lénárd felé nyujtotta.
A férfi gyöngéden fogta meg .
- Maga érezte meg csak, hogy mi lesz nekem a visszatérés ide egyedül!
Mélységes bánatában fogékonyabb volt érzelmi túlzásokra és a csekély gyöngédséget a maga lelki egyensúlyának megzavarásához aránylag nagyította.
- Szegény Ágnes, csak nem hagyhattam így magára.
- Abban a percben már Lénárd maga is meg volt győződve, hogy csakugyan megérezte előre a leány félelmét a magánytól , - hogy csak ő tudott ilyen gyöngéd lenni, - hogy csakugyan itt akart maradni.
- Szegény teremtés, egészen át van fagyva.
Üljön ide közelebb a kályhához.
- Segített a kalapját, kabátját levenni, széket húzott a kályha mellé és leültette.
Ágnes nem szólt semmit, csak engedte a másikat beszélni, rendelkezni, teát hozatni, csak érezte, hogy az a rettenetes belső hideg olvadni kezd, s a fizikai jólét érzése erőszakosan utat tör a fagyon át.
Lénárd iszonyodott a jelenetektől és hálás volt, hogy az a szenvedő leány ilyen hősiesen viselte magát, - ilyen nyugodtan és nemesen.
Amellett, mint aki valami önfeláldozó tettet követ el, nagyon meg volt elégedve önmagával és nemes lelkével , úgy hogy megnyugtató szavai csakugyan szívből jöttek.
- Köszönöm, sohasem fogom elfelejteni, - mondta Ágnes, amikor elbúcsúztak és úgy érezte, mintha el tudná hinni, hogy valaha valamikor még nyár is lehet.
Ágnes magában ülve csöndes kis szobájában, - mint mindenki, amikor valami nagy csapás éri, vagy az oknélküli lehangoltság szürke órái kínozzák lelkét, - Ágnes is mérlegre tette az élet értékeit, hogy szembe nézzen vele és öntudatosan belássa , vajjon érdemes-e az egész lét az élésre?
És még az ő bátor lelke is elcsüggedt , amikor látta, hogy a sors milyen kegyetlenül bánt vele.
Tizenhat éves korában árván maradt két sokkal fiatalabb hugával, akiket neki kellett nevelni.
Úgynevezett virágkora kenyérküzdelemmel, betegápolással , gyermektanítással telt el a kis városban, míg a bátyja Pesten küzdötte harcát az élettel és csak az ő jövőjének reményei aranyozták meg a kis család életét.
Ha majd Károlynak állása lesz!
És ez az állás volt az a meghatározatlan csoda, az a szézam, ami majd a jólét és boldogság kapuját megnyitja.
És azalatt Ágnes fölött lassan, szürkén teltek el az évek, míg végre Zsuzsika annyira nőtt, hogy egy szegény rokon, mint szorgalmas kis leánynak hasznát vehette és magával vitte.
Magda pedig olyan csodaszép baba volt, hogy szépsége miatt egy gazdag rokon vette pártfogásába és Ágnes huszonötéves korában először érezte , hogy végre a magáé lehet.
Egész szürke, lekötött és önfeláldozásban eltelt életének egyetlen ideálja volt az önállóság, mint más leánynak a szerelem.
Valahányszor eszébe jutott a rokonságnak minden apró fitogtatott jótette, örökös függése a kicsinyektől és nagyoktól , egyetlen nagy csábító gondolat ragyogott előtte: a magáért való élés, a magáért való dolgozás gondolata.
Az emberi természetes önzés követelte ezt az élet feláldozásáért.
Bátyjához költözött, az orvosi pályát választotta és a fanatikusok kitartásával fogott tanuláshoz.
És akkor jött a legrettenetesebb csapás.
A lassu betegség sorvasztó lázaival és végre az a hideg rettenetes éjszaka, amikor ott ült az ágy mellett, rámeredve a kis éjjeli lámpára, előre hajolva, szinte hallgatózva, mint aki vár, vár valamit... valami kikerülhetetlent, valami félelmeset, rejtélyeset, amely kint a sötét ablak mögött leskelődik.
És amikor a sötét hatalom hideg lehelete végigcsapott a szobán és a beteg ritkuló , halk lélegzete egyszer egészen elmaradt, Ágnes úgy érezte, mintha az ő lelke is megmerevedett volna.
Nem is fájt annyira, mint hitte: talán nagyon is el volt reá készülve, vagy talán nagyon is megdöbbentette.
Még másnap is, a reggel hideg józanságában úgy érezte, mintha a halott valami idegen lett volna, és mintha a saját temetéséről is - mindkettőjükéről - neki kellett volna intézkedni.
Csak most, mikor megint meleg emberi szeretet érintette a lelkét, találta meg újra önmagát.
És kétségbeesve, kétkedve Istenben és a természetben, egész lelkével az Ember felé fordult.
II.
A tavasz olyan hirtelen köszöntött be és űzte el a telet, mintha az élet meg akarta volna mutatni, hogy mégis csak ő az erősebb.
A nap melegen sütött be a kis udvari lakásba március elején, és amint az Ágnes kopottas gyászruhájára rásütött, a fekete szövet is vörösbe játszott.
Ágnesnek eszébe jutott, hogy nemsokára egy kis fehér díszt tehet a kalapjára, de hirtelen , azonnal megszégyelte magát e gondolat miatt.
A tél némi kibontakozást hozott; elhatározta, hogy bármilyen küzdelembe kerül is , a tanulmányait folytatni fogja.
Lénárddal pedig éppen tegnap beszélték meg , hogyha Zsuzsikát fölhozza magához, aránylag kevesebbet költenek a mindinkább fogyó kis vagyonból.
Arra is gondolt, hogy Zsuzsikának is fájdalmas lehet folytonosan más jótékonykodásának a terhét viselni és még aznap este megírta neki a tervet.
A jövő újra szép színbe öltözött és mintha természetes visszahatás jött volna létre, Ágnes szinte fiatalabbnak érezte magát.
Egy kicsit tovább illesztgette kalapját a tükör előtt, azután ijedten nézett az órára és lefutott a lépcsőkön , nehogy elkéssék az előadásról.
Mintha az utcán is csupa egészséges emberek jártak volna, egyszerre eltünt az a csodálatos kisérteties érzés, amely mióta az orvosi pályára lépett, de főleg a tél óta, üldözte: hogy minden járó-kelőben beteget látott.
És ha egy kiülő arccsontu , görbehátu fiu, amíg szorgalmasan jegyzett, elköhintette magát, szinte a szívébe vágott a gondolat: ime egy újabb halálraitélt.
De ma mindenki olyan egészségesnek, vidámnak látszott; a leányok ibolyás kalapjukat tették föl, a módosabb fiatalemberek drapszinü kabátban sétáltak a folyosókon és vidáman köszöngettek csinos leánykollegáiknak.
Beszélgető párok álldogáltak itt-ott az ablakfülkékben, akikre Ágnes az öregebbek elnéző mosolyával pillantott.
Ő is megállt Lénárddal egypár pillanatra, elmondta, hogy írt Zsuzsikának és hogy husvétra várja.
Előadás alatt egy napsugár folyton ott játszott a fehér jegyzetpapirosán, és Ágnes szórakozottan hallgatta a magyarázatot.
Csak este, amikor fáradtan jött haza az anatómiai gyakorlatokról, fogta el megint a megszokott téli levertség.
Ki tudja, milyen új változást hoz nyugalmas életébe ez a terv?
Eszébe jutott a régi élet, az örökös alkalmazkodás másokhoz - és nyugtalanul aludt el.
Pedig nem volt miért félni Zsuzsától.
Három év alatt nagy leány lett a kis sovány , kurtaszoknyás gyerekből, akinek bőrét barna-pirosra égette a nap és az orosztelki levegő.
A református papnénál lakott és egyáltalán nem érezte a jótékonyságnak azt a nyomasztó voltát, és a függetlenségnek azt a vágyát, ami az Ágnes fiatalságát elkeserítette.
Ő sohasem filozofált és meg volt győződve, hogy az élet körülbelül annyiból áll, amennyit itt maga előtt látott: a konyha, a kert, a férj és a gyerekek.
Esténkint olvasott ugyan Családi Lapokat és Ohnet-regényeket, amelyeket Oroszi Tildától, a legjobb barátnőjétől kapott, de sokkal józanabb volt, semhogy ábrándok megbolondíthatták volna.
Husvét előtt meghatározták a napot, mikor fog Ágneshez fölutazni.
Mikor a levelet megkapta, azonnal átfutott Orosziékhoz.
- Tilda, Tilda!
Csakugyan föl fogok menni Pestre.
Tilda, aki saját büszke bevallása szerint harmadszor olvasta a Vasgyárost , szemrehányó arccal fordul felé:
- Ugyancsak örülsz, hogy itt hagysz minket.
Zsuzsának egyszerre eltünt a ragyogás az arcáról.
- Mintha te nem szeretnél fölmenni!
- Hát Zsuzsa, bizony bevallom, hogy irigyellek.
Én ismerem azt a nagystílü életet , - magyarázta fontoskodva, - mert voltam fönt papával; gumiradleren jártunk és a kuzenom, - aki belém bolondult, a kis bohó, - sok mindent elmondott.
Megmutatta az arisztokraták páholyait, elmondta, melyik táncosnő a maitressz...
- De Tilda...
- No persze, a papa nem hallotta.
A Vígszinházban egypár írót is megmutatott , akikkel ő jó barátságban volt, aztán a képviselőházban is voltunk... egyszóval az ott az élet, ez itt csak aféle vegetálás!
- Hogy is nem mentek ti föl lakni?
Eliz is annyira kivánkozik, te is...
- Papa gyűlöli Pestet, azt mondja, hogy utálatos, veszekedő, lökdösődő nagy város , de tulajdonképpen azt hiszem, azért gyűlöli, mert ott nem tudja mindenki, hogy ő Oroszi Gáspár.
És tovább beszélgettek a szinésznők, irók, mágnások, képviselők világáról, kissé zavaros fogalmaikat a francia regényekből egészítve ki.
És ebben a ragyogó képzeleti világban nem jutott hely a harmadikemeleti szűk konyhaszagu lakásoknak , a kőszénfüstös, mindent bepiszkoló levegőnek, az örökké sáros vagy poros ruhaaljaknak, a hónap elseji gondnak, egyszóval a nagyvárosi úri szegénységnek.
Orosziék télen a megye székhelyén, nyáron pedig birtokukon Orosztelkin laktak és az Oroszi-lányok voltak a vidék pletykájának legkedvesebb tárgyai.
Ezek a lányok szabadon jártak-keltek, azzal foglalkoztak, amivel akartak, és hallatlan merészséggel, szembeszállva az ezredéves szokásokkal, nem mentek férjhez.
Ebben volt valami titokzatos!
A társaság aggodalmas figyelemmel kisért minden férfit, aki az Oroszi-ház kapuján belépett és leste az udvarlások lefolyását.
De hiszen éppen az volt a borzasztó, hogy valami feltünő udvarlást, vagy szakítást sohasem lehetett megállapítani.
Az Oroszi-lányokat nagyon különösnek nevelték.
Gáspár fiatal korában külföldön járt és ott házasodott meg, a megyei családok nagy megbotránkozására, és szinte méltó büntetésnek tartották, hogy amikor egymásután születtek a gyermekek, csupa lány volt, - csupa lány.
Mikor a negyedik lánya megszületett, Oroszi Gáspár, aki különben imádta őket, elhatározta, hogy kifog a természeten és majd nevel ő olyan lányokat, hogy megirigylik a fiús familiák.
Megkezdte a nevelést a legidősebbiken , Bellán és olyan jól sikerült, hogy tizenkétéves korában fiúsan lovagolt, két év mulva pedig nyakon ütött egy bérest, aki elaludt a kazal mellett.
Az anyjuk, aki meglehetősen elmosódott életet élt, kissé gyönge volt és képzelődő , s amellett nagyon szerette, ha kényeztették, - belátta, hogy most már neki is bele kell szólni a dologba, irt Angliába egy barátnőjének, hogy küldjön neki egy erélyes nőt, aki ezeknek a gyerekeknek a féktelen egyéniségét valamiféle irányba terelje, mert megváltoztatni őket már úgy sem lehet.
Annál is inkább szükség volt erre, mert megjött ötödiknek a várva-várt fiúörökös is.
Ez a fiú nem okozott olyan rendkivüli örömet, mint a várakozás után hinni lehetett volna.
A leányok már nagyok voltak és zsarnoki egyéniségükkel annyira betöltötték az egész házat, hogy a fiúnak szinte nem maradt hely benne.
Hanem az Orosziné gondolata kitűnően bevált; az erélyes, okos angol leány a szilaj teremtésekből olyan független gondolkozásu nőket nevelt, hogy a szomszédok nem tudtak hova lenni a megbotránkozástól.
Mindegyiknek helyes mederbe terelte a tettvágyát.
Bella rendelkezett az egész házban, Boris tudományos könyveket bújt , a szép Eliz - a család büszkesége - festeni tanult; csak Tilda vált ki a testvérek közül: a vizsgákról elégségeseket hozott haza és legfőbb élvezete volt a kertben az almafán ülve, az alacsony kerítésen át az utcán menő diákokkal kacérkodni, akik hozzá írták összes szerelmes verseiket.
Mióta Orosztelkibe kijöttek, csak a függőágyban lehetett megtalálni, ahol cigarettázva regényeket olvasott és szőtt és miután kijelentette, hogy Orosztelki környékén csak húsz éven aluli gyermekek és harminc éven felüli vén emberek laknak, világfájdalmas hangulatba sülyedt, és nem akart társaságba járni.
Sokáig beszélgettek Zsuzsával együtt, amikor Gazsi titokzatos arccal megjelent .
Zsuzsa diszkrétül visszavonult, Tilda pedig leereszkedőleg kérdezte az öccsétől:
- Na, mi baj, gyerek?
- Nagy baj van!
- Bizonyosan megint a husvéti bizonyítvány.
- Az is.
- Már megint elégséges?
- Még annál is rosszabb.
- Micsoda? - kiáltott föl Tilda és felült a függőágyban, - nem szégyeled magad ?
Hát már annyira sülyedt a tekintélyünk, hogy egy Oroszi-fiú nem tud egy rongyos elégségest kiszoritani a tanárjától?
- Hagyd el, ez még a legkevesebb, de a latin tanár megtalálta egy költeményemet...
- Na, hát aztán?
- Izé... egy szerelmes verset...
- Tán csak nem Zsuzsikához?
- Ah, dehogy!
Békei Lolottehoz.
- Majd adok én neked Lolotteot, - kiáltott Tilda, eldobva jobb kezéből a cigarettát és kiugrott a függőágyból.
- Kölyök, hát te primadonnákhoz írsz verseket?
Az Oroszi-lányok gyors kezét jól ismerte Gazsi is és ügyesen hátraugrott, amíg szikrázó szemekkel kiáltott vissza: - Ha ezt egy férfi tette volna!
Tilda elnevette magát.
- Hallgass!
Add ide a bizonyitványodat, ma este elintézem az egészet.
És csakugyan símán elintézte az egész ügyet, csak Boris jelentette ki, hogy hiszen fiú, mit várjon az ember tőle?
És ebbe az egész ház belenyugodott.
De Tilda este egy levélkét csúsztatott a Gazsi kezébe, hogy hálából juttassa rendeltetési helyére; és mivel Gazsi azonnal megértette a dolgot, azt lehet következtetni, hogy nem ez volt az első postás-szerepe.
Husvét elvitte Zsuzsikát Pestre, de az ő elmenetele nemcsak Tildára hatott.
Eliz, akiben legerősebben dolgozott az anyja idegen vére és legkevésbbé kötötte őt az oroszi röghöz, Eliz már régen elvágyott, nyugtalanul valami után.
Voltak nagy álmai és hirtelen kétségbeesései, nagy remények és oknélküli kishitűség egymást váltották föl lelkében.
Egyensúlyát vesztett művészlélek volt az övé, a nagy teremtő erő nélkül.
De Eliz csak annyit érzett, hogy zavaros bizonytalanságából lelke itt nem tud kibontakozni, mert talán nem tanult, nem látott eleget, vagy nincs rokonlélek, aki vezesse.
És amikor Zsuzsika elutazott, úgy érezte, mintha vele történt volna valami nagy igazságtalanság.
Ez az egyszerü kis leány ott lesz mindannak a közepében, aminek semmi hasznát sem veszi; ő pedig itt él elégedetlenül... telve kialakulni nem tudó vágyakkal!
És éppen akkor történt, hogy az idősebbik Jánosi megkérte a kezét.
Az enyhe tavaszi estén együtt ültek a leányok a kertben, mindegyik a maga dolgával elfoglalva, mert ha együtt beszélgettek, egy negyedóra múlva már össze is pereltek.
Miután Tildát mindegyik külön összeszidta, hogy semmit sem csinál, csak egész nap cigarettázik, Tilda ásítva, de a legnagyobb lelki nyugalommal szólalt meg.
- Ma megint harmadnap van.
- Vajjon eljön Jánosi? - kérdezte Boris és megnézte az óráját.
- Hogy is lehet ilyet kérdezni?
Erdők, mezők elvirulnak,
Országutak elromolnak;
A szerencse forgandó,
Csak Jánosi állandó,
szavalta Tilda nagy páthosszal Eliz felé fordulva.
- Szamár! - felelt az neki mély meggyőződéssel.
Jánosi tudniillik az Eliz kedvéért már évek óta járt Orosziékhoz és minden harmadnap csodálatos pontossággal jelent meg az aszfaltos feljárón könnyü kocsija .
És ez a nem nagyon fiatal, de rendkivül kedves, nyilt modoru, tipikus magyararcu ember, akit minden leányos háznál szívesen láttak volna, makacs szívóssággal csak ezt a hideg leányt szerette.
Tilda szerint nem is volt más hibája, mint ez a rettenetes harmadnapos pontosság.
- Csak egyszer tévesztette, vagy felejtette volna el, - sóhajtott föl, - én mindjárt beleszerettem volna.
És éppen ezen a napon történt, hogy az elhatározásnak valami hirtelen kitörésével , amikor már azt hitték, hogy megmarad ilyen harmadnapos barátnak, - megkérte az Eliz kezét.
Eliz annyira kipirultan és izgatottan jött le a kerti lépcsőn estefelé, hogy a leányok leolvastak az arcáról mindent.
De senki sem kérdezősködött, mikor a távoli kedves sarokban, a nagy diófák alatt levetette magát üresen hagyott helyére.
Mind érezték az életbe vágó kérdés fontosságát és mindegyiknek volt valami gondolni valója hozzá önmagáról.
Csak amikor az esthomály elmosta arckifejezésüket, szólalt meg Bella.
A sötétben annyival könnyebb beszélni!
- Elfogadtad?
- Nem, - felelt halkan, vontatottan Eliz.
- Jól meggondoltad?
- Lehetetlen volt másként...
Lehetetlen... - és csaknem könyekbe tört ki, hogy ilyen fájdalmat volt kénytelen okozni annak, akit nagyon szeretett és mégsem eléggé.
- Nem fogod megbánni? - most már a Bella hangja halkult meg valami bizonytalan visszaemlékezés hatása alatt.
- Nem tehettem másként, - ismételte makacsul Eliz
Megint elhallgattak.
Végre Tilda fölsóhajtott.
- Igy hát a harmadnapos barátunk sem fog többé hozzánk járni.
Egészen komolyan mondta, észre sem vette, hogy ez a kedvenc kifejezése kicsúszott a száján Eliz előtt.
De nem nevetett senki.
A helyzet nyugtalanító volt.
Ekkor Boris hirtelen élesen fölcsattant.
- Legjobb lesz, ha szokásod szerint megint felülsz az almafára és bekacérkodol egypár diákot.
- A diákok tudvalevőleg nem szeretik a tudományos akadémiákat, még ha olyan szép cégére van is, mint jó magam.
- Akkor hát tétesd ki a diszes bizonyítványaidat az anyakönyvi hivatal táblájára , így még sikereid lehetnek.
A két leány szerencsésen összeveszett - a hangulat helyreállt, mindenki megkönnyebbülten sóhajtott föl.
A vacsoránál már csak Eliz volt egy kicsit hallgatag; a mai megkérés eldöntötte sorsát.
Ha ennek az embernek nem tudott a felesége lenni, akkor csak egy jövő van előtte, - a művészet.
Azon nem sokat aggódott, hogyan nyerje meg az apja beleegyezését.
Az öreg úr tudtán kivül mindig azt akarta, amit a leányai, habár megfordítva hitte.
Eliz bement az anyjához, amikor már lefeküdt.
- Mamus, tudod már, hogy nem megyek férjhez Jánosihoz?
- Megkért?
- Igen.
- És te persze kosarat adtál!
Engem nem szokott senki megkérdezni, minden a hátam mögött történik!
- De mamus, miért neveltél ilyen önállónak?
- Én nem neveltelek... én rám akkor sem hallgatott senki... én nem akartam négy vén leányt nevelni.
- Ha mindenáron el akarsz küldeni magadtól, úgy is eléred.
Én úgy is elmegyek, - festő akarok lenni.
- Eliz, el akarsz hagyni?
Magához vonta a leánya fejét; csak most látszott, mennyire hasonlítottak egymáshoz, de Elizben már a magyar barnaság hódított.
Egész arcszine, szeme, haja , sötétebb volt.
Az anyja arcán merevvé vált mosoly nála az erély vonásává lett.
- Az anyja aranyszőke, a leánya aranybarna, - mondta egyszer valaki, mert Orosziné örökös betegeskedése mellett bámulatosan megtartotta termetét és haja szinét.
- El kell mennem, mamus, - nekem is csak meg kell próbálnom megtalálni az életemet.
És te segíteni fogsz nekem, hogy papával megszoktassuk ezt a gondolatot.
Senki sem tudott úgy bánni Oroszival, mint Bella; neki köszönhette Eliz, hogy ősszel maga ment a leányának lakást keresni Pestre, - ha már nem fér a bőrébe.
- Aztán hazajőjj, ha megunod azt a csunya, sötét várost, - mondta, amikor Eliztől elbúcsúzott.
Most még jobban meggyülölte Pestet, amióta elvette a leányát tőle.
III.
A késő ősz sötéten, ködösen feküdt rá a városra és bevonta szürke egyhangúságával az utcákat.
Korán esteledett; a nedves aszfalton a gázlámpák csillogón vetették végig fényüket, míg a boltkirakatokból széles sávban sugárzott ki a világosság.
A férfiak kedvetlenül, közönyösen futottak tovább az utcán, az asszonyok csatakos szoknyájukat emelve, meg-megcsúszva siettek, - kiki a tűzhelye felé.
Legalább Eliz azt gondolta, amikor hazament.
Az ujdonság mámora oszlóban volt és kezdte az önállóságnak szokatlan keserves oldalát megízlelni.
Nem bírta fejéből kiverni az otthon gondolatát.
Ott ülnek a nagy nappali szobában a lámpa körül és olvasnak vagy pörölnek, míg a Tilda cigarettájának a füstje lustán száll föl és lassan elterül a világos asztal felett.
Együtt vannak, - vajjon hiányzik-e ő közülök?
Miért, miért is jött el?
Ez a mai nap rettenetes volt.
Az első magány, az első nagy kétkedés keserves napja.
A festőiskolában a tanárja elégedetlen volt vele és egyszerre a jövő, a siker, mint nagy kérdőjel tolakodott elébe.
Mit akar ő itt!
Mi lesz?
Csupa formátlan, felelet nélküli kérdések álltak elébe.
És amikor be akart menni a kapun, egyszerre megijedt, hogy ezekkel a kérdésekkel szemben egyedül maradjon a szobájában.
Visszafordult és némi habozás után becsengetett Ágneshez.
Ágnes maga nyitott ajtót.
- Eliz, Eliz! csakhogy már egyszer eljöttél!
Eliz vidáman fölnevetett, nehogy a könyei előtörjenek és rendkivül gyorsan kezdett beszélni, hogy mennyire el van foglalva, hogy mennyit tanul, - nem, a világért sem vallaná be, hogy fél a csalódástól azon az uton, amelyre a saját akaratából lépett.
- Ki van bent? - kérdezte.
- Stadler Feri; egy fiatalember, aki itt lakik a házban.
Nem is tudom miért jár olyan gyakran ide; annyira unom!
Bent egy fiatalember beszélgetett Zsuzsikával, aki nagyon piros volt és zavartan hajolt a leejtett gyűszűje után, a fiatalembernek pedig nagyon ragyogott a szeme és föltünően pödörgette a bajuszát.
Eliz elmosolyodott.
Ez az Ágnes vak, még azt kérdezi, miért jár ez a fiatalember annyit ide?
Aki három leánytestvér között nőtt fel, az ismerte az ilyen jeleneteket.
Egyszerre jókedvü lett: de jó, hogy legalább ilyen tavasz virágzik ebben a füstös, ködös, őszi időben!
Az Eliz jókedve átragadt a többire is; szépsége és a fiatalok szerelme bearanyozta az egyszerü kis szobát.
Mikor elmentek, Eliz szemébe nevetett Ágnesnek:
- Te, ezek itt ketten szerelmesek egymásba, - suttogta.
Ágnes meglepetten kapta föl a fejét:
- Az lehetetlen.
- Hallod-e, ha fiatal leányokat akarsz nevelni, jobban nyisd föl a szemed.
- Hát mit tegyek? - kérdezte Ágnes egész kétségbeesetten.
- Mi ez a fiatalember? - kérdezte Eliz praktikus fölénnyel.
- Technikus, most vizsgázik.
- Akkor nagyon jól van; elveszi Zsuzsát, nagy lakodalmat csapunk és az első gyermekének én leszek a keresztanyja.
De Ágnes nyugtalan maradt.
- Istenem, minden egyszerre szakad rám!
Tudod, hogy az a nagynénénk meghalt , akinél Magda volt?
- Az a gazdag?
- Dehogy volt gazdag!
Kiderült, hogy semmije sincs.
Magdát pedig nagyon elkényeztette.
Hogy lesz majd nálam megelégedve?
- Olyan szép még Magda, mint gyermekkorában?
- Nagyon szép.
- Hm, hm, - csóválta fejét Eliz.
- Igazán nagy kérdés, de majd segítek én neked.
Eliz fölvidulva tért haza: egy kis otthont látott, egy kis szerelmet, és még segített is másokon.
Mégsem olyan szürke az élet, mint hitte.
De Ágnest nem vidámitotta föl ez az ujság.
Különben is hetek óta izgatott és ideges volt; nagyon kifárasztotta a tanulás és a sok szenvedés látása, Lénárd pedig már olyan régen nem volt nála.
Eleinte minden este remélte, hogy mire hazaér, ott találja; azután el akarta magával hitetni, hogy ő egyáltalában nem várja és nem is hiszi, hogy el fog jönni.
De azért minden csengetésnél összerezzent.
- Ime, a jóbarátok, - gondolta kissé keserüen, amikor lefeküdt és irigyelte Zsuzsikát, aki már mélyen aludt az egészséges fiatalság és tudatlanság nyugalmával.
Igen, mert csak az a leány, aki semmit sem tud az életről, hajthatja le fejét este a párnájára nyugodt bizalommal a távollevő férfiban.
Milyen boldog lehet a férfi , aki tudja, hogy a szeretett leány, jól őrzött otthonában van, ahol gondolatai mindig fölkereshetik.
A nő hiába retteg a férfiért, az életnek minden utcasarkon reáváró ezer csábítása mellett; hol keresse meg, ha reá gondol? és gondolhat-e rá anélkül, hogy gondolatát is be ne szennyezné?
A férfi független, külön életének kérdése kezdte kinozni.
Az az élet, amit nem ismer a leány és elkeseredetten sejt az asszony, - a jogos és oktalan féltékenységek e legfőbb oka, - egyszerre, szinte váratlanul izgatni kezdte Ágnest.
Nem is sejtette, hogy ezek a szomoru reflexiók csak hiábavaló várakozásának voltak utóhangjai.
Egyáltalában nem igen ért rá s nem is értett hozzá, hogy analizálja önmagát, vagy másokat; a saját lelkébe sem látott bele, annál kevésbbé a másokéba .
Könyvei vakká tették az élet iránt és mert fanatizmussal csüggött a saját élete célján, nem látta meg a másokét, csak amikor az ő útját keresztezték.
És mert vak volt, önzőnek látszott, - önzőnek akkor is, amikor föláldozta magát.
Zsuzsika jegyváltása még a télen megtörtént és Magda is beköltözött a kis otthonba, amely szinte szűk és kicsinyes volt arra, hogy az ő szépségét magába fogadja.
Reményeinek, jövőjének megváltozása kissé zárkózottá tette, mintha túlságosan büszke volna, nehogy véletlenül is panaszkodjék és szó nélkül alkalmazkodott az új élethez.
Egyszer annyit mondott a jövőjéről, hogy szeretne szinésznő lenni.
De annyira ellenezték mindannyian, - főleg Lénárd, aki megint többet járt Ágnesékhez, - hogy nem beszélt többet róla.
Magda tudta, hogy élete céljának meg kellett változnia , de azt is érezte, hogy még nagyon fiatal, még ráér tervelni.
Ott ültek a téli estéken és a Zsuzsa kelengyéjét hímezték; néha még Ágnes is segített.
A fiatal pár tréfált vagy duzzogott, néha Eliz rontott be, behozva ruhája vastag posztójával és prémeivel az utca hidegét.
Ha szokatlan időben csengettek, Ágnes és Magda egyszerre kapták föl fejüket: - Ez Lénárd! - és a kis társaság együtt ült Balázséknál, mint valami nyugalmas polgári otthonban, pedig majdnem mindegyiknek a lelke tele volt egy új kornak, egy megváltozott jövőnek az eszméivel...
IV.
- Gondolja, hogy Zsuzsika boldog lesz? - kérdezte Lénárd hosszabb hallgatás után.
Tavasz volt és elmult az esküvő is, amely annyi gondot okozott.
Mikor Zsuzsika remegő kezével eligazgatta fehér menyasszonyi fátyolát, könyes szemei mögött azt gondolta, hogy soha senki olyan boldog nem volt, mint ő... és szíve mélyén meg volt győződve, hogy valami fontos, rendkivüli esemény történik, amikor egy asszonyi élet boldogsága dül el.
Pedig ugyanazon nap délelőtt még három ilyen kis egyszerü menyasszony esküdött meg ugyanabban a templomban és mindegyik azt gondolta fehér fátyla alatt, hogy most valami nagy, rendkivüli fontos esemény történik.
Olyan egyszerü kis esküvő volt biz az mindegyik, amelyikre legfeljebb egypár öreg asszony, vagy kiváncsi cseléd megy be a templomba.
De azért a lakók mind kimentek a folyosóra, amikor Zsuzsa fehér ruhájában lement a lépcsőn.
Két fiakker várt kint, az egyikben a menyasszony a vőlegénnyel és egy szőke, hosszuhaju fiatalemberrel, aki a Magda vőfélye volt, - a másikban Ágnes , Magda és Lénárd ültek.
A házmesterné és a szomszéd boltosné kiszaladtak az utcára és két gyerek harsányan megéljenezte az új párt.
Zsuzsa boldogan mosolygott, de Lénárdot bántotta a dolog kicsinyessége és rosszkedvü volt.
Szerencsére zárt kocsikat rendelt a Zsuzsa bánatára, aki olyan büszkén mutatta volna meg boldogságát és fehér fátylát egész Budapestnek a Kálvin-térig.
- Gondolja, hogy Zsuzsa boldog lesz? - kérdezte Lénárd a hallgatag Ágnestől.
- Boldog, - ismételte elgondolkozva Ágnes, - azt hiszem, hogy a boldogságot magunkban hordjuk; az is csak a világszemlélet egy módja, mi projiciáljuk a világba, és azt hisszük, hogy onnan kapjuk.
Vagy hogy ne filozofáljak, - tette hozzá kissé elmosolyodva, - a boldogság lelki dispozició, és ha ez megvan Zsuzsában, boldog lett volna férjhezmenetel nélkül is, - ha nincs...
- Azt hiszem, túloz Ágnes.
Éppen a szerelem az, aminek elérése boldogságot adhat , főleg a nőnek.
- Főleg a nőnek, - ismételte Ágnes egy kicsit gúnyosan, - csak azért, mert eddig nem lehetett más vágya, ami betölthette volna, mint a szerelem.
A férfinak minden vágya, eszméje, törekvése teljesülhet, a nő meg sem kisérthet egyebet, mint hogy szeressen.
Magda letette a munkáját és tekintetével vett részt a vitában.
Sokszor nem egészen értette, amit beszélnek, de egy-egy mondat megmaradt fejében és napokon át foglalkoztatta gondolatát.
- Hiszen ismeri Oroszi Elizt, - folytatta Ágnes, - úgy szeretném, ha elérné az ő önálló célját, ő lehetne nálunk a "new woman" ideálja.
Szép és gazdag, neki sem az önállóság, sem a férjhezmenetel nem volna életfentartási cél és ha az eszme kedvéért az önállóságot választja...
- Az csak azt mutatja, hogy hideg szívü teremtés.
- Igen, - nevetett Ágnes, - maguk férfiak hidegnek neveznek minden nőt, akinek nem a férfi a végcélja.
- És mi tulajdonképpen Oroszi Eliz kisasszonynak a végcélja?
- Egyelőre festő akar lenni, de azt hiszem, maga sem tudja még az utját.
Azt hiszem ebben a mi zajtalan asszonyi forradalmunkban legnehezebb az átmenet kora .
Nemcsak minket nem értenek, hanem mi magunk sem értjük egészen magunkat.
A jövő, a boldog jövő asszonya már azoknak a törekvéseknek tiszta megértésével fog születni , amik előttünk még olyan homályosak.
- Nem értem.
- Hát nem látja, hogy köt minket a mult ezer szála?
A családi élet sok ezredéves megszokása?
Levették rólunk a járószalagot, szabadok vagyunk, de nem vehették le az átöröklést és a nevelést; és amikor bármelyikünk büszkén megy végig az utcán , be egy szerkesztőségbe vagy boncterembe, érezi lelkén azokat a láthatatlan kötelékeket, amik visszahúznak a régihez.
- És ha a boldog jövőnek az asszonya nem fog szeretni, még sem fog semmit sem érni, - szólalt meg hirtelen Magda.
Mindaketten mosolyogva néztek rá.
Olyan szép volt és olyan fiatal, hogy nem lehetett túlságosan komolyan venni a szavait.
Annyira gyermeknek tekintettek, hogy a legkomolyabb kérdéseket merészen fejtegették előtte.
Ágnesnek különben is elve ellen volt a nőnek affektált, szemérmes tudatlanságban való tartása.
És míg elveit vitatta, hogy Lénárdot meggyőzze, elfelejtette, hogy egy gyermek előtt beszél, akinek tiszta, de szenvedélyességre hajló lelke felszívta szavait s az igazi életnek ismerete nélkül egy különös erkölcsi világot teremtett magának eszméiből.
Nem ismerte az életet s egyszerre az élet legnagyobb kérdéseinek fejtegetése elé állították.
Magda újra a munkája fölé hajolt, hogy elrejtse pirulását és a lámpafény megint ragyogva játszott szőke haján.
- A jövő asszonya is fog szeretni, de bizonyosan másképpen, mint a mai; azt hiszem, nem fog az egyénisége megsemmisülni a szerelemben, hanem erősebben ki fog fejlődni általa.
Vagy ki tudja, hogy lesz? semmit sem látunk előre, de hogy változnia kell, arról meg vagyok győződve.
Egy kis gondolkozás után Ágnes újra megszólalt:
- Egy tisztább, társadalmi formáktól függetlenebb és a társadalomtól mégis tiszteltebb szerelmet gondolok, amibe az asszonyt a maga egyénisége viszi bele s amiért felelős tud és tartozik lenni; nem pedig a mostani, alkalmakból , rábeszélésből, regények utánaérzéséből, szeretniakarásból komponált szerelmet.
- Milyen forradalmár-szellem van a maga nyugodt külseje alatt!
- Igen, gondolkozásban forradalmár vagyok, de félek, hogy tettekben csak olyan kis nyárspolgárasszony akár... akár...
- Akár Zsuzsa, - szólt közbe Magda nevetve, aki bár nem mutatta, kissé lenézte Zsuzsa sorsát.
Ő másként akarta berendezni az életet, de még nem tudta hogyan.
- Mondjuk hát, hogy Zsuzsa, - bólintott Ágnes.
- Igaz, hogy ő a kedves polgári gondolkozás példányképe... reméljük is hát, hogy boldog lesz.
- Vagy legalább is örüljünk rajta, hogy most az és ne gondoljunk azzal, ami lesz , - vetette oda könnyedén Magda.
- Milyen fiatal maga! - mosolygott rá Lénárd.
A Magda feje munkája fölé hajolt; csodálatosan tiszta arcvonásai mit sem vesztettek a rövidülés által, csak az árnyékok lettek mélyebbek szeme és szája körül és komolyabbá tették kifejezését.
Dús szőke haja, a legcsodálatosabb szőke haj, amelynek minden szála csillogott és most szinte rózsaszin reflekszben ragyogott a gázfénynél, meleg, aranyos színü keretbe foglalta az arc tiszta oválját.
Lénárd megjegyzésére hirtelen fölemelte fejét és egy pillanatig egymásra néztek ; tekintetük egy pillanatra egymásba mélyedt, összeforrt, azután a leány lassan lesütötte szemét, míg szemhéja csaknem összecsukódott.
Lénárd remegő ajakkal és orrcimpával, tágranyitott szemekkel nézett rá; a levegő forró lett, hogy szinte elakadt a lélegzete.
Egy pillanatra szédület kábitotta el mindkettőjüket.
Ágnes szólalt meg mit sem sejtve; a pillanatnyi varázs elmult, de ez a pillanat éppen elég volt arra, hogy három ember élete sorsát eldöntse örökre.
Magda fölállt és lassu, vontatott léptekkel ment át a másik szobába.
Lénárd tekintete rátapadt a hajlékony asszonyi alakra, ruhája ráncaira; karjának mozdulata, amint a kilincsre tette a kezét, derekának meghajlása, amint eltünt az ajtó mögött, valami soha nem látott szépség megnyilatkozásának tünt föl előtte.
Sápadtan állt föl és az ablakhoz lépett.
Türhetetlen volt a meleg, halántéka lüktetett; szeretett volna fölkiáltani, szerette volna magát a földre levetni és ujjongani vagy sírni, huszonnégy éves szíve egész megrendülésével.
- Nem jól érzi magát? - kérdezte Ágnes gyöngéden.
- Fáj a fejem és kint, úgy látom, esik, jót fog tenni a hűvös levegő.
Magda egész éjjel nyitott ajakkal és nyitott szemmel feküdt, a sötétbe bámulva .
Nem értette mi történt és csodálkozott.
Valami feszült nyugtalanságot érzett a lelkében, valami várakozással teli bizonytalanságot, de nem volt boldog, inkább csak izgatott.
Lénárd a szokott vendéglőjében hallgatta a cigányt, anélkül, hogy tudta volna mit játszanak és igyekezett összeszedni a gondolatait.
Tisztában volt vele, hogy itt valami vak, erőszakos hatalom rontott rá, és érezte , hogy nem fog vele bírni.
Ő egyáltalában nem bírt soha semmivel, bár általában jellemes, jószívű embernek tartották, de ezt nem annyira magának, mint inkább a körülményeinek köszönhette, amelyek több alkalmat adtak gyöngeségének a jóra hajlásra, mint a rosszra.
- Úristen!
Mi lesz ebből? - gondolta már vagy századszor, mialatt mindenféle esélyt mérlegelt magában.
Már éjfélre járt, mikor hazaindult.
Amint a vendéglőből kilépett, csaknem beleütközött egy piros kalapos, kövér lányba.
Egy pillanatig egymásra néztek s aztán a leány elmosolyodott; fehér fogai csak úgy ragyogtak a nagy üvegablakon kiözönlő világosságnál.
- Jó estét, Lénárd!
A fiatal ember ráismert a hangjáról és mosolyáról, az éjszakai életnek erre az alakjára, aki most egyszerre mint valami hatalmas orvosszer állott tépelődő gondolatai elé.
- Te vagy!?
- Igen én! - és a leány ujra nevetett, ujra megmutatta ragyogó fogsorát.
- Rég nem láttalak, - mormolta Lénárd még mindig szórakozottan.
A leány karját a fiatalemberébe öltötte.
- Mert már máshol lakom.
Nem kisérsz el?
Lénárd nem felelt, de megindult vele a hallgatag utcákon át.
Lépésük erősen visszhangzott, amint egy aszfaltjárdára értek.
Az éjszaka hűvös volt, de különös lágysággal, - mint valami kellemes tavaszi igérettel telve.
A leányt nyugtalanította a Lénárd szótlansága.
Nem tudta mire magyarázni.
- Rossz kedvü vagy! - mondta bizonytalan hangon.
- Mi közöd hozzá?
- Jól van, jól! - felelt a leány kissé dacosan.
Azután egy kapu előtt felállt a lépcsőre, hogy becsengessen.
Amint előrehajolt , amint felemelte a karját, egyszerre eszébe juttatta a férfinak azt a másikat, aki egynéhány órával ezelőtt éppen így hajolt előre, így emelte fel a karját, mikor a másik szobába átmenet a kilincsre tette kezét, igy - és mégis milyen másképpen!
Hogy is juttathatta eszébe ez a leány azt a másikat!
Egyszerre düh és szégyen fogta el.
Felkiáltott, és mintha menekülne, futni kezdett az utcán lefelé...
A másik csodálkozva nézett utána.
Lénárd egész hajnalig az utcán csatangolt és elhatározta, hogy soha többé, vagy legalább soká, soká nem fog elmenni Ágnesékhez.
De abban a percben már nagyon jól érezte, hogy ez az elhatározás hazugság és dühös volt miatta magára és az egész világra.
Annyira szenvedett, hogy sokszor valósággal gyűlölettel gondolt arra a csodálatos haju szőke teremtésre és arra a még csodálatosabb tekintetre.
Másnap délután, nehogy oda elmehessen, kiment a Margitszigetre, ahol még minden télies és rideg volt.
Egy vén kertész, aki a nedves földet ásta, csodálkozva nézett rá, míg ő keserü elhatározásával szívében tovább kóborolt az üres utakon .
De mindig hallotta a távolból a villamoskocsik csengetését és mire a szürkület leszállt, mégis odarohant, hogy egy induló kocsira felugorhasson.
Úgy érezte, hogy ennyi állhatatosságért megérdemli, hogy mégis elmehessen.
Félnyolc volt, mire becsengetett.
- Ilyen későn? - fogadta Ágnes.
- Tegnap olyan rossz színben volt Ágnes, hogy féltem valami baja lesz.
- Aggodalmasan nézett a másik szoba ajtaja felé, várva hogy éppen úgy meg fog ott jelenni a másik, mint ahogy tegnap eltünt.
- Képzelje, kint voltam a Margitszigeten, de olyan télies még minden.
- Pedig innen bentről egész tavasznak látszik.
Magda is elment sétálni.
- Elment sétálni? - visszhangozta Lénárd csaknem dermedten.
Ágnes meglepetten nézett föl.
- Bizonyosan meg fog hűlni, nagyon kellemetlen idő van, - folytatta gyorsan a férfi és úgy ült le, hogy arca árnyékban legyen.
Egyszerre meg volt győződve, hogy ő a világ legszerencsétlenebb embere és míg folyton az ajtóneszre ügyelt odakint , kínosan vigyázott, nehogy elárulja szórakozottságát.
De Ágnes nem vett észre semmit.
Úgy örült, hogy Lénárd gyakrabban eljött, hogy az egészsége miatt aggodalmaskodott!
Elégedetten hallgatta a férfi szórakozott , közönyös beszélgetését.
Végre a kis szobalány bejött vacsorához teríteni, Lénárd sem várhatott tovább.
Mikor a lakásból kilépett, szemben a lépcsőház gázlángja mellett egy aranyos szőke fejet látott megcsillanni, egy sötét matrózkalap alatt.
A folyosón találkoztak.
- Hol volt? - kérdezte Lénárd suttogva, olyan hangon, mint egy szerelmi vallomás és megfogta a leány feléje nyujtott kezét.
- Nem tudom, - felelt Magda, éppen olyan halkan.
- Miért nem várt meg? - kérdezte sürgetően, szinte szemrehányólag; eszébe sem jutott, hogy nincs joga ezt kérdezni, sőt úgy érezte, megkövetelhette volna, hogy várjon reá.
A leány egy pillanatig hallgatott.
- Vártam, de már nem bírtam tovább...
Azért mentem el egy kicsit sétálni... és éppen akkor jött.
- Bocsásson meg nekem, bocsásson meg, - súgta kétségbeesetten, de a leány nem értette miért, talán maga a férfi sem.
Valami hatalmas elérzékenyülés könyeket csalt a szemébe.
- Jó éjszakát!
- Jó éjt!
De még egypár pillanatig fogva tartották egymás kezét, azután Lénárd Sándor elsietett végtelen boldogsággal szívében, - haza.
A világért sem ment volna most a vendéglőbe vissza, nem akart gondolni a tegnap estére, nehogy még gondolatában is találkozzék az a kettő.
Szinte kinevette magát, hogy miért is szenvedett tegnap olyan nagyon, amikor tulajdonképp csak boldognak kellene lennie.
- Éppen most ment el Lénárd, - mondta Ágnes, amikor Magda bejött.
- Igen, találkoztam vele... a kapuban.
- Maga sem tudta miért hazudott, de olyan természetesen jött, mintha csak együtt született volna a szerelmével.
Gyöngéden megcsókolta Ágnest, egyszerre eltünt minden nyugtalansága.
V.
Oroszi Eliz nagyon kellemes otthont rendezett be magának.
Festői izlése megtartotta a középutat, a banális polgári butorozás egyhangúsága és az atelier-stilus rendetlensége között.
Egypár régi butor az apai házból adta meg a sötét alaptónust és egynéhány vidám pleinair-kép a világosabb színfoltokat .
Könyvek hevertek az asztalán, egyszerü festőállványa a szögletben állott.
De azzá a lakást, ami volt, az Eliz egyénisége tette, egész külseje, halvány szinü nemes arca, magas alakja művészies, egybeszabott ruhájában.
Volt egynéhány ismerőse és bár társaságban elég szívesen látták, mégsem volt társasága.
Mintha mindegyik már egy bezárt egységet alkotott volna, igazán bizalmasan, meghitten bejutni egyikbe sem tudott.
Gyakran érezte magát elhagyottnak és egész télen mind többször föltűnt előtte a nagy elkeseredett : Miért?
- Miért is fogtam bele?
Miért is jöttem ide?
Egypár hónap alatt belátta, hogy a festőiskolában nem tanul eleget, de nem volt elég önállósága, hogy áttörje az iskolai korlátokat.
Gyűlölte azokat az apró kis lapos virág-akvarelleket, amiket másolgatott és egyetlen egy embert irigyelt a világon: egy kicsi, pupos, bársonyzekés leányt, aki sokszor éhezett, de napokig járt kint a tavaszias időben a közeli falvakban gyalog, porosan, éhesen, egész csomó vázlattal térve vissza, csodálatos képekkel, amiken vad színfoltok , elrajzolt emberek és lovak voltak.
Eleintén nem szerették a tanárok, de egyszer aztán kijött a festőiskolába a nagy Mester, rámutatott ezekre a vázlatokra és kijelentette, hogy ez az egyetlen teremtő tehetség köztük.
De mikor bemutatták neki a csodálatos kis teremtést, akinek szemeiből szinte lázas boldogság sugárzott, a Mester csalódottan mondta:
- Leány?
Aznap éjjel Oroszi Eliz be sem tudta hunyni a szemét, másnap pedig elhatározta , hogy megpróbál írni.
Lehetetlen, hogy ne tudjon valamit teremteni; érzi, hogy van mondanivalója, csak nem tudja, hogy mivel fejezze ki.
Hátha tollal?
Volt egy zsidó ujságíró ismerőse, akivel a festőiskolában ismerkedett meg és aki egy nagy lapnak volt a kritikusa.
Két tárcáját közöltette a lapban s Elizt boldogsággal töltötte el az a tudat, hogy ő is alkotott valamit és amikor az ismerősök dicséretekkel halmozták el, el is hitte.
Hanem a legutolsó novelláját Derzsi visszahozta.
- Miért? - kérdezte Eliz lehangoltan, - ez sem rosszabb, mint a többi.
- De nem is jobb, - felelt a kis fekete ember, azzal a kiméletlen nyiltsággal , amely ebben a fajban a mindent szétboncoló kritikai szellemmel egyesül.
- És ami főbaj, ismétli magát benne.
- Már is? - kiáltott föl Eliz keserüen.
- Igen és éppen azért jó lélekkel tanácsolom, hogy térjen vissza ecsetjéhez és ne forgácsolja szét a tehetségét.
- Nekem nincs semmihez tehetségem.
- Ne keseredjék el mindjárt Eliz kisasszony, tehetsége mindenesetre van és gyakorlattal és erős akarattal...
Eliz gúnyosan vágott közbe:
- Ilyen tanácsokért már kurtaszoknyás koromban kinevettem a nevelőnőimet; kiméljen meg a kiméletétől!
Maga tudja legjobban, hogy sikerhez csak nagy teremtő genie juttat és azzal szemben akarat-gyakorlat...
- A sikerhez? - kiáltott fel Derzsi, - a sikerhez egészen más kell.
- Ugyan mi?
- Ha akarja, elmondom erről a teoriámat, de előbb engedje meg, hogy rágyújtsak egy cigarettára.
Eliz kinyitotta az ezüst cigaretta-dobozt és megkinálta.
- Engedje meg, hogy a magaméra gyújtsak rá.
Maguk hölgyek rettenetes rossz cigarettákat szoktak tartani.
Még csak most kezdték a dohány élvezetét, és kielégíti minden füst, csak füst legyen.
De nekünk férfiaknak már erre nézve kifinomodtak az érzékeink.
- Kérem, kérem, nem a nikotinizmus átöröklését akarta elmondani, különben pedig kaszinói cigarettákat tartok.
Hát csak gyújtson rá a magáéra! - és Eliz becsukta a dobozt a fiókjába.
Derzsi komikus kétségbeeséssel tette össze a kezét, de Eliz rászólt: - Tehát a siker ?...
- A siker egyszerüen alkalmazkodás.
- Azt hiszem, inkább véletlen.
- Nem, kisasszony, az nem véletlen, hanem egy nagy természeti törvény érvényesülése.
A siker a társasági létföntartás eredménye.
Ha létedet fönn akarod tartani, alkalmazkodjál a körülményekhez.
Azt mondják, az angol-szász fajnál sikert a munka biztosít, mert a társadalom a munkán alapul, no meg a vallásos regény, mert a másik oszlopa a vallás.
A német úgy megunta a "Biederkeit" -ot és az " Ewig weibliche" -t, hogy náluk már csak valami cenzuraellenes dologgal lehet hatni.
Nézze meg a német írónőket.
- Nem hagyná el a történeti bevezetést?
- Kérem, ez ethnologiai bevezetés volt.
Nálunk sikerről csak Pesten lehet szó , mert csak itt van központ.
Itt van meg minden külső eszköz hozzá: társas élet , hirlap, szinház, közönség, klikk...
- És író!
- Nem!
Író vagy művész lehet vidéken is, de siker nem.
És mivel ez a város olyan csodálatos vegyülete különböző embereknek és fajoknak, a társasági létföntartás a legpontosabb egyéni alkalmazkodást kívánja meg.
Nézze meg, hogy érintkezik a legporosabb bürokrácia a bohémmel; sváb, tót, magyar eredetü, sőt itt-ott zsidó is... mindegyik magával hozza vidékének nyelvét, jó és rossz tulajdonságait, - de különösen a rossz tulajdonságait.
Már most ezeknek mindnek tetszeni kell , mindegyikkel a maga nyelvén kell beszélni...
- Egy kissé homályos a teóriája.
- Vegyünk hát konkrét példát.
Oroszi Eliz sikert akar.
Gentry és keresztyén...
Ha zsidó volna, annak is meglennének a maga előnyei, a zsidó társaság bámulatosan viszi a maga pártfogoltjait.
- De hát Oroszi Eliznek először a maga gentry-társaságában kell helyet találni; nem abban, amelyikben csak bostont táncolnak, - azt csak akkor ajánlanám, ha cimbalmozni, vagy hegedülni tudna, - hanem abban, ahol a fiúk miniszteri hivatalnokok és írók egy személyben, a leányok pedig francia regényeket olvasnak.
Ebből csak egy lépés az előkelőbb írói és művészi társaságokba.
A főklikkek közül valamelyikbe okvetlenül be kell jutni : alig van három-négy, és mindegyiknek megvan a maga nagy-mogulja.
Egy ilyen társasághoz hozzá kell kötni magát, mindenben vele tartani, a hozzá tartozókat dicsérni, a nagy-mogult imádni, mindenki mást a klikken kívül lenézni és hülyének tartani.
Más klikkhez tartozót, vagy pláne a másik nagy-mogult dicsérni - felségsértés!
A klikk lassanként be fogja vinni magát a saját lapjaihoz, kölcsönbe dicsérni fogja, és a könyveiről magasztaló kritikát ír.
Irodalmi műveltség tekintetében ismernie kell az összes ma megjelenő tárcákat és verseket, ellenben minden tíz évnél régebben megjelent író: vén szamár!
- Maga a legrosszabb nyelvü ember...
- Kérem, csak hallgasson meg végig.
Ez még csak a klikksiker, - a kisebbik.
Ha ez megvan, akkor kezdjen lassan kifelé is mozogni.
Ez a klikk lesz ugyan mindig az otthona, a mentsvára, de ismerkednie kell tovább.
Egész télen folyton társaságba , zsurokra, premiérekre, estélyekre, fölolvasásokra járni, - nem szabad egy fiakker , vagy egy fehér keztyü miatt sehonnan elmaradnia!
Arisztokratákkal és politikai nagyságokkal meg kell ismerkednie: erre legalkalmasabb a Műpártolók társasága , ahol kitünő konneksziókat szerezhet.
Nyisson maga is szalont, legyen egypár érdekes embere, önmaga legyen szép és szellemes, legyenek olyan kijelentései , amire az emberek hanyattvágódnak, hadd foroghassanak a társaságban speciális Oroszi Eliz-féle mondások! - és végül barátkozzék az ujságírókkal is és ne zárja be előlük a panajottjait a fiókba.
Eliz hangosan felkacagott és nemet intett.
Derzsi búsan gyujtott rá megint a saját cigarettájára.
- És nem szabad ebből a társaságból senkit sem szeretni?
- Micsoda telhetetlenség!
Maga sikert és szerelmet is akar?
Talán elég volna az egyik is.
- Nem szerelmet értettem, - felelt Eliz megvető ajkmozdulattal.
- Egyáltalán figyelmeztetem, hogy az érzelmek ártanak a sikernek.
- És az eddigi barátaim?
- Nehogy azokat is vinni akarja!
Semmi fölösleges ballaszt.
- És meddig tarthat az így szerzett siker?
- Óh évekig!
Csak tudjon idejében visszavonulni, mint az ügyes színésznők, mielőtt az új nemzedék kitaszítja.
Akkor maradjon meg a klikkben mint pártfogó és fiatal tehetségek fölfedezője.
- Tudja, hogy utálatos, amit beszél?
- Tudom, de azért maga mégis meg fogja tenni.
- Ohó!
- Igen, mert nem arra született, hogy apró kis tanulgatások árán érjen krajcáros sikert.
Már pedig ezt akarja elérni, látom, csak rossz úton kezdte.
Kint csöngettek.
- Na, már megint jön valaki, - szólt türelmetlenül Derzsi, - pedig én akkor szököm, ki nem állhatom az általános társalgást.
- Mert akkor nem engedik mindig magát beszélni.
Lénárd jött be, Derzsi pár perc mulva eltávozott; érezte, hogy mennyire ellentétes elem, akivel találkozik: nem tudtak volna egymással mit beszélni.
Csak asszony tudja egy perc alatt teljesen megváltoztatni a társalgás hangját.
- Miféle Derzsi ez?
A jófajtákból való?
- Deutelnek hívták.
- Csókolom kezét, nem cigarettázom!
- Ez a Derzsi most visszahozta egy novellámat.
- Na ez hallatlan.
- Agyonkritizálta.
- Óh persze az a mindent disszolváló zsidó szellem olyan mint a választóviz, még az aranyat sem kiméli.
- Mikor látta Ágnesékat?
- Körülbelül egy hete.
- Lénárd hazudott, maga sem tudta miért, mert tegnapelőtt volt náluk.
- Hát Gregovicsék mikor utaznak el?
- Óh csak május végén.
Erzsike vérszegény, Franzensbadba mennek, és onnan a Tátrába.
Egy percig elhallgattak.
- Eliz nagysád mikor volt a Nemzetiben?
- Mostanában csak az operát kultiválom: Wagner és Wagner.
- Hát képet mikor látunk már a műcsarnokban?
- Óh ki tudja!...
Talán... - és egyszerre eszébe jutott, amit Derzsi beszélt, az összeköttetések... a siker...
- No de gyujtson rá igazán!
- Csak ha Eliz nagysád is.
Magda érkezett; csodálatosan friss és piros volt.
Az orrát jól odadörzsölte az Eliz arcához.
- Ugy-e hideg!
- S aztán közönyösen nyújtott kezet Lénárd Sándornak .
Félórai beszélgetés után együtt mentek el.
Eliz utánok nézett az ablakból.
- Mindent összevetve, ezek tulajdonképp megbeszélték ezt a találkozást.
Pedig Lénárd még csak most végez, a szülei nem fogják megengedni, és különben is, nem tudom elég megbízható ember-e?
De aztán elfelejtette a dolgot, a maga gondja foglalta el.
- Igaz, olyan a szelleme, mint a választóvíz, - ismételte a Lénárd mondását Derzsire gondolva - de ő legalább tanácsolt valamit, amit ti sohasem tesztek.
VI.
Kivirágzott a tavasz a Kálvin-tér és a Kossuth-utca sarkán, és az áprilisi ragyogó nap megaranyozta a szürke aszfaltot, a nagy bérkaszárnyákat és világoszölddel kezdte bevonni a Gellérthegyet.
Félév óta először tekintett le kék ég az utcán tolongó emberekre.
A fénylő sárga villamosok vidámabban csilingeltek az utcai gesztenyefák között, amelyeknek vastag vörös rügyeiből a fiatal levelek legyezője kezdett szétterülni.
A téli társaság még nem oszlott szét, még tart a színházi évad, - de délben a korzón világos ruhák, virágos kalapok képét verik vissza a kirakatok nagy tükörüvegei.
Ilyenkor igazán érdemes szépnek lenni!
Lénárd Sándor Elizzel találkozott, - hiszen az emberek annyira ismerősök, hogy szinte kisvárosias, - de tovább sietett.
A vámház előtt a Dunaparton várta Magda , hogy együtt sétáljanak a Gellérthegyre.
Majdnem mindennap találkoztak így házon kivül, a Lénárd gyönge lelkiismeretfurdalására.
De, végre is otthon nem beszélhettek, - Ágnes olyan hideg és józan volt!
Már kora tavasszal megkezdődtek az órákig tartó séták, kar karban, ostoba kis viták, féltékenykedések, pörölések, kibékülések: csupa képzelhetetlen, újra, meg újra fölfedezett boldogság.
Megálltak fent a hegyen.
Csönd volt, ilyenkor még nem igen találkoztak sétálókkal .
Alattuk a nagy házak csupa gyermekjátékokká lettek, csak a kémények piszkos füstje mutatta, hogy élnek bennük emberek, - szegények! - akiknek fogalmuk sincs róla , hogy mi a boldogság.
Szembe velük a Duna ragyogó szalagja futott, mint egy fényesre csiszolt üveglap: csak ott messze a Lánchid tájékán vésett bele sziporkázó sávot egy propeller, mint egy gyémántköszörü.
Sokáig hallgattak; - olyan jó volt együtt hallgatni!
Azután egyszerre Magda rákezdte gyerekes kérdéseit: - leugranál velem együtt innen?
-Bolondos gyerek?
- No, ugy-e nem tennéd meg!
Lénárd elhúzta a leányt a meredek széléről.
- Lesz ennek valaha vége?
- Minek?
- Nohát a mi boldogságunknak.
- Soha!
Álmodozva tekintettek egymás szemébe.
- Nézd azt az öreg asszonyt - ott - ott... azzal az ócska, csíkos napernyővel ; vajjon mi is megöregszünk valaha?...
Vajjon volt az is szerelmes, egyszer ?...
- Úgy mint mi, soha!
- Szegény.
Azután mégis csak haza kellett indulni.
- Csak egyszer egy kicsit hosszabb időt tölthetnénk együtt, - sóhajtott Magda; - csak egy délutánt, milyen jól kibeszélhetnénk magunkat.
- De mit mondjunk Ágnesnek?
- Hát nem mondhatnánk meg neki az igazat?
- Nem, nem, - már annyiszor mondtam, hogy az nem lehet; ő mindent megakadályozna.
- Hát van valami rossz ebben?
- Semmi, semmi, édesem!
A hidon túl elbúcsúztak.
- Miért nem kísérsz soha haza? - kérdezte Magda leverten az elválás miatt.
- Úgy nem szeretem ezt a titkolódzást!
- Ha majd egyszer egy délután hosszabb ideig beszélgetünk a jövőnkről is, mindent megmagyarázok.
- A jövőnkről, - ismételte Magda elgondolkozva és nézte a fel-felcsillanó ragyogó vizet, a távoli part kanyarodását és egy nagy hajó füstjét, amely lassan húzódott visszafelé.
- A jövőnk! - és valami aggodalmas szorongás szállt a szivébe.
Hazafelé menet egy csomó virágot vett Ágnesnek.
Úgy szeretett volna a nyakába borulni és megmondani neki mindent, de Ágnes mindig olyan komoly volt és olyan fáradt, hogy nem mert szólani; meg Sándor is megtiltotta.
Ágnes az őszi szigorlatra tanult és hallgatagabb, komolyabb volt, mint máskor .
Lénárd olyan ritkán jött el.
Eliz is hazament husvétra; éppen amikor a legnagyobb szüksége lett volna a biztatásra, segítségre, akkor hagyták el a barátai.
De nem szólt róla senkinek.
Az a zárkózottság, amelyhez a saját lelki életében hozzá szokott, mintha még növekedett volna benne.
Előre tudta, hogy bármi jőjjön , egyedül kell elviselnie, - az ő lelke nem ismerte a közlékenységben való megosztozást, a más lelke által való megkönnyebbülést.
Mióta élete célját kitűzte volt, csak egy utat látott maga előtt, amelyet kész volt behunyt szemmel is követni, félre nem nézve, nem törődve semmivel.
Az élet aztán néha erőszakkal fölnyitotta szemét, - csakhogy mindig egy lépéssel későn .
Nem nagy akadályok, apró, előre nem látott körülmények tolakodtak elé, és ő, aki nem ért rá sem jobbra, sem balra nézni, csodálkozva látta, mivé fejlődtek a dolgok, mellette és nélküle.
Ilyenkor meglepődött, hogy mennyire távol él az emberektől; azt hitte, azok zárkózottak iránta és ez növelte saját zárkózottságát és bizalmatlanságát.
Lassankint valami aggódás-féle lehangoltság férkőzött belé, amely nyugtalanná tette lelkét, de nem világosabban látóvá.
Mintha mindig félt volna, mert sohasem tudta, mikor bukkan föl mellette valami váratlan fejlemény.
- Hová fogunk menni? - kérdezte Magda azon a délután, amire már olyan régen számítottak.
Minden kirándulóhely telve volt emberrel és a hajók fedélzetéről messzire virítottak a női kalapok.
Hát csak megindultak úgy találomra a Duna mentén, csak minél messzebb a várostól .
Az apró habok ezüstösen csillogtak, szineket játszottak, fáradhatatlanul váltva föl egymást, csak ha egy felhő suhant el felettük, szürkült meg valamennyi: és Magda nem tudta a szemét levenni arról a ragyogásról.
Már régen kiértek a városból, amikor egy kis zöld sziget tünt föl a fényes vízből.
- A Senki szigete, - kiáltott föl Magda és Lénárd nem akarta az örömét rontani.
Egy révész állott a part mellett barna csónakjában; átvitte őket és a Szunyogsziget zöld fáinak lágy, titokzatos csendje befogadta.
Járatlan ösvényeken mentek, a galyakat elhárítgatva, egymáshoz hajolva; a hallgatag természet elkomolyitotta őket is.
Egyszerre valahogy a Duna partjára jutottak; a víz halkan csobogott, mint valami barátságos kis patak, és amint ott állottak, a lehajló fák eltakarták a túlsó partot, hogy igazán egyedül lehessenek.
Magda Lénárd vállára hajtotta a fejét.
- Olyan boldog vagyok, - suttogta.
- Én nem is tudom, hogy lehet valaki ilyen boldog.
A férfi átkarolta és magához vonta, puha aranyhajába vesztek csókjai.
- Nem is tudom, megérdemeltem-e ezt?...
Vajjon, vajjon én Istenem, megérdemeltem-e én ezt a boldogságot?
A Duna csak tovább csobogott a lábaiknál.
Magda lehuzta a keztyüjét és lehajolva , fehér ujjait belemártotta a hűvös vízbe, azzal a mozdulattal, magas alakjának azzal a meghajlásával, ami mindig elragadta Lénárdot; és milyen csodálatosan fehér volt a nyaka, amint sötétkék ruhájából kilátszott, amikor a víz fölé hajolt.
Magda ijedten rántotta vissza a kezét... valami sikos kavicshoz értek az ujjai.
- Hideg volt? - kérdezte Lénárd és gyöngéden megfogta a nedves kezet.
- Hideg?... igazán nem tudom.
Lénárd ledobta a tavaszi kabátját a fűre és egymás mellé ültek.
Szorongva érezte , hogy itt volna az idő a jövőről beszélni és gyáván hallgatott.
És hallgatva, várva néztek maguk elé a homályosodó vízre, amelyet a fiatal lomb visszaverődő színe és kavicsok gyöngyházragyogásúvá tettek.
Magda hirtelen odafordult Lénárdhoz:
- Sándor, - mire gondolsz?
És a férfi a soká habozók hirtelen elhatározásával felelt: - Arra, ha majd te az én kis feleségem leszel...
Magda nem látszott meglepettnek; szempillái kissé megremegtek s jobban megszorította a férfi kezét.
- És te az én férjem... jó kis uram...
- De az még csak nagyon soká lehet.
- Mi az a nagyon soká?
- Még legalább három év.
Mert látod nincs állásom, mikor fogok én még keresni !
Pénz nélkül...
- Óh ne beszélj erről, - gyülölök pénzről hallani... három év! mi az?
Hiszen már öröktől fogva szeretlek és örökké foglak szeretni, - mi ahhoz három év?
Itt fogunk ülni a Duna partján és nézni, nézni, hogy folyik le a víz... és viszi, viszi magával a perceket, órákat, napokat és egyszerre csak elmulik a három év...
Olyan csodálatosan mosolygott hozzá, mintha maga is elhinné ezt a mesét.
- Magda! én tiszta szentem! - kiáltott fel a férfi.
Szenvedélyesen csókolta meg a leány száját, akinek kissé csodálkozó, mosolygó, tiszta tekintete olyan közelről hatolt a lelkébe, de ajkai hidegek maradtak.
Lénárd kétségbeesetten dobta le magát a földre és arcát a leány ruhája ráncába rejtette, míg Magda elkomolyodva nézett le a barna férfi fejére és a széles vállakra, amelyek meg-megremegtek, mint valami belső zokogástól...
Nem igen értette mi történt... lassan, mintha a körülvevő csendben valami titokzatos, bizonytalan nyugtalanság támadna, a lelkébe lopózna, hogy a szive is összeszorul belé.
Valami homályos érzés, amit eddig nem ismert... és az a bizonytalan nyugtalanság csodálatos félelemmé lett attól az idegen hatalomtól , amit magában érzett és amire nem tudott ráismerni.
A vér a fejébe tódult.
Igen, igen, - félt önmagától... a másiktól... a csendtől és a habok suttogásától... a homálytól és mindentől, ami itt körülvette.
Ijedten fölsikoltott.
Lénárd fölugrott:
- Magda!
- Gyorsan, menjünk, - fuldoklott a leány, - hiszen egészen sötét van!...
Lénárd ránézett reszkető alakjára, tiszta szemébe, amelyen most homályos árnyak suhantak át.
- Siessünk, siessünk! - sürgette a leány ijedt, zavart mosollyal és előre futott.
Lénárd Sándort véghetetlen szomorúság lepte meg.
Mindent megértett, és tudta, hogy soha, soha többé nem fognak ilyen tiszta, boldog órákat együtt tölteni.
VII.
Már május végén meleg nyár nehezedett rá a házakra: lefüggönyözött ablakok megett pongyola asszonyok készültek fürdőre, falura, - de künt az utcán még nem hagyták el magukat és fehér bluzok, virágos batisztruhák, ragyogó színű kalapok suhantak el az árnyékos oldalakon.
Eliz jött be Ágneshez, nagy florenci szalmakalapját ledobta, hogy a pipacsok csak úgy rezegtek rajta és elkapta a könyvet a tanuló elől.
Belenézett - pfuj! - kiáltott föl és becsapta.
Ágnes elnevette magát!
- Bizony nektek is jobb lenne az anatómiával többet foglalkozni.
- Az más!
Az egészséges test gyönyörű, de a beteg - pfuj!
- Oh te szívtelen művész-temperamentum!
- Már most mondd csak őszintén, Ágnes, mikor akarsz egy kicsit pihenni?
- Majd ha a meleget már igazán nem lehet kiállani.
- Akkor le fogsz jönni hozzánk Orosztelkibe; tudom, hogy Magdát úgyis elviszik Zsuzsáék a Balatonra.
Majd meglátod, milyen vidám familia vagyunk mi. Köztünk minden betegséget elfelejtesz!
- És akkor megbukom a szigorlaton.
- Te és megbukni! hiszen okosabb vagy mint egy egyetemi professzor, - kiáltott fel Eliz mély meggyőződéssel.
Ágnes pedig gyorsan számolni kezdett magában, hogy vajjon az utiköltségek és a Magda nyaralása kitelik-e a nyári negyedévi pénzből?
Mert a függetlenségért való küzdelemben a legnagyobb ellensége az asszonynak: a pénz.
Stadler Ferinek szülői örökségképpen maradt egy kis szőllője a Balaton mellett , egy háromszobás pajtával, amit, mióta a filloxera elpusztította a szőllőket , villa gyanánt kiadott.
De most, mivel Zsuzsa várandós volt és betegeskedett, maguk mentek oda hatheti szabadságra.
Magda szívesen tartott velük, hogy Zsuzsának segítsen.
Mivel Lénárdnak úgy is haza kellett menni a szüleihez, egészen közönyös volt előtte, hogy hol tölti azt az időt, amig tőle távol van.
De a Magda lelke csodálatos átváltozáson ment itt át.
Eddig olyan kevéssé ismerte az életet!
Kissé későn fejlett ki, tizenhat éves koráig egy vénkisasszony nagynénjénél lakott, aki pedáns és levendulaszagú volt és német regényeket olvasott.
Magda nagyon únta ezeket a könyveket.
Nyomtalanul ment el felette a regényekből tanult és az azokon átérzett gyermekszerelmeknek a kora, nem voltak sem fiatal tanárai, sem fiúpajtásai, akiken kipróbálhatta volna az érzelgést.
Első nagy szerelme női mivoltának teljes testi és lelki tisztaságában találta ; érzékisége is csak lassan ébredt föl szerelmében és alig jutott öntudatára, hogy mi az.
Sokat volt magában és ez egy kissé közönyössé tette mások iránt, de megvolt benne a szépek természetes önzése is, akik a hódolatot annyira megszokják gyermekségüktől fogva, hogy egész természetesen mindenütt központnak érzik magukat.
Magda nem nagyon szerette a Zsuzsáék kicsinyes életét, Stadler túlságosan fölényesnek találta szép sógornőjét, Zsuzsa pedig féltékeny természetű volt és bár józan esze küzködött ellene, mindenki, aki szebb volt nála, úgy tűnt fel előtte , mint titkos ellenség, aki el akarja hódítani az ő széptermetü, rózsaszínarcu , szőkebajuszu urát.
Nem is volt valami nagy bizalmasság a nyaralók között.
Magda ki sem ejtette a Lénárd nevét, bár alig volt egy pillanata a napnak, amikor ne gondolt volna rá.
Milyen más szemmel látott mindent - a multban és a jövőben is.
Egyszerre megismerte egy fiatal pár életét, szerelmes bizalmaskodásait, az egy szobában lakás sok, csodálatos rejtelmét; - tréfás kis célzásokat hallott, amiket nem értett, csak sejtett és a jövendő gyermekre gondolt, aki mindjobban megnehezítette anyja lépteit.
Mohón olvasta a szerteheverő jó és rossz regényeket és egyszerre felnyílt a szeme .
Néha pirult a mult ostobaságaiért - és remegni kezdett az ajka, ha a jövőre gondolt.
Fél éjszakákon könyökölt ki az ablakon és nézte a sötét vizet, amely lomhán terült el előtte, mintha a végtelenig terjedne.
Egy este Lénárd váratlanul megérkezett.
- Nem birtam ki tovább, hogy ne lássalak.
- Miért nem jöttél régebben?
- Nem lehet... nem lehet a szüleimtől.
Így is örökös a szemrehányás, hogy olyan ritkán látnak.
A domb aljában sétáltak.
Fönt a kis ház kivilágított ablaka mint két éles szem őrködött, lent a Balaton zúgása kisérte beszédjöket.
De ők semmit sem hallottak.
- Nem szeretsz eléggé, - suttogta Magda.
A férfi megfogta két kezével a fejét és szenvedélyesen csókolta meg feleletül az ajkát.
Léptek közeledtek.
Zsuzsa messziről kiáltott rájuk:
- Magda, késő van, haza kell menni.
Jó éjszakát Lénárd!
Magda szédülve ment föl vele és odabent térdre rogyott az ablak előtt és úgy nézett ki a sötét férfialakra, amely sokáig mozgott még a parton.
- Még három év!
Óh egy örökkévalóság!
VIII.
Olyan igazi falusi meleg nyugalom volt, amikor a szekerek által fölvert por is mintha megpihenne a levegőben, mielőtt az útszéli akácfákra leszáll, amelyek rezzenés nélkül, zizegés nélkül hajtják le fejüket.
Orosztelkiben is a behűvösített szobában kellett ülni.
Az Oroszi-lányok nagy virágos, bő batisztruhájukban feküdtek vagy kuporogtak a széles karosszékekben , csak Ágnes ült rendesen közöttük.
Eliz hátrahajtotta a széktámlára fejét és két karját alátámasztotta, hogy a könnyü bő szövet hátrahullott karjairól, míg a lábát arra a székre tette, amelyiken Bella ült és varrt; Tilda a pamlagon feküdt, a nyakától a lábáig belecsavarodva a batisztba és még hosszabbnak látszott, mint mikor fönnállt.
Boris, lábait is fölhúzva, úgy összekuporodott a karszékben, mint egy tüllgombolyag, amelyből két fehér kéz nyúlt ki, amint a könyvét tartotta, de nem olvasott.
Ezek a délutáni lankasztó órák voltak a legkellemesebbek.
Végnélküli perelés közben bölcselkedtek az emberiség nagy kérdéseiről, beszéltek a terveikről, vagy apró pletykákat meséltek a környék lakosairól.
Ágnes végignézett a hanyagon fekvő alakokon, akik jóleső kényelemmel élvezték az otthon nyugalmát.
- Milyen csodálatosan modernek vagytok, - szólalt meg.
- Mindegyikőtöket le lehetne festeni valami szép levelezőlapra.
- Különösen Eliz; amióta Pesten volt, jobb keretet tud adni a szépségének.
Eliz megvetően mosolygott, de érezte, hogy Borisnak igaza van.
Nem sokat adott a szépségére, mert nem volt szerelmes természet és nem kivánt hódítani; de mióta belátta, hogy a szépség a siker egyik eleme, jobban megbecsülte ezt az értéket.
- Tulajdonképpen Párisba szeretnék menni, - fordította másra a beszédet.
- Ez a módszeres tanítás kihoz a sodromból.
Valami szabadabbra, valami nagyobbra vágyom...
- Már megint vágyol!
De hamar kicsi lett Macedónia.
- Eliznek igaza van, - szólt közbe Ágnes.
- Az ember olyan hamar azt érzi, hogy kicsi lett neki az a város, amit addig nagynak tartott: mindig ugyanazok az emberek, szűk kis érdekkörök, semmi nagy, minden törpe marad a vágyakhoz.
De sokszor azt hiszem, hogy talán mindenütt így van, csak gondolkozni lehet tágkörüen, de élni csak szűken, egypár ember közt lehet.
- No én bizony nem vágyom sok emberre.
Sok könyv és egy ember kell, akivel beszélhessek róluk.
- Egy ember, a jó barát! - vágott közbe Tilda.
- Boris azt hiszi, hogy ő a legmagasabb tudománynak él, pedig egyszerűen csak flirtel, mint a legközönségesebb halandó leány.
- Semmiesetre sem vezettem tízéves koromban a mama ócska husos könyvébe naplót.
- De írtál szerelmes verset tizenötéves korodban az elérhetetlen ideálról, aki a számtantanárod volt és akivel titokban kacérkodtál.
- Ostoba liba vagy Tilda és magadról itélsz.
Ha én megszeretnék valakit, nem volna szükségem flirtre és holmi aljas szerelmi játékra.
Éppen olyan nyiltan és egyenesen megmondanám, hogy szeretem, mint ahogy megmondom, hogy mi a véleményem egy bölcsészeti kérdésről.
Eléggé egyéniségnek és eléggé egyenrangúnak érzem magam a férfival, hogy nincs szükségem holmi szolgai hazudozásra, szemforgatásra és magamkelletésre, hogy a férfit rántsam bele a vallomásba.
- És ha az a férfi azt mondaná, hogy köszönöm, nem kérek a szerelemből... phü, de rossz ez a cigaretta, ez megint bizonyosan valami házigyártmány.
- Az a férfi nem merné ilyen gúnyosan mondani, - kiáltott vissza Boris nekihevülten, - mert éreznie kellene, érezni fogja, hogy nemcsak egy nőnemü kis testről van szó, hanem egy emberi lélekről, amellyel az ő emberi lelke szemben áll...
Gazsi mi kell!?
- Csak benéztem, - felelt a félig nyitott ajtóból Gazsi, akinek a szeme csak úgy ragyogott a kiváncsiságtól.
- Hát csak nézz ki megint és tedd be magad után az ajtót, - kiáltott rá Tilda parancsoló hangja.
- Jó, jó!
Megyek már!
Úgy is tudom, megint illetlenségeket beszéltek...
Ágnes hangosan fölkacagott:
- Az öcsétek ugyan jó véleménnyel van rólunk.
Inkább engedjétek be.
- Ugyan kérlek, egy fiút!
Hiszen tíz perc mulva éreztetni akarná férfiúi fölényét .
Ezek már azzal jönnek a világra, hogy ők itt az urak: velük születik.
- Mint velünk az alárendeltség gondolata.
- Ugyan Ágnes, még te is!
- Igen, Boris, ma még így van.
Sokszor gondoltam rá, hogy egy nagy társadalmi reformhoz faji reform is kell.
Egypár nemzedék, aki már nem volt szolga: a rabszolgafelszabadításhoz, egypár nemzedékasszony, aki már nemcsak a tetszésért, a szépségért, a férfiért élt, hanem magáért is...
- Igen, ez jó menedék lesz a rút asszonyoknak.
- Azt hiszem, Tilda, hogy mihelyt az asszonyi értéket nem a férfi fogja meghatározni, nem lesz rút asszony a mai fölfogás szerint.
Mint ahogy ma már nincs rút férfi intelligens ember előtt.
De azt is hiszem, egypár nemzedék úgy meg fogja szokni és átörökíteni az önállóságot, hogy nem fog a nő a nyilvánosság előtt azzal az érzéssel állani, mintha... mintha...
- Mintha a ruhája is lehullott volna róla, - kiáltott föl egyszerre Eliz.
- Igazad van, Ágnes, ez az atavisztikus érzés még abból az időből maradt meg, amikor az arcunkat is kellett takarni idegenek előtt és most szégyeljük, hogy meztelen arccal kell az emberek elé lépnünk.
- Na ez már rettenetes túlzás, - kiáltott föl Tilda és megfordult a pamlagon, hogy a batisztszövet még jobban körülcsavarodott a testén.
- Én eleget járok nyilvános társaságba, de ilyen érzésem sohasem volt.
- Társaságba?
Oda sohasem úgy mégy, mint Oroszi Tilda, az egyén, hanem úgy, mint az Oroszi-család egy női tagja, egy valahová tartozó rész, akit az egésznek megfelelő tiszteletben részesítenek: és te magad is érzed, hogy véd a család fogalma, a többi családdal való összeköttetés, a titkos öntudatlan társadalmi megegyezés, az az érzés, amely szinte dédelget, mert te a régi rendnek vagy a támasza.
De lépj csak ki: mint önálló asszony, légy new woman és ugyanaz a társadalom először gúnnyal fogad, azután védekezik, minden módon.
- Én nem látom ezt a nagy harcot.
- Nem is látszik, csak az érzi, aki benne van: hogy lazul meg az a titkos védelem körülötte, hogy bomlik meg a társadalmi lánc, s hogy taszítja ki lassan azt a tagját, akit a régi értelemben többé nem használhat; nem vagy sem férjes asszony , sem leány, hova sorozzanak?
Bizony nem tudom - és Elza utánanyult a kis kézi tükörnek a toalettasztalra és belenézett, - nem tudom, nem jobb volna-e... eh, ki tudja, érdemes-e a jövőért küzdeni?
- Hja, az élet küzdelem, - jegyezte meg nagy bölcsen Tilda, - de azért adhatnátok egy tisztességes cigarettát.
Boris hirtelen odanyujtotta a tárcáját.
- Kérlek, végy; legalább amíg füstölsz, nem filozofálsz, mert olyankor vagy a legtűrhetetlenebb.
- Na már akármit beszéltek - pattant fel Tilda - az egész nőemancipáció végeredményben lehetetlenség.
Ha egyetlen nő sem akar férfit, akkor a világ kipusztul és akkor igazán kár volt ezért a nagy küzdelemért.
- Igen, éppen ez a nagy tévedés! - szólt bele Ágnes a vitába.
- Ti régi asszonyok azt hiszitek, a nőemancipáció végső célja az, hogy egy csomó rövidhaju , rövidszoknyás, cvikkeres vénleány fejezze be a világrendet.
Pedig dehogy: a férjes asszonynak éppen úgy szüksége van az emancipációra, mint a leányoknak.
- Hogy-hogy?
- Ma a legjobb és legboldogabb asszony fölolvad a családban, mert hiszen a többiekről ne is beszéljünk.
De hogy a családnak is élhessen az asszony és a maga egyéni életét is élhesse: ez az emancipáció igazi nagy problémája.
- De a feleség nem kiván új rendet.
- Csalódol!
Látod azt a sok ok nélkül boldogtalan asszonyt, aki régen boldog lett volna.
Látod azt a sok könnyelmü asszonyt, akik nem érzékiségből rosszak? régen hű feleségek lettek volna.
Ma nem találják, vagy keresik az egyéniségüket; mert vannak Nórák mindenütt, csak nem lépnek föl olyan becsületesen.
Eliz fölhevülten kiáltott bele:
- Igen, mert gondolkozó, szabad lénynek nevelik őket és akkor egyszerre csak férjhez adják.
Igen, ez a helyes kifejezés: adják, valakihez, akinek pénz vagy törvényes gyermekek, szakácsné vagy kényelem, vagy legjobb esetben házi szerető kell.
De hogy az asszony ebben a közös életben valami egyéni életet is kivánhat , arra ki gondolna?
- Na már pedig én azt mondom, hogy mégis a férjhezmenetel a nő természetes célja , - kiáltott föl Tilda izgatottan és haragosan dobta bele a cigarettáját a vizzel telt zöld üvegbe, ahol sercegve kialudt.
Ez a beszélgetés éppen keresztezte az ő terveit.
- Igen, csakhogy a férfié is csak az, - kiáltott föl most már nekihevülten Ágnes is.
- A természet a családot, a fajt akarja föntartani, semmi szüksége művészekre, írókra, politikusokra és nagy emberekre.
De a társadalom más célokat is fejlesztett ki a férfi részére, egyoldalu előnyöket teremtett neki céljai elérésére és nem igen jut eszébe, hogy természetes céljára figyelmeztesse, mint a nőt.
Csak a férfi részére találta ki, hogyan kell az egyéni és családi életet megegyeztetni.
Bella valamit foldozgatott és hallgatta a beszélgetést.
Nem lehetett a fiatalos tüzü vitatkozást félbeszakitani, csak most, amikor egy kicsit elcsendesedtek , szólt bele nyugodtan.
- Mindenesetre első dolog, hogy a nő annyira szabad legyen, hogy választhasson.
A saját felelősségére rendezhesse az életét és választhassa meg az élete célját.
Tilda fölemelkedett a pamlagról.
- Igen, ez az; és én is meg akarom választani...
Egyszerre valamennyien Tilda felé fordultak.
Eliz nevetve hajolt előre:
- Nos, végre!
- Igen, én férjhez fogok menni!
Ágnes hangosan fölnevetett, hogy egész délutáni bölcselkedésük ilyen eredményt idézett elő, míg Boris gúnyosan hajolt meg.
- Szép!
És milyen magasztos cél érdekében akar a kisasszony férjhezmenni, ha szabad tudnom?
- Azért, mert azt találom, hogy elég vénlány van már a világon, - felelt Tilda és félreérthetetlen célzással vetette föl a fejét.
- Ideje, hogy fiatalabb nemzedék is jőjjön a világra!
Bella el akarta hárítani a keletkező vihart:
- Végre is Tildának igaza van, mindannyian saját kedvünk szerint választottuk meg az életpályánkat, neki is joga van hozzá.
- Könnyü nektek.
Volt aki segítsen benne: aki tanulni akart, könyvet kapott, aki festeni akart, ecsetet adtak a kezébe...
- Aki stoppolni akart, annak elszakítottak egynéhány konyharuhát, - szólt közbe Bella és a világosság felé tartott kendőn figyelmesen nézett keresztül.
- Csak Tildának nem tesz senki egy férjet a karjaiba, - fejezte be Boris.
- Megint Tildának van igaza, - szólalt meg Bella ujra, - kötelességünk segíteni a dolgán.
Már most csak vallj színt!
Tilda izgatottan ugrott föl, s egy pillanat alatt lebontotta magáról a körülcsavarodott ruhát.
- Hát kellene valamit csinálni, hogy ne legyen a házunk olyan, mint egy ecetes korsó... valami kis mulatságot, hogy alkalom legyen ismerkedni.
- Mulatságot!?
- Nahát úgy értem: egy kis vacsorát egy pár cigánnyal, ha esetleg táncolni akarnánk.
A kertet ki lehetne világítani, éjszaka fagylaltot és teát szolgálnának föl...
Olyan általános nevetés támadt, hogy még Tilda is zavarba jött.
- Ezt a tervet elég jól kieszelted!
Igy történt, hogy az Oroszi-leányok elhatározták, hogy nyári mulatságot adnak Tilda kedvéért, s amit ők elhatároztak, azt ki is szokták vinni.
IX.
Ágnes úgy érezte, mintha egy új világba jutott volna; lelkének a szárnyai nőni kezdtek, mint ahogy maga mondta.
Volt valami nyugodt könnyedség az egész családban, ami őt is fölszabadította attól a nyomasztó, küzdelmes érzéstől , amelyet talán soha életében nem tudott levetkezni.
Megvolt Orosziékban az a könnyedség, ami a pénzzel jár.
A pénznélküliség örökös kicsinyes rettegése lassanként az egész egyénre rányomja bélyegét: a szegénység titkolása zárkózottá teszi, valami aggodalmas lelki szorongást teremt, amelyet nem lehet lerázni, amely öntudatlanul ott lappang minden gondolat mélyén.
Csak igazi művészlelkek, akiknek alig van más igényük, mint az a szép, amit a természet ad , tudnak ettől az érzéstől szabadulni.
Ebben a független, vidám környezetben Ágnes lelke mégis levetette lassanként a nyügöt, zárkózottsága tűnni kezdett, lelke megnyílt, először csak önmagának, hogy abban csodálatos dolgokat olvashasson.
Érzelgős pillanatok fogták el néha esténkint vagy úgy megcsapta a forró nyár lehelete, hogy szinte beleborzongott.
Úgy érezte, hogy nincs tisztában önmagával és fájni kezdett neki ez a félbizonytalanság.
És magányos sétáikon a lekaszált rét mellett, vagy a hangtalan, homályos erdei utakon, amikor gondolatai ráértek végre önmagával foglalkozni, kezdett bele látni a lelke mélységébe, mint valami csodálatos, nyugodt, tiszta tóba, amely egyetlen képet tükrözött vissza mindenütt és mindenünnen: a Lénárd Sándor képét.
És ő nyugodtan várta, szinte leste, hogy lesz öntudatossá benne egy mélységes , csöndes, hallgatag, de kiirthatatlan érzelem, amely most olyan ismerősnek látszott előtte, hogy nem is tudta megmondani, mikor kezdődött.
Eszébe jutott minden egyes találkozásuk, az a rettenetes téli este... és egyszerre a Lénárd képe összevegyült a bátyjáéval és könyei lassan hullani kezdtek.
Régi fájdalmát enyhítették az új érzelmek, de nem feledtették, csak úgy, mint mikor valami régi, száraz virág fölébe ujakat teszünk el emlékül.
- Gyorsan, gyere már öltözni, - kiáltott rá Tilda, amikor visszajött.
Ágnes el is felejtette, hogy ma a bál napja van, pedig Tilda olyan izgatott volt, hogy alig lehetett vele bírni.
Nagynehezen megegyeztek a meghivottak számában és személyében.
Egynéhány ellenséges család összehivását nem lehetett kikerülni, - de legalább annál mulatságosabb lesz, - mondta Eliz.
Könnyü, csipkés, világos ruhákat hordtak be a nagy szekrényekből és minden tükör előtt egy leány fésülködött vagy fésültette magát.
Eliz föltette antik, hosszan lelógó fülbevalóját, kissé lefésülte a fülére a haját és hosszu, arisztokratikus nyakán olyan könnyedén viselte fejét, hogy amikor Tilda meglátta, fölkiáltott:
- Micsoda race-leány vagy te Eliz! - ami a legnagyobb dicséret volt tőle.
- Hadd fájjon a szive ennek a sok léhütőnek, - nevetett Eliz gondatlanul és összeszorított fehér fogsorát megnézte a tükörben.
- Kérlek Eliz, add ide a fehér csipkegallérodat, ha nem teszed föl, - könyörgött Tilda.
- Áhá, hát ezért voltam én race-leány, - gondolta Eliz, de csak ennyit mondott: - Nem tudom, illik-e a te alakodra?
- Megpróbáltam! - felelt Tilda elhirtelenkedve.
Mindenki nevetett és mindenki jókedvü volt.
Tilda harmadszor bontotta le a haját.
- Kérlek Eliz, mondd el csak hamar a modern festészetet, - tudod a praerafaelitákat meg Burne Jonest, amiről a multkor beszéltél... csak úgy a schlagwortokat... ha éppen szó jönne róla...
Eliz maga körül csavarta a fésülőköpönyegét, egy karosszékbe kuporodott és gyorsan elmondott egynéhány frázist.
Remekül mulatott rajta, hogy készitik elő Tildát és olyan jókedvüek voltak, hogy mindenki elfelejtett filozofálni.
- Ruskin - igen, Ruskin, - ismételte Tilda a neveket.
- Ez a hajtű nyom.
...Puvis de Chavannes? ez francia?
Nem, a franciákat már ne mondd, én csak... de Julis ne húzza a hajamat... én csak az angol festészettel foglalkozom.
Kérlek Bella, add ide az antik fülbevalódat, ha nem teszed föl!
- Szivesen, de ne képzeld, hogy olyan szép leszel, ha fölteszed, mint Eliz.
- Óh sohse félts engem!
Eliz szép, de hideg, én jobban tetszem a férfiaknak.
- Ugy-e Ágnes, - szólt hozzá Eliz, - most azon gondolkozol, hogy ime egy keleti jelenet: a rabnő felöltöztetése és vásárra vitele.
- Nem, igazán nem gondoltam semmit, Eliz.
- Pedig gondolhattad volna: de hát ez a te átmeneti korodnak az előnye, hogy a régi asszony is élhet a régi módon, mi is a magunk módján - és megölelte Ágnest.
- De tulajdonképpen milyen csinos vagy te ma, szinte mintha valami belső tűz égne a szemedben.
Egyszerre mindenki Ágnes felé fordult, aki a haja tövéig elpirult.
Tilda pedig vad galoppot kezdett lejteni körülötte:
- Ime a new woman, aki belső tűzzel ékesíti fel magát a megvetett férfi tiszteletére.
- Tilda öltözz!
Már jönnek, - kiáltott be Bella az ajtón, és az első kocsi begördült a följáróra.
Minden úgy folyt le, ahogy Tilda tervezte.
Vacsora után megszólalt a cigányzene, a kert nagy köröndje körül meggyúltak a lampionok és a társaság egy része szétoszlott a parkban.
Bent ittak, kint táncoltak és mulattak és a juliusi csillagok világos ruhákat láthattak föl-föltünni a sötétebb, ki nem világított fasorokban is.
Éjfél után Ágnes keresztül ment a szobákon: Elizt kereste.
Az ebédlőben csak egynéhány férfi ült még, akiknek a széke mögött a banda egyik fele húzta, valami csodálatos egyhangu dallamot.
Jánosi, az Eliz Jánosija, lekönyökölve a két kezére támasztotta a fejét és úgy énekelt közöttük határtalan szomorusággal: Hajmási Péter, Hajmási Pál!
A többiek meg halkan utána zümmögték.
A nagy, ernyős lámpa élesen megvilágította az asztalteritőjét, csillogott a fehér és zöld üvegeken, az otthagyott vagy fölborogatott boros poharakon.
A Jánosi rövidre nyírt feketehaju feje az asztal fölé hajolt és mellette a cigány barna, előrenyúló képe látszott, amint teljes lélekkel, bánatos megértéssel húzta: Hajmási Péter, Hajmási Pál!
A nagy ablakok nyitva voltak a park sötétebb része felé.
Az éjszakai levegővel mintha a sötétség is beszűrődött volna a szobába, meghuzódva a távolabbi szegletekben; a tánczene gyorsabb üteme néha-néha behallatszott és közévegyült az egyhangu dallamnak.
Ágnes meghatottan állt meg az ajtóban és úgy érezte, hogy ő is szeretne odakönyökölni az asztalra a többiek közé és halkan velük zümmögni : Hajmási Péter, Hajmási Pál!
Eliz fogta meg a karját: - Gyere velem, mutatok neked valami gyönyörűt! - és magával vonta Ágnest a kivilágított kerten át, ki az országútra.
A hold utolsó negyede halvány, opálos fénynyel öntötte el az útat, balról a hegyek tejfehér ködfátyolukba burkolóztak és a csönd lassan szállt feléjük a titokzatos , mély völgyekből: jobbról a fehér fénybe beleolvadt a kert vöröses világítása , lampionok fénypontjai csillantak ki a nagy sötét fák közül, míg a hegyek ideszálló csöndjével küzdeni látszott a kiszűrődő tánczene.
De Ágnes mindig csak azt hallotta ki belőle: Hajmási Péter, Hajmási Pál!
- Óh ha festeni tudnék! - kiáltott fel szenvedélyesen, szíve mélyéből Eliz és megmarkolta Ágnes karját.
- Ha úgy tudnék festeni, hogy minden rajta lenne egy nyomorult darab vásznon, minden, ami kivül és ami bennem van!
Ágnes átkarolta és meggyőzően mondta:
- Fogsz tudni, lehetetlen hogy ne tudj, ha igy érzesz.
A hátuk mögött, a kerítés orgonabokrain túl, léptek alatt zörrent a kavics és a Tilda hangja, valami kellemes, lágy, behizelgő árnyalattal csengett át hozzájuk.
- Gondolja, hogy Ruskin méltányolná a Puvis de Chavannes...
- Óh a szerencsétlen - súgta Eliz Ágnesnek, - ez vesztébe rohan!
A franciákról beszél!
- De hát kivel beszél?
- A fiatalabbik Jánosival, - Gusztival, - aki most jött haza Angliából.
Halálosan blamálni fogja magát!
- Azután halk nevetéssel folytatta: - Oda van az egész varázsa az éjszakának; egy szó és a tündérek elrepültek!
Menjünk vissza.
- Tudta Tilda, hogy a fiatal Jánosit érdekli a művészet?
- Persze, hogy tudta; sőt most már látom, hogy az egész estély előrekészített terv volt, hogy ezt az asszonykerülőt idevonja.
Tudod, attól félek, hogy mi önállóak lassankint nagyon is rövidlátók leszünk és elvesztjük minden érzékünket az asszonyi furfang iránt.
Félek, hogy minket még jobban rá fog szedni a jövő férfia , mint a régi asszonyt, hacsak addig a férfi is meg nem fog változni.
Ágnes csak hajnalban feküdt le és félálmában még mindig hallani vélte a boldogtalan szerelmes hangját halkan-halkan dudolni: Hajmási Péter, Hajmási Pál!
Eliz a nyáron gyakran gondolt arra, hogy talán nem is megy vissza Pestre, otthon marad és félbehagyja a hiábavaló küzködést.
De mikor az őszi napok beköszöntöttek , ő is csomagolt és kihajtatott a szomszéd falusi állomáshoz.
Nagyon is korán érkezett és mivel kint csepergett az eső, be kellett mennie a váróterembe.
Bent dohány-, kőszén- és valami meg nem határozható ételszag fogadta .
Kinyitotta az ablakot és egy ideig kinézett a sáros udvarra: az apró tócsákban csillogott a víz, amíg a rucák oda nem futottak és föl nem keverték; lent az udvarban mindenféle apró ólak és ketrecek sorakoztak a szalmás szemétdomb mellett , amelyben egy kövér disznó turkált.
Sáros, kőszénporos emberek jöttek-mentek , kiabáltak az udvaron és vizes, piszkos ingük hozzátapadt a testükhöz.
Egy rövidnadrágos gyerek mezitláb szaladt ki a kis lakóházból, mire kinyilt az ablak és egy éles asszonyi hang kiabált utána; a nyitott ablakon egyszerre kihallott a varrógép kattogása.
Eliz kedvetlenül fordult el.
Bent egy nagy félig nyitott esernyő tolakodott be az ajtón, mely alól csak két nagy sáros csizma látszott ki.
Egy borizü hang kérdezte:
- Bálint, hová lett a váróteremből az asztal?
- Elvitette kérem a főnökné tekintetes asszony, mert ma rétest nyújtottak rajta.
Végre előtünt a kövér, vörös, szőrös férfiarc is az esernyő mögül.
Eliz kivette táskájából a könyvét és olvasni próbált.
Az "Amitié amoureuse " valamelyik legfinomabb levelére nyitott, a lelki meg nem értés egyik gyöngéd analizisére, de egypár sor elolvasása után becsapta a könyvet.
Ezt már igazán lehetetlen volt elviselni, ezt az ellentétet, ami a környezet és a könyv között volt; egyszerre úgy érezte, mintha ő benne volna az az ellentét, mintha testileg itt kellene élnie ebben a levegőtlen, szegény, kicsinyes környezetben, míg a lelke Maupassant-nal és Anatole France-szal társalog.
Végre megérkezett a vonat; csak akkor kezdte magát egy kicsit jobban érezni , amikor egyedül ült az elsőosztályu fülkében és repült a teste is arra, amerre a szelleme járt.
Belátta, hogy soha többé nem tudna megválni a szellemi életnek attól a mozgalmasságától, amit megízlelt, de sokáig nem tudta újra kezébe venni a könyvet és fáradhatatlanul nézte a vonatnak naptól megvilágított, gyöngyházszinüen gomolygó füstjét, amint repülésében foszlányokra szaggatta a szél.
X.
- Nemsokára vége lesz a sétáinknak; mit csinálunk a télen? - mondta Magda és kinyitotta az esernyőjét.
Ott voltak a Gellérthegyen a Duna felett, megint Lénárddal, és az apró őszi eső megeredt felettük halkan, nagyon halkan és egy-egy levél siklott le a fáról a lábaik elé.
- Milyen más minden, mint a tavasszal volt!
Hogy ragyogott a Duna, most meg csupa szürke fátyol minden.
- Menjünk le gyorsan, mert egészen átázol.
A Lénárd karjába öltötte kezét és gyorsan mentek le a csúszós, elhagyott ösvényen , sokáig hallgatagon; még az ő fiatal szivük is megérezte a hervadást.
- Mit csinálunk a télen; - ismételte Lénárd - és még a többi nyáron meg télen?
A fiatalságunk legszebb éveit várással töltjük el és kapkodunk egy-egy morzsát a boldogságból, ami egészen a mienk lehetne.
Óh Magda, egészen a mienk lehetne!
És mi koldusok vagyunk!
- Ki tehet róla! - felelt Magda leverten és küzdött a könyeivel.
- Ki tehet.
Mindenki!
Az egész világ!
Ha itt nem leselkedne körülöttünk, hogy megtartjuk-e az ő ostoba törvényeit...
- Hát akkor tartsuk meg.
- Úgy beszélsz, mint aki nem szeret.
- Sándor!
- Bocsáss meg!
Mintha mindenki összeesküdött volna a szerelmünk ellen, még ez a korán beállott ősz is.
A családom, akiket úgy szeretek, az is igába tart a pénzzel, az apám a szemembe nevetett, az anyám meg sírva fakadt, amikor házasságról beszéltem.
- Miért is függünk a pénztől valamennyien?
A szegény azért, mert nincs neki, a gazdag azért, mert van.
Ne is beszéljünk erről!
- Hát legalább mondd: hogy szeretsz és várni fogunk.
- Szeretlek és várni fogunk, - ismételte Magda lemondó hangon.
Egyideig hallgattak, azután Magda egyszerre valami csodálatosan komoly , megváltozott hangon szólalt meg:
- Emlékszel rá, mit mondott akkor este Ágnes... hiszen tudod... hogy lehet egy tisztább, társadalmi formáktól független szerelem...
- Nem, nem Magda! arra nem szabad gondolni! - kiáltott közbe Lénárd védekezve , mint akit a legtitkosabb gondolatán tetten kapnak, valami bűnös, rejtett gondolatán.
- És ha az az asszony felelős tudna lenni azért a szerelemért? - folytatta Magda .
Megállt és fölnézett a Lénárd elfojtott indulattól megváltozott arcába.
És a leánynak is olyan meglepően érett arckifejezése volt egyszerre, mintha egy perc alatt évek repültek volna el fölötte.
De Lénárd éppen olyan komolyan felelt:
- Akkor a férfinak nem szabad azt elfogadni.
Nem beszéltek többet róla, de a kimondott szó, bármennyire küzdöttek is ellene , egyszerre világot vetett szerelmük legmélyére.
Azt a titkos gondolatot szenvedélyük kicsiráztatta, a boldogság vágya pedig nagyra nevelte.
És ahogy az ősz beállott, csakugyan beszorultak a szobába.
Milyen unalmas esték voltak ezek hármasban, a régi boldog délutánokhoz képest, amíg Magda lehajtott fővel dolgozott és érezte magán a Lénárd tekintetét, de alig szóltak egymáshoz ; azon túl voltak már, hogy közönyös dolgokról beszélgetni tudjanak.
Ágnes fáradt volt és izgatott, alig néhány hét választotta el a vizsgáktól és a lassan folyó beszélgetést csak Eliz megjelenése élénkítette föl néha.
- Azt hiszem, van valami otthon készülőben, - mondta egy este.
- Valami házasságfélét sejtek.
- Hát megint két boldog ember, aki tisztességes, polgári módon révbe jut, - felelt rá Magda, kissé gúnyos árnyalattal a hangjában.
Lénárd megijedt, most még jobban félt, mint valaha, hogy Magda az idegességével elárulja magát...
De nem, a beszélgetés szerencsésen a feminizmus útjára terelődött és Lénárd most az egyszer örült neki, bár máskor véghetetlenül únta az újra meg újra fölhangzó érveket, amíg szemben ült a reá nézve legigazibb nővel, akinek egész lénye szerelmi odaadás volt.
Rá sem figyelt a beszélgetésre.
- Hiába minden egyenlősitési törekvés, - hallotta egyszerre, - hiába, amíg a férfibecsület más, mint a nőé; amíg a mienket az anyakönyvvezető osztogatja s a nő érzelmei csak a világi előitélet korlátai közt szabadok.
Lénárd látta, hogy száll föl a vér a Magda arcába, hogy pirul el a haja tövéig , azután nem mert tovább reánézni.
Érezte, hogy el kellene tériteni a beszélgetést és nem tudta.
- Miért ne lehetne a nő is csak önmagának felelős, mint a férfi? - folytatta Ágnes és egyenesen Lénárdhoz fordult.
Várt valami ellenvetést, hogy vitatkozhassék.
- A jövő majd csak meghozza a kibontakozást, - felelt enyhén a férfi, az Ágnestől annyiszor hallott kifejezéssel.
Csak Magda érezte, hogy a saját jövőjükre céloz.
Ágnes azt találta, hogy Lénárd nagyon megváltozott; mintha nem is a régi jóbarát volna, mintha feszültség volna köztük, de nem tudott rájönni, hogy miért?
És csak magát okolta, hogy olyan kevéssé igazi asszony, hogy még annak sem tud a szivébe belátni, akit szeret.
Ha legalább Magdának vagy Eliznek el tudott volna mondani valamit abból, amit érzett.
Hiszen olyan keveset kivánt volna, csak egy kis gyöngédséget, egy kis szeretetet; de a torka összeszorult, ha a Lénárd nevét ki kellett ejteni és a saját bánata annyira elvakította, hogy semmit sem látott meg.
Pedig Lénárd néha percekig sétált a keskeny függő folyosón, a hideg őszi estéken , amíg Magda kijött, hogy egypár szót szóljanak, vagy titokban egy kézszorítást, egy csókot váltsanak.
Egyszerre októberben váratlanul szép őszi napok lettek.
A városban mindenütt lehullott a falevél, de kint a környéken csodálatos szinekbe öltöztek a fák , amelyek a tavasz és nyár színskálájából kimaradtak, olyan szinekbe, amelyek a hervadó természetnek és a hervadó szép asszonyoknak állnak jól.
Lénárd és Magda még egypár boldog sétát tettek együtt.
Hazudniok sem kellett Ágnesnek, hiszen ő sohasem vonta felelősségre Magdát: ez ellenkezett volna az elveivel.
Régebben Magda ilyen séta előtt saját lelkiismerete megnyugtatására egy-egy engesztelő csókot nyomott az Ágnes arcára, vagy barna hajára.
De most már nem gondolt többé semmire, nem volt többé lelkiismerete, nem tudta, hogy hazudik-e vagy sem, nem is gondolt vele; ez a nagy érzelem foglalta el egyedül egész valóját.
- Milyen csodálatos szépen, melegen hazudik a nap!
- Hová menjünk? - kérdezte Lénárd a leánytól.
- Emlékszel arra a délutánra a Szunyogszigeten?
- Magda közelebb simult Sándorhoz és lassan megindultak a Dunaparton, mint akkor; megint átvitte őket a révész , talán ugyanaz volt? nem tudták.
Tele voltak a tavaszi emlékekkel, de mindegyik a saját módja szerint gondolt rá: a leány mint valami elmúlt kedves, gyermekes álomra, a kifejlett asszonyi érzés öntudatával, a férfi egy kis kellemes bűntudattal, ami nem nagyon háborgatta.
Egy kicsit szédülve léptek ki a partra.
- Vajjon hol is ültünk?
Hogy összenőttek a bokrok, alig ismerni rájuk!
Mennyi inda és mennyi, mennyi hiába kizöldült és lehullott levél!
Megint csak ott voltak a Dunaparton; talán ugyanazon a helyen? - talán máshol?
Ők nem voltak ugyanazok, az bizonyos.
A Duna is fodrosabb volt, telve partja mellett a szines lehullott levéllel, amelyek egyik habról a másikra ringottak tovább.
Szorosan egymás mellett ültek átkarolva egymást és szótalanul nézték a lebegő leveleket, míg a nap a megritkult lombokon át rézsut sütött rájuk és árnyékukat hosszan a földre vetette.
- Mintha azóta mindig itt ültünk volna, mintha az a sok-sok év már le is futott volna, csak mi nem vettük észre.
- Bár úgy lenne! - felelt a férfi és tehetetlenségében marokra fogott egy csomó levelet és a Duna felé dobta.
De azok nem repültek bele a vízbe, hanem lassan , könnyedén keringeni kezdtek s visszahullottak a lábai elé.
- Milyen gyorsan sötétedik, - mondta Magda.
- Emlékszel, akkor hogy megijedtél?
- Most már nem félek, édes kis uram - és mosolygott, aztán hirtelen két könycsepp futott végig az arcán; mintha csak a mosolya sírt volna.
- Ugy-e, ugy-e sohasem leszek én a te feleséged?
- Magda! - kiáltott fel Lénárd megrendülten, - ha tudnád, hogy mennyit szenvedek .
Nem vagy-e a szivemben egyedül, örökre az én édes kis feleségem?
Csak volna megoldás, akármiféle megoldása a mi helyzetünknek!
- Van megoldás! - felelt halkan, de határozottan a leány, - veled megyek, veled az egész világ ellenére!
A férfi sem igent, sem nemet nem tudott mondani, nem mert fölnézni a leányra; a szíve vadul dobogott és eszeveszetten csókolta a leány kezét.
A szürkület leszállt, sietniök kellett, a révész már várt rájuk.
Bent a csónakban Magda, nehogy a révész megértse, franciául kérdezte:
- Gondoltál te már a halálra?
- Kihajolt a csónakból és belenézett a nagy víztükörbe, mintha a fenekéig akarna látni, de a folyó szőke leple átláthatatlanul terült el mellette.
Lénárd ijedten ragadta meg a kezét... a csónak gyöngén megingott.
- Lassan a testtel, - dörmögött a révész.
A vámháznál szoktak elválni.
- Veled megyek, - ismételte Magda már harmadszor és karját erősen a másikéba fűzte.
Lassan mentek tovább együtt, karjuk remegett egymás mellett.
A meleg őszi este lágyan fogta körül őket, a sötét őszi estében lassan kigyultak az ezerszemü gázlángok, más ezeret gyujtva föl a Duna tükrében...
Ágnes aznap este korán elment.
Elizzel együtt egy fölolvasásra készültek és azután vacsorára voltak híva.
Magda nem akart elmenni.
- Rettenetesen unom a ti túlságosan okos embereiteket, - mondta Ágnesnek.
Amikor esteledni kezdett, Ágnes egy kicsit bosszankodott, hogy Magda még mindig nem jött vissza.
- Túlságosan hozzászokik a semmittevő élethez - gondolta; - ha túl leszek a vizsgámon, többet fogok vele foglalkozni.
Csak éjfél tájban jött haza Ágnes.
Halkan ment be a hálószobába, hogy föl ne ébressze hugát, de Magda nem volt ott.
- Még mindig fent vagy? - kiáltott be a másik szobába, de ott is sötét volt .
Meggyújtotta a gázt: Senki!
Aggodalom fogta el, valami nagy szerencsétlenség előérzete.
Kifutott a konyhába és fölverte a cselédet.
Az fölriadva, ijedten kapkodott a szoknyája után, mintha őt kapták volna rajta valami mulasztáson.
Végre magához tért és nagy nehezen kinyögte, hogy Magda nem jött haza.
- Nem volt itthon vacsorára sem?
- Nem!
- Csak feküdjék vissza.
Ágnes kétségbeesett bizonytalanságban jött ki.
Ha valami szerencsétlenség érte!
És átfutott lelkén minden veszély, amit egy nagyvárosi élet magában rejt.
Mit tegyen?
Valamihez fogni kell!
Kiment a levegőre, hogy égő fejét lehűtse.
A folyosón a szomszédasszony az ajtaját csukta és kinézett.
Az első emberi lény , akihez tanácsért fordulhatott és kapkodva mondta el az esetet.
- Kérem szomszédasszony, mit tegyek?
Talán a rendőrséghez kellene fordulni...
- Na azt már ne tegye kisasszony, mert én bizony azt mondom, nem történt azzal semmi szerencsétlenség, legfeljebb ha magával vitte az udvarlója.
- Az udvarlója? - kiáltott közbe megbotránkozva Ágnes.
- Na igen, - felelt a nyelves asszonyka, - az a barna fiatalember, aki annyit járt ide, akivel itt csókolózott a folyosón.
- De asszonyom, kikérem...
- Már lelkem akár kéri, akár nem, az úgy van; és én azt mondom, hogy jobban vigyázhatott volna a hugára, ha már magára vállalta, - és mérgesen becsapta az ajtót.
Ágnes lassan bement a sötét folyosóról, bent pedig leült a pamlagra és a térdére könyökölve, előrehajolva ült ott egész éjszaka, maga elé bámulva.
Magda és Lénárd!
De hisz ez egész természetes volt, hogy is lehetett annyira vak .
Magda és Lénárd!
Persze, hogy úgy van, semmi kétség.
Egy benső, halk szégyenérzet is hozzájárult fájdalmához: - Hogy is gondolhatott ő egy férfira Magda mellett !
Ezer apró jel jutott eszébe... ezer bizonysága az igazságnak.
És ő megint nem látott meg semmit!...
Sokszor úgy érezte, hogy nyitott szemmel néz bár maga elé, az öntudata elhomályosodik, belefáradva a kétségbeesésbe és az önvádba.
Majd ijedten rettent föl, nem tudta első percben mi bántja, s csodálkozva nézett az égő gázlángba.
És akkor megint keresztül nyilallott a szivén: Magda és Lénárd!
Igyekezett mentegetni magát külső okokkal: a vizsgával, amely elfoglalta, az örökös távolléttel, amely miatt nem gondolhatott Magdára... de nem, nem!
Igaza volt annak az asszonynak, neki kellett volna jobban vigyázni rá; magára vállalta s nem tett eleget a kötelességének.
Mert önző volt, öntudatlanul, de önző.
A saját szerelmére gondolt, a saját boldogságára, a saját hiuságára és ambiciójára és elfelejtette, hogy van mellette egy gyermek, akit még nevelni kell.
De Lénárd ! hogy ilyen nyomorult lehessen egy férfi!
Ilyen nyomorult, ilyen gyönge!
Fölugrott s tehetetlenül járt fel alá a szobában.
Csak reggel, a józan világos reggel kezdte elfogni a kétkedés.
Hátha mégsem igaz!
De mindenesetre Lénárddal kell beszélnie; ha Magda nincs ott , segítsen megkeresni, ha ott van...
- Bár inkább halt volna meg, - gondolta hirtelen kétségbeeséssel; idegesen öltözködött át, nem találta a keztyüjét... Az ajtó kinyilt, s Magda állott előtte.
- Magda!
- Visszajöttem egy kicsit Ágnes, - szólalt meg kissé zavartan, s úgy kipirult mint egy rózsa; - gondoltam, hogy aggódni találsz...
- Visszajöttél, - ismételte Ágnes és mereven nézett rá, - honnan?
- Ne haragudjál!
Látod mi annyira szeretjük egymást.
- Annyira, hogy mindenről megfeledkeztetek, még a becsületről is.
- De Ágnes, te beszélsz így?
A becsületről!
Ágnes nem tudott felelni...
Magda gyöngéden felé nyújtotta a kezét.
- Ágnes, te nem haragszol igazán, belőled csak az a rettenetes polgárgondolkozás beszél.
- Magda, kérlek jőjj vissza hozzám!
- Hagyd ott... - nem tudta a nevét kimondani .
Magda megdöbbenve lépett vissza:
- Otthagyni? - soha!
Én a felesége vagyok!
- Soha sem leszel a felesége!
Soha sem fog annak tekinteni.
És ha annak tart is, a világnak mindig páriája maradsz.
Magda hirtelen hátralépett és összeszorította a fogát.
Ágnes gyorsan, szaggatottan folytatta; az ajka remegett és a torka összeszorult, hogy a hang alig tudott kitörni belőle:
- Jőjj vissza, Magda!
Hallgass rám!
Hazudtam... frázis volt mind... a szerelem nemesebb formája... az asszony felelőssége... a társadalmi korlátok, - női becsület, - boldogság, - mind hazugság volt, csak jőjj vissza!
El fogunk költözni innen, senki sem fog tudni a szégyenedről.
- Ágnes! úgy beszélsz, mintha valami szolgáló volnék, akit a tüzoltója elcsábított!
Én akartam vele menni, mert én is a saját életemet akartam élni, a saját boldogságomat keresni és ha a társadalmi korlátokon belül nem lehetett, hát azokon kivül...
- De miért nem lehetett a korlátokon belül?
Mert a férfinak így kényelmesebb, mert igy akkor dobhat el, amikor akar!
Magda ajkai gúnyosan húzódtak össze: ez túlságosan fájt neki; és bár nem volt rosszabb szívü vagy önzőbb, mint más szerelmes asszony, nem állhatta meg, hogy megalázásában diadalát a másiknak szemébe ne vágja.
- Kérlek Ágnes, ne vesztegesd a szót; úgyis nagyon jól tudom, hogy az egész erkölcsi felindulásod onnan van, mert magad is szereted Sándort.
...Nem, ezt igazán nem akarta, ennyire nem akarta megbántani!
Ágnes hamuszürke arccal tántorodott vissza, az ajkai nyitva maradtak, mintha valamit kiáltani akart volna, de hang nem jött ki a torkán.
Azután félrelökte Magdát az útból és kirohant, le a lépcsőkön.
Magda első pillanatban utána akart menni, de valami dacos szégyen visszatartotta .
Azért jött el mindjárt reggel kocsin, hogy Ágnest megnyugtassa, kibékítse és ime hogy sikerült!
Talán mégis igaza volt Sándornak, hogy nem akarta visszaengedni.
De végre is minden ruhája itt van, amiket nem nélkülözhet és gyorsan fölnyitva a szekrényt , csomagolni kezdett.
Azalatt Ágnes sietve ment végig az utcákon; gondolatfoszlányok kergették egymást az agyában, de valósággal nem gondolkozott.
És még ezektől az árnyaktól is szeretett volna szabadulni, elfutni... lábai mind gyorsabban vitték ismeretlen utcákon keresztül.
A falakon hosszu hirdetések jöttek a szeme elé, melyeknek nagybetüs szavai közé keveredtek az öntudatra vergődő gondolatoknak.
Csodálkozó szemeket, barna és kék ruhákat látott maga mellett elfutni, villamos kocsik fölirásai rohantak el mellette, majd boltkirakatok, hosszú házfalak... rácsos kerítések... fatörzsek, sok... sok egymásután, mintha csak vasuton ült volna és amellett folyton zúgott és csilingelt az egész utca.
Most már nem csak mellette rohantak az alakok, hanem köröskörül... lenézett a földre, hogy ne lásson semmit és akkor a villamos sinek futottak körülötte ... körbe-körbe... őrült csilingelés között...
Egy hatalmas rándítás hátrahuzta és egy villamos oly közel rohant el a szeme előtt, hogy az arca elé kapta kezét.
Egy durva hang kiáltott rá:
- Hát süket, vagy erővel el akarja magát gázoltatni?
Egy bajuszos arcot látott a magáé mellett és az az erős marok még mindig tartotta a ruháját.
- Vagy beteg? - folytatta szelidebben az a hang.
- Igen, beteg vagyok és eltévedtem, - felelt Ágnes, amint magához jött szédüléséből.
Csakugyan egészen ismeretlen helyen állott és fogalma sem volt róla, hogy jutott ide vagy mennyi idő alatt?
- Ne hozzak kocsit?
- Igen, kérem, az lesz a legjobb.
Csodálatosan nyugodt volt; megköszönte a rendőrnek a fáradságát, megmondta a házszámot a kocsisnak és beült.
A kocsi ringatása még jobban megnyugtatta az idegeit, eszébe jutott, hogy halálos veszedelemből menekült meg, gondolkozni kezdett és bármennyire fájt is a gondolkozás, érezte, hogy ezáltal lassan visszaáll a lelki egyensúlya.
Kissé reszkető inakkal, de szédülés nélkül ment föl a lépcsőn és lassan nyitott be a szobába.
Bent a kis pamlagon Magda feküdt behunyt szemmel: aludt vagy csak álmodozott?
Arca mosolygott, meztelen fél karja lecsüngött a pongyola bő ujjából a pamlagról: oly szép volt és oly boldognak látszott!
- Hát ilyen lenne a bűn? - gondolta Ágnes és míg fáradt fejét az ajtófélfához támasztotta, halk, szaggatott zokogásra fakadt.
XI.
Két hét mulva, amikor Ágnes visszajött a vizsgálatról, Eliz már türelmetlenül várta a lakásán.
- Hogy sikerült? - kiáltott elébe izgatottan.
- Csodálatosan jól, - felelt Ágnes bágyadtan.
- Óh Ágnes, nem is örülsz? - gyorsan leszedte róla a kabátját és a kalapját és maga mellé húzta a pamlagra.
- Még nem tudok, - mosolygott rá Ágnes könyes szemmel.
- Talán nem is tudok én már soha többé örülni.
- Óh azok a nyomorultak, legalább két héttel halasztották volna már el...
Senkivel sem beszélt soha Magdáról Ágnes, csak Elizzel.
Ő tudott mindent s amit nem tudott, azt sejtette; sejtette azt a hallgatag tragédiát, ami az Ágnes lelke mélyében lefolyt.
- Két héttel előbb vagy utóbb, a tény csak az maradt volna.
- De te legalább nyugodt szívvel örülhettél volna a sikerednek.
- Hagyd el! - intett Ágnes.
- Te túlságosan is feketén látsz.
Nem volt helyes dolog, én Lénárdot nagyon hibáztatom, de végre is nincs jogunk teljesen elitélni őket.
- Nincs joga rá senkinek, de azért mégis meg fogják tenni.
- De édesem, mindannyian úgy keressük a boldogságunkat, ahogy lehet.
Húsz évvel ezelőtt még neked sem bocsátották volna meg, hogy a boncoló asztal mellé álltál , mert azt a boldogságot akarod élvezni, amit a függetlenség ad.
Neked nem szabad ilyen elfogultnak lenni!
- Hát te megtetted volna, amit Magda?
- Én talán nem; de ne induljunk ki magunkból.
Én hideg természet vagyok, amint Tilda szokta mondani, a te lelked meg, Ágnes, csak félig az új asszony lelke, a másik fele a régi divatú magyar háziasszonyé, tele gyöngédséggel és tele elfogultsággal.
Akik forradalmat akarnak csinálni, azok nem lehetnek gyöngédek , azok nem szeretik a jelent, mert a jövőre gondolnak.
- Ah ezek nem a jövőért tették, hanem a maguk önző boldogságáért.
- Már az is a jövőhöz tartozik, hogy a maguk önző boldogságáért nyiltan, bátran szembe mertek szállani a világgal.
- Hát akkor csakugyan én vagyok az oka; én hintettem az ő előkészületlen lelkébe azokat az eszméket, amelyek megrendítették az erkölcsi alapját.
- Ágnes! - kiáltott föl Eliz, - igazán nem értelek!
Csak nem tartod komolyan erkölcstelenebbnek Magdát, mintha papiáldás mellett ment volna el Lénárddal.
- Igazad van, a régi asszony kitör belőlem, mert úgy félek, hogy boldogtalan lesz .
Olyan szép és olyan tapasztalatlan és a férfiban nem bízom.
Ma erre vitte rá egy nagy szenvedély, hogy a boldogságát megtalálja, holnap amarra viszi egy másik , hogy valami kellemetlenséget elkerüljön.
- Óh te nagy pesszimista!
Nem tartom ugyan Lénárdot valami nagy jellemnek, de Magdát nagyon szeretheti, mert különben nem ment volna bele egy ilyen, reá nézve is kényes helyzetbe: mert a férfinak fő a nyugalom, csak semmi kellemetlenkedés , csak semmi visszás helyzet...
- Hiába, mégis igaza volt annak az asszonynak, nekem kellett volna rá jobban vigyáznom.
- Ostobaság: vigyázni!
Rabszolgára kell vigyázni, nem felnőtt emberre.
Igazán , Ágnes, ki vagy cserélve.
Hányszor megbeszéltük, hogy mindenkinek magának kell az élettel megküzdeni!
Most Magda boldog és bizonyosan boldogtalan is lesz.
De hát nem mindannyian úgy vagyunk-e!
A szerelmi boldogság és boldogtalanság is csak egy része az életnek, áldozatot pedig mindenkinek kell hozni: vagy a függetlenséget a családért, vagy a családot a függetlenségért, - a szerelmi boldogságot vagy a világ véleményét, - ambiciót vagy anyaságot, szűk családi életet vagy dicsőséget... mit tudom én még mit!
Csak őrült kivánhat mindent az élettől.
Magda is választott, ő lássa, hogyan bír meg vele.
Mi is választottunk, látod, - és megölelte Ágnest, - nekünk is vannak lemondásaink, de boldogságaink is: amit a férfinak élő asszony nem ért meg.
- Az az igazságtalanság, hogy a férfinak nincsenek áldozatai az életben, csak nekünk.
- Csalódol, Ágnes!
De ők úgy tudták a maguk részére berendezni a társadalmat, hogy minél kevesebb legyen az összeütközés.
Lesz idő, amikor a mienk is kevesbedni fog .
De most meggondolja minden nő, mit választ és ne egyezkedjék, mert akkor boldogtalan lesz a lelki meghasonlás miatt.
Akik a gyöngét támogató férfit választották, csak vigyázzanak rá, hogy el ne veszítsék a támaszukat.
Mi erősek választottuk: az egyenes utat - egyedül!
Félre az útból férfi!
Mindaketten nevetni kezdtek a harcias beszéden.
Azután Ágnes hozzátette:
- És egyelőre mindakettőnek az lesz a boldogtalansága, amit választott és amiről lemondott.
- No várj csak, itt van egy ujabb választás, - és Eliz egy levelet huzott ki a zsebéből; - itt hagyom a Tilda levelét, talán jobb kedvüvé tesz.
Mikor Eliz elment, Ágnes kihúzta a Tilda nagyívnyi papirra írt levelét.
Kedves Eliz!
A lila selyembluzodat és a csipkegallérodat a mai postával elküldtem ; de a kivágott lakkcipődet... csak most vettem észre, hogy véletlenül elviseltem az ősszel.
Azt hiszem, nem fogsz megharagudni érte, ha megtudod, hogy az is hozzájárult a hóditásomhoz.
Tegnap Jánosi Guszti csakugyan megkért, de mentül későbben akarom nyilvánosságra hozni az eljegyzést, mert nem akarom, hogy az emberek idejárjanak, boldog menyasszonyt bámulni.
De nem is képzeled, mennyit kellett küzdenünk, míg idáig jutottunk.
Jánosi mama haragudott Gusztira, hogy már a második fia egy olyan nőietlen Oroszi-lányba szeretett bele - ennek tehát te vagy az oka; - mamus gyöngéd pillantásokkal kísérte az udvarlót, aki végre úgylátszik megszabadítja egy leányától, és természetesen mindig a legfeltünőbb pillanatokban ment ki a szobából és a legalkalmatlanabb pillanatokban lépett be; Boris gúnyosan lenéző tekintetekkel járt-kelt, Gazsi pedig, holmi régebbi flirtek révén, amikről tudott, mindennap kétszer megpumpolt.
Ilyen a férfi-diszkréció!
Szerencsére papa csak szeptember végén kezdte észrevenni, hogy Guszti mindennap idejár és mindjárt fölvette azt a féltékeny arckifejezését, amit már a ti udvarlóitokkal szemben is használt.
Nagyon boldogtalanok voltunk mindaketten, de Guszti kijelentette, hogy a föld semmi hatalma sem választ el egymástól.
Papa azonban mindennap mérgesebb lett és az ajtókat csapkodta, mama sóhajtozott, én pedig erősítettem magam arra az időre, mikor a vihar kitör.
Tegnapelőtt reggel a papa sült krumpliját hidegen hozták be, a tea pedig méregerős volt.
Gazsi ki akart venni egy kést a fiókból és az egész csomót leejtette iszonyu zörgés között; én nyugodtan kentem a vajas kenyeremet, a papa hangja pedig abban a pillanatban elkezdett dörögni:
- Téged pedig nevelőintézetbe adlak, ha az a kamasz még sokat jár ide!
A "téged " én voltam, a "kamasz" pedig Guszti.
A mama szeme tele lett könnyel és legfájdalmasabb hangján mondta: - De Gáspár!
- Erre papa elkezdett kiabálni, "hogy ő ilyen familiát sohase látott, hogy itt mindenki sír, vagy el akar menni, - ez gyöngéd célzás volt reád, - hogy ő nem akar bolondok házában lakni, - hogy aki sóhajtozni akar, menjen ahová akar!"
- Ilyen logikátlanok a férfiak!
Én megerősítettem magam, fölvettem a legszemtelenebb képemet és egy kis szívdobogás között a papa elé álltam.
- Ugyan papa, adj egy spiclis cigarettát abból a te kitűnő keverékedből - és egyuttal benyúltam a kabátja belső zsebébe a szivartárcájáért; legalább, ha nyakon akar ütni, - gondoltam, - egy kicsit akadályozva lesz benne.
Papa a meglepetéstől szótalan maradt, én pedig természetesen fölhasználtam az időt és beszéltem.
Közbe rágyújtottam a papa kegyetlen rossz keverékére, de hát mit meg nem tesz az ember a szerelméért.
Öt perc mulva papa kijelentette, hogy "szamarak vagytok" és az ügy meg volt nyerve.
Persze, Gazsi azt állítja, hogy mindent neki köszönhetek és hogy ő csak az én érdekemben ejtette le azt a csomó kést és tíz forintot kért kölcsön holnapig.
Én olyan boldog voltam, hogy mindjárt adtam is neki három koronát.
Még sokat írhatnék, de már éjfélre jár és a mama már kétszer kiáltott be, hogy menjek aludni, pedig azt hiszi, Gusztinak írok.
Így hát pá, csókol Tilda.
Mikor Eliz Ágnestől hazafelé ment, egy utcasarkon hirtelen Magdát látta befordulni.
Magda is észrevette Elizt és ki akart térni az utjából.
Volt egynéhány kellemetlensége a szomszédasszonyokkal és a háziasszonnyal, míg el nem költözködtek a Lénárd régi lakásából és bár végtelenül megvetette őket miatta , belátta, hogy az emberektől, - főleg az asszonyoktól, - nem várhat megértést, az elnézésük pedig neki nem kellett.
- Ezért akarta kikerülni Elizt.
De ő utánament és megszólította:
- Magda, várj meg!
Magda dacosan kérdezte:
- Beszélni akarsz velem?
- Hát persze, hogy beszélni akarok veled!
Elkisérlek.
- Hogy van Ágnes? - kérdezte Magda.
Zavarban volt, nem tudta minek tekintse Eliz közeledését.
- Ágnes nagyon jól van, kitünően tette le a vizsgálatát, és egy cseppet sem búsul utánatok, két rossz gyerek!
A régi tréfás hang egyszerre megnyugtatta Magdát.
Szorosabban simult Elizhez.
- Óh úgy örülök neki, hogy Ágnesnek is sikerült a célja: csak ne haragudnék ránk olyan nagyon.
- Jó, jó, majd idővel, ha jól viselitek magatokat, vállalkozom a közvetitésre .
Most beszélj magadról.
- Olyan boldog vagyok, Eliz! - és halkan kezdett beszélni kis lakásukról , háztartásukról, amit ő vezet, Lénárd gyöngédségéről, a szerelmükről...
Szinte áradt belőle a szó, amikor újra a maga társaságából való nővel beszélt, akinek nyiltan, asszonyosan kitárhatta a szívét, aki előtt nem volt szégyen dicsekedni a boldogságával.
- Itt elválunk.
Jőjj be a kapu alá, hogy megcsókolhassalak, - és bevonta a lépcsőházba Elizt.
Fölemelte a fátyolát: meg volt szépülve, valami asszonyos nyugalom és biztonság sugárzott a szeméből, az arca kissé megtelt.
Eliz önkénytelenül elmosolyodott: - Óh ti boldog asszonyok, akik olyan kevéssel boldogok tudtok lenni, mint egy férfi.
Magda gyöngéden csókolta meg Eliz szemét és ajkát: - Nagyon, nagyon boldog vagyok , - suttogta.
- Mondd meg Ágnesnek, ne haragudjék rám, mert olyan boldog vagyok , hogy nem tudok búsulni a haragja miatt.
XII.
Magda csakugyan nagyon boldog volt.
Mióta elköltöztek abból a házból, ahol Magdára minden lakó gúnyos vagy vágyó szemmel nézett, aszerint, amint nő vagy férfi volt, igazán zavartalanul éltek.
Két szobát rendeztek be Lénárd régi butoraival, egynéhány üres faládával és szőnyegekkel.
A ládákon ugyan kényelmetlen volt az ülés, a régi butorok kopottak voltak, de ragyogóvá változtatta a lakást a szép szerelmes asszony jelenléte.
Lénárd csakugyan végtelen gyöngéd volt.
Nemcsak szerelmes, de hálás is volt azért az áldozatért, aminek a nagyságát ő sokkal jobban ismerte, mint Magda és saját lelkiismeretét is azzal nyugtatta meg, hogy kifogyhatatlan szerelemmel és gyöngédséggel vette körül szép asszonyát.
Azonkivül a viszony titokzatosságának is megvolt a maga csábító bája, megvolt benne a tiltott érdekesség, de megvolt a nő becsületében a tisztességes házasság tisztaságának biztosítéka.
Nem igen beszéltek a jövőről, de mindegyik hitte, hogy ennek az ideiglenes állapotnak törvényes folytatása lesz.
Lénárd remélte, hogy ha gyermekük lesz , szülei is kibékülnek a változhatatlannal, és ha nem, fölhasználja nagykoruságát és törvényesíti azt a viszonyt, amely élete boldogságát megadta.
Magda nem látta még eddig benne a zsörtölődő, türelmetlen férjet, mindig csak az imádó kedvest.
Ilyen lehetetlen boldogságban telt el két hónap és akkor vette észre először Magda, hogy Lénárd ideges.
Gyöngéd volt, mint régen, de látszott , hogy valami bántja a lelkét és Magda nem mert kérdezősködni.
Valami válságot érzett közeledni s behunyta szemét, hogy ne lássa.
...Csak még egy kicsit ne, - mint az álmodó beszorítja a szemét: - csak még egy kicsit ne ébresszék föl!
És így halasztotta Lénárd is napról-napra gyáván annak a megmondását, ami kikerülhetetlen volt.
Sajnálta megbántani Magdát és éppen úgy sajnálta önmagát is a bekövetkezhető kellemetlenségek miatt és először bánta meg azt a pillanatot , amelyben esztelen vágyának engedett.
De eljött az idő, hogy nem lehetett tovább halasztani.
A korai este szürkületbe vonta a szobát, Magda az ablaknál előrehajolva tett még egy pár öltést a munkáján.
Lénárd bejött és nehogy valami gyöngeség megint erőt vegyen rajta, hirtelen, hangosan mondta:
- Magda, neked egypár napra el kell menned!
Csakhogy túl volt a legnehezebben...
Magda megfordult és nem felelt; hamarjába nem értette, mit hall.
Mögötte a világosságban még aranyosnak látszott a haja, de az arca árnyékos volt.
Lénárd gyöngéden felé nyújtotta a kezét.
Mivel a legrosszabbon túlesett, most már nyugodtan megbeszélhették a dolgot.
- Magda, hallgass meg!
Az anyámtól kaptam levelet, feljön a hugommal Pestre.
Magda csak egy idő mulva felelt: - Ezért kell hát nekem elmennem!
- A hangja meglepően nyugodt, csak egy kissé rekedt volt.
Lénárd Sándor egy ütést érzett a szívében erre a hangra.
- Édesem, olyan tragikusan mondod, hogy "elmenni", hiszen mindössze egypár napról van szó!
Magda csak ott állt a világos ablak mélyedésében szó nélkül, hang nélkül.
Lénárd izgatottan folytatta:
- Sohasem szoktak feljönni, igazán nem vártam, de hát mit tehetnék egyebet...
- Persze, csak nem mutathatsz be nekik!
- Magad is beláthatod! - s Lénárd izgatottan kezdett fel s alá járni és azt gondolta, hogy bárcsak inkább sirna; pedig az asszonysírást is nagyon nehezen tűrte.
- Magad is beláthatod.
Igazán lehetetlenül visszás helyzet ez...
Beszélni is fogok mamával, vele talán találkozhatnál is,... de a hugom... a hugomnak mit mondjak?
- Ő még csak tizennyolc éves!
- Én is tizennyolc éves vagyok - ismételte halkan Magda.
- De Lénárd nem vette észre ennek a mondásnak a mélységes keserűségét.
Az idő kétségbeejtően rohant, s ma este érkeznek.
Odament Magdához és megfogta a kezét: - Kérlek, ne haragudjál rám!
Látod, napok óta szenvedek, hogy neked kellemetlenséget kell okoznom.
De nem tudok okosabbat kitalálni, mint hogy menj egypár napra Ágneshez haza.
- Haza? - visszhangozta a másik; hát ez már neki nem otthona többé...
- Ugy-e magad is belátod?
Aztán ezt a dolgot rendeznünk is kell...
Soha többé nem akarlak ilyen kellemetlenségnek kitenni.
Hát beleegyezel?
- Bele...
- Édesem!
Te leghűbb, legjobb!
Oly nyomorultnak érzem magam, de mit tegyek?
- Mikor érkeznek?
- A hétórai gyorssal.
- Ma este!
És most félöt!
- Magda összerázkódott.
- Elkisérlek Ágneshez.
- Nem, nem, csak menj ki elibük.
Nekem még itt össze kell rakosgatnom.
- De akkor ülj majd kocsira.
- Jó, jó.
Lénárd egyszerre megkönnyebbedett, hogy aránylag ilyen könnyen tulesett a nehéz dolgon.
Hálásan csókolta meg a Magda hideg arcát, mielőtt elment.
Magda hallotta, hogy veszi föl az előszobában a téli kabátját, hogy kezd halk szokásos fütyölésébe, aztán nyílik az ajtó és elmegy.
Kifutott és utánnanézett, a lépcső fordulatánál még látta eltűnni.
Valamit rekedten suttogott és ugy összeszoritotta a fogát, hogy szinte összecsikorogtak.
Azután egyszerre dacos nyugalom vett rajta erőt.
Bement.
- Hát nem szabad megtudni a hugának, hogy létezem.
Pedig itt minden azt hirdette.
- Ezt a sok asszonyi lim-lomot el kell innen tüntetni.
- Aztán még eszébe jutott valami.
- Mari, - szólt a belépő cselédnek, - hirtelen haza kell utaznunk, amíg visszajövünk, maga is hazamehet.
- Ne segítsek pakkolni?
- Nem, hanem menjen el inkább a boltba...
Valami ürügy alatt elküldte.
Azután egy papirszeletre felirta: "Marit elküldtem , fogadjon más cselédet, mert árulója lehet" és a Lénárd fiókjába tette.
Csodálatosan tisztán tudott gondolkozni.
Egy kis kézitáskába betett egy pár holmit, a többit beledobta az egyik, nagy szőnyeggel leterített ládába: ruháit, varróholmiját, apró asszonyos csecse-becséit, toalettkészletét, aztán ráigazította a fedelet s letakarta a szőnyeggel.
Mindenre gondolt, az utolsó gyűszűre, az utolsó szalagra is.
Úgy járkált ki s be, mintha idegen helyen lenne; még egyszer jól körülnézett, hogy nem maradt-e valami széjjel és végre becsapta a hálószobaajtót.
Az óra hatot ütött.
Sietve fölvette a gallérját, a kalapját, a kis kézitáskát a kezébe kapta és akkor egyszerre keserüen fölnevetett: mire való az is?
Még egyszer fölemelte a láda tetejét és a táskát mindenestül bedobta a begyűrt ruhák közé .
Azután még eligazgatta a szőnyeget, eloltotta a gázt, nyugodtan becsukta az előszobát és a szokott helyre eldugta a kulcsot.
Leért a kapu alá!
És most merre?
Egyszerre érezte, hogy lüktet a halántékában a vér.
Merre?
Ágneshez?
Soha!
És eszébe jutott az a jelenet, - a sértések - és ami még rettenetesebben fájt, hogy Ágnesnek lett igaza... és most odamenjen otthont könyörögni?
Soha!
Inkább meghalni.
A halántéka mindig jobban lüktetett és ő elindult lassan... céltalanul.
Nem volt hideg, hanem valami finom fehér köd ereszkedett le az utcára, amelyen át a gázlángok elszélesedve, nagy, gyöngén világító fényfoltokká váltak.
Mellette emberek siettek el, éppen olyan céltalanul, mint ő, - kocsik, villamosok robogtak - olyan ostobául céltalanul.
Azok azóta már megérkeztek.
Sándor bevezeti a hugát, azt a keskenyarcu nagyszemü leányt, akinek az arcképét olyan jól ismerte, aki tizennyolc éves és akinek nem szabad megtudni, hogy ő - Magda - van a világon.
És Sándor beszél nekik azon a kellemes, komoly hazug hangján...
És ő nem létezik a világon.
A halántékához szorította a muffját.
Minden titok ott van a ládában, egy szőnyeggel letakarva csak.
Eszébe jutott valami rém-mese, ahol egy holttest volt így elrejtve s úgy képzelte, mintha ő lenne ott, az ő teste lenne elrejtve ott a szőnyeg alatt, de senki sem tudta, csak egy ember: és az ő maga.
A fehér köd úgy megsűrűsödött, hogy csak akkor vette észre, hogy a Dunaparton jár , amikor a hidra ért.
Ugy érezte, mintha nem is ő ment volna oda, hanem a szép , szeretett Duna vonta volna magához; de a víz nem látszott, a vastag köd elfedte.
Ez lenne az ő kedves Dunája, a szép, a csillogó, amelyen annyiszor nézték együtt a hosszu, reszkető fénysávokat!
Milyen idegenszerü, opálos mélység lett belőle...
Ha most ő oda belemenne, csak úgy szépen belesiklana, vajjon megtalálná a szürke lepel alatt az apró, aranyos csillogó habokat?
Ha most ő oda belemenne, abba a feneketlen ködbe és a köd szépen betakarná, akkor nem lenne céltalan az útja.
A hidon a háta mögött robogtak a villamosok.
Ő pedig megállott, belekapaszkodott a korlátba és tágra nyitott szemmel nézett le a mélységbe.
Valaki gyorsan közeledett felé a hidon át.
A leány ijedten megfordult és sietve ment át Budára, azután a másik oldalon vissza Pestre.
A köd rettenetesen átjárta , a haja összecsapzódva, vizesen ragadt a homlokához, a fogai vacogtak.
Valahová be kell menni - valahová...
Egy karcsu női alak ment el mellette, olyan, mint Eliz.
- Igaz, hiszen Eliz itt van!
Elizhez fog menni, hogyis nem gondolt erre előbb!
Emlékezett az utca nevére, ahol lakik, de a házszám... nem, az nem jutott eszébe .
És dideregve indult el Elizhez.
De abban a titokzatos, ködös pesti éjszakában sohasem jutott el hozzá.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE