Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
Fülöp házassága : Regény
Keletkezés ideje
1891
Fejezet
10
Bekezdés
1325
Mondat
3157
Szó
29390
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
I.
Utoljára nyitják a kaput...
A gyár-utczai szürke palotából most robog ki az utolsó kocsi.
A kiborotvált képű vén kapus rosszkedvűen bámul egy pillanatig a tovahaladó fogat után, azután becsapja a kaput, eloltja a lépcsőházban a gázlángokat és lustán, álmosan szobácskájába czammog .
Ott leteszi fövegét, lehúzza prémes bundáját, odadobja nehéz téli kesztyűit az asztalra és ledől fáradtan az ágyra.
Két óra éjfél után...
A komédiának vége; aludni fog.
Fenn az emeleti termekben még csak most kezdik a munkát.
Inasok jönnek és helyretologatják a székeket.
Két leánycseléd az asztalokat bontja.
Csészék, üvegek , tányérok csörömpölése hallszik.
A szemek pillája nehéz, a kéz türelmetlen.
Egy japáni hamutartó pengve törik darabokra a padlón.
- Vigyázzon!
- Mi baja vele?
Széthúzódnak a világos selyem-függönyök, s az ablak nyílik.
Éles, hideg levegő árad be a termekbe, a honnan finoman lengő, áttetsző sávolyokban lopódzik ki a női toilettek kellemes illata, s a férfiak szivarjainak füstje.
A csillár-lámpákban perbe szállanak az erős léghuzammal a lángok.
Ez fellobban és vívódik a széllel, - a másik elalszik.
Nem lehet nyitva tartani az ablakokat.
- Tegye be, Mari.
A leány visszanézett fölbigyesztett ajakkal és úgy meglökte az előtte levő csiszolt üvegtálat, hogy a másikhoz kocczant.
- Nincs egyébb baja?
Tán megfulladjak magukért?
- Az urak nem fulladtak meg.
- Az urak... dunyogta felvillanó tekintettel a leány és megvonogatta gonosz mosolylyal a vállát.
Egy sovány inas kaczagott.
Az urak...
Nagyon jó!
Azok az urak, a kik esti fél kilencztől egészen mostanig unalmaskodtak itt és annyi ostobaságot fecsegtek össze , hogy im ki kell nyitni utánuk az ablakokat.
És a hölgyek...
Asszonyok, leányok.
A tanácsosné, a méltóságos asszony, a madame, a kis báróné és leányai...
A táblabiró úr és neje, a »szép« Henriette...
- A szép Henriette... ismételte szemtelen orrfintorítással az inas.
- Pszt!
- Nem hallják.
Senki.
A ház úrnője visszavonult társalkodónőjével a hálószobájába, s oda semmi sem hallszik abból a suttogásból, elfojtott kaczajból és megjegyzésből, a mi a cselédnép között foly, a kik az uraság távollétét három hét óta magyarázgatják egymásnak súgva .
A nagyságos asszony im estélyt ad s a férj nincs itthon.
Miért nincs?
Máskor is elutazott, de hamar visszajött...
A komorna emlékszik, hogy elutazása előtt heves jelenet játszódott le a kis salonban.
Az úr ingerült volt, az úrnő szintén .
Elfojtott, gyors, ideges társalgás szűrődött át az ajtón.
A szavak eltompultak a függönyök mögött, a hangok élességét azonban jól ki lehetett venni.
S az úr még aznap este elutazott...
- Hallgasson!
- Maga hallgasson... sziszegte vissza sértődve a komorna.
- A hálószobáig nem hallszik semmi...
- Honnan tudja?
- Mamlasz...
A komorna igazat mond.
A hálószobáig nem hallszik semmi.
Ott le vannak eresztve a függönyök, a kályhában tűz ég s a terem bútorzatát vöröses köddel vonja be a tetőről lefüggő szép művű porczellán lámpa.
Gazdagság és puha kényelem mindenütt, a környezet azonban merev és visszautasító.
Nincs lágy vonás és nincs bizalmas háziasság, - s az úrnő e pillanatban nagyon jól beletalál ebbe a csillogó keretbe, a melynek nincsen fénye és nincsen melegsége.
Magas karosszék van húzva a kályha mellé.
Abban ül az asszony.
Két lépésnyire tőle nyulánk, szőke leány: a társalkodónő.
Egy negyed három...
Az óraütés finom visszhanggal hullámzik a vöröses levegőben.
Nem hallja senki.
Az asszony mozdulatlanul ül.
Aranysárga ruhauszálya a földön, melle alig észrevehetőleg dagad a habos csipke alatt; - nyaka födetlen, a gyöngysor félredobva, arcza halavány , szintelen és szomorú...
- Nem álmos?
A leányka tagadólag rázta meg erre a halk kérdésre a fejét.
- Nem.
- Mindenki elment?
Dallamos és mély az asszony hangja; a leányé félénk és bágyadt.
- Azt hiszem...
- Únta magát?
- Oh, asszonyom - -
Csend lett.
Az asszony tiszta, eleven arczáról, a melyen villámgyorsan változik pillanatonként az ideges indulat, erre a bocsánatkérő hangra mintha leveszett volna valami abból a szomorúságból, a mely az imént még mintha oda lett volna fagyva .
Behunyta lassan a szemeit és fönhangon mondta:
- Ön nagyon szép.
- Tréfál, asszonyom...
- Diadalai lesznek.
A leány hallgatott.
- Jós vagyok, - folytatta elborult, lassú, mesemondó hangon a hölgy, - a jövőbe látok.
Fény és szerelem az ön jövője, - az enyém szomorúság és gyász.
El fog jönni az idő, a midőn meglepi testemet a szerencsétlenség, megrohanja agyamat a téboly, a kétségbeesés és nem lesz senki, a ki meg tudjon menteni attól a pokoltól...
Oh! álmok - - Sajnál?
- Nem...
- Sajnáljon!
Látta ezt a társaságot nálam, ezeket az embereket, ezeket a - majmokat ?
Hízelegve, nyájas, ártatlan bókokkal mérgeztek öt rettenetes órán keresztül, pedig nem volt közöttük egy sem, oh egy sem, - folytatta majdnem síró hangon, lázongó , keserű megvetéssel az asszony, - a ki titokban gúnyos szánalommal ne nézett volna reám és ne suttogta volna ujongó gyönyörrel a szomszédjának: végre! le van sújtva olyan mélyen és olyan nagyon, hogy föl nem kél többé soha...
A leány dideregve állt.
- Asszonyom...
- Ne szóljon!
Látta azt a fiatal embert ott a második csillár alatt?
Az Gerendi Fülöp, ugyanabból a faluból, a honnan én.
Neki kastélya van abban a faluban, nekem semmim!
Nekem csak egy szegény öreg édesatyám van ott, a ki azt hiszi, hogy én itt ...
Ismer ön engem?
Nem ismer.
Hagyja!
Elhiszem, hogy vonzódik hozzám s tudom, hogy ön az én pártomon van és nem a férjemén, a ki megcsalt.
Ne szóljon!
Már nem sajnálom...
Az emberek sejtik, hogy mi történt köztünk, de én már nem sajnálom és nem törődöm vele .
Szerettem ezt az embert és nem szégyeltem.
Jogom volt a szerelemre és a boldogságra ; boldog akartam lenni.
Az emberektől nem féltem és megvetettem a társaságot.
A leány nézte és semmit sem értett.
Az asszony hevesen beszél, de mit?
Férjéről van szó; mit jelentenek akkor ezek az érthetetlen szavak?
- Gyönyörködtem abban a szörnyűködésben, a melyet keltettem, - folytatta megvető mozdulattal az asszony, - mulattatott ezeknek a pulya embereknek a felháborodása .
Föltettem magamban, hogy keresztültörök minden akadályon, a melyet útamba görditenek , ha kell erőszakkal is, ha kell botránynyal is, eh!... hiszen nem láttam, nem hallottam, nem tudtam senkiről és semmiről, csak szerettem bízón, mint egy gyermek , és vakon, mint egy bolond.
Valami történt...
A leány sáppadtan hajolt le úrnőjéhez és kezébe vette a kezét.
Odatérdelt a szék mellé és félénk, könyörgő hangon sugta:
- Ne sírjon, asszonyom...
- Oh, hiszen mindennek vége, - zokogta kezeibe temetett arczczal a hölgy.
- Feledjen...
- Mindörökké!
Igaza van, gyermekem, az az ember, a ki olyan nyomorúltul élt vissza hiszékenységemmel, nem érdemli meg...
Feledni fogok.
Lássa, már próbáltam is .
Estélyre hívtam a társaságot.
Eltűrtem a sértő tekinteteket és nem mutattam, hogy ennek a komédiának örökre vége.
Az asszony felállt.
- A jövő héten ismét el fognak jönni.
Azután ismét....
Azután elbocsátom a cselédséget....
Hány óra?
- Fél három, felelte bátortalanúl a leány.
- Menjen aludni, kedvesem.
- Ha tudnám, asszonyom...
- Legyen nyugodt.
Ismétlem, hogy már elfelejtettem.
Reggel ide fog jönni Gerendi Fülöp...
Meg fogja mondani, hogy hová utazott az a ..... a férjem...
De nem fogom meghallgatni.
Nem vagyok kiváncsi reá; hadd fusson! - mondotta emelt hangon vonagló ajakkal és megragadta a szék karját, hogy el ne essék.
- Azt hiszi az az ember, hogy én kétségbe fogok esni és könyörögni fogok.
Azt hiszi, hogy haza fogok menni az édes atyámhoz...
Bolond, bolond!...
Menjen aludni, gyermekem.
- Ha ön is...
- Reggel kikocsizunk az állomásra.
Új életet kezdek.
El fogok utazni és csak három nap múlva térek vissza.
Gerendi Fülöp nem fog itthon találni; nem akarom...
Jó éjt!
- Jó éjt, asszonyom.
A leány kiment és behúzta maga után az ajtót.
Künn csend volt az oszlopos folyosón és hideg.
Nehány lépést előre ment, azután gyorsan visszafordult és benézett óvatosan a kulcslyukon.
Semmi; elmehet.
Nem történik semmi...
A hölgy visszaült a kályha mellé a székbe és fehér, mozdulatlan arczczal, ölébe kulcsolt kezekkel bámult maga elé a földre.
*
Künn halvány-vörös fénynyel ébred reggeli fél nyolcz órakor a téli nap.
Nehezen terjengő, makacs deczemberi ködbe löveli fényét, de erőtlen ez a fény és hideg.
A köd lassan oszlik s a hálószoba ablakaira rajzolt jégvirágok nem engednek.
Még minden csendes.
Az úrnő alszik.
Nyolcz óra után tiz perczczel belép óvatosan a komorna, körülnéz a teremben, fölemeli a pillangós szőnyegre dobott uszályos ruhát, odateszi a törpe kerevet szélére s megáll a toilletteasztal előtt, a melyről magas tükör tapad a falhoz.
Kedvtelve , önhitt, tetszelgő mosolylyal nézi magát.
Megvizsgálja az illatszeres üvegcséket is s az egyikből bőséges mennyiséget itat a mellére.
Milyen illat!
A kertész térdre rogy előtte, ha megcsapja orrát ez az átható -
- Anna!
A cseléd ijedten teszi helyére az illatszeres üveget s az ágyhoz siet.
- Parancs, nagysága?
- Késő van...
- Mindjárt fél kilencz, - feleli gyorsan a leány.
- Hagyj magamra.
Egyedül fogok felöltözni.
Féltizre rendelj bérkocsit.
- Bérkocsit, kérem?
- Menj!
A cseléd kiment.
Ámulva, megzavarodva sietett lefelé a lépcsőkön a cselédház felé .
Bérkocsit ?...
Jól hallott.
A nagyságos asszony bérkocsit mondott....
S a hogy ment , hogy ezt az újságot nyomban hírül vigye a többieknek, a legalsó lépcsőfoknál már mindent érteni vélt.
Az úr nincs itthon... igen, igen!... s ha valami kényes útja van a hölgynek, rögtön feltűnnék, ha a fogatot használná s megtudná a nagyságos úr is...
Negyed óra múlva készen van minden.
A hölgy utazó-ruhában, fátyollal, kalappal lépett ki a kis salonba és becsengette az inast.
- Hívd be a kisasszonyt!
- Igenis, felelte eltitkolt szemhunyorítással az inas és hozzátette: Egy úr kér bebocsáttatást, asszonyom...
A hölgy elfordult és beharapta bosszankodva, izgatottan az ajaka szélét.
Eljött ....
Mit tegyen?
Nem utasíthatja el.
- Bocsásd be!
Az inas mély meghajlással távozott s a következő perczben kitárta gúnyos bókkal a szárnyas ajtót.
- Méltóztassék!
Gerendi Fülöp.
Komoly, hideg arczú, nyugodt tekintetű fiatal ember.
Tiszteletteljes köszöntéssel üdvözölte a hölgyet és bocsánatot kért, hogy ebben a szokatlan órában jelent meg, de nem tehetett másként.
- Foglaljon helyet, uram, - felelte némi elfogódással az asszony és kezét nyújtotta az ifjúnak, melyet az rokonszenves mosolylyal szorított meg.
- Ne lásson drámát ebben a dologban, asszonyom; engedje meg, hogy küldetésem czélját minden szertartásos sallang és udvariassági formulák nélkül adhassam elő.
Legyen meggyőződve róla, hogy nem Lászlóért teszem, hanem önért.
- Köszönöm....
- Tartoztam vele.
- Ön?
- Úgy van.
László arra hivatkozott, hogy nekem ismernem kell önt, mert ugyanegy helyről valók vagyunk.
Felvilágosítottam, hogy én ezelőtt se önt, se az ön atyját, - szóval, senkit sem ismertem az ön családjából -
- Nem ismeri atyámat?
- Nem ismerem, asszonyom, - felelte tagadó intéssel az ifjú.
Atyám halála óta nem voltam otthon.
Hallom, hogy régi házunk is pusztulóban....
Nem érdekel!
Most azonban nem erről van szó, kedves Medea -
Az asszony halkan nevetett.
- Tegye hozzá, hogy »aranyhajú «...
- Szivesen, asszonyom!
Rendkivül jól esik nekem, hogy önt nevetni hallom, - mondotta látható megkönnyebbűléssel az ifjú, - ön nem tudja, hogy milyen nehéz megbízást vállaltam el.
Megtettem, mert mit tehettem?
Ne vegye megbántásnak, asszonyom, de az ön helyzete ebben a házban olyannyira sajátszerű volt, hogy még az én, egészen idegen és éppen nem sértő szándékú részvétemet is felköltötte.
Elvállaltam tehát a megbízást abban a meggyőződésben, hogy ön Lászlót, a ki méltatlan önre, immár látni sem akarja többé.
- Nem akarom!
- Tökéletesen igaza van.
Ezzel azonban a végleges szakítás ideje is elérkezett.
A tegnapi estélyen, a hol a László távolléte mindenkinek feltűnt, mert senki sem volt rá előzetesen elkészűlve, - észrevehette ön, hogy a társaság már sejti, hogy László... hogy ön... bocsánat -
Az asszony lehajtotta a fejét.
- Ne válogassa a kifejezést, - mormogta határozott hangon; - mondja ki nyíltan, hogy ezek az emberek már megtudták, hogy én nem vagyok és nem voltam a László neje; az atyám nem nyugdíjazott őrnagy, hanem szegény falusi jegyző , és hogy az én nevem nem Clermont Czeczil, hanem Bárdos Róza.
- Megengedi tehát, hogy egészen nyíltan...
- Őszintén, uram, őszintén! - felelte megvető mosolylyal a hölgy.
- Mióta elhagytam a szülői házat, úgy sem hallottam őszinteséget soha.
László megcsalt.
Szerettem, - meggyűlöltem, itthagyom, - ezt önnek, a ki a közbenjárás fölösleges szerepét magára vállalta, tudnia kell.
László tehát nem fog visszajönni?
- Nem.
- Hová utazott?
- Anyjához, Felső-Ausztriába.
Megbízott vele, hogy adjam tudtára önnek...
- Nem akarok tudni semmit.
Uram!
Hiszi ön, hogy én kiváncsi vagyok?
Nem, már nem!
Már semmi sem érdekel, a mi vele történik, vagy történni fog.
A ki elég férfiatlan volt arra, hogy megszegje becsületszavát, s családja ellenkezésével védekezzék akkor, a midőn egy férfias igéretet kellett volna beváltani, - az nem méltó arra, hogy vele tovább is foglalkozzunk.
Kérem, beszéljen másról.
Tudom, mit akar még mondani !
Valószínűleg azt, hogy László nagylelkűséget hazudik és nekem engedi át ezt a házat .
Eltaláltam ?...
Nemde jól ismerem ezt a nyomorúlt embert?
Kérem, írja meg neki, ha méltónak tartja reá, én nem, hogy el fogom hagyni ezt a gyülöletes házat és nem viszek magammal semmit, csak a megbánást és a szerencsétlenséget.
Tudok egy félreeső zúgot a Ferenczvárosban; oda rejtőzöm az emberek elől.
Ott fogok élni, a mig...
Ej ! de hisz ez már ismét nem érdekes.
Irja csak meg neki, uram, hogy látott és hogy nem vagyok összetörve.
Annyi az egész, hogy utálatot érzek és nyugalomra vágyom.
Idővel aztán majd csak el fogom felejteni, hogy én is megszaporítottam azoknak az ostoba teremtéseknek a számát, a kiket megcsaltak, és ha meg fogom únni az élet lealázó terhét, hát akkor - egy halottal több.
Mi az ebben a nagy tömegben ?...
Gerendi Fülöp mélyen megzavarodva állt fel.
- Bocsásson meg asszonyom...
Nem csak ezért jöttem.
A hölgy ránézett.
Mit akar még?
- Beszéljen, uram!
- Azt akarom ajánlani önnek, hogy ne foglalkozzék ezzel a két elhatározással, hanem keresse föl atyját, mondja meg neki őszintén, hogy házassága szerencsétlen volt ... maradjon otthon és atyja soha sem fog megtudni semmit.
- Ezt tanácsolja nekem?
Most?
- Ne nehezteljen reám...
- Nem neheztelek önre, - felelte lassú hangon a hölgy és szintén felállt.
- Ön sok jóindulatot tanusított irántam és nem tudhatta, hogy milyen az az ember, a kinek ön is megszorította a kezét.
Most azonban mindennek vége.
Az emberek nevetni fognak, de én nem fogom hallani.
Tegnap már beszéltek rólam?
- A tanácsosné.
- És Henriette?
- A többiek is, de ne törődjék vele!
El fognak hallgatni, ha észreveszik, hogy önt nem lehet megsebezni.
Azt mondotta, asszonyom, hogy nem hagyja el a várost .
Megengedi, hogy új lakásán meglátogassam?
A hölgy fejét rázta.
- Mi öröme volna önnek a halottakból?
Nem, uram!
Nyújtsa a kezét és váljunk el .
Szeretném, ha úgy elfelejtene a világ, hogy ne jutnék eszébe senkinek, soha.
Mindenki gyönge és tehetetlen az emlékezéssel szemben; én is.
Ha senkit sem fogok látni önök közül, talán feledni fogok, hamarabb és bizonyosabban, mintha lesz valaki, a ki a múltra emlékeztessen.
Legyen jó hozzám és ne kutassa, hogy hová rejtem el szerencsétlenségemet az emberek elől.
Megigéri?
- A mint ön akarja.
- Köszönöm!
És most Isten önnel, - folytatta erőszakolt mosolylyal a hölgy, - lássa , nagyon kegyetlen komédiás az élet; meg akarom önt kimélni attól, hogy vergődésemet lássa és szánjon.
Az ön szánalma nem sért, de önnek terhére lenne...
Uram!
Engedje meg, hogy én is kérjek valamit öntől.
Igérje meg, hogy az édes atyámnak soha, még halálom után sem fogja elárulni, hogy mi történt itten...
Istenem! hiszen én hazudtam annak a jónak...
Azt hiszi, hogy én boldog vagyok.
Azt hiszi, hogy neje vagyok Lászlónak... nem tudja, hogy megcsaltam és mindaz, a mit leveleimben írtam, csak hitvány komédia és szemfényvesztés...
Oh, ez az egy dolog az, mely elég súlyos arra , hogy erőszakkal lobbantsam ki szívemből az életnek lángját!
Megigéri?
- Bízhatik bennem.
- Istenem, önben!
De hát ön... ha valaha visszamegy abba a faluba, a hol az édes atyám lakik és meg fogja kérdezni öntől, hogy nem látta -e a leányát...
Mit felel reá?
- Azt, hogy sohasem láttam, - felelte némi megindulással az ifjú.
- Legyen egészen nyugodt.
Nyolcz éves koromban hagytam el azt a vidéket: annak húsz esztendeje .
Szüleim halála óta eddig sem tértem oda vissza, - ezután sem fogok.
A jövő héten elutazom.
- És nem tér vissza?
- Nehány évig, asszonyom, nem.
- Isten óvja önt, - felelte halk hangon a hölgy.
Fülöp ment.
Az ajtóban megszorította gyöngéden, szánalommal a sápadt asszony kezét és eltávozott.
Nehány másodperczig hallatszottak erős lépései a folyosón, azután csend lett.
Elment...
Az utolsó ismerős, a kivel tönkretett életében találkozott.
Az utolsó eleven pont a múltból, a mely kilobbant mindörökre, s nem lészen folytatása...
Megfordúlt és az ablakhoz ment.
Künn emelkedett a köd.
A téli sugarak keresztültörtek a fagyos párázaton , megaranyozták a palotasorok kiálló rovatkáit, s fényes apró pontokban verődtek vissza az aszfaltról, a melyen már tapossa egymás lábanyomát ezernyi emberi hangya.
Csakhamar ismét megnyílt az ajtó.
A társalkodónő lépett be.
- Megjelentem, asszonyom, - rebegte félénk hangon.
- Jőjjön közelebb, gyermekem.
Önnek szülei vannak?
- Anyám és egy kis testvérem...
- Atyja nem él.
- Nem, asszonyom.
- Hallgasson meg, kedvesem, - mondotta gyöngéden a hölgy és kezébe vette a leány kezét.
- Tegnap még úgy gondoltam, hogy magammal fogom vinni.
Ma reggel azonban mást határoztam.
El fogok menni, hogy hová, még nem tudom; azt azonban bizonyosan tudom , hogy ebbe a városba sohasem jövök többé vissza.
Nem akarom önt elvonni édes anyjától , a kinek szüksége van önre, s ezért elhatároztam, hogy egyedül megyek.
Keresse fel anyját, ime itt van két évi fizetése és emlékezzék szeretettel reám.
A hölgy karjaiba vonta a leányt és megcsókolta.
- Isten önnel!
Legyen boldogabb, mint én...
- Asszonyom...
- Ne sírjon, édes gyermekem...
Nehezen válok meg öntől, de meg kell lenni.
Később hallani fog rólam.
Az emberek senkinek sem irgalmaznak, ha nincsen jelen...
Ilyenkor jusson eszébe, hogy szenvedni látott.
Isten önnel kedvesem, Isten önnel!
A leány megcsókolta a hölgyet és elbúcsúzott.
Azután lekisérte a bérkocsihoz.
A vén kapus hajlongva segítette be úrnőjét, ki nyájasan intett a leánynak és elhajtatott.
A kapus morogva, csodálkozva bámult a sebesen robogó kocsi után és nem értett az egész dologból semmit.
Végre is, mi köze hozzá?
Az úrnő elment és annyi.
Máskor is elment .
Benn a cselédházban aztán felvilágosította az inas, hogy ő hallgatódzott és bizonyosan tudja, hogy ezt a gyár-utczai szürke palotát az úrnő soha sem fogja meglátni többé.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE