Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Donászy Ferenc
Életünket és vérünket!
Keletkezés ideje
1898
Fejezet
24
Bekezdés
2714
Mondat
5633
Szó
68723
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
I. FEJEZET.
A SÁGHVÁRI KASTÉLY.
Az országúton négyes fogatú, ócska hintó döcög, nagyokat zökkenve a hepehupás , vízmosta talajon.
A kifáradt lovak alig bírják vonszolni az óriási rugókon himbálódzó roppant alkotmányt, amit történetünk idejében, Mária Terézia királynő uralkodása alatt, úri utazóhintónak neveztek.
A bakon a vedlett uniformisba bujtatott, bajusztalan kocsis szakadtig püföli a sovány gebéket, mellette pedig egy hórihorgas, vén inas szunyókál.
Benn a hintóban a színehagyott párnákon egy negyvenöt-ötven évesnek látszó, igen előkelő külsejű úriember ül.
Arca tősgyökeres magyar kifejezésű ugyan, de idegen szabású acélszürke kabátja, hófehérre porozott hajzata és leborotvált bajusza azonnal elárulják a bécsi udvari légkörben élő magyar főurat.
Vonásait szépnek, nemesnek lehetne mondani, ha szemeinek nem volna oly bántó, sötét kifejezése, ridegen felvetett keskeny ajkai pedig szilárd eltökéltségre, de egyúttal határtalan, mindent feláldozó önzésre is mutatnak.
Mellette a szögletbe húzódva vézna, csenevésztermetű fia támaszkodott a párnákhoz .
Szemeit lehunyva, aludni látszott, de azért átlátszó, sovány kezei erőteljes szorítással tartották fájós térdei közé fektetett mankóját.
Őméltósága: Sághvári Ottó, udvari tanácsos és aranysarkantyús vitéz ásítozva nyúlt gazdagon hímzett selyemfrakk zsebébe, arany burnótszelencéje után és únottan szippantotta fel a sárga spanyol burnótot, azután lassan, elgondolkozva veregette le hosszú ujjaival a virágos mellényére és csipkés ingelejére hullott burnótszemeket , miközben alvó fia felé pillantott.
Komor tekintete erre még szigorúbb lett.
- Ez a nyomorék a fényesmultú Sághvári nemzetség utolsó sarja! - mormogta keserű sóhajjal, azután, hogy felébressze, erős hangon megszólalt:
- Rudolf, alszol?
- Nem, atyám! - felelte fia, - és midőn felnyitotta sötétkék, beszédes szemeit, ezek egészen megszépítették fonnyadt, szabálytalan vonású arcát.
- Nézd, e fordulónál már ide látszik családunk, a Sághvári nemzetség ősi fészke! - szólt a távoli erdős magaslat felé mutatva, melyről egy ódon ízlésben épült , tornyokkal megrakott úri kastély nézett alá a hegy tövében elszórt falura.
- Mily kies helyen fekszik!
De boldog lehet Balázs nagybátyám, hogy e gyönyörű vidéken lakhatik! - sóhajtott fel a fiú önkénytelenül.
Apja azonban gúnyosan elnevette magát:
- Nos, e gyönyörűségből néked is lesz részed, miután sokáig itt maradunk, legalább te itt maradsz!
A fiú sápadt arca kissé kigyult:
- Örülök neki, atyám!
Máris szabadabban lélegzem!
E balzsamos levegő, érzem, jobban gyógyít, mint a bécsi orvosok minden medicinája és ha te is itt maradnál, többé nem kívánkoznám vissza Bécsbe!... - felelte élénken.
- Csak semmi érzelgés, Rudolf, tudod, ezt ki nem állhatom! - szólt szárazon, mire fia megfélemlítve elhallgatott.
- Azért jöttünk Bécsből, hogy téged bemutassalak bátyámnak, és hogy gyenge egészségedet a szabad falusi levegőn visszanyerjed!
Az orvosok ajánlották és ez egyúttal jó ürügy, mely útunk voltaképpeni célját eltakarja...
- Nem értelek, atyám!
- Majd mindjárt megértesz! - viszonozta türelmetlen kézmozdulattal, ami egyúttal annyit is jelentett, hogy ne zavarja közbeszólásaival.
- Udvarbéli magas állásom és a Sághvári név becsülete, mely ősrégi nemességével legelső hercegi és grófi nevekkel versenyez, mindenkor megkívánta a rangunkhoz méltó életmódot és reprezentációt.
Ennek a világ előtt mostanig gavallérmódon meg is feleltem...
Az utóbbi években azonban észrevehetted, hogy körülményeink lényegesen megváltoztak , mert vagyonomat a drága udvari élet teljesen felemésztette és csak nagy kínnal tudtam a látszatot a világ előtt megőrízni.
Bátyám, aki teljes életében az egyszerű falusi gazdálkodó életet kedvelte, többízben meglehetős summákkal segített, az utóbbi években azonban egészen elhidegedett irántam.
Ennek oka nem annyira különböző politikai pártállásunkban, mint inkább abban rejlik, hogy csak akkor kerestem fel, ha pénzre volt szükségem!
Ez szarvashiba volt tőlem, beismerem...
Kedvezni kellett volna az öregnek, mert teljes életében takarékos gazda lévén, pénzesládája ugyancsak tele lehet pénzzel... - és e sejtelemre őméltósága édesdeden elmosolyodott.
- Ezt az elkövetett hibát most jóvátesszük!
Különösen te vagy hivatva jóvátenni , Rudolf.
Ki kell engesztelned, meg kell szerettetned magadat az öreggel, hogy megtaláljuk az utat szívéhez és pénzesládájához, hahahaha! - és a méltóságos kamarás úr gonoszul nevetett.
- A dolog fontos része azonban csak most következik, - folytatta.
- Rudolf, te már tizenötödik évedben jársz.
Ilyen idős koromban én már érett gondolkozású, számító ifjú voltam, néked is meg kell hát tudnod mindent, hogy okosan, ügyesen viselhesd magadat.
Figyelsz-e?
- Figyelek, atyám!
- A pozsonyi diétán egy jó barátom bizalmasan azt ujságolta, hogy Balázs bátyám egy fiút fogadott házába, akinek nevéről, származásáról senki sem tud bizonyosat.
Ha a vidékbeli mende-mondáknak hinni lehet, Balázs maga ment érte a Szászföldre, s bár nem rokon, nem atyafi, mégis úgy gondozza, mint valami herceget és ha valaki neve és származása felől kérdezősködik, szó nélkül hátat fordít neki és a faképnél hagyja...
Ezt ugyan én már régebben tudtam, mindazáltal az elmondottak nem valami kellemesen leptek meg...
- Miért, atyám?
- Ostoba fickó!
Még kérdezed? - mérgelődött a kamarás úr.
- Mire tanított hát az a sok drága nevelő és házitanító, ha még azt se találod ki, hogy ez az égből idepottyant jövevény örökségünket veszélyezteti.
Mikor fog az eszed megjönni!
Én ilyen idős koromban már úgy kalkuláltam, számítottam, mint egy fiskális!
Ide hallgass hát és értsd meg a dolgot...
Bizonyosságot akartam szerezni, titkáromat bíztam meg, hogy fürkéssze ki a titkot, de ő sem tudott meg egyebet, mint amit általában beszélnek, hogy bátyám fiaként szereti , nevelőt, házitanítót tart mellette s többször olyanformán nyilatkozott, hogy nevének és roppant vagyonának örökösévé teszi.
Roppant vagyont mondok, Rudolf!
Mert bátyám gazdag örökrészét legalább is megtízszerezte.
A reám eső birtokrészeket, melyeket én a Sághvári név fényére , becsületére áldoztam, szintén ő vette meg és nem múlik el egy év se anélkül, hogy e hatalmas birtokot egy-egy uradalom, vagy tetemes földbirtokok vételével ne növelné .
Balázs bátyád háztartására alig költ, mert birtokain megterem minden, úri passziói , költséges szenvedélyei nincsenek, télen-nyáron e vén bagolyfészekben penészedik - így tehát birtokainak és tőkéinek összes jövedelme évről-évre a nagy pénzesláda tartalmát gyarapítja.
E ládába gyűl, ide folyik az arany és ezüst, miként a tengerbe a patakok és folyók ...
Nos, nem szorul el a szíved, ha arra gondolsz, hogy ez mind másé, egy idegené lesz .
De majd gondoskodom róla, hogy az az idegen kakukfióka mielőbb kirepüljön a mi fészkünkből!
Pusztulni kell neki a háztól!
Megértetted?
- Ó, ez rút dolog, atyám! - tört ki akaratlanul Rudolfból az elszörnyűködés és halványan nézett rá, midőn azonban szemei atyja fenyegető tekintetével találkoztak , megfélemlítve elhallgatott és lesütötte szemeit.
- Eszeden járj és engedelmeskedj! - szólott, sovány ujjával megfenyegetve.
- Jövőnk és egész létünk forog kockán.
Jól tudod, hogy ebben nem ismerek kíméletet!
Az ósdi elveket: lelkiismeret, erkölcs és más hasonló kész bolondságot, amelyekkel volt nevelőd traktált, egyszersmindenkorra kiverd a fejedből.
Azok nem a mai világba való hiábavalóságok!
Szemesnek, ügyesnek, életrevalónak kell lenni az embernek !
Inkább én túrjak ki mást, mint más engem!
- Nem, atyám! - felelt elnyomott sóhajjal és némi daccal a fiú.
A méltóságos úr haragosan csapott térdeire:
- Nem?
No hát értsd meg!
A mai világban csak az boldogul, aki gazdag, akinek pénze van!
Feltétlen engedelmességet követelek, Rudolf!
Most pedig vége legyen az efféle céltalan beszédnek!
Olyan heves, ellenkezést nem tűrő hangon mondta ezt, hogy a beteges, gyenge fiú akaratlanul összerezzent, de a kamarás úr is érezte, hogy talán nagyon is elszólta magát fia előtt.
Hogy tehát különös erkölcstanának élét letompítsa, fiát pedig céljának megnyerje, valamivel enyhébb hangon folytatta.
- Szavaimat természetesen akként kell értelmezned, hogy szemesnek, ügyesnek , életrevalónak csakis az erkölcs és becsület korlátain belül szabad lenni.
A jelenlegi körülmények erre éppen alkalmas példát szolgáltatnak!
Mi vagyunk szeretett testvérbátyámnak egyedüli rokonai és örökösei - és jön egy idegen, sohse látott személy, aki nemcsak bátyánk szeretetétől, hanem földi javaitól is, befurakodása és hizelgései által, meg akar bennünket fosztani!
Hát van olyan erkölcsbíró a világon , aki elítélne bennünket azért, hogy mi is küzdünk a testvér szeretetéért és javaiért , melyek jog szerint úgyis minket illetnek?
Erre felelj, te nagy erkölcsbíró?
- Valóban így állnak a dolgok, atyám?
- Hogy mersz kételkedni az elmondottak után?
Hiteles bizonyítékok vannak kezeim között!
Őméltósága elégedetten mosolygott, midőn látta, hogy fia zavartan és töprengve elhallgat.
E pillanatban a nehéz utazóbárka a fordulónál egy mély kátyuba zökkenve megfeneklett , a fáradt lovak pedig, mintha csak összebeszéltek volna, megállottak.
- Mi történt, Vencel? - kiáltotta a kamarás úr, fejét kidugva.
A hórihorgas Vencel a nagy zökkenéstől jól a nyelvébe harapva, alig tudta kinyögni , hogy a hintó egy kátyuban megfeneklett.
- Menj, hívj ide néhányat a réteken dolgozó emberekből! - parancsolta bosszúsan.
- Bizonyára bátyám jobbágyai.
Csakugyan, ameddig a szem ellátott, szénagyűjtő munkások és szénával rakott szekerek mozogtak a rétek nevető zöld bársonyán.
Vencel egy kurtanyakú, harcsabajszú, magyar nadrágba és báránybőr ködmenbe burkolt , kucsmás emberrel érkezett vissza.
- Ha nem csalódom, Cseresznyés uramat, a tiszttartót tátom, úgy-e? - szólalt meg őméltósága nagy leereszkedéssel.
A megszólított sietve kapta le kopasz fejéről prémes vidrabőr kucsmáját.
- Ó, méltóságos uram!
Ezer bocsánat, bizony alig ismertem meg e divatos öltözékben...
- Jól van, barátom, jól van - szakította félbe hideg visszautasítással a kamarás úr .
- Unalmas és régi dolog csudálkozni valakin, akit pár év óta láttunk.
Vontassa ki embereivel megrekedt hintómat... azután még egy kérdést: bátyám itthon van?
- Őnagysága nincs itthon, de estére hazavárjuk!
- Hová ment?
Csak nem utazott el?
- Nagyságos urunk, mióta az országgyűlés megnyílt, mindennap belovagol Pozsonyba , kiváltkép, ha a főrendek üléseznek.
A kamarás úr először végignézett a saját vézna termetén, azután gúnyosan lefelé görbítette ajkait:
- Hogyan, belovagol?
Patvarba, ezt a mulatságot nem irígylem tőle!
Mindennap három és fél órát oda, ugyanennyit vissza nyeregben tölteni, gyönyörü mulatság...
Ezer szerencse, hogy napjainkban már nem a Rákos mezején gyűléseznek az ország rendjei , mert bátyám talán oda is lóháton járna!
Különben, mi jó ujságot tud Cseresznyés uram mondani?
Jár-e sok vendég a kastélyba?
- Minden úgy van, mint mikor méltóságod itthon volt...
Őméltósága gúnyosan kacagott.
- Ezzel azt akarja kegyelmed mondani, hogy most is olyan egyszerű, remetemódra élnek .
Vendég pedig feléje se néz a kastélynak!
Ez a bocskoros nemeshez illő életmód szöktetett meg engem e vén fészekből!
Semmi mulatság és kényelem... valóban bámulom bátyámat... de hagyjuk ezt!
Remélem, bátyám egészséges?
- Hála a Magasságbélinek, mint a makk!
Oda se néz a hatvanöt évnek!
- Van-e jó termés?
- Most is a régiben vagyunk!
Ha több nincs, meg kell elégednünk azzal, ami van.
- Nem panaszkodik bátyám, hogy kevés a jövedelem?
- Őnagysága maga ügyel a megyében fekvő birtokaira és nem vezet írásbeli gazdaságot .
De minek is!
A mezei munka kitelik az úrbéri napszámból, mikor pedig a termést , gyapjút s más egyebet eladjuk, a pénz betevődik a kasszába!
- Gyönyörű gazdálkodás! - válaszolt őméltósága megvető ajkbiggyesztéssel és leereszkedő kézintéssel elbocsátotta a tiszttartót, mert a jobbágyok már kiemelték hintóját a kátyuból.
Vencel magasra tartott orral csapta be a rozoga hintóajtót és felkapaszkodott az ülésbe, a jobbágyok pedig kalapleemelve állottak az útfélen, míg a nyikorgó bárka nehézkesen tovább nem döcögött.
A rétek után az országút az erdő árnyas fái közé kanyarodott.
A lovak lépten-nyomon nagyobb kedvet mutattak a megállásra, noha a kocsis majd elnyűtte rajtuk az ostornyelet.
A hátulsó, egy gémnyakú, magas szörnyeteg, olyan táncolást, ugrándozást vitt véghez, hogy majd körben forgatta a hintót, társa pedig minden ütésre olyanokat rúgott felfelé, hogy Vencel hórihorgas lábszárait is felszedte az ülésre ijedtében.
A méltóságos úr arca haragos pírban égett és összeszorított fogai között halkan szitkozódott:
- Jó, hogy senkise látja ezt a komédiát! - mormogta.
De alig hogy kimondta, a bokrok között hangos csörtetés hallatszott és egy tíz-tizennégy évesnek látszó fiú ugrott ki a tisztásra egy virgonc, vasderes lovon.
Egy pillanatig ámulva nézett az ócska járműre, azután pedig jóízüt kacagott a hórihorgas Vencel kétségbeesett kapkodásain.
- Majd segítek én mindjárt a bajon! - kiáltotta vidám, biztató hangon a fiú és a hintóhoz ugratva, udvarias köszöntéssel mosolygott a bentülőkre.
Tüzesen villogó barna szemei rövidke pillanatig szelíd részvéttel néztek Rudolf vézna, elcsenevészedett alakjára, őméltósága mustráló, kihívó pillantásait azonban bátor daccal viszonozták.
- Vajjon ki fia lehet ez a szemtelen fickó? - gondolkozott félhangon.
- A környéken rajtunk kívül nem lakik más úri család...
Most látom először, vonásai mégis ismerősöknek tetszenek...
E lelkes tekintet, ez a büszke, merész fejhordozás emlékeztet valakire... de nem tudom kire... és kihajolt az ablakon, hogy utána nézzen.
Az a szemtelen fickó pedig ebben a pillanatban megragadva a lógósló zabláját , nyergéről leakasztott karikás ostorával kegyetlenül közéjük csördített, mire a csökönyös gebék mintha sárkánytejet szoptak volna, olyan vágtatással ragadták tova a hintót, hogy minden ízében recsegett-ropogott.
- Szerencsés utat! - kiáltott kacagva Vencelnek.
Az utána néző Rudolfnak azonban kedves mosollyal búcsut intett és két egérszürke agarát maga után füttyentve, eltünt a vágás galagonyabokrai között.
- Vonásai ismerősöknek látszanak!
Hm!
Ugyan ki fia lehet? - tünődött őméltósága.
- Talán ismered őt, atyám? - kérdezte a fia.
- Dehogy ismerem!
Ruházata és a pompás vasderes paripa vagyonra és úri származásra mutat!
Családunkon kívül azonban más úri familia nincs a környéken, hacsak azóta ide nem telepedett... - és töprengése közben, szokás szerint, szelencéje után nyúlt , hogy emlékezetét egy szippantással felfrissítse, midőn egyszerre, a spanyol burnót nélkül is, világosság gyúlt agyában.
- Teringettét, hol jár az én eszem!
Hát nem találod ki, ez a szemtelen fickó kicsoda ? - kiáltott fel élénken.
- Nem, atyám!
- Nohát, a Balázs fogadott fia, aki bennünket ki akar túrni jogos örökségünkből...
- Hiszen ez még gyerek!
Azután olyan őszinte, barátságos mosollyal köszöntött bennünket! - védelmezte félénken Rudolf, mert a lelkes, megnyerő arcú fiú már az első találkozásra rokonszenvet ébresztett szívében és alig várta, hogy megismerkedjék vele...
- Úgy?!
A tojás okosabb akar lenni a tyúknál! - szólt maró gúnnyal az apa.
- Micsoda gonosz szellem bújt ma beléd, hogy az egész úton ellentmondásokkal mersz ingerelni ?
Meg ne próbáld többet! - tette azután hozzá sötét pillantással.
A hintó a kastélyhoz érkezett.
- Nagyságos urunk nincs idehaza! - jött eléjük egy mindenesnek látszó mogorva öreg ember.
- Barátságos vendégfogadás, mondhatom! - nevetett gőgösen a kamarás úr.
- Jól van , öreg Ádám, jól van!
Hanem azért szólíts csak ide pár léhűtőt, Vencel majd rendelkezik a továbbiak felől!...
Az ismert hangokra az öreg a szólóra meredt, azután süvegét lekapva fejéről, agg arcán örömteljes megindulás villant át.
- Ó, Istenem, uram, hiszen ez Ottó méltóságos úr!
Hogyis nem ismertem rá, akit karjaimon hordoztam...
Hiába, az öregség, az öregség elgyalázza az embert!
Isten hozta méltóságodat!
Ó, hogy az ég megengedte öreg szemeimnek, hogy még egyszer lássam! - rebegte félig mentegetődző, félig pedig az örömtől megindult hangon.
- Tatatatata!
Csak semmi fecsegés, öreg!
Útálom az érzelgést minden formában! - szakította félbe a méltóságos úr szárazon.
Őméltósága egyenesen a pompásan faragott, korlátokkal diszített főlépcső felé indult s többször békétlenül tekintett vissza elmaradozó fiára, ki a síkos márványlépcsőkön mankójával csak lassan tudta követni.
- Te most a részemre mindig készentartott szobákba mégy, Rudolf.
Pihend ki magadat , de légy készen, hogyha bármi későn jön is haza bátyám, még ma bemutathassalak neki.
Pár pillanattal Rudolf távozása után bejött Vencel, hórihorgas lábaival úgy lépkedve , mintha tojástáncot járna.
- Tudom, elrendeztél mindent s a bőröndök szobáimban vannak, de nem ezért hivattalak !
Tartózkodj a közelben, ha csengetek.
Ezek az ügyetlen, megvénhedett cselédek nem tudnak kiszolgálni.
Azután még egyet!
Szemed nyitva legyen és ügyelj mindarra, amivel otthon megbíztalak.
Midőn Vencel távozott, őméltósága hátravetett kezekkel fel-alá kezdett sétálgatni a nagy teremben.
Időnként a kandallópárkány közepén álló remekmívű antik-órára pillantott, melynek ketyegése ünnepélyes visszhangot vert a teremben s elmerülten nézte, mint ugrál a hosszú percmutató másodpercről másodpercre...
Az édes gyermekkornak és a vidám ifjúságnak mennyi boldog óráját és percét mutatta ez a régi családi óra!
Akkor még nem ismerte azokat a súlyos, nyomasztó gondokat , emésztő szenvedélyeket, melyek most életét oly gyötrelmessé teszik....
A kamarás úr nyakig úszott mindenféle bajban és adósságban - és mintegy háromszázötvenezer forintra lett volna szüksége, hogy megmentse magát.
Mert nemcsak hivatalos állása, hanem jó hírneve, becsülete is függött tőle, hogy a kezeire bízott pénztár hiányait és fenyegető adósságait mielőbb rendezhesse.
Jól ismerte ugyan bátyját és tudta, hogy előtte a legszentebb a Sághvári név jó híre és szeplőtlen becsülete, de mégis visszarettent, valahányszor a nagy summára gondolt és azokra a hideg, visszariasztó levelekre, melyekkel bátyja az ő pénzt kérő sorait az utóbbi időkben visszautasította.
Mert bátyja nagyon is jól tudta, hogy nem ám a Sághvári név becsülete és jó hírneve érdekében prédálta el azt a sok pénzt, amivel pazarlását és adósságait fia előtt szépítgette és elleplezte, hanem mindenféle gonosz és könnyelmű szenvedélyekre , melyek már-már annyira a lejtő szélére juttatták, hogy csak börtön és golyó között lehetett választása.
Az egyedüli menekülési mód, hamarjában kifizetni ez összeget.
Ezért sietett oly lóhalálában és hozta magával fiát, hogy bátyja szívét meglágyítsa!
Csakhogy meglágyul-e a jó, nemes, de nevére, becsületére szerfelett érzékeny és büszke szív?
Efölött töprengett és mennél inkább múlt az idő, kételyei annál inkább nőttek, annál jobban rémítgette az összeg nagysága, amit kérni akart.
Utolsó levelében bátyja azzal fenyegette, hogy megszakít vele minden összeköttetést és többé egy garasra se számítson.
Ha pedig a Sághvári névre szégyent hoz, hát inkább leteszi őseinek nagyrabecsült nevét - és itthagyja hazáját...
Tudta, hogy ez nem üres fenyegetés!
Amit Sághvári Balázs egyszer kimondott, azt be is szokta váltani!
Hát még amit írásban, saját nevével megerősítve, ád valaki kezébe!...
Oly melege lett e gondolatra, hogy homlokán a veríték gyöngyözött.
Úgy ugrott fel a selyemvirágos pamlagról, mintha csalánból vetett ágy lenne.
Homlokát finom csipkekendőjével szárítgatta, nyugtalanul járkált fel-alá a teremben...
De előkelő nyugalmat erőltetett arcára, mikor a szomszéd terem ajtaját nyílni hallotta és mindjárt rá egy ódivatú, fekete kabátba bújt egyén lépett be, mélységes alázattal hajtogatván görbe derekát.
- Ah, ah!
Tarafás Bence uram, az én hajdani nevelőm! - üdvözölte a méltóságos úr leereszkedéssel.
- Igenis!
Igenis!
Én volnék csekélyke, szerény és alázatos személyiségemben! - krákogta újra nagy hajlongással a hajdani nevelő házitanító úr, aki a testvérek nevelését befejezvén, megérdemelt nyugalomba helyezve itt lakik a kastélyban.
Élvezi nyugdíját és a ház minden kényelmében részesül.
- Tarafás uram még mindig a szerény férfiú! - folytatta őméltósága még kitüntetőbb leereszkedéssel.
- Ha sejtettük volna, úgy méltóbb beszéddel üdvözölném méltóságod érkezését.
Isten hozta méltóságodat... egykori jeles és igen eszes tanítványomnak alázatos szegény szolgája vagyok.
Remélem, a kívánt becses egészségben látjuk őseinek kastélyában!
- Köszönöm!
Köszönöm! - viszonozta kegyesen az egykori tanítvány.
- Éppen a legjobbkor jött Tarafás uram.
Halálra únom magamat e magányos szobákban, míg Balázs bátyám hazajön.
- Hehehe!
Méltóságod a régi kegyes pártfogója alázatos csekély személyemnek!
De mit tehetnék én szegény ügyefogyott az unalom elűzése ellen.
E falak közé zárva éldegélek csendesen és magányosan, ezalatt pedig a világ halad anélkül, hogy én is úsznék a sokasággal...
- Mindig a régi szerénység!
Pedig hát tudományát csak úgy megbecsülik és felhasználják most is, mint a régi időben!
Úgy hallom, megint van egy kedves tanítványa.
A házitanító úr görbe dereka rugóként egyenesre pattant.
Haragosan tiltakozni készült, de csakhamar észretérve, újra visszaesett könyörgő alázatosságába és megadó sóhajjal felelte:
- Nyugalomba vagyok téve, miként egy megvénhedett ló, avagy ekéből kidőlt ökör .
Nálamnál fiatalabb utód van a házban.
Őméltósága csak nagynehezen tudta megőrizni komolyságát e nem éppen hízelgő, de annál találóbb hasonlat felett.
De jókor eszébe jutott, hogy Tarafás Bence uramnál hasznosabb szövetségest még lámpával se találhatna...
Jól ismerve leskelődő, irígy, bosszúállásra és haszonlesésre hajló természetét , remélte, hogy mindent megtudhat tőle, sőt céljaira is felhasználhatja, de azt is tudta, hogy ravasz és óvatos rókával van dolga, eszerint tehát úgy kell kivetnie a hálót, hogy belemenjen...
- Mit mond kegyelmed?
Hát a mi régi szeretett nevelőnknek oly kevés értéke és tekintélye van e házban! - viszonozta őméltósága tettetett meglepetéssel.
- Ez ellen erélyesen tiltakozni fogunk!
- Hogyan?
Miképpen?
S mi módon, kérem alássan? - kérdezte meghökkenve.
- Mindjárt meglátja, Tarafás uram!
Én nem feledkeztem ám meg régi tanítóm buzgalmáról és érdemeiről!
- A kamarás úr csengetett és a belépő Vencelnek megparancsolta, hogy Rudolf úrfit hívja ide.
- Fiamat akarom kegyelmednek a jóakaratába ajánlani.
Beteges, gyenge gyermek és az orvos urak vidéki szabad levegőt ajánlottak neki, hogy edződjék.
Ezért akarom több évre bátyám gondviselésére bízni!
- Az isten ő szent felsége sugallta méltóságodnak ez üdvös és jó gondolatot! - vágott szavaiba mohón és villogó szemekkel Tarafás úr.
- Hogy-hogy? - kérdezte a kamarás meglepett arccal.
Tarafás Bence úr azonban felelet helyett hízelgő szavakkal és édeskés hajlongással köszöntötte a mankóján bekopogó Rudolfot.
- Azért hivattalak, fiam, hogy mindenekelőtt megismerjed a mi régi, érdemes nevelőnket, ki minden szépre és jóra fog oktatni téged is.
Ugyebár, tisztelt és kedves Tarafás úr, meghozza ez áldozatot?
A hiú házitanítót a hetedik égbe ragadta a nem remélt kitüntetés és olyan hízelgéstől áradozó szavakban köszönte meg, hogy Rudolf önkénytelenül bizalmatlanságot és ellenszenvet kezdett érezni iránta.
- A bölcseség és szerénység édes testvérek!
Most pedig legyen szíves és mutassa meg bátyám könyveit, hogy az időt agyonüthessem, ha ugyan a könyv ismerős portéka e világ hátamögötti kastélyban! - szólott a méltóságos úr, maga téve be távozó fia után az ajtót.
- Engedelmet kérek! - tiltakozott buzgón a derék férfiú.
- Három tágas szobánk van tele a legdrágább könyvekkel s emellé im, itt vagyok én is, méltóságodnak legalázatosabb szegény szolgája: a kastély könyvtárnoka.
Méltóságodnak csak egy-két lépést kell fáradni, a hátamögötti elfüggönyözött ajtó a könyvtárszobába vezet!
- Mi a manó?
Ez az ajtó be van zárva! - szólt a kamarás úr meglepődve, midőn a kilincset megnyomva, nyitni próbálta.
- Igenis, méltóságos uram!
Ennyi kincset szorgalmasan kell őriznünk, ha kegyes uraságunk nincs itthon!
- Nagyon szép elővigyázat! - volt a száraz felelet.
- De most csak vegye elő kulcsait szaporán, Tarafás uram!
- Ezerszerteezer bocsánatot kérek!
A legnagyobb örömmel tenném, de a kulcsok nincsenek rám bízva!
Őméltósága szárazon, idegesen felkacagott:
- A patvarba is, gyönyörű bibliotékárius lehet, Tarafás Bence uram, ha még a kulcsokat se bízzák kegyelmedre!
Kinél vannak hát?
- E bizalomra csak két embert érdemesít nagyságos urunk: Cseresznyést, a tiszttartót és tisztelendő Vitál atyát, az úrfi nevelőjét! - felelt alázatos, lemondó hangon ; macska-alattomosan pislogó szemei azonban rejtett gyűlölségtől és bosszúvágytól villogtak.
A méltóságos úr pár pillanatig fürkészőleg szegezte rá szemeit:
- Tarafás uram, kegyelmed ha akarna, többet is tudna mondani! - szólott azután halkan, de minden szavát jelentősen megnyomva...
A megszólított azonban csak fejét rázta és olyan sunyi, meglepett arcot vágott, mint aki nem érti a mondottakat.
- Akkor hát rosszul fejeztem ki magamat!
Sokat tudna, ha merne beszélni, ugyebár? - folytatta bíztató, rábeszélő hangon.
- Valójában nem értem méltóságodat! - felelte ravaszul és még mindig óvatos kerülgetéssel, hogy szükség esetén vissza is vonulhasson.
A kamarás úr türelmetlen mozdulatot tett:
- Eh, elég volt már a komédiából! - kiáltott nyersen.
- Annyira jól ismerem már kegyelmedet, hogy előttem kárbavész minden alakoskodó tehetsége.
Olyan ravasz , alattomos róka, mint kegyelmed, úgyis sejti, miért jöttem és csakis hasznára válhatik, ha bennem pártfogóra és szövetségesre talál!
Beszéljünk bizalmasan!
Nekem a kegyelmed ügyességére és szolgálataira szükségem van!
Nos?
- Méltóságod nagyon kitünteti alázatos csekélységemet!
- Hagyja most a szóvirágokat!
Beszélhetünk-e itt bizalmasan?
Erre már Tarafás Bence egész határozottan és kerülgetés nélkül igennel felelt és apró, ravasz szemei várakozásteljesen villogtak.
- No jól van!
Feleljen hát már most őszintén.
Akar-e engem céljaim elérésében mindenben segíteni?
- Testtel és lélekkel méltóságod híve és szolgája vagyok! - esküdözött szívére tett kezekkel.
- Hagyjuk a frázisokat!
Ez még nem az igazi hangja kegyelmednek; - mondta a kamarás úr sötét oldalpillantással.
- Határozott feleletet kérek!
Igen vagy nem?
Egy rövidke pillanatig mind a ketten fürkésző tekintettel néztek egymásra, mintha egyik a másiknak a lelkében akarna olvasni...
- Miben lehetnék hát hasznára méltóságodnak? - kérdezte azután Tarafás.
- Segítségemre kell lennie, hogy bátyám javai idegen kézre ne jussanak és hogy ez az égből idecsöppent, örökségvadászó úrfi, leggyorsabban és a tiszttartó urammal együtt , mielőbb pusztuljon a háztól! - felelte a kamarás úr lassú, de határozott hangon.
Tarafás uram szájához kapott, mintha kitörni készülő örömkiáltást akarna visszafojtani.
- Testtel-lélekkel szolgája és vak eszköze leszek méltóságodnak! - mondta olyan hangon, mely csak úgy remegett a vad, bosszúvágyó örömtől.
- Ez az idetolakodott fattyú kicsufolt, kinevetett.
Szemembe mondta: többet tud, mint én s rámfogta, hogy titokban leiszom magamat.
Miatta helyeztek nyugalomba!
Az a büszke, gőgös új helyettes pedig szóba se áll velem!
Nálam álltak a magtárak, a pince és könyvtár kulcsai, de Cseresznyés, a tiszttartó besúgásaira a nagyságos úr elvette tőlem és ő rá bízta...
Sok-sok keserű lealáztatást és bosszantást tudnék még elbeszélni, ne csodálkozzék hát méltóságod, ha én e három embert halálosan gyűlölöm és még az ördögnek is eladnám a lelkemet, csakhogy bosszút állhassak rajtuk! - mondta gyülölködő hangon és szikrázó szemekkel.
- Én semmin sem csodálkozom, tudja meg kegyelmed, de hagyjuk most a panaszkodást , mikor fontosabb dolgokról van szó.
A jutalmazást sem említettem még.
Tarafás uram , remélem, ismer e tekintetben.
Bőkezü és gavallér vagyok azok iránt, akik odaadón szolgálnak, de büntetni is ép oly jól tudok, ha elárulnak...
- Ó, méltóságodat öröm és gyönyörűség szolgálni!
Mikor boldogult nagyságos urunknak , édesatyjának halálát oly nehezen várva, megbízott, hogy tüstént hirnököt küldjek , ha...
- Csend, ne fecsegjen ostobaságokat... - és sötét tekintetével elnémította volt nevelőjének hizelgő hadarását.
- Bocsánatot kérek! - hebegte az meghunyászkodva.
- Ne térjen el a dolgoktól, bátyám minden pillanatban hazaérkezhetik.
Mielőtt a cselekvéshez hozzá fognánk, a terepet és viszonyokat kell tanulmányozni és ami a fő , ellenségeink személyiségével kell megismerkednem.
A tiszttartó urammal körülbelül már tisztában volnék, a fiút is láttam útközben, de a nevelő, a prefektus...
- Az most botanizál az erdőben!
Óva intem méltóságodat!
Képmutató, alattomos , veszedelmes emberek - vágott szavába gyűlölködő vádaskodással.
- Mihelyt egy kis beleszólásom lesz a dolgokba, azonnal pusztulnak a háztól!
Efelől teljesen nyugodt lehet! - és a szavait kísérő hideg, könyörtelen mosolyból Tarafás uram örvendezve állapította meg, hogy ellenfeleinek ugyancsak jól megvetette a fejük alját.
- Parancsoljon méltóságod, mit tegyek, mihez fogjak - buzgólkodott a derék férfiú.
- Mindenekelőtt mondjon el mindent, amit csak tud erről a titokteljes módon idecseppent fiúról!
- Valóban jól jellemző szót választott méltóságod!
Mert e fiú igazi neve, származása és viszonyai mélységes titokba vannak burkolva! - felelte komolyan.
- A patvarba is!
Mi lappanghat ez alatt a titkolódzás alatt?
Mi okai lehetnek erre bátyámnak? - szólott a kamarás úr élénk érdeklődéssel.
- Azt csak ő tudja és hogy egy teremtett léleknek se fogja elárulni, abban biztosak lehetünk!
Ó, a mi nagyságos urunk szerfelett óvatos és zárkózott természetű! - erősítgette kenetteljes kézdörzsölgetéssel.
- Fogadni merek, hogy Tarafás uramnak mégis sikerült kifürkészni egyetmást e mélységes titkokból! - szólt őméltósága biztató mosollyal.
Tarafás uram szerénykedve hajlongott:
- És méltóságod nem vesztené el fogadását, mert lankadatlan utánjárással és vigyázattal csakugyan kitudtam egyetmást! - felelte öntelt vigyorgással.
- Természetesen a kulcslyukak és függönyök mögötti hallgatózással.
E szép szokására még a régi időkből emlékszem!
De ne higyje, hogy megrovásképpen mondom.
Az ügyes ember mindig feltalálja magát.
De most halljuk hát, mit tudott ki a kulcslyukon át?
- Méltóságod nagyon kegyes! hehehehe!
De engedje meg, hogy sorjában mondjam el az egészet.
- Helyes!
Csak semmit el ne hagyjon!
Néha a legjelentéktelenebbnek látszó csekélység adja meg az egész dolog nyitját!
- Ott kezdem hát, midőn még méltóságodat az olasz származású Luigi komornyik mindenről tudósította, ami nagyságos urunk körül történik.
Én a dologra egészen váratlanul jöttem rá...
- Megálljon kegyelmed! - intette le a kamarás úr bosszúsan.
- Először tudja meg az okát is.
Bátyám akkor beteges volt, az orvosok már lemondtak róla.
Egy megbízható emberemnek kellett tehát körülötte lenni, hogy veszély esetén betegágyához siethessek.
Most pedig vallja be, úgy-e ezzel a célzással csak azt akarta tudtomra adni, hogy erről és még egyéb titkaimról is van tudomása? - kérdezte sértett, lenéző gőggel.
- Isten ments, méltóságos uram!
Ne gondoljon ilyent felőlem! - tiltakozott kézzel-lábbal.
- Ezzel csak azt akartam mondani, hogy nagyságos urunk szintén megtudta ezt.
Azóta neheztel annyira méltóságodra!
Ottó öcsém tehát az én halálomat várja?
Jó, majd teszünk róla, mondogatta folytonosan és egy bécsi kémet megbízott , hogy méltóságod úri életmódját és tetteit kísérje figyelemmel és mindenről értesítse őt.
A kamarás úr arca majd izzó vörös, majd halálsápadt lett e váratlan felfedezésre és ujjai ideges remegéssel doboltak a faragottfájú karszék hímzett selyempárnáján.
Csak néma fejbólintással intett, hogy folytassa.
- Ettől kezdve urunk természete egészen megváltozott.
A tiszttartón és az öreg Mátyáson kívül, minden cselédben fizetett kémet látott.
A vendégek, mulatságok elmaradtak, magábazárkózott, bizalmatlan, komor és egészen a szigorúságig takarékos lett...
Ő, aki azelőtt ki nem mozdult volna ősi kastélyából - egy váratlan levél vétele után nagy felindulások között azonnal elutazott.
Azóta minden ősszel és tavasszal, néha egy évben többször is, Mátyás kíséretében hosszabb időre távol van, de senki se tudhatja, hová és miért, mert az öreg Mátyásból ugyan emberfia ki nem csal egy szót se...
Midőn a szokott útrakelés ideje közeledett, sokat tanácskozott a tiszttartóval.
Még évekkel ezelőtt e tanácskozásoknak néhány szavát sikerült ellesnem!
Ekkor hallottam először, hogy valami fiút és sötét családi tragédiát emlegetnek.
- «A fiú hároméves volt, midőn gondjaim alá vettem» - hallatszott Balázs uraságunk hangja.
- «És nagyságod évenként kétszer, néha többször is meglátogatta» - felelte rá a képmutató tiszttartó.
- «Úgy van!
Bár jó helyen van gondozásban, mégsem hagyhatom tovább ott!
Akármilyen messze van szülőhelyétől, mégis ráismerhet valaki - és elárulhatják a nevére és családjára nehezedő szörnyű titkot.
Ennek pedig mindaddig nem szabad megtörténnie , míg csak huszonkétéves nem lesz.
Ekkor már férfi lesz és meg tud küzdeni a rá váró feladattal.»
A tiszttartónak feleletét nem hallhattam, de uraságunk hangosabban folytatta:
- «Igazad van, öreg barátom!
Kastélyom az ország másik végére esik a fiú szülőhelyétől.
Jó messze lesz tehát!
Felfedezéstől, mende-mondától nem kell félnünk .
Én nem megyek sehová, hozzánk pedig elvétve is alig jön vendég, de ha jönne is, oly titokban, óvatosan végeztem mindent, hogy senkise akadhat nyomába.
Születését és igényeit biztosító okiratait a végzetes titok leírásával együtt, az egyedül csak általam ismert rejtekbe zártam.
E rejtek ajtaja tehát nem nyílik meg huszonkétéves kora előtt...
Elemér nyolcéves múlt.
Korához képest túlságosan ki van nemcsak testileg, hanem szellemileg is fejlődve.
Éles ítélőtehetségével és megfigyelőképességével nem egyszer csodálatra ragadt.
Nevelőszülei egy idő óta folyton azt írják, hogy valódi neve, származása és szülői után tudakozódik és zaklatja őket.
El sem tudom képzelni, hogy jött rá, ki mondta meg neki, hogy a Véghvári Elemér név nem igazi neve.
E nevet én adtam neki, s rajtam kívül senkise tudja...
Ez nagy baj.
De most ezzel ne vesződjünk.
Elemért ide kell hoznunk, hol mindenki árvának és az én fogadott fiamnak fogja tartani, - ezzel aztán minden titkolódzás megszünik.
Egyébként régi szándékom volt amúgy is, hogy őseim drága és nagyrabecsült nevét e gyermekre ruházzam.
Összes javaimnak egyedüli örökösévé akarom tenni, miután saját fiamként szeretem.»
Őméltósága, aki eddig lélegzetvisszafojtva hallgatta a beszédet, mintha kígyó csipte volna meg, felszisszent.
- Tehát mégis igaz? - mormogta elfojtott haraggal.
A volt nevelő élénken intett:
- Saját füleimmel hallottam... és minden úgy történt, ahogy urunk elhatározta.
Az aratás után hazahozta a fiút s vele együtt Vitál atyát, a nevelőt.
Már három éve , hogy a szilaj, rakoncátlan fiú a háznál van és ha nem is mondta volna, minden tettéből kilátszott, hogy nagyságos urunk saját véreként szereti és a csillagokat leszedné érte az égről...
Bizony, méltóságos uram, igen nagy baj, hogy az a gondolat előbb nem ötlött eszébe, ami most fiával idehozta.
Ha ezt évekkel ezelőtt megtette volna, ma talán másképp állanának a dolgok.
Akkor tán nem vette volna házához ezt az idegen kakukfiút, nem tenné javainak és nevének egyedüli örökösévé.
Különben ki tudja?
Lehet, tán akkor is megtette volna, mert annyi bizonyos, hogy ezt a tromfot méltóságod ellenére játszotta ki! - mondta Tarafás uram bizalmas hangon.
- No majd mi is visszatromfoljuk! - felelte őméltósága fagyosan.
- Hanem most azt mondja meg, tett-e bátyám a fiú javára törvényes végrendeletet?
- Itt a kastélyban nem és tán másutt sem!
Az ilyesminek híre menne! - válaszolta egész határozottan.
A kamarás úr elégedetten bólintott.
- Akkor még nincsen veszve semmi! - kiáltott élénken.
- De lódobogást hallok !
Bizonyára bátyám érkezett meg!
- A behangzó patkócsattogásra az ablakhoz sietett.
Közben felkelt a holdvilág és nappali fénnyel árasztotta el a kastély udvarára léptető két lovas alakját.
- Jól bírja magát az öreg, pedig nálam vagy tizenöt évvel idősebb!
De lám, valóban jól sejtettem!
Az a fiú az erdőben csakugyan az ő fogadott fia volt... - mondta visszafordulva és sietve csengetett Vencelnek, hogy fiát azonnal hívja ide.
- Még sok mondanivalóm lesz, Tarafás uram! - súgta oda félhangon, midőn ez nagy hajlongások és kézdörzsölgetések között kifelé hátrált.
Majd belépő fia kezét megragadva, csipkés sapkája után nyúlt:
- Gyerünk, fiam, Balázs bátyád elé....
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE