Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Péczely József
Rozika visszajött
Keletkezés ideje
1943
Fejezet
5
Bekezdés
1500
Mondat
3698
Szó
21520
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
ELSŐ FEJEZET.
A katonák, mint a kiáradt patak, úgy özönlöttek hazafelé a frontokról.
Gyalogosan , kocsikra kapva, lóháton, vagónok tetején, lépcsőkön gubbaszkodva, ütközőkre akaszkodva.
Éhesen, piszkosan, nagy hanggal kiabálva, ordítozva, lövöldözve törtettek, egymást ráncigálva, letaposva.
Mindenik meg akarta előzni a másikat.
Nem volt már parancsoló: tiszt, altiszt, fölöttes.
Csak nagy száj, nagy hang s ököl.
Az erő dirigált.
A csillagok lekerültek a mundérokról.
A stráfok is.
Na, nem önként .
Letépték, leszaggatták azok, akiknek nem volt, ezzel a jelszóval:
- Egyek vagyunk!
Egyenlők!
Egyformák!
Otthon is csak így!
Sőt!
Otthon kezdték ezt a divatot a lógósok.
Bevitézkedtek a vendéglőkbe, kávéházakba, kórházakba, üdülőkbe:
- Le a csillagokkal!
De az utcákon, sétatereken is elébe álltak a tiszteknek, aztán se jó nap, se aggy ' Isten, csak neki egyenesen a rangjelzésnek késsel, bicskával...
Sok tiszt azonban maga végezte el ezt a ceremóniát, nem engedte nyaka közelébe férkőzni a gyűlölettől keselyükarmokká görbült ujjakat.
- Egyenlők!
Egyformák!
Szépen hangzik mind a két szó.
Fülbemászó a zenéje.
Mámoros álmokba ringató.
Meg is bódította az embereket úgy, hogy senkise nézte, senkise mérlegelte: mi is van tulajdonképpen mögöttük?
A nagy tömeg csak azt vigyázta, hogy az egyenlőségért, az egyformaságért hol kell faragni, nyesni, rombolni, elvenni, üzleteket, raktárakat kirámolni, a házakat, birtokokat fölosztani, földarabolni s adni belőle boldognak , boldogtalannak.
Elsősorban "nekem".
A ház javát, földből a jótermőt, a televényt.
Ha tanya van rajta, az nem baj.
Ha igás jószágok, ökrök, tehenek, az se.
Tudtul adták mindenkinek, akiket illet, hogy címekre nincs semmi szükség.
A rangosak pusztuljanak .
Eleget henyéltek.
Vagy ha élni akarnak, hát ki kondás, ki béres, ki kubikos , napszámos.
Próbálják meg ők is!
Itt már engedtek a nagy egyenlőségből.
Akik fönn voltak, azok most le!
Szállt, röpködött az "ige" szájról-szájra.
Terjedt.
Hiszen ha ennyiből állt volna, akkor csak az történik, ami a véletlenül meggabalyodott részeg emberrel, aki alszik egyet s mámorából kijózanodva letagadja még maga előtt is a "tegnapot".
Mert legtöbben csak megkótyagosodtak a szépen hangzó szavaktól, megmámorosodott a lelkük, vérük bizseregve lüktetett s fejük köré sűrű ködök húzódtak.
Nem láttak tisztán.
De sajnos, voltak olyanok is, még pedig szép számmal, akik sohase voltak józanabbak.
Ezek voltak a hajrásak, a zsarátnok-fúvók:
- Itt a szüret!
Lehet operálni!
A beteget is, az egészségeset is!
Ami az enyém, az az enyém!
Ami a tied, az is az enyém!
Föl a szent háborúra!
Gyüjteni!
Honnan?
Ahol van !
Üzletek, bankok, gazdag emberek...
Gyerünk!
Összeálltak bandákba.
Mundért öltöttek.
Egyik-másiknak le se kellett vetni, már rajta volt.
Fegyvert a vállra, kézigránátokat az övekbe!
Mit számít ilyenkor az emberélet .
Kaján mosolyok vibráltak a borostás ábrázatokon, csillogtak az éhes szemek , kiduzzadtak a sóvár ajkak...
Napok óta csípős északi szél nyargalászott az utcákon föl s alá.
A könnyű hópihéket vitte, söpörte maga előtt s szitálva szórta mindenfelé.
A fák kopasz koronáit tépte , szaggatta s oda-odacsapkodta a házak falához, tetejéhez, miközben nyögött , nyöszörgött, szűkölt, mint a megvert kuvasz.
Időnként egy-egy pillanatra meglapult , elült, de csak azért, hogy új erőt gyüjtve annál nagyobb hévvel hancurozhasson a föld hátán...
A kastély ura csengetett.
Az inas benyitott s megállt az ajtóban.
- Parancs!
Az ősz, öreg úr két karját összefonva állt az ablaknál s mereven nézett ki a hólepte pusztaságba.
Az országút két oldalán sorakozó kopasz nyárfasorra szegezte a tekintetét, melynek végében ott lapultak a falu kis házai.
Csak a sudár torony ágaskodott ki közülük olyanformán, mint egy nagy fölkiáltójel.
Apró kis házak, apró kis emberek... akik most kizökkentek a rendes kerékvágásból .
Kiabálnak, fenekednek.
Elvesztették az eszüket...
Azt hitte, abban bizakodott, hogy idáig nem érnek el a forradalom hullámai.
Vagy ha eljutnak is, hát ezeknek az egyszerű embereknek a romlatlan lelkén megtörik.
De nem.
A boltokat kirámolták, a jegyzőt félhóltra verték, s kitudja, hogy még mire vetemednek?
Ez a falu...
De a cselédei se különbek.
Azokat is megmételyezték.
Már az első nap hallotta tőlük:
- Új világ következik...
Ennekutána a nap egyformán süt majd mindenkire!
Majd meg:
- A henyéknek pusztulni kell!
A henyéknek...
Kik a henyék?...
Csak azok, akiknek "van".
Akkor bizonyosan ő is henye s neki is pusztulnia kell.
Azt hitte, hogy csak a fővárosban van így, csak ott vadultak meg az emberek.
De itt is.
Ezek a csendes, jámbor falusi emberek is.
Ezek , akik közül sohase bántott senkit, akik előtt mindig nyitva állt az ajtaja, akiknek megélhetést adott: feles, harmados földet... a betegeit gyógyíttatta, az elesettjeit segítette pénzzel, ruhával...
S most ezek megfojtanák egy kanál vízben...
Pedig ezek sohasem voltak rablók, zsiványok, gyilkosok.
Dolgoztak egy életen át becsülettel, mint az apjuk, nagyapjuk, minden ősük.
Talán az egész falu nem is vetköződött ki ezeréves énjéből, csak néhány bujtogató, akik fűtik, tüzelik az összességet.
Bolondítják.
A nagyváros más.
Ott sok a züllött ember.
Azok igen.
De ezek itt ?...
Megrázta a fejét.
Azzal is tiltakozott.
Azzal is azt erősítette: Nem!
Az ajtó felé billentette a fejét.
Ez az inas is a faluból való.
Innen vette maga mellé még gyerekkorában.
Ez meg tudná mondani a valót: csakugyan pusztítani, rombolni akarnak ezek is?
Elvenni a vagyont , meg az életet?
Igaz volna, hogy annyira megszédültek?...
Meg tudná mondani.
De ha kérdezné, megmondaná-e az igazat?
Nem.
Nem mondaná meg.
Mert ez se az ma már, aki volt.
Látszik a szeméből.
Az egész emberből.
Még az a csoda, hogy itt maradt mellette.
Nem követte a többit.
Vajjon miért maradt itt?
Ha megkérdezné, mit mondana?
Elfordult az ablaktól s mintha csak ekkor vette volna észre az ajtóban mereven álló inast, ráncba rántott homlok-bőrrel kérdezte:
- Hát te ?...
Az inas, mint a szobor:
- Csengetni méltóztatott.
- Hja, igen...
A fiatal úr ?...
- Még nem jött meg.
- Edit?
- A szobájában van.
- Az ajtók?
- Zárva vannak.
Az öreg úr végig simította homlokát a tenyerével, aztán az inast elintette:
- Mehetsz!
A nagy szárnyas ajtó becsukódott.
A báró várt egy kis ideig.
Figyelt.
Majd odalépett az ajtóhoz s a kulcsot ráfordította.
A zár kettőt csattant.
Hogy a báró egyedül maradt, megállt a szoba közepén s lehajtott fejjel nézte a szőnyeget.
A szőnyeg tarka-barka cirádáit.
De úgy nézte, olyan tüzetesen, mintha sohase látta volna.
Vagy mintha mustrálná: mi kivető benne?
Végre föltekintett s körüljártatta szemeit a szoba falán, az ablakokon, ajtókon, a falakra aggatott képeken... aztán egy önfeledt, nehéz sóhaj szakadt föl a lelke mélyéből.
Mi történt a fiával, Henrikkel?...
Hol marad ilyen sokáig?
Baja esett volna az úton ?
Vagy még Pesten?...
Azt igérte, hogy délre visszajön.
S már itt az este.
A nagy fali órára tekintett.
Félhat.
Megtámadták volna?...
Fölismerték:
- Ez is egy burzsuj!
Az is lehet ugyan, hogy az autója útközben defektet kapott.
Kipukkadt a gumija.
Vagy a benzincső dugult el.
Azzal babrál...
De ilyen sokáig?...
Leült az íróasztalához azzal a föltett szándékkal, hogy megvárja.
Ha kell, hajnalig is fönnmarad.
Ebben a bizonytalanságban úgyse tudna aludni.
Fejét belehajtotta a két tenyerébe s azt kezdte latolgatni, hogy vajjon nem lett volna-e jobb, ha Pesten maradnak?
Ott a nagy sokadalomban könnyebben elkeveredhettek volna az emberek között.
Nappal az utcákon, a tömegben, éjszaka meg valamelyik kisebb szállodában.
Egy hét, kettő, három...
Mert ez a fölfordulás úgysem tarthat sokáig.
Motorzúgás szakította meg a gondolatait.
- Na, végre!
Odalépett az ablakhoz...
A függönyt félrehúzta...
Kitekintett.
A telehold világa mellett jól lehetett látni.
A kastély nehéz vaskapuja előtt egy nagy teherautó áll.
Rajta öt-hat ember...
- Nem a Henrik!
Torka összeszorult.
- Kik ezek?...
Mit akarnak?...
Jobb tenyerét a mellére szorította.
- Csak nem talán ?...
Még kételkedett, pedig jól látta, hogy azok.
A repülő vörösök.
Rablók, kik katonaruhába bujva sorra látogatják a kastélyokat.
Azok ezek, akik elől elmenekült a fővárosból...
Nyolcan verődtek össze egy bandába.
Közös keresetre.
A bandagazda, azaz a vezér, aki a legényeket összeválogatta, egy összenőtt szemöldökű, himlőhelyes ábrázatú fegyenc volt.
Akkor már katonaruhát, puskát, revolvert majdnem jószóért lehetett szerezni .
Vagy csak annyit mondott a fegyenc: "Add ide!"
S elvette.
Vitte.
Egy alkalmas teherautó se okozott nagy gondot.
A nagy vásárcsarnok előtt néha nyolc-tíz is állt .
Egyik-másik üresen.
Amikor a banda összeszedelőzködött, egy üres kocsiról leszólították a sofőrt:
- Lefelé!
Hogy a jámbor nem sietett engedelmeskedni az első szóra, hát lelökték.
- Majd visszahozzuk egyszer! - kiáltották oda a kövezetről föltápászkodó legénynek.
Gázt adtak a motornak s azzal, aló, eliramodtak...
Tervüket előre megbeszélték.
Vidéki uriházak, kastélyok.
Ahol érdemes rekvirálni "a katonaság részére".
Pénzt, ékszereket.
Ott, ahol akadékoskodnak, ellenállanak ... ólmot a burzsuj gyomrába!
Ilyenforma alakulat az időben szép számmal volt.
Egyrészük a fővárosban operált , másrészük meg a vidéken.
De talán egyikben sem voltak olyan szemenszedett, válogatott legények, mint a himlőhelyes bandájában.
Ezek minden hájjal meg voltak kenve.
Sokat látott, sokat tapasztalt emberek.
Ismerték kívül-belől az ország összes valamirevaló börtöneit, fegyházait s így tájékozódva voltak a körülményekről.
Tudták, hogy hol , mit lehet találni.
Az árokháti Hex-kastélyt előre tervbe vették.
Oda kinéznek.
Ha üresen találják, ugyis jó.
Még jobb, ha az öreg báró ott rostokol.
Azidő alatt, amíg teljesen fölszerelték magukat, kitapogatták, hogy a báró az árokháti kastélyába huzódott a fővárosból.
Oda menekült.
Bizonyosan magával vitte a pénzét, ékszereit, minden féltenivalóját, s így nem fáradoznak hiába.
Elkészültek rá, hogy nem fogadják őket valami nagy örömmel, de azt nem hitték, hogy hiába csengetnek, zörgetnek, kiabálnak.
Mint akiknek legjobb szándékuk van, leugrálva a kocsiról, nyomkodták a csengőt.
A hatást várták...
Semmi.
Ököllel rávertek a kapura...
Egy lélek se mutatkozott.
- Hó!...
Hé!.. - kiabálták.
- Nincs itt senki?
Összenéztek.
A cselédek megugrottak volna valamennyien?
Vagy parancsba kapták volna, hogy a kaput nem szabad kinyitni senkinek!
Csak egy esetben, ha arra parancsot kapnak.
Bizonyosan azt várják.
Hát majd ők kiadják nekik a parancsot!
De azt nem köszönik meg!
De hogy jutnak be?...
Síma, magas kőfal, sűrű rácsos, erős vaskapu...
Az időt pedig nem tölthetik itt tétlenül óraszámra.
Valamit tenni kell!
De mit ?...
- Húzódjatok csak kissé hátrább!...
A kocsit is! - rendelkezett a himlőhelyes vezér , miközben az övéből kirántott egy kézigránátot.
Ő maga is visszahúzódott.
Egy pillanatnyi nagy csend, aztán hatalmas dörrenés rázta meg az egész kastélyt...
- Kézigránát... - szaladt át a báró fején.
- Ezek a bitangok jól föl vannak szerelve !
Ezektől nem várhat...
Be se fejezhette a gondolatát.
Megszakította egy másik, majd nyomban utána egy harmadik dörrenés.
Edit a kis tapétaajtón át beszaladt az apjához s rémüldözve, tágranyílt szemmel kérdezte:
- Mi az?...
Kik vannak odakinn?...
Mit akarnak?
- Fegyencek... - szűrte ki a szót fogai közül az öreg báró, miközben kihúzta íróasztala fiókját s elővette a revolverét.
- Ne félj!
Nem lesz semmi baj!
Egy-két golyót közibök eresztek s azzal ahányan vannak, annyifelé szaladnak.
Ismerem őket .
Gyáva fickók.
Afféle söpredék!
- Rablók?
- Patkányok!
- Adj nekik pénzt.
- Ezeknek?
S összeszorította a fogait:
- Golyót!
A lépések zaját már hallani lehetett...
Az öreg báró, mintha csak most eszmélt volna arra, hogy a lánya mellette van , rászólt:
- Menj a szobádba!
- S te?
- Menj, ha mondom!
Zárd magadra az ajtót.
Amíg én ezekkel végzek...
- Gyere te is...
Gyere!
Összetette a két kezét.
- A hátsó lépcsőn mindketten...
- Hogy én szökjek ezek elől?
Edit fölvetette a fejét:
- Akkor én se!
A báró indulatosan vetette oda:
- Ne okoskodj!
Az más!
Te lány vagy!
- Hogy én lány vagyok... azért?
- Igen!
Azért!
Edit tovább makacskodott:
- Nem megyek!
Ha te maradsz, akkor én is maradok.
Így ketten leszünk!
Az öreg báró csak ekkor látta, hogy Edit kezében is egy kis ismétlő-pisztoly van.
- Az én vérem! - futott át a fején.
De mindjárt az is ott nyomakodott a nyomába , hogyha Henrik itt volna... ha nem küldi be Pestre, vagy ha visszaérkezett volna ... akkor most hárman fogadhatnák ezeket a bitangokat, akik nem lehetnek többen, mint hatan, nyolcan.
Látta őket az ablakból.
Legfölebb tízen.
Igaz, hogy ezek olyanok , mint a vadállatok, akik előtt semmise szent.
Mindenre képesek.
Fosztogatnak , rabolnak, ölnek, gyilkolnak...
De az is lehet, hogy a falubeliek meghallották a gránátrobbanásokat s aztán...
Nem!
Azokra most nem számíthat.
Bizonyították.
Már az első nap, hogy ideértek.
Ellenségek.
Minden tettükből, minden szavukból gyűlölet sugárzott:
- Ez is úgy élt eddig, mint a henye!
De ezután majd másként lesz!
Eddig ugyan nem mondták neki szemtől-szembe, csak a háta mögött.
De úgy, hogy jól hallhatta.
Aztán azt is láthatta, aminthogy látta is, hogy a kastélyát, földjét deputálták.
Hogyan oszthatnák föl igazságosan.
Azaz úgy, hogy "nekik" jusson a jobbik, a nagyobbik rész.
Földből a televény, a hátasa...
Az ispánt, kasznárt már másnap elugrasztották.
A kocsisokat, béreseket is.
Lehet ugyan, hogy ezeket nem is kellett kergetni.
Mentek maguktól.
Félelemből, vagy haszonlesésből...
Még szerencse , hogy az inasát magával hozta Pestről, mert akkor az se volna, aki takarítana utánuk .
Bár ez az inas is egyre idegenebb lesz hozzájuk.
Mintha ő is menni készülne.
De hol is marad most?
Hisz nem süket, hallhatja, hogy mi történik...
A hivatlan vendégek már ott topogtak a nagy szárnyas ajtó előtt...
A kilincs hirtelen lecsapódott.
Edit száján kiszaladt:
- Itt vannak!
- Bezárkózott! - dörmögte egy recsegő, vastag hang az ajtó előtt.
Egy másik meg biztatta:
- Vesd neki a vállad!
Alig egy pillanat s már recsegni, ropogni kezdett a szárnyas ajtó.
Majd hirtelen fölpattant.
Öt-hat marcona ábrázatú, vadtekintetű ember nyomakodott a szobába.
Elől a vezetőjük , a himlőhelyes, aki egyenesen rákiáltott a báróra:
- Hex báró vagy?
Hogy a báró nem szólt, szájaszélét félrehúzva, rácsattant:
- Felelj!
A báró hírből jól ismerte ezeket az embereket.
Vadállatok.
Söpredék népség.
De abban mégis reménykedett, hogyha odaad nekik mindent, amit kívánnak, akkor tettlegesen nem bántják.
Se őt, se a leányát, Editet.
Hát vigyék a pénzét, ha az kell nekik s az ékszereket is, csak ne alázzák meg emberi méltóságában.
De amint szemtől szembe állt velük, rögtön látta, hogy nem számíthat semmi kíméletre.
Ezek nemcsak rabolni jöttek , hanem ölni is.
Nemcsak pénz kell nekik, hanem vér is.
Megfeledkezett arról, hogy nemcsak maga van veszedelemben, hanem ott van a kislánya is.
Elöntötte az indulat.
- Söpredék! - sziszegte ki a fogai közül.
Hirtelen fölkapta a jobbkezét...
A himlőhelyes azonban megelőzte.
Az öreg báró végigzuhant a szőnyegen...
Edit meg egy éles sikollyal leesett az apja holtteste mellé...
- Dologra! - adta ki a parancsot a himlőhelyes.
- Egy, kettő!
Gyorsan!
Körülnézett a szobában s hüvelykével rábökött a nagy Wertheim-szekrényre:
- Abban lesz a pénz.
Az íróasztalhoz lépett.
Végigszalajtotta szemeit a zöld posztón.
Egyik felső fiókját kirántotta.
Belenézett.
Papírok voltak benne.
Levelek, nyomtatványok.
Kiszórta.
Majd sorba kutatta a többieket.
Mind.
Végül megtalálta, amit keresett.
- Itt vannak a kulcsok! - lökte emberei közé a karikára fűzött kulcscsomót.
Négyen-öten kaptak utána.
- Más nem kell - rendelkezett -, csak pénz, meg ékszerek.
Csak ekkor nézett figyelő szemmel Editre, ki ájultan feküdt édesapja mellett a szőnyegen.
- Meg ez a lány! - mondta.
- Ezért még sok pénzt kaphatunk a fiatal bárótól...
Vagy jó lesz túsznak.
Magához intette az egyik embert.
- Tedd föl a kocsira!
- Téged nem bántunk! - röhögött.
- Majd fizetnek érted ész nélkül - gondolta magában .
- Az igazi nagy vagyon nincs a Wertheim-szekrényben úgy sem.
Azt majd megkapja a lányért és azon a pénzen nem kell osztozni a többivel.
A banda hamarosan végzett.
A nagy Wertheim-szekrényt kinyitották.
Ott voltak az ékszerek: nyakláncok, gyűrűk, karperecek, brossok, függők.
Egymásután rakták, tömték a zsebükbe.
Közben egymásra vigyorogtak.
Csiptettek a szemükkel.
Azzal tudatták örömüket a kiadós zsákmány fölött.
Pénzt is találtak fölösen.
Aranyakat, ezüstöket .
De egy jó csomó bankót is.
Amikor a Wertheim-szekrénnyel végeztek, átkutatták a halott ruháit.
Óráját , pénztárcáját magukhoz vették.
Ujjáról lehúzták a gyűrűit.
Majd az íróasztalt forgatták ki egészen.
Szétszórták a papirosokat, nyomtatványokat, füzeteket.
Egyik fiókban szivarok, cigaretták voltak.
Azokat magukhoz vették...
- A pincét is át kell nézni! - indítványozta közülük egy vöröshajú rámoló.
Az ám!
A pince!
Mintha csak villanyáram érte volna őket, úgy kiegyenesedtek.
Az ilyen nagyúri pincében finom italok vannak!
Azokat vétek volna érintetlenül hagyni .
Egyik-másik már előre csettintett a nyelvével.
Csakhogy itt hiba történt.
A vezér , amint a pinceszó a füléhez ért, jobbkeze öklét fölvágta a levegőbe s tiltakozva kiáltotta:
- Nem!
Egyszerre mind az öten kérdezték:
- Miért?
- Azért - csattant rájuk a himlőhelyes -, mert nem engedem!
S kissé csendesebben hozzátette:
- Már így is sok időt töltöttünk!
A faluban bizonyosan hallották a dörrenéseket s a parasztok idetódulhatnak százával!...
A banda ellenkezni akart.
Ott égett a szemükben, a tekintetükben: Mit ugrál ez a himlőhelyes?
"Nem engedem!"
Jó is volna!
Hisz egyenlők vagyunk!
Nincs személyválogatás!
Nem is úgy egyeztünk!...
De lassan a fülükbe mászott a vezér legutóbbi nyomatékos szava: Ha a faluból idetódulnak az emberek százával s itt találják őket?...
Nem lehetetlen.
A pap, meg a tanító fölbiztatja az embereket, aztán ki ásóval, kapával, ki meg fejszével, kaszával...
Könnyen megtörténhetik, mert lehet , hogy még ezek nem vették be az "új igéket".
Hallani hallhattak róla, de még nem emésztették meg.
A falusi paraszt esze lassan vált.
Hát elhallgattak.
Továbbat nem erősködtek.
Nem, már azért se, mert a vezér megbiztatta őket:
- Italt bármelyik csárdában kaphatunk!
A nagy teherautó nyolcvanas tempóval szelte az országutat.
A motor szünet nélkül búgott, a hó sziporkázott a csípős levegőben.
A nagy rohanásban hol jobbra, hol meg balra farolt a nagy alkotmány.
Ilyenkor egyik-egyik ember fölszisszent:
- Vigyázz hé! - förmedt a vöröshajúra, ki a kocsit vezette.
Jó másfélórai iramodás után a remetei csárdánál megálljt vezényelt a parancsnok.
- Itt kikötünk!
Az embereket nem kellett biztatni.
Leugráltak a kocsiról s a csárdást fölverték:
- Bujj ki!
Bementek az ivóba.
Bort rendeltek.
- De a legjavából, mert...
Megfenyegették:
- Ha valami savickát hozol, azt beléd öntjük az utolsó cseppig!
A himlőhelyes vitte be a még mindig ájult Editet a kocsmába.
- Hallja-e, kisasszony?!...
Ébredjen már! - szólítgatta.
- Nyissa ki a szemét!
Amikor látta, hogy hiába vesztegeti a szót, mérgesen megrázta:
- Beszélj, ha én szólok hozzád!
Hogy a lány csak lógatta a fejét, a kezét, lábát, odaszólt a csárdásnak:
- Van asszonyod?
- Van.
- Hívd ide!
Amikor a csárdásné kócosan, borzasan, félig-öltözötten kilépett a szobából, a himlőhelyes ráparancsolt:
- Vidd be ezt a lányt a szobádba.
Adj rá valami melegebb ruhát s verj bele életet !...
Neked könnyű, mert úgyis tudom, hogy boszorkány vagy!
Ez félig-meddig hízelgés volt.
Az asszony is annak vette.
Szájaszéle félrecsusszant .
Vigyorgott.
- Na, gyere!
A lányt ölbe vette.
- Félóra mulva táncolva jövünk vissza! - biztatta a bandát a küszöbről.
A himlőhelyes utána kiáltotta:
- De vigyázz rá, mert velem számolsz!
A csárdás élve a gyanupörrel, csakugyan a legjobbik borát hozta föl a pincéből .
Ismerte embereit.
Nem krajcároskodók.
Ha egy kissé vastagabban fog is a krétája , amikor a kontót fölszámolja, nem akadékoskodnak.
Egy-két literrel több vagy kevesebb , náluk nem számít.
A bort literes üvegekbe szűrte s úgy állította egyenként az emberek elé.
Poharakat nem is vett elő Azokat úgyis lesöpörték volna az asztalról már elöljáróba.
A csárdásné hamarosan életre dörzsölte a lányt.
Tudta a módját.
Kuruzslásért már több ízben tették a bírák kőfal mögé.
Amikor Edit fölnyitotta a szemét, az volt az első szava:
- Hol vagyok?
Az asszony odakedveskedte:
- Itt nálunk, kedves.
- De hol?
- Csárdában...
A remetei csárdában.
Edit forgatta a fejét jobbra, balra...
Remetei csárdában?
Hogy került ide?
Nem értette.
Csárda...
Földes kis paraszt szoba, fehérre meszelt falak, kopott asztal , öreg, rozoga sublót... nehéz, avas szag... s ez a borzashajú vénasszony...
A csárdásné, hogy egy kis bizalmat ébresszen a lányban, azt mondta:
- Jó helyen vagy...
Mindjárt nem lesz semmi bajod!
Mari néni tud mindenre orvosságot!...
Az én vagyok.
Máskülönben a csárdásné!...
Majd megismersz!
Néhány ruhadarabot: szoknyát, kendőt, réklit, pruszlikot vett elő a sublótból.
Mind régesrégi jószágokat.
Még lánykorából féltett kincseit, azzal a biztos tudattal, hogy most az egyszer van arra alkalma, hogy jó áron adhat túl rajtuk.
Mert az a ragyás nem fog alkudozni...
Te jó Isten, mennyit kérjen értük?...
Majd a lányhoz fordult:
- Galambom...
Te nagyon nyáriasan vagy öltözve.
Most pedig tél van.
Még pedig csípős tél!
Harapós foga van az időnek.
Csodálom, hogy meg nem fagytál...
Ezeket húzd magadra.
Sohse átald.
Nem urasak, az igaz, de meleget tartanak...
S most az ilyen parasztos gúnya ajánlatosabb is!
Mindjárt segédkezett is Editnek az öltözködésben:
- Éppen jó...
Akurát, mintha rád szabták volna!
Közben elmondta, hogy kik azok, akik idehozták s akik most itt mulatnak az ivóban:
- Szabad emberek...
Szemével csiptetett egyet.
- A törvény ugyan más néven nevezi őket, de az a törvény dolga.
Igaz ?...
Mindenki úgy él, ahogy lehet.
Ahogy ki tudja módolni.
Elvégre csak onnan vesznek, ahol van.
Edit tágranyílt szemmel hallgatta az asszonyt, miközben egyre jobban vacogott.
Előbb a csárdásné szavaitól, azután az ivószobából behallatszó hangoktól.
A banditák éppen őróla beszéltek.
- Miért kellett ezt a lányt is magunkkal cipelni? - kérdezte egy durva hang.
- Miért nem végeztünk vele is rövid úton?
- Fogd be a szád - mordult rá a másik még nagyobb hangon.
- Hölgyeket csak nem bántunk!
- Haha!
Mióta lettél ilyen nagy lovag?
- Tudjuk, mi jár az eszedben!
Pénzt akarsz vele kisrófolni.
- De nem addig van az!
A zsákmány közös.
- Nem cigánybanda ez, ahol a prímás duplán kap!...
És nincs is prímás.
Egyformák vagyunk!
- Hát mondtam én egy szóval is, hogy magamnak akarom a lány árát? - csendesítette békétlenkedő társait a legnagyobb hangú bandita, akit - úgy látszik - sarokbaszorítottak a többiek.
- Bár megérdemelnétek, hogy semmit se kapjatok .
Egyikőtöknek se jutott eszébe, hogy mekkora pénzt ér a bárókisasszony...
De én tisztességes fiú vagyok és elismerem: a zsákmány közös.
A tisztességes szó után nagyot röhögtek.
Majd megkérdezte valaki:
- És ha nem fizetnek?
- Ha nekik nem ér semmit a kisasszony élete, akkor nekünk se ér és majd végzünk vele is - volt a válasz.
Edit nem hallott mindent pontosan, de azért eleget ahhoz, hogy megdermedjen.
Előbb homályos, majd tisztább képek kezdtek vibrálni a fejében...
Nagy dörrenés a kastély előtt...
Aztán újból egy... és megint egy...
Az ágyból kiugrott...
Magára kapott egy pongyolát...
Kis revolverét kivette a párnája alól s beszaladt az apja szobájába...
Csúnyaképű rablók befeszítették az ajtót...
Az apját lelőtték...
Ezek voltak...
Őt meg ide hurcolták...
Most már nemcsak a teste, hanem a lelke is reszketett.
A csárdásné, hogy fölvidítsa, mosolyogva a vállára veregetett:
- Mindjárt adok én neked egy kis forró teát s egészen rendbe jössz tőle!
Végig simított érdes tenyerével Edit haján.
Azután összefogta magán a ruháját.
- Hanem itt hideg van...
De egy forró tea...
Mindjárt hozok egy kis tűzrevalót...
S az udvarra nyíló ajtón kifordult.
Edit egész testében borzongva ott kuporgott a fakanapé sarkában.
Fázott.
Pedig rajta volt már a kocsmárosné leánykori meleg ruhája is.
Reszketett.
De nem a hideg rázta, hanem a félelem.
Őt is el akarják pusztítani ?
Megölik?
Miért?
Hisz ő nem vétett nekik...
Ó, ha megszökhetne...
Ha valahogy...
Szökni, megszökni...
Ekkor nyilalott a fejébe: itt az alkalom!
Most senki se vigyáz rá, senkise őrzi.
Az ajtó nyitva...
Úgyde az udvarra nem léphet.
Ott rögtön észrevennék!...
Hátha az asszonynak szólna.
Hisz asszony.
Mondaná, hogy merre szaladjon.
Irányítaná: Erre !
Erre!...
De nem.
Ez az asszony nem segítené.
Nem olyan.
Aztán a rablók agyon is vernék.
De az se lehetetlen, hogy cinkosuk.
Az lesz, az.
Cinkosuk.
Úgy beszélt, úgy mutatta.
Pedig most itt volna az alkalom...
Amíg kint van s összeszedi a gallyakat...
Az ablakra vetődött a tekintete.
Kis ablak, de nincs rajta rács.
Csak ezen át...
Odaugrott...
A görbölőt félrenyomta.
Kinézett.
Olyan házmögötti kertfélét látott.
Két-három gyümölcsfa, szőlőkarók...
Hátrább alacsony sövénykerítés...
A szél fújt.
Vitte, szórta az apró pelyhekben szállingózó havat...
Visszanézett a hátamögé.
Jön már az asszony?
Nem hallotta a lépteit.
A szűk ablakon átszuszakolta magát.
A hóra huppant.
Aztán nekiiramodott...
A kert alacsony sövény-kerítését átlépve, futott a hóval borított szántásokon , tarlókon keresztül, ahogy csak bírt.
A rémület megsokszorozta az erejét...
A hepehupás talajon csetlett-botlott, elvágódott.
Egy pillanatra úgy érezte, hogy nincs tovább.
Itt marad.
De akkor?...
Talán máris észrevették a szökését s nyargalnak utána...
Nem, nem!
Ha mindjárt meg kell halni, akkor sem!
Inkább így pusztuljon el kifulladva, megfagyva.
Amíg egy szikra erő van benne, addig csak el, messze...
Minél messzebb!
Fölugrott.
Vissza akart nézni, de nem mert.
Félt, hogyha megtalálja őket látni, elveszti riadtában minden erejét.
Hát csak előre!
Tovább rohant...
A csárdásné egy jó nyaláb gallyal lépett a szobába...
- Na, mingyárt...
A szó beleszakadt a szájába.
Lába gyökeret vert a padmajba, a szeme fönnakadt.
Hol van a lány?
Elbújt?
Bizonyosan elbújt.
Ezzel biztatta magát.
De hova?
A kuckóba ?
Vagy az ágy alá?...
Meg akarja ijeszteni.
- Merre vagy, hé?
Tekintett a kuckóba, az ágy alá...
Nincs.
- Hű!...
Mi lesz itt mindjárt?!
Már csak abban reménykedett, hogy kiment, vagy kivitték az ivóba, amikor észrevette , hogy nyitva az ablak s azon át befütyül a szél.
Most már biztosra vette, hogy megszökött.
A gallyakat eldobva, odalódult az ablakhoz.
Kihajolt.
A lányt nem látta, de a kis cipőnyomok ott voltak a tiszta fehér hóban...
Még a lélekzete is elakadt egy-két pillanatra.
Mit fog szólni a himlőhelyes, aki annyira lelkére kötötte a lányt?...
Agyonlövi .
Ráfogja a revolverét s durr, durr!
Na, őrá nem durrogtat!
Még nem lehet messze ...
Legföllebb ha öt-hatpercnyi előnye van...
De az semmi, mert beteg.
Könnyen utoléri .
Csak addig ne keressék, amíg elfogja.
Már jó éjfél felé járt, amikor a banda elégelni kezdte az italt.
- Gyerünk! - intettek össze.
Ennek az igyekezetnek meg az volt a csapóvége, hogy még a napvilág feljötte előtt biztonságba akarták helyezni a zsákmányt.
Meg magukat is.
Fölcihelődtek.
Megitták a Szent János-áldását, aztán kibaktattak az autóhoz.
A himlőhelyes intett a csárdásnak:
- A lányt!
A csárdás benyitott a szobába s a szeme elmeredt, a szája meg tátva maradt.
A szoba üres volt.
Hát ezek hol vannak?
- Zsófi!
Forgatta a fejét.
- Ne bolondozz, hé!
Kalapja karimáját kissé följebb nyomta s megvakarta a tarkóját.
- Csak nem iszkoltatok el?...
Viszologni kezdett a háta.
De még reménykedett.
Hátha csak megbújtak.
A Zsófi néha szokott komédiázni.
Talán most is.
Rád akar ijeszteni.
- Zsófi!
De csak úgy csendesen szólt.
Nem szerette volna, hogy a himlőhelyes idő előtt gyanút fogjon.
Hátha mégis...
Fülelt.
Nem adta volna egy vak lóért, ha valamelyik sarokból, ágy alól, vagy bárhonnan, ha mindjárt egy egérlyukból is, kuncogást hall, valami kis nyeszmetelést...
De semmi .
Éppenséggel semmi.
Még csak halvány neszezés se.
- Ezek elrepültek...
De hátha mégis az ágy alá bújtak s ott elnyomta őket az álom?
Történhetett már ilyen eset a nagyvilágban.
Nem hitt ugyan benne, hogy éppen a Zsófi ?...
De csak az a biztos, amit az ember a két szemével lát.
Amiről megbizonyosodik.
Ezért hát négykézlábra ereszkedett...
A mécses gyenge világa mellett csak homályosan látott, de annyit mégis kivett az első szemvetésre, hogy ott nincs senki.
Se a lány, se az asszony.
E keserű tapasztalat után egyszerre ő is nagy hajlandóságot érzett arra, hogy kereket oldjon.
De merre?
Hova ?...
Hisz megnyomnák az első pillanatban.
S ez esetben még ártana is vele magának.
Azt hihetnék, hogy ő is segített a lányt megszöktetni.
Egy-két pillanatig még tilódott: Mit tegyen?
Mert csakugyan nehéz volt az eset .
Szaladjon?
Ne szaladjon?
Majd vállat vont.
Voltaképpen ő nem oka semminek.
Nem őreá volt bízva a portéka.
Az asszony felelős.
Számoljanak vele.
A Zsófi majd megfelel magáért, ha tud.
Rá, ebből az esetből nem tartozik semmi.
Vissza is fordult, nagy lelkinyugalmat erőltetve magára s kilépett az ivóba vállrángatva, nyaknyujtogatva...
- Na, mi az? - kérdezte a himlőhelyes, amikor látta, hogy a csárdás egyedül botorkál ki a szobából, s nem jön utána se a lány, se az asszony.
- Semmi... - mondta a csárdás.
- Jön a lány?
A csárdás nyelt egyet:
- Úgy célozom - bökdöste a szókat kifelé - hogy leginkább is megy!
A himlőhelyes fölütötte a fejét.
- Megy ?...
Hova megy ?...
- Azt az egyet, akárhogy forgatom is, nem tudom megmondani.
- Nincs a szobában?
- Nincs.
Megbillegtette jobb kezén mind az öt ujját... de még a fejét is rárázintotta:
- Üres a szoba...
Se asszony, se jány!
- Elszöktek?
- Igencsak...
- Hé! - kiáltott a himlőhelyes az autó felé.
- Elszökött a lány!
Az emberek leugráltak a kocsiról s szaladni akartak ahányan, annyifelé...
A vezér azonban elibök állt:
- Előbb itt nézünk szét a ház körül...
Hátha csak megbujtak valahol.
Az emberek összenéztek.
- Megbujtak ?...
Kik ?...
Hát többen voltak?
- A lány, meg az asszony!
- Melyik asszony?
- A csárdásné!
- Hát az is?
Végre nagy nehezen megértették, hogy a lányt megszöktette az asszony.
Legalább is így gondolták.
A csárdásné megsajnálta a lányt...
Az is lehet ugyan, hogy a lány nagy pénzt igért neki.
Annyit, amennyivel örökre boldoggá teszi.
Kap ezer pengőt ...
Ötöt...
Tízezret...
Nem is pénz egy fiatal életért.
Átkutatták a szobát, kamarát, pincét.
Fölmentek a padlásra s ott is tűvé tettek mindent.
Majd az udvart, fásszint, istállót, ólat vették sorra...
Hiába...
Pedig volt, aki még a kutba is belenézett, meg a kéménybe is fölmászott.
Végre az egyik szemfüles bandita a kertre szolgáló ablak alatt fölfedezte a cipőnyomokat a hóban...
Pedig azok nagyrészét már majdnem egészen behordta, befedte a szél.
De azért a hó fátyolos világa mellett nagy vigyázattal még el lehetett utána igazodni... egy darabig.
Addig, ahol a szélnek sem állt útjába semmi.
Se házfal, se kerítés...
- Erre mentek e! - kiabált a szemfüles.
- Itt van a nyomuk!
A himlőhelyes összeintette az embereit, aztán megmutatta az irányt:
- Gyerünk!
Ugyde a nyomok a kerítésen túl már alig-alig látszottak.
De az irányt mégis mutatták .
Csak akkor torpantak meg, amikor az irány kétfelé ágazott...
Elváltak volna egymástól?
Nyilvánvaló volt.
- Kettő haladjon jobbra, a nagyobb nyom után! - rendelkezett a vezér.
- Arra mehetett az asszony...
A többi utánam!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE