Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Tolnai Lajos
Az urak
Keletkezés ideje
1872
Fejezet
14
Bekezdés
1544
Mondat
3006
Szó
42883
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
I.
Mező-Mihályfalva, ámbár a legalkalmasabb közelségben feküdt a Dunához, egy szép emelkedett, termékeny rónán, s temetője mellett valóságos igazi országut huzódott el: mégis azt gondolom, álmában sem hitte, hogy valaha akarata ellenére mezőváros legyen, ellátva nagy vasajtós adóhivatalokkal, s piszkos , meszeletlen folyosójú törvényszéki épületekkel.
Élt csöndesen, mint az egyszerű, elvonult ember, zaj, fény és háboruság nélkül.
Egyszer azonban három-négy pápaszemes, vastag téli posztósapkás, vörös sálos német ember tudakozódott a falu házánál a jegyző után.
Az öregbiró, kisbiró, tizedes, bakter mind összeszaladtak s rémülve tudakozták egymástól, hogy mit akarhatnak ezek a szinte övig csizmaszáros atyafiak?
Hogy nem találták a jegyzőt: a megdöbbent tanács előparancsolta a Gáspár zsidót tanakodás végett.
Ez okos, s a falu java mellett a maga hasznát is mindenkor szivén viselő tolmács eligazított mindent.
Járt-kelt utczáról-utczára az urakkal, s midőn ezek a kivánt eredmény után kitakarodtak a faluból: nagy örömmel elbeszélte, hogy birák uraiméknak nincs mit félni, ide a helységre valóságos szerencse mosolyog, mert ezek az itt járt urak cseh és morva kereskedők, serfőzők.
Itt akarnak a Muzsnay-portán valami nagyszerű, felséges sörházat emeltetni.
Micsoda dicső világ lesz itt ezentul.
Télen bort iszunk , nyáron sört, épen mint csak a nagy urak.
S micsoda olcsó az a sör, s micsoda finom kedve van attól az embernek.
A birák tusakodó reménységgel néztek össze, mosolyogtak is, gondolkodtak is.
A jó ital sokaknak tetszett.
Hát még a rongyos gavallér, Muzsnay Álmos urnak mennyire tetszett a derék , emberséges cseh ajánlat; nem a portáját, de egy kis régóta sovárgott jó pénzért még széles, kövér hátát is eladta volna házhelynek.
Nem olyan nehéz dolog a magyarral boldogulni, főkép az okos magyarral.
Ahol im a Muzsnay-portán, hol ezekelőtt uri székek, egyházi gyülések tartattak , most a jó világ hirdetőjéül egy roppant magas, öblös kémény füstölög, s egy csomó vörös képű, német beszédű mesterember (annak kell lenni, mert mindannyi nadrágban jár) lót-fut.
Kocsi kocsit ér; egyik gabonát hoz, a másik sört visz sok apró hordókban, óriási lovakon - a szomszéd magyar és német falukba.
Ahogy a csapás nem jő egymagán, nem jő az áldás sem.
Itt is így történt.
A német urak és asszonyságok számtalan apró, kondor szőrű kutyáikkal a szomszéd városokból addig jártak-keltek Mihályfalvára a Binder és Röck serfőzőékhez, hogy egyszer csak Kardos Péter jegyző az előljáróság megütődésére benyujtotta lemondását, s egyszersmind bemutatta hivatalos kinevezését a szegvári adóhivatalhoz.
- Hát hogyan, mikép? - kiáltott fel ámulva, bámulva a tisztes tanács, - hiszen ugy itt mi kéz nélkül s száj nélkül maradunk.
De bizony csak nem eresztjük a jegyző urat - szólalt meg egy bátrabb és beszélni tudóbb esküdt ember - megöregedhetik ő kegyelme itt mi közöttünk is.
Hisz nem bántottuk tán, vagy mi?
- Ugy, ugy - bizonykolák mindnyájan - eltemetjük annak idején itt.
Fekszik a mi temetőnkben elég becsületes ember, még pap is, nemcsak nótárius.
Miért ne juttatnánk helyet ő kegyelmének is?
Juttatunk, ha tetszik, a lombosabb, ha jobban szereti, a völgyesebb helyen.
Nem jobb lesz-e ott a Sánta ispán mellett ? vagy ott a rugott kasznár mellett a Krisztián takács szomszédságában?
Az urrá lett jegyző büszke, államhivatalnoki fejtartással utasította vissza az őszinte szívből jött ajánlatokat, egyszersmind kijelentette éles hangon (ezelőtt sohase beszélt így), hogy nehány napok mulva megjő a felsőbb rendelet is Mihályfalvára, a mikor is e paraszt falu a magas kormány eléggé meg nem hálálható kegyességéből nem falu lesz többé, hanem város.
- Tyjüh! - kiáltának fel a birák e nagy kegyességre régi parasztmódon - nonó!
- Mit nonó? - kiáltott rájuk a jegyző.
- Küldjenek kendtek deputatiót nagysás Binder serfőző ur elnöklete mellett a méltóságos megyefőnök Kripszkrapsz urhoz , s köszönjék meg alázatosan atyai pártfogását.
Németül beszéljenek kendtek , tudják?
- Beszél ám a Gáspár zsidó, de mi ugyan nem.
- De nem ám! - indult meg a közös meghökkenés.
- Azt mondom, hallják kendtek....
- Üm! de kendez, - mormogott egy tanácsbeli.
Az adószedővé lett jegyző mérges villámokat szórt zöldes volt strázsamesteri szemeiből a szólóra, s ha nem tette, de sok kegyetlenséget gondolt, a milyenek deres, lehuzatás, bot s több ezekkel atyafiságos jelek.
- Itt ezután - s nagy bátran ütött az adószedő a tanácsasztalra - minden a művelt német nyelven fog menni.
Ugy!
Itt járásbirói hivatal lesz, adószedői hivatal .
Ugy!
Erős csend állott be.
Végre is a volt jegyző szólalt meg németül, de igazi tört németséggel.
Erre a birák egy része megijedt, a más elnevette magát.
Egy darabig pattogott a volt nótárius ur, azután nevetett ő is.
A megindult nevetés most már hahotában tört ki, főkép arra a különös gondolatra , hogy bátyámuramnak, öcsémuramnak hogyan fog majd állani az a német szó.
Az lesz még egyszer a furcsa mulatság!
A várossá-tételről mondott örvendetes hír - mert sokakra nézve az volt - hamar elterjedt a faluban.
Örege, apraja vitte házról-házra.
A fiatalabb birák már előre madárnyelven beszéltek, azt hivén, hogy a művelt német nyelv is csak ilyen könnyű lesz; az öregebbek pedig csóválgatták a fejüket, s a nagy szerencsétől előre is ugy féltek, mint valami árvíztől.
Egyedül a fiatalabb asszonyok, leányok örvendtek a dolognak teljes szívből.
Ezek alig győzték várni a hivatalos urakat, kik bizonyosan itt is épen oly szép ezüstös, aranyos, csillagos ruhában fognak járni, mint a szegvári főbiró, meg az irnok, meg a többi.
Most kevélykedjenek aztán azok a kényes, koldus szegvári leányok! - kiáltának fel többen a mihályfalvi asszonyok közül.
Ha a különféleképen gondolkozó falu azt akarta megtudni, hogy hát lelkésze, az öreg pap mint vélekedik az egész esetről: akkor a legközelebbi vasárnapon nem hiába ment a templomba.
Hallhatott ott eleget, sokat.
A tisztes ősz férfiú az apák és férjek részére ugy fogta fel a dolgot, mint a melynek, ha igazán résen nem állanak, sok különös következménye lesz, és pedig főkép a női világban.
Az asszonyok czifrálkodóbbak lesznek, a leányok hamisabbak, az emberek ravaszabbak , fösvényebbek.
Sok, a ki most semmi ember, nyomorult szegény: a furfang által fölemelkedik; sok pedig, a ki most gazdag: el fog szegényedni, el annyira, hogy még koldusbotra is juthat.
A templomot is elhanyagolják, csak egy-egy nagy ünnepen, vagy akkor, midőn egyszerre sok új ruha készül.
Meglássák csak, a régi Mihályfalva ugy elvész, mintha csak a Duna nyelte volna el, pedig ez el nem nyeli.
Fölzavarodott az egész község.
Hittek is a beszédnek, meg nem is.
Sok szegény egyszerre gazdagnak képzelte már magát, legalább is olyannak, a milyen Bokros Mihály uram, vagy a még gazdagabb Vörös Gábor.
A gazdagok meg már hét uraságról, meg a jó isten tudná, miről álmodoztak.
A rektor új énekekhez fogott, ugy vélekedvén, hogy egy városi rektor csak nem énekelheti már azokat a kopott énekeket, a miket egy falusi bátran nyomorgathat.
Képzeletében már orgonát is látott, szépet, nagyot, hangosat, olyat, a minő a szegvári katholikus atyafiak templomában vagyon.
Bár egy csöppet se tudott orgonálni, leült asztalához, s négy bütykös ujjait épen ugy billegtette, mintha csak tisztán orgonálna, még a lábaival is (mert mindenütt így látta) rugott nyomott egyet-kettőt.
S énekelt olyformán, a mint az orgona szól, most igen magasan , majd nagyon is mélyen.
Felesége a mint a szokatlan nagy éneklésre betekintett , megrémült.
Uram teremtőm - sóhajtott fel - mi baja ennek az embernek?
- Semmi, asszony, ne busulj - kiáltott jó kedvvel a rektor - orgonálok.
- Min?
- Ezen a bölcsőn ne!
- Minek azon akkorákat rugni?
- Mert ugy dukál, még nagyobbakat is rugnak.
- Rugott ám rajtad valami.
- Mért nem!
S a lelkiismeretes rektor derült lélekkel gondolt a fényesebb jövendőre.
Ha már a szegény rektori hajlékban a várossálétel reményére ekkorára nőtt az öröm, mekkorára kellett akkor nőni a régi faluháza melletti új paraszt kastélyban!
A gazdag Vörös Gábor meghuzogatta göndöres szőke haját, gömbölyű , vérhólyagos szemeit nagy dölyfösen meghordozta szép három egymásba nyiló uri szobáján, s egyet gondolt, hanem a nélkül, hogy ezt a helyes gondolatot szükségesnek találta volna közölni feleségével s három hajadon leányával, főkép azzal, a ki Bokros Sándorral már mátkás is volt.
- Hát ugy lesz az... hogy is lesz, no? - tanakodik magában jókedvvel Vörös Gábor uram, egyet csattantva jobbjával baltenyerébe - ugy lesz, hogy most már máskép csinálunk egyet-mást.
Ha a vidrai ispán, mikor két kézzel neki adtam volna, nem vette el a leányomat, igaz, akkor még számadó juhász voltam; ha Bokros Mihályné asszonyomat még pappal mivel tudtam rávenni, hogy Sándor fiával vetesse el a Zsuzsikámat: most gondolunk egy másformát.
Ki az első gazda a faluban?
Én, mert a kinek volna annyija, mint nekem: Bokros Mihály nem a maga ura, ott az asszony az ur; ez a két-három compossessor - hisz mind a zsebemben van; no hát, ha ezek a német urak akarnak valamit, kihez fordulnak?
Ugy, ugy, Vörös Gábor, eszeden légy, mert most sok mindenre nyílik ut.
Most maradnak a leányok - meglátom, hogy az urak közül üm - ki tudja?
A Szeliczey uraság felesége csak egy vámos leánya volt... no, ilyenformán az én gyermekeim se születtek épen parasztok számára .
Meglátom, azok közül a német asszonyok közül nem volna-e érdemes valamelyikkel atyafiságba keveredni.
Mindjárt többre nézne engemet is a vármegye.
Ugy lesz , hogy most már minden máskép lesz.
Nem azért csináltattam én ezt a kastélyt , hogy ezeken a szép pingált falakon csak bunda lógjon, meg ködmen.
Mert tudom, ha élek, ha isten megsegít, lesz ennek a háznak magához méltó lakója.
A módos ember kinyitogatta az ajtókat, megtapogatta a sárga rézkilincseket, inge ujjával letörölgette róluk a port, s folytatta magával a beszélgetést.
- Üm, dehogy van, azért sem adom.
Még az a kevély, boldogtalan Bokros Mihály csak ugy félvállról akart volna velem beszélni! de megállj, csókolsz te még kezet az én nőmnek, de még a leányomnak is.
S Vörös Gábor uram sokért nem adta volna, ha valami ügyes nőtelen német ur már el is foglalta volna ezeket a szobákat.
Alig várta, hogy jőjjenek már, hozza őket az isten, s válogathasson köztük kedve szerint.
Nem is tudott nyugodni, átment az adószedővé kinevezett jegyző komához, kivel sok apró-cseprő elintézendő dolgok miatt mindig jó békességben élt, s itt annak rendje szerint latra vetették az érkezendő német urakat.
A juhászból s orgazdából első emberré emelkedett Vörös Gábor ur, mint a jóféle juhok s alkalmas jármas jószágok között, ugy válogatott embereiben.
- Hát az miféle, kiféle? mondja csak még egyszer, komám uram.
- Fő adószedő - mondá a jegyző ur - elsőrendű hivatalnok, tán pléhgalléros , nagyságos ur.
- Pléhgalléros? - mormolgatá a koma, nem értvén meg egészen a dolgot; - ugyan az volna?
Aztán fia van-e?
- Nincs, de van leánya.
- Úm üm - mondogatá a juhász magában - nekem is leányaim vannak.
- Jó lesz! - kiáltá a jegyző, ravaszul megütögetvén a koma vállát.
- Válaszszunk másikat.
- Én is azt gondoltam.
Jó lesz a főbiró.
- Kiféle, miféle?
- Özvegy ember.
- Az?
- Derék ur, csak hogy van három kis gyermeke.
- Igen aprók? - vágott a szóba Vörös uram.
- Aprók biz azok.
- Azoknak szegényeknek akkor minél előbb anya kellene! - tevé hozzá jólelküleg a furfangos juhász.
A jegyző elnevette magát, s szólt:
- Hát a főbiró ur jó lesz? s egyet csippentett szemeivel.
- Azt tartom.
- Hej, jó helyt jár a komám uram esze!
S a két ravasz csont vigyorogva tekintett egymásra.
- Ebben maradjunk, komám?
- Nem bánom.
- Bizony megjárná, komám, ha Mariskából még nagysás asszony lenne.
- Hát a Zsuzsimból? - veté oda dölyfösen a juhász.
- Hiszen Zsuzsikának megültük már a kézfogóját.
- Hát nincs nekem annyim, hogy még egyszer megülhessük?
Annyiszor üljük meg, a hányszor én akarom.
S a kevély ember rögtön kigondolta magában, hogy Bokros Sándor elmehet, föl is út, alá is út.
Válaszszon a maga rongyos atyafiai közül.
- Kölyök! - szólt meg akaratlanul - még te akartál rajtam paczkázni?
- Kicsoda? - kérdé a jegyző.
Vörös uram nem is tartotta méltónak kimondani a nevét, csak a fejével, vállával rántott egyet.
- S ugyan miért? folytatá kitöréseit, - mert anyádnak valamelyik öregapja esküdt volt a vármegyén?
Megállj, hát ha most meg... de nem mondta ki, elnyelte a szót.
- A koma vője főbiró lenne! - egészíté ki a jegyző.
- Hát mért ne lehetne? - veté fel Vörös uram barázdás homlokát.
- De csak megismerne azért komám uram, ha a veje főbiró lenne is? - szólt alázatosan, de gúnyos tekintettel a jegyző.
Vörös uram a mellére ütött, s fölkiáltott:
- Becsületes ember voltam mindig, vagy mi?
- Szent igaz.
Egy pár perczre elhallgattak.
Majd a jegyző odahajolt a koma füléhez, s belesúgta:
- Nem innánk egyet abból a jó ürmösből, komám, a Zsuzsika egészségére?
- Itt a kis biró, átküldjem?
Vörös uram, ki örömest ült a más bora mellett, most, hogy a maga borát emlegették: fölkelt, szabadkozott, s mindent a következő napokra igért.
El is ment csakhamar.
Hogy azonban a jegyzőt - a kitől, mint hivé, sok függhet - meg ne bántsa, küldött át neki egy korsó eczetes fehér bort.
Vörös Gábor uram, a mihez egyszer hozzáfogott, azt, ha időközben jobbra nem bukkant, keresztül is vitte.
Biztos lehet benne a falu most is, hogy Bokros Sándor nem törli száját a Vörös Zsuzsika hozta abroszhoz.
Mentek a napok különben gyorsan.
Egyszer megjött a felsőbb rendelet, hogy az előljárók lássanak alkalmas lakások után a hivatalos urak számára.
Ha valamely kivánatos helyet tulajdonosa nem akarna átengedni, ott használják a törvény szigorát.
A melyik ellentáll, az olyat vasra kell verni.
Ily erélyes rendelet mellett mit volt mit tenni: birtokos urak, gazdák készséggel önkényt ajánlkoztak.
Szives ember a magyar, csak bánni kell vele tudni.
A németek pedig mikor akartak: tudtak, s oly finoman, mintha egész életükön keresztül csak épen ezt tanulták volna.
Mennyi lett a sok alkalmas lakás itt is, ott is.
Hogy meszeltek, tisztogattak , mintha csak messziről jövő atyafilátogató kedves vendégeket vártak volna.
A hajadon leány új rokolyát varratott, a legény új kalapot vett; a vénebb népség csizmát zsírozott, dolmányt, mellényt szellőztetett.
Az asszonyok is elkövettek mindent tűzhelyen, szobában, csakhogy jó hírnevüket növelhessék.
A várva-várt dicső időt, mikor Mező-Mihályfalva Mező-Mihályi mezőváros lett, négy országos vásárral, heti piaczczal és sok minden jóval: egy kellemetes tavaszi napon csakugyan elhozta az isten, főkép miután a várossátétel dolgában a serfőző urak is a falu javára nagyban buzgólkodtak.
Jöttek a nagyságos urak hosszú gyolcsos-tótszerű szekereken.
Mennyi gyermek , mennyi madár, mennyi kicsi kutya, mennyi sok derék idegen úri familia.
Hogy fel fog most emelkedni a falu, azaz hogy város becsülete.
No kedves Mihályfalva , erre a megtiszteltetésre te se gondoltál soha, tudom!
Muzsika szól, mozsarak durrognak, foly a bor, lobog a bő patyolat ing, peng a magyar sarkantyú, röpül a szép magyar hajadoni párta.
Járja a táncz.
- Uram teremtőm, ha ez a szép gyöngyélet mindig így lesz! - kiálthat fel valaki így a kapuban, utczán álldogálók közül, a mint végigtekint a jövevényeken s mulató sokaságon.
- Igy bizony! - válaszolná erre, ha hallaná Vörös uram, ki ehol a legnagyobb nyájassággal szedegeti le a főbiró úr apró neveletlen árváit (szinte már mint mostoha kedves úri unokáit) s vezeti be a nagy, tágas szép utczai szobákba.
- Erre, édes angyalom, kis urfiak!
Csak ugy éljenek ám itt, mintha a maguk tulajdon hajlékában volnának.
Ugy ni, lelkem adta gyönyörő galambkáim .
Ugorjanak, fussanak, csak az ablakot ki ne törjék, mert az drága, vagy no nem bánom - tevé hozzá szokatlan engedékenységgel - vagy ha egyet abból is kipattantanak.
Csak teljen a kedvük.
Vörös uram lehetetlen, hogy azt ne hitte volna, miszerint az a kiborotvált állú , tömzsi termetű, kissé ragyás arczu, nagy orru, szőke német főbiró, azzal a félrőfös fehér kalapjával, s rajta a tenyérnyi széles fekete gyászfátyollal pontról-pontra érti az ő édes kedves magyar beszédét, s most mindjárt megtapogatja a derék Gábor bácsi vaskos markát.
Igy kellett lenni, mert különben nem mosolygott volna oly bizalmasan mind a gyermekekre, mind a főbiró urra.
- Gut, gut! - hadará a főbiró mérges, hivatalos tekintettel, s intett az orrával is, a ránczos homlokával is, sőt a kezében levő nagy állatfejes nádpálczával is, hogy hagyja abba az egész locsogást, menjen az ördögbe, mert itt most sok a dolog.
Egy magas, vékony termetű, deszkamellű, vágott hajú barna asszony, fitos orrával s vékony, széles ajkaival intett a haragos hivatalnoknak s franczia nyelven mondott is valamit, s a főbiró úr azonnal alábbhagyott indulatával, de azért tisztán látszott, hogy sokért nem adná, ha az a vörös, vigyorgó ember nem fecsegne annyit.
Az a vörös, vigyorgó ember pedig épen a legjobb szívből és legszebb kilátásokból kedveskedett fecsegéseivel.
Meg akarta mutatni, hogy ő milyen nyájas , emberségtudó, s hogy azoknak a kis mostoháknak épen nem lesz mit félniök sem tőle, sem a Zsuzsitól.
Vörös Gábor uram azonban a nem kedve szerint történt fogadtatás miatt egy kissé mégis megneheztelt, sőt el is vörösödött, a mikor más maga formájuakkal szemközt mindig goromba kitételekre s káromkodásokra hagyta magát ragadtatni; most pedig csak kihuzódott, s mosolygó tekintettel mondogatá: «Jó, jó; jól van no; hát hiszen ha dolgotok van, csak lássatok hozzá iziben, engem mindig megtalálhattok .
Aztán majd a jó vacsora sok dolognak megadja az útját.»
S kitekintett, hogy hát a többi jövevény urak milyenek s kihez tartanak.
Épen Bokros Mihály uram integetett a botjával egy kék pargitjanklis német kocsisnak.
- Erre, erre, sógor, oda a templomon túl ni, a nagy karikás kút felé.
- Micsoda? - kiáltott felé Vörös uram - hát maguk is kaptak valakit?
- Igen bizony.
A feleségem erővel azon volt, hogy valami jóravaló németet mi is fogadjunk magunkhoz.
Már mit csináljon az ember, ha a vármegyén ugy parancsolták.
- Hát aztán kifélék, mifélék? - kérdé Vörös uram kevély nyaktartással, a léczkerités széles párkányára könyökölve.
- Ahol ott ni ő kegyelmök! - mutatott Bokros uram két rendbeli kocsira.
- Üm, hát két felekezet is? - mormogá Vörös uram, odatekintvén a vendégekre, s egyszersmind éles szemeivel átal akarván őket járni, hogy pontosan megmérje : ugyan mennyit érhetnek, vannak-e olyanok, mint az övéi.
Ezek a vendégek bizony sokat mutattak.
Egyik kocsin ült két öreg rendű, köpönyeges vikleres lélek; egyik férfi, a másik asszony; a tulsó jobbacska kocsin hárman ültek, hátul egy igen vörös ábrázatú hosszú, piros szakállú szinte ügyesen kiborotvált állú, mogorva, kedvetlen, de kevély tekintetű ember, tisztességes uri ruhában, egyre köhécselve, s vastag bajuszát és szakállát igazgatva; mellette egy kövér, elég szép formájú barna asszonyság ült, szépen kipuderozott arczczal, nagy nyájasan köszöngetvén mindenfelé, a honnan épen köszöntéseket vélt nyerhetni.
Csinos, barátságos asszony volt, még az öreg Bokros Mihály uram is örömest nyugtatta rajta tekintetét.
E két személyiséggel szemben izgett-mozgott egy fölötte eleven, szőke, vöröses , nagy kék szemű leányka, vastag, piros ajkaival örökké mosolyogva, nevetve.
Majd hogy meg nem szólalt, ugy nézett mindenkire, még Vörös uramra is.
- Mifélék? - kiáltott úgy a foga közül Vörös Gábor Bokros uramhoz.
- Tán a főbiró! - válaszolt illedelmesen az öreg.
- Lentebb, lentebb, bátyja, a feje nálam van.
A főbiró az enyém.
- Hát tán az adószedő?
- Már az lehet.
S szerette volna oda tenni a gőgös ember, kendteknek olyan is jó.
Bokros Mihály oda se hederített Vörös uram hányavetiségére; ment elől , illedelemmel, s vitte a németeket.
Úgy volt, hogy a hátulsó lakást, az új két szobás épületet adják át a szállóknak ; azonban mire a vendégek az udvarba érkeztek: Bokrosné asszonyom már - hirét vevén Sándortól a jövevények uri voltának - a legszebben berendezte számukra az utczai nagy szobát a kis benyilóval, s a hátulsó szobát a külön konyhával.
Talán érezte, hogy az a sok nagyszerű változás, a mi e német urak által történni fog, megérdemli a szives előzékenységet.
Bokros Mihály uram a hirtelen esett csere miatt egy kissé csóválta a fejét, de már a körülményeken csakugyan nem lehetett változtatni.
Adott hát mindent kezükre a vendég uraknak.
A fiatalabb kövér asszonyság a mint kibontakozott prémes felső öltönyéből, egy kissé megigazgatta husos, gömbölyű fején a főkötőt, mintha csak régi kedves barátnőjéhez szállott volna: lóbálta, hintázta magát előkelő uri modorban , nagyokat, nyájasakat köszönt, s ment megölelni, megcsókolni a hasonlókép vastag termetű, tisztes sárga-barnás arczú Bokros Mihálynét.
- Oh! lelkem - mondogatá Bokrosné a nem remélt csókolkozás közben - oh! édes galambom...
S most következett az öregebb asszonysággal s a kisasszonynyal való atyafiságos csókolkozás is.
A férfiak nem mentek idáig a barátságban, ők csak a kezüket mozgatták s úgy tisztelgettek egymásnak, hogy: isten hozta, isten áldja!
Alig kerültek-fordultak, a szép fiatal lányka háromszor-négyszer is odaszólott Sándorhoz, a Bokrosné mellett álló nyalka szép sudar termetű fekete bajszú , piros ábrázatú fiatal legénykéhez.
- Ki ez? - kérdé a lány Bokrosnétól tört magyarsággal.
- A fiam! - mondá elragadtatva a boldog édes anya.
A leányka meghajtotta magát s mosolygott.
Mindezeket bátran tette, mert úgy volt tanítva.
Könnyen ment az ismerkedés, annyival is inkább, mert ezek a németek - később kiderült, hogy felsőmagyarországi tótok voltak, de ezt titkolták - egy kicsit beszéltek magyarul is, s néha majdnem egészen jól.
Bokros Mihályné süttetett, főzetett, Sándor hordta fel a sok jó bort, az öreg Bokros úr töltögette a poharakat, s ment az ebéd pompásan, urasan.
Már az ebéd vége felé járhattak, midőn egy középtermetű, gatyás, mellényes legény lépett a szobába.
Nem volt olyan csinos, szép arczú, mint Sándor, inkább közönségesnek lehetett mondani, de barnás szemei kifejezők, s magatartása egyenes, férfias, tisztességtudó volt.
Hogy a családhoz tartozott: onnan láthatta akárki, hogy nem kináltatta magát üléssel, hanem helyet foglalt leghátul az öreg Bokros Mihály mellett.
A vendégek különben, ha egyáltalán törődtek valamit e parasztruhás legénynyel , gondolhatták azt is, ez bizonyosan a béres.
Nem a béres volt, hanem Bokros Sándornak, annak a czifra, magyar ruhás legénykének a bátyja: András.
Bokros Mihályné ott a fiatalabb uri asszonyságok mellett csak hunyorgatta a szemeit, csóválgatta a fejét, mind nézte Andrást, mintha mondaná (a mint hogy éles apró szemeivel bizony nem is mondott mást): te ökör, minek jöttél te most ide ennyi úr közé?
Nem tudtál egy kicsit megkésni?
Jöhettél volna később is abból a malomból, nem romlott volna meg azért az a liszt.
András pedig ebből a haragból, rossz izüségből mit sem vett észre, evett csöndesen, s egy-egy szót váltott az apjával.
Majd odatekintett az asszonyságokra, s hosszan nyugtatta barnás-szürke szemeit a Sándorral beszélgető uri kisasszony kipirult, vörös szeplős arczáján.
Szinte alkonyat felé hajlott már az idő, midőn a vendégek fölkeltek a jó ebéd mellől, s nagy kézszorongatások s ölelgetések után szobáikba vonultak.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE