ELTE regénykorpusz

- Megjegyzem, nagyságos asszony, a Markó nem is olyan rossz hely egy férjnek.

Vilma a könnyein át, nevetve bökte ezt ki.

Oly hirtelen változik a hangulata , s oly könnyen mond furcsát, hogy Emma nem is tudta komolyan venni, csak mosolygott rajta.

- Na igen - folytatta Vilma -, legalább, ha hazajönnek, megbecsülik a feleségüket...

Kérem, ez az én uram, ez már nem tudta mit csináljon ...

Szegénynek semmi se volt jó...

Elkényeztetik őket a vendéglőkben, ott az étlap, tizenöt-húszféle sült, tészta, előétel, minden csoda.

Erdélyi fatányéros meg lacipecsenye...

Kérem, ne gondolja, hogy én hibás vagyok abban, hogy... differenciák voltak az elszámolásaiban...

Á, nem is került arra sor...

Persze ilyenkor az egész világ követ dob az asszonyra, hogy ő szédítette el az urát, s rá költötte a pénzt...

Énrám ugyan nem költött , hacsak másra nem.

Ezt persze sose lehet tudni...

- De hiszen magába szerelmes volt.

- Szerelmes...

Féltékeny igen, de szerelmes ?...

Mit tudom én, mi az a szerelem...

Én még nem voltam szerelmes soha életemben.

Én nem tudom, mit jelent, amit szerelemnek neveznek...

Ez már a második uram, az igaz, mind a kettő úgy tett, mintha meg lett volna őrülve értem, de én csak mosolyogtam rajtuk...

Nem mondom, tetszik az ilyen az embernek, kivált, míg fiatal, de aztán kényelmetlen lesz...

Emma úgy hallgatta ezt a bájos kis asszonykát, mintha a madárcsicsergést hallgatta volna.

Az is szép és kellemes, de az ember nem ért belőle semmit .

Nehéz is elképzelni, hogy mit lármázik egy kis madár annyit.

Mindig ugyanazt a hangot.

Nem unja meg, sőt úgy tűnik fel, a ligetben sokat hallgatja, hogy folyton újra s újra nagyobb örömmel adja ki...

Gyönyörködik a saját hangjában...

Effélék suhantak át a fejében, míg Vilmát hallgatta.

És minél tovább hallgatja, annál jobban gyönyörködik ebben is.

Pedig nagyon nehezen szánta rá magát, hogy átjöjjön hozzá, nehéz dolog egy sikkasztó feleségével barátkozni, akinek az ura a Markóban ül.

Azelőtt már csaknem összebarátkoztak, mert mindig igen tetszett neki ez az eleven szemű asszonyka, aki éppen ellentéte volt neki.

Ő szőke és hideg és kevésbeszédű , és sokat ad a külsőségekre, pedáns, a hivatalában megközelíthetetlen , valósággal félelmes tekintély, akitől még a főnök is tart.

Ez pedig mint a Városliget madarai, csak csattog és csicsereg és kacag és sír.

Hiszen csak az ne volna, hogy az ember könnyen kompromittálja magát, még szívesebb lenne hozzá.

Pláne úgy egymásra is vannak utalva.

Ez a lakás, amiben vannak, eredetileg egy ötszobás nagy lakás volt.

De a változott viszonyok miatt a háziúr három lakást csinált belőle.

Két kétszobásat és egy egyszobást.

A kétszobásak el vannak látva fürdőszobával is, az egyszobáshoz nincs fürdő.

Ez a Vilma lakása.

A harmadik lakásban valami újságíró lakik.

A három lakásnak közös folyosója van, ami nem vezet tovább, tehát előkelőbb, mint általában a folyosók szoktak lenni.

A gyerek, a kis Évi, valahogy takarításnál kiszökött - persze szegényke unja a lakást, s egész nap egyedül van a cseléddel, hát szökik, ha lehet.

S valami óriási szerencsétlenség történt, felkapaszkodott a lépcsőház vaskorlátjára, s már leesett volna, mikor Vilma véletlenül meglátta s megmentette.

- Évike, leesel - kiáltott Vilma, ahogy levette a gyereket.

Az csodálkozva nézett rá:

- Majd feljövök a hátsó lépcsőn.

Ezt a kedvességet megköszönni jött be ma Vilmához, mingyárt ahogy a délutáni zárás után fél hétkor hazaérkezett, azon melegiben.

Mikor kisírták magukat az elképzelt veszedelem miatt, persze asszonyok közt óhatatlan: a Vilma tragédiájára került a sor.

Vilma elandalgott:

- Ha Kollár hazajön - mondta -, meg vagyok győződve felőle, nagyságos asszony, egész más ember lesz...

Tessék elhinni, eddig nem volt egy igazi férj...

Magának való...

Mindenesetre nem olyan ember, aki egy nővel bánni tud...

Megtörülgette a szemét.

Olyan bánat volt csinos kis arcán s olyan reménytelenség.

- Én nagyon sajnálom szegényt, hogy belekeveredett ebbe a dologba...

De hát nem is ő az oka...

Ő egy olyan hivatalnok volt, akinek, tetszik tudni , mindig volt személyzete, amelyik rendben tartsa az íróasztalát.

Idehaza meg én...

Nem is mondhatnám, hogy rendetlen; valami más...

Úr...

Hivatalnok úr...

Hányszor mondtam neki, hogy mindig úgy teszi le a holmiját, hogy más rakja el utána...

Olyan cédulákkal dolgozik... mert inkasszáns...

Tetszik tudni mi az?...

Egyesületnek hajtja be a tagdíjakat, meg vállalatoknak a részleteket...

Pesten és különösen vidéken...

Ehhez roppant fegyelem kellene, de az nincs benne...

Pláne egy mérnök...

Borzasztó tragédia az , hogy megszűnt a gyár, ahol dolgozott, s ő állás nélkül maradt.

Engem éppen akkor ismert meg, mikor elvesztette az állását...

Hát, míg a végkielégítésből telt, addig mi nagyon szépen és boldogan éltünk...

De elfogyott, na.

Emma semmit sem tudott a szomszédok múltjáról, s most szinte belepirult , annyira hasonlított a helyzet az övéhez.

Az ő ura ugyanis miniszteri titkár volt, osztálytanácsosi jelleggel.

Mikor azok a nagy parlamenti botrányok voltak a laktanyaépítések körül, ő is bele volt keveredve, s nyugdíjazni akarták.

De okosabbnak találta, hogy végkielégítést vesz ki, s valamit kezd vele.

Be is csatlakozott egy üzleti vállalkozásba, burgonyát szállítottak a Balkánra.

Kötelezve érezte magát, hogy ha a szomszédasszony ilyen intim vallomást tesz , ő is viszonozza valamivel, s meg is mondta:

- Igen, nagyságos asszony, ez nem egy hivatalnokembernek való.

Tudom, én is átmentem rajta.

- De hiszen a nagyságos asszony férje a minisztériumban volt...

- Igen, ott.

- Akkor nagyságos asszonynak jó, nyugdíjat kap.

Az állam nem bukott még meg.

- Az állam nem.

De mi igen... nekem nincs egyebem, csak amit a hivatalomban keresek.

- De az szép összeg lehet.

- Kétszázharminchét pengő.

- Ez óriási.

Vilma annyira elbámult, hogy azt sem tudta, milyen tisztelettel nézzen Emmára.

- Kétszáz pengő - mondta.

- Ha nekem csak egy pengőm volna naponta , összetenném a kezemet, és imádkozva köszönném meg a jóistennek...

- Egy pengő az kevés - mondta Emma hűvös józansággal.

- Az még a házbérre sem elég.

- Bizony nem.

Hatvan pengőt fizetek.

- Csak ?...

Igaz, nincs fürdőszoba...

Én nyolcvanat.

Egész évre kilencszázhatvan, és a házmesterpénz...

Viszont a gyerek miatt cselédet kell tartanom, az is felmegy hatvanra, a kosztjával...

Ez már havi száznegyven ...

Marad még kilencvenhét...

Ebből kell élni, ruházkodni, villanyost, tüzelőt , gázt fizetni...

- Sparhertet szereltetett fel a nagyságos asszony?

- Igen, mert nem bírtam a gázszámlát.

Kérem, felment havonta huszonöt-harminc pengőre.

Mondtam a háziúrnak, hogy ez nem megy.

Most nem is volt több a gázszámla, csak három pengő, az utolsó hónapban.

Ki is jöttek a gázművektől , hogy mi történt, talán elromlott az óra ?...

Mondtam: Nem kérem, de eresszék le a gázat felére...

Mindennek lement az ára, csak éppen a villanynak és a gáznak nem.

A két szép fiatalasszony halálos komolysággal tárgyalta meg a pénzügyi dolgokat.

Vilmának azonban nagy baja volt, s újra csak arra tért át.

- A hivatalnok, tetszik tudni, nagyságos asszony, nem való egyébre, csak arra, hogy hivatalnok legyen...

Oly szórakozott...

Úgy lenézi az embereket és a dolgokat...

Mindig én rendeztem össze neki az elszámolásait.

De sokszor még én sem ismertem ki magam a cédulái közt, mert tetszik tudni, egész más az: a hivatalban az aktákat rendben tartani, s egész más, ha utazik egész éjjel és kifárad, s mivel el van keseredve az élet ellen, hát türelmetlen ...

Szóval maga sem tudta, hol volt egy marék ellenőrzési lapja...

Azt Szekszárdon hagyta...

Így nem lehet...

Rossz iskola az a hivatal...

- É s most miből él, nagyságos asszony? - kockáztatta meg a kérdést Emma.

- A jóisten tudja, nagyságos asszony...

A rokonoktól kaptam eddig egy kevés segélyt, de a rokonok nem szeretnek adni...

Meg is értem, nekik is elég bajuk van...

Már nem is szeretek, nem is tudok feléjük menni...

Úgy tudnak sírni...

Ott laknak a nagy öt-hatszobás lakásokban, és ha az embert meglátják, minden bajuk eszükbe jut, igazán, megvan minden perzsaszőnyegük , de ha elkezdik a panaszkodást, szeretnék nekik egy kis segélyt adni, s a végén azt mondom, hogy hálaistennek nekem most egy kicsit könnyebben megy ...

Azt hiszi, megkérdi valamelyik, hogy mért?...

A fenét.

Örülnek, hogy jobban megy.

Nevetett, de a szemében könnyek voltak.

- Mondjam nekik azt, hogy egy szem burgonya nincs a spájzban?

Megtörülte a szemét.

- Kollárnak mégis jobb.

Mindenesetre jobb, mint otthon.

Emma részvéttel nézett rá.

- Jobb, mint otthon...

- Persze hogy jobb.

- Jobb?

- Jobb - mondta meggyőződéssel Vilma.

- Ne legyen ilyen cinikus, nagyságos asszony.

- Ez nem cinizmus, ez az igazság.

- Ugyan kérem.

A Markóban?

- Még a gyűjtőben is...

Kicsit nevetett:

- Azt mondják, a Markó még a legjobb...

De mondja, mi jövője volt neki itt?...

Az idegei már felmondták a szolgálatot, s mindig rajtam töltötte ki a dühét...

Mindig csak azon rettegtem, hogy áthallatszik, de szerencsére a nagyságos asszony hálója a túlsó szoba, s így éjjel nem hallhatta, ami itt van...

Kérem, neki most jó...

Nincs gondja...

Most is bent voltam nála ...

Azt mondja, nem hoztam-e valami ennivalót...

Mit vigyek...

Tessék mondani ...

Neki semmi baja, ha nem valami príma étterem is az a markói, de nem hal meg éhen... én viszont akármilyen jót főzök is, ha nincs mit, olyan gyönyörűen éhen halhatok, hogy csoda...

A szüleim a Felvidéken vannak, apa nem tudja letenni a nyelvi vizsgát, ezért elbocsátották, s most valami éhbérnyugdíja van...

Még nem is ronthatom a lelküket azzal, hogy megírjam, milyen bajban vagyok...

Nekik is csak azt írom, hogy ne búsuljanak rajtam...

Mit öljem az apámat, hogy azért érettségiztetett le, hogy olyan utolsó életem legyen , mint egy utcai nőnek.

Bár még odáig, sajnos, nem süllyedtem...

Megint nevetni kezdett, tele könnyel a szeme.

- Szóval akárhova megyünk, az uramnak jobb, mint itthon.

Először is a lelkiismerete nyugodt, mert nem követett el semmit...

Semmit az égvilágon , azonkívül, hogy nem tud üzletileg gondolkozni.

Ez nem bűn.

Az ő szülei, azok magas hivatalnokok voltak, s már meghaltak.

A testvérei is mind jó állásban vannak.

Egyik Pozsonyban biztosítási igazgató, a másik Bécsben - no annak most rossz, mert az nagyon benne volt ezekben a szocialista dolgokban, sőt azt hiszem, hogy most szegény még ül is...

De hát nagyszerűen ment neki , olyan lakása volt, mint egy főhercegnek...

Palotában természetesen...

Itt is van egy testvére, állami hivatalnok, méltóságos úr, de ez nagyon komisz ember, mikor elmentem hozzá, azt mondta, hogy ő annak idején megmondta, hogy szegény ember ne vegyen el szegény lányt...

Ő nem vállalja a felelősséget ...

Adhatnék tíz pengőt, azt mondja, többet nem tudok nélkülözni...

"De hát ezzel úgyse tud semmit se csinálni..."

Hát inkább nem adta...

Ilyenek ...

Igaz, tetszik tudni, hogy egy új büfé nyílik meg a Hernád utcában, és az lesz a neve, hogy "Jobb mint otthon"?

- Van már egy olyan valahol a Rákóczi úton.

- Ó, már az régen megbukott.

Ennek a büfének nagy jövőt jósolok, mert itt aztán igazán úgy van, hogy ha az ember csak kilép a házból, már jobb, mint otthon.

Csicseregve nevetett fel.

- Nekem ugyan mindegy, mert én úgyse tudok elmenni...

Bár az a legjobb hely , az automata büfé, mert ott az ember tíz fillérért már megebédelhet, csak legyen tíz fillér.

Most ugyan jobb lesz a helyzetem, mert kiadok egy szobát.

- Melyiket? - kérdezte ijedten Emma, s körülnézett az egyszobás lakásban.

- Ezt.

- Ezt?

S nagyságos asszony hol fog lakni?

- A cselédszobában.

Ezzel felpattant, és kacagva vezette Emmát az előszobába, ahonnan egy parányi szobácska nyílt.

Ennek az ablaka a folyosóra nézett, s meglepően csinos volt a berendezése.

Látszott, hogy Vilma minden féltettebb holmiját ide hordta be.

- Hisz ez nagyszerű - mondta Emma -, olyan, mint egy hajókajüt.

Egész életemben arra vágytam, hogy egy olyan kis dunai hajón éljek egy parányi lélegzetzugban.

- Még elérhetjük, nagyságos asszony - nevetett fel Vilma.

Emma ijedten pillantott rá.

- Hogy érti, nagyságos asszony?

- Úgy, hogy még lélegzetünk se lesz...

No, én magamról beszélek, nem a nagyságos asszonyról.

Tessék belépni, kérem, tessék helyet foglalni, ne vigye el az álmomat.

Nekem itt igen nagy szükségem lesz arra, hogy aludni tudjak, mert odabent a teremben bizony már régen nem tudok aludni...

Jól alszik, nagyságos asszony?

- Igen... hál' istennek - mondta tűnődve Emma, aki már szeretett volna elmenni, s maga sem tudta, mért marad, s csak marad.

Sorstársának érezte Vilmát.

Milyen nehéz egy nőnek megélni a maga lábán.

- Tudja, nagyságos asszony, mikor fogok legelőbb aludni?...

Ha kiadom a szobát...

Ábrándosan nézett Emmára, szinte epedve pillantott rá.

- Ha kapnék egy intelligens finom úrinőt, teljes ellátásra...

Tudja, mindig vannak vidékiek, akik valami tanfolyamra jönnek fel.

Vagy magános tisztviselőnők, akik nem tartanak háztartást...

Sok nő van Pesten, aki boldog volna, ha beköltözhetne ebbe a szobába...

Nézze, ez az apróhirdetésem - s megmutatta a lapot, ahol alá is volt húzgálva ceruzával: "Meleg otthont talál egy vagy két magános úrinő."

Körüljártatta szép meleg barna szemeit a szobán, a hirdetésen és Emmán.

A szemei olyanok voltak, mint azoké a szép mozicsillagoké, hosszú pillásak és álmodozók.

De csak ha hallgatott.

Abban a pillanatban, ahogy megszólalt , csintalan lány lett belőle.

Kettős lélek van benne, gondolta Emma.

- Mennyit fizet a lakásért nagyságos asszony?

- Jaj sokat, hatvan pengőt.

- Persze, nincs fürdőszoba - szólt Emma, s bólogatott.

- Én nyolcvanat fizetek.

- De hisz az olcsó.

Húsz pengőért van még egy szobája és fürdőszobája , nagyságos asszony.

Maga ötven pengőt kérhetne egy kiadó szobáért.

- Hol van olyan tisztességes nő, aki ötven pengőt fizet?

Vilma felnevetett:

- Látja, ettől félek éppen.

Természetesen csak korrekt úrinőt veszek fel, de a korrekt úrinők nem akarnak ellátást, mert ők maguk is tudnak főzni, s akkor az keserves, közös konyhán lenni valakivel...

Hogy nekem itten főzzön , mosson, ruhát szárítson, és a spájzomat is elfelezzem vele...

S belenézzen mindenbe...

Juj.

Fázósan húzta össze magát, és ki sem merte mondani, hogy inkább egy vagy két úrnak adná ki.

Az urakkal nincsenek ilyen bajok, mert az urak ha már nem étkeznek háznál, vendéglőbe mennek és nem zavarnak...

De hogy mondja meg ezt a szomszédasszonynak.

Özvegyasszony skrupulózusabb...

- A háziúr mindenesetre jól járt.

Volt neki egy ötszobás lakása, két évig üresen állott, és ezerhatszáz pengőért sem tudta kiadni, s most a három lakásért kap nyolcvan, meg nyolcvan, meg kétszázhúsz pengőt havonként.

Ez kétezer-hatszáznegyven pengő egy évben.

- Drága hatvan pengő ezért a lakásért - mélázott Vilma -, és még fürdőszoba sincs...

Igaz, közel a Széchenyi fürdő...

Az ember mégse fürdik el húsz pengőt havonta...

- De még így is aránytalan...

Egy szobáért hatvan pengő, az nagyon sok.

- Mindig az egyszobásak a drágák.

Azt hamar elkapkodják.

Még az a húsz pengő is valami.

Lehetne kapni már negyvenért egyszobásat, de azt nem lehet kiadni, ahhoz cselédszoba sincs.

Prolilakás, legfeljebb egy varrólányt lehetne bevenni a lakásba.

Ágyrajárónak.

S csiklandósan kacagott.

- Vagy egy özvegyet, akinek semmi jövedelme nincs.

Az özvegy szótól megijedt, s odanézett Emmára, nem vette-e sértésnek.

- S maga mennyit akar kérni, nagyságos asszony? - kérdezte hirtelen Emma.

- Teljes ellátással?

- Igen.

- Ha egy személy jelentkezik, teljes ellátásra, akkor a szobával együtt százat.

Ha két személy, akkor százötvenet...

Százhatvanat.

Kicsit megzavarodott, s most megint jöttek a pontos számítgatások.

- Sok ?...

Nekem van egy ismerősöm, aki negyvenet fizet a szobáért, ennél sokkal rosszabb szobáért...

Nyolcvan fillért fizet az ebédért, huszonnégyet a reggeliért.

Mosásért külön...

Én adok reggelit, ebédet, vacsorát, mosást , takarítást napi két pengőért.

Most, ha a szobát negyvenbe számítom...

Emma józan fejjel figyelt, és mindenre reflektált, és belementek egy komoly megbeszélésbe, tételenként, mibe kerül a tej, a kávé, a gáz.

Mit kell ebédre adni, mi a hús, a zsír, a zöldség, a főzelék ára...

Minden fillért meglatolgattak, még a mosóporról sem feledkeztek meg.

A végén kiderült, hogy ha mindent összeszámít, akkor a szoba egészen ingyenbe esik...

És mégis leszorították a végösszeget kilencvennégy pengőre.

- Kilencvenért is odaadnám, nagyságos asszony - mondta végül Vilma -, csak pénzt lássak.

De már egy hete hirdetek, s még egyáltalán senki sem jelentkezett, és többször nem tudom feladni a hirdetést, mert nincs tovább pénzem.

Emma ijedten nézett rá.

Akkor mért ilyen jókedvű.

Ha semmi pénze sincs, mitől ilyen vidám.

Végigborzongott.

A szolid alapokon élő ember rettegése tört ki benne.

Ő nem tudna aludni és enni, és lefogyna és meghalna a rémülettől, ha hasonló helyzetbe kerülne.

A bizakodásból tényleg a csüggedésbe csaptak át.

Ha nincs pénz még az apróhirdetésre sem, az változtat a helyzeten.

Némi hallgatás után újra nekiláttak a számításnak, és lementek nyolcvanhat pengőig.

Ez az az összeg , amiből el lehetne látni egy lakót, hogy mellette maga Vilma is megélhessen .

De mi lesz, ha valaki csak lakást keres, és ellátást nem...

- Kénytelen vagyok úgy is kiadni, legfeljebb a lakbért nem fizetem ki a háziúrnak...

Istenem, ma alig fizeti valaki a lakbért.

És én eddig mindig pontosan megfizettem...

Majd csak valami rokontól kapok segélyt.

Nem igaz ?...

Első, hogy az ember élni tudjon...

Már én szoktatom magamat ehhez a kis szobához.

- Ez nagyon kedves kis szoba.

- Még idejön egy sezlon az első szobából.

Addig nem akarom becipelni, míg ki nincs adva, mert ha azt ide beteszem, akkor itt aztán többet meg sem lehet mozdulni.

Ebben a percben éles csengetés hasított bele a csöndbe.

Emma gyorsan felállott, hogy elmegy.

Vilma kinézett az előszobán át a folyosói ajtóra:

- Az istenért, nagyságos asszony, ne menjen el...

Egy fiatalember áll odakinn...

Hátha lakást keres...

Csaknem elszédült.

- Ne tessék itt hagyni.

Már sötétedik.

Úgy félek.

Emma állva maradt, s kötelességének érezte, hogy csakugyan maradjon, de az igazat megvallva, kíváncsi is volt, ki lehet az?

Ahhoz képest, hogy fiatalember, eléggé komoly s dörmögő hangja van - gondolta magában.

- A kiadó szobát szeretném megnézni...

Bocsánat, hogy ily későn jövök, de a hivatalom miatt nincs időm napközben.

- Kérem parancsoljon - mondta megzavarodott hangon Vilma, s belépett érte a kis szobába.

- Jöjjön nagyságos asszony velem.

Emma a háttérben követte őket.

Vilma szíveskedve mondta:

- Tessék, tessék kérem.

A fiatalember megállott a szoba közepén:

- Melyik szoba volna?

- Ez kérem, ez...

De megjegyzem, az egyik sezlon kimegy a szobából.

A fiatalember nem szólott.

A félhomályban Emma megnézte a fiatalembert.

Rém komolynak látszott .

Borotvált arc, olyan jelentéktelen arc.

Igazi hivatalnok típus.

Nagyon el lehet foglalva, ha este fél nyolcig nem tud mozdulni.

Talán valami kereskedelmi vállalatnál van, üzletben, ahol hétkor zárnak.

Úgy állott ott, mint valami végrehajtó, s ez rokonszenvessé tette.

Hóna alatt irattáska volt, hosszában összehajtva, s szigorúan nézte a szobát.

Minden tárgyat erősen megnézett.

- Tiszta? - mutatott rá a bútorokra.

- Óh, hogyne - mondta Vilma -, mint az arany - s az ágy sárgaréz karjára tette a kezét, és gyöngéden simította meg.

A fiatalember ránézett az ágyra, akkor Vilmára, aztán újra az ágyra, s újra Vilmára.

Nem volt ebben semmi, de valahogy mind a két nőnek megzavarodott a vére .

Megijedtek ettől a nézéstől, pedig a férfi rendíthetetlen komoly volt, s mégis úgy tűnt fel, mintha Vilmát belemérte volna az ágyba.

- Villany?

- Óh, igen - mondta Vilma, és sietve felgyújtotta a villanyt, mintha evvel megmentette volna magát.

A plafon közepén három villanykörte gyulladt fel, és óriási világosság robbant ki, s ez úgy megnyugtatta a hölgyeket, hogy akaratlan felnevettek , mintha megmenekültek volna valami veszélyből.

A fiatalemberen nem látszott, hogy észrevette volna ezt a nevetést.

Nem látszott nevetős embernek.

A szoba igen csinos lett.

Sok volt benne a kézimunka.

Jobbról állott az ágy, ennek végében az ablakig egy sezlon.

Balról volt egy ruhásszekrény, s azon túl egy étazsér, tele apró porcelánokkal, s újra egy sezlon.

A fiatalember az állványkára mutatott:

- Lehet ezt kiüríteni?... a könyveim számára?

A hangja udvarias volt, de parancsoló.

Olyan, mint mikor a főnök udvarias formában rendel el valamit.

Emma arra gondolt, hogy Rettegi úr, az ő üzletvezetője ugyanezen a hangon szokta kiadni a parancsait.

Talán ez is valami osztályvezető?

- Igen kérem, azt lehet - mondta Vilma fülig pirulva, hogy máris mennyire siet engedelmeskedni.

Nagyon bántotta is ez az elpirulás, és hogy zavarát palástolja, lehajlott, s azt mondta:

- Parancsoljon helyet, kérem.

A fiatalember nem sietett a leüléssel.

Kisvártatva:

- Melyik sezlon az, amelyik kimegy?

- Ez kérem, bal oldalt, a kisebb.

A fiatalember a két hölgyre pillantott, és megvárta, míg azok leülnek, akkor ő is leült.

Jól nevelt fiatalember.

Társaságbeli.

A két nő örült, és jól érezte magát.

- Honnan tetszett értesülni a kiadó szobáról?

A lapból?

A fiatalúr ránézett Vilmára, és kissé tovább nézte, mint szükséges volt, mire Vilma újra pirulni kezdett, amitől nagyon megzavarodott.

- Nem kérem, a kapu alatt láttam a cédulát.

Első emelet hét.

Vilmának eszébe jutott, hogy a kapu alatt nem volt kiírva, hogy nőknek kiadó .

Most már értette a dolgot.

Az volna a furcsa, ha az apróhirdetésre jött volna, ahol hangsúlyozva volt, hogy egy vagy két nőnek...

Emmára nézett, s azt mondta:

- A kapun csak az volt kiírva, hogy kiadó szoba...

Emma elfogadta a mentegetőzést.

- Ugyanis - mondta a fiatalember - a másik sezlonnak itt kell maradnia...

A szobát nem egyedül veszem ki...

Van egy barátom, aki sokat utazik vidéken , havonta csak néhány napot tölt rendszerint Budapesten, s olyankor nálam hál...

Ez a szó, hogy "nálam hál", különös hangzású volt...

Nem azt mondta, hogy nála száll, nála lakik, hanem azt, hogy nála hál...

Ennek a szónak valami izgalmas hatása volt.

Egyáltalán mióta ez a fiatal férfi bent volt a lakásban, a két asszony fel volt zavarva.

Férfi volt a házban, és ez oly nyugtalanító...

Hogy itt férfiak fognak hálni...

- Mindenesetre érdekem, hogy jó helye legyen, mert a bérhez ő is hozzájárul... - mondta rendíthetetlen komolysággal a fiatalember, és sietve hozzátette: - A szoba bérét azonban csak egy személy után fizetem...

Mi a szoba ára?

A hangja olyan volt, mintha egy fiatal medve duruzsolna a nőstényének.

Vilma oly zavarban volt, hogy nem is tudott tájékozódni, hogy ilyen körülmények közt mit feleljen.

Mégis észretért.

- Teljes ellátással?

- Hogyan?...

Arról is lehet szó?...

Vilma fellélegzett.

A "hogyan" után azt hitte, ez ellen éppen tiltakozni akar.

- Igen, kérem.

A szoba ára teljes ellátással száz pengő.

A fiatalember hallgatott.

Ránézett Vilmára, akkor azt mondta:

- Ez vicc?

Ezzel körülpillantott a szobán, újra Vilmára, újra a szobára s újra Vilmára .

Ahogy az elébb az ággyal, most összemérte a száz pengőt a szobával és a háziasszonnyal?

- Miért vicc? - mondta.

Vilma kapkodva.

- Kilencven, de annál egy fillérrel sem olcsóbb.

A nagy erélytől ismét oly piros lett, mint a rózsa.

- Az attól függ - mondta a fiatalember, s az asztalra nézett, aztán Vilmára , akkor ismét az asztalra s újra Vilmára.

Hogyan? ez úgy képzeli talán, hogy együtt fognak étkezni?

Vilma okos akart maradni:

- Ha a barátja itt akar étkezni, mikor Budapesten van, akkor reggeliért s uzsonnáért huszonnégy fillért, ebédért nyolcvan fillért fizet.

A fiatalember:

- A barátom rendszerint nem étkezik háznál, csak éppen itt hál.

Erre újra, most már kicsit mulatságosan hatott a szó.

- Én magam azért tendálok erre a tájra, mert közel a liget.

Szeretek hajnalban a ligetbe kisétálni, és ivókúrát tartok.

Evvel felállott:

- Bábori Borcza Dezső vagyok.

Építész.

Kezet nyújtott.

Először Emmának, amin az meg volt lepetve.

Akkor Vilmának , aki felkiáltott:

- Építész ?...

Az én férjem is mérnök.

- Férje? - ütődött meg Bábori Borcza.

- Nincs itthon... és még sokáig nem lesz... körülbelül egy évig ...

Elutazott... hosszabb időre - dadogta Vilma -, Egyiptomba.

Biztos állásba.

Ezt elfelejtette Emmának előre megmondani, hogy valaki azt a tanácsot adta neki, hogyha idegenek a férje után érdeklődnek, ezt kell mondania, mert az utóbbi időben sokan elutaztak Egyiptomba, mérnökök.

Bábori Borcza nem csodálkozott.

Biztos szempillantással vette tudomásul, és lezárta a kérdést.

Ellenben a szemeit Emmára függesztette, mintha kérdezte volna, hogy ez ki?

Emma hideg volt, mint egy szőke jégcsap, Vilma heves és zavart.

Bemutatta Emmát:

- A nagyságos asszony... az én kedves szomszédasszonyom...

- Vidáman élhetnek itt a hölgyek - mondta Bábori Borcza, és felállott, mint aki az üzletet elintézte.

- Maradjon még, ha nem siet - mondta Vilma.

- Hogy érti azt, hogy vidáman?

- Éppen ma hallom, hogy a Csikágóban új büfét nyitnak.

Vilma nevetett:

- A "Jobb mint otthont" ?...

Én nem szoktam ilyen helyekre járni.

A fiatalember meghajlott, mint aki örömmel veszi ezt tudomásul, s azt mondta:

- Szabad ennek a sezlonnak a helyére könyvállványokat hozatni?

A könyveimnek kicsiny ez az etazsér.

Mélyen a szemébe nézett Vilmának, mintha az engedélyt igen nagy kéréssel óhajtaná kieszközölni.

- Óh, kérem.

- Kávéházba sem járnak?...

A Liget-kávéház jó családi helynek látszik.

Ott uzsonnáztam.

- Nem, kérem, egyáltalán sehova.

Bábori Borcza hallgatott:

- Most a Margitszigeten építek egy halászcsárdát.

Oly sürgős, hogy éjjel is dolgozni kell rajta.

Erre a hölgyek nem válaszoltak.

- Ma Budapesten egyáltalán nincs építkezés.

Ami van, az is a szórakozást szolgálja...

Ez az Aréna út nagyon érdekes.

Egyik mulató a másik mellett ...

De nem lehetnek valami nagy üzletek, amennyire látom...

Szennyesek és sötétek...

Szezonüzemek...

Nyári rablótanyák...

De elmentem az új bár előtt , s meg vagyok lepve...

Fess...

Egész világvárosi...

A dolog a világításnál kezdődik.

Ahol olyan óriási fényt fejtenek ki, annyi lámpa, neoncső... ott bátran megjelenhetnek az emberek...

A szoba azonnal elfoglalható ?...

Már úgy értem, hogy holnap reggel felküldhetem a bőröndjeimet?...

Vilma úgy fellélegzett, majd elszédült.

Hisz ez el van akkor intézve ...

Remélhetőleg azonnal kifizeti a kilencven pengőt...

A legjobbkor, mert valóban egy fillérje sincs...

Tehát itt a megváltás...

- Hogyne kérem, hogyne.

Parancsoljon.

Bábori Borcza a zsebébe nyúlt, a nadrágzsebébe, és kivett egy gyűrött húszpengőst.

- Ezzel a húsz pengővel lefoglalom a szobát - mondta, s a pénzt a Vilma kezébe adta.

Emmának az volt az érzése, hogy a pénz piszkos.

Szennyes.

Borzadt volna tőle , hogy neki azt a kezébe kelljen venni.

Vilma azonban letakarhatatlan boldogságban úszott, egész lénye ragyogott a megnyugvástól.

A szemével s a tenyerével, minden érzékével falta a pénzt.

Bábori Borcza:

- Nem bánom, kilencven pengő... ahogy a nagyságos asszony mondta... de ebben benne van a kismosás is...

Vilma meghajlott.

- És lesz szíves gondoskodni a mosodáról...

Egyáltalán a rendben tartás ... arra sokat adok, nagy súlyt helyezek...

Nem vagyok éppen sóher... velem lehet beszélni, ha a nagyságos asszony is tüchtig.

Nevetett, fakó, merev arcával, amin a nevetés, úgy látszik, nincs otthon .

Mintha a furcsa szavakat akarta volna enyhíteni.

- Azt azonban nagyon kérem, hogy jöjjenek ki ma este kilenc órakor egy percre a megnyitáshoz...

Úgyis oly kevés szórakozást nyújt ez a vidék...

Ahol úriasszonyok is megjelenhetnek...

Nézzük meg ennek a büfének a megnyitását...

Mulatságos lesz...

Emmára nézett, mintha már látta volna, hogy ez a nehezebb dolog.

- Jöjjenek le egy kicsit sétálni.

Az idő gyönyörű...

Megvallom, nem tanácsolnám, hogy úrinők egyedül, ebben a környékben...

A Csikágó kissé vad...

No de férfitársaságban...

A barátom véletlenül Budapesten van ma, s őt is bemutatom legalább...

Vállait és karjait megfeszítette, s látni lehetett, hogy nagyon erős ember.

Olyan kezei s mellkasa volt, mint egy bokszolónak.

Vilma zavarban volt.

Biztosra vette, hogy Emma nem fog akarni, s egyedül nem mert volna vállalkozni a kimenetelre, de nemet mondani sem volt tanácsos az új lakónak, aki ilyen finom és erős ember...

Kollár is roppant erős.

Neki imponálnak a nagy erejű emberek.

És Kollár is ilyen rideg és komoly ember , akinek nem lehet ellentmondani, ha valamit akar.

Még van is valami hasonlóság a kettő közt.

Nem külsőleg, mert Kollár magas és elegáns, ez pedig alacsony és kemény.

És Kollárnak igen szép fogai vannak, ennek pedig minden foga más alakú.

Ez a legfőbb hibája.

Talán azért is nem szeret nevetni, hogy a rossz fogait ne mutassa meg.

Epekedve, reménykedve nézett Emmára, de nem mert helyette ígéretet tenni.

- Barátom ügyvéd...

Aranyos ember...

Nem olyan, mint én vagyok...

Majd meglátják, hogy jól fognak mulatni...

Nem mondhatnám, hogy Ferinek valami ragya dolga van.

Most az építészek és az ügyvédek vannak legjobban levágva...

De sok nagy ügye van, és sok gazdag ember sáros nála.

Emma elmosolyodott:

- Sáros?

- Igen... jassz nyelven...

Adósok neki...

De azért a kedélyét nem veszítette el.

Ezzel meghajtotta magát, összeütötte a bokáját, s hivatalos, ellentmondást nem tűrő hangon:

- Szóval kilenckor rendelkezésére állunk a hölgyeknek.

Meghajlott, s előrement kifelé.

Még nem volt otthon.

Ő ment előre az előszobába.

Ott sötét volt, csak a nyitva hagyott ajtón át ömlött ki fény.

Vilma előre sietett, hogy a folyosói ajtó mellett levő kapcsolót megfordítsa.

Amint elsietett a férfi mellett, a válla annak a karjához ütődött, amitől szokása szerint újra elpirult.

- Van néhány jó képem - mondta Bábori Borcza az előszobalámpa alatt, míg a kesztyűjét felhúzta.

- Majd fel fogom aggatni, szíves engedélyével.

Vilma tudta, hogy az előszobában nagyon rossz színnyomatok vannak.

Pirosan adott engedélyt.

Már látszott, hogy nincs, amire engedélyt ne adna.

- Ó, kérem.

- Ez a fürdőszoba? - mutatott a fiatalember a spájz ajtajára.

- Nem kérem - kiáltott ijedten Vilma.

- Fürdőszoba nincs.

- Vagy úgy.

- A háziúr azt mondta, hogy közel van a Széchenyi fürdő.

Bábori Borcza flegmatikusan:

- Neki legyen mondva...

Tudnék neki ott egy jó kabint ajánlani, ahol felvághatja az ereit.

Emma oly megzavarodva s ahogy Vilma érezte, hűvösen távozott, hogy nem is merte kikísérni.

Utána az ajtót azonnal becsukta.

Sietett is, öltözni akart az esti kirándulásra.

Emma úgy indult, hogy futva teszi meg a két lépést, ami az ő ajtajáig van, de le kellett néznie az udvarra, ahol valami nagy csődület és hejehujás lárma volt a hirtelen pesti alkonyatban.

Óriási kacagás és rendetlen dalolás: Janika dalol, a szeneslegény, aki néha felfordítja az egész házat.

Valami kurta szájharmonikával van tele a pofája, és hol ezen zenél, hol tele torokkal bőg, de roppant kedvesen.

Egész egyveleget csinál a divatos slágerekből, mert ma már nem divat a szöveghez makacsul ragaszkodni, mint a régi népdalok idején.

Most minden kerület a saját becses arculatára dolgozza át azonnal a kirepülő nótát:

Hallod-e Rozika te,

Gyere a moziba be

tudok egy olyan mozit,

hogy valami rágó...

Itt van az István úton a mozi,

nem baj a, ugye Rozi,

mer ez a legjobb mozi,

tudja az egész Csikágó...

Hallod-e te büdös nyüfke,

Ma nyílik meg az új büfke,

gyere velem fizetek egy pofa sert.

Ujjé a ligetbe nagyszerű,

ujjé a ligetbe jó,

ne maradj hát itthon, mert

be kell vágni azt a pofa sert.

Minden sor után hallatlan ujjongás, röhögés.

Még a kövér házmesterné is elfeledkezett a tekintélyről.

Emma is elfeledkezett egy percre magáról, ahogy a pesti népünnepélyt nézte odalent az udvaron.

Most a szájharmonikával dolgozott a fiú, aztán újra elkezdett sikítani:

És szól a gépzongora,

és a gríz rapszódia

és csókolózik minden emberfia:

ne maradj hát itthon mert

be kell vágni azt a pofa sert.

Mintha csiklandozták volna az embereket, a sovány suszter is kiült a műhely elé.

Ez még most is ülni akar, nem elég, hogy egész nap ül.

- Kezit csókolom, nagyságos asszony - szólalt meg Emma mögött egy kellemes kis női hang.

- Bocsánatot kérek, nagyon szeretnék nagyságos asszonynak valamit mondani.

Emma végignézte a kis kövérkés kellemes nőt, s azt mondta:

- Legyen szerencsém.

Evvel be akart csengetni, de abban a percben nyílt az ajtó, és kiugrott rajta a lány s vele Évike.

Ezek csak most hallották meg, hogy valami van az udvaron.

Először arra gondolt, hogy bekergeti őket, de aztán nem akarta megfosztani szegényeket a kis szórakozástól, az ingyen kabarétól, talán csak nem mondanak valami illetlent odalent...

- Csak vigyázz a gyerekre...

Tessék nagysád.

Bementek.

A vendég, aki a harmadik emeleten lakott, nem mert leülni, úgy állva kezdte elmondani a dolgát: ismerte, gépírónő valami irodában.

- Jaj, nagyságos asszony, olyan bánatom van, nem tudom mit tegyek, nagyon kérem, méltóztassék valami tanácsot adni, rettenetes, ami velem van...

- Üljön le, kérem, üljön csak le.

- Jaj, nagyságos asszony, nem merek én leülni egy úriasszony jelenlétében, az már nekem régen fiatal... engem a sors úgy összetört, nagyságos asszony ...

Más a büfényitásnak örül, én erről nem is tudok...

Azt se tudom, élek-e még.

- Üljön csak le, fiam.

Erre aztán mégis leült, és hirtelen elborította a szemét a könny.

- Állásban van? - kérdezte Emma.

- Én nem tudom, hogy még vagyok-e, vagy nem...

Tessék képzelni egy kis irodában vagyok, egy özvegyasszonynál, aki nem ért a dologhoz, egy olyan zsúrozó asszony, bridzselni jár, hozzá is járnak, most már kezd bridzsszalonná kialakulni, de az irodát is fenn akarja tartani... hát kérem , az ura most halt meg pár hónapja, és erőszakolja a dolgot... de azzal kezdte, hogy felvett gyors- és gépírónőnek... ha az vagyok, ugyebár, akkor tisztviselő vagyok, és kitette a gépet a cselédszobába... sértő, nem igaz , hogy mint tisztviselő a cselédszobában legyek elhelyezve... de hiába mondtam, hogy én nem erre szerződtem...

Ez semmi kérem, legutóbb kiadta a rendeletet, hogy az uzsonnánál nekem kell felszolgálni...

Hogy jövök én ahhoz, mint magántisztviselő, hogy a cseléd munkáját végezzem... igaz , cselédet nem tart...

Azt mondta: "Ha nem vállalja, akkor, fiam, fel is út , le is út..."

A nő megtörülgette a szemeit, kifúvogatta az orrát.

- Ez egy magántisztviselő sorsa...

Mit csináljak, elvállaltam...

De ma délután, azért is jövők ilyen hamar haza, rettenetes szerencsétlenség történt...

A japán csészékben kellett feketekávét felszolgálni...

Én sohase mondtam, hogy a felszolgálásban ügyes vagyok, és kérem azt mindenki tudja , hogy japán csészében nem feketekávét kell feladni, hanem teát... és egy csészét a nagy zavarban eltörtem...

Kijött utánam a konyhába, és megfogta a hajamat... mint egy cselédnek... majdnem megvert.

S azt mondtam neki: Kérem , nagyságos asszony, én most azonnal kilépek.

Azt mondja, majd két hét múlva igen...

De hogy én ragaszkodtam a távozáshoz, elkezdett lármázni, hogy hogy képzelem én azt?

Hol vesz ő most hirtelen másikat; nem és nem enged el, ha elmegyek, nem fizeti ki a felmondási időt, de ha maradok, vegyem tudomásul , hogy a csésze árát mindenesetre levonja.

Emma komolyan hallgatta.

Fel volt háborodva, hogy egy kolléganővel ilyen sérelem történik.

De a nő ellen is kifogása volt: hogy alázhatja meg magát egy nő ennyire.

A nő zokogva, mintha halottat siratna, mondta:

- Negyven pengő fizetésért.

Összesen negyven pengő fizetésem van.

Emma olyan ember volt, aki határozottan tudott fellépni, ha biztos síneken folyt az élet.

Az irodában nagyon is nyugodt, megbízható, sőt félelmesen öntudatos volt, különösen, míg a szabályoknak megfelelő dolgokról volt szó .

De ha az életben ilyen meglepő új és át nem tekinthető helyzet elé került , akkor annál bizonytalanabbnak érezte magát.

Most nem tudta, hova tegye ezt a nőt a negyvenpengős fizetésével, cseléddé degradált tisztviselői rangjával és a házbeli lakói ismeretségével.

Mivel egy házban laktak, valamelyes kötelezettséget érzett vele szemben.

Holnap újra találkoznak... nem háríthatja el tehát magától...

- És most mit fog csinálni? - kérdezte.

- Mit csináljak, nagyságos asszony? ha eltűröm ezt is, akkor a porba tipornak, ha elmegyek, a fizetésem és az állásom vesztem.

- Negyven pengőből úgyse lehet megélni.

- Persze hogy nem lehet...

Az uramtól kapok harminc pengőt havonta.

Ez éppen a házbérre elég.

Huszonnyolcat fizetek egy hónapra.

- Huszonnyolcat? - kiáltott fel Emma, mert öntudatlan irigyelte, hogy ennyivel ki tud jönni.

Ha ő ezt tehetné, hamarosan vagyont gyűjtene...

- No, de mit kapok érte?

Egy szoba-konyha.

Nincs hozzá se spájz, se semmi .

Közös mellékhelyiségbe kell járni.

Van egy kis konyha, mögötte a kis szoba , ennyi az egész.

Ilyen az életem is.

Gyalog járok be mindennap az Akadémia utcába.

Minden reggel ötkor kelek, néha már négykor, hogy a mosást el tudjam végezni, mielőtt elmegyek.

És az a baj, hogy a kislányomat nem tudom elhelyezni...

Már olyan régen szerettem volna könyörögni a nagyságos asszonynak, hogy protezsálja be a Flórához.

Imádja a virágokat, és tizennégy éves, tovább iskolába járatni nem tudom.

Négy polgárija van, és kénytelen vagyok itthon tartani, s egész nap egyedül lóg, azt se tudom, mit csinál egész nap...

Most mit csináljak nagysága, egy fillérem sincs...

Az is, hogy eltört egy csésze, az idegességtől volt, mert folyton azon törtem a fejem egész nap, hogy kérek néhány pengőt előlegbe... rettenetes az, ahogy én élek...

Most ha elvesztem az állást, mindennek vége...

Mit csináljak, mit csináljak?

- Nézze kérem - mondta Emma, aki hirtelen nem bírta a nyomornak ezt a rémületét -, én holnap beszélek az ügyészünkkel, és megkérdem, mit lehet tenni...

A kislányról is beszélek, esetleg fel lehet venni, de ez nem biztos - tette hozzá gyorsan, mert megijedt a felelősségtől.

A nő lehajtotta a fejét, és hálásan zokogott.

Emma már csak arra gondolt, hogy tud tőle minél hamarább menekülni.

A budapesti élet úgy tele van ma bajjal, mint a szivacs a tengerben vízzel .

Spriccel belőle a fekete lé.

S nem tud elég kegyetlen lenni, nem tudja csak úgy elküldeni, mert arra gondol, hogy ha valami szörnyű dolog jönne közbe , neki is ez volna a sorsa.

Ő is csak magántisztviselő.

Ha, isten ments , felmondanának...

- Legyen nyugodt, kérem szépen, amit csak tehetek, én már reggel beszélek mindenkivel...

- Bauer - mondta a nő.

- Bauer vagyok.

Bauer Oszkárné.

A kislányom Bauer Klári.

Mikor végre elment, Emma kikísérte az ajtóig, s egész fáradt volt.

Boldog lett, ahogy az Évike hangját meghallotta.

A gyerek édesen dalolta, hogy:

Ne maradj hát itthon mert

be kell vágni azt a pofa sert.

Előbb gyönyörködött a gyermek tiszta hallásában és kis csilingelő hangjában , s rögtön arra gondolt, hogy már el kell vele kezdeni a zongoratanítást ... csak azután ijedt meg a "pofa" szótól.

- Kíváncsi vagyok - gondolta magában -, hogy ez a Bauerné elmegy-e a büfé megnyitására?

Akkor kézen fogta a kicsit, és behúzta az ajtón.

- Ne hallgasd ezeket a gorombákat - mondta finom úri érzéssel.

Az ember úgy védi a gyermekeit a pesti levegőtől.

Ezalatt Vilma fel is öltözött.

A legszebb zöld selyemruháját vette fel .

Sajnos a kalapja tavalyi.

Kollár a legrosszabb időben "utazott el Egyiptomba", és még nem tudott új nyári kalapot venni.

Soká nézte a kis , kosárforma kalapot, míg a fejére tette.

Most megint a széles peremű kalapok a divatosak.

Vajon eljön-e Emma?

Oly ideges volt, nem tudott mit csinálni.

Már fél kilenc, s ő nem akar lekésni.

De attól is retteg, hogy most kapta meg új barátságban Emmát, nem szalaszthatja el.

Jaj de nehéz egy magános nőnek a helyzete.

Annyi mindenre kell tekintettel lennie.

Mikor becsöngetett Emmához, a szomszéd lakásba, úgy érezte magát, mintha óriási távolságba utazott volna, s tőle hallatlanul idegen világba kérne bebocsáttatást.

Emma evvel a szigorú és biztos alapokon nyugvó életével végtelenül imponált neki.

Nem is hitte soha, hogy közeledés lehetséges.

Hirtelen hálát érzett a gyerek, a kis Éva iránt, aki gyermeki könnyelműségével alkalmat adott, éppen most, a legnehezebb időben neki arra, hogy Emmával megismerkedjék.

A lány nyitott ajtót.

Még ennek is szinte elfogódottan köszönt.

- Jó estét, kedves, a nagyságos asszony itthon van?

- Igen, csak tessék besétálni.

Bekopogtatott.

- Szabad.

Ahogy benyitott, Emmát ott találta egy kis asztal mellett a fotelban ülve .

Előtte nyitott könyv, amit megvilágított az ernyős kislámpa, de az ölében a gyermek ruhácskája volt, s azon dolgozott.

Pongyolában volt.

A pongyola erősen ki volt vágva, s az ablak mögötte nyitva állott.

- Bocsánat, nagyságos asszony... jó estét.

- Jó estét - mondta Emma, s letette a varrást.

Vilma kissé félszegen ült le az asztalka másik oldalán álló fotelba.

Úgy ült , mint aki ideiglenesen egy pillanatra ült le, s nem is érez jogot rá, hogy itt időt töltsön.

- Még nem öltözött fel? - mondta tétovázva.

Emma hidegen s udvariasan mosolygott.

- Nem, nagyságos asszony...

Én nem akarom zavarni a mulatságában.

Vilma reménytelenül hallgatott.

Érezte, hogy itt minden reménytelen.

Hogy is juthatott neki eszébe, hogy ez az előkelő hölgy vele kimenjen a házból.

Hogy együtt mutatkozzon vele az utcán és nyilvános helyeken...

Könny futotta el a szemét, de igyekezett úgy tenni, mintha semmi kifogása nem volna ez ellen a megaláztatás ellen.

Egész súlyával ránehezedett a sorsa.

- Ezt nem is szabad rossz néven vennie - mondta Emma.

- Én nagyon elfoglalt vagyok...

Nekem reggel korán kell kelnem.

Mindennap fél hatkor kelek, mert idejében bent kell lennem az üzletben.

Vilma voltaképpen nem is tudta, hogy mi az elfoglaltsága Emmának.

Mikor belépett, feltűnt előtte a sárgaréz tábla, ami az ajtón fénylett, s rajta a név: "Dr. Reőth Andor".

Semmi más.

Már a név megfélemlítően előkelő volt.

Azt hitte, valami miniszteri hivatalban van a szomszédasszonya, s most meglepte, hogy oly közvetlenül mondta, hogy: "Az üzletben".

- Azt hittem, hivatalba jár, nagyságos asszony.

- Igen, ez hivatalnak felel meg.

A Flóra import és export vállalatnál vagyok .

A mi vállalatunk jobb emberek kezében van.

Az államtól egyedül ennek a vállalatnak van import jogosultsága, és mi osztjuk el az egész kereskedelemnek az árut.

Tudja, ez óriási felelősséggel jár, mert ugyanannyi belföldit kell exportálni, amennyi importot hozunk be.

Rengeteg ügyfelünk van, és én a pénztárkezeléssel vagyok megbízva...

Ez megint óriási módon magasra emelte Vilma előtt a nyugodt s hideg nő tekintélyét.

Az maga, hogy valaki pénzkezeléssel foglalkozik, már tekintélyt ad.

De mekkora lehet ez a pénzkezelés a Flóránál, amelynek magának is számos fiókja van, s minden fiók ragyogó kiállítású helyiség, s mind a legexponáltabb helyen, a város különböző pontjain.

Olyan minden helyiség , mint egy bár.

Sárga márvány és porcelánfalak, fekete betűkkel.

A betűk oly karcsúak és előkelőek, mintha mágnások volnának a betűk birodalmában.

- Nagy szerencse, ha valaki ilyen előkelő helyre bejuthat - mondta tisztelettel.

- Már mondtam, hogy az uram annak idején nem nyugdíjjal ment el a minisztériumból, hanem végkielégítést vett fel, és azzal egy nagy exportüzembe társult be.

Sajnos, szegény hamar itt hagyott... - s az Emma hangja egy pillanatra megrezdült, mert átsuhant rajta a tragédia emléke .

Erről ma sem tud érzéstelenül szólani, a férje öngyilkos lett.

Rövid hallgatás után:

- Én egy olyan exponált állásban vagyok, hogy igazán a legteljesebb magánosságra vagyok ítélve.

Négy éve, hogy férjem rokonai bejuttattak ide , azóta én soha nem voltam egy percre sem olyan helyen, amit szórakozásnak szoktak nevezni.

Egyetlen luxusom ez a lakás.

Ez igazán túl sok is, kimeríti a költségvetésemet.

Előre félek, ha a baba iskolába jár, s nagyobb kiadásaim lesznek vele, hogy fogom győzni...

No, de az még messze van, s addig sok minden történhetik.

- Addig nagy fizetésemelést is fog kapni nagyságos asszony.

- Ez nem biztos, mert a vállalat, mint az állami segélyezés alatt álló vállalatok általában, nem dolgozik nagy haszonnal, s a mai körülmények között nem is lehet rá remény, hogy feljavuljon.

Annál inkább kell vigyázni mindenkinek magára.

- Óh, nagyságos asszonynak mégis olyan fizetése van, hogy abból remekül meg lehet élni.

- Ne gondolja.

Kétszázharminchét pengő nem olyan sok, ha az ember lakásra nyolcvanat, villanyosra tizennyolcat ad ki.

Ez már kilencvennyolc pengő .

Marad százharminckilenc.

Ebből húszat a cselédnek fizetek.

Tehát száztizenkilenc pengőből kell megélni.

Három személynek a kosztja, a baba is egy felnőttet számít, mert neki kivételes dolgokat kell adnom, a fejlődése érdekében, s egy kis ruha mindig kell a számára.

Napi három pengő marad a három ember élelmére.

Hozzáfogtak számolgatni, s akárhogy is számították, mindig úgy jött ki, hogy azokkal az igényekkel, amikről Emma beszélt, lehetetlen kilencven pengőből kijönni.

Ha mégis megtörténik, csak úgy, hogy koronként megvon magától valamit.

- Arra az egyre vigyázok, hogy soha adósságot ne csináljak, és minden hónapban átvigyek tíz-tizenkét pengőt a jövő hónapra.

Ez kell, mert a babánál könnyen jön közbe valami kis betegség, és akkor az ember nem állhat fillér nélkül...

Vilma belátta, hogy itt valóban a legkorrektebb takarékos élettel áll szemben, s megvallotta, hogy ő nem elég nyugodt ahhoz, hogy ily szabályosan tudja beosztani az életét.

- Óh, én ebben nevelkedtem.

Atyám is hivatalnok volt, és az édesanyámnak egész életében mindig így kellett harcolni az életért.

A hivatalnokok ugyanis sokkal többet adnak ki a külsőségekre, mint a fizetésük szerint jogosultak volnának rá.

Énnekem is az lenne a kötelességem, hogy negyven pengős lakást keressek, de tudja isten, akkor inkább élni se lenne kedvem , ha például fürdőszobám nem lenne.

- Azért tíz fillért megengedhet magának, nagyságos asszony... az ember bedob az automatába egy tízfillérest, maximum húsz fillért, s egy süteményt vagy egy pohárka sört megiszik.

- Na igen, az így megy.

Előbb bedob egy tízfillérest egy kis szendvicsért ... azután egy húszfillérest egy pohár sörért...

Azután...

- Semmi azután, semmi azután - heveskedett Vilma.

- Ez az egész.

Azután szépen hazasétálunk.

- No, én csak elméletben beszélek - mondta Emma -, csak illusztrálni akarom , hogy az ember tíz fillért akar költeni, s meg sem áll harminc fillérig.

- Istenem egyszer az életben harminc fillér... - mondta Vilma, aki el volt szánva rá, hogy Emmának egy fillérjébe sem szabad kerülni a kirándulásnak , majd ő fogja bedobni az automatába.

Most, hogy húsz pengő volt a zsebében , egész gazdagnak érezte magát.

De ezt Emma is tudta, s nem akarta megengedni, hogy esetleg kijátsszák, s ő ne legyen gavallér.

Ha már azt nem akarja megengedni, hogy más fizessen ő helyette, akkor annál inkább kötelezve érezte magát, hogy gazdagabban válogasson a különböző ínyencségek között.

- Csak menjen el, nagyságos asszony egyedül - mondta.

- Én azt a világon a legtermészetesebbnek találom, ha elmegy.

- Én nagyságos asszony nélkül nem megyek, erre szavamat adom.

Ha nagyságos asszony nem megy, akkor én sem.

- Ne legyen gyermek, magának el kell mennie, mert ez tulajdonképp hozzátartozik a vállalkozásához.

S mindig kell befektetni, ha az ember az üzleten nyerni akar.

- No istenem, ilyen nyereség.

Nem költhetem rá a lakómra, amit a házbérre fizet - nevetett Vilma.

- A lakó már úgyis megvan.

Azzal nem fog többet fizetni, ha még el is dobálom a pénzemet.

Emma nevetett, s ez jólesett Vilmának, hogy ilyen derülten tárgyal a dologról.

- Az embernek olyan ritkán van alkalma, hogy kilépjen a házból.

És mióta az uram elutazott...

Elpirult, nem akarta kimondani.

Emma is nevetett:

- Nagyon ügyesen vágta ki magát, nagyságos asszony, hogy elutazott Egyiptomba...

Olvastam a lapokban, hogy ott most a magyar mérnököknek nagy kelete van.

Vilma irult-pirult:

- Valaki tanácsolta.

- Nagyon helyes, nem is kell az orrára kötni akárkinek, mi van az ember családi életében.

- Na ugye eljön, ugye eljön, könyörgöm jöjjön le velem, gardírozzon , nagyságos asszony.

Ezen megint nevettek, mert Emma ha idősebb volt is, de hiszen mind a ketten a harminc év alatt voltak, s ha Vilma udvarias lenne, nem éreztetné vele, hogy őt idősebbnek nézi.

- Nem azért, nagyságos asszony, de ha én egyedül megyek, akkor úgy érzem , hogy kiszolgáltattam magamat, s ez végtelenül kényelmetlen érzés.

Emma ezt belátta, s kis habozását Vilma újabb ostromra használta fel.

- És még valami oka van, hogy nagyságos asszony eljöjjön: nekem üzleti érdekem, hogy a lakómmal találkozzak, s meglássam, miféle ember.

De nagyságos asszony is jól kamatoztathatja a kirándulást, ki tudja, hátha valami üzleti tanácsot tud adni a hivatalában, hogy miként lehetne a virágkultuszt jobban bevezetni és népszerűsíteni a büfék útján.

Emma felnevetett.

Ez csakugyan okos gondolat, ami neki nem jutott volna eszébe, s amit nem is várt volna a szomszédnőtől sem.

- Ebben van valami!

Nagyon szépítené a büféket.

- No lássa, drága - tette össze könyörögve a kezét Vilma -, még magának is valami haszna lehet a dologból...

Bent karriert csinálhat az új ideákkal ...

Öltözzön, öltözzön... ha elmegyünk, nem érdemes késni...

Aztán magunkban maradunk...

A férfiak ma nem olyan udvariasak, hogy várjanak az emberre...

Emma négy év óta egyetlen este sem ment ki hazulról, s kénytelen volt magának bevallani, hogy valami ismeretlen kíváncsiság furdalja.

Kívánt kimenni egy kicsit...

Holnap vasárnap...

A baba már alszik...

Mi történhetik ?.. .

Legfeljebb újabb négy évig nem mozdul ki hazulról.

- Azt az egyet meg kell engednie, hogy ez a Bábori Borcza, vagy hogy híjják - szólt Vilma, s nagyot kacagott -, igazán korrekt és komoly ember...

Istenem , önálló vállalkozó építész...

Komoly és felnőtt ember...

Semmi okunk sincs feltételezni róla a legcsekélyebb illetlenséget sem.

- Nem azért, csak az elveim miatt - mondta Emma, s már habozott és engedett.

Vilma ezt észre is vette, s mohón és ellenállhatatlanul vetette rá magát.

- És egy ilyen szép nő, mint nagyságos asszony, ezen a gyönyörű estén...

Mikor kimentek az utcára, Emma halálosan szégyellte magát, hogy ha a házmester meglátja, mit gondol...

De szerencséjük volt.

A házmesternek híre-hamva se volt.

Egyáltalán senki sem látta őket.

Hogy aztán kint voltak, úgy érezték magukat, mintha a lányok megszöknek az intézetből.

Frissek voltak, és tele kacagásvággyal.

Emma érezte, hogy nagyon csinos.

Új ruhája volt, amit igen keservesen spórolt össze, de nagyon büszke volt rá, mert egy fillérrel sem tartozott érte.

Mindent készpénzen vett, és a varrónőt is az utolsó fillérig kifizette.

Tehát a ruha az övé, és ő maga is a magáé.

Ki tehet neki szemrehányást.

Maga ura.

Maga keresi a pénzt, s azt oly megszabott és mérsékelt módon adja ki, s magános nő létére annyira disztingvált és úri életet él, hogy ennyit igazán megengedhet magának.

De azért furcsa volt és izgalmas.

A gyomrában, a testében kéjes bizsergést érzett, mint kis diákok, ha éjjel az utcára szöknek.

Mintha kalandra futnának.

Fél órát azonban késtek.

Ez Vilmát kicsit nyugtalanította, de Emma azt mondta:

- Ha az urak még ennyit sem várnak, akkor annál jobb.

Vilma huncutul nevetett.

Izgatta, hogy ott lesznek-e az urak?

Várnak-e rájuk ?

Arra is égően kíváncsi volt, hogy ki az a Feri, aki feltétlenül imponál a lakójának.

- Nem tudja, nagyságos asszony, hogy hívják ezt a habari Borczát?

Ezen mind a ketten nevettek.

- Furi neve van, az már igaz - mondta Emma -, s oly komolyan mutatja be vele magát, mintha komoly név volna...

Úgy érezték magukat, mintha kalandra mennének.

De csak nagyon rövid ideig voltak ilyen vidámak.

Az utca félelmetes volt.

Egy lélek nem volt sehol, mintha máris éjfél lenne.

Féltíz volt, de teljesen kihalt az Elemér utca.

A házak, mintha kripták volnának, és az úttest fölött kihúzott huzalon szabályos távolságban lógó ívlámpák kísérteties fényt vetettek.

Már egyetlen üzlet sem volt nyitva, és az életnek nyoma nem látszott.

Fa sehol.

Sem az úton, sem egy zöld levél valahol az ablakokban.

- Ez igazán olyan hely - mondta Vilma -, ahol a madár se jár.

- Ijesztők ezek a pesti utcák, ilyet még nem is láttam - szólt Emma suttogva , de nyugodtan.

Vilma féltve bátorította:

- Majd a Murányi utcán rögtön befordulunk az István útra.

- Az embert megölhetnék, senki se venné észre.

- Sikoltanék - pusmogott Vilma.

Úgy siettek, mintha a sarkukban a Halál járna, szerencse, hogy már egy ház, s ott a sarok...

Befordultak a Murányi utcába, amely pontosan olyan volt, mint az ő utcájuk.

Egyforma szürke háromemeletes házak egy sorban.

Az ablakok egyenlő távolban, a járda, mint valami döglött aszfaltkígyó a házak tövén, s az úttest üres.

Fa sehol, semmi, ami ezt a mértani és halott csöndet megbontaná.

Siettették a lépéseiket, mert tudták, hogy a legelső úton már valami életet találnak.

Az István útra értek, ahol hirtelen valami új és meglepő városias élénkség támadt előttük.

Amilyen halálmezsgye volt a két mellékutca, itt olyan vidám nyüzsgés volt .

Mindenfelé emberek jöttek, mentek.

Égő reklámtáblák.

A pálinkamérések vörös barázdásra mérték a házakat.

Itt a Csikágó mozi kék és vörös fénye vakított , ott a modern hentesek és cipőkereskedések engedték meg maguknak a fényreklámot; távolabb, egész a Bethlen térnél, egy nagy pálinkasöntés óriási nyilat engedett ki, mintha azzal a külváros minden csirkefogóját be akarta volna terelni a butyikjába.

A házmesterek itt mind kint ültek a kis kitett székeken, s a házmesternék körül intimebb baráti körük lopta az időt.

Munkásasszonyok pletykáltak, s várták a tíz órát, mikor becsukják a kaput, s mindenkinek be kell vonulni a vackára.

Setét műhelyek lakói most bújtak ki az odúkból, hogy egy kis friss levegőt szippantsanak.

Következő utca már a Hernád utca, amely a Murányival megy párhuzamosan.

Itt nagy tömeg ember állott, és keresztbe elfogta az egész utcát, s mind a Keleti pályaudvar felé bámult, mintha valami soha nem látott csodát figyelnének.

Mint mikor a Zeppelin erre úszott keresztül.

Akkor látott Emma utoljára népet az utcán.

Akkor még a csecsemőket is lehozták karon.

Igaz , akkor még nem volt ilyen későn, de már alkonyat felé volt az idő.

- Láttam a Zeppelint - mondta -, mintha most is látnám a nagyszerű ércszivart az égen, ahogy az emberek fellestek az égre, s várták, mikor tűnik fel.

- A Zeppelin - mondta Vilma -, én akkor nem itt laktam a Csikágóban, hanem a Pannónia utcában.

- Nini Bauerné - mondta Emma.

- Ki az?

- A házban.

Nálam volt délután.

Ez is lejött a kislányával megnézni a büfényitást, pedig hogy mondta, hogy nem...

- Na ugye, hogy muszáj volt lejönni.

Bauerné szerényen és nagyon szomorúan állott a sarkon, és nézett be a Hernád utcába.

A kis Klári, roppant édes kis eleven fruska, szemmel láthatóan rimánkodott, hogy menjenek beljebb, de a Bauerné csak a fejét rázta, s éppen megrántotta a lányka karját, hogy hallgasson.

Emma nagyon megszánta, s intett a kislánynak.

Ez észrevette s az anyjára nézett, szabad-e?

Bauerné boldogan jött át a lányával az utca túlsó oldaláról.

Emma a tárcájában keresgélt, és egy tízfillérest vett ki, akkor kicserélte húszfilléresre.

A kislány kezébe nyomta.

Ez majd meghalt a boldogságtól, és kezet csókolt, aztán elkezdett ujjongani , ahogy csak nagyon fiatal lányok tudnak, egész teste vibrált, és úgy rázta magát gyönyörűn, hogy Emma hangosan nevetett.

Ebben a pillanatban két fiatalember lépett előre a sarkon.

Mintha elébük jöttek volna.

Mind a két nő megismerte Bábori Borcza Dezsőt, ahogy medveszerűen döccent elő.

Egy magas, elegáns fiatalember volt vele.

Emma megütődött, nagyon fess gyerek.

Ennyit nem várt.

A két fiatalember kalapot emelt, de Vilma szólalt meg először:

- Jé, maga az?

Bauerné a lányával diszkréten elhúzódott.

A hölgyek észre se vették.

Bábori Borcza:

- Tyühaj, de szépek a hölgyek!

Az idegen fiú előbbre lépett, Emma elé, s bemutatkozott:

- Fess Feri.

Emma nagyon elbámult, s önkéntelen azt mondta:

- Hogy?

- Fess Feri - ismételte a fiatalember.

- Komolyan?

- Határozottan.

Emma nevetni kezdett, pedig nem lehetett könnyen megnevettetni.

De ez annyira hatott rá, hogy valaki, aki ilyen fess, ezt a nevében is hordja.

- Örülök, de alig tudom elhinni.

- Nyugodjon bele - mondta Bábori Borcza -, ez fess, ez a Feri.

Fess Feri leintette a barátját.

- Mit tegyek.

Apám Fess András volt, s engem a keresztségben Ferencnek jegyeztek.

- Nem baj - mondta Emma, még mindig nevetve s kicsit ki is pirulva -, talál .

Meg lehet elégedve a nevével.

A két fiú a hölgyekhez csatlakozott, s tovább mentek abban az irányban , amerre azok indultak.

Mikor a Hernád utca sarkára értek, ők is balra néztek, mint a tömeg, mert feltűnt valami szokatlan fényesség a pesti éjszakában.

- Ja persze, ez az új büfé! - kiáltott fel Vilma oly élénken, mint a gyermek , mire mindnyájan nevetni kezdtek.

Az új büfé: Jobb mint otthon.

Megállottak s nézték az éjszakai csodát.

A Hernád utca és a Garay utca sarkán azelőtt is volt egy kisebb kocsma, ahova vasúti kalauzok, hordárok és munkások jártak, ebből csinálták az új automata büfét.

Innen, ahol állottak , csak az óriási világosságot lehetett látni, s azt, hogy az egész utca zsúfolva van néppel.

Mint egy olasz utca, oly tömött volt ez az utcarész.

Mindenki vidám volt és kacagós.

Úgy hemzsegtek, mint a vurstliban vasárnap délután.

Mindenki egy kicsit ki volt öltözve.

A Filléres Áruház kollekciója mind felvonult.

A hat pengő nyolcvanas kis ruhák virítottak a lányokon s a fiatal asszonyokon.

Még a férfiak is megmosdottak munka után, és felvették a holnapi ruhát, a vasárnapit.

Különben az utca sötét volt, semmivel sem világosabb, mint az Elemér utca.

Az úttest közepén itt is az ívlámpák adtak mérsékelt világítást, ami az útszínen, a sötét ruhákon elfoszlott.

Zsibongva tolongott ez a tömeg, senki egy pillanatra meg nem állott, mindenki ment vagy jött, úgy tolultak a nagy fény felé, mint nyári estén a tornácon a lámpa körül az éjjeli lepkék s bogarak, akiket felvert éjszakai nyugalmukból a fény.

Úgy haladtak tömötten, egyre közelebb a fényhez, mint nagy temetéseken a Múzeum lépcsőjén az ismeretlen halott katafalkja előtt.

- Milyen ez a pesti nép - mondta Vilma -, mindenki ide akar jönni.

Arra nem gondolt, hogy ő is, mert ő igazán nem jött volna, ha meghívást nem kapnak.

S nem is tudta, hogy itt ilyen nagy dolog lesz.

Ők is önkéntelen megindultak a fény felé, de Fess Feri gyöngéden meghajlott s azt mondta:

- Még ne, még ne, jöjjenek el velem végig az István útig, nem bánják meg.

A hölgyek nem tudták, mi lehet az, amit mutatni akar, de vele tartottak s tovább sétáltak.

Az István út végig zsúfolva volt, mindenki a büféről beszélt.

Egy kövér házmester büszkén mondta:

- A teremtésit, különb, mint a Royal-orfeum a körúton.

Úgy mondta, mintha a Csikágót ezzel kiemelte volna az új kocsma a sötétségből, s most már igazán valami, itt lakni, ebben a városrészben.

Mikor leértek a Bethlen térig, előbb megnézték az éles nyíllal égő fényreklámot az Elek söntésen, s be is pillantottak.

Most nem állottak oly sokan a pult előtt, mint máskor, s Bábori Borcza meg is jegyezte:

- Ez is megérzi az új büfét.

A következő sarok a Bethlen-téri Színpad volt, a kirakatban színésznők arcképe a fény alatt.

Rápillantottak a hölgyek a fiatal arcokra, s futólag elvonult előttük a ragyogó színésznői pálya, amely itt rekedt meg már fiatalon a kültelki színház kirakatában.

Tovább akartak menni, de a két fiatalember gyöngéd erőszakkal beterelte őket az előcsarnokba.

- Mit akarnak? - kiáltott fel Emma.

- Isten ments, csak nem akarnak ide bemenni.

- Ma nagyon jó darabot adnak - mondta Fess Feri, s felmutatott néhány megváltott jegyet, "Szabadjegy" kiáltással.

- Dehogy megyek én be, isten őrizzen - tiltakozott Emma.

- "Nincs elvámolni valója"... - világosította fel Fess Feri igen kedves mosollyal.

- A Vígszínház híres darabját újították fel, Varsányi Irén nagyszerű szerepe.

Halálra lehet az embernek kacagni magát.

Nézze autók állanak itt, Pestről jöttek ki az emberek, mert ezt meg kell nézni.

Nem is tudták, hogy történt, már bent is voltak a sivár, pincebejárat-szerű előtérben, s már mentek is befelé.

Igaz, Vilma egyáltalán nem kérette magát, boldog volt, hogy egy kis színházban lesz része.

Évek óta nem volt színházban.

Kollár legfeljebb mozira volt kapható, arra is ritkán, pedig ő halálosan szerette a színházat.

Emma elvesztette a talaját, s csak tétova ellenkezés volt már benne.

A sötét színházban a jegyszedő elvette a jegyüket, és helyre vezette őket.

Jobb oldalt középen szélső négy helyet kaptak, s ahogy leültek, zavartan nézték a parányi, skatulyaszerű színpadot, ahol valami olyant láttak, ami feltűnően hasonlított a panoptikumhoz.

Csak nehezen jöttek rá, hogy atelier-t akar ábrázolni a színpad, ahol egy nő csaknem egészen meztelenül fekszik a díványon, s körülötte megérthetetlen kavargás van.

Kissé iszonyodva s kissé borzongva nézték a meztelen nőt, akit sorra minden vendég megfogdos, a térdeiről a leplet egész a combokon felemelgetik, s a legnyíltabban célozgatnak arra, amit akarnak.

A darabot nem ismerték, nem is sejtették, mi volt az első felvonásban, ezért nehezen lehetett tájékozódni a nyílt malac viccek között.

Nem is nevettek, ahogy a gyér közönségben senki sem nevetett.

Itt a külvárosban még Budapest nem ért túl azon az erkölcsi határon, amit faluról s a kisvárosból magukkal hozott ez a nép.

Meg kellett magukat győzni, hogy ha ilyen arcátlanságokat nyíltan mondhatnak, rendőri asszisztencia mellett , akkor ennek kell, hogy jogosultsága is legyen.

A nő a színpadon árat szabott a szórakozásért, amit az uraknak nyújt s ez kellett, hogy a fővicc legyen.

De ezen nem lehetett kacagni.

Ahhoz csakugyan a Lipótvárosban kell ezt a darabot adni, hogy az egyértelmű trágárság finom élcnek hasson.

Aztán oly durván festett meztelen aktképek voltak felállítva a műteremben, hogy ez a legnagyobb mértékben zavarta őket.

Emma nem tudott hova lenni a csodálkozástól, hogy ezt mulatságosnak találhatja valaki.

Rá nézve a szerelem teljes megtagadása, letiprása és elundokítása volt, amit játszottak.

Mikor végre megértette, hogy arról van szó, hogy valaki elvesztette a férfiasságát, s azt akarja itt a nyilvános nőnél visszakapni , oly határtalan undor vett erőt rajta, hogy csak azért nem állt itt fel s nem távozott, mert félt, hogy kihívja maga ellen az egész közönség figyelmét.

Tűrte tehát az állítólagos szellemességet, mint valami műtétet, amin át kell esni.

Összeszorította a fogait, és szenvedett.

Folyton azt ismételgette magában, hogy ez a darab valamikor óriási sikert aratott Budapesten, tehát kell benne valami rendkívülinek lenni.

Valamire emlékezett, hogy a szerzője francia akadémikus lett, tehát itt csak őbenne van a hiba, ha képtelen belejönni, hogy élvezze a francia szellemet.

De hát ilyen rendkívüli módon erkölcstelen a francia úri társadalom ?...

Ott már annyira túl vannak mindenen, ami az ő egyszerű erkölcsi, vagy inkább családi és társadalmi érzését sérti?...

Ezt igazán nem lehet a Csikágóban bevenni...

Itt ugyanis ő nem él semmiféle társadalmi életet.

Állandóan magában van, a hivatalában csak üzleti dolgokkal van elfoglalva, s a segédek és gépírólányok, azok nemigen erőltetik meg magukat, hogy komplikált szellemességeket mondjanak , sokkal kézzelfoghatóbban s mégis sokkal ártatlanabbul végzik el az ilyen dolgokról való eszmecserét...

Körülnézett lopva, s látta, hogy a többiek is úgy ültek, mint ő, meghökkenve s érzéseikben megbántva.

De voltak fiatal asszonyok, akik a mézeshetek lázát hordták az arcukon, fiatal iparos feleségek, azok előrehajoltak, és mohón szívták magukba a kábító parfőmöt, amit elfogadtak a nagyvilág illatának .

Ezek egészségesen és tele szájjal nevetgéltek, bár ők is inkább csak átadták magukat egy kéjelgésnek, mintsem művészi élvezet lett volna számukra az, ami velük történik.

Emma örömmel látta, hogy ez a pesti jassz környék sokkal ártatlanabb és egyszerűbb, mint a romlott Pestről felteszik.

Még ezek közel vannak az iskolához, a gyermekélethez, ahol minden tilos, ami erkölcsileg szabados .

Kiruccanás volt számukra az előadás, és szinte elégtételt érzett, hogy a kis színház félig sem telt meg a híres disznóság előadására.

Mikor a felvonásnak vége lett, szeretett volna elmenni.

Azt nem tehette a legnagyobb sértés nélkül, tehát elfogadta, hogy kimegy az előcsarnokba.

- Mit szól hozzá, nagyságos asszony, hogy Csikágónak milyen kellemes kis színháza van.

Emma hallgatott.

- Ez a modern színház - mondta Bábori Borcza.

- Igen, a jövő színháza csak vagy egy óriási aréna, vagy intim kamaraszínház lesz.

Megjegyzem, hogy egy ilyen kis színházban sokkal jobban kijönnek a dolgok.

Megfigyelte, milyen ötletes volt a rendezés? - mondta Fess Feri, és cukorkát vett, s megkínálta a hölgyeket.

Először Emmát.

Amit még külön nagy respektussal tett.

Emma nem értette.

Egész megzavarodott.

A két férfi a színházat kezdte dicsérni.

A színészeket, akik közt a legnagyobb magyar színészek közül is vannak, s a színház múlt évi sikereiről beszélt.

Százszor is adtak darabokat.

Emma pirult, s hallgatott.

Mégis őbenne van hát a hiba.

Valóban nem volt színházban az utolsó öt esztendő alatt.

Gyermekkorában a Nemzetibe járt, az urával az Operába.

Drámai színházba ritkán jutott el, s minden szó meglepetés volt, amit előtte mondtak.

Elhatározta, hogy a harmadik felvonásban jobban megfigyeli az előadást.

A két fiatalember nagy színházbarátnak látszott, kivált az ügyvéd.

- Majd meglátja, hogyha a Csikágó egyébre nem is jó: innen karrierek fognak kiindulni...

- Kérem - mondta Emma -, magyarázzon meg nekem valamit.

Én egész más szemmel nézem ezt a színházat, mint maga...

Mikor én ide beléptem, az volt az érzésem, hogy valami bűnbarlangba hoztak be.

Fess Feri nagyot nevetett.

- Miért?

Az előcsarnok az utcáról nyílik.

Egy színháznak sincs ilyen közvetlen kapcsolata magával az utcával, tehát az élettel.

Mondom, ez a modern színház.

Valósággal ki van hasítva a budapesti jelenből.

Magának nem tetszik ez az előcsarnok?

Emma körülnézett.

- Ha maga soká beszél, még elhiszem...

De más is, mint a belépéskor volt.

- Nem égtek a lámpák...

S tudja, nem akarok rossznyelvű lenni, de maga nagyságos asszony, előzetes elhatározással jött ide...

Gátlása volt, ha szabad azt mondanom...

Mivel egy büfé megnyitásáról volt szó, azt hitte , hogy itt csak szörnyű és félelmetes dolgok várnak ma magára.

Nagyon kedvesen nevetett, és belenézett az asszony szemébe.

Emma elpirult.

- A végén még a darabot is megmagyarázza - mondta.

- Hát nem kitűnő ?...

Kérem, azóta sem tudták felülmúlni.

Technikája oly frappáns és változatos.

Hallatlan, mi minden van benne.

Valósággal spriccel belőle a humor.

- És az erkölcstelenség.

- Erkölcstelenség ?...

Maga még itt tart ?...

Félek, hogy szó szerint veszi , amit hall...

A francia szellem sohasem sziporkázott jobban...

És kérem, ez voltaképpen szatíra...

Nem a családi élet szatírája, isten ments, hanem azoknak a nyárspolgári képzeteknek a kifigurázása, ahogy a burzsoa az életet akarja kiélni...

Nem nagyszerű az a bátorság, ahogy be van mutatva, hogy a léhűtő burzsoázia a vagyonát elfecsérli?...

Nem mondom, nem így történik ... de nem is életkép akar lenni, hanem a fonákja az életnek...

És aztán van is valami életbeli alapja mindennek, ami itt történik...

Az erkölcsbíróknál unalmasabb emberek nincsenek a világon... de az erkölcsbíráskodásnak ez a formája szikrázik és mulattat...

Ha valaki úgy fogja fel a dolgot, hogy: hát ez a francia élet?... annak bizony furcsa lehet színpadon látni ezt a kedves kis komédiát... de ha valaki érti, hogy itt művészettel van összeállítva valósággal a töményített paródiája mindennek, amit a moralisták fel tudnának hozni a mai ember család- és erkölcsállapota ellen, akkor azt merném mondani, hogy iránydarab, éspedig a legjobbak közül.

- No, de az előadásra csak nem tud valami dicséretet mondani?

- Hogyhogy?

Nem értem...

Olyan frissek, csillogók és melegek.

Csupa fiatalság.

Ez a színház, nagyságos asszony...

Játék és játék...

Ezt nem lehet jobban játszani...

- Meztelenség.

- És az bűn ?...

A meztelenség a legnagyobb erény, ha szép az, aki meztelen ...

Tudnék mondani színházat, ahol hatvanéves nő játszaná el a kis kokottot, azt már nem tudnám védeni, ha mégolyan nagy művésznő is...

De itt, ahol úgy hasad ki a test a leplekből, mint a bimbó a rózsaágon?...

- Nem tudom, nem értem...

Nekem skatulya volt az egész és panoptikum...

- Magának még át kell menni egy tűzkeresztségen...

Kérem, nem szabad annyira elzárkózva élni...

Maga úgy beszél, mint egy nagymama ezernyolcszázból...

- Lehet, hogy nagymama vagyok - mondta Emma sértődötten -, de fenntartom , amit mondtam.

- Tulajdonképpen nem is tudom, mit mondott.

- Szerencséje, mert ha hallotta volna, miket gondoltam az előadás alatt - nevetett fel Emma -, akkor még nagyobb tűzzel védené a színházat és a darabot és a színészeket.

- Majd beszélünk róla előadás után.

Már csengettek.

Nagyon rövid szünet volt.

Bementek a színházterembe...

Emma csodálkozva látta, hogy még ez is megnőtt, és sokkal többen is vannak, mint először látta.

Egész elbúsult.

Megingott a véleménye a saját ítélőképességében, s különösen az bosszantotta, hogy ez előtt a fiatalember előtt annyira falusinak és pallérozatlannak mutatta be magát a legelső találkozásnál.

Hogy a függöny szétment, meglepetve látott maga előtt egy igen kedves kis szobát.

Elismerte, hogy ízléses és kellemes.

Ettől kezdve kettős szemmel nézte az előadást is.

Megpróbálta a Fess Feri szemével nézni - bár ez a név, ha eszébe villant, ez a Fess Feri, ez mindig sértette, éppen úgy, mint az előbb az egész előadás.

Kezdte olvasni a szöveget és a játékot.

Mintha lassan megtalálta volna a kulcsot: tehát nem úgy kell nézni, ahogy hallja a színpadról, hanem úgy , hogy egy finom francia író, egy akadémikus, humorizálva állítja be a nyárspolgárokat...

Hogy is kell ezt érteni?...

Mindenesetre a darab szövege elvesztette számára mérgező hatását.

Sőt már elmosolyodott, mikor a keresztapa a romlott ruét játssza...

Mért keresztapa...

Mert ez egy új keresztségben részesíti a fiatal asszonykát, aki éppen olyan naiv és tudatlan, mint ő ?...

Már szinte dühös volt, hogy ez a Fess Feri oly könnyen tudja befolyásolni az ő ítéletét...

Szerette volna az egész darabot még egyszer elölről végignézni.

Mint ahogy szerette volna, ha az egész életét még egyszer végigélhetné, de elölről és nem a régi vezetés mellett, hanem valahogy új és más és mai társaságában...

De hát ez lehetetlen és nem is szabad erre gondolni...

Az ő zárt és sötét kis élete csak addig marad biztos és kemény , míg az ő régi erkölcsi érzése tartja féken...

Nem, neki nem szabad engedni , neki nem szabad egy hajszálat sem eltérni a régi sínekről...

Neki a korrekt és szegény nőnek kell maradnia, mert hiszen azért kapja a fizetését és abból él, hogy még a főnökeinek is imponál rendíthetetlen szigorúságával...

Némi bizonytalanság támadt azonban benne.

Úgy tűnt fel neki, mintha valami szörnyű dolog fenyegetné...

Isten őrizzen, hogy ő csakugyan pesti legyen...

Hát erről van szó...

Ő az édesanyja mellett vidéki életet élt Pesten, és azt folytatta később is a mai napig...

Talán ez az első pillanat, mikor megértette, hogy Budapest valami más, mint ahogy ő sejtette...

Hiszen ő nem is ismeri ezt a várost...

És nem is akarja megismerni...

Nem - mondta magában, és még sokszor kimondta: "Nem akarom, nem kell és nem szabad."

De már ebben a "nem szabadban" benne volt: hogy kívánja, csak nem engedi meg magának.

Nem akarja megengedni magának, pedig már minden csepp vére kívánni kezdi.

Mikor pedig vége lett az előadásnak, nagyon kielégítetlennek érezte magát .

Mintha belekóstolt volna valamibe, amitől úgy kell óvakodnia, mint a tűztől...

Összevonta a szemöldökét, és oly szigorú lett, csaknem megfagyott saját magától.

Ahogy kiléptek az utcára, felsóhajtott:

- Hála istennek, milyen jó idekinn.

Fess Feri az oldala mellett ment, kedvesen és szerényen, s azt mondta:

- Jó?...

Olyan szép, mint egy vidéki este?

Rápillantott.

- Igen.

Tiszta.

- Tiszta.

Még talán a csillagoknak is örül?

- A csillagoknak?...

Van valami, aminek jobban lehet örülni, mint a szép tiszta csillagoknak?

- A szép tiszta csillagok világánál meg lehet fagyni.

De itt élni lehet.

Nem gondolja?

- Ezt nem gondoltam, hogy ez az élet.

Hogy ez élet, ami itt van.

- Persze maga nagyságos asszony, a vidéki kastélyok levegőjében él itt a fővárosban.

- Bár tehetném, hogy ne itt éljek, hanem ott...

Ha nem is kastélyban, de legalább egy fehér falú meszelt házacskában.

- Egy pipás és kártyás férj oldalán.

Hallgatva mentek az István úton visszafelé.

- Maga egy kicsit sátán - mondta majdnem bizalmasan Fess Ferinek.

Ez nagyot nevetett, de nem hangosan.

Különösen tudott nevetni.

Nem adott hangot, csak a derű ömlött belőle.

- Nézze ezt a nyilat.

Ez Pest jelképe lehetne.

- Hol?

A pálinkás butyik felett!

- Pálinkás butyik?...

Ez is a vidék terminológiája...

Nézzen be...

Butyik ez?...

A butyik az sötét és bűzös...

Itt villanyfény van és semmi asztal ...

Ez voltaképp csak cégére a borkereskedelemnek...

Gondolja, hogy ennek a cégnek ez a legfőbb jövedelme, amit itt bevesz...

Lássa, ez Budapest, és ez a világváros, mikor a gabonapálinka megszűnik, és kvalifikált itallal csillapítja a nyomort a proletár is.

- Hogyan?

Mit akar velem, kérem?

Maga meg akarja változtatni a hitemet a szépben és jóban?

- Abban a világban, ahol csakugyan szalmafödeles butyikokban isszák el az emberek az eszüket, a templom az egyetlen kőből épült épület...

- Ez mit akar jelenteni?

- Semmit.

Újra hallgattak, és mentek lassú léptekkel tovább.

Az utca még népesebb volt, mint színház előtt.

- Nápoly - mondta Fess Feri.

- Ha van valami, akkor a pestiek is ki tudnak bújni...

Olyan az utca, mint egy olasz városban.

Emma gondolkodva nézte az utcát.

Neki idegen volt.

Ő valami ösztönszerű megvetést érzett az emberek ellen, akik itt jönnek-mennek az utcán , ahelyett, hogy otthon feküdnének az ágyukban.

- Ahogy szerencsém volt a maga színházi elveit megismerni, nagyságos asszony - mondta Fess Feri -, most azt mondja magában, hogy az éjszaka alvásra való.

Emma mosolygott.

Éppen a Hernád utca sarkára értek.

Jobbra az utca egészen a büféig zsúfolva volt, mint mikor tűntetés van.

A neoncső-írás égett, lila és izzó fénnyel látszott a felirat: Jobb mint otthon.

- Nem hazugság? - mutatott rá Emma kesztyűs kezével.

- Annak jó, akinek ez hazugság - szólt csöndesen Fess Feri.

Emma finoman mosolygott.

- Ugye.

- De gondolja meg, kérem, hogy az emberek Pesten milyen szomorú otthonokban laknak.

Sötét lakások, nagy házbérek; gond és szegénység: ez jut a legtöbb embernek...

Ezért van az, hogy Budapesten van a legtöbb kávéház a világon ...

Persze az én szüleim még el se tudták képzelni, hogy valaki kávéházban jól érezze magát.

Nekik volt szép kastélyuk a Bácskában, nagy birtokuk, nagy kertjük.

Tömérdek rózsa és gyümölcs.

Lovagoltak a mezőkön.

Végezték a házi munkát.

Őnekik igazán szebb otthonuk volt, mint amilyen a legszebb kávéház...

De én?...

Az ember bérel egy kis szobát, albérletben ... kellemetlen háziak.

Sír a gyerek, veszekszik a családapa.

Őrült.

Mert ma minden családapa félig őrült...

Az albérlőknek egész külön erkölcstana van , ami nem hasonlít ahhoz, amire a régi világban nevelték az embereket...

Emma meghatva hallgatta a fiatalembert.

Megütötte a szívét, hogy ez is abból a világból való, amelyből félig-meddig ő is származott.

Már ő csak legendában hallotta, hogy az ősei nagybirtokosok voltak, ő már csak egy hivatalnok életének volt a részese, de megtörtént néhányszor gyermekkorában , hogy mint vendég nagybirtokos rokonoknál tölthetett néhány hetet, s ezeket a napokat úgy őrizte az emlékében, mint a földre szállott paradicsom színeit.

Rápillantott a fiatalemberre, s meg volt lepve, hogy az milyen gyönyörű ember.

Nagy fényes, fekete szemei voltak.

Barna ember, barna az arcbőre .

Finom és merész orra van, nagyszerű profilja.

Rendkívül eszesnek látszik.

És szenvedő léleknek.

Mint egy bukott angyal.

Arkangyal, aki idejutott a sors ismeretlen szakadékain át a Hernád utcára, ahol egy ijedt és szigorú s az élettől rettegő nőnek mond most vallomásokat.

Mert az egész beszéde úgy hatott, mint valami igen finom vallomás.

- No, gyerünk be egy pillanatra...

Egy pohár likőrt tíz fillérért nagyságos asszony is megengedhet magának.

Emma nem tiltakozhatott.

Látta, hogy Vilma meghal a vágytól, hogy bemenjen.

Ez a Vilma már olyan bizalmasan beszél a Bábori Borczával, hogy ezt ő sértőnek találta.

Oly közvetlen volt hozzá, mintha már valakije volna.

Ez még visszatartotta egy pillanatra.

Azt nem vette észre, hogy hiszen őbenne is bizalom és valami kellemes melegség van már a Fess Ferivel szemben, de ez más.

Bementek.

Odabent a fény még fokozódott.

Erős villanykörték, bőséges és modern villanyáramok vakítóan világították meg a hófehér márvány automatát.

Nagy fal volt ez, fekete betéttel és aranysárga csapokkal és számtalan felírással, amelyeket el sem győzött olvasni az ember.

A tulajdonos elébük jött.

- Méltóztassanak parancsolni - s úgy tett, mintha régi ismerősök volnának, a szegény üzletember ma mindent elkövet, hogy régi ismerőssé és így állandó baráttá avasa a vevőket.

- A legjobb pillanatban, friss csapolás és friss sütemények.

- Hogy indul?

- Óh, kérem szépen - mondta a tulaj, mintha a paradicsom kellős közepébe érkezett volna meg külön expresszel, de az arca azért bizonyos felhőktől volt izzadt.

- Mert igaz, hogy ma vannak, vannak, de mi lesz holnapután ...

Kérem, nálam csak jól mehet - biztatta magát -, nekem három alapelvem van : első az, hogy: Jót... második, hogy: Sokat... és a harmadik, hogy : Olcsón...

- Az elvek rendben vannak - mondta Fess Feri, s megveregette a Schuller tata vállát.

- Most lássuk a gyakorlatot...

Mi a specialitás?

- Ajjaj, csupa és csakis.

Itt minden speciális.

Nem flanc kell Pesten, hanem jót, sokat és olcsón...

Már hat fillérért, egy kisszakaszért, lehet szendvicset kapni.

Kisszakasz, kérem...

Volt ez valaha ?...

Egy zsemlye hat fillér és én még vajat is adok rá.

- Hát ez igazán nem nagyon drága - nevetett Feri.

- Hogyhogy nem nagyon, méltóságos uram?

Arra igyekszünk, mindenkinek mindent megadni.

Fillérekre megyünk, kérem.

A legminimálisabb haszonra kalkulálunk...

Mindent az üzletbe, és mindent a közönségért, méltóságos uram.

Ezzel továbbment, mert máris túl sokat áldozott egy vendégért az idejéből.

- Ennek még sok méltóságos címet kell kiosztani ma - mondta Fess Feri, s meghajlott Emma felé: - Ezt magának köszönöm, nagyságos asszonyom.

Emma nevetett, s kedvesen vette, hogy a fiatal ember meg van elégedve a megjelenésével.

- No, de keressünk helyet - mondta Feri Báborinak, aki sietve ment hátra , mert a büfé hátsó részében asztalok voltak, sőt legnagyobb meglepetésükre magyaros díszítésű asztalok és székek.

- A népkultúra bevonult a vendéglős-iparba - mondta Fess Feri -, és ez nagyon helyes, mert nézzen körül, és ha a füleit befogja, mondja meg, hogy a világnak mely táján vagyunk?...

Amerikában vagy Ausztráliában, vagy Dél-Afrikában, vagy netán Európában?...

És ha igen, akkor itt mely városban , teszem fel Strassburg, vagy Lemberg, vagy Bologna, vagy talántán Drezda ?

Sőt, ha nem csalódom, van egy Budapest nevű metropolis is.

Emma nevetett.

Csakugyan olyan volt a kép, mintha a hollywoodi filmen látná a tömeget, egy olyan édesbús romantikára elképzelt filmmesében, amelyről messzire virít az, hogy az amerikai gyári munkás két centért meg legyen elégedve.

- Ez Budapest, kérem - mondta tréfásan ellentmondva saját gondolatának.

- Nagyon jól méltóztatik saccolni, méltóságos asszonyom.

Ez a csikósok és villogó gatyák szülötte e nemes nép.

A helyiség zsúfolva volt.

A fiatalemberek micisapkában, csupaszra borotvált arccal, a lányok kis színes svájci sapkában, jól lehúzva a jobb fülre.

Volt néhány amerikai magas szék a büfé mellett, úgy trónoltak rajta, mint a démonok.

Odaállottak az automata elé, ahol hosszú sorban aranysárga réztáblák voltak fekete felirattal: Schuller szendvics... ez volt a hatfilléres...

A többi tíz fillér: Étvágyfalat...

Kaszinótojás...

Gomba tojással...

Lazac ...

Hering...

Sonkás zsemlye és cukrászsütemények, mind ragyogó névvel ellátva.

Emma egy halpástétomos Ínycsiklandó-ra gusztust kapott, de mikor be akarta dobni a tízfillérest, Feri rászólt:

- Nyáron ne egyék halat.

Úgy elkapta az ujját, mintha megégette volna.

A sonkás zsemlyénél maradtak, Vilma azonnal bele is harapott, és nagy örömmel jelentette ki, hogy nagyszerű.

Bábori a háttérből intett, hogy van asztal.

Négy fiatalember állott fel egy asztal mellől, s Emmának feltűnt, hogy oly engedelmesen, mintha utasítva lettek volna.

Leültek.

A hely a legjobb volt, a büfé első sarkában.

Innen mindent láttak.

- Mondja, Feri, mibe kerülhetett ez a büfé? - kérdezte Vilma.

Emmát nagyon megütötte, hogy Vilma úgy mondta, hogy Feri.

- Kérem, nagyságos asszony...

Vilma felemelte a poharát, és koccintott vele:

- Na...

Vilma vagyok.

- Kezit csókolom...

Tudja, kedves Vilma, egy ilyen büfének az ára vagyont tesz ki...

Ezzel mélyen a szemébe nézett Vilmának, aki úgy ült, úgy hajlott felé, s már cigarettára gyújtott és egész odaadta magát a szemével, egész arca szinte kéjes beleegyezésben égett...

Emma mély elkedvetlenedést érzett...

Nagyon megbánta, hogy eljött, hogy itt van...

- Kérem, nagyságos asszonyom - nyújtotta most feléje a legnagyobb udvariassággal ezüst cigarettatárcáját a fiatalember.

Emma egy pillanatig habozott.

Elvileg természetesen nem volt dohányos, de mégis nem kerülhette ki, hogy az utóbbi években meg ne szokja.

Nem akarta emiatt a csekélység miatt mindig lefolytatni a vitát, hogy mért nem dohányoz, mikor most már inkább csak a nők dohányoznak...

Nem tartotta olyan értékesnek, ha ezt a puritán elvet megőrzi, mint amilyen unalmas a disputa, hát most is lefolyt benne, hogy vitatkozzon, vagy dohányozzon, s kivett egy vékony Mirjámot a tárcából, s közben rápillantott s azt látta, hogy nagy címer van belevésve a tárca aranyozott belsejébe.

Meg volt elégedve, hogy nem kívül volt rávésve.

Míg rágyújtott a Bábori öngyújtójáról, addig Fess Feri hallgatott és elmellőzte Vilmát, aki feszülten várta a választ.

- Tudja, kedves Vilma, egy ilyen büfének az ára minimálisan harminc-negyvenezer pengőbe kerül, ha közvetlenül a gyárból rendeli valaki .

Ez a büfé azonban ismerős.

Két ével ezelőtt a Váci utcában nyílt meg egy büfé.

Most már nem is tudom, melyik volt, oly hamar megbukott...

- Hermelin büfé - szólt határozottan Bábori.

- Az ám.

A Hermelin büfé...

Hát azt el kellett adni ócskavasnak, félévi fennállás után...

A Váci utca nem alkalmas büfé számára, mert a nagyvárosok központja nem ad éjjeli életet.

Az már drága lakás.

Ott már csak üzletek vannak.

Ha pedig valahol nincs éjjeli élet, ott egy büfé kedvéért nem megy el a közönség éjszakázni ilyen nyílt helyre.

Nagyon szerencsétlen vállalkozás volt...

Szóval a berendezést el kellett adni ócskavasnak...

Emmának feltűnt, hogyha pestiek összeülnek, azonnal üzleti dolgokat tárgyalnak.

Ő is üzleti ember volt, de őt nem érdekelte a más boltja.

- Valahogy aztán rásózták erre a derék Schuller tatára, aki megvette az egészet párszáz pengőért.

Megcsináltatta a felszerelést rezsibe, az is belekerült neki jó párszáz pengőjébe...

Nem hinném, hogy nyolcszáz pengőnél többe volna.

Itt jobban a helyén van.

Itt világszenzáció.

Közel van a Thököly út, pár lépés a Keleti pályaudvar, majd innen kap közönséget ...

Ahogy nézem, most is inkább a Rákóczi út mozgó publikuma van jelen...

- Csakugyan - mondta Emma -, érdekes, hogy például a házból senkit sem látok.

Vilma is felcsattanó élénkséggel igazolta, hogy egyáltalán senki ismerős arcot nem lát.

- Persze, hát a Csikágó az nem tart el egy éjjeli üzletet.

Itt kispolgárok laknak.

Azok kapucsukás előtt hazamentek.

Azokra nem lehet bazírozni .

Ellenben nem csodálkoznék, ha egy negyedév alatt még két büfét nyitnának ezen a tájon.

- Olyan szükség van rá? - mosolygott Emma.

- Nem, de látja, tele van...

És már itt van két kávés és három kocsmáros a környékről, és azok csak azt látják, hogy tele van, és azon törik fejüket , hogy lehetne a Schullert levágni...

Nézze azt a kövéret, ez a legnagyobb nyúzó.

Harminc alkalmazottja van, mert hentes és kocsmáros.

Harminc embernek a kenyerét eszi a gazember.

Emma odanézett, és egy nagyon kövér embert látott, aki a meleg éjszakában kigombolt szvetterben ült, a hasa úgy lelógott, hogy a nadrágja is lecsúszott, és egész domborúságát mutatta, mint egy hízó disznó.

Nem volt gusztusos látvány.

- Szóval a régi kocsmák már nem felelnek meg.

- Igen, ezek a kocsmák, amiket egyszerűen üzlethelyiségekből hasítottak ki, a bécsi snapszbutikok mintájára csinálták, és a wienerisch kedélyességét is onnan importálták.

Most meg szintén külföldi példára a büfék jönnek.

De azért a Technoservice nem vált be Pesten.

Sőt a büfé sem, mind átalakult bableves csárdává...

Pesten ugyanis nagyon drága a konzerv, ellenben hihetetlen olcsó az élelmiszer.

Itt a Garay-téri piac.

Ma sehol a világon nem lehet olyan olcsón kapni a nyersanyagot, mint itt.

Nézze az étlapot .

Székelygulyás negyven fillér, töltött káposzta negyven fillér, bécsi szelet negyven fillér.

Borjúpörkölt, marhapörkölt, bográcsgulyás harminc fillér .

Bableves kolbásszal húsz fillér...

Hol van ez ma?

És a bor milyen olcsó.

Egy liter Ezerjó hatvan fillér.

Vadkerti, Koccintó, Muskotály literje hetven fillér...

Tokaji már egy pengőért kapható...

Emma mosolygott, mert a tokaji árát úgy mondta, mint valami ajánlatot.

- De miből főzik?

Feri kapott rajta, hogy Emma hozzászólt, s elkezdte magyarázni, hogy a legjobb húsokat nagyban mennyiért lehet bevásárolni a legjobb mészárosoktól és hentesektől...

Ellenben a régi kiskocsmákban vettek tíz személyre való húst, és az ott sült-főtt a vendéglős nyakán, mert a munkásnép inkább zsebből vacsorázott, mert nem volt képes pengőket dobni ki egy rossz falatért.

- Ezt én mind elhiszem - mondta Emma -, de hogy ez magukat úgy érdekli, azon mégis csodálkozom.

- Nagyságos asszony, Pesten vagyunk.

Nagyvárosban nem lehet egyébről beszélni, csak az üzletről.

A falusi gazdák sem tudnak másról beszélni, csak a búzáról, a csávázásról, a búzaár emeléséről, a bolettáról, hogy ha megszűnik, mi lesz, a vámszerződésekről, a sertéshizlalásról, a traktor bukásáról...

Itt nincs föld: itt a termelés az üzlet...

Pesten is arról beszélnek, amiből élnek...

Itt minden az üzlet.

Itt az ember kiképzi magát kereskedővé...

Szólítson meg akárkit, minden ember pontosan tudja, hogy mióta a Nemzetközi Vásár elmúlt, azóta egy lélek be nem tette lábát a boltokba...

A Vásár nagyszerűen sikerült, és soha még így nem sikerült, mert nagy vásárló közönséget csalt fel vidékről, az igaz, hogy ezen meg a vidéki kereskedők sírnak.

Akkor jó boltokat csináltak a pestiek, de az csak tíz napig tartott, s azóta bedöglött minden...

Maga mit csinál egész nap?

- Semmit.

- Szóval korán kel, későn fekszik és közben agyondolgozza magát.

Emma nevetett:

- Ahogy mondja.

- Hivatal?

Üzlet?

- Igen.

- Szóval maga is proletár.

Emma dacosan kihúzta magát.

- Kikérem magamnak.

Én nem vagyok proletár.

- Magántisztviselő.

- Az inkább.

- Biztosítva a MABI-nál.

- Persze.

- Öt pengő levonás havonta.

- Tizenkettő.

- Szt. Akkor maga mágnáshölgy.

Emma nevetett.

El is fogadta a hódolatot.

A férfi szája körül keserű vonás jelent meg.

- Maga felette van annak a rétegnek... amelyik... lent van a kút fenekén ...

Maga nem tudja, mi az a sztrájktanya...

Hogyan is tudná...

Mit keresett volna a sötét és szennyes munkástanyán, ahol sokszor ezer ember ül együtt , és várja, míg a nagyfejűek elintézik a sorsát...

Fejét lehajtotta, és sötéten nézett maga elé, mintha felújult volna benne valami keserű emlék.

- Ne képzelje, hogy ott valami nagyon lármáznak...

Negyed kiló kenyér és tíz deka sajt... attól nem lehet ugrálni...

Jobb mint otthon... mert otthon még annyi sincs... de bizony úgy ülnek hétszám, mint a kiéhezett oroszlánok a cirkuszban...

Emma elhalványodva nézett rá.

Ki lehet ez, aki ilyen fájó érzéssel tud beszélni a sztrájktanyáról...

- Kérem, mondja meg nekem - szólt hirtelen és feléje hajolt -, ki maga?

A fiatalember hallgatott, s arcán különös fények játszottak.

- Vadász vagyok - mondta.

- Vadász ?...

Mire vadászik?

Fess Feri kicsit hallgatott.

Elmosolyodott, lerázta magáról az őszinte bánatot, s felnevetett:

- Jó falatokra...

- No, csak beszéljen őszintén.

Mi a foglalkozása?

- Ügyvéd volnék...

De hát inkább a szenvedélyeimnek élek.

Emma lehangolódott.

Mért kellett neki kijönni hazulról, hogy ilyen bizonytalan egzisztenciákkal üljön itt éjfélkor egy asztalnál.

- Szóval, most arra gondol, hogy jobb lenne otthon az ágyában aludni.

Emma rápillantott: pontosan ez volt a gondolata.

- Igaza is van.

Szép dolgokkal mulattatom magát.

Kisvártatva mély részvéttel kérdezte:

- Egyáltalán semmi szórakozása sincs?

- Nem keresem - védekezett hevesen Emma, mert sajnáltatni nem engedte magát .

- Ha akartam volna, ma is nagy zsúrban lehetnék.

De eszembe sem jutott, hogy elmenjek, pedig érdekem is.

Tőlünk vették a virágot, és a házban van a zsúr...

Hirtelen megijedt, hogy ez azt fogja hinni, hogy ő mint virágáruslány jutott volna oda.

- Ne képzelje, hogy olyan fontos az üzemnek...

A Flóra nem szorult rá, hogy ilyen kis dolgokkal foglalkozzék, hogy az alkalmazottak személyesen járjanak utána az eladásnak...

Nem mint virágáruslány lettem volna hivatalos.

Sőt : rokonaim az uram után azok a Binderék.

A fiatalember olyan mozdulatot tett, hogy egyáltalán nem képzelt ilyet.

Emma viszont igen megbánta, hogy a nevet kiejtette.

Ösztönszerűen úgy érezte , hogy nem kellett volna.

- Szóval maga a Flóránál van - bólogatott a fiatalember.

- Igen, már öt éve, vezető állásban.

- Ja, hát a Flórának könnyű...

Államilag szubvencionált vállalkozás .

Kartell...

A mai világban kizárólag csak a kartelleknek megy.

- Ne gondolja.

Ez nem olyan nagy üzem, mint a Szeszkartell - nevetett Emma.

- Azért mégis kizárólagossági joga van a virágimportra.

Maguk azonban nemcsak szétosztó szerv, hanem üzleteket is tartanak fenn.

- Elég baj az nekünk - mondta az asszony, akit bosszantott, hogy Vilma és Bábori összebújva suttogtak, éspedig úgy, hogy folyton Vilma beszélt.

- Elég baj az az egész budapesti virágkereskedelemnek - szólt a fiatalember .

- Szépen tönkre is tette ez a vállalat az összes virágkereskedőket.

- Nem mi tettük tönkre - mondta Emma sértődötten -, tönkrement az magától is szépen...

A mai közgazdasági viszonyok tették tönkre.

- Mégiscsak a Flóra az oka, hogyha Bordigérából feladnak háromszáz kosár virágot Pozsonyba, akkor Pestre legfeljebb három-négyet küldenek.

- Mit tegyünk, nálunk magas a vám...

Az igaz, hogy már ebben az évben még jobban lecsökkent az import.

Most már nem fogja elérni egy év alatt a vágott virág a százezer pengőt...

De ami azt illeti, én helyesnek tartom: hadd fejlődjön a hazai virágkertészet.

- Hiszen ha a Flóra nem volna, fejlődne is, mert a magyar ember nem tud leszokni a gavallérságról, az udvariasságról és a könnyelműségről.

Ma is mindenki vesz virágot, aki azelőtt vett, csak kevesebbet.

A blokktétel ugyanannyi, csak a bevétel csökkent felére.

- Hát persze.

Ha tavaly házasodott egy fiatalember, rendelt egy ötvenpengős csokrot.

Ma az öccse házasodik, de az már csak húszpengőset rendel.

Nem telik.

- Mert a Flórának kartelljoga van.

A szegedi és szőregi rózsatenyésztők sem adhatják el másnak a virágot, csak a Flórának.

- Legalább biztos a pénzük.

- Igen, van rá eset, hogy a rózsatermelőkre kivetik a deficitet, és minden szál virág után, amit beszolgáltattak a Flórához, annak megfelelő költséget vetnek ki.

- Mert a Flóra résztulajdonosnak tekinti az üzletfeleket.

Ha nyereség van , akkor meg azon osztoznak.

- Mennyi volt a nyereség az utolsó üzleti évben?

- Majd lesz, ha javulnak a viszonyok.

Beszéljünk másról, ha nincs ellenére.

Minden erőszakolt vidámság mellett szinte ingerült lett a hangulat.

Emma úgy érezte, mint aki nem tud úszni, s a nagy vízben elveszti tájékozódó képességét.

Elborította ez a pesti élet.

Fuldokolt.

- Tudom, hogy a szívét sértem, nagyságos asszonyom - mondta Fess Feri -, de kénytelen vagyok elragadtatásomnak adni kifejezést, hogy ezt a kedves Pestet oly gyorsan látom kiemelkedni a középkori sötétségből.

Higgye el, hogy ez a villany hatalmasan át tudná alakítani itt az életet...

Ne vegye rossz néven , de hiszen maga oly intelligens, hogy meg kell, hogy értse elragadtatásomat...

Tudja, milyen kocsmák voltak eddig itt?

Közönséges kis boltokat hasítottak ki erre a célra.

Vagy foltozó suszter, vagy borivó.

Volt a Damjanich utcában például egy ilyen kis ivó, a Fityi bácsi.

Ha már elfogyott a bora, akkor este kilenckor kikergette a vendégeit.

Azt mondja : " Menjenek már haza.

Már eleget ittak.

Nekem el kell tartani a boromnak még két napig.

Csak csütörtökön megyek Csengődre új bort venni."

Emma hangosan felkacagott.

- Nahát ez nagyon kedves.

- Mint minden, ami falusi...

Nem ?...

De jön az új világ, kérem.

Már a hentesboltok olyan villanyfényben úsznak, mint a tánchelyiségek.

Nagy és ragyogó portálok.

A cipőkereskedések is.

Különös, hogy ez a két cikk töri át a középkori sötétséget.

Egy ideig nézte a közönséget:

- Milyen szépek a modern figurák.

Emma végre határozottan ellentmondott:

- Látja, az elébb éppen arra gondoltam, hogy milyen csúnyák...

Csak figyeljen arra, amit mondok: nem szépek a parasztok a népviseletben?...

És a kuruc kor figurái nem gyönyörűek művészi szemmel nézve ezekhez a jasszokhoz képest?.. .

Vagy a honfoglaló ősök és Attila hunjai a kis lovakon, ahogy rohannak a pusztán?...

- Vagy a meztelen ősember a földig érő bozontos hajával és a nyers vadbőrökkel a hátán...

- Még az is szebb, mint ezek, a Filléres Áruház divatrevűje.

- Maga ezt nem szereti?...

Nagyon csinosak és milyen olcsók...

Nézze ezt a komplét.

Háromnegyedes kabát és alatta ruha, egy anyagból... vagy akár ezek a kis mosóruhák, trottőrök, az egészben csak annyi változás, hogy az öv néha feljebb, néha lejjebb csúszik... nézze ezt a germános figurát, széles csípő van neki szabva, mert a német nők indították el a divatban...

- Maga egy lehetetlen ember.

Honnan ért maga ehhez is?

- Ma muszáj mindenhez érteni...

Tudja, hogy ezeknek a nagy áruházaknak kultúrmissziójuk van.

Kimegy a bevásárlójuk Berlinbe és Párizsba, és ott megveszi a modelleket.

Ezek a legolcsóbb áruházak nem is képzelné mekkora rezsivel dolgoznak.

Ugyanúgy, mint a legelőkelőbbek, csak itthon aztán segítenek rajta, hogy mégis olcsó legyen.

Megveszik a modelleket, pedig egy-egy modell hét-nyolcszáz frankba kerül és itthon párpengős darabokat csinálnak róluk.

Nem is maguk veszik, ennek is megvan a módszere.

Összeáll egy magyar, egy német és egy belga áruház embere, s együtt vesznek meg egy modellt, arról aztán rögtön csináltatnak maguknak snitteket...

Vagyis ma egész Európában ezekben a modellekben járnak a lányok.

S mennyi raffinéria van ezekben a kis ruhákban.

Nézze ezt a kis ruhát: ez egy ötlet, amin meggazdagszik, aki kitalálta: fekete alap fehér babok, s a kabátkán fordítva, fehér alapon fekete babok és a slajfni piros.

- Szenzációs.

Fess Feri kacagni kezdett, egy lányra mutatott, karcsú magas lány , valószínűleg próbamodell valahol.

- Nézze ezt az estélyi ruhát.

Mélyen dekoltálva.

Van hozzá egy blúz, a dekoltázs eltakarására, s a karján van egy kis kabát, hogy utcai viselet is lehessen...

Nézze a barátnője kalapját...

Ennek az alapötlete, a grund idéje, hogy alacsony fejet csináljon.

Széles, de kisfejű kalap.

Nem csinos ?

Omlós virágdísszel.

- Mondja, maga kikiáltó?

- Hát, ha minden kötél szakad, még lehet, hogy azt is megpróbálom.

Nevetett.

Szép fogai csillogtak, s Emma egész elkábulva nézte.

- Binderéket említette?

Binder miniszteri tanácsosékat?

- Nem.

Ezek egyszerű háztulajdonosok.

Magánzók - mondta elhárítóan.

- Bridzs-zsúr van náluk...

Vannak vagy hetvenen...

Tudja ezek a társasági zsúr-esték...

Ott már azóta fel van állítva vagy tíz-tizenkét asztal és játszanak...

- Olcsóbb, mint a színház vagy a mozi vagy a bridzsszalon.

Bábori Borcza most elment az asztaltól.

Emma megfigyelte, hogy a kasszához ment, és blokkot váltott, aztán visszajött, és leült.

- Azonban ideje, hogy hazamenjünk.

- Addig nem eresztem el, míg meg nem békítem - mondta igen kedvesen Fess Feri.

- Én nem teszem magát felelőssé a Flóra dolgaiért, nagyságos asszony.

- Azt remélem is.

- Tehát ?...

Nem haragszik?

Egy fehérkabátos pincér két üveg sört hozott, és úgy szervírozott, olyan mozdulatokkal, mintha pezsgőt hozna.

Emma nem szokott inni, s az a pohár sör, amit már megivott, egy parányi alkoholmérgezést idézett elő benne.

Az arca kissé kipirult, és most félt , hogy mámoros lesz, ha még iszik.

De unta a vitát, tehát a kitöltött és pompásan habzó sört megkóstolta.

- Tudja, hogy maga csodálatosan szép? - szólt Fess Feri halkan.

Emma csiklandósan és nőiesen felnevetett:

- Ne mondja.

- Most oly kedves volt, mint egy vidéki úriasszony.

Rendkívül szép ajka volt, és ha elfeledkezett magáról, játszott vele.

- Maga szépen kivallatott engem, de még magáról egy szót sem szólt.

Fess Feri nevetett:

- Parancsoljon velem.

Ebben a percben egy asztaltól harsányan kiáltott fel egy borízű hang:

- Hé...

Harminc üveg sört ide.

A pincér odalépett:

- Tessék blokkot váltani.

- Az isten fenéjét - rivallt a sofőr -, harminc üveg sört.

Emma nyugtalanul fel akart emelkedni, de Fess Feri leintette:

- Semmi.

A sofőr, aki durva ruhában volt, a szemébe húzva ellenzős bőr sofőrsapkáját , teherautó sofőr lehetett, elkezdte verni az asztalt:

- Harminc üveg sört, az istenit ennek a kocsmának.

- Most jön a Csikágó, de nem lesz semmi baj - szólt Feri.

A háttérből, a tömegen át, mert a helyiség zsúfolva volt, előretörtetett a vendéglős.

- Csendet kérek - mondta energikusan.

- Schuller úr, harminc üveg sört mondtam - dörmögött a sofőr.

- Lehet, kérem, akár hatvanat is, csak tessék előbb blokkot váltani a pénztárnál.

- Nincs hitelem?...

Először vagyok én magánál?

- Büfében nincs hitel...

Automatabüfé vagyunk... - és a vendéglős az ő asztalukhoz lépett, és mint legelőkelőbb társaságnak, nekik magyarázta: - Itt fizeti ki magát az automatabüfé...

Ezek derűre-borúra szoktak rendelni , aztán a fizetésnél mindig veszekedés van.

Ezentúl ez megszűnik.

Akinek hat fillérje van, az hat fillérrel szórakozik el, aki harminc üveg sört akar, az annyit fizet.

A vendéglős egyáltalán nem volt izgatott, sőt mintha várta volna ezt az első alkalmat, mikor az új üzleti elvet bevezetheti.

Önkéntelen felhúzta a kabátujját hatalmas öklei felett.

Emma fel akart állani és menekülni, de most Feri valósággal megragadta a kezét, és leülni kényszerítette.

Szinte úgy látszott, megijed attól, hogy a hölgyek eltávozzanak.

- Nem lesz semmi, nagyságos asszony, várja meg, ez ennek a környéknek az igazi specialitása...

Bábori Borcza, mint egy díjbirkózó feszítette meg hatalmas vállait és óriási tüdejét.

- Majd én lecsillapítom - ugrott fel Fess Feri, és felállott.

Úgy sietett oda, mintha szét akarta volna választani őket, de Emma úgy látta, hogy csak a nagy hasú embert nyugtatta meg nevetve, mint előbb Emmát, s egy pillanat múlva már vissza is jött és megveregette a Bábori Borcza vállát, mert ahogy Emma is megfigyelte, ez a vastag díjbirkózó nyugtalanul mozgott, s folyton az ajtót nézte.

Emmának imponált a Feri nyugalma és tevékenysége, és most már benne is feltámadt a harciasság, s nem akart gyávának látszani.

Átragadt rá a fiatalember harckészsége.

De ebben a pillanatban kitört a verekedés.

A sofőr nekiugrott a büfésnek:

- Te gazember, azt mered mondani Kos Ábrisnak, hogy nincs hitel?...

Nem tudod még, ki az a Kos Ábris ?...

Először látod, te Schuller, te disznó, ezt a Kos Ábrist?

Emma úgy látta, hogy Bábori Vilmával elsompolyog.

Előbb azt hitte, bele akar avatkozni, hogy leüsse a vitatkozókat, de aztán az gyáván eltűnt.

Ő is menni akart, s kissé felemelkedett.

Fess Feri előtte állott, és hátulról bal kézzel visszanyúlt, hogy intse őt , maradjon nyugodtan, de Emma már ekkor közelebb volt hozzá, mint ő gondolhatta.

Csak egy villanás volt, de Emmának úgy tetszett, mintha villám csapott volna rá, s összes érzékei kigyulladtak a szégyentől és az izgalomtól, s visszaesett a székbe.

Már nem lehetett semmire sem gondolni tovább, mert a verekedés kitört.

A sofőr torkon ragadta a büfést, és a két ember élethalálharcba kezdett.

Feri hátralépett, Emmát gyöngéden átölelte és hátravitte, hogy védje.

Csaknem az ölében, abban a pillanatban, mikor a verekedők dühe éppen ott csapott le azon a helyen, ahol előbb ők ültek, s ha el nem mozdulnak onnan, szétsöpri őket a birkózók kavargása.

Asztal és székek felfordultak.

Emmának úgy jött , hogy a halál torkából menekült meg.

Egész testében remegve esett neki egy oszlopnak.

Feri előtte állott és testével védelmezte, oly gyöngéden, mint egy gyermeket, és azt suttogta:

- Nincs semmi baj, nagyságos asszony.

A verekedés folyt, már a fehérkabátos pincérek is beleavatkoztak, és Emma jobban szerette volna, ha ez az ember előbb megszökik vele, és megmenti őt ettől a látványtól, mint Vilmát Bábori.

Nem is látta, csak mint lángoló ködben tűnt fel, hogy a pincérek leteperik a sofőrt, akinek a fejéről már leesett a sapka, s a büfés most megrázza magát , és elkezdi ököllel vágni az embert.

Teljes erőből, ahogy bírta.

Az bizonyos, hogy nekik kitűnő helyük volt, senki sem állott előttük, s teljesen láthatták a szörnyű jelenetet.

A közönség túlfelől karikában állott mögöttük, és minden ütés után azt ordították:

- Brávó, Schuller tata.

- Majd én megmutatom, hogy ebben a lokálban rend lesz - bömbölt a büfés, s csak most tűnt fel, milyen hatalmas ember, micsoda öklei vannak.

Ráugrott a sofőrre, és tapodta, rúgta.

Végre megállott, és stentori hangon üvöltötte:

- Kérem az urakat és hölgyeket, ne vegyék rossz néven, de meg kell tanítani ezeket a disznókat a Csikágóban.

Ujjongás és taps tört ki.

Éljenezték Schullert.

Fess Feri ragyogó szemmel nézett szembe Emmával, és tüzes arccal hajolt bele az arcába:

- Mondtam, hogy nem lesz semmi baj.

Hát nem nagyszerű?

Schuller tata ordított:

- Azért vezettem be az automatabüfét, mert ezek a gazemberek mindig azt csinálták, hogy elébb teleisszák magukat, aztán nem akarnak fizetni...

Ennek vége, uraim...

Figyelmeztetem a haverokat, hogy megszűnt a régi virtschaft .

Tessék blokkot váltani, akkor annyit ihatnak, amennyi jólesik, senki se akadályozza benne, hogy tönkre zabálják magukat, de elébb blokkot, az anyjuk istenit.

Harsány kacagás és brávózás.

- Ez aztán cirkusz! - kiáltotta valaki.

- Parancsoljanak helyet foglalni az urak és hölgyek.

Garantálom, hogy itt többet ilyen dolog nem fordul elő.

Tessék, urak, tessék.

Mindenki a vendégem, mindenkit tisztelek, aki blokkot vált a pénztárnál.

És a büfés törülgette a homlokát, csak most érezte meg, hogy fel van sérülve , s vér csorog az arcán.

- Éljen Schuller tata, éljen! - tombolt a tömeg.

Még az utcán is tomboltak és éljeneztek.

A büfé fel van szentelve.

Emma soha életében nem látott ilyet.

Úgy remegett, hogy nem bírt állani.

Azt hitte, most rögtön összeesik.

De Feri gyöngéden átölelte, és leültette arra a székre, ahol előbb ültek.

A pincérek már helyreállították a rendet.

Kénytelen volt leülni, mert most igazán nem bírt volna egy lépést sem tenni.

Feri pohár vizet kért, s megitatta.

Talán volt egy kis ájuláshoz hasonló szédülése is, soká ült, s forgott vele az egész szörnyű hely.

Lassan arra lett figyelmes, hogy a pincérek suttogtak körülöttük, hogy:

- Meghalt, meghalt.

Már azt hitte, ő halt meg, mikor ráeszmélt, hogy a leütött sofőrről beszélnek.

Ez újabb rémület volt.

Gyilkosság történt a szeme láttára.

- Fenét halt - mondta a büfés.

- Nem döglik ez meg kötél nélkül.

És aztán, ha meghalt, meghalt... no...

Egy másik sofőr lépett elő, egy óriás, és megrúgta a fekvő hullát.

- No Ábris?

Heé...

Ez fuvaroskocsis lehetett valaha.

- Majd én meggyógyítalak haver.

Ezzel kivett a zsebéből valami szíjat, és felgyűrte a karján a kabátot.

- Fordíjjátok meg.

Két fiú megfordította a hullát, úgyhogy az a hátát mutatta, s ő nekilátott és elkezdte verni a szíjjal, hogy csak úgy repedt rajta a nadrág.

Csak az altestét.

- Elég lesz mán, elég - kiáltott még a büfés is.

- Öntsetek rá most egy dézsa vizet.

Valahonnan egy vödör víz már készen is volt, s rázúdították.

Erre Kos Ábris elkezdett mozogni.

Mindenki előrehajolt és leste.

Csodák csodája, Kos Ábris feltápászkodott a maga erejéből.

Körülforgatta szétvert fejét, s belezuppant egy székbe.

De alig ült egy kicsit, vakarni kezdte a fenekét, s dörmögött:

- A görcs állott bele... micsoda szék e ?... nem tudok ülni rajta...

Pokoli kacagás tört ki.

Erre felkínlódott, felállott és elcammogott, mint egy lábon járó vadállat.

Amerre ment, tömeg kísérte, és kórusban röhögött neki.

- Menjünk - mondta Emma.

Feri udvariasan állott elé, kezébe adta retiküljét, felemelte karon, és úgy vitte el, mint egy virágszálat.

Mikor az ajtóban voltak, odabent újabb ordítás hallatszott.

- Tolvaj, tolvaj! - üvöltött a nagy hasú ember - kifosztottak, ellopták a bugyellárisomat.

Ezerhétszáz pengő volt benne.

Feri puhán és gyöngéden vezette Emmát:

- Sajnálom, nagyságos asszony, hogy ide hoztam, de nem tudhattam, hogy itt ilyenek történnek...

De azért nem volt semmi baj, ugye?

A büfé előtt még mindig teljesen felizgatva hemzsegett a közönség.

A srácok egymás szájából kapkodták a szót, és mind a verekedésről beszéltek .

Óriásiakat kacagtak, és lelkesedtek Schullerért, aki úgy odakent a havernak .

Négy suhanc összefogódzkodva, kart karba öltve ment végig a Hernád utcán, és hangosan énekelt:

De jó egy dunaparti, Kis esti dumaparti ...

Emma fizikai borzadást érzett, s amellett oly gyenge volt a kiállott izgalmaktól, hogy alig bírt járni.

Mért is jött el hazulról, mért is nem maradt otthon.

Szerette volna elereszteni a fiatalember karját, de inkább bele kellett kapaszkodni, mert félt, hogy elesik.

Már az István útnál voltak s nem is tudta, hol jár, de önkéntelen oly szorosan fogódzott a fiatalember karjába, mint valamikor az uráéba.

Több mint öt éve, hogy férfikart nem érzett a szíve felől.

Úgy ment, mint gyászban megy az ember, temetés után , mikor roskadozva engedi magát cipeltetni.

A fiatalember megérezte egy megbotlását, és kitörő fellihegését .

Megszorította karjával a kezét, és halkan szólt:

- Nyugodjon már meg, kérem...

Semmi baj.

Bármilyen gyöngéd akart is lenni, idegenség volt a hangjában, és Emma ki akarta szakítani a kezét a hóna alól, de újra megszédült.

Tehetetlen érzés volt benne, életutálat.

Tűrhetetlen volt a közérzése, s szerette volna kiordítani magából, hogy mit tettek vele.

De csak lihegve sírt.

- Oooo...

A fiatalember megállott, ránézett, s őbenne az villant át, ki ez?... ez is valami csirkefogó... hogy kerül hozzá ennyire közel egy idegen férfi, akárki is... még nappal nem is tudta, hogy a világon van, s most éjfélkor úgy vezeti őt, mintha joga volna hozzá, és merészel rászólani... mit akarnak vele?

- Nem is hittem... hogy maga ilyen gyenge idegzetű...

Még ez is: nem is titkolja... szemrehányást mer neki tenni...

Előbb elbámult , akkor kirántotta a kezét, és a falnak támaszkodott.

- Hagyjon, hagyjon, kérem.

- De úgy elgyengült, a térdei összecsuklottak.

Erre a fiatalember újra hozzányúlt, s átölelte, a derekánál tartva emelte föl.

Hogy nem akarta engedni, de ereje sem volt tiltakozni, a fiatalember felkiáltott:

- Ja, ha maga ilyen, mit kezdjek magával?

Egy pillanatig rémülten várt, akkor végre visszatért az ereje, és a segítő kart eltaszította magától.

Csodára nem esett el, és nem omlott össze, erős és kemény lett.

Oly sietve indult meg, hogy a férfinak megnyújtott léptekkel kellett utána sietnie.

Befordultak az István úton.

Egy szótsem szólt a Murányi utca sarkáig.

Ott azt mondta:

- Mit akar maga velem kezdeni?

S ránézett.

Befordultak a Murányin, és ott hirtelen, mintha új világba értek volna .

Egyszerre csönd lett, szürke és komor csönd.

Itt magukra maradtak, mint az éjféli kísértetek.

Utcahosszán sehol élőlény.

Csak a hideg villanylámpák fénye omlott le, mint valami rideg pára.

A szürke nagy emeletes házak mintha kihaltak volna.

Emma megállott, rápillantott a fiatalemberre:

- Ki maga?... és mit akar velem kezdeni?

Megijedt, hogy vallomást kap, és erre elkezdett újra sietni.

A fiatalember mosolyogva sietett utána.

A hangján lehetett érezni a mosolygást:

- Lássa, ez már más... ez már férfias...

Nem bírom a gyávaságot...

Nincs szükségem még egy Báborira.

Emmának eszébe villant, hogy szökött az meg Vilmával...

De ki az ?...

Mért kell neki különbnek lenni?...

És mégis kénytelen volt észrevenni, hogy valami kis megelégedés volt benne, hogy ő máris különb, mint az...

- Mit akar maga velem? - állott meg, és harciasan szembenézett kísérőjével.

- Mit akarhatnék én magával, nagyságos asszony ?...

- Tehát?

Most valami rettenetes dolog történt.

A férfi megragadta a karját, és keményen azt mondta:

- Nem én, a Sors akar velünk valamit.

- Én nem akarok magával semmit.

A férfi felfogta a villanó szemet, és ugyanolyan izzással:

- Ki maga?...

Azt hiszi, magának van akarata?...

Hát nem vagyunk mindnyájan játékszerek a Sors kezében?

Emma elámult.

- Maga szegény proletár - folytatta a férfi -, maga ábrándozik akaratról?

- Már mondtam, nem vagyok proletár.

Kikérem magamnak.

- Nem, maga nem proletár, maga a küszöbön él.

Egyik oldalon a fényes termek , ahova nem lehet belépni, a másikon a fekete sötétség, ahogy maga látja , ahova nem akar kizuhanni.

Emma még soha életében ilyen szavakat nem hallott.

- És maga kicsoda?

- Majd egyszer meg fogja tudni.

Erre Emma kötelezve érezte magát, hogy otthagyja.

Csaknem futva indult meg , és meg sem állott, míg a ház kapujába nem ért, ahol lakott.

Azonnal becsengetett.

A házmester lakása hátul van az udvarban.

Míg az onnan felkászálódik , kénytelen néhány percet még evvel tölteni.

Végignézett az éjjeli kísérőn.

Nagyon is elegánsnak találta ahhoz, hogy proletárnak higgye.

Inkább valami kalandkereső úrfinak lehetett nézni.

- Higgye el, nagyságos asszony...

- Kérem, én egy szavát sem vagyok hajlandó meghallgatni, míg nem igazolja magát.

Nem is hiszem, hogy annak hívják, akinek bemutatta magát.

Az a zsebéhez nyúlt, mintha elő akart volna venni valami igazoló iratot, de meggondolta magát, és míg a mozdulat védelme alatt volt, azt mondta:

- Csalódtam: maga egy nagyszerű valaki! nagyságos asszony.

Tehát inkább azt mondhatom: nem csalódtam...

- Ugyan?

- Önérzete van.

Csak egy sértő szó kellett, és visszanyerte férfiasságát.

- Ugyan kérem, én nem vagyok férfi.

- Több: ember... és magára lehet számítani!...

- Hát akkor jó éjszakát.

Kezet nyújtott.

A kapu ablakán át látta, hogy közeledik a házmester, s ez teljes nyugalmát visszaadta.

Egész furcsa volt, hogy önkéntelen azt játszotta meg, ahogy egy nő búcsúzik egy fiatal férfitól, s csaknem azt mondta: mikor látom?...

De elfulladt benne a kérdés, aminek igazán semmi értelme nem volt, mert bizonyos, hogy soha többé nem fogja látni, s nem is akarja, sőt fél a gondolattól, hogy az valaha bekövetkezzen.

A fiatalember ráhajlott kesztyűs kezére, és megcsókolta s megszorította a kezét.

Gyorsan kitépte a kezét, kicsit biccentett, azzal besietett a kinyíló kapun , és nem nézett vissza.

- Majd holnap - mondta a házmesternek, aki álmos szemekkel bámult rá.

Talán még sohasem látta, hogy éjjel kimaradt volna.

Nem akart a tárcájában aprópénz után kutatni, felsietett a lépcsőn, de ott megcsendesedett, mert tudta, hogy minden mozdulat gyanús.

Csakugyan a házmester kiállott a kapu elé, és ott maradt.

Már egész az emeleten volt, mikor a kapu csukását meghallotta.

Utánanézett a kísérőjének.

A házmester falusi paraszt volt, és kíváncsi, mint egy ürge.

Mikor az ajtójához ért, megállott, és sokáig állott, hogy kifújja magát, s csak akkor kezdett kulcsot keresni.

Nehezen talált bele a zárba a kulccsal , s mikor bement, és bezárta maga után az ajtót, nekidőlt a falnak, és kimondhatatlan sokáig állott ott a sötétben és mélyen lélegzett.

Végre erőt lihegett ki, s betapogatózott a szobába.

A villanyt itt sem gyújtotta fel, hanem beleesett egy karszékbe.

Talán egy óráig is ült itt egyedül.

Kívülről elég erős világosság jött be , mert a függő villanylámpa éppen az ablaka felett lógott.

Kísérteties volt az éjszaka.

Vajon Vilma már otthon van-e ?...

Odaát semmi nesz...

Lehet, hogy nincs otthon, elment a Báborival lumpolni...

Ezeknek jó, ezeknek a könnyelmű teremtéseknek...

Az ura a börtönben, és ő fiatalemberekkel csatangol az éjszakában...

És ő ?...

Ő is azt tette.

Ő is most kerül haza az utcáról...

És a csapszékből, mert a fényes és túl rafinált szerkezetű büfé nem más, mint a faluvégi csárda, ahol a parasztok összeverekednek, hogy megmutassák, ki a legény...

De ki ez az ember ?...

Most figyelmes lett valamire, amit már régen érzett magában, de a nagyobb lelki izgalmak miatt nem is vett figyelembe.

A jobb melle égett, és különösen bizsergett.

Lángvörös lett.

Minden eszébe jutott...

A férfi az izgalomban, a verekedéskor megérintette.

Jó ideig gondolkozni sem tudott, ahogy felbillent az emlék.

Akkor hatalmas izgalom tört ki a testében.

Egy férfi megfogta a mellét.

Ez rettenetes.

Hogy lehet az, hogy ő ezt ennyi ideig el tudta felejteni.

Hogy hogy nem vett érte elégtételt...

Mi volt az, ami nagyobb dolog volt ennél előtte.

Ez nem történt meg vele... lánykora óta...

Már azt hitte, nem is fog bekövetkezni többet...

A hivatalban a vörös Annie-t folyton kerülgetik a férfiak, ő maga nemegyszer kapta rajta őket, s megvetően ment el mellettük, mintha mit se látott volna.

Büszke volt, hogy nő létére úgy el tudja magát tartani, mint egy férfi...

Ugyanabban a lakásban, ahol az urával lakott s ugyanúgy, vagy sokkal jobban, mert senki sem zavarja az életét...

Ah, semmi szüksége férfira...

Meghalt volna, ha valaki ilyen szándékkal közeledik feléje.

De most... ég és bizsereg, és ez a bizsergő égés, hiába tiltakozik ellene minden öntudata, átterjed az egész testére, mintha bacilusokat ültetett volna keblébe az a férfikéz.

Irtózat és remegés tör ki benne, s boldog volt , hogy itt üt ki rajta rideg lakásán... ahol védve van... mindenesetre, ahol senki sem látja... ebben az éjféli órában... a szégyenét...

Nem mondhatja: nem volt szándékos... háttal volt neki, s csak azért érintette meg, mert véletlenül abban a pillanatban ő már állott felfelé... s a férfi azért nyújtotta vissza a kezét, hogy őt védje s megnyugtassa... s mégis hogy történt, hogy nem kapta el a kezét? ha tisztességes ember?... mintha tüzet érintett volna...

S szép fiú a gazember... mert valóban szép... a szája... a szája vonalában valami gyermekes van... a szeme lángol, ahogy mondani szokták: lángol ...

Csak a homloka kemény, s az arcéle olyan, mint egy római gladiátoré...

S milyen bátor... egy pillanatra sem látszott rajta, hogy fél...

Mikor a legnagyobb veszedelem volt, oly nyugodtan állott fel, hogy megnyugtassa az embereket... éppen azt a kövért is, aki tolvajt kiáltott, mikor eljöttek ...

Nem olyan hitvány gyáva kutya, mint az a másik, aki meglógott...

Feri ...

Fess Feri... a fene egye meg, igazán fess...

Feri, Feri, Feri... feri, feri , feri... feri, feri...

Egészen kimerült, végre fel kellett kelnie, hogy átmenjen a másik szobába, s lefeküdjön...

Reggel korán kell kelni, nincs ideje ostoba ábrándozásokra...

Mikor benyitott a másik, kisebb szobába, a kislánya ott feküdt a külső világosságban egészen kitakarva a nagy melegben.

A lány mellette ült egy széken, és felöltözve aludt.

Megijedt, hogy nem vett-e észre valamit ?... nem, alig lehetett felrázni, hogy menjen aludni a helyére.

Akkor ült ő le a gyermek mellé, betakargatta s nézte soká: szegény gyerek : nő... már ez is nő...

Hát te kicsi...

Mi a sorsod...

Lefeküdt.

Félt az ágytól...

Ettől a kedves jó ágytól, nehéz életének vigasztalójától, a megnyugtató, vigasztaló erőt adó, puha, enyhe ágytól ...

Most mintha tűz égett volna alatta, felette, körülötte, pokolbeli tüzek főzték a vérét...

Már majdnem elaludt, mikor csengettek az előszobaajtón.

Rémülettel figyelt.

Ez még sohasem történt.

Éjjel becsengetnek?

Ki?

Hozzá csengetnek be?...

Lehetetlen...

Talán csak álmodik...

De hangokat hallott...

A házmester hangját...

Várt.

Megfagyva és rémületben.

A lány bekopogtatott:

- Mi az?

- Naccsága, kérem, a házfelügyelő úr levelet hozott.

Várt.

Aztán:

- Hozd be.

A lány bejött, s álmosságtól felriadva mondta:

- Azt mondja, hogy a nagysága elvesztett valamit, és az a fiatalúr elhozta , hogy rögtön, most éccaka adjam be...

Ő elvesztett valamit?...

- Tedd le a kis asztalra.

- A házfelügyelő úr vár.

Erre meggyújtotta a kis éjjeli villanylámpát.

Sárga fény ütött ki.

A lány a kezébe adott egy borítékot.

Felszakította.

Ahogy meglátta azt a valamit, azt hitte megőrül, azt hitte, meghal, azt hitte: vége.

A hivatalos Wertheim-szekrény kulcsai voltak a kis szarvasbőrtokban.

Csak nézte dermedten és megsemmisülten...

Hogy veszthette el?

Cédula volt a borítékban:

Máskor ne ijedjen meg, kérem, semmitől...

Mikor a retiküljét leejtette , minden kiszóródott, s ez becsúszott a pult alá.

Szerencsére visszamentem és ideadták, azt hitték az enyém.

Ff.

- Igen - mondta halottra válva, papírt és ceruzát keresett, s azt írta rá Köszönöm...

Dr. Reőthné -, mondd meg, hogy minden rendben van.

A lány elment.

Ő még hallotta a házmester szíveskedő dörmögő hangját, s az ajtócsukást.

Jó borravalót kaphatott...

A cselédszoba is becsukódott.

Csönd lett.

Akkor nézte a kulcsokat.

Az életét jelentették ezek a kulcsok.

Ötvenezer pengő volt a kasszában, amit tegnap, szombaton, be kellett volna fizetni, de a főnök haszontalansága miatt lekésték a Nemzeti Bank záróráját...

A kulcsokat magához vette, mert nem merte a hivatalban hagyni...

Hogy lehet az, hogy neki egész este eszébe sem jutott, hogy ezek a kulcsok nála vannak?...

És még azt sem vette észre, mikor leejtette a retikült, és "minden kiszóródott"...

Ki volt, aki felszedte?...

Hirtelen visszaemlékezett, hogy Fess úr a kezébe adta a retikült...

Akkor is úgy vette át, mintha jelentéktelen semmiség volna az egész táska ahhoz képest, amit átélt...

Végre fellélegzett...

Hát persze... ez az élet volt és a halál...

Ha elvész?!...

Isten őrizz!...

Most aztán nem tudott többet aludni.

Ha elszunnyadt, szörnyű álmai voltak , gyilkosság és rablás, és mindig a Fess... úr... mentette ki, és a karját úgy szorította... és a melle égett...

Móricz Zsigmond

Jobb mint otthon

ELSŐ RÉSZ

1

2

3

4

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Móricz Zsigmond

Jobb mint otthon

ELSŐ RÉSZ

1

2

3

4