Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Gineverné Győry Ilona
Angolok
Keletkezés ideje
1915
Fejezet
24
Bekezdés
873
Mondat
2236
Szó
56607
Szerző neme
nő
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
John Bull, ahogy én látom
Mikor Archimedes a reátörő katonához azzal a szóval fordult: Ne rombold szét a köreimet! - ő sem ragaszkodhatott a maga homokba rajzolt köréhez jobban, mint ahogy az átlagos ember ragaszkodik a maga eszmeköréhez.
Szinte még az igazságnak is rossz néven veszi, ha az el akarja söpörni az ő megalkotott előítéleteit.
Több ilyen előítélet ritkán szól ki emberi szóból, mint akkor, mikor egész nemzetekről mondunk általánosító véleményt.
Mihelyt valaki, látszólag felsőbbséggel, de voltaképp igen nagy naivsággal azt mondogatja, hogy: a német ilyen, a francia olyan , rögtön a rokonság gyanujába keveredik előttem azzal az utazóval, aki a gyorsvonatban, egy idegen ország néptelen rétjein átszáguldva kinézett s mivel az ott álldogáló, egyetlen egy embernek vörös haja volt, beleírta az úti naplójába, hogy: "Ennek az országnak a lakossága vöröshajú."
Hogy a népjellemzésben talán senkiről sem rajzoltak túlzottabb képet, mint az angolról, azt sok minden magyarázza.
Először is szereplésük volt mindig elég kimagasló arra, hogy közömbösek nem igen tudtak maradni irántuk a többi nemzetek.
Vagy szeretni, vagy gyűlölni voltak kénytelenek őket , mint azt a használatba átment két szó, az anglománia és anglofobia eléggé bizonyítja.
De meg azután akcentuálta a jellemrajzok túlzásait az angol nemzet elszigeteltsége.
Furcsák voltunk mi, kontinentális emberek ebben: ha az angol nem értett meg bennünket, mindjárt eszünkbe jutott, hogy "inzulárisak "; - de erre akkor sohasem gondoltunk, ha azt kellett volna magunktól kérdeznünk, hogy vajjon ez az ő inzuláris voltuk nem gátolt -e meg bennünket is abban, hogy mi szintén megértsük őket.
Amint az évek peregnek, egyre kevésbé kell , lehet és szabad generalizálnunk , ha más nemzetről ítélünk.
Az olyan gyerekes és hárijánosos beszéd, hogy a német pedáns és hűséges, a francia elmés és frivol, az olasz műértő és bosszúálló , járhatta akkor, mikor nem utaztunk, nem járattunk idegen lapokat, útközben nem ismerkedtünk meg más nemzetbeliekkel úgy, hogy azután levelezés és egymás felkeresése folytán belelássunk egymás lelkébe.
De ma már tudjuk, hogy aki egy-két ember ismerése nyomán egy nemzetről mond ítéletet, az vagy csalódik vagy csal.
S a nemzetekről szóló elkoptatott közhelyekben a főbaj az, hogy - éppen ellentétben a kövön, ércen levő rajz sorsával - mennél többen koptatják, annál mélyebben vésődik a köztudatba.
Ilyen sokat koptatott közhely az angolok jellemzésében mindenekelőtt az, hogy az angol hideg.
- Erre talán legjobb először is azt kérdeznünk : kik mondják ezt róla?
Rendesen a vele nyilvános helyen, semleges területeken, vasúton, hajón, vendéglőkben véletlenül találkozók, akiről az angol sem azt nem tudja, hogy ő szimpátikus -e azoknak, sem azt, hogy azok szimpátikusak -e neki.
Következésképp az egyedüli tapintatos, az egyedüli bölcs magatartás tehát a tartózkodás, hallgatagság, távolmaradás.
És ne tagadjuk, az az útközben való rögtöni ismerkedés és "no, akkor tartsunk együtt" féle ajánlkozás (amely mellett aránylag persze hogy az angol viselkedés hidegnek tetszik) voltaképp semmi más, mint anakronizmus; - lemúlt idők maradványa.
Az olyan időké, amikor az embernek sem tenni, tehát önmagában kitervezni valója, sem olvasni valója nem volt annyi, mint ma, tehát nem kívánták annyira, hogy békében hagyják.
Meg azután a more patrio való utazás idejében olyan meglepő dolog volt az, hogy valakivel valami elhagyott fogadóban összeakadjon az ember, vagy hogy a néptelen úton még egy utas jöjjön rá szembe.
Már attól igazán ki kellett kérdezni töviről-hegyire , mi járatban van.
De a Cook idejében!
Csak gondoljuk el, hogy öten-hatan már ülnek a vasúti kocsiban; világot látott , európai emberek, akik hagyják egymást gondolkozni, tájat nézni, olvasni; azután egyszerre berobban közéjük egy hetedik, és felteszi a kerek világ szókincsének legfeleslegesebb kérdését: "Szintén utazni tetszik ?"
( Hát mi az Isten csodájáért ül az ember egy robogó vasúti kocsiban, ha nem azért, hogy utazzék ? )
Azután beszélni kezd és egy óra múlva már minden részletét tudjuk a családfájának, foglalkozásának, ügye-bajának.
Hát most melyik a kétféle közt a modern, művelt és irgalmas lelkű ember?
De mondjuk, hogy pozitív hidegség, merevség az, amit az angolnál felpanaszol az útitárs.
Ez jórészt a franciákkal való egybevetésből ment át a köztudatba.
Még csak rövid idővel ezelőtt is ez a két nemzet látta egymást leggyakrabban, mint utas.
És nemcsak az történt, hogy a franciák pezsgő, túlömlő temperamentuma mellett (noha ez is éppen úgy nem kivétel nélküli, mint az angol szótlanság) az angol merevnek látszott; - hanem értem úgy is, hogy akkor, amikor ezek a régi ítéletek kialakultak, a tipikus francia is más volt.
A gloire napjaiban (Waterloo előtt) a francia is sokszor nézte a világot csupán úgy, hogy az arra való, hogy annak tetején a gall kakas kukorékoljon és ugyancsak hangos volt mindenütt.
A fajilag tényleg csendesebb angolnak minden hangosság; a közfigyelem minden magára vonása "horrid " volt, rettenetes; az úriasság, önuralom, jó nevelés hiányának netovábbja; - és annak láttára, ami az ő természetével nem fér meg, valahányszor az angol nyilvános helyen hangos és osztentatív embert lát, rögtön végbemegy lelkében az , ami a Shakespeare egyik legangolabb angol hősnőjének, Cordéliának a lelkében megy végbe: hidegebbé, szótlanabbá, zárkózottabbá válik, mint valójában lenne.
Sem Shakespeare-rel nem gondolkozott, sem Cordéliával nem érzett az, aki nem érti, hogy ez utóbbi azért mutatkozik szeretetlenül merevnek az első felvonásban, mert Goneril és Regan ömlengésein riadt meg s azokhoz nem akar hasonló lenni.
És végre még egy dolog magyarázza az ő nyilvános helyen való hidegségüket.
Mint ők maguk bevallják: We are too conscious.
Elfogultak , tudják, hogy sokszor csúfolták őket, rágalmazták, ellenségesen nézték.
És nem tudnak egészen természetesek maradni.
De ha utaltunk a történeti eseményekre, ne utaljunk csak egy irányban.
- A francia gloire lehanyatlása után viszont az angol lett az európai színpad hőse s ez az idő teremtette meg a köztudatban ma is élő inzolens, öntelt angolt.
Persze hogy van ilyen köztük is.
De hol nincs?
És utazás közben, ha neveletlen, hetvenkedő embert látunk és azt mondjuk: nálunk jobb modorúak az emberek; - tudjuk -e mindig, ha vajjon egyazon osztály tagjait vetettük -e össze; urat úrral; nyárspolgárt nyárspolgárral?
És hadd tegyem hozzá , hogy ma az utazó angolnak azt a kellemetlen fajtáját sehol sem ítélik el szigorúbban, mint Angliában .
De persze míg a száz csendesen, békésen haladó kocsiról senki se beszél az utcán , de annak az egynek a hírével, amely nekimegy a másik kocsinak, embereket gázol , lámpavasat tördel, tele van az utca, úgy az emberek közt is azt vesszük hamarább észre, aki bajt csinál, nem azt, aki megvonul.
De mindez, ami a hidegségről él a köztudatban, az csak a véletlenül velük összekerült ember ítélete.
A családi és baráti kör nem panaszkodik erről és én mint útitársról is azt szeretném megjegyezni, hogy ha van az angolnak oka szólni, például ha tanáccsal, segítséggel szolgálatára lehet valakinek, akkor soha nem kívánnék jobb útitársat nála, mert ilyenkor mind előtérbe lép lelkében az udvariasságnak az a faja, amely az egyedül értékes , ugyanis amely az áldozattól sem riad vissza és amely udvariasságra az embert nem a tánc- és illemtanár tanítja meg, csak a jó szív.
Hogy a baj látására ez a nagylelkű természet megnyilatkozik nála, azt eléggé tudják az idegen nemzetek is; tudták az osztrák-olasz háború alatt szenvedő olaszok, tudták a görögök a filhellén időkben; tudták az amerikai rabszolgaszabadítók, akik iránt Anglia ötszázmillió koronával bizonyította be a rokonszenvét és tudjuk mi, akiknek Anglia akkor nyújtott baráti jobbot, mikor körülöttünk keletről-nyugatról csak halálos csapásra felemelt kezet láttunk.
De hogy a mindennapi élet mindennapi angolaira visszatérjek; - ugyan látta őket az a mindenttudó néppszichológus, aki az ő lélektanukat három-négy szóban elintézi; - látta őket valami népszerű emberüknek megjelenésekor hurrah-zni?
- Látta őket politikai gyűlésen; - cricket-mezőn való diadalkor; - vadászaton , kiránduláson, karácsonyi vígság közben és - választásokon?
Míg ezt nem látta, ajánlom, tartsa függőben az ítéletét.
Leigh Hughes említi , hogy például a manchesteri választást végignézte néhány kontinentális vendég és mióta látták, amint a méltóságos, korpulens gyapotkirályok, egymást nem is ismerve, összeölelkeztek, énekeltek, táncoltak az utcán; - egy tőzsdefejedelem pedig, lecsapva a cilinderét az aszfaltra, ráugrott mind a két lábával, mialatt a tömeg őrjítő zsivajjal, hurrázva és a győztes jelöltre a "jolly good fellow " -t énekelve hömpölygött az utcán, azóta a kontinentális vendégek is némileg módosult nézetekkel távoztak azt illetőleg, ha vajjon a temperaturát jelző higanyoszlop mindig valahol a fagypont körül van -e az angol lélekben.
És hogy a lassú lelki mozdulással, közömbösséggel vádolt tömeg, mint hallgatóság milyen tud lenni, arról nekem, aki oly sokszor állok előttük, szólni ugyan nem lehetne látszólagos dicsekvés, de egészen hallgatni pedig nem lehet valódi hálátlanság nélkül.
Hadd mondjam tehát minden más helyett csak azt, hogy a hallgatóságok legóhajtandóbb vonásai mind megvannak bennük: a szónokkal valami delejes áram folytán való rögtöni összekapcsolódás, ami csak a hallgatóság elme- és szívbeli gyönyörű egyensúlyából eredhet; - a komoly és víg részletekbe egyaránt belehelyezkedni tudás és az elismerő, meleg hála.
A hidegség, közömbösség vádjával szinte egybefonódott sokak tudatában az is, hogy a "business " -en, a kenyérhozó, pénzkereső foglalkozáson túl nem igen terjed az érdeklődésük.
És lám; - választ óhajtva adni, az ember gondolata végigrepül a földgolyón és azt látja, hogy a két földsark hangtalan jégvilágában; - az egyenlítő sárga izzású homokján, őserdők gyilkos lehelletű bozótjaiban hány olyan angol kutató nyugszik, aki abból az útból pénzeredményt semmit sem remélhetett, sőt arra sok pénzt áldozott; és elment lángoló tudásvággyal, vak önzetlenséggel, harcolt bajnoki bátorsággal és meghalt vértanúi fenséggel.
Hát még akik otthon, Angliában szenvedtek halált a börtönök, kórházak , gyógyszerek, mentőeszközök tanulmányozása közben, hogy embertársaikon segítsenek.
Ez mind nem nagyon alkalmas annak a bizonyítására, hogy az angol a " Kalmárok nemzete "; "a nation of shopkeepers ".
Jaj, de keserű és mélységes humora az a dolgoknak, hogy azt a lángeszű katonát , aki így beszélt, Napoleont, éppen a "kalmárnemzet" hadvezére és hadserege győzte le döbbenetes bátorsággal.
A "népjellemzők" becsületére legyen különben mondva, ezt a vonást, a bátorságot még ők sem tagadták meg az angoltól soha.
És ez a bátorság testi és lelki elemekből érdekesen szövődik össze náluk.
Már az ökölnyi gyereken látszik, hogy ez nem lesz az a fajtája a bátor embernek, akinél "a lélek kész, de a test erőtelen ".
A fürgeségre, erőfeszítésre kiképzett test jó szolgája lesz annak a léleknek, melynek a veszedelem látásakor első impulzusa az odarohanás, a go ahead, az előre!
És itt sem csak a katonát, sem csupán a fölényes szellemi életű embert értem az erkölcsi bátorság képviselője gyanánt, hanem százait és ezreit azoknak a tanulatlan, egyszerű bányászoknak, halászembereknek, csónakosoknak, akire magára is nap-nap mellett százszor mered reá a halál arca a bánya sírgödréből, a tenger hullámvölgyeiből és aki a habozásnak egy pillanata nélkül megy a bajtársát kimenteni.
És megy százszor még a gyerek is, fiú, leány egyaránt; másképp hogyan olvasnánk évenként annyiszor, hogy gyermeket díszítettek fel az életmentő éremmel.
A vérükben van, hogy nekik bátornak lenni könnyebb, mint gyávának.
Ugyanilyen ősérzés, primitív ősösztön a nemzetnél az izzó hazaszeretet is, de talán éppen mivel tudja, milyen erős ez, azért takarja el ezt is azzal a szinte zavart és szemérmes titkolódzással, amit minden nagy érzésére, felindulására szeretne ráborítani.
Ha valahol, távoli országban járva azt hallja, hogy megcsendül valami angol dal töredéke, abba nem belepirul, hanem belesápad; - nem hangosabb lesz tőle, hanem hallgatagabb.
És ha például évekig tartó katonai , tengerészi szolgálat, vagy más okú hosszú távollét után hazatér és meglátja Anglia partvonalát; - a plymouthi smaragdzöld hegyfokot vagy a doveri hófehér Shakespeare-sziklát, talán mindössze azt mondja, olyan szájszélmozdulással, ami mosolygás szeretne lenni, de inkább vonaglás: "Good old England "; - hanem ilyenkor az, aki megértő barát, az ne igen nézzen arra az emberre, mert az akkor a lelke fenekéig meg van rendülve és ezt még hozzá irtózatosan szégyenli is.
Kettős ok tehát, hogy ne kémleljük az arcát.
Nagy hazaszeretet nélkül sohasem tehették volna birodalmukat azzá, ami, csakhogy az angol patriotizmus lépést tart jellegben az idők menetével.
Amint az ököljog háttérbe kezd szorulni a vagyonosság, tanultság megadta prepotencia mögött, úgy alakul ki az újkori ember számára az a hitvallás, hogy ma a legjobb hazafi, országa érdekeinek legerősebb fentartója az, aki a legbecsületesebb, legképzettebb, legmunkásabb és aki képességeinek és munkája eredményének az országért való áldozására a legkészebb.
Ezek nélkül ma nincs hazafiság .
És itt érinti ezt az eszmét az a másik vonás, amit szintén sokszor hallunk az angolról: hogy nagyon szereti a pénzt.
Az igazság körülbelül az, hogy ezt ma kivétel nélkül mindnyájan szeretjük, de emlegetni, felróni csak annál szoktuk , aki meg is tudja szerezni, és annál pedig nem, aki csak plátóilag, par distance szereti, nem kevesebb vágyakozással, csak kevesebb sikerrel.
Bizonyos, hogy az angolban megvan a pénz értékelni tudásának igen erős érzéke és az is igaz, hogy akiknél közöttük ezt az érzéket más lelki tartalom nem egyensúlyozza, annál túlkapásra visz; - mint minden más fajnál.
De az angolnál a pénz tiszteletét más okok is magyarázzák.
Nemzetük erejének legbecsületesebb forrása az ipar és kereskedés volt ; sokkal becsületesebb mindenesetre, mint az ezeknél gyakran oly sokkal magasabbra emelt aggresszív, hódító hadjáratok.
Azonkívül az angol faj, az angol család lares et penatesei, házi bálványai közt a legmagasabb talapzaton a respectability áll, a tiszteletreméltóság, a rendezett élet tisztessége.
Olvassuk el regényeiket, drámáikat, nem valóságos Kain - bélyeg - e valakin az, ha tartozik itt is, ott is, ha bohém háztartása van, ha valamivel is port kell hintenie a világ szemébe?
Az ilyen ember az angol regényben, drámában már szinte a villain.
Nem "respectable ", ha az életének berendezése csak kicsit is rendszertelen; nem "respectable ", ha a templomának s egy-két jótékonysági dolognak nem rendes adófizetője, mint ezt oly tisztán látni az önkéntes adakozásoknak abból a hódolatra keltő készségéből, amelyre az angol társadalom nemzedékeken át volt nevelve azzal az eszmével, hogy aki nem tudja a magáét úgy beosztani, hogy abból pénzzavarba jutás nélkül más érdemes embernek is jusson egy-egy arányos töredék, az nem respectable.
A pénz sokrabecsülése minden angolban megvan, jóban , rosszban egyaránt és megvan minden társadalmi osztályban; - de a pénz helyes megbecsülése ma leginkább azok közt van meg , akiket Mathew Arnold "the great Middle Class " -nak nevez.
Ma ez az osztály érti Angliában a pénzzel való bánás három sarkalatos pontját , ugyanis hogy kell a pénzt megszerezni jogosan , megtartani okosan és tovább adni arányosan .
Az angol szegény osztály sok-sok rétege, amely a munkáskérdésnek, a labour problemnek nem azért nehéz eleme, mert unemployed, hanem mert unemployable (nem mert alkalmazatlan, hanem mert alkalmazhatatlan) - ez megszerezni sem igen tudja sokszor a pénzt, néha a fennálló rend, de néha a maga hibája folytán; - ha pedig megszerezte, a maga körében ez a szegény népréteg pazarabb vele, mint a középosztály; de természetesen pazar azután a pénzzel a hereditáriusan gazdag osztály is , amelynek a pénz megszerzése nem szerez gondot, de amelynek nem egy tagja ma, a túlzott fényűzés, az élet belső, mentális ürességének és a pénzen megszerezhető élvezetektől való teljes függésnek korában, - a pénzt sem okosan megtartani, sem arányosan tovább adni nem tudja.
Ennek a két végletnek, a legszegényebb és leggazdagabb osztálynak pénzbeli helyzete ma Anglia egyik nagy problémája.
A legszegényebb városnegyedek közt dolgozó social worker ( pap, egészségügyi bizottság, a szegénypénztár kezelője stb.) ugyanoly jól tudja, hogy az az osztály rosszul osztja be a pénzét, mint ahogy tudja a méregdrága ruhák, borok, szivarok, ékszerek szállítója, hogy az ő legrosszabb fizetői sokszor a legnagyobb nevek viselői közül kerülnek ki.
Tehát szintén rosszul osztják be a pénzüket.
Csoda -e, hogy a középosztály mintegy ösztönszerűleg is szilárd derékfallá tömörül ezzel szemben és hisz a pénzbeli rendezettség úriasságot, respectabilityt adó erejében?
Kialakult azonban egy egészen külön társadalmi osztály a pénzzel való bánás, a pénz megszerzési és továbbadási módja szerint: az úgynevezett smart society.
A könnyen, mulatságosan, fényesen élő és csak magáért élő, csak a pillanatnak élő réteg.
Ez nem azonos sem az arisztokráciával, sem a pénzvilággal; - vannak tagjai ebből is, abból is, a középosztályból is, a parvenükből is, de viszont valamennyi felsorolt osztálynak sok-sok tagja oly messze van a smart societytől, mint a két pólus egymástól.
Az angol társaság egy rétegében, mint Russel is mondja, aki pedig félelmesen jól ismeri őket, ma megvan minden vonása a késői római császárság szakadék szélén álló világának, de ne feledjük el, hogy a pávanyelveken élő Lukullus, a játéknyereségekből palotát tartó Milo, a kertjeit borral öntöztető Hortensius és az izgató mulatságok hajszolásában a betegségig menő Catullus nem a római jellem típusai, hanem a kor típusai voltak.
Ezért nem foglalkozom a társadalomnak azzal a frakciójával, mely ismerőseit bevallottan aszerint válogatja, hogy kinek a háza mennyi előnyt ígér: nem azzal a körrel, melyben a társadalmi képmutatás oly erős, hogy vasárnaponkint Beethovent játszani nem illő, mert azt hallják, de nagy pénzre bridge-et játszani lehet, mert azt nem hallják; - miért szóljak azokról, akiknek százai mind imakönyvvel sétálnak a templom utáni órákban a Hyde-park Achilles-szobra körül, de egymásnak nevetve vallják be, hogy a könyvet csak a tömeg épülésére hurcolják magukkal, mert templomban nem voltak; - nem időzöm azoknál, akiknek egész családi élete csupa laisser aller, laisser faire, laisser passer: - ez mind van Angliában, de itt csak ismételhetem, amit egy másik lapon mondtam, ez nem a nemzeti talaj produktuma, a talajt jellemző növények a jó növények szoktak lenni, a gyom nemzetközi növény .
Ez a túlcsapás magyarázható itt-ott egy nemrég letűnt kor más irányban való túlzásával, amely viszont szigorúbb volt a kelleténél és az embereket annak a bilincseiben akarta tartani, amit egyírójuk "The prison of Puritanism " -nak nevez.
Ennek a letűnt kornak túlzott angol vasárnapja, melyen még a gyermekek játékait is elzárták, - nevetni, levelet írni, zongorát kinyitni, újságot olvasni pedig a botránnyal lett volna egyértelmű: - ez maga sokért felel.
Akitől túlhajtott és ok nélküli önmegtagadást követelünk, azt mindig a képmutatás veszedelmének tesszük ki.
A világnak sok intézménye dörgő visszhanggal mondja erre az igazoló szót.
És így járt az angol társadalom is.
De a természet szerint egészséges és tiszta angol nemzeti lélek kezdi már egyensúlyba hozni a vallásosság isteni elemét az emberi elemmel, a mennyeit a földivel; - és kialakulóban van már az az angol vasárnap, amelyben nem lesz a képmutatásnak semmi eleme, de amelyet tisztán emberi, testi és lelki jóvoltunkért elfogadhatnánk mindnyájan , más nemzetbeliek is.
Mint egyik nagy gondolkozójuk mondta, a tízparancsolat egyikének átalakításával : Megemlékezzél, hogy a hétköznapot megszenteljed!
Aki a hat napon át úgy gondolkozik, szól és cselekszik, hogy azt a vasárnap legünnepibb órájában nem szégyelheti, annak a vasárnapot sem kell önkínzó eszközzé tennie.
Hogy visszatérjek a jól rendezett élet és pénzbeli helyzet tiszteletére, ezzel függ össze az is, hogy az angol az utóbbit abból a magasabb okból is kívánja , mert a szép életet csak ez biztosíthatja.
Commandò per istrade di fango non s ' ha tempo nè voglia d'alzar gli occhi al cielo .
De ha a jól rendezett vagyoni helyzet tisztelete az angolnál itt-ott a túlzásba csap és a pénzes embert magáért a pénzért tisztelik, akkor ez a felfogás már a gigmanity, amely képtelen szóért Carlyle áll mint felelős az örök bíró előtt.
Ő csúfolta a maga társadalmának egy részét azzal , hogy valakiről, aki giget tart, így szólnak:
- Azt hiszem, nagyon jóravaló ember: kocsit is tart.
De van az angol léleknek egy másik nagy kultusza: az arisztokrácia iránt érzett szent tisztelet.
Egy politikusuk azt mondta egyszer róluk: Nincs népszerűbb arisztokrácia és arisztokratább nép, mint a mienk.
- A naívságig megy az az áhítat, ahogy egy nagy nevet kimondanak, ahogy egy nagy név viselőjének még csak a kocsija kereke után is nézni tudnak.
Ha pedig egy lorddal beszélhetett egyszer, akkor az angol polgár nyugodtan hal meg: tudja, hogy nem élt hiába.
A "British matron" számára pedig csak valamit is az életben úgy tehetni, amint azt az arisztokrácia teszi: egekbe kelés.
Arra különben, hogy mit hogyan cselekedjünk, senkinek nem drákóibb törvénye, mint az angol középosztálynak az, hogy: ez így szokás .
Mindenki így teszi.
Következésképp így helyes.
Ami másként van téve, az "so foreign" "so un-English" és ezért "how funny !"
Milyen furcsa.
Az, hogy esetleg az ő szokásánál jobb, az mellékes.
" Furcsa" a cserépkályhák legjobbja, noha százszor jobban fűt a kandallónál ; furcsa a dupla ablak, noha az angol ködös levegőben elkelne; furcsa az, hogy más országban a pecsenyét nem só nélkül teszik a sütőbe; - furcsa még az egész francia főzés is, oh pedig Britannia asszony nemzeti jellegű konyhájának nem egy alkotása éppen olyan hatású, mint az angol humor: az ember nem tudja, inkább mosolyogjon vagy könnyezzék -e, ha szembe kerül vele.
Igen, a konzervativizmus mélyen gyökerezik a nemzeti lélekben.
Egyik kitünő hírlapírójuk maga mondja, hogy mikor a biciklit mint közlekedési eszközt általánosítani akarták, egy igen tipikus brit oroszlán felállt a hátsó lábára és dörgő méltatlankodással kérdezte, hogy hova jutunk az ilyen törekvésekkel és feleletet követelt erre a súlyos és mindent elsöprő argumentumra: "Hát ugyan őseink használtak -e valaha biciklit ?"
És mivel erre határozottan tagadólag lehetett csak felelni, boldogan érezte, hogy ő a maga részéről elintézte ennek az eszme-inváziónak a dolgát.
Hogy azután néhány év múlva egész háza népével biciklizett és szidta az elmaradt eszeveszett bolondokat, akik a bicikli áldásait meg nem értik, az megint a derék brit oroszlán természetrajzának egyik vonása.
Mert igaza volt az én lélektan-professzoromnak, aki egyszer azt mondta, hogy a flegmatikus embert nehéz táncba ugratni, de ha belekezd, akkor flegmatikusabb, semhogy abba hagyná.
Konzervativizmusról szóltam?
Az is igaz.
De érthető az a kifejezés is, amit egy írójuk használ: "Az a heterogén elemekből összealkotott valami, aminek angol ember a neve."
Ugy is van.
Az, aki apró dolgokban szinte mereven maradi, nem alkalmazkodó, a változtatást nem kedvelő, azért ha nagy dologba fog, akkor leráz magáról minden ilyen bilincset és lesz belőle a világ legjobb gyarmatalkotója , lesz sarkköri vagy egyenlítői ember, ahogy a szükség kívánja.
Másik ily ellentétes vonása az, hogy bár nehéz mozdulásúnak látszik, mégis, ha meg akar tenni valamit, csak magában bizakodik és az individualizmus sehol sem virul jobban.
Ez már a gyerekszobában kezdődik.
A fejtörőjátékok, a ruhának és a játékszereknek a gyerekkel való helyrerakatása, a feladat segítség nélkül való elkészítése, mind a "csináld meg magad, ne várj senkire" elvét szolgálja .
Valamint az a törekvés is, hogy amennyire csak lehet, minden családtagnak , mihelyt csak valamennyire is növekszik, legyen külön szobája.
Abban azután úr is, de viszont azért azután felelős is.
A szoba sokszor kicsi, sokszor spártai egyszerűségű, de van kinek-kinek.
És az ilyen otthonokban felnőtt nemzetnek kellett is, hogy vérévé váljék az individualizmus.
Nézzük meg azokat a mozgalmakat, mikor kórházakat, iskolákat, kertvárost, sőt templomot akar alapítani valaki.
Ez Angliában soha nem indul ki valami állami központból; - nekik az a kontinentális függés érthetetlen, hogy például beleegyezést kérni a kormánytól.
De az igaz, hogy azután "támogatást" sem kérnek.
- És nem ceremóniáznak; nem igen küldenek ki kebelükből bizottságokat az előkészítő gyűlést előkészítő gyűlés alkalmával, - és nem alakul minden egyes ember albizottsággá, - hanem két dolgot megtesznek: dolgoznak és adakoznak.
És itt ne mondjuk, hogy hja! mert ott a milliók az utcán hevernek.
Azt nem tudom .
Én még soha sem láttam angol milliót az utcán heverni, hanem azt igenis tudom , hogy Anglia legvirulóbb, eredményeiben legfontosabb intézményeit sem nem kormánypénzből, sem nem heverő milliókból alkották meg, hanem olyan zsebekből kikerült kisebb összegek segítségével, amely zsebekbe nem ömlött a pénz és sokszor csak mint munka dija került beléjük.
A legnagyobb londoni kórházak, azután az olyan főiskolák, mint Rugby, Eton , Dulwich, Oxford mind magánemberek alkotásai, a letchworthi, hampsteadi kertvárosok szintén; - Bournville és Port Sunlight nemkülönben, de mivel ezeket csakugyan egy-egy ember nagy vagyona alkotta, azért nem a többiek közt említem.
Részint a respectability iránt, részint a más is úgy teszi és mit mond a világ féle eszmék iránt való túlzott hódolat magyaráz meg egy részt abból a felekezeti vakbuzgalomból és szűkkörűségből, ami kivált a kisvárosokban jellemzi a középosztályt és amely felekezeti villongást oly helytelenül tekint valaki az angol ember vallásossága gyanánt.
Ez teljesen téves, a két dolog egyáltalán nem azonos egymással.
Az egyik kicsinyes, a másik tiszteletreméltó.
Mikor az angol emberben a felekezeti érzés kerekedik felül, amely sokszor szűkkeblűséget mutat, akkor megint inkább a respectability, meg a mit mond a világ és a konzervativizmus az, ami a felszínen van.
Ha az ő maga köre például legnagyobbrészt egy és ugyanazon egyházhoz tartozik, akkor azt a "good form" is úgy követeli, hogy ő is oda tartozzék és aki nem közülök való, nos... az azután messze is áll a kisvárosok "legjobb körétől ".
Igazolja ezt az adoma anglikán papja is, aki a kertjében szép és Istennek tetsző foglalkozást űz : gyümölcsfákat, virágokat szabadít meg a hernyóktól, csigáktól.
Lelke ellágyul a " ne ölj" megtartásáig is; nem végzi ki a szegény férgeket, hanem nyugodtan hajigálja át a másik kertbe a szomszédokhoz, mert hiszen azok "más felekezetűek ".
A világ véleményétől függő magatartás okozta azt is, mikor egy vidéki városban a pap és az ő legközelebbi köréhez tartozó családok rémülettel vették tudomásul , hogy az, aki községükben házat és földet vett s már rendezkedik is a végleges letelepedésre, nem más mint Darwin!
A pap rögtön kiadta a jelszót: Ki van zárva, hogy ő és a családja annak az embernek a küszöbét átlépjék!
- Igen ám, de amint az idő múlt, a papné látta , hogy Darwint (aki - bármilyen sok volt is nála a rováson - tagadhatatlanul "jó családból való volt ") sorra látogatják ám a grófság legnagyobb familiái!
De hiszen akkor oda mégis csak el kellene menni.
Nem Darwin tiszteletére, hanem hogy az ember ki ne maradjon abból, amit "a legjobb körökben is úgy tesznek " .
Befogattak tehát a családi, parochiális batárba, de a pap még a felhágón állva is szót emelt: "Annyit mondok azonban, kedvesem, hogy ha az az ember esetleg feláll, hogy az Istent káromolja, én azonnal elhagyom a házat !"
De ezek mind olyan kis túlzások az angoloknál, amelyek szintén mindenütt megvannak; - míg az angol nemzet valódi vallásossága volt jórészt az az alap , mely társadalmunknak az egészséges és tiszta fejlődést biztosította.
És ezt divatos felfogások, átvonuló áramlatok nem fedhetik el a szemünk elől; - bárhogyan próbálná is valaki kerülni annak bevallását, az igazság az, hogy a fontosság mértéke, amit a vallásos érzésnek tulajdonítunk , mértéke mindig a magunk lelki értéke és előkelőségének is.
És Anglia történetéből ki nem sodorható, rajta mindvégig átfutó fényes szál az, hogy Anglia legnagyobb vezetői, még pedig politikai vezetői, (akiknél a vallás, ha az csak "ábrándokba merülés" lenne, nem nyert volna sok helyet) mind erős, forró vallási életet élő emberek voltak.
Morus Tamás, Wolsey, Cromwell, Milton, Gladstone.
A vezetők ilyen lelki életet csak ott élhetnek és az ilyen lelki életet élő emberek csak ott lehetnek vezetők, ahol a néplélek egészséges és tiszta.
Egészséges és tiszta.
Ez az a két szó, ami az embernek először jut eszébe akkor is, ha angol tömeget lát akár a játéktéren, akár a gyűlésteremben, a színházban, az utcán, a templomban és ugyanez a két szó jut eszünkbe akkor is, ha a nemzet lelki életébe is bele tudtunk hatolni.
A lélek egészsége és tisztasága sugárzik ki az angol könyv, az angol dal, még az angol népdráma legtöbbjéből is.
Nem egyszer egy kicsit egyhangú; a képzelet, az átlagos angol léleknek ez a hátramaradt hajtása gyengén mutatkozik benne ; itt-ott túlcsap benne a szentimentálizmus; - forgószél elsodró erejével nem ragad meg talán bennünket, de a forgószeles viharok szemétjéből nem szór ránk semmit.
Élceknek, vígjátéktárgyaknak, elmés mondásoknak az a fajtája, melyekben a kontinens nem egy népe oly kiapadhatatlan forrását látja a képzeletcsiklandó pikantériának, az az angol lélekre, erre a természet nagy szeretete folytán szinte ősemberinek megmaradt pszichére nem tesz sok hatást; - becsületes acélkék szemével az angol publikum olyanformán néz az ilyen szellemi táplálék nyújtójára, mintha azt kérdezné: "Well; and then ?"
" Nos és azután?
Hisz ezt mind tudjuk; hát mi ebben a tréfa és a pikantéria ?"
Ebben az angol lélek egy szála szinte Shakespeare-rel függ össze.
Tragédiáiban , ahol Shakespeare leginkább ő maga, tudjuk, hogy az elementáris, ősemberi lélek hőforrása úgy buzog ki belőle, hogy az élet dolgairól primordiális vakmerőséggel beszél, de azért mondja meg bárki, érezte -e valaha úgy, mintha Shakespeare az érzékingerlést kereste volna?
Azaz ha valaki érezte, inkább ne mondja meg, mert dicsekedni valója nem igen van vele.
Az, hogy miben talál és miben nem talál tréfát az angol lélek, ez visz át bennünket egyik legsarkalatosabb sajátságukra: az angol humorra.
Ez nemcsak minőségére nézve más, mint a francia "esprit gaulois" vagy a német "Mutterwitz " , hanem más abban is, hogy nem bizonyos külső esemény révén pillanatnyi ütés kicsiholta szikra, hanem inkább állandó életfelfogás, természetből eredő világnézet.
Megnyilvánul az élet mulatságaiban, ahol a leveretést jó kedéllyel, a győzelmet póz nélkül és önmérséklettel kell viselni; de megnyilvánul az élet munkájában is és ott ez a humor képesíti az angolt a nemzeti mottóvá vált tryagainre.
Próbáld meg újra!
És lám, ennek a tenacitynek , az erőfeszítésben való "nem engedésnek" ez a hatalmas sajátsága tette azt, hogy sok olyan eredményt értek el, amelyeknek nagyságához sok más nemzet gyakori irígysége lehet csak a mértékünk.
Ez az irígység adta sok élclaprajzolónak a kezébe az irónt, amikor elméskedve oly sokszor bulldognak rajzolják le az angolt.
Aki ezzel sérteni akar, az bizonyára sohasem volt elég szerencsés ahhoz, hogy személyes jó ismerőse legyen a - bulldogok között.
Mert aki tud dicsekedni ilyen ismeretséggel, az tudja, hogy a bulldog a legszebb jellemű és az embernek becsülő szeretetét legjobban megérdemlő kutyafajták egyike.
A kötelességérzet fanatikusa, a nehézségekkel, munka közben neki jutott szenvedéssel mit sem törődő, a maga szunnyadó erejének nyugodt tudatában megindítóan jó természetű, ahhoz, akihez kötelékek csatolják, meglepően gyengéd , támadó csak akkor, ha azt fenyegeti baj, amihez egyszerű, átlátszó lelkével ragaszkodik, de ha valaki jog nélkül közeledik, akkor a bulldog azt, amihez őt jogok és kötelességek csatolják, védeni fogja minden poklokon keresztül.
Mintha csak az angol humorra gondolt volna Scherer, mikor azt mondta: "Az élet bajait nem szenvedélyesen panaszolni, nem az ég és föld ellen fellázadva dühöngeni miattuk, hanem a mélyen megindult, de önérzetét megtartó egyén lelki egyensúlyával a mérget nyújtó világot nem megtámadni, hanem vagy kinevetni, vagy fel sem venni: ez az emberi gyengeség ereje, a szenvedés magasztos megtorlása, a tűrés fensége, a kedély dacos játéka."
Azt a könnyezve mosolygó és mosolyogva könnyező angol humort különben, amely nélkül a valóságban is, az irodalomban is, egy egész világ lelki élete lenne szegényebb, mit részletezzük tovább, mikor egy egyéniség tisztán őrzi és világosan kitárja azt mind az idők végezetéig, az , akinek gondolkodása az angol lélek márványba vésett képe: Dickens.
Humorán néha úgy nevetünk, mint a játszószoba primitív bohóságain kacagó gyerek ; néha úgy, mint a maga pajzán, animális vidámságával nem bíró fiatalság; néha , mint az élet napközi munkaóráit élő ember, kinek egy percnyi váratlan felvidulás csak annál jobban esik, mert az élet úgyis komoly; néha meg úgy, mint a kandallónál karszékben ülő aggastyán, akinél már az ég peremén álló nap csak visszanézni tud és visszanéztében megenyhítő, aranyos fátyolt vet mindenre.
De akármelyik módon nevettetett meg bennünket Dickens: azt, hogy nevettünk, egy pillanatig sem szégyeneljük soha.
- - - - -
Aki nekünk valaha is azt mondja az elavult közhelyekkel, hogy az angolban nincs melegség, lelkesedés, vígság, költői lendület; az elfeledte azt, hogy az angol ember egyszerű, tornyok és oszlopsorok, stuccocifrázat és aranyciráda nélkül való házának ezer szépsége, vonzó vonása mind belül van, kertjének leggazdagabb flórája nem a ház előtt, hanem a ház mögött és hogy házatájának igazi központja nem valami utcára néző könyöklő, hanem a tűzhely tiszta, meleg ragyogása.
Akit John Bull beereszt abba a házba, kertbe, ahhoz a tűzhelyhez, az sohasem kétli többé azok kincseit, derűjét, melegét; de aki mindezt nem fedezhette fel , mert nem eresztették a küszöbnél beljebb, az ne feledje el, hogy a természetet nagyon szerető, nagyon értő s a természettel nagy közösségben élő embereknek emberismerő ösztöne szinte félelmes: - ha az érkezőt nem eresztik magukhoz közelebb, az érkező egy kicsit mindig magára is vessen érte.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE