ELSŐ FEJEZET.
Illatos nyári éj volt.
A magas égboltozat telve csillagokkal; alant uszó felhők tarkiták a láthatárt, melynek távolában, kétes körrajzokban, bérczes, erdős hegylánczolat emelkedett.
A sutáni uradalmi kastély ablakai tárva voltak.
Az erkélyre nyiló ajtó mellett magas , erőteljes férfialak támaszkodott a falhoz, szivarral szájában.
A rácsozathoz közel alacsony kanapén egy hölgy ült, az uradalom tulajdonosnője, özvegy Szolcsányi Imréné : karját a rácsozatra, fejét karjára támasztva, szemlélte a csillagok esését, felhők száguldását; s amannak majdnem egészen hátat forditva, folytatta vele a társalgást , mi rá nézve közönyös, unalmas volt, de társát élénken látszott érdekelni.
- Neked nagy teher lesz az ifju - mondá a férfi gyorsan, idegesen; mig sötét kifejezésü szeme zöldes fényben csillogott a félhomályban.
Az özvegy pár perczig hallgatott.
- Meglehet - viszonzá aztán halkan, közönyösen, mintha terhére volna sógora , Szolcsányi Balázs jelenléte s csak azért felel, hogy mondjon valamit.
- Miért engeded meg, hogy ide jőjjön?
- Ez nem tőlem függ.
Tristan szabad ura tetteinek.
Huszonhat éves, rég elvégezte tanulmányait, s hogy mostanig nem jött Ivándra, az a jele, hogy nem vágyott a vidékre.
- Mi czélod vele később?
Mert, hogy itt hosszabb ideig maradjon, az lehetetlen .
Tiltja ezt bátyám, férjed utolsó kivánsága, ki pályát jelölt neki, s határozott akarata volt, hogy Tristan kövesse azt.
- Mindezekről majd beszélek vele.
- És ha ő nem akar távozni?
Szolcsányiné meglepetten fordult sógora felé.
- Nem akarna távozni!
Miért, mi okból?
Hogy érted ezt...
- Ha ő például jobbnak, kényelmesebbnek tartaná itt maradni és semmittevésbe töltené napjait, mint Ivánd ura?
- Ezt nem tehetjük fel róla.
- Miért ne?
Fáradság nélkül, mások kegyéből jutott mindahhoz, a mivel bir, miért fáradjon, ha könnyen s kényelmesen töltheti napjait.
- Ezt nem teszem fel róla.
- Teljesen bevégezte tanulmányait?
- Még pedig fényes eredménynyel.
Az utolsó időt, mint tudod, Párizsban tölté, azelőtt Drezdában, Berlinben tanult, mindenütt együtt volt egy fiatal francziával, Lazas Viktor gróffal, kivel egykoru s iskolatársak és mint látszik, elválhatatlan barátok , s kinek anyja magyar volt.
Balázs gróf leverte szivarjáról a hamut, elhagyta helyét, párszor föl és alá járt az erkélyen, igen rosz kedvben látszott lenni, azután helyet foglalt sógornéjával szemben, ki kérdőleg függeszté reá szép, mélypillantásu szemeit, s halvány, nemes kifejezésü arcza észrevehető türelmetlenséget mutatott.
- Félek, Marie, hogy e nevelés Tristánra nézve nem jó eredményre vezet a jövőben.
- Bátyád kivánta igy.
Méltó nevelésben óhajtá részesiteni fogadott fiát, ki végre is Csáthy gróf s illő, hogy rangjához méltó műveltséggel birjon.
- Mi czélja volt tulajdonképen Imrének vele?
- Soha sem lévén gyermekünk, egész gyengédségét ez ifjunak áldozta, kit fiaként szeretett: fájdalom, hogy nem érhette meg az eredményt, s mint fejlett ifjut nem láthatja Tristánt.
- Fájdalom!
Most nekünk gyülik meg majd vele a bajunk, ha ő véletlenül kellemetlen , kiállhatatlan egyéniség.
Senki sem ismeri őt közülünk.
- Mindenki szellemes és kellemes embernek mondja, s hogy eszes és tehetséges , mutatják tanulmányai, a fényes iskolai bizonyitványok, miket évről-évre hazaküldött ; hogy szerény és háladatos, férjemtől tudom, ki minden találkozás után dicsérte őt, s elárulják levelei, miket elég sürün váltott vele.
- Nyolcz év előtt, akkor tizennyolcz éves ifju volt, alig emlékezem reá.
- Átkozott kellemetlen helyzet! - kiáltá helyéről felpattanva Balázs; az izgatottság nem hagyta nyugodni.
- Miért, mi kifogásod lehet az ellen, ami természetes, mi előre látható volt s mit évek óta mindnyájan tudunk.
- Meg sem lehetne azt mondani.
Ezer apróság, százféle kicsiség és azon titok, mit őriznünk kell minden idegen előtt...
- Én mind e félelmeket nem értem - viszonzá igen komolyan, s fájdalmas sóhajjal Marie, mi a titok szóra lebbent ki ajkai közül.
- Azon percztől, hogy átveszi birtokát, s köztünk lesz Tristán: többé nem idegen; hozzánk tartozik, családunk tagjának tartja magát, hisz végre is az élet javát, vagyonát férjemnek köszönheti.
- E vagyon nélkül ma koldus volna.
- Az sohasem koldus, ki tehetséges, tanul és igyekszik, s ő ezt tette volna.
- Te ismeretlenül is rokonszenvezel vele.
- Nem helyeslem azon nevelést, melyben Imre részesité.
Mi czélból gerjesztett benne igényeket?
Külföldön tanittatá, azután utazni küldte: minek?
Mi lesz belőle?
Nagy urat csinált a vagyontalan, s alkalmasint sanyaruságban nevekedett gyermekből, nem gondolva meg, hogy ily igényekkel nagyobb vagyont kellett volna számára hagyni, mint amint tette.
- Munkára akarta őt utalni.
A vagyonosság többnyire henyeséggel jár s ő hasznos munkást kivánt adni benne az országnak, mely tehetséges főkben s szorgalmas szakemberekben oly szegény.
- De hát czél- és szakszerü nevelést kapott Tristan?
- Reáliskolákban tanult, a technikát hallgatá, ez irányban képezte magát.
Két év óta azért időz Párisban, hogy a magasabb épitészeti szakmában gyakorlatilag folytassa tanulmányait.
Hogy miféle pályát választott, nem tudom; azt majd megmondja ő maga.
- Neked látatlanban is ellenszenved van iránta - viszonzá mosolyogva Marie grófné, - s csak azért nem mondom meg, mi ennek az oka, mert nem akarlak zavarba hozni.
- Alkalmasint csalódol, bármily okot gyanitasz!
Tristan nekem teljesen közönyös, csak mint gyermeket láttam őt.
Hogyan fejlődött, milyen lett a fejlődés alatt , kivül-belül: fogalmam sincs róla s azt, hogy vetélytársamnak tekinthetném őt, talán csak nem teszed fel rólam?
- Thisbénél? - kérdé észrevehető kellemetlenül érintve Marie.
- Ki tudja?
Te régen udvarolsz neki s ő sem igent, sem nemet nem akar mondani.
Hogy mi ennek az oka - magam sem vagyok tisztában vele; holott majdnem én neveltem őt s más dolgokban teljesen őszinte irántam.
- Nem is lett arra még felhiva, hogy »igent« vagy »nemet« mondjon.
- Szóval nem; de nagyon jól tudja ő, hogy tőle függ, miként erre általad felhivassék.
- Ki tudja! - viszonzá fellobbanva Balázs gróf.
- A türelemnek is megvannak határai , s hugod régóta kemény próbára teszi az enyémet.
- Csendesülj Balázs, - mondá halk, zengzetes hangján Marie grófnő, azon nyájas mosolylyal, mi csak neki volt sajátja.
- Thisbe azon mély érzésü, komoly jellemü leányok közé tartozik, kik semmit sem tesznek félig, vagy meggondolatlanul.
Ha valamire elhatározza magát, amit érzésből vagy meggyőződésből tesz, időt kell neki arra adni.
- Nem volt -e két év óta elég ideje?
- Másnál talán sok is volna ez: nála lassabban megy minden, s én azt hiszem, ha eljött az idő, ő maga mondja meg neked kérdés nélkül azt, amit tudja, hogy óhajtasz tőle hallani.
Balázs rendesen sötét kifejezésü arczára reményteljes mosoly ült e biztató szavakra , visszament helyére, mit ujra elfoglalt, de nem felelt.
Mindketten gondolatokba mélyedve ültek.
A hold lejebb és lejebb ereszkedett a távoli magas bérczek fokáról ; ezüstös fénnyel szőve be a kert fehér utjait, a terasse kövezetét, s apródonként haladva be az ajtón és ablakokon a kastély belsejébe, hol a távoli szobák egyikében e perczben csengő ének és zongorakiséret hangjai verék fel a csendet, s vallásos hymnus, vagy dicsérő magasztalása a nagy mindenségnek tölté be a levegőt, az éjszaka némaságát.
- Thisbe! - mondá élénken kapva fel fejét Balázs gróf.
- Azt hittem már alszik, ma egész nap nem jól érezte magát.
- Mily szépen énekel - folytatá elragadtatva Balázs, mialatt Marie grófnő önkéntelen elmosolyodott, látva sógora arczán a lelkesülést, s tudva, hogy az nem annyira az éneket, mint az egyént illeti.
- Ő az egyedüli hármunk közül, ki Tristant ismeri - mondá Marie grófnő, ujra felvéve az elejtett beszéd tárgyát.
- Két év előtt férjemmel Párisban volt Thisbe, s ott találkozott vele.
- Mit mondott róla? - kérdé élénken Balázs.
- Keveset, de jó benyomást tett reá, mint mindenkire tesz az ifju.
De semmi különös dicséretet nem hallék tőle; sem pedig az ellenkezőt.
Balázs izgatottan járt fel és alá a terasseon; ugy látszott, izgatottsága nem hagyta nyugodni, s egy eszmét vagy félelmet rejtegetett, mit Marie asszonyos finomsággal rég kitalált, s kis idő előtt szavakba is öntött, bár csak rejtett vonatkozással.
- Melyik vonattal érkezik holnap Tristan? - kérdé egy idő mulva megállva a grófné előtt.
- A délivel; pontban egy órakor lesz itt.
Elébe akarsz menni?
- Még csak ez hiányzanék!
Nem kell oly nagyon kényeztetni az urfit, ugy is fogadni mernék, hogy kiállhatatlan, elbizakodott.
- Mindenre, a mivel bir.
Vagy nem mondhatja -e a sors választottjának magát.
Nem volt neki egyebe grófi czimnél s szegénységénél: és ime, mint a tündérmesékben, akad egy pártfogó, ki nevelteti őt, s birtokot ajándékoz neki, ez hallatlan a mai világban.
- Talán nem érdemetlen a sors e véletlen kegyére.
- Majd meglássuk.
Figyelemmel kisérem minden tettét, minden szavát.
- Nem leszesz elfogult iránta?
- Elismerendem érdemeit, de hibáit kérlelhetetlenül üldözöm.
- Én majd pártját fogom!
Ugy bánok vele, mint fiammal, kötelességem ez.
Férjem ajánlotta szeretetembe - halálos ágyán.
- Te még nagyon szép és elég fiatal vagy arra, Marie, hogy ezt a szerepet nem játszhatod huszonhat éves ifjuval szemben; s legjobb, ha mindjárt fel is hagysz e tervvel, - mondá látható kellemetlen hatással Balázs.
Marie szeliden mosolygott.
- Minden szeretettől meg akarod fosztani e házban? - mondá majdnem érzékenyen.
- Bátyádnak fájdalmat okoznának szavaid, ha élne, ésha hallaná.
Ő nagyon kedvelte Tristánt.
Balázs gróf észrevehető zavarban volt: - Nem jól értetted szavaimat, nincs igazad !
Különben a jövő s tapasztalás tanit meg arra, mit érezzünk az uj és ismeretlen jövevény iránt.
Meddig szándékozik itt maradni?
- Nem tudom.
A meddig kedve tartja, maradhat, én szivesen látom őt.
Alkalmasint, mig birtokát átveszi.
Balázs ajkába harapott.
Nem felelt.
A terasse tulsó oldalára ment, honnét jobban hallhatá az ujra és ujra felhangzó bájos ének hangjait.
Marie örülve, hogy vége szakadt a beszélgetési tárgynak, egészen a felséges éj, s a titokzatosságában nagyszerü táj szemléletének adta át magát, mig eljött a lefekvés ideje.