ELTE regénykorpusz

Lássák, ez elégtétel.

Ha már végigszenvedtünk egy hosszú életet, írhatunk regényt róla; s ha magunk nem tanultunk is semmit, taníthatunk legalább másokat.

Dolgozószobám ablakain a nehéz függönyök egészen leeresztve.

Fényes nappal van odakünn, én idebenn gázlámpánál dolgozom.

Nem tekinthetek szemébe a napnak .

Világosság, fényes, világos éjszaka legyen körülöttem, homály és árnyék nélkül , nyugodtan, mozdulatlanul égő lángok, melyeknek élete én tőlem függ.

Kényelem, perzsa kényelem vesz körül, hivogató puha karosszékek, álomkináló, puhaszinü kerevetek.

Ha akarom, csinálok magamnak déli tizenkét órakor éjfelet és ledűlök a vetett ágyra és beletemetkezem az altató, puha párnákba és - itt következik tulajdonképen egy de - minden megvan, de aludni nem tudok.

Öt esztendő óta a legjobb társaságban élek: egyedül vagyok.

És ezalatt az öt esztendő alatt a legboldogabb ember lehettem volna, ha ettől az egytől is szabadulhattam volna.

Kellemetlen úr nagyon.

Néha megnézem őt a tükörben: utálatos úr nagyon.

Egy szerencsétlen szabású, aszott arcz mered ilyenkor felém, sárga, túlságosan bőre szabott arczbőrrel, mely itt is, ott is ránczokat vet.

Bozontos, szürke tüskék verik föl az állát: mért nem borotválkozik gyakrabban?

- És ezek a szemek, ezek a szürke szemek, melyek valamikor kékek voltak, de megfakultak, színüket hagyták!

És színehagyott az egész fiziognomia, a kopasz homlok, a fakó, gyér hajzat és színehagyott a gondolkodása és a hangulata is.

Szeretnék szabadulni tőle, szeretném főbe lőni, de hozzá vagyok nőve, egy vagyok vele.

Sajátságos, de ugy van.

Ez az ember, a ki egyébre se ügyel, csak a podagrájára, és én, a ki még erre sem ügyelek, egy és ugyanaz az ember.

Közös testben élünk.

És nem számítva csúf, aszott külsejét és a podagráját, van olyan ember, mint én.

Azonos az ízlésünk, azonos a gondolkodásunk.

Csak egy dologról nem vagyunk egy véleményen: ifjú korunkról.

Ha ez a téma szóba kerül, akkor ő panaszkodik és poklokra itéli a multat, én pedig természetszerűnek találom és némi önelégült kárörömmel hivatkozom reá, hogy tudtam én azt előre és meg is mondtam előre.

Irritált elmém akkoriban előrefutott vagy harmincz esztendővel és láttam magam fehér szakállal , roskadó testtel és onnan visszanéztem a jelenre és az ugy tűnt föl nekem, mint egy ősziesős táj, ködösnek, nyirkosnak, sivárnak...

De hát szó a mi szó, mégis csak különös teremtés az ember.

A milyen furcsa az, hogy most két embernek érzem magamat, ép olyan furcsa az, hogy meg kell szenvednem a multért.

Valamikor egy fiatal ember elkövetett mindenféle hóbortosságot és most egy öreg embernek, a ki soha semmiféle bolondot nem követett el, kell megszenvedni érte .

És az a hajdani fiatal ember és ez a mostani öreg ember tényleg két egészen más teremtés.

Nincs az a fantázia, amely hasonlatosságot találna közöttük.

Még csak nem is éltek egy időben.

Egy szép napon meghalt a fiatal és támadt az öreg ember.

Az dőzsölt, ez viseli a költségeket.

Amaz sohasem törődött a jövővel, ennek meg kell sínleni a múltat.

Hol itt az igazság?

Csak emlékszem reá.

Itt az asztalomon, üvegfedő alatt áll az arczképe.

De nélküle is megelevenülnének a vonásai.

Sugártermetű, szép szőke fiú volt, gyermeteg kék szemekkel és aranyos lélekkel.

Gyermekszemekkel gyermekjátéknak nézte az életet, mig az durva kézzel arczul nem csapta.

Szenvedett, sokat szenvedett , de nem tudott róla.

Csak én érzem mostan, a mint az emlékek agyamba tolulnak, a kínokat, melyeket ő csak átálmodott, elgyötörten, elcsigázva, egy meddő élet romjai alá elevenen eltemetve, revideálom ezt az életet és találok benne sok, sok számitási hibát, melyeket nem én követtem el.

És homályosan rémlik előttem, hogy derűs , napsugaras napjaim is voltak, a mikor a karcsú ifjú termet megremegett a boldogságtól, de ezt a boldogságot nem tudom ujra átérezni.

Csak a szenvedésnek és a búbánatnak van életereje, az üdv és a kéj meghal abban a pillanatban, a melyben született.

Nyugosztaljon Isten a sírban, a melybe sülyedtél, aranyos lelkű, könnyelmű, dévaj fiú te, én hűségesen virrasztok hamvaid felett.

Nem tudok rád állandóan neheztelni, bár sokat vétkeztél ellenem.

Rideg, örömtelen magánosságban, önmagamnak betegápolója , kesernyés, zsörtölődő hangulatban fújom a füstkarikákat és nézek hátrafelé.

És kitárom üres lelkemet az elmúlt szenvedések kisérteteinek, melyek itt rajzanak körülöttem az én mesterséges éjszakámban és engedem magamat általuk gyötörni.

Olyan hideg volna az életem ez égető pokol nélkül!

S ha érzem, hogy e vén szemek fölé nedves fátyol szövődik s valami nevetséges lágy érzés fog el, mintha szánnám magamat , akkor a multból éltető, átható fenyőillat száll felém és egy fényalakot látok magam előtt, a ki egy szöszke kis főt nyugtat a keblén s lágyan nyomja ajkait a gügyögő kis szájra.

Anyám, édes anyám!

Engedd öledbe hajtanom a főt, mely szárazzá, öreggé fejlődött, de ugyanaz, mint a melyet csókoltál.

Széles e világon te vagy az egyetlen, a kihez a saját hangomon, a régi gyermeteg hangon szólhatok.

Tüzes fejemet öledbe hajtva , föltekintve szelid szemeidbe, hadd zokogjam el, a mi a szivemet nyomja, hadd sirathassam önmagamat s vigasztalódjam azzal, hogy az első szeretet, mely szive vérével táplált engem, midőn gyermek voltam, még most is buzog nekem, mikor kipattant már a bimbóból az örökkévaló végtelen kárhozat!

Nincs, nincs!

Valahol messze, tengeren túl, hideg hant alatt nyugszik ő is.

És nincs senkim, a kinek szólhatnék, és a podagra szaggatja a csontjaimat, állhatatosan , türelmetlenül, mint egy látogató a csengetyüzsinórt s bármilyen kellemetlen is ez a vendég, nem mondhatom neki, hogy az úr nincs otthon!

Kóbor Tamás

Muzsika és parfüm

I. PRAELUDIUM.

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Kóbor Tamás

Muzsika és parfüm

I. PRAELUDIUM.