ELTE regénykorpusz

Akkoriban töltöttem be negyvenedik évemet, és néha-néha nagyon szerencsétlen napjaim voltak; valamely katasztrófától rettegtem, amikor reggel kinyitottam a szemem; az éj tele volt balsejtelmekkel; mindig azt hittem, hogy már nem élek soká - kezdte elbeszélését útitársam, akiről nem tudtam sokkal többet, mint amennyit útitársairól szokott tudni az ember, akikkel egy hosszú napot vagy egy végtelennek látszó éjszakát a gőzhajón vagy a vasuton eltölt.

( Már régen elment a kedvem attól, hogy új emberekkel megismerkedjem, de útitársam szimpatikus, nyugodt , szomorú szemű, deres hajú és főként igénytelen úriembernek látszott, akiről feltételeztem, hogy nem aspirál egész éjszakai nyugodalmamra.

Holdfényben utaztunk, a fák megannyi szoknyás kísértetek, a világos mezőkön azok a láthatatlanná válott rókák ügetnek, amelyek valamely rejtély folytán örökre eltűnnek a vadász szeme elől, egy ezüst sóhajtásos tónál vadludak szálltak nagy messziségben, a vasuti töltés mellett futó szürke országútról az volt gondolható, hogy rajta boldogtalan emberek mendegélnek a fák lassú szívverés módjára ingó árnyékaiban, olykor kis fehér házak tűntek fel, mint heverő kutyák, egy falevélnyi ablak mögött mécses égett, tán most gyilkolnak meg valakit, vagy utolsókat hörög egy haldokló vén paraszt; utolért az eső, mint a bánat, és az elsötétedett éjszakából könnyeket vert a részvétlen ablakra ; - vajon mit csinálnak azok, akiket szeretek? - gondoltam magamban fázósan, mintha soha többé nem hallhatnám kedves szájak kedves, tetszetős beszédét, és csak az útitárs szomorú szavai hangzanak fejem körül, mintha a halál a bibliát olvasná. )

Nem akarom sokáig untatni életkörülményeimmel - folytatá útitársam.

- Haszontalan fecsegés volna az, mint az útitársak szokásos, álmos, érdektelen előadása, amíg a vonatot várják egy állomás dohos várótermében, s a jelzőharang konokul hallgat a háztetőn.

Azt vettem észre, hogy az emberek többsége mindig vásárra megy.

A legnagyobb ritkaság a vőlegény.

Az a lovagregénybeli bolond pedig, aki tíz-tizenkét óra hosszat rázatja magát vasúton, kocsin, szánkán, hogy egy nő kezét megcsókolhassa, hogy a suttogó hangját hallhassa, hogy a szoknyáját vagy a zubbonyát megszagolhassa, hogy imádkozó hangon, visszafojtott szuflával szavakat mondhasson egy kert végében egy lugasban vagy egy gyalogösvényen, ahová a nő titokban, az ágyból szökött ki - az olyan bolond ritka, mint a fehér holló.

Valamikor ilyen fehér holló voltam én, úgy robbantam a szerelemtől, mint a dinamit a kőbányában, amelynek aztán egy darabig húzódik sárga füstje a hegyoldalban, majd elvész nyomtalanul .

Annak örültem, ha az út jó részét tengelyen, őszi esőzésben , boldogtalanná ázott köpenyegben kellett megtenni, mint Petőfi idejében utaztak a vőlegények.

Zsidó korcsmákban megérintettem a háziáldást.

Haramiavilágból itt maradott csárdásokkal töltöttem az éjszakát.

Tagbaszakadt szolgálóknak ígértem házasságot, amíg szent szerelmemhez utaztam.

Nem voltam ostoba.

Kihasználtam az utazás gyönyörűségeit, többnyire részeg voltam a bortól, tájképtől, hársfák vagy állomások szagától, elmerengtem keresztutakon, és szívesen elhittem mindent ismeretlen emberek arcáról, beszédéről, nők kíváncsiságáról, elfelejtkezett szemekről.

Gondolatban sok ezer nővel volt viszonyom a magyar kisvárosokban, ahol egy-két napot töltöttem.

Iskoláslányok szalagos cipőjén felejtettem a tekintetemet , és a templomban olyan erősen néztem a menyasszony szemébe, amíg az elpirult .

Földbirtokos-asszonyoknak mondtam felejthetetlen hazugságokat, pedig tudtam, hogy közeledik már az állomás, ahol végleg leszállnak, s örökre eltűnnek.

Máskor egy ismeretlen nő csaknem megvert Püspökladány és Debrecen között, pedig éppen egyik menyasszonyomhoz utaztam .

Végül is nőtlen, szomorú ember voltam, amikor rám köszöntött a dércsípte időszak, a hervadó, hűvösödő nyár, a learatott mezők üres, messzire látó horizontja , elnémult esti országutak csendessége.

Ismétlem, katasztrófától féltem, reggelenkint sokáig gunnyasztottam, mintha nem volna érdemes többé felöltözködni, elüldögéltem vasuti sorompókon, üres tájképeket gondolattalanul bámulva, voltak kedvenc, elhagyott padjaim a ligetben, hol a lehullt faleveleket érzelemtelenül nézegettem, rajtakaptam magam tudatlan sóhajtásokon, éjjel, hirtelen, a kialudottság érzésével felébredtem , holott alig félóra előtt feküdtem le, s nem jutott eszembe sem imádság, sem költemény, sem kedves emlék az életemből.

Baj volt.

A harapós rosszkedv és ingerlékenység, mint valami kezdődő betegség kerítette hatalmába a kedélyemet.

Az öngyilkosságot kezdtem szemügyre venni, és ha nem szégyelltem volna magam , búcsújáróhelyre zarándokolok gyógyulást keresni, mert minden örömömet elveszítettem a nőkben, az időjárásban s az étvágyban.

Ekkor kerültem X-be, ahol hetvenhét esztendőt töltöttem.

Megnyugodtam, elcsendesedtem; ráeszméltem, hogy nem érdemes siettetni a halál napját .

Krúdy Gyula

Az útitárs

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Krúdy Gyula

Az útitárs