ELTE regénykorpusz

Délután öt órakor jöttünk ki a templomból.

Mindenki azt mondta, hogy nagyon szép volt az esküvőnk és én nagyon bátran viseltem magamat.

Mikor a pap kérdezte, hogy szeretem -e ezt a férfit, hát én oly hangosan feleltem: »szeretem «, hogy az egész templomban meghallhatták s a tisztelendő ur is elmosolyodott.

De én láttam finom jóakaró ábrázatán, hogy nem botránkozott meg benne, hanem bizonyosan azt gondolta magában: helyes, édes leányom, ha szereti, hát miért ne mondaná meg hangosan az egész világnak?

Nagyon jó ember lehetett, igen szép beszédet intézett hozzánk s nem látszott rajta semmi türelmetlenség, pedig már egy óra hosszáig várt reánk a sekrestyében.

De én nem voltam az oka.

A mama háromszor is lebontatta a hajamat a fodrásznéval s ujra fésültette, mert egyik frizura sem tetszett neki s ha apa nem jön, hogy most már nem lehet tovább várni, hát még negyedszer is lebontatja s szegény tisztelendő ur még tovább várakozhatott volna.

De szegény mamát is lehetett sajnálni.

Nagyon el volt keseredve a frizurám miatt, meg azért is, hogy oly sápadt voltam, a mi semmikép sem illik a fehér selyem ruhához.

- De édes mamám, mit csináljak?

Magam sem örültem neki, hogy épen most olyan csunya sápadt vagyok; de azt gondoltam : ha Laczi szeret engem, hát ilyen sápadtan is szeret és bizonyosan leszek még életemben máskor is sápadt, jobb hát ha mindjárt hozzá szokik.

A doktor bácsi, a kit megkérdeztünk, kinevetett bennünket.

S mire a templomba értünk , éreztem, hogy a két arczom ugy ég mint a láng s bizonyosan elég piros lehettem, mert hallottam, hogy sugdosták körültem:

- Milyen ragyogó szinben van!

Azt mondták, nagyon bájos menyasszony voltam, a minek örültem, nem magamért, hanem Lacziért, mert hát csak kellemesebb lehet neki egy bájos menyasszony mint egy csunya.

Az egész templom tele volt kiváncsi sokasággal s nagyon megbámultak, a mint áthaladtam fehér selyem ruhámban, melynek hosszu uszályát fekete bársony apród ruhába öltöztetett kis öcsém Tibor vitte utánam.

A mama szerette volna, ha két apródom lett volna.

A Drágffy Alice grófkisasszony esküvőjén is ugy volt, két kis apród fekete bársonyban, térdig érő nadrág, nagy fehér csipkegallér, hosszu leomló haj.

De Ödönt nem lehetett semmikép rá venni, hogy felöltse a térdig érő szép kis bársony nadrágot s hogy a haját hagyja megnőni hosszura.

Majd hogyne, mikor ő már negyedik osztályu gymnazista?

A mama édesgette mindenfélekép, próbálta fenyegetni is, de mind hiába; olyan megátalkodottságot tanusitott, hogy egy nagy férfinak is becsületére vált volna.

- Hagyjuk szegény fiukat, - kértem a mamát.

De a mama nem hagyta.

Legalább egy apródnak muszáj lenni.

Pedig kis híja, hogy Tiborral is meg nem gyült a bajunk, csak nagyszámu czukros gesztenye és indián fánk , valamint az a félelem, hogy a mamától kikap, csilapitották le benne a lázongási hajlamot.

Szegény mama mennyit fáradott, hogy ez az én esküvőm fényes legyen.

Minden valamire való ismerősünket meghittuk, már tudniillik az olyanokat, a kiknek a nevét az ember szivesen olvassa az ujságban.

Mert benne lesznek, a mama már gondoskodott arról.

Két hirlapiró ismerősünk van s a mama mind a kettőt meghitta.

- A lapot majd utánatok küldöm, - igérte, ámbár sem én, sem Laczi, nem igen bántuk , akár olvassuk, akár nem olvassuk Olaszországban, hogy milyen fényes volt az esküvőnk.

Legjobban szerettük volna, a hogy apa akarta, hogy csak magunkban lettünk volna, a rokonság és egy pár jó barát.

De nem akartuk elrontani a mamának a kedvét.

Hiszen csak ez az egy leánya van, hát hadd legyen meg az öröme, hogy nagy menyegzőt csap , egy rakás vendéget hi s olyan lázas szorgoskodást visz véghez, hogy sem nappal, sem éjjel nincs nyugta már hetek óta.

Előbb a kelengye összeállitása, azután a meghivás , azután az ebéd, hogy mi lesz, hogy lesz?

És ez nem lehetett csekély föladat, mert kétszer annyi embert hittunk meg, mint a mennyi a mi kis ebédlőnkben elfért.

Igaz ugyan, hogy mehettünk volna valami vendéglőbe, mint azt több ismerősünk cselekedte, de a mama irtózott attól, mert az nagyon nyárspolgárias és kevesebbe is kerül otthon.

Csak a hideg halat hozattuk Pétánovicstól.

Nagy gondot okozott a mamának az is, hogy melyik templomban legyen az esküvőnk, mert apa, a ki kálvinista, nagy ellensége a jezsuitáknak, pedig az előkelő esküvőket a józsef-utczai jezsuiták templomában szokták tartani, mondta a mama.

De apa nem csinált akadályt.

Az én jó apuskám soha sem csinált akadályt, ha valamelyikünknek örömet szerezhetett vele.

Nekem ugyan mindegy volt akármelyik templom, mert az én esküvésem nem lehetett igazabb és szentebb sehol; de a mama nagyon szerette volna, hogy a jezsuiták templomában esküdjünk.

- Ha csak az a baj, - szólt apa nevetve, - hát üssön a ménkü a jezsuitáiba, menjünk oda, nem bánom.

Igy aztán a mama is ki lett elégitve, mert minden a kivánsága szerint ment s a nagy lázas buzgóságban, melylyel ennek az esküvőnek az előkészületeit intézte, már szinte elfelejtette, mennyire kedve ellen való volt eleinte ez az én férjhezmenetelem .

Szegény mama nem igy akart engem férjhez adni egy kis szolgabiróhoz, a ki még csak tiszteletbeli szolgabiró s a kinek lesz ugyan vagy harmadfél száz holdja Dombházán , ha az édes anyja meghal, de micsoda család!

Falusi jegyző volt az apja, ugy szerezte apránként a vagyonát.

Ha nem rontottam volna el magam a szerencsémet, vélte a mama, milyen partit csinálhattam volna.

Tudtam, hogy kire gondol.

Arra a Pávay Kornélra, kivel két év előtt Rozgony-Füreden ismerkedtünk meg s ki azóta kamarás lett, ugy hogy most méltóságos asszony lehetnék , ha kellett volna nekem.

De elég nekem az én Laczim s nem fogok busulni miatta, akárki legyen méltóságos asszony és gazdag uri asszony.

Ki is mutattam azt Pávay Kornélnak, mikor tavaly egyszer, ugy vagy egy év mulva a rozgony-füredi utolsó találkozásunk óta, meglátogatott.

Nem tudom, hogy csak olyan uri szeszélyből keresett -e föl bennünket, vagy ujra akart volna próbálkozni; de azóta többé nem jött felénk.

Most, mikor kifelé jöttünk a templomból, ugy rémlett nekem, mint ha a félhomályban a kiváncsi sokaság közt az ő arczát is megpillantottam volna.

Nem tudom, hogy igazán ő volt -e vagy csak képzeltem, mert a következő pillanatban már nem láttam.

De képe élénken előttem lebegett egy pillanatig s ugy véltem, hogy nagyon sápadt és sokat őszült azóta, hogy utolszor láttam.

És édes Istenem, milyen csodálatos, hogy egyszerre ugy elszorult a szivem s ugy megsajnáltam ezt a hiu, kevély, öregedni kezdő gavallért, a ki pedig nem érdemelt sajnálatot, mert tudom, hogy lelketlenül viselte magát sok szegény fiatal leány iránt.

De most oly boldog voltam, hogy szerettem volna, ha mindenki boldog lett volna.

S a mint igy boldogságtól repdeső szivvel és oly könnyü, de oly könnyü lábakkal , mintha a földet sem érintettem volna, a Laczi karján kifelé mentem a templomból, azt óhajtottam volna, hogy mindenki, a ki csak ott volt, igy karöltve ment volna azzal, a kit szeret és mindenkinek lett volna valakije, a ki őt szereti, mint nekem.

Nagyon bohó gondolatok voltak ezek, tudom, de én nem tudtam másra gondolni akkor s mikor beültünk a kocsiba, (mert most már Laczival egy kocsiba ültettek engem ), ugy szerettem volna kedvem szerint megölelni, ha nem ültünk volna nyitott kocsiban és nem nézett volna bennünket annyi ember.

Egyszerre megzavarodtam, mert épen a kocsink mellett ment el Pávay Kornél.

Most már láttam, hogy igazán ő volt.

Laczi észrevette zavaromat.

- Mi az, Erzsike? - kérdezte, de oly hangon, a milyen hangon még soha sem hallottam beszélni.

Csak rá néztem, nem tudtam szólni; a szivembe nyilalt valami.

Ha okos lettem volna , azt kellett volna mondanom:

- Nem szégyelli magát, hogy alig jövünk el az oltártól, már elkezdi a féltékenykedést?

De én csak a szájamat szoritgattam össze, hogy sirásra ne fakadjak s meghalni szerettem volna ott mindjárt.

No hiszen gyönyörüen kezdődik ez az én boldogságom.

Laczi pedig ott ült komolyan, de láttam, hogy restelli a dolgot s olyan alázatos esdő hangon szólalt meg:

- Édes.

És akkor elkövettem a második oktalanságot.

Én is odahajoltam hozzá:

- Édes.

Észrevettem mindjárt, hogy rosszul cselekedtem, de már nem lehetett segitni a dolgon .

Attól kezdve láttam, hogy fölülkerekedik.

Ugy tett, mintha semmi sem történt volna s szorongatta a kezemet az egész uton és a fülembe sugdosott:

- Édes, aranyos...

De a mint haza értünk, nem lehetett már tovább szorongatni a kezemet s a fülembe sugdosni, mert az nem illett volna olyan nagy és diszes társaság előtt.

Ott volt a sok királyi táblai biró, apának a kollégái, aztán egy grófunk is volt meg egy államtitkár, a kiről azt mondták, hogy apának fiatalkori jóbarátja, de sem azelőtt , sem azután nem láttuk többet.

A mama nagyon örült mind a két méltóságos urnak, de különösen a grófnak, mert a mama a grófokat mindig nagyobb uraknak tartotta mint az államtitkárokat.

Még valaki volt , a kit a mama sajnált, hogy meg nem hittunk: Pávay Kornélt.

- Láttad? ott volt a templomban.

S szegény anyám sohajtott.

Még egyszer eszébe jutott, milyen partit csinálhattam volna én, ha okos lettem volna.

De nem szólt.

Nekem is hiányzott valaki, a kit szivemből szerettem volna, ha itt lett volna, de az nem volt valami előkelő személy, csak egy egyszerü tanár felesége a vidéken, egy boldog asszony, a kitől ma reggel kaptam igen kedves levelet.

Tudom, hogy ez igazán szivből kivánt nekem boldogságot.

Jaj, mennyin kivántak ma nekem boldogságot!

Ha a jó isten annak csak a tizedrészét is meghallgatja, nem lesz boldogabb pár a föld kerekségén mint mi Laczival.

Már a templomban szállt reánk az áldás, aztán az ebédnél ujra.

Annyi pohárköszöntőt kellett végig hallgatnunk, hogy azt hittem, már vége sem szakad.

Az apa kollégái, a királyi táblai birák mind sorban egymás után fölálltak, mindegyik mondott egy kis beszédet, mert mindnyájan szerettek engem s azt hiszem, mindnyájan ki akarták magukat tüntetni az államtitkár előtt, a ki nagyon nagy ur s a kit mind bele hoztak a beszédeikbe, ugy hogy végre alig lehetett tudni, az én tiszteletemre történik -e mindez vagy az ő méltósága tiszteletére.

Az államtitkár ott ült mellettem a főhelyen s igazán bámultam, hogy ezek a derék , okos, jóravaló öreg urak, a kikben pedig nem volt semmi alacsonyság, hogy hizelegtek neki, s hogy irigyelték apát, mikor az államtitkár ur apának a vállára veregetett:

- Emlékszel -e még öreg, mikor fiatalok voltunk?

Laczi, a ki a másik oldalamon ült, csaknem ép oly komolyan és méltóságosan ült ott , mint maga az államtitkár ur.

Talán azt hitte, hogy ez az ujdonsült férj szerepéhez tartozik s azzal majd imponálni fog nekem.

De engem boszantott ez az ő nagyképü komolysága s föltámadt bennem a pajkosság.

Várj csak, gondoltam magamban, nem fogsz te nekem komédiázni s észrevétlen jót csiptem rajta, mialatt én is olyan komoly képet vágtam, de belülről majd megpukkadtam az elfojtott nevetés miatt.

Reám tekintett komolyan, mintha azt akarta volna mondani: micsoda illetlenség ez egy menyasszonytól, a ki épen az imént fogadott az oltár előtt hüséget és engedelmességet a férjének?

De én azt gondoltam magamban: rajtam nem fogsz ki, én ismerlek még abból az időből , mikor Dombházán madárfészkekért mászkáltál a fák tetején, hogy lehozd nekem, meg aztán mikor együtt elcsentük a tejfölös bögrét a mama kamrájából...

Akkor én tizenegy éves voltam, Laczi meg tizenhat és akkor mondta először, hogy ha nagy leszek , feleségül fog venni, mert neki ilyen lány kell, mint én vagyok.

Folyvást csak ezek a bohóságok jutottak eszembe s nagy kedvem lett volna tánczra kerekedni, ugy csiklandozta valami a talpamat és ugy szökdelt valami bennem, valami szikra, hol a kezemben, hol a lábamban éreztem.

Semmikép sem birtam olyan komoly maradni, mint a hogy a menyasszonynak illik és abból a nagy meghatottságból, a mit a templomban éreztem, egy mákszemnyi sem maradt már bennem.

Kenyérbélből golyócskát sodortam s unokatestvéremnek, a ki a nyoszolyóleányom volt, épen az orra hegyét találtam el vele.

Láttam, hogy Laczi összehuzza a szemöldökeit; de engem annál inkább nógatott valami pajkos ösztön.

Kezembe vettem a pezsgős poharat s a szeme közé nevettem Laczinak:

- Hát maga énvelem nem is kocczint?

Kocczintott, de meglehetősen savanyu képpel s hozzám hajolva halkan, komolyan, olyan oktató ábrázattal igy szólt:

- Erzsike, maga azelőtt komolyabb volt.

- Persze hogy az voltam, - feleltem neki kaczagva, - de akkor nem volt a lakodalmam s nem ittam annyi pezsgőt mint most.

Az államtitkár Olaszországról beszélt velem s végig vezetett valamennyi képtáron , mindenütt megjegyezve, hogy mit ajánl különösen megtekintésre.

- El ne mulaszszák, kérem, a pisai Campo Santot.

A Rafael előtti korszakra nézve az különösen érdekes tanulmány.

No hiszen épen azért megyünk, hogy a Rafael előtti korszakot tanulmányozzuk , gondoltam magamban.

Talán bizony azért tesz nászutazást az ember, hogy a képtárakban megsavanyodjék?

Akkor inkább menjünk Dombházára, a hol nincs képtár s a hol egymásnak élhetünk.

De a mit én Olaszországtól vártam, az valami egyéb volt, nem a képtárak és muzeumok, hanem valami, a mit nem tudnék elmondani, a mi csak ugy az embernek a lelkében él, valami varázslat, valami tündéri világ, a hol minden szebb , minden vidámabb s a hol a természet is együtt örül a szerető párokkal.

De mindjárt lekésünk a vasutról, ha nem sietünk.

Már integettünk a mamának; de annyira bele merült a beszélgetésbe a gróffal, hogy nem vette észre.

A gróf is Olaszországról beszélt:

- Tudja, kérem, mikor az Aidában az első felvonás végén... tudja, az a kar...

Ha az államtitkár nem látott Olaszországban egyebet, csak régi képeket, Rafael előtti és Rafael utáni képeket, mindenfelé csak régi füstös és megfakult képeket, a gróf meg nem látott egyebet csak primadonnákat és tenoristákat, ének karokat és balletkarokat , Velenczétől egész Nápolyig semmi egyebet, csak szinházakat és operákat.

- Tudja, mikor a milanoi Scalában...

A mama végre észre vette az integetésünket.

Az órára tekintett és megijedt.

Közel járt a nyolcz órához s kilencz óra tizenöt perczkor indul a vonat.

Tehát mindössze csak öt negyedóránk volt, a mi alatt át kell öltözködni, a vasuthoz kihajtatni, a málháinkat föladni, elbucsuzni.

Soha életemben még oly gyorsan el nem készültem az öltözködéssel.

A menyasszony koszorumat, mikor levettem a fejemről, megcsókoltam és átadtam a mamának, tegye el , s ha meghalok, ezzel temessenek el.

- Micsoda beszéd ez? - korholt a mama.

De többet nem tudott mondani, mert sirásra fakadt.

És akkor én is elkezdtem sirni .

Pedig föltettem magamban, hogy nem fogok sirni s néhány perczczel előbb még oly vidám, oly pajkosan jókedvü voltam, most meg az anyám nyakába borulva zokogtam , mintha örökre elválnánk.

Apa kopogtatott az ajtón:

- Siessetek.

Hirtelen letörültem könyeimet, kinyitottam az ajtót s bejött az én jó apuskám.

De alighogy neki is a nyakába borultam, ujra rá kezdtem a sirást.

- No, no, kis bohó, - szólt apa nevetve, pedig ő is egyre törülgette a szemeit.

Mindig kinevettem, mikor a menyasszonyok ugy pityeregtek, mintha a siralomházba vinnék őket s ime most magam is.

Hát ez az én bátorságom?

Ez az én okosságom?

No hiszen gyönyörűen viselem magamat.

Megint kopogtattak az ajtón.

Most már Laczi jött sürgetni:

- Siessenek.

Most már igazán letörültem könyeimet s abba hagytam a sirást.

A kocsik vártak odalent bennünket.

- Üljetek be, - szólt apa.

S Laczi kinyitotta mindjárt az első kocsi ajtaját, hogy engem beemel és mellém ül.

De akkor olyan nagyon nagy vágyódás szállt meg, hogy anyámmal tölthessem még azt a néhány perczet, olyan nagyon nagy, hogy kérve fordultam Laczihoz:

- Engedje meg, hogy a mamával menjek.

Meghajtotta magát és udvariasan hátralépett.

Gyöngéd kézszoritással akartam neki meghálálni jóságát, de nem viszonozta kézszoritásomat.

Láttam, hogy neheztel s az most egyszerre nagyon elszomoritott.

Nem tudtam szólni, szivem ugy elszorult s csak némán ültem ott a mama mellett, hozzá simulva, ölébe hajtva fejemet és kezét csókolgatva.

Ugy éreztem, mintha még soha igy nem szerettem volna anyámat.

S mialatt a kocsi gyorsan robogott velünk a vasut felé , régi, nagyon régi dolgok elevenedtek meg emlékezetemben s oly világosan, mintha előttem láttam volna.

Gyorsan váltották föl egymást, a következő szempillantásban már eltüntek s mégis oly csodálatos tisztán látszottak azok a képek.

Láttam magamat mint kis gyermeket, a hogy a mama kézen fogva vezet, aztán zöld hálós kis ágyacskámban, a hogy betegen fekszem, a vörheny lázától égő arczczal s a mama mellettem virraszt.

Láttam öreg orvosunk aggódó arczát.

Azt hiszik, hogy nem hallom , mert hiszen a láztól kábultan fekszem ott, mikor a doktor azt mondja mamának: »Csak a legnagyobb gondosság mentheti meg.«

És megmentett.

Nem tudok szólni, csak kezét csókolom.

De már az a vizió eltünt s uj képek tódulnak agyamra.

Akkor megáll a kocsi.

Ki kell szállni, itt vagyunk.

Az én fürge unokabátyám, a vőfélyünk szalad jegyet váltani s föladja a málháinkat, mi addig bemegyünk a váróterembe.

Még van néhány perczünk.

De mindnyájan oly szótlanok vagyunk s ha Cserey Tóni bácsi, az apa birótársa, nem tréfálna egy kicsit, hát olyan szomoru, néma gyülekezetet képeznénk.

A mama törülgeti a könyeit, de én most már erősen tartom magamat; nem akarom, hogy Tóni bácsi kifigurázzon s a két fiatal vőfélyem előtt sem akarok semmi gyöngeséget elárulni, csak azért is nevetgélek vélök.

Laczi nem szól.

Látom, hogy még most is haragszik.

Olyan mord képpel tartja kezében a virágbokrétámat, hogy a mint rá pillantok, majd elnevetem magamat.

De már csöngetnek, bucsuzni kell.

A mama, a papa megölelnek és megcsókolnak, aztán jönnek a fiuk, Ödön és Tibor.

Aztán az unokabátyám Pista jön, de azt már nem hagyom , hogy megcsókoljon.

- Nesze, neked elég, ha a kezemet megcsókolhatod.

Olyan vignak mutattam magamat, hogy Cserey Tóni bácsi egészen elragadtatva kiáltott föl:

- Ez aztán az aranyos menyasszony.

Ha ilyet kapnék, teremtucscse mindjárt fölcsapnék vőlegénynek.

Arra apa is, mama is elkezdtek nevetni, mert igazán furcsa volt Cserey Tóni bácsit a hatvanöt esztendejével vőlegénynek képzelni.

Igy váltunk el vigan, tréfa és nevetgélés közt, pedig egy perczczel előbb még mindenkinek sirásra állt a szeme, még Tibor kis öcsémnek is.

A vasuti kocsi lépcsőjéről még egyszer oda szóltam a két kis öcsémhez:

- Fiuk, a kanári madaramra vigyázzatok; enni adjatok neki minden nap, máskép ha haza jövök, megtépázom a hajatokat.

A hordár már berakta a kupéba a kis kézi táskámat, a kalapskatulyámat s a köpönyegeinket meg az esernyőket, két plaidet is, a mi jó takaró lesz majd éjjelre.

A kocsi lépcsőjéről még egyszer kezet nyujtottam mindenkinek, aztán fölszálltunk Laczival.

Most már csak kettecskén voltunk, egyedül ketten, utban a messze idegen ország felé , uj élet küszöbén, mely után oly epedve vágytunk s mely ebben a pillanatban mégis valami szorongó érzéssel töltötte be szivünket.

A gőzgép fütyölt, a vonat megmozdult.

A perronról bucsut intettek kezeikkel , zsebkendőikkel szüleim, rokonaim, jó barátaink, mind azok, a kik szeretve körülvettek eddig s a kiktől most egyszerre elváltam.

Egy pillanat mulva nem láttam közülök senkit, kirobogtunk az indóházból.

Visszafordultam az ablaktól.

Férjem állt ott s komoly tekintettel nézett reám.

Nem tudom, mi késztetett rá, hogy fejemet lehajtsam s szememet lesüssem.

- Haragszik? - kérdeztem félénken, csaknem alázatosan.

- Oh, édes egyetlenem! - szólt.

És többet nem tudott szólni, csak a karjaiba zárt.

Vértesi Arnold

Mézes hetek

I.

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Vértesi Arnold

Mézes hetek

I.