Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Tábori Kornél
Nagy játék
Keletkezés ideje
1893
Fejezet
2
Bekezdés
1504
Mondat
3791
Szó
44941
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
ELSŐ KÖTET.
I.
Tarnay Ervin nem éppen könnyedén kapaszkodott föl kocsijára.
Vig czimborák közt töltötte a lefolyt két napot és a sok jó bor, mit vele megitattak, megfosztotta mozdulatait a szokott könnyedségtől és rugékonyságtól.
Bár nem akarta beismerni , de érezte, hogy "ködös" a láthatár.
Máskor ez a köd rózsásszinü volt, most pedig sajátságosan sötétnek tetszett.
A bor, melyet belé öntöttek, nem keltett benne vig hangulatot, hanem még fokozta azt az elkedvetlenedést, mely egy idő óta mind erősebben üldözte.
Ha furcsa érzés lehet próféták közt az egyetlen nemhivőnek lenni, még különösebb, ha csupa jókedvü czimborák társaságában valaki nem tud szabadulni a mélabus hangulattól.
Pajtásai hiába bizgatták, ő megmaradt zord kedvében.
Most is nevetve állották körül kocsiját: csupa csetlő nyelv, botló láb és a kicsapongásig derült kedély.
Miért hogy éppen az ő kedélye annyira sötét?
Egy jó fiu, a ki már az elérzékenyülésig jutott el a sok bornak miatta, összetett kezekkel és a legfurcsább arczfintorok közt kérte, gondolna lelki üdvére és ne hagyja el czimboráit éjféltájban, mikor körüljár a sátán, ólálkodva "quem devoret".
S ha a sátántól nem is fél, a mi ilyen régi bünöstől föltehető , gondoljon a sok szép buteliára, mely odafenn még fölbontatlanul áll.
Tarnay oda sem hallgatott a bolondos fiura, hanem hagyta beszélni Dömsödi Gáspárt.
Nyugodtan keritette nyakába a nagy bundát és elhelyezkedett az ülésben.
Ugy tett, mintha most azonnal el akarna aludni s nem volna a kerek földön rá nézve fontosabb dolog a kényelemnél.
Csak akkor hunyoritott egyet-kettőt fáradt tekintettel, mikor a pajtások vállra kapták Dömsödit és elvitték az ugynevezett "halotti kamarába" , mely a legnagyobb kényelemmel volt berendezve, hogy kialudhassák benne mámorukat , a kik már teljesen el voltak ázva.
Csak ketten maradtak az egész társaságból az udvaron: Tarnay és Cselkó Pál, egy fiatal hirlapiró, a ki a fővárosból jött le, hogy jelen lehessen az ünnepélyen , melyet az uj gazda, Doroghy Károly, adott barátainak.
Talán Cselkó volt az egész társaságban az egyetlen, a ki teljesen józan maradt, hiven a zsurnaliszták ama szokásához, hogy éjfél utáni két óráig, azaz lapzárta előtt sohasem rugnak be.
Tarnay félálomban szoritotta meg a hirlapiró kezét és éppen rá akart parancsolni a kocsisra, hogy mérsékelt tempóban hajtson, mikor Cselkó még egyszer megszólitotta:
- Aztán jól vigyázz magadra ma éjjel, pajtás!
Tarnay lomhán dőlt hátra az ülésben, álmatagon bólintott és kelletlenül válaszolt?
- Talán brigantik vannak erre?
Vagy te is az ördögtől félted a lelkemet?
Sohse féltsd, már rég az övé!
- Brigantik nincsenek, legfölebb egy pár elkeseredett birkatolvaj, vagy lókötő.
De ma nagyon is tiszta és felhőtlen az égboltozat.
- Annál jobb, legalább nem fogunk megázni!
- Ez volna csak a kisebbik baj!
Igazán, Tarnay barátom, jobban szeretném, ha ma nem indulnál el.
- Ugyan miért, te bohó?
Cselkó a láthatár szélére mutatott, a hol éppen most tünt föl a hold.
Egyetlen egy felhő, avagy ködfoszlány sem állott tükre és a föld között.
Erősen fénylett , sugarait csaknem egyenes vonalban bocsátotta alá és olyan volt, mint egy óriási csiszolt érczlemez: sima, csaknem lángoló és ezüstként tündöklő.
Tarnay belebámult a varázsszerü fénybe és majdnem egészen ott felejtette tekintetét.
Érezte mint oszlik el a köd agyában, mialatt fölfelé néz.
E fenséges látványtól megdöbbenve, tisztulni kezdtek gondolatai.
Vagy talán a hüvös éjjeli levegő számüzte fejéből a bor páráit?
Felülkerekedett benne a mélabus, világgal és emberekkel jóllakott hangulat után a gunyoros.
- Ettől a jó baráttól féltesz? - kérdezte nevetve és jobbjával a méltóságosan , hattyuként fölfelé uszó holdra mutatott - hát nem tudod, hogy mi ketten régi jó ismerősök vagyunk?
Sok éjszakát virrasztottunk már együtt mint két derék katona Ámor ő felsége szolgálatában!
- Ezt is tudom.
Hisz azért ifjabb Don Juan a te neved! - válaszolt mosolyogva Cselkó.
- Abban sem vagyok tudatlan, hogy büszkeséged és hiuságod ez a név, mintha érdemes tettekért nyerted volna el...
De ez a hold nem a te büntársad, sok kalandban és csinyben kisérőd!
Ez nem jó pajtás, kész szemet is behunyni, a hol a szerelem kodeksze igy rendeli; hanem egy harapós, irigy démon, a ki akkor tör ellened, mikor azt hiszed, hogy legnyájasabban tekint le rád.
Ennek a barátsága méreg, betegség, nyavalya!...
Ne nevess hát, hisz komolyan beszélek.
Ismerem én ezt az álnok csillagot, hisz magam is erről a vidékről való vagyok.
Tudod-e, hogy mit mivel az az ur?
- Kiváncsi vagyok.
- Azzal kezdi, hogy szerelmessé teszi magába az embereket.
Sajátságos kór ez, mely nemcsak a fantaziával birót éri el, de még az olyan prózai embert is, a ki sohasem járt verslábakon.
Van az évnek egy szaka, mikor a nyár végleg elbucsuzik, s ilyenkor a hold felséges látványt nyujt erre felé.
Csodálatos hatalommal vonz magához és ragad el mindenkit ez a misztikus égi test.
A kit a szabad ég alatt talál varázsa, még komolyan meg is bánthatja.
Sajátságos érzés fogja el az idegent, a mely félig ébrenlét, félig álom.
Minél finomabb az idegzete, annál nagyobb a hajlandóság.
Eleinte csupa kéj az egész, olyan könnyünek érzed magadat , mint a madár és minden érzéked kétszer olyan finom, mint rendesen.
Később azonban kellemetlenné válik ez az állapot: erős fájdalom járja át testedet; mintha a holdnak minden egyes sugara tőr volna, a mely láthatlan, de annál fájdalmasabb sebeket üt.
Az idegeket kinozza, a szemgolyót kitágitja s ez mohón keresi a fényt , csaknem magába szivja - noha olyan érzést kelt a világosság benne, mintha tüzes vassal érintenék hirtelen.
De mégis inkább lelki törődöttség, mint testi fájdalom az egész.
- S mi okozza ezt a különös állapotot? - kérdezte kiváncsian Tarnay.
- Mondják, néhány évtized előtt mocsár boritotta még ezt a vidéket.
Aztán lecsapolták és a föld magába szivta volna a sok százados miazmákat.
Holdvilágos éjjelen azonban az égi testnek csodálatos vonzereje következtében hullámzani kezd és folyton fölszáll a beteges pára a földből, még pedig vékony köd alakjában.
S ennek volna az a hatása, hogy ideglázt olt annak testébe, a ki nem szokta meg a klimatikus viszonyokat.
Tarnay hangosan fölkaczagott.
- Nagy selma vagy te, Pál barátom.
Valld be, hogy, szeliden mondva, bolonddá akarsz tenni ezzel az orvosi prelekczióddal.
- Komolyan beszélek.
- Ugy?
S mi ennek a betegségnek a gyógyszere?
- A bor meg a csók pajtikám! - kiáltott rekedt, borizü hangon Dömsödi Gáspár, a ki éppen most lépett, vagyis inkább tántorgott a kocsihoz.
Csúron viz volt egész alakja, mert a mint a czimborák letették a halotti kamarában az ágyra, ő azonnal kiugrott az ablakon, a kut csurgója alá hajtotta a fejét és addig bocsátotta magára a vizsugarat, mig a mámor némileg el nem párolgott kábult agyából.
- Köszönöm a jó tanácsot, - szólott hirtelen Tarnay, a kit Dömsödi váratlan közbelépte ismét a régi hangulatba terelt: - de most: hajts kocsis!
...A kocsis a lovak közé csapott, Tarnay pedig hátradőlt az ülésbe és oda sem hallgatott többé Dömsödire.
Amint kiért az országutra, hirtelen ledobta magáról a bundát, a melybe eddig csaknem teljesen be volt burkolva.
Arczának gondtalanul egykedvü kifejezése megváltozott, s az a közöny, mely a lármás, borral jóllakott czimborák közt álarczként borult vonásaira, gyorsan helyet adott a türelmetlenség és az ideges harag kifejezésének.
Aczélszürke szemei tétován tekintettek és reszkető ajkai félhangosan morzsolták a szaggatott mondásokat:
- Mit is mondott az a bolond ?...
Női ajkat csókolatlanul ne hagyj magad után ...
Boros poharadat mindig kiüritsed...
Bolond beszéd, üres beszéd...
Hát van még ajakpár e világon, melyet érdemes volna megcsókolni!
Összeborzadt, mintha hideg szél érte volna.
Úgy tetszett neki, mintha a szavak akarata ellenére röppennének el ajkáról, vagy más valaki beszélne, a ki az ő gondolatait tolmácsolja.
Aztán arra gondolt, a miről csak a napokban beszélgetett orvosával, dr. Kláray Gézával.
Most is maga előtt látja ezt az orvost, gunyos arczkifejezésével, a melyben épp annyi a szatira, mint a bonhommia.
Mindenütt látja.
A ködpárában, mely ott libeg-lebben előtte, a holdsugarakon, melyek a sikon bujdosdit játszanak, a füben és a fák sötét hátteréből is előkacsintanak.
De nemcsak hogy látja, még a szavát is hallja: élesen, tisztán, figyelmét követelve , mindazáltal ugy, mint mikor nagy távolból indul el a hang.
Bolondos dolgokat beszél, de érdekesen és a figyelmet lebilincselő módon.
- Azt kérdi tőlem, mi a baja?
Kedves uram, magának az egyedüli baja, hogy éppen semmi baja sincs!
Fiatal, szép, gazdag, müvelt, minden tehetséggel meg van áldva , csak azzal az egygyel nem, hogy az emberiség és a saját javára értékesitse azt, a mit a Gondviseléstől kapott.
Más szóval: tökéletes naplopó .
A régi orvosok udvariasabbak voltak, mint én, azt mondták az ön bajára, hogy az "horror vacui".
Parazelsus a fő-fő svindler értekezést is irt róla, melyben kifejti, hogy a természet semmitől sem irtózik annyira, mint az ürtől, nem türi meg az egészen üres tért.
Az ön szive ilyen üres tér és kitört benne a horror vacui, a munkakerülők réme és büntetése.
Ez a betegség csakis a nagyuri naplopóknál fordul elő és gyógymódja elég prózai: fogjon magának valami hasznos munkát, a mely nem engedi az unalmat felülkerekedni; ne pazarolja szellemi és testi kincseit léhaságokra.
Ez az én tanácsom.
Olyan bizonyos, mint dr. Kláray a nevem, hogy csakis ez segithet magán, - de épp azért nem fogja követni.
Igen, ha valami ostobaságot tanácsolnék önnek, kapva kapna rajta!
S igaza volt az orvosnak.
A helyett, hogy megtette volna, a mit az rendelt, eljött ide.
Mámorba akarta fojtani a lelki undort, mely erőt vett rajta.
Doroghy Károly , az uj birtok tulajdonosa, ugy fogadta, mint az ilyen vidékre kiránduló szalonkirályt fogadni illik és szokás.
Volt dinom-dánom, szent Ivó keresztelője , parasztbál, elkeseredett kártyacsaták stb.
Mindenben az első volt Tarnay, de hiába!
Az orvosnak mégis csak igaza volt: ezt a betegséget nem lehet igy gyógyitani.
Végre az ötödik napon nem birta tovább az unalmat, mely a legnagyobb mámor közepett is kérlelhetlenül üldözte, s minden rábeszélés daczára odább állott.
Mint igazi világfi egy kis meglepetést is készitett az ő szives házigazdájának , melyet ez talán csak napok mulva fog észrevenni.
Megszöktetett egy fiatal leányt , a kiről hamarjában azt sem lehetett tudni, miféle szerepe van a házban: szegény rokon-e, valami előkelőbb cselédféle, vagy éppenséggel a háziur kedvesének volt predestinálva?
Ugy járt-kelt a kicsike a házban, mint az eltévedt bárányka , elpirulva minden férfinézéstől és fölriadva, ha idegen intézte hozzá a szót.
S ő mégis megszöktette ezt az ártatlanságot!
Nem mint a régi lovagregényekben szokás : éjfélkor, vihar süvöltésében, lóháton, hanem a mi polgáriasodott századunk szokásaihoz alkalmazkodva.
Az első napon ugy tett, mintha észre sem venné a leányt: ezzel fölkeltette benne a biztonság érzetét.
A második napon megszabaditotta egy alkalmatlan czimborától, a ki parasztmódon udvarolt a kicsikének: ezzel a hálát ébresztette föl benne.
A harmadik napon elővette rövid egy séta alatt, melyet estefelé együtt tettek a kertben, a szemfényvesztésnek mindama kipróbált fegyverét, melylyel annyi győzelmet vivott már ki női szivek fölött.
S a negyedik napon, mikor déltájban találkozott vele, csak igy szólt hozzá: "Kicsikém, akarsz-e enyém lenni?
Jer velem Budapestre.
Itt van a lakásczim , egyik rokonomé, a ki szállást ad majd neked.
Várj ott rám, mig én is Budapestre jövök".
A leány nem szólt semmit, hol elpirult, hol elsápadt.
Átvette szótlanul a lakczimet és lesütve tekintetét futva állott odább.
Bizonyos volt Ervin abban , hogy holnap este már ott lesz abban a kis szobában és várja őt reszketve, dobogó szivvel.
Tudja ifjabb Don Juan, hogyan kell a fiatal leányokat megvarázsolni.
S Doroghy Károly a jó barát, a vendégszerető házigazda?
Mit mond majd ő ezekhez ?
Hátha igazán szerette azt a leányt?
Annál rosszabb rá nézve!
Még haragudni sem szabad ugy, hogy észre vegyék.
Kaczagnia kell majd és ha fogait is csikorgatja, de hangosan bizonyára csak azt mondja:
- Ez az Ervin ördöngös ficzkó!
...Nagyobb baj, hogy még ez a kaland sem birja fölrázni tompultságából.
Mi haszna a szerencsének, ha nem tudja és nem akarja élvezni.
Már nem is gondol a leányra .
Nincs többé étvágya semmire.
Elrontotta tökéletesen.
Folytatja most a párbeszédet a láthatlan ellenféllel, a ki mindig ott van mellette.
Álmatag hangon, panaszosan suttog maga elé:
"...Don Juan, nemes elődöm és mintaképem, oldd meg nekem a nagy rejtélyt: hogyan történt, hogy neked mindig élvezetes volt az élvezet s örökké zamatos maradt a gyönyör?
Lepke módjára röpkedtél virágról virágra, de sohasem csökkent könnyü szárnyaidnak röpereje.
Csak mézét ismerted a szerelemnek s mit sem tudtál arról , hogy keserü az utóize.
Don Juan, hogyan történt, hogy sohasem untad meg az édest?
...Követni téged, ez volt elvem.
Ma urnő, holnap a nép gyermeke, most szőke, aztán a barna.
De jaj nekem, megsokaltam mézét a sok virágnak s ugy vágyódom egy csepp keserüségre!"
A kocsi gyorsabban haladt s a magános utazó suttogása elveszett a kerekek zajában .
Az álmadozó arczát körülszőtték a holdsugarak és uszni látszott a fényben.
Mintha óriási ezüsttenger volna a láthatár, melybe mindenfelől omlanak a lángfolyamok , csillogó patakok és szikrázó sugárerek.
Áradt és apadt folyton eza lángtenger .
Elöntötte a rónát, betelt vele minden mélyedés, bezománczozta a magasabb helyeket, elöntötte a százéves fák törzsét és lombkoronáját.
Most tömörült az egész, hogy ismét szétfolyjon és szétfolyt, hogy azonnal és gyorsan tömörüljön .
Ott czikkázott az átlátszó fény a lovak sörényében, pajzánul belekapaszkodott az utszéli cserjébe, fölkuszott az indákon, lefutott a füvekre, csókolódzott az elmaradozó bozóttal s mégis elég gyors volt, hogy megelőzze a vágtató jármüvet.
- Don Juan, Don Juan, hozzád fohászkodom, - suttogott száraz ajkakkal és hőségtől piros arczczal az utas, - ilyen éjszakák voltak azok, melyeken legszebb győzelmeidet arattad.
Don Juan, pátronusom, mondd meg nekem, hogyan lehet ismét élvezni azt, a mi élvezetes?!
Uszni kezdett a rónatáj, megelevenednek a sugarak, a mint a barna földet érintik .
Ragyogó gyémánttá alakul minden egyes porszem, gyöngygyé a harmatcsepp, a mint érintik.
Milyen élet, milyen tündéri pazarlása a fénynek és a ragyogásnak !
Egymásba folynak, rezegve ölelkeznek a fénykévék; a lovak nyakig gázolnak a fényes párában, s mintha ez már nem csupán felülről jönne, hanem a föld is kibocsátaná, a mit évezredek óta a naptól, a holdtól elrabolt és magába szíva eltartogatott.
Elképzelhetetlen gyorsasággal száguld a fény, mondják 42 millió mérföldet halad másodperczenkint.
Van-e képzet, mely vele lépést tarthat?
Igenis van!
A gondolat , mely a mint maga megterem, már is alkot.
Az érzelem, mely a mint kikel a sziv talajából, máris uj érzésnek ad életet, de maga azonnal elhervad és eltemetkezik...
Hány ilyen hervadást látott ő a saját szivében!
Hány ilyen temetést rendezett ő már a saját énjének nagyobb dicsőségére?
De van még ennél is gyorsabb valami: a visszaemlékezés, a mint bejárja a sziv és a lélek tág birodalmát.
Hogy tódulnak elő rejtekükből a rég eltemetett emlékek!
Valóságos kisértetjárás, de gyorsabb az éjféli vendégek száguldozásánál.
Nem panaszkodik már, hogy üres a szive és eltompult az érzése .
Eltávozott lelkéből a "horror vacui".
Él, ég, mozog és éget minden amott belül.
De ez nem olyan láng, mely hevitve gyönyörködtet, hanem mardosó kin.
Mert a mi nyomában jár, az az enyészet; a mit az emlékezet libegő szellője fölkap és szárnyain magával hoz, az sirokból kikapott, elrabolt hamu...
Ez a maréknyi hamu az első szerelem nagy lángjára emlékeztet, ez a fakó, kihalt parázs az utolsó szerelem emléke: miben különböznek hát most egymástól?
Fülébe cseng néha egy elfojtott sóhaj, egy zokogásnak tompa akkordja.
Miért, hogy ez most annyira fáj, mikor máskor, még nemrég csak mosolyogni tudott rajta?
Mit törődik ő sóhajjal, zokogással?
Hisz ez az adó, melyet a szerelem rabszolgái neki fizettek: a szerelem zsarnokának.
Mint a ritkaságok gyüjtője a gyöngyöket, ugy gyüjtötte ő a mai napig a női könyeket, hogy legyen min tetszelegnie.
Ezt a drága gyöngyöt, mely tiszta és átlátszó, az első szerelem adta, ezt a sóhajt a megtört kedves ajka lehelte bucsuzóul.
Ide mind a kettővel: viselem ékszernek!
De most érzi, hogy a női könny nem csupán gyönyört, de fájdalmat is okozhat...
Mi történt hát vele, hogy a zokogásra is hallgat?
Csak talán nem a megbánás ?...
...Don Juan és megbánás?!
Akármi legyen is, üdv neki!
Megtörte a kebel fásultságát és leszedi a rozsda kérgét a szivről és lélekről.
Elüzi a mindenható semmit és nincs többé horror vacui.
Mig ilyen boszorkánytánczot jár lelkében a föltámadó mult, arczának kifejezése egyre változik s mindinkább átszellemül.
A fény fehérre festi arczszinét , kiszivja vérének pirosságát, vonásai kisértetiesen sápadtak s egész teste lázban didereg, reszket.
Megkapta a betegséget, melyre Cselkó jóakarólag figyelmeztette: a holdnak szerelmese, betege lett.
A mogorva kocsis ezalatt elszitta pipáját és néha halkan dünnyög valamit magában .
Azt hitte, hogy gazdája most javában aluszsza ki a mámort.
Egyszerre, egy utkanyarulatnál, véletlenül hátratekint: tudakolni akarta, nem volna-e jó a legközelebbi helységben megpihenni?
De mikor meglátta gazdáját kerekre nyitott szemekkel fölfelé bámulni, ónszinüre változott arczczal és merev magatartással , majdnem elejtette ijedtében a gyeplőt.
Nem szólt semmit, hanem a lovak közé csapott.
Ismeri már ő tapasztalásból ezt az állapotot, mert nem egyszer látta maga előtt a mocsárláz áldozatait.
A fődolog, hogy mielőbb kijussanak ebből a párákkal telitett, fényben uszó rónából.
Amott látható már a kis erdő, melynek szélén urilak áll.
Fasoron végig visz hozzá az ut.
Ha elérik annak porondját, az árnyék már is enyhiti a beteg fájdalmát.
S bárki legyen is a kastély tulajdonosa, ilyen állapotban nem engedi odább a beteget: jól tudva azt, hogy biztos halál egy a szabad ég alatt ilyen éjszakán s ilyen állapotban töltött óra.
A lovak csak ugy repültek a homokos talajon végig.
Tarnay egészen nyugodtan viselte magát, a mig árnyékban haladt a jármü, de mint a fasor végére ért , hirtelen összerezzent a beteg.
Nem ijedség volt ez, hanem inkább a gyönyörnek, az örömnek mozdulata.
Boldog mosoly játszotta körül ajkait és tekintetének merevsége is megszünt.
Fölállott a kocsiban, s éppen mikor ahhoz a kis nyárilakhoz ért a kocsi, mely mintegy 200 lépésnyire volt a sajátképi kastélytól, ujjongó hangon fölkiáltott:
- Titánia!
Titánia!...
Az öreg kocsis összerázkódott babonás félelmében, mert azt hitte, hogy gazdája a szellemeket idézgeti.
Éppen arra való is az idő: éjféltájban, ősz felé, mikor röpködnek a lidérczek és a gonosz lelkek szövik a "boszorkányczérnát", hogy hajnalban neki ereszszék a földnek.
Legvégén pók alakjában gubbaszt a boszorkány és lesi, kinek arczára vagy ruhájára tapad a lebegő szál, hogy aztán mirigyet és betegséget bocsásson áldozatára.
Hallotta már ő is a boszorkány gunyos kaczagását s most is fülében cseng az ijesztő hang.
Hirtelen fölsikolt, elejti a gyeplőt, leugrik a kocsiról és ember fölötti rémülettől kergetve fut vissza az erdő felé.
Egyszer megáll és hátratekint, de aztán gyorsan elkapja ismét a fejét, mintha attól remegne, hogy a lidércz most azonnal nyakába keriti tüzes pányváját.
S valljuk meg, volt is némi oka elfutni.
Más, kevésbé babonás és müveltebb embert is megdöbbentett volna az a látvány.
Az imént emlitett kis nyárilaknak volt egy kiszögellő erkélye s arra éppen most, mikor a kocsi ideérkezett, egy sajátságos , tüneményes alak lépett ki.
Nő volt.
Hosszu, aranyszinü haja lebontva csüngött alá vállain, s a mint ráesett a holdsugár, csak ugy szórta a fényszikrákat.
Magas , karcsu alakját hófehér, a mai divattól egészen eltérő ruha födte.
Az a mozdulat, a mint az erkély rácsozatához lépett, rátette a jobb kezét és fölfelé tekintett , tele volt bájjal és plasztikai kellemmel.
Vonásai, mintha márványból volnának , sötét szemeiben lángoló élet, homlokán méltóság.
Ugy tünt föl és állott ott , mintha valami tündéri rege keretéből lépett volna ki.
Tarnay megbénulva, elbüvölve nézte ezt az alakot és nem tudott betelni látásával .
Ugy tetszett neki, mintha megelevenülne előtte a regevilág, a szent Iván-éji álomnak királynője nyujtaná feléje a jobbját és pajzán játékra szólitaná ...
Csakugyan az alak most megmozdul, tekintete ráesik, de nem vidámság az, a mit arcza visszatükröz.
Szomoruság, fájdalom, lelki bánat, ha nem is tudták ezekbe a vonásokba ruháikat bevésni, de letörölték róla a fiatal életkedvet.
S nem is mutat meglepetést, mikor megpillantja, hanem mintha csak régi ismerősök volnának , királynői kézmozdulattal üdvözli őt.
Csakugyan régi ismerősök, valóban azok.
Valamikor, réges-régen, még a boldog ifjuság napjaiban, mikor nem mardosta a kigyó szivét... mikor nem lüktetett lázasan mind a két halántéka, mikor... mikor is csak?... együtt játszottak ők Oberon tündérkertjében.
A csintalan Puck virágokat hintett feléjük s olyan boldog volt ő, mint azelőtt, és azután soha többé.
Villámgyorsan keringtek, kavarodtak ezek a gondolatok agyában.
Reszkető kézzel kapaszkodik a kocsi oldalába, le akar szállani, de már nem birja ereje.
Leroskad , megsemmisül, homályba vész előtte a világ, de még elhaló hangja is rebegi:
- Üdv neked, Titánia, tündérek királynője.
II.
Délután négy és öt óra közt kezdődik a szerkesztőségben a "tatárjárás".
Ezt a kifejezést a segédszerkesztő találta ki és akkor szokta használni, mikor nagyon el van keseredve a lapnak barátai ellen, a kik ilyen időtájban járnak be.
A lap barátai olyan egyének, a kiket szokásból megtür a hirlapiró ember, noha rég belátta kártékony voltukat.
Többnyire hivatalnokok, a kik csupán délelőtt vannak elfoglalva és a délutánt emberbaráti cselekedetnek szentelik: a helyett, hogy kávéházba járnának, a mi költséges, vagy családjuk körében töltenék szabad idejüket, a mi fölfogásuk szerint unalmas, beveszik magukat valami szerkesztőségbe, mint a moly a téli bundába és eltrécselik az időt .
Kifogástalanul öltözködnek, erős illatszert használnak, melytől megfájdul az embernek a feje és ugy viselik magukat, mint a kik a lapot protegálják.
Ez a protekczió rendesen abban áll, hogy zsebre vágják az érdekesebb ujságokat , magukkal viszik a legujabb irodalmi termékek beküldött tiszteletpéldányait , megkritizálják a még jelen nem levő munkatársakat, s ha már nagyon ki akarnak tenni magukért, olyan "legujabb" hirekkel kedveskednek, melyek már harmadnapja megjelentek egy konkurrens-vállalatban.
Ebből áll rendes müködésük, de van ám rendkivüli is.
Mikor egy munkatársnak affair-je támad, ilyenkor van csak a lap barátja igazán elemében!
Mindent elkövet , hogy az ügyet lehetőleg felfujja és elmérgesitse; kolportálja az ellenfélnek nyilatkozatait, hivatkozik a lap becsületére, mely nem türi meg - már mint az ő felfogása szerint - hogy az ügyet békés uton elintézzék.
Könyv nélkül ismeri a párbajkódex minden tételét és önzetlenül ajánlkozik segédnek.
Jaj annak az ujoncz hirlapirónak, a ki lépre megy!
Nem bocsátja többé ki körmei közül, mert a lap barátja szörnyen szigoru - más emberek becsületére.
S ha megtörtént a párbaj , belecsimpaszkodik áldozatába, sétálni viszi minden nyilvános helyre s folyton figyelmezteti: vigyázzon felkötött karjára!
Mert volt ám arra is eset, hogy senki sem gondoskodott a szegény sebesültről, minek folytán a seb elmérgesedett és le kellett vágni a karját.
Hogy ezt a kullancsként ragadó specziest ki nem pörkölik a szerkesztőségből, annak az a magyarázata, hogy akad mégis néha köztük olyan, a ki bejáratos előkelő körökbe és összeköttetésénél fogva jó forrás bizonyos esetekben.
Ennek az egynek kedvéért megkegyelmeznek aztán a többi herének s megtürik badarkodását.
Ámbátor meg is éreztetik vele semmi-voltát: a mint belép, a szerkesztőségi szolga felsőbb meghagyásból azonnal ráül az egyetlen üresen álló székre, senki sem felel a nyájas üdvözletre s minden ember ugy eltemetkezik az ujságokba, hogy a feje bubján kivül mi sem látszik ki belőle.
De ez sem riasztja el a lap barátját: mosolyog, mikor a szerkesztő "az idő pénz" feliratra figyelmezteti, fecseg, ha senki sem hallgatja is és csak öt óra után távozik, mikor már olyan nagy az ideges feszültség a szerkesztőségben, hogy a kidobatástól is lehet tartani.
Ama lap barátai közt, melyet Cselkó Pál szerkesztett, kiváló helyet foglalt el Dömsödi Gáspár.
Megtürték szivesebben, mint a többit, mert csakugyan hozott néha használható hireket, és jókedvü, bolondos fiunak bizonyult , a kinek ostobaságaiban mindig akadt némi eredetiség.
Azonfelül iskolatársa is volt a szerkesztőnek és nobilis hajlamokkal birt.
Őszintén szivén hordta a lap érdekét s olyan reklámot csapott neki mindenfelé, hogy a kiadó maga is néha elég kegyes volt tőle - egy-egy szivart elfogadni: a mi Dömsödit két napra tette boldoggá.
- Tudják-e mi az ujság? - e szavakkal rontott be Dömsödi a szerkesztőségbe, a hol éppen most érkezett meg a bécsi posta; minél fogva minden élő lélek - az ollókat is beleszámitva - nagyon el van foglalva.
Senki sem felel, csakis a segédszerkesztő, egy vézna emberke, a kinek tekintetéből azonban élénk szellem csillog, olyan mozdulatot tett kezével, mintha csendre akarná inteni.
Minthogy azonban az intő kézben hatalmas olló is reng, mely arra való, hogy kimesse vele mindazt, a mi leforditani való, Dömsödi csakugyan fenyegetésnek veszi első perczben és visszahökken.
- De kérem, az én hirem csakugyan nagyon érdekes - hebeg - s önök az elsők, a kik a fővárosban megtudják.
Ismét semmi felelet.
Lehet, csakugyan nem hallgatnak rá, de valószinübb, hogy politikából cselekszenek igy.
Mert ismerik már a lap barátjának természetrajzát s tudják, hogy annál inkább dől belőle a szó, minél kevésbé figyelnek rá.
- Jól van: ha önöknek nem kell, majd elmondom másutt.
Ott még talán meg is köszönik.
Az ajtó felé ment, szilárd elhatározással és kemény léptekkel.
A segédszerkesztő félszemmel kisérte: ha kezét a kilincsre teszi, akkor csakugyan érdemes lesz a dolog, de ha fele uton megáll, mindennapiság az egész, nem érdemes érte szóba állni.
Dömsödi pedig nem elégedett meg ezuttal azzal, hogy a kilincset megfogja, de ki is nyitotta az ajtót, be is csukta maga után.
Az igaz, hogy az előszobában dobogó szivvel megállott és leste, nem szólitják-e vissza.
Nem várt hiába, mert a segédszerkesztő, a kinek ez az erélyes föllépés csakugyan imponált, letette az ollót és utána kiáltott:
- Dömsödi úr, kérem még egy szóra!
Mintha mi sem történt volna, ugy jött vissza.
És hogy diadala teljes legyen, még egy szék is üresen állott, egészen közel a segédszerkesztőhöz, a ki lekötelező kézmozdulattal invokálta, hogy foglaljon helyet.
- Mi is az, a mit ön az imént el akart mondani?
- Nagy dolog, szenzácziós dolog!
Ezzel le fogják fülelni a konkurrens lapot .
Bátran nyomathatnak kétezer példánynyal többet a holnapi számból.
- Ezt csak bizza ránk - de a hir?
- Tarnay Ervin megnősült !
A meglepetés csakugyan tökéletes volt és Dömsödi legszebb diadalainak egyikét élvezhette.
Az ujdondász azonnal felugrott az ablak melletti üléséből, oda jött hozzá és jegyzőkönyvét elővéve, kurtán meginkvirálta:
- Hol?
Mikor?
Kivel?
Mi módon?
S miért?
- Többet magam sem tudok.
A részleteket kikutatni az önök feladata, de hogy a hir való, azért már kezeskedem.
Az ujdondász vette kalapját és indult kifelé.
Mint a kopó, a ki ha egyszer nyomra vitték, meg nem szokott állni mindaddig, mig a vadat föl nem verte.
De ezuttal nem kellett messzire mennie: a lépcsőházban Cselkóval találkozott, a ki megkérdezte , hova megy olyan sietve?
- Tarnay megnősült, részleteket szimatolok! - válaszolt amaz röviden.
- Sohse fáraszsza magát.
Tudok én minden részletet és magamra vállalom az egésznek megirását.
Az ujdondász visszatért a szerkesztőségbe.
Cselkó egy külön bejáraton ment a saját szobájába.
Az a hir, mely az egész szerkesztőség érdeklődését olyan nagy mértékben fölkeltette, őt is foglalkoztatta már két óra óta.
Letette kalapját az asztalra , aztán azt tette, a mit az ember rendesen, ha valamivel nincs egészen tisztában : kétszer-háromszor végigsétált a szobán.
Sokáig nem tarthatott ez a séta, mert az első fordulónál megakadt lába egy csomó odadobott ujságban: félre lökte és tovább ment.
A másodiknál lerántott könyökével egy csomó kéziratot, két vivókeztyüt és egy sodronyálarczot.
Ekkor azután visszatért asztalához, leült székére és kivett kabátja belső zsebéből egy levelet : Ujból, talán harmadszor elolvasta tartalmát:
"Kedves barátom!
Körülbelül négy hónapja, hogy a délvidéken két mámor közti szünetben elváltunk.
Te akkor este orvostani felolvasást tartottál nekem "a hold befolyásáról a higvelejüségre."
Az volt a sorsod, mint minden nagy tudósé: kinevettelek.
S az enyém az volt, hogy saját káromon megtanultam, mennyire igaza van mindenkor a tudománynak.
Belátom már most, hogy nem jó éjjel arra felé utazni, különösen ha az ember sokat ivott.
Megkaptam utközben a maláriát és kevés hija, hogy el nem vitt az ördög.
Meg is cselekedte volna bizonyára, ha két lovam nem okosabb, mint a babonás kocsis, a ki kisérteteket látva, utközben megszökött s engem tehetetlen állapotban, eszmélet nélkül bizott a véletlenre.
Csak másnap mert előbujni a bikficz, a mikor én már a csillagokat rugtam kinomban.
Az a két derék ló - megérdemelné, hogy emberszámba vegyék, mert elvitt egy emberlakta hajlék elé; ott megálltak maguktól, s mintha sejtették volna, hogy én biz' nem kiálthatok segitségért, olyan keservesen nyeritettek, hogy segélykiáltásnak is beillett.
A házban meghallották, kijöttek, leszedtek engem a kocsiról és bevittek.
Mondhatom , meglehetősen rossz kondiczióba érkeztem meg.
Másként talán be sem bocsátottak volna.
Mert az a ház nem nyilik meg minden ember előtt.
A ki jogczimet akar nyerni a bejuthatásra, annak legalább is félig meghalva kell az ajtón kopogtatni; mert csakis a szenvedőknek tárul föl.
Nekem erős jogczimem lehetett, mert nemcsak hogy bevittek, de ott is tartottak álló hat hétig.
Mikor bejutottam, nem volt helyén az eszem, abból itélve, hogy önkivületben valék, - mikor elmentem, elvesztettem a szivemet, olyan tökéletesen, mint még soha...
S nem is a régi divat szerint!
A betegség változtatott-e meg, vagy talán már vénülni is kezdek, elég az, hogy mielőtt elhagytam a hajlékot, a hol annyi önfeláldozással ápoltak, meg is kértem az urnő kezét .
...Igaz, még el sem mondtam, kicsoda ő.
Pedig jól ismer ő téged és te is ismered .
Neve: özv. Csery báróné, született Kende Szidónia.
...Olyan kosarat kaptam, hogy kettőnek is beillett volna.
De nem tágitottam.
Négy hét mulva, mikor már a saját lábaimon eljöhettem, hogy köszönetet mondjak jóságáért, ujból megkértem a kezét - megint elodázták kérelmemet.
De ezuttal már észrevehettem, hogy a tagadó válasz némileg nehezére esett.
Tudod, a nők mindig bizonyos jogot formálnak azokra, a kik iránt jók voltak, s ha elismerjük ezt a jogot, már félig-meddig megnyertük ügyünket.
Ismét négy héttel később harmadszor megkértem mentő angyalomat s ezuttal beleegyezett.
Tiz napi mátkaság után tegnap volt az esküvőnk legnagyobb csendben.
Maga Szidónia akarta igy, s nekem nincs akaratom az övén kivül.
Mondom neked, tökéletesen megbüvölt ez a nő!
Itt maradunk a jövő őszig, aztán fölmegyünk Budapestre, a hol házat akarok tartani.
Királynője Szidónia lesz.
De addig még valamit rendbe kell hozni; egy nagy elhamarkodást és egy nagy mulasztást.
Emlékszel talán még, mikor Doroghynál felavattuk az uj birtokot, hogy ott egy kis szőke leány bujdokolt.
Nem lehetett több 17 évesnél, de már tökéletesen ki volt benne fejlődve az asszony.
Unalomból, - mert én mindig unatkozom, mikor kártya és bor járja, - egy kicsit udvaroltam a leánynak; már csak azért is, hogy ki ne jöjjek a gyakorlatból s hogy Doroghyt bosszantsam.
A kicsike azonban komolyba vette a dolgot és mikor negyed napra szerelmet vallottam neki , ugy belesápadt, hogy menten karjaimban fogtam föl, nehogy a földre ájuljon .
Esküszöm neked, nem nyultam volna hozzá ujjam hegyével sem, mert engem vén bünöst is meghatott az üldözött őzike tekintete.
Doroghy házába hogyan került, mi volt ott teendője, nem tudom; de meg mertem volna esküdni, hogy még gyermek.
S ez a bolond érzékenykedés vitt sajátképen arra, hogy megszöktessem.
Meg akartam menteni attól a száraz, epéskedő embertől, a ki bizonyára boldogtalanná tette volna.
Inkább magamnak szántam.
A kicsike el is ment Budapestre, várt rám s valószinü, hogy még most is vár.
Mit tegyek vele?
Semmi kedvem kalandhoz, de azt sem mondhatom neki: menj innen , meguntalak!
Hisz még alkalmam sem volt, hogy megunjam!
Tökéletesen megfeledkeztem róla, csak azon a napon jutott eszembe, mikor Szidóniával oltár elé kellett lépnem, s ezt megelőzőleg rendet csináltam a multtal.
Már most az a fő, hogy a kislányt kiábránditsuk, de ugy, hogy ne vegye nagyon is tragikusan a dolgot .
Természetes, hogy a jövőjéről gondoskodni fogok.
De közbenjáróra van szükségem s erre a szerepre téged szemeltelek ki.
Kérlek, keresd fel ezt a kis leányt, a kinek mint értesültem, legnagyobb passziója abban áll, hogy naphosszant vörösre sirja a szemeit.
Pedig én a vörös szemeket csak ugy nem szeretem, mint a piros orrokat.
Magyarázd meg neki a helyzetben beállott változást és kérdezd meg, mihez van legnagyobb hajlandósága?
Ha tehetsége van a szinpadhoz, beiratom a szini tanodába - az efféle otthon nélküli madárkák ott lelnek leghamarább puha fészekre, - megfizetem érte az eltartási költséget , mig szerződést kap.
Ha ehhez nincs kedve - mert tehetségre szép leánynak sajátképpen nincs is szüksége - elvégezheti a tanitónői tanfolyamot, vagy ha akarja - dohánytőzsdét nyitok számára.
Mindent, a mit akar, csak jóvá tehessem elhamarkodásomat s ne legyek kitéve annak, hogy mikor feleségemmel Budapestre jövök, elémbe toppan és szemrehányólag kérdezze:
- Szivem, lelkem, hol maradtál olyan sokáig?"
Cselkó nem olvasta tovább a levelet.
Megundorodott a rideg önzéstől, mely kiritt minden sorából.
Ez a férfiu, ez a Tarnay, a milyen varázst gyakorolt mindenkire , és szemtől szemben lényének külső mázával elfödte a belső ürességet, mikor a távolból beszélt és föltárta igazi lényét, csaknem visszataszitó hatást tett rá .
Hát ezért az emberért rajongnak a nők? ezt tekintik mintaképnek a férfiak?
Még olyan asszony, mint Csérey Szidónia sem volt éleslátóbb, hanem őt is körülhálózta a veszedelmes csábitó?
- Szegény Szidónia! - sóhajtott Cselkó; - hogy ismét ilyen ingatag talajra voltál kénytelen épiteni!
Egy pillanatig azon törte a fejét, mit tegyen.
Legkedvesebb lett volna előtte, ha papirkosárba dobhatja a levelet és hozzáláthat a munkához.
De nem! el kellett végeznie, a mit rábiztak, mert ki tudja, nem értesül-e valahogy Szidónia erről a kalandról s rá nézve irtózatos hatással lehetne a fölfedezés, hogy a férje csak olyan léha, mint a többi!
- Megteszem Szidónia kedvéért - gondolá magában, - mert mit nem tennék az ő érdekében!?
A lépcsőn eszébe jutott, hogy nem is tudja még a leánynak czimét.
Visszament tehát a levélért.
Aztán elindult, rossz kedvvel, bánatosan, mint a ki sejti, hogy nagy fájdalmat fog valakinek okozni, de nem kerülheti el.
S a mint ment, mendegélt , mintha csak gyorsfényképész előtt állna, hirtelen föltünt előtte egy kép a multból.
Látta saját magát lemenni egy ódon külsejü háznak kikoptatott lépcsőjén .
Még korlátfa sem volt ott, mert elvitte valami ismeretlen szomszéd, hogy befütsön vele.
Roskadozó lépésekkel ment... valóban ő volt az a tántorgó alak, de mennyire más volt akkor, mint ma!
Vékony fiugyerek, kopott ruhában s elmaradt növéssel , mert a nélkülözés nem engedte, hogy korához képest fejlődjön.
A szomszéd patikába indult, hogy orvosságot hozzon sulyosan beteg szülői számára.
Odament, ámbár egy krajczár pénze sem volt, mert remélte, hogy a gyógyszerész elég jószivü lesz könyörgésére hallgatni.
De csalódott.
A gyógyszerész végig hallgatta a fiu panaszát és igy szólt: "Nem tehetem.
Elég baj, hogy ilyen nagy a szegénysége, de ha egynek adok ingyen, hogyan tagadhatnám meg a többitől?
S mi lesz az üzletemből, ha "ingyen Jánosnak" fölcsapok?"
Kiment a fiu az utczára, vad kétségbeeséssel szivében.
Ugy rémlett előtte, hogy talán akad még valami, a mit el lehetne adni; de mi?
Puszta volt otthon az egész szoba, kiürült minden, csak a meztelen élet állott előtte, nyomorával és fenyegető kinjával.
Hazafelé ballagott, olyan szörnyü rövidnek tetszett az ut, mert üres kézzel és nagyon is megtellett szivvel járta be...
A mint remegő kézzel benyitott a szobába , megdöbbenve állott meg a küszöbön.
A két beteg ágya előtt idegen alakokat látott : egy fiatal leányt, a ki egy nagy kosárból, melyet inas tartott, csomagokat szedett elő.
Kikerült onnan, a bőség ez ujdivatu szarujából, bor, gyógyszer , befőtt, sült csirke, párnák s még mindig nem akart kiürülni a kosár!
Ott állott még mindig az ajtóban, ködbe borult szemekkel és remegve, inogva, alig győzvén magát annyi erővel, hogy le ne roskadjon.
Ekkor őt is megpillantotta a leány, oda ment hozzá, megfogta kezét és bevezette.
Mikor pedig őt is gyötörte a láz, végig simitott homlokán az a puha, áldásos kéz s egy jóságos hang igy szólott részvéttel az inashoz:
- Lássa, Gábor, ez a szegény fiu is beteg.
...A komoly férfiu, a kinek lelkében egyetlen pillanat alatt készen állott ez a kép, megindulva törült le egy a visszaemlékezésnek szentelt könyüt s bár senkisem hallotta fogadását, ünnepélyesen mondá magában:
- Mindent te érted Szidónia!
Életemet, véremet, jobb meggyőződésemet!
A mellékutczából kiérve, a fővárosi élet nyüzsgése fogadta.
Január elején volt, a mikor nagyon korán kezd alkonyodni.
Finom köd permetezett alá és nedves fényben csillogott minden körülte.
Csakhamar ő is elmerült ebbe a ködhullámzásba.
A belváros közepén egy palotaszerü épület bejáratában látjuk ismét feltünni alakját .
Egyenesen a lépcsőháznak tart és benyit a portás oduszerü lakásába, azzal a kérdéssel: melyik emeleten lakik Bodon Rózsi kisasszony?
Az odu lakója fölvillanó gyanuval vizsgálta Cselkó vonásait és dörmögő hangon intézte a maga viszontkérdését:
- Rózsi kisasszonyt?
Azt a fiatal hölgyet tetszik érteni, a ki négy hónap előtt jött ide nagyságos Tarnay ur ajánló levelével?
- Azt!
- Csakugyan ebben a házban lakik, még pedig a negyedik emeleten.
Egy hétnél tovább nem akart megmaradni a nagyságos ur lakásában.
Kibérelt magának egy kis szobát .
Nem hiszem, hogy lehetne vele beszélni.
Nagyon kedveli az a leány a magányt.
A portás hangjában minden alázatosság mellett valami elfojtott haragféle is megcsendült.
Mintha nem szivesen állna vele szóba, vagy gyanut rejtegetne.
Cselkó sokkal jobb emberismerő volt, semhogy ki nem olvasta volna ezt az öregnek tartózkodó modorából.
Nyájasan és megnyugtató hangon igy szólt tehát:
- Ne tartson semmitől, Pető uram, nem jövök én rossz indulattal.
Sőt ellenkezőleg , segiteni akarok a szegény leány sorsán.
- Segiteni?! - a guny sziszegett az alázatos ember szavából, - azon ugyan nem segit már senki a jó Istenen kivül.
Csuffá tették, elkeseritették egész életére.
- Mit jelentsen ez öreg? - kérdezte csodálkozó hangon Cselkó, - nem tudja talán , kivel beszél?
Az öreg arcza szelidebb kifejezést öltött és csendesen igy szólott:
- Nagyon jól tudom, nagyságos uram, és bocsánatot is kérek illetlen magamviseleteért.
Hisz jól tudom, hogy a nagyságos ur nem olyan, mint a többi.
De elfut az epe és fejembe száll a vér, ha látom, mit mivel embertársával némely nagy ur, csupán csak azért, mert ő ur, a másik pedig nem az.
Öreg ember vagyok , megszokhattam volna, hogy a szegény csaklábtörlője a gazdagnak.
De a mi sok, az mégis csak sok!
- Ne tüzeljen öreg, hanem mondja el inkább, mi terheli a szivét?
- Elmondom.
Ez a Bodon Rózsi kisasszony épenséggel nem kisasszony.
Árva leány és abból a faluból való, a hol én is nevelkedtem.
Valami távoli rokonomnak gyermeke , szóval parasztvér, mint saját magam.
Ott szedte föl az apátlan-anyátlan gyermeket Doroghy urnak édes anyja, a ki áldott jó lélek volt és nevelte uri módban, hogy legyen agg korában, a ki körülte forgolódik.
Hálás is volt Rózsika ennyi jóságért és a mit csak nevelőanyjának tekintetéből kiolvashatott, ha csak futólagos óhajképpen is, már megcselekedte.
De a jó öreg asszony egy éjjel meghalt szivszélhüdésben és Rózsika most már másodszor, de ezuttal igazán árván maradt .
Hagyták magára, eléldegélhetett abban a kis szobában, melyben urnője halála után visszavonult s nem háborgatta senki.
Mit is tettek volna vele?
Cselédnek nagyon urias volt a nevelése, urnőnek pedig mégis csak nagyon alantias a származása .
Különös, hogy a fiatal Doroghy, a ki előtt a női erény máskülönben nem állott valami nagy becsben, Rózsinak soha sem mondott olyan szót, a mely miatt ennek el kellett volna pirulnia.
Talán anyja emlékét tartotta benne tiszteletben, vagy a mi nem éppen lehetetlen még ilyen lelkü embernél sem, meghatotta a leány ártatlansága.
Azt is hallottam azóta, hogy Doroghy ur szerelmes volt Rózsikába, de leplezgette és titokban tartotta, mivel restelte czimborái előtt, hogy az, a kibe szerelmes, még nem is kedvese.
Bezzeg megjárta vele, ha igy állott a dolog!
Nem olyan félénk és aggódó természetü az én gazdám!
Nem illik, hogy róla, a kinek kenyerét eszem, rosszat mondjak, hát csak szószaporitás nélkül fogom elmondani , mit tett.
Telebeszélte ennek a szegény leánynak fejét és szivét, hogy ez ott hagyta a biztos menhelyet.
Szegény kis madárka!
Ide jött, meghuzta magát, kerülve az emberek tekintetét és epedve várja négy hónap óta, mikor jön már megrontója, a ki egyenkint tépegeti ki nagy gyönyörüséggel szép fehér tollait.
De a kegyetlen vadász még erre sem méltatta, hanem egészen megfeledkezett róla, s a kis madár napról-napra busabb lett és a kétségbeesés bizonyára erőt vesz már rajta, ha én nem vigasztalom meg néha egy biztató szóval, a melyben a legszebb az volt, hogy magam sem hittem belőle egy betüt sem.
- Hát nem tudta, hogy Ervin nagyon beteg volt és nem jöhetett el? - kérdé csodálkozva Cselkó.
- Beteg?
Igazán beteg volt? - az öregnek arcza egészen kiderült e szavaknál.
- De hisz akkor természetes, hogy nem jöhetett el!
Oh én vén bolond, hogy ez nem jutott eszembe!
Hogy fog örülni a szegény kicsike!...
Azaz, dehogy fog örülni.
Sirni fog , hogy szenvedés érte azt, a kit ő imád.
- Már nincs semmi baja, egészen meggyógyult.
- Annál jobb, annál jobb!
Talán már utban is van ide?
Sietek és elmondom Rózsikának.
- Megálljon csak!
Ervin jön, de nem egyedül.
Cselkó ajkáról olyan habozva indult meg a szó, hogy az öreg azonnal észrevette az örömmel ellentétes érzést, mely a hirlapiró arczán tükrözött.
- Talán Doroghy is vele jön?
Csak jöjjön!
Nem félünk tőle!
Rózsikához semmi köze!
- Nem Doroghy jön Ervinnel, hanem más valaki.
- Kicsoda?
Cselkón különös érzés vett erőt.
Mintha neki kellene restelkednie Ervin helyett , lesütött tekintettel, halkan adta meg a választ:
- A maga gazdája - feleségével jön.
Az öreg portás tekintete villámokat szórt és éles gunynyal replikázott:
- Azért jött hát ide a nagyságos ur, hogy ezt a leányt kikergesse a házból , melynek már urnője akadt?
- Nem azért jöttem, öreg, - szólott szelid hangon Cselkó, - hanem hogy elkészitsem a nagy csapásra, melyen már nem lehet változtatni.
Nem is Tarnay kedveért teszem , hanem más valakinek érdekében...
Ne nézzen igy rám, öreg! - folytatta, látván , hogy a portás gyanakodva fürkész vonásaiban, - hát olyan ember vagyok, a kitől ilyesmi is kitelik?
Egy pillanatig maradt még rideg és visszautasitó az öreg portás arczkifejezése , aztán ujból meggyőzte őt a becsületes őszinteség Cselkó vonásaiban.
Nagyot sóhajtva szólott a megadás hangján:
- Hát Isten neki!
Végezze el, a mire vállalkozott.
Én nem tenném meg sok pénzért.
- Gondolja meg, jó öreg.
Én nem ismerem azt a szegény leányt, nem is beszéltem vele soha.
Hogyan találjak hát szavakat, hogy kevésbé sujtsa a kegyetlen hír?
Maga ellenben rokona, szereti és becsüli; nem lesz tehát olyan kinos rá nézve, ha magától megtudja...
Ugy-e megteszi?
Azöreg portás küzdött magával, végre igy szólt:
- Legyen hát.
Tudom, hóhérság, a mit cselekszem, de nem az én lelkemet terheli a felelősség.
- Valóban nem!
- Várjon meg itt.
Nem tart sokáig.
Az ilyen szegény madarat nem kell sokáig kinozni.
Föltette kalapját és fölment a lépcsőn.
Cselkó még hallotta, a mint magában dörmögött és szidta ostoba jószivüségét, mely ilyen bajt hozott a nyakára.
Még a harmadik emeletről is lehallatszott elégedetlen dörmögése.
A magára maradt férfiu elgondolkodva állott meg a lépcsőházban.
Nagyon fölizgatta és kinozta ez a jelenet.
Mikor ide jött, azt hitte, hogy könnyelmü teremtéssel lesz majd dolga, a kit igéretekkel és kilátásokkal arra kell majd birni, hogy elhagyja a házat.
Szóval, alkudozást várt.
E helyett azonban igazi szivre és mély érzésre talált, mely megadja magát a csapásnak minden ellenkezés nélkül, de megtör alatta.
Cselkó erős haragot érzett magában.
Tarnay léhasága csaknem dühbe hozta.
Hogy mer az az ember boldog lenni, mikor itt annyit szenvednek az ő hibája miatt?
Vajjon lehet-e áldás azon a frigyen, mely ilyen előzmények után jön létre?
Mit mond majd az a szegény leány, ha megtudja a valót?
Sir-e, zokog, vagy leroskad?
Talán belehal, de az sem lehetetlen, hogy könnyebben veszi, mint ő gondolja.
Utóvégre is, az emberi sziv ruganyos portéka és hamarább lel vigaszt , mint egy ilyen aggódó, töprenkedő poétalélek elképzeli.
Hanem annyi bizonyos, hogy kissé sokáig tart a beszélgetés.
Tiz percze már, hogy elment az öreg portás.
Mit csinál olyan sokáig?
Cselkót a türelmetlen nyugtalanság arra vitte, hogy elhagyta a lépcsőházat és fölment az első emeletig.
Ott megállott és a karfához támaszkodott.
Bizonyos megnyugvást lelt ebben: mégis csak közelebb van igy, ha esetleg szükség volna segitségére.
...Ebben a pillanatban kétségbeesett, a velőt átjáró kiáltást hallott.
A halálra sebzett vadéhoz hasonló volt ez a jajszó.
Cselkó érezte, mint remeg meg benne minden érzés és elsápadva szökött a második emelet följárójához, s fölfelé tekintett.
Borzasztó látvány tárult eléje.
A negyedik emeleten egy női alak hajolt kifelé a rácsozaton, mely a folyosót körülvette.
Viaskodott, küzdött egy férfiuval, aki erőszakkal vissza akarta rántani.
Ráismert a portásra, de ez is megpillantotta őt és lélekszakadva lekiáltott hozzá:
- Jöjjön gyorsan, az ég szerelmére! a szerencsétlen le akarja magát vetni a mélységbe!
Nem egy, de három lépcsőn szökött egyszerre át Cselkó.
Érezte, hogy minden pillanat egy emberéletbe kerülhet.
Éppen a harmadik emeleten volt, mikor ujra hallotta azt a borzasztó, kétségbeesett fölkiáltást és a következő másodperczben valami hirtelen támadó légáram érintette arczát.
Előtte egy sulyos test bukdácsolt a levegőn keresztül, valami fekete ruhát látott, tompa zuhanást hallott, - még egy kinos nyögés - aztán csend lett ujra.
Nem rohant már fölfelé, hanem megállott és összetett kezekkel valami átokfélét nyögött az ellen, a ki ezt okozta.
Vad indulat tombolt lelkében s ha sámsoni erőt érez magában, talán megfogja az oszlopokat és magát is e ház romjai alá temeti , hol a lelketlenségnek már annyi áldozata volt.
Valaki elrohant mellette.
Ő nem mozdult meg.
Meg volt dermedve.
Hallotta az öreg portás hangját alulról, a mint kétségbeesett zokogás közben fölkiáltott hozzá:
- Meghalt, a szegény megölte magát!
S ez a fölkiáltás megtörte lelke és érzése merevségét.
Eszébe jutott a még élő áldozat, a ki talán boldog e pillanatban és nem is sejti, hogy átokban fogamzott meg boldogsága.
Cselkó érezte, mint szökik köny után köny a szemébe.
Elfojtott hangon rebegte el lelkének kinzó aggodalmát e szavakban:
- Szidónia, szegény Szidónia!
Nem a meghalt, hanem a még élő áldozatot siratta ő.
III.
A váczi-utczán végig sétált egy alak, melyet öltözete után bárki angolnak mondott volna.
Csakis Albion fiai engedik meg maguknak azt a fényűzést, hogy minden ruhájuk a kényelemnek megfelelően legyen szabva.
Amikor utaznak, minden öltönydarab szivós és nem egy könnyedén szakadó kelméből van csinálva, azonfelül a szine is olyan, hogy ne kelljen minden pillanatban tisztasági szempontból másikkal fölváltani.
Szürke utazó kalap, hátracsüngő hosszu fátyollal, bő porköpenyeg és vizmentes, a lábszárt körülzáró czipő: ha szépészeti szempontból nagyon is kifogásolható, de mindenesetre kényelmes viselet.
Pedig a mi emberünk éppenséggel nem volt angol, a mi abból is kitünik, hogy egy háromemeletes ház előtt megállt és a fiatal portást - az öreg medve, a ki hat hónap előtt ezt a hivatalt vitte, már nyugalomba vonult - a legtisztább magyarsággal megkérdezte:
- Itt lakik Tarnay ur?
- A báró ur csakugyan itt lakik, - válaszolt az ajtonálló , erősen megnyomva a "báró" szót.
Bizonyára figyelmeztetni akarta ezt a jött-ment idegent, hogy olyan országban tartózkodik jelenleg, a hol még adnak arra, hogy mindenki megkapja az őt megillető czimzést.
Az idegen azonban észre sem vette a lappangó rendreutasitást, hanem fölment a lépcsőn az első emeletig.
Ott megállott egy pillanatig és körültekintett.
Mintha tájékozni akarná magát olyan helyen, a hol már rég nem járt ugyan, de még mindig ismeri az alkalmatosságot.
A következő pillanatban megnyomta a villanyos csengetyü gombját, szemben a lépcsővel.
Egy angolosan beretvált inas nyitotta ki az ajtót és kérdőleg tekintett a jövevényre.
Bebocsátotta ugyan az előszobába, de itt már olyanféle mozdulatot tett, mintha névjegy után nyujtaná ki kezét.
- Beszélhetek a báró urral?- kérdezte az idegen a nélkül, hogy ezt a mozdulatot figyelmére méltatná.
- A nagyságos ur kikocsizott, de nemsokára hazajön.
Tessék addig a fogadószobába sétálni, - volt a válasz.
Az idegent nem lepte meg ez a szolgálatkészség.
Talán hozzá volt szokva, hogy minden ajtó föltáruljon előtte, vagy éppenséggel egészen otthonosnak érezte magát e helyen.
Le sem vetette bő felöltőjét, hanem kalappal fején lépett a szobába, a melynek széles szárnyajtóit tiszteletteljesen tárta föl előtte az inas, a ki aztán maga is utána indult s ugy állott meg, mint a ki további parancsokra vár.
A szoba, melybe léptek, utczára nyiló ablakával és gazdag diszitésével épp ugy a jólétről, mint jó izlésről tett tanuságot.
A falakon csak néhány festmény, de ezek elsőrangu mesterek müvei voltak; a szőnyegek sem titkolhatták el az igazi keleti származást és a butorok egészben is elárulták, hogy finom izlésü nő szeme siklik rajtuk végig a napnak minden órájában.
Lehet, hogy az idegen is kiérezte ezt, mert mintha valami szokatlant találna a környezetben, ujból az inashoz fordult:
- Rég lakik már igy a báró?
- A nagyságos ur ezt a szobát abból az alkalomból butoroztatta ujból, hogy megnősült.
Ennek már vagy hét hónapja.
Az idegen a legnagyobb meglepetéssel fordult az inas felé és őszinte csodálkozás tükröződött vonásaiban, mikor kérdezte:
- Hogyan?
Ervin... a báró ur megnősült?
- Éppen hét hónapja.
Vidéken volt az esküvő.
Azzal aztán tiszteletteljesen meghajtotta magát az inas és eltávozott.
Az a hang, melyen az idegen gazdájáról beszélt, egészen megnyugtatta őt.
Igy csak a régi ismerős, a háznak jó barátja szokott beszélni.
Bátran magára hagyhatja az arisztokratikus légkörben, nem szivja magába érdemtelenül!
Az idegen, a mint magára maradt, levette a fátyolos kalapot, maga mellé dobta a kerevetre, aztán kényelmesen elnyujtózkodott a puha karosszékek egyikében és elmélázó tekintetét végig sétáltatta a körülte levő tárgyakon.
Halvány mosoly játszotta körül ajkait: sok ismerősre talált.
- Még sem változott meg minden, - szólott félhalkan, - ez a fali óra, ez a kerevet még mindig a régi.
De Ervin már nem az!...
Megnősült!
Vigyen el az ördög, ha képes vagyok magamban elképzelni, milyen lehet Ervin mint férj.
Mintha felhő borulna homlokára és szomoru emlékek egész sora nehezedne lelkére , fölállott és végigsétált egyszer-kétszer a szobán.
Tépelődve folytatta a magánbeszédet:
- Ej, mit! hisz én sem vagyok már a régi.
Elmentem világgá négy év előtt azzal az elhatározással, hogy soha sem jövök többé vissza ebbe az országba, a hol olyan kegyetlenül rágázolt szivemre a sors.
Soha!... s négy év alig mult el, már ismét itthon vagyok.
Felejteni akartam, de rosszul sikerült.
Visszahozott ujból a régi vágy, mely a távollét idejében sem engedte szivemet megpihenni...
De ez még mind hagyján; hanem hogy Ervin megnősült, valóban elhiteti velem, hogy történik még uj a nap alatt.
E pillanatban ujra megszólalt odakünn a csengetyü éles hangja.
A folyosóra nyiló ajtót kinyitották és becsukták, aztán egy érczes férfi-hang kérdezte az előszobában:
- Nem keresett senki?
- De igen, - válaszolt az inas, - egy idegen ur várja nagyságodat a fogadóteremben.
- Egy idegen ur ?...
Add át ezt a bokrétát a nagyságos asszonynak és mondd neki , hogy a vendégek nemsokára érkeznek...
Ki lehet az az idegen ur?
Mint a ki otthon van, benyitott a fogadóterembe.
Egy pillanatig némán nézte egymást a két férfiu, aztán egyszerre hangzott el mind a kettőnek ajkáról az örömteljes fölkiáltás:
- Jenő!
- Ervin!
Összeölelkeztek.
Az ujonérkezett, a ki nem volt más, mint Tarnay Ervin, a ház ura , ért hamarább magához az elérzékenyülésből, még egyszer megszoritotta melegen barátja kezét, aztán vidám hangon szólott:
- Alig hiszek szemeimnek: csakugyan te vagy az, Gerélyi Jenő barátom?
- Valóban én! - válaszolt az idegen, - de ugy látszik, hogy már keresztet vetettek rám; mert ahol még eddig betoppantam, mindenütt nagyobb volt a meglepetés és az ijedtség, mint az öröm.
Hát igazán ugy nézek ki, mint valami kisértet?
- Ments Isten! - nevetett a háziur, - sőt ellenkezőleg, még soha sem voltál ilyen jó szinben.
Hanem ennek az ijedtségnek és meglepetésnek megvan a maga oka.
- Melyik az?
- Rólad nagyon furcsákat beszélt Fáma asszony.
Egyszer azzal is megszomoritott , hogy holt hiredet költötte.
Valami angol ujság rád fogta azt a bolondot, hogy Afrika belsejében megettek a kanibálok.
Még a mártás is le volt irva, a melyben föltálaltak.
Gerélyi vidáman fölkaczagott.
- A mártás is?
Te! nem kaphatnám meg a reczipéjét?
Tudod, nagy gourmand vagyok és szeretném megizlelni, milyen az a sauce à la Gerélyi.
- Mi nem akartuk sehogysem elhinni, hogy ilyesmi rajtad megeshetett és már expedicziót szerveztünk, a mely fölkeressen.
Akadt is Stanleynk Cselkó Pál személyében, a kiben van annyi fantázia, mint két amerikai hirlapiróban.
Éppen mikor a kaszinóban köröztettük az aláirási ivet a költségek fedezésére, megjött a szerencsés dementi, a melyből megtudtuk, hogy semmi bajod.
Ennek örömére aztán olyan mulatságot csaptunk, hogy bizonyára meghallottad a pezsgős palaczkok durrogását egészen a Nyianza környékeig.
- Most már emlékszem rá, - szólott tettetett komolysággal Gerélyi.
- Hát a pezsgő volt az, a miről én azt hittem, hogy az arab rabszolgakereskedők puskáinak dörrenése?...
De ez még mind nem magyarázza meg, miért ijedtek meg tőlem a jó barátok és ismerősök?
- Ennek is megmondhatom az okát.
Félévvel föltámadásod után egy magyar lap matapapuai levelet közölt a tárczarovatban, melyben csinos dolgok voltak rólad elmondva: Hogy Matapapua ifju királynője meghódolva férfias külsőd előtt , fölajánlotta neked szivét és koronáját.
Te pedig, mint igazi magyar arisztokrata , előbb meg akartad tudni, hány ősei vannak? mire ő egész naivul azt felelte volna : Ősök nincsenek nálunk, mert mi azokat meg szoktuk enni, ha bizonyos kort elértek.
Gerélyi vidáman hallgatta barátjának e tréfás megjegyzéseit, aztán kiváncsian kérdezte:
- Mondd csak, ki költötte rólam e bolondnál bolondabb hireket?
- Ki más, mint Cselkó Pali?
- Neki megbocsátom, hisz azért hirlapiró...
Hogy van a jó fiu?
- Pompásan érzi magát.
Fölvitte az Isten, de még a saját tehetsége segélyével odáig, hogy most már lapkiadó és szerkesztő egy személyben.
Nem feledkezett meg rólad.
Hol tréfásan, hol pedig komolyan olyan reklámot csapott neked, hogy ma már hires ember vagy.
- Hires én?
Ne bolondozzál!
- Amint mondtam.
Nem is képzeled mennyire érdeklődik a társaság irántad.
Mikor négy év előtt elmentél, alig beszélt valaki rólad, most, hogy megjöttél, legalább is két hétig te leszel a saison hőse.
Hja! a tudomány terén Afrika van divatban.
A mi az ó-korban a félisten volt - többnyire egy olyan uri ember, a ki messzebbre járt, mint a többi halandó, - az ma az Afrika-utazó...
Akarsz egy nagy szivességet tenni?
- Mi legyen az?
- Maradj nálam ma este.
Első estélyemet adom és szeretnélek bemutatni vendégeimnek.
Hogy megirigyelnek majd ezért a szerencséért!
- Szivesen maradok, de engedd meg előbb, hogy a vendéglőbe menjek átöltözködni .
Mert ilyen állapotban csak nem akarsz bemutatni?
Tarnay hirtelen megfogta Gerélyi kezét és esdekléssel maradásra kényszeritette a távozni akarót.
- Mi nem jut eszedbe? - szólott ünnepélyes hangon, - hát azt akarod, hogy a félisten elveszitse nimbusza javarészét?
Olyannak kell maradnod, a minő vagy.
- Miért te bohó?
- Igy akarlak bemutatni vendégeimnek.
Képzeld csak, milyen hatással lesz, ha eléjükbe állok, rád mutatok és fölhivom figyelmüket: "Ime uraim, ezek ama bizonyos saruk, melyeken még tapad valami a Zambezi homokjából, a melyen végig hasalva sütkéreznek a szent krokodilusok!
Ez a burnusz-féle köpeny, őserdők illatjában fürdött és - de ezt különösen tessék figyelemmel megnézni! - ez a fátyolos kalap , az a fejtakaró, melyet Matapapua jámbor népe minden áron koronával akart fölcserélni".
Gerélyi könnyedén meghajtotta magát.
- Benned második Barnum veszett kárba - mondá - egyébiránt ha ugy akarod, ezt sem bánom!
Afrikában is megbámulták öltözékemet a tisztelt emberevők és sehogysem akarták elhinni, hogy nem ezzel együtt születtem a világra! hadd teljék hát most benne öröme a czivilizáczió kanibáljainak is.
- Kit értesz ezzel, te udvariatlan ember?
- Téged és kompániádat, a kik gonoszabb emberevők vagytok, mint a vad matapapuiak .
Ott az igaz, még megsütik néha az embert pecsenyének, de legalább minden czeremónia nélkül.
Nálatok előbb lassu tüzön piritják, aztán végig öntözik az embermegszólás édes-savanykás mártásával, megpuhitjátok nagy raffinement-nal és csak azután eszik meg.
Akad olyan is, a ki az áldozat csontjait fogai közt ropogtatva, igazi Tartuffe-ként fölkiált: "Édes felebarátom, de sovány vagy!
Miért nem szóltál, mielőtt agyonütöttelek, hogy legalább meghizlaltalak volna!"
Tarnay meglepetve nézett barátjára.
Kiérezte szavaiból a rejtett keserüséget és hirtelen más thémára vitte át a beszélgetést.
- Tudod-e, - kérdezte, - hogy az én életemben azóta nagy változás állott be?
- Az imént mondta inasod, hogy megnősültél.
Mondhatom, sohasem voltam még ennyire meglepve.
- Valóban?
- Hát nem természetes talán az én bámulásom?
Tarnay mint férj!
Tarnay, a Don Juanok virága, nyügben!
Mondd csak, ki volt az a könnyelmüségig nagylelkü lény, a ki engesztelő áldozatra szánta magát ilyen bünösért?
Tarnay odament az ablakhoz és kitekintett.
Mikor visszatért, arczának kifejezése sajátságosan megváltozott.
Az előbbi könnyelmü vidámságot komoly érzés váltotta föl.
Nem nézett Gerélyi szemébe, hanem tekintete ragyogva, majdnem tündökölve lebegett a távolba, mintha keresne valamit, a mi véghetetlenül kedves előtte .
Aztán egyetlen szóban adott kifejezést érzelmének:
- Angyal!
Gerélyi fölkaczagott.
De ezuttal az ő nevetése sem volt a régi zamatos és kedélyes.
Guny, világgyülölet és elkeseredés szólalt meg benne.
- Hát természetes, hogy angyal!
Minden asszony az, a kibe éppen bele vagyunk bolondulva!
S ki más mint valóságos angyal volna méltó arra, hogy ifjabb Don Juant megtéritse?
Még akkor is csak ugy, ha az előkelőbb arkangyalok koteriájához tartozik!
Kellemetlen érzéssel hallgatta Tarnay barátjának epéskedését.
Száraz hangon szakitotta félbe:
- Kérlek Jenő, ne tovább!
Te elfelejted, hogy itt nem akárkiről, hanem nőmről van szó.
Gerélyi egyetlen lépéssel ott termett barátja előtt és őszinte csodálkozással nézett szemébe:
- Hát komolyan beszélsz?...
Te leczkéztetsz engemet?
Te, Tarnay Ervin, a kinek szivében sziklaerős volt a hit, hogy minden nő meghóditható?
- Az régen volt! - válaszolt szemlesütve és elpirulva Tarnay.
- A ki nevettél, mikor az "ugynevezett" női erényt emlitették előtted és kijelentetted, hogy királynőknek királyi árt kell kinálni, de az ő hüségüknek is van ára!
- Az azelőtt volt...
Egyébiránt ne ejtsen bámulatba az én változásom.
A kikről igy beszéltem, valóban nem érdemeltek kiméletesebb kritikát.
Nem az én hibám volt , hanem nevelésemé, hogy kiirtották belőlem a hitet a nőben, mielőtt még megtudtam volna, mi az igazi nő.
Honnan tanultam volna meg a tiszta aranyat a salaktól megkülönböztetni, mikor csakis salakot mutattak?
- Valóban, honnan tanultad volna meg? - ismétlé elgondolkozva Gerélyi.
- Ez a mi nevelési rendszerünk átka, - folytatá hévvel Tarnay, - hogy teletömik fejünket mindenféle haszontalan limlommal, de a legszükségesebbről éppenséggel nem adnak fölvilágositást: nem oktatnak arra: mi a nő ?.. .
Mintha csak azt mondanák: "keress, kutass, boldogtalan és a sok közt majd csak rátalálsz az igazira"...
Miről ismerjek rá, hogy ő az igazi?
"Majd megszólal a szived, ha őt látod".
De sajna, a mi korunkban sziv és érzékiség annyira hódított egymástól, hogy már azt sem lehet tudni, hol végződik az egyik, hol kezdődik a másik.
Megesik tehát rajtunk, hogy érzékeink után indulunk, elfecséreljük szivünk és lelkünk kincseit a próbálgatásban.
Hányszor állottam én meg kutatásaim közben és azt mondogattam magamban: Itt maradok, nem megyek tovább, rátaláltam arra, a mit keresek, de aztáncsakhamar beláttam, hogy ez sem volt egyéb próbaállomásnál.
Föl tudod fogni azt az érzést, mikor az ember látja , hogy reménye meghiusult, hiába vesztegette lelke tisztaságának, teste üdeségének és épségének egy részét arra, mit ő aranynak hitt, pedig csak salak?
Gerélyi sötéten tekintett barátjára és vonásai csaknem torzkifejezésüvé váltak , mikor tompa hangon válaszolt a kérdésre:
- Ki tudná jobban, mint épen én?
- Igaz, te is csalódtál!
De neked nem volt életczélod a szerelem, mint nekem.
Te nem kerestél olyan epedő szomjusággal magadhoz méltó nőt.
Az első vereség, az első csalódás után megfutottál és a magányba menekültél sebeidet gyógyitani.
Én ellenben ki akartam csikarni a szerencsétől, a mit konokul megtagadott s lelkem ugy megtelt csalódásokkal, hogy a sok sebnek betege lett.
- De végre mégis megtaláltad azt, a mit kerestél.
Kárpótolva vagy egy kincs által , mely egyenesen a te számodra került ki az alkotó kezéből.
Csodálatos, hogy e szavak után még inkább nehezedett boru Tarnay arczára.
Elmélázó hangon válaszolt:
- Gondolod?...
Bizonyára igy volna, ha nem fészkelte volna be magát szivembe a kétely.
Ezt a férget a próbaidő és csalódásai plántálják azoknak szivébe, a kik már akkor csalódtak.
- Hát ne kételkedjetek!
- Könnyü ezt mondani!
Annyi csalódás után mi biztosit, hogy most már valóban elértem az üdvnek tiszta forrásához?
Hisz nem láthatok be annak a nőnek szivébe, a ki egybekötötte sorsát az enyémmel.
Hátha van ott is egy elrejtett zug, a melyben másként szólal meg az érzés, mint én velem szemben?
Szeretnék vakon hinni, de nem tudok, mert előttem áll a mult.
Pedig a boldogságnak jobbik része a hit!
Pillanatnyi hallgatás állott be.
A két jó barát elmélyedt a saját lelkében s lehet, hogy kiki a maga sorsát mérlegelte.
Végre Gerélyi szakitotta meg a csendet.
- Elmondok neked egy mesét, melyet valamikor - nem tudom már hol - hallottam .
Vigasztalást ha nem is merithetsz belőle, de tanulságot mindenesetre.
- Tanits meg hinni s hálás leszek, - válaszolt fájdalmasan Tarnay - a többi mitsem ér!
- Ezt az egyet nem nyujthatom, mert bennem sincs már meg, de azért elég jó magyarázatnak az, a mit mondani akarok.
- Hallgatlak!
- Az én mesém beillenék hőskölteménynek is, de már csak inkább száraz prózában mondom el.
Don Juanról van benne szó, a te dicső mintaképedről.
Hát nem igaz, hogy elvitte az ördög, miután a kormányzót megölte; élt ő még tovább is és fogyasztotta a szerelmet.
Hanem egyszerre csak azon vette magát észre, hogy beleunt a nagy játékba és étvágya is erősen megcsappant.
Nem talált már élvezetet a gyönyörökben és kezdte sajnálni azokat, a kik eddig áldozatai voltak: a férjeket.
Hát nem csunya dolog az, hogy a világ mindig kikaczagja a szegény megcsalt férjet és a csábitót dicsőiti?
Nem volna-e érdemes megmutatni egyszer, hogy akadhat olyan férj is, a kit nem lehet megcsalni, mert ismeri a nagy játék minden fortélyát?
Mikor Don Juan idáig eljutott, már kész is az elhatározása: fölcsap az erény őrének.
Uj szerep, tehát érdekes, ismeretlen talaj, tehát meglepetések várnak arra, a ki rálép.
Már pedig az, a mi uj és meglepő, mindig csábitja Don Juant.
Egyszerre csak hire jár, hogy megnősült.
A világ előbb bámul, aztán - kaczag.
Szegény Don Juan , de megjártad!
Tarnay összerázkódott.
Fanyar mosolylyal intézte barátjához a kérdést:
- Matapapuában hallottad ezt a mesét?
- Ott!
Kajdács beszélte el fülemilének s ettől hallottam egy álmatlan éjszakán ...
De még többet is mondott: Don Juan első dolga, mikor megházasodott, hogy rálép az óvatos elővigyázat ösvényére és tulad minden régi czimborán.
Mert nagyon jól ismeri ezt a bölcs elvet: a hol nincs kisértés, ott nincs is tilos vágy.
- Rosszul ismered Don Juant, ha ezt tételezed föl róla - mondá büszkén Tarnay.
- Hát nem igy cselekszik?...
Annál rosszabb... rá nézve.
Ilyen körülmények közt az igaz, hogy kissé nevetséges a mi hősünk, de legalább boldog.
A mit elmondtam, csak az első eset volt.
A második az, mikor revanche-ot vesz rajta a sors és őt is megcsalják, valamint ő csalt azelőtt.
Ebben van legalább némi igazság.
- Kérem!
Ezt az igazságot bátran kihagyhatod a játékból! - tiltakozott hevesen Tarnay.
- Hisz nem mondtam, hogy ez a te eseted!...
Hátra van aztán a harmadik, mely a leggyakoribb: Don Juan jobban fél a világ gonosz élczétől, mint a saját remegő szivének intő szavától.
Inkább eltűri a kételynek minden mardosását, semhogy nevetséges akarna lenni a régi czimborák előtt.
Mert valóban a legfölségesebb szatira volna, ha Don Juan azt féltené, a mi a sajátja.
...Mielőtt még Tarnay e maró gunynyal kiejtett szavakra megfelelhetett volna , föltárult az ajtó s valaki belépett.
Üdvözlet helyett e szavakkal vágta ketté a beszélgetés fonalát:
- Ez a prédikátori hang! ez a kérlelhetlen erény!
Csakugyan nem lehet másé, mint az öné, Gerélyi Jenő gróf!
IV.
A belépő Cselkó volt.
Estélyre öltözve, elsőnek jelent meg a meghivott vendégek közül.
Erre az a körülmény jogositotta föl, hogy mind a ház urának, ugy urnőjének is régi ismerőse volt.
De valószinüleg a jogczim nélkül is talált volna módot arra, hogy a vendégeket megelőzze, mert Cselkó urral, mióta utoljára láttuk , megesett olyasmi, a mi még sohasem azelőtt életében: szerelmes lett.
Szerelmének tárgya pedig itt lakott, ebben a házban, egészen közel, t. i. mint Tarnayék vendége.
Lesz még alkalmunk a kis Emmykével, Tarnaynénak hugával megismerkedni s akkor kénytelenek leszünk bevallani, hogy ha szokatlan volt is az , a mi Cselkón megesett, de mentségére szolgálhatott az a körülmény, hogy Emmyke nagyon csinos és nagyon eleven eszü kis leány volt.
A mint Cselkó belépett, természetesen azonnal vége szakadt a már nagyon is komolyra vált beszélgetésnek, melyet a háziur Gerélyivel folytatott.
Cselkó melegen szoritott kezet Gerélyivel, a kit nagyon jól ismert és ujból ismétlé:
- Csakugyan ön az!
Nem csalt tehát előérzetem, hogy ma még olyant fogok látni, a mi kedves előttem.
- Valóban én vagyok, - válaszolt nyájas hangon a gróf; aztán hirtelen eszébe jutott az, a mit az előbb emlitett előtte Tarnay és kissé perszifláló hangon folytatá: "Én magam, Matapapua királya, a ki eljöttem, hivatalos lapomnak szerkesztőt fogni.
Nem jönne velem?
- Hát már elmondták önnek rossz élczemet? - duzzogott Cselkó.
Aztán meleg hangon folytatta, ujból kezet szoritva a gróffal: "Higyje el, nem volt abban a szivemnek része!...
De igenis a szivem üdvözli önt ma tiszta örömmel és tőle telhető ékesszólással!"
Gerélyi szivélyesen viszonozta a baráti kézszoritást, Tarnay pedig kissé csipősen megjegyezte:
- Azt mondják különben, hogy a szivednek semmi köze ahhoz, a mit irsz s azért volna olyan éles a tollad?
- A szivem egészen az én sajátom, - válaszolt tréfásan Cselkó, - ezt nem adom oda a t. előfizetőknek.
Az én szegény tollamra is csak azirigyek fogják rá, hogy éles.
- No, de már engedd meg - vágott közbe Tarnay, - sok ilyen irigyet kivánnék magamnak!
Hisz a legnagyobb dicséret, a mit hirlapiróra mondhatnak, az, hogy tolla éles.
- Gondolod?
- Cselkó arczkifejezése majdnem szomoruságot árult el - talán sok kollégámnak jól esik, ha igy dicsérik, én jobban szeretem , ha szelid hangom megtetszik valakinek.
Igaz, hogy mi hirlapirók sokszor kiméletlenek is vagyunk, de többnyire csak azért, mert nem érünk rá a saját szivünkkel tanácskozni...
Mi is a hirlapiró szive?
Egy óramü, mely másoknak örömről, vigságról ketyeg, de gazdájának sohasem jelzi a boldogság perczét.
Egy izgó, fészkelődő husdarab, mely mások fájdalmánál sajog, mások örömében részt vesz, de mitsem tud saját bánatáról és öröméről.
A mi napunk a szerkesztőségi lámpa, hajnalunk a déli óra, munkára akkor megyünk, mikor más lepihen és a pihenés ideje akkor érkezik meg számunkra, mikor a nagy város fölébred dermedésszerü álmából.
Képzelheti már most, milyen lehet ez a mi álmunk, mikor belevegyül az ébredő óriás ásitása, vulkáni topogása és beleolvad azonfelül az a zürzavaros disszonánczia, melyet az előtte való nap eseményei képeznek meggyötört fantáziánkban és elfáradt lelkünkben.
Ne vegyétek hát rossz néven a hirlapirótól , ha néha éles is a tolla!
Csak az idegesség, nem pedig a sziv szól ilyenkor belőle.
- Ön még mindig a régi, - mosolygott Gerélyi, - paradoxon a mindennapi kenyere és...
- Tinta az italom, ámbár a pezsgőnek sem vagyok esküdt ellensége, - vágott közbe , a komoly hangulatot magáról lerázva, Cselkó.
- De legalább réginek ne mondott volna.
Ez a hirlapiróra nézve igazi lealázás.
"Régi kollégánk?" ez annyit jelent , mint az az invalidus, kiirott elméjü, kopott tollu skribler, a ki kétségbeesetten rágja a toll szárát egy uj fordulatért, kifejezésért, vagy eszméért, - de már nem jut eszébe semmi!
Pedig valamennyien odajutunk előbb-utóbb, hogy hiába keresgélünk uj eszmék után.
Bármilyen óriási mélységü is a fantáziának az a forrása, melyből a hirlapiró naponta merit, ha hosszabb időn át teszi, ha már "régi kollégánk" lett belőle, kiürül ez is.
- Ha jobban tetszik, légy üdvöz, mint örökké ifju tehetség! - szólott enyelgő hangon Tarnay.
Cselkó elfintoritotta arczát s mint a ki keserü lapdacsot nyelt, válaszolt:
- Csak ifju ne!
Ez még rosszabb!
"Ifju barátunk", tudjátok-e mit tesz ez a mi nyelvünkön?
Ime, egy éretlen ficzkó, a ki örökké ott kuncsorog a hirnév előszobájában, hogy audiencziát kapjon, de sohasem bocsátják be, mert nincs ajánló levele a tehetség géniuszától.
Tarnay nagyot kaczagott e különös definicziókon, aztán ünnepélyes komolyságot erőltetve magára, tréfás páthoszszal szavalta:
- Isten hozott nálam, tisztes középkor! - aztán természetes hangon: - Ez talán csak kielégit.
Cselkó végig simitott homlokán, a melyen már ritkulni kezdett a haj és megadással mondá:
- Ezt az ötletet bizonyára az ördög sugta neked!
Igaz bizony, középkor a legtalálóbb kifejezés, habár ez sem mondható hizelgésnek.
Nem tiltakozom ellene , mert mellette szól ez a holdvilágos szürkület, mely fejem bubján dereng.
- Minden kihullott hajszálból egy-egy vezéreszme, vagy legalább is vezérczikk lett, - mondá Gerélyi.
- Rajta! csak csipkedjen ön is! - válaszolt Cselkó, - bizonyára én volnék az utolsó, a ki e miatt megneheztel.
Megszoktuk mi már a gunyt, a szatirát, de vissza is adjuk sokszor kamatostul!
Mint a mesebeli szalamander, a tüz nélkül meg sem tudnánk már élni, ha az egész világ nem mártana minket nyakig a gúny lehütő, de egyszersmind edző forrásába.
Ellenünk van minden, még az édes testvér: az iró is .
Ez még leginkább!
Mondja csak, tud ön rá esetet, hogy olyan hirlapirót hoztak volna szinpadra, a ki félbolond, vagy legalább félig gazember ne lett volna?
- Az igaz, hogy a vigjátékiró urak e tekintetben kissé előitéletesek, - jegyezte meg Tarnay.
- Hálátlanok és rosszlelküek! - heveskedett Cselkó, - igy fizetnek meg azért, hogy mi egyengetjük előttük a hirnév rögös ösvényét.
Ez aztán a bibliai Jakab köszönete, mivel Ézsau egy tál lencséért eladta neki első-születési jogát!
- Nini, ön komolyan veszi a dolgot? - csodálkozott Gerélyi, - hát igazán szereti a zsurnalisztikát?
-Hogy szeretem-e?
Minden csepp vérem rajong és lángol érte.
Nem cserélném föl a világnak bármilyen kényelmes és gazdagságot nyujtó foglalkozásáért.
Ah! édes izgalmak, éjjelek lázas munkája, pillanatoknak sulyos küzdelmekben előkészitett sikere, a tietek vagyok, a mig kezemből ki nem esik a toll!
Tudom, megöl ez a láz , de előbb üdvözit; eltompitja előbb-utóbb agyamat, de addig is félistennek érzem magamat, a mig naponta a tömeghez beszélek.
Kiszivja a véremet, de csak is azért , hogy nyomdafesték legyen belőle, a mely különösebb nedv még a vérnél is, bármit mondjon Goethe!
Pillanatnyi, csaknem nyomasztó csend állott be e rapszodikus kitörés után.
Gerélyi a bámulat és csodálkozás bizonyos nemével nézte a lelkesedést, mely pirosra festette a hirlapiró sápadt arczát, Tarnay, a ki előtt érthetetlennek és talán csináltnak is tetszett ez az ihletszerü ragaszkodás egy rögös és fáradságos pályához, kicsinylő mozdulatot tett kezével.
Az másra akarván terelni a beszélgetést, kérdést intézett Cselkóhoz:
- Mondd csak, nem láttad ma este Dömsödit?
Sógornőmet kisérte el a zenemükereskedésbe.
- Hogy láttam-e Dömsödit?
Minő kérdés!
Hát azt nem akarnád talán megtudni, hogy árnyékom velem volt-e ma ?...
Tudod, én csak ellehetnék valahogy Dömsödi nélkül , de ő ragaszkodik ahhoz a jogához, hogy a napnak minden órájában nyakamba kösse magát.
A Dioskurok ragaszkodása egymáshoz mi is volt azon érzelemhez képest, mely a divat emberét a hirlapiróhoz füzi!
Dömsödinek egyetlen vágya, hogy uj divatokat kitaláljon és tőlem követeli, hogy megismertessem azokat a közönséggel.
Ő az uj kézelők, gallérok, nyakravalók és keztyü-szinek Edisonja - mi volna pedig Edison reklám nélkül?
- Nem mondta talán, hogy estére eljön?
- De nagyon is mondta!
Hisz arról van szó, hogy bemutassa legujabb találmányát ...
Ne ostromoljatok, mert ugy sem árulom el, miben áll ez!
Dömsödi sohasem bocsátana meg ilyen indiszkrecziót!
Tarnay megkinálta vendégeit szivarral és ezek rágyujtottak.
Épp most csöngettek ismét az előszoba benyilóján és a fogadóteremben levők hallották, mint nyitotta ki az inas az ajtót.
Közvetlenül rá lányosan vidám nevetés hallatszott és utána egy éles férfihang, a mint gyors, betanultnak látszó előadással magyarázgatott nagy komolyan valamit.
- Ező, az uj gombok és a bolond gombák embere, - mondá az ajtóra mutatva Cselkó.
Az ajtó kitárult.
Belépett rajta egy fiatal leány és egy körülbelül 28-30 éves dandy.
Az utóbbit már ismerjük, ott láttuk a szerkesztőségben, mint a lapnak " közkedveltségü barátját".
Most is épen olyan fontoskodó a modora, de egy cseppel sem szellemesebb az arczkifejezése.
Csupán abban változott, hogy mig hat hónap előtt bajuszt viselt körszakáll nélkül, most körszakáll disziti arczát, de bajusz nélkül.
A mi a fiatal leányt illeti, valóban nem mindennapi alak volt.
Üde és életpiros arcza ragyogott attól az örömtől, mely mintegy hirdeti: "Tetszik nekem ez az élet és boldog vagyok, hogy élvezhetem!"
Apró szájacskája körül nyájas mosoly fészkelt , melyet nem lehet tettetni, mivel csakis az igazi szivjóság adhatja meg.
Fekete , csillogó két szeméből eleven szellem és pajzán gyermekiség szórta röppentyüit.
De a szépen domborodó homlok azt is jelezte, hogy komoly gondolkodás sem ismeretlen vendég e kiváltságos lénynél.
A mi a többi külsőségeket illeti, mint apró kezek és lábacskák, karcsu termet, szabályos orr, jó izlés az öltözködésben, ezek már csak fokozhatták a kedvező hatást, melyet a fiatal leányka első látása bárkire is tett.
- Jó estét, Emmy kisasszony! - sietett üdvözletére Cselkó, a ki a szép kicsike belépténél hamar letette az alig meggyujtott szivart és ott termett az ajtónál .
Emmy pedig csak kézszoritással viszonozhatta az ifju buzgalmát, mert Dömsödi még mindig tele torokkal és magas hanggal magyarázgatott tovább:
- Képzelje csak kérem!
Három napon és három éjszakán át folytatott kutatás után végre arra azeredményre jutottam, hogy igy sohasem érek czélt.
Ez megdöbbentett , lesujtott, csaknem semmivé tett.
De azért még nem mondtam le!
Mint Amerika fölfedezője, ujabb három napot kértem geniuszomtól.
S a harmadik nap estéjén ütött a megváltás órája: fölfedeztem azt, a mit olyan rég kerestem, rátaláltam...
- Amerikára? - szakitotta őt félbe pajkos nevetéssel Emmy.
A jelenlevők hangosan fölkaczagtak, Dömsödi pedig meglehetősen bamba arczkifejezéssel bámult Emmyre.
Aztán összeszedvén magát, hebegve válaszolt:
- Azt nem... de egy rugót, mely korszakalkotó lesz a kézelők történetében.
Nézze csak kérem: ha erre csavarom, sziv-alakja van a gombnak, ha balra , nefelejtsvirágot mutat.
Igazi "beszélő" kézelő és pótolja a virágnyelvet.
Tarnay türelmetlenül szakitotta félbe a fecsegőt.
Rámutatott a kissé háttérben álló Gerélyire és igy szólott:
- Ugyan, hagyd már abba a gombjaiddal!
Hát nem látod, ki van itt?
Dömsödi előbb a csiptetőt tette föl, mert a legujabb divat szerint nem illik valakire e nélkül ráismerni.
Aztán affektált orrhangon fölkiáltott:
- Ah! ah! maga az, gróf Gerélyi?
Igazán örvendek!
Mondja csak, volna olyan szives köztem és Cselkó köztegy vitás kérdésben dönteni?
- Nagyon szivesen, - válaszolt Gerélyi.
- Mondja csak kérem, igaz-e, lehetséges-e, a mit Cselkó el akart velem hitetni , hogy Afrikában nem viselnek mansettát?
Én nem tudom elhinni.
- S jól is tette, - válaszolt vidáman Gerélyi, - ez olyan rágalom Cselkó urtól, a melyért kénytelen leszek őt Afrika nevében felelősségre vonni.
- Látod? - diadalmaskodott Dömsödi.
Cselkó megfogta a jeles ifju két kezét és melegen megszoritotta.
- Beismerem, hogy rágalmaztam Afrikát, - szólott ünnepélyesen.
- Bocsánatot kérek öntől is, gróf ur.
Mindnyájan nevettek.
Tarnay megfogta Gerélyit karjánál és bemutatta Emmynek:
- Gerélyi Jenő gróf, régi barátom, Emmyke hugom.
Emmy arczán az örömteljes meglepetés egy sugara jelent meg.
- Gerélyi úr? a hires Afrika-utazó?
- Az! - válaszolt a gróf helyett Tarnay.
Aztán enyelegve folytatta: - Hiszed már most, hogy hires ember lettél?
Még a kis lányok is foglalkoznak veled.
- Ne hallgasson ő rá, gróf ur, - tiltakozott Emmy, - belőle csak az irigység beszél.
- Természetesen, hogy az! - csipkelőzött Tarnay. - hisz tudvalevő dolog az, hogy én nagyon irigy ember vagyok.
Nem tudom elnézni, ha az én kis sógornőm más valaki iránt is érdeklődik, mert örökhü lovagjának esküdtem.
Azért is ki akartam már hivni párbajra Cselkót, mivel a nevedet kitette azok sorában, a kik jelen voltak a jégpálya megnyitásánál.
- De Ervin!
- Azért ne haragudjál kicsikém, inkább lemondok e vérengző szándékról...
Most pedig menjen a kis baba a nénikéhez és csináljon toilettet, mert nemsokára együtt lesz az egész társaság.
Ha készen lesz öltözködésével, ismét eljöhet a nagy bácsik közé.
Emmy apró tündérkezével tréfásan megfenyegette Tarnayt, a ki utána kiáltott:
- Még egyet, kis baba!
Mondd meg arramenőben a cselédségnek, hogy a főbejárót már ki lehet nyitni és a lámpákat meggyujtani.
A mint Emmyke eltünt a belső lakosztályokba vezető folyosón, a társalgás más irányt vett.
Pikáns adomák, tréfás apercuek keringtek, politikai és napi események jártak szájról-szájra.
Valamennyien részt vettek a társalgásban, az egy Gerélyi kivételével, a ki gondolataiba mélyedve állott.
- Min tépelődöl? - kérdezte Tarnay, a kinek föltünt barátjának hallgatagsága.
Gerélyi homlokára tette kezét és aztán egy lépést tett a társaság felé.
- Azon töröm a fejemet, - mondá, - hol láttam már hasonló szempárt?
Nem ismeretlen előttem ragyogásuk!
- Talán az őserdők mélyében, virág kelyhében, - szólott Cselkó, a ki nagyon jó kedvében volt, mióta Emmyke megérkezett.
- Nini!
Cselkó udvarol, de már csak akkor, midőn Emmy nagysám eltávozott.
Előbb nem volt bátorsága! - csufondároskodott Dömsödi, a ki szeretett Cselkóba belekötni, noha nem egyszer járta már meg vele.
Senkisem hallgatott rá, még Cselkó sem.
Őtis inkább érdekelte az, a mit Gerélyi mondott:
- S mintha e vonásokat is láttam volna már!
Emlékeztetnek valakire, a kit régebben ismertem, de csak ugy, mint a visszhang az élő szóra emlékeztet.
Tarnay órájára tekintett.
- Bocsáss meg, - mondá tréfás hanglejtéssel, - hogy nem várom be emlékezeted megujulását.
De mint háziurnak vannak még egynémely teendőim.
Mulassatok jól azalatt, mig én frakkba bujok.
Nemsokára vissza jövök érted, Jenő barátom.
Ugyanarra távozott, a mely irányban Emmyke az imént elment.
V.
A fogadóteremben hárman maradtak hátra: Gerélyi, Cselkó és Dömsödi.
Ez a fogadóterem olyan kényelmes otthon-féle volt sajátképpen a ház intimebb ismerősei és barátai számára, egy darabka megmaradt fesztelenség abból az időből , mikor Tarnay még legény életmódot folytatott.
A sajátképi fogadóterem a lakás ellenkező oldalán feküdt s ott már a ház urnője dominált.
Cselkó érdeklődését nagyon felköltötte az a néhány mondás, a melyet az imént Gerélyi ajkairól hallott.
Érdekelte őt a grófnak egyénisége már tisztán emberi szempontból is, de mégis leginkább a hirlapirót.
Gerélyi nevezetes emberré nőtte ki magát a közönség szemében a lefolyt négy év alatt és Cselkó, a szerkesztő már fontolgatta magában, mit szólnak majd az olvasók, ha csakis az ő lapja hozza az Afrika-utazó megérkezésének hirét s talán egyik-másik nevezetes epizódot élményeiből.
Azért is inkább áthidalási szándékkal - igy remélte t. i., hogy czélját elérheti - mint igazi érdeklődésből a gróf régebbi multja iránt , kapaszkodott bele Gerélyi legutolsó szavaiba.
- Visszhang, gróf ur? nemde igy mondta?
Pedig nincs csalfább valami, mint éppen a visszhang.
Sokszor olyan irányba csal, a hova nem is akartunk elindulni.
- Valóban igaza van, uram, - válaszolt mosolyogva Gerélyi.
- Lám, mi sem állott ma este távolabb tőlem, mint az elmerengés, az elkalandozás a multba.
S ime, alig hogy egy perczig két ragyogó szembe tekintettem, már egészen benn voltam a multban.
Az a két sugár szárnyakat öltött s elvitt engem oda, a hol első és utolsó regényemet átéltem.
- Regény?
- Cselkó mohón kapott e kifejezésén - ha nem volna indiszkréczió, gróf ur...
Tudja, hirlapiró vagyok és nálunk a kiváncsiság csaknem erény.
- Mint a szimat a rendőrnél, - szólott közbe Dömsödi.
- Nini Gáspárkám, hát te még itt vagy?
Rólad biz Isten egészen megfeledkeztem!
Nem mennél te is befejezni azt, a mibe kezdtél?
- Mibe is kezdtem?
- Azt már nem tudom, de annyi bizonyos, hogy egész életedben okos dolgot még nem végeztél.
Dömsödi hetykén nevetett Cselkó szemei közé.
- Most már azért sem megyek el Palikám!
Én is kiváncsi vagyok a gróf ur regényére .
S ha érdekes, - a miben nem is kételkedem, - akkor elviszem egy másik laphoz, hogy a tiedet lefőzzem.
Gerélyi türelmesen hallgatta végig a két antogonista incselkedését.
Kényelmesen elhelyezkedett azalatt egy támlásszékbe, rágyujtott egy szivarkára és nézte a fölfelé szálló füstfelhőket.
Mikor pedig Cselkó szemközt foglalt vele helyet és Dömsödi a szomszéd asztalokon levő albumokat nézegette, a gróf csevegni kezdett:
- Mondják csak uraim, voltak-e már olyan kedélyhangulatban, mikor az embert valami benső kényszer kergeti, elmondani azt, a miről hitte, hogy rég el van temetve szive mélyében?...
Bizonyára már voltak!
S ha nálam ma szokatlanabbul erősen nyilatkozik ez a hangulat, vegyék tekintetbe, hogy négy év óta először vagyok barátaim körében - az egész időt pedig olyan vidékeken töltöttem, a hol a mult fogalmát nem is ismerik.
...Pedig higyjék el nekem, a czivilizált ember minden érzésével a multban gyökerezik.
Az, a mije van, nem elégiti ki, nem bizik abban, a mi jön, de azt, a mi volt, körülszövi a költészet és a fantázia minden ragyogásával.
Hisz a pesszimizmus is azért hódit olyan nagyon, mert nem talál a modern ember élvezetet a jelenben és a jövőben, hanem tulzott kultuszt űz a multból!
Dömsödi nagyot ásitott erre a bevezetésre.
Nem találta egy csöppet sem érdekesnek .
Szerencsére a gróf háttal volt feléje s igy nem is vette észre a csekély érdeklődést, melyben reflekszióit a modern ember egyik diszpéldánya részesitette.
- Azért is, - folytatta Gerélyi, - ne várjanak valami különösen meglepőt.
Egyszerü történet az egész, - nekem érdekes, mert multam, - de vajjon önöket is érdekli-e majd, nem merem bizton állitani.
Hisz alig van ember a mai időben, a ki ilyesmit át nem élt volna már.
- Én még nem! - kottyant belé Dömsödi, - különös, hogy velem nem történt még teljes életemben valami rendkivüli.
Pedig bolondja vagyok a regényeknek.
- Hisz magad is kész regény vagy Gáspárkám! - incselkedett vele Cselkó; - csak nem akadt még eddig, a ki elolvasson.
Ne félj, akad még ilyen bolond is!
- Röviden tehát, az én történetem a következő: Szerettem egy leányt és azt hittem egy ideig, hogy ő is szeret.
Nem vagyok poéta, Afrika is kiszáritotta némileg fantáziám forrását, de azért mégis megcsendül lelkemben édes dallam, valahányszor rágondolok.
Hogy mennyire szerettem, arról talán csekély fogalmat nyujt az a körülmény, hogy miatta hagytam el hazámat és temetkeztem négy éven át vad népek közé, keresve a feledést, de sehol sem találva azt.
- Csak egy szót, gróf ur, - veté közbe Cselkó, - hütlen volt az a nő?
Gerélyi bus mosolylyal válaszolt:
- A mint veszszük: az is, nem is.
Hütlen volt önmagához, mert a gazdagság csábjának engedett, de nem volt szószegő velem szemben, mert nem kötötte hozzám igéret.
Szép volt, mint Titánia, Shakespeare tündérjátékának e csodás vonzerejü alakja...
Regényhősnőknél nem fölösleges a leirás, megkisérlem tehát emlékezetből képmását lerajzolni.
Képzeljenek maguknak egy karcsu Diana-alakot, mely lenge , mint a szellő és mégis erőteljes és gyors, mint a vadászat istennője.
E remek törzsön egy fő, a minőt ébren aligha és csak álmainkban nagy ritkán látunk, ha naphosszant a Louvre csodás mükincsei közt jártunk és mámoros fantáziánk a legszebből, a mit ott összegyüjtött, egy remeket alkot.
A magas homlok, mely olyan sima, mint Páros márványa, a legszebb szőke hajtól környezve, mely aranyragyogásu , mikor rásüt a fény és az érett kalász szinére emlékeztet a félhomályban.
A homlok és két ivalaku szemöldök árnyékában két fekete szem, mely beszédes, ékesszóló és olyan végtelen mélységü, hogy beleszédül annak lelke, a ki elég vigyázatlan beletekinteni.
A kis száj talán szigorubb volna a kelleténél, ha nem enyhitené az állacska oválja és azok a kedves apró gödröcskék, melyekben a szerelem apró istenkéje olyan szivesen tartózkodik.
Ilyen volt az én hősnőm.
- Vagy legalább ilyennek látta ön! - motyogott Dömsödi, ki sem véve beszéd közben a szivart szájából.
- Vagy ilyennek láttam én, - folytatá Gerélyi.
- De hogy izlésemmel nem állottam egyedül, hozhatnék föl erre számos bizonyitékot.
Maradjunk azonban egyelőre mesémnél.
Hogy én milyen voltam akkor, nem nehéz kitalálni.
Nézzenek meg most és képzeljék, hogy nyolcz évvel fiatalabb volnék, - mert minden Afrikában töltött esztendő kétszeresen számit, - aztán gondolják el, a mit a csalódás és a bánkódás rajtam pusztitott, tegyék hozzá a reményeket és főleg a szerelmet: előttünk áll majd az akkori Gerélyi Jenő.
Most pedig jön az összeütközés.
Egyszerre kértük meg ketten a leány kezét: én, a ki szentül hittem, hogy a választott vagyok és egy öreg ember, 70 éves, közel az élet határához, kimerülve a tulságos élvezetektől , de roppantul gazdag.
Olyan gazdag, hogy az én vagyonom kiáltó szegénységnek tünt fel az övé mellett.
Mit gondolnak, kit választott a leány?
- Önt! - szólott határozott hangon Cselkó, a ki néhány pillanat óta sajátságos nyugtalankodással hallgatta az elbeszélést.
- A gazdag kérőt? - kérdé Dömsödi.
- Ezuttal nem az iró találta el az igazat, - válaszolt a gróf.
- A leány csakugyan a gazdag kérőt választotta.
Mondják, hogy kényszerhelyzetben volt, mert atyjának vagyoni romlását tartóztatta föl ez a házasság.
Mindegy, akárhogy volt.
Mikor én megkértem kezét édes atyjától, ez kereken visszautasitott.
Sürgős teendők miatt haza kellett utaznom jószágomra s mire visszatértem a fővárosba, mint a villám sujtott, az a hir, hogy távollétemben a nő, a kit életemnél jobban szerettem Csery báró menyasszonya lett.
...Cselkó ijedten emelkedett föl székéből és önkéntelenül egy lépést tett Dömsödi felé, mintha meg akarná akadályozni, hogy ez meghallja a kimondott nevet.
De már késő volt.
A "reményteljes ifju", mint a jóbarátok Dömsödit rendesen nevezni szokták, már kibujt a fotografiák halmaza közül, a hol eddig csaknem elrejtőzött és kissé élesen kérdezte:
- Ki emliti e házban Csery Andor nevét?
- Senki, Gáspárkám, senki!
Csak a füled csengett, - nyugtatta őt meg Cselkó.
- De mintha hallottam volna...
- Hallottad a... majd megmondtam, mit!
Elaludtál szépen, mialatt a gróf ur mesélgetett s bizonyára bolondokat álmodtál.
- A' biz' meglehet! - ásitott nagy lelki megnyugvással Dömsödi, nagyon fáradt vagyok, mert a mult éjjel sem aludtam.
Nem jönnél velem egy pohár pezsgőre?
- Majd később, csak egy pár szavam volna még a gróf urhoz.
Aztán odahajolt Gerélyihez és fülébe sugta:
- Az égre uram, ne emlitse többé ebben a házban Csery nevét!
- De miért ne? - kérdezte megütközve a gróf.
- Elmondom majd, ha egyedül leszünk.
- Most pedig - e szavakat már egészen hangosan mondta Gerélyi, látván, hogy Dömsödi az ablakhoz ment és kinézett, tehát egészen másfelé irányult figyelme, - most pedig kérném, fejezze be regényét.
A gróf a megütközés egy nemével hallgatta Cselkót.
Teljesen érthetetlen volt előtte, miért titkolózik vele, s miért nem akarja, hogy kivüle más is meghallja a nevet.
Habozva mondá tehát:
- Ha éppen akarja... ámbár ez a különös magaviselet... de már ugy is a vége felé vagyok.
Rövid néhány szóval tehát ennyit: A mint meghallottam, hogy Szidónia - vagy ezt a nevet sem lett volna szabad kimondanom? - annak a férfiunak igérte kezét, a ki elég gazdag volt, hogy rutságát is feledtesse, nem tettem többé egyetlen lépést sem, hogy közelébe jussak.
Magamba fojtva a fájdalmat, meggyülölve az egész világot, elmentem olyan vidékre s olyan népek közé, a hol nem adnak semmit az emlékekre.
De úgy látszik, az én természetem csökönyösebb volt, mert magammal vittem a sebet, s nem tudtam belőle kigyógyulni.
Három hónap előtt Kairóban véletlenül azt a hirt vettem egy ismerőstől, a ki oroszlánvadászatra indult, hogy Szidónia özvegy, férje meghalt.
Lehet, hogy ez a hir hozott engem haza, magam sem tudom egészen bizonyosan...
- S ön képes volna a hütlent ismét szivére fogadni? - kérdé a legnagyobb érdeklődéssel Cselkó.
Gerélyi mély lélekzetet vett és egy pillanatig elgondolkodva állott.
- Nem tudom... valószinü... ha az ő szivében még egyetlen szikrája élne a hajdani szerelemnek!
E pillanatban feltárult a szomszédtermekbe vezető kis folyosó ajtaja és Emmy jelent meg egy fiatal ember karján.
- Itt vannak a szökevények! - szólott vidám nevetéssel, Cselkóra és Dömsödire mutatva.
Aztán tréfás szemrehányással szólott a grófhoz: - Gróf ur, ön ugy látszik, ért a varázslathoz, mert két legjobb tánczosomat annyira lefoglalta, hogy egészen megfeledkeztek rólam.
- Jóvá teszem hibámat kedves kisasszony, - válaszolt nyájasan Gerélyi.
Aztán ünnepélyes hangon szólott Dömsödi felé fordulva: - Uraim, tegyék meg kötelességüket, nehogy mulasztásuk átka engem sujtson.
- S ön, gróf ur? - kérdé Emmy, - nem lesz majd szerencsénk?
A hölgyválasztásnál önre is rákerül a sor.
- Kedves kisasszony, - Gerélyi kosztümjére mutatott, - ilyen öltözékben csak talán nem mehetek szalónba.
De tudja mit? egészen közel van a szállodám, oda sietek és félóra mulva teljes diszben leszek, hogy hódolatomat tehessem az előttem ismeretlen házi urnőnél.
Addig is ajánljon kegyébe és jóakaratába.
A mint a gróf eltávozott, Cselkó karját nyujtotta Emmynek s a nagyterem felé indultak.
Dömsödi is utánuk akart sasszirozni, de visszatartotta őt az a másik fiatal ember, ki Emmyvel az imént bejött.
- Mondd csak Gáspárkám, - szólott Doroghy, mert ő volt az, - ki az az ur, a ki az imént elment?
Valóságos maskara!
Aztán még be sem mutatták.
- Mire való volna a bemutatás?
Hisz régi ismerősök vagytok.
- Ne mondjad!
Akármint erőltetem is emlékezetemet, nem emlékszem rá.
- Micsoda?
Nem emlékszel Gerélyi Jenőre?
Doroghy őszinte bámulattal csapta össze két kezét:
- Gerélyi ebben a házban?
De hisz az lehetetlen!
- Miért volna lehetetlen?
- Csak!...
S ez az ember még be meri tenni a lábát ebbe a terembe?
- Miért ne merné?
Talán csak nem lopott, vagy rabolt?
A háziurnak jó barátja, a háziasszonyt sohsem látta.
Miért nem jöhetne hát ugy ide, mint bárki más?
Doroghy gunyosan nézett végig czimboráján és gunyos hangon válaszolt:
- Igazad van, pajtikám, még több joggal is jöhet, mint bárki más, mert ő nemcsak a háziurnak, de az asszonynak is - jóbarátja.
- Bolond beszéd!
Gerélyi már rég Afrikában járt, mikor Ervinen erőt vett a nősülési hajlam.
Lehetetlen tehát, hogy ismerjék egymást.
- Azt hiszed?
Hát azelőttről nem ismerhetik egymást?
Dömsödi nyitva felejtette száját a nagy bámulásban és csaknem suttogva vette föl a beszélgetés fonalát:
- Tudsz talán valamit?
- Annyit tudok, hogy még ma itt nagy explozió lesz.
Dömsödi türelmetlenül dobbantott lábával.
- Hallod-e, Károly, - mondá - ez már mégis sok!
Jól tudod, hogy ki nem állhatom a titkolódzást és most csak azért is kínpadra feszitesz.
Hát ezt érdemeltem én tőled?
Mit jelentsen ez a sok rébusz?
- Azt jelenti, - válaszolt diadalmas hangon a kérdezett, - hogy Doroghy Károly e pillanatban kezében tartja a szép Szidónia nyugalmát.
Csak tőlem függ, kegyetlenül visszatorolni azt, a mit Ervin ellenem vétett.
Ha én most azt mondanám: szemet szemért, fogat fogért, bizony nem az én szemem hullatna könyeket és nem az én fogam fájdulna meg.
- Hát kié? - kiváncsiaskodott Dömsödi?
- Az csak a fogas kérdés!
Válogathatok tetszés szerint a szép szemek és a jó fogak közt.
E pillanatban ur vagyok három ember sorsa fölött: nem elragadó gondolat ez?
- Bizonyára az, de - Dömsödi ismét gyanuskodva nézett barátja szemébe, - nem akarsz ujból bolonddá tartani?
Nem szeretném!
- Te ártatlan lélek, a kinek látköre éppen czipőd orráig ér, hát még azt sem tudod, hogy sajátképpen te volnál az egyetlen ember, a ki iránt vonzalmat érzek ?
Hát nem találtad ki, hogy egyetlen barátomnak téged tekintelek?
- Mivel érdemeltem ezt a jóságodat? - kérdé csaknem elérzékenyülve Dömsödi.
- Megmondom.
Annyi rosszat tettek velem a szellemes emberek, hogy föltettem magamban, ezentul csak azokhoz tartom magamat, a kikre gondolva irta a szentirás : " Boldogok az együgyüek, mert övék a mennyek országa!"
Dömsödi pulykapiros lett haragjában, duzzogva forditott hátat Doroghynak.
- Ne gorombáskodjál, Károly, - mondá - mert Isten bizony komolyan megharagszom!
- Tudsz is te megharagudni!...
De épp ezért meg is mondom neked, mi tölti el szivemet boldogsággal.
- S nem fogsz ujból rászedni?
- Nem, Gáspárkám!
Esküszöm e szent mansetta-gombokra, melyeket emlékbe kaptam tőled, hogy őszinte és igaz lesz minden szavam.
Hiszesz már most nekem?
- Nem egészen, - bizalmatlankodott Dömsödi, - de az nem tesz semmit.
Azért mégis beszélhetsz.
- Jer hát ide, hadd sugjam a füledbe, - odább már egészen hangosan is adhatod .
Királyi vadat üzök, érdemes lesz a halali.
Tarnayról, a szép Szidóniáról és Gerélyi Jenőről van szó!
Dömsödi olyan arczot csinált, mint az operettekben előforduló összeesküvőknél látta, aztán halkan igy szólott:
- Te! nekem ugy tetszik, mintha nem nagyon szeretnéd a mi Tarnay barátunkat?
Doroghy epésen fölkaczagott.
- Hogy mondhatsz ilyesmit, Gáspárkám? - szólott gunyos hangján: - hát csakugyan rossz kereszténynek tartasz, a ki azt sem tudja, hogy a felebarátot szeretni kell?!
Mély lélekzetet vett, aztán sötét arczkifejezéssel folytatta:
- Nagyon szeretem ezt az Ervint s ha ugy véletlenül a nyakára tehetném a lábamat , egyszer se mondom, hogy nem éreztetném meg vele egész sulyomat...
Ugyebár , szeretnéd tudni, mit tett velem Tarnay?
- Talán elnyerte kártyában pénzedet? - kérdé meglehetősen ostoba arczkifejezéssel Dömsödi.
- Nem, Gáspárkám, ennyire még sem ment romlottságban!
De elcsábitotta azt a leányt, a kit nagyon, de nagyon szerettem.
Tréfa volt az egész, a minő a magunkféle jó czimborák közt naponta előfordul és még haragudni sem lehetett érte .
Mert hisz a mi kompániánkban szabad préda az asszony: az birja, a ki a többit elmarja.
Hisz nem tehet róla Ervin, hogy én épen akkor találtam rá a leányra , mikor ez levetette magát a negyedik emeletről és szép ifju teste összezuzva terült el a piszkos földön.
Kérdezd csak meg Cselkót - ő is ott volt - sirtam-e , jajgattam-e, vagy csak panaszra nyiltak-e ajkaim?
De föltettem magamban, hogy élni fogok Tarnay Ervinnel szemben azzal a jogommal, melyet már a biblia rám ruházott : szemet szemért, fogat fogért!
Dömsödit megdöbbentette a vad gyülöletnek az a kifejezése, mely Doroghy tekintetében lángolt és csaknem megfélemlitve kérdezte halkabb hangon:
- Mondd csak, Szidóniát akarod elcsábitani?
Mielőtt Doroghy választ adhatott volna e naiv kérdésre, egy különös, de nagyon gyorsan lejátszódó inczidens adta magát elő.
Hogy az olvasó ezt megérthesse, ujból ki kell emelnünk, hogy a szobából kis folyosó vezetett a többi lakosztályba.
Az az ajtó, mely a folyosót elzárta, nagyon ügyesen volt maszkirozva exotikus növények által, melyek csekély távolságban tőle öblös virágtartókban voltak felállitva.
A ki a szomszéd lakosztályból jövőkkel beszélgetni akart, annak nem kellett mindjárt az egész ajtót kinyitnia, hanem egy kis koczkát is eltávolithatott, megnyomván egy gombot.
Nos tehát, Doroghynak, a ki a szemközti tükör előtt állott és nyakravalóját igazgatta, ugy tetszett e pillanatban, mintha az a koczka hirtelen lecsuszna és egy sápadt, haragos arcz jelenne meg a nyilásban .
Fölismerte benne Tarnayt.
De hirtelen, a mint jött, ugy távozott is a viziószerü megjelenés és a másodszori óvatos odanézésnél már csak a sima falat látta Doroghy.
Mivel pedig Dömsödi választ nem kapott, ujból ismételte kérdését.
- Szidóniát akarod elcsábitani?
- Édes volna ez a bosszu, - válaszolt Doroghy, - de el nem képzelhető.
Azt az asszonyt nem lehet eltántoritani hüségében, Gáspárkám.
Inkább tartanám még lehetségesnek, hogy belőled valaki még okos embert faragjon.
Dömsödi eldobta a rosszul szelelő szivart és panaszos hangon dörmögött magában:
- Nem tudom, miért gorombáskodik minden ember éppen velem?
Pedig igazán mondhatom , egész életemben még senkit sem bántottam.
- Talán éppen ezért!
Mert a ki nem harapós, azt harapják; a ki nem kalapács, az csak üllő lehet.
Elég sokáig voltam már az utóbbi, de most beállok kalapácsnak és meg fogom éreztetni sulyomat mindenkivel, de első sorban Tarnay barátommal.
- Mit akarsz ellene tenni?
- Ne félj, Gáspárkám, nem csábitom el a feleségét.
Más fogja ezt elvégezni helyettem.
- Talán csak nem Gerélyi? - kérdezte ámulva Dömsödi.
- Eltaláltad.
Az én szövetségesem csakugyan ez az Afrikából közénk pottyant Don Quixotte.
Dömsödi kicsinylően mosolygott.
- Én ugyan nem nézem ki Gerélyiből a nagy nőcsábitót, - mondá.
- De ha még az is volna, nagyon is kérdéses, hajlandó lesz-e arra a te kedvedért.
De még ha megvan is benne ez a hajlandóság, nem hiszem, hogy Szidóniánál czélt érne!
Doroghy gunyos bámulattal csapta össze kezeit.
- Nagyszerü vagy ma, Gáspárkám!
Ennyi logikai él, ennyi dialektika!...
De meg leszel-e nyugtatva, ha azt mondom neked, hogy Gerélyi és a szép Szidónia nem a mai naptól való ismerősök.
- Hogy mondhatod ezt? - csodálkozott Dömsödi, - hisz Gerélyi Afrikában járt, mikor Tarnay nőül vette Szidóniát.
- De hátha azelőttről volnának ismerősök?
Hátha szerelmesek is voltak egymásba az őrülésig?
Még azt is biztosan tudom, hogy csaknem az eljegyzésig jutottak el.
Dömsödi arczán diadalmas mosoly jelent meg.
- Hopp! most már tudom! - szólott fontoskodva, - az imént mesélt nekünk Gerélyi egy regényt.
Sőt még Csery neve is emlitve volt.
Aztán el akarták velem hitetni , hogy rosszul hallottam.
Az a nő, regénye hősnője, akiről beszélt, nem lehet tehát más...
- Mint Szidónia! - egészité ki mondását Doroghy.
- Hogy miért nem lett semmi a házasságukból?
Tudom ezt is s elmondom neked.
Az öreg Kende, Szidónia apja, a bukás szélén állott.
Elhibázott spekulácziók, tulságos költekezés, odáig vitték az öreg kalmárt, hogy egykori rengeteg vagyonából már csak romok maradtak.
Az a hires bankczég, mely kezében tartotta még egy évtized előtt is az összes magyarhoni pénzügyletek szálait, odáig jutott, hogy napjai meg voltak számlálva, ha segély nem érkezik.
Ezt a segélyt a dusgazdag Csery kinálta, de csak oly feltétel mellett, ha Kende odaadja neki leányát feleségül.
Az öreg bankár a lelkét is odaadta volna az ördögnek, hogy kereskedői becsületét megmenthesse, kapva kapott tehát ezen az ajánlaton.
De Szidóniánál semmire sem mehetett, mert ez ragaszkodott Gerélyihez.
Ekkor Csery és Kende azt a csinyt gondolták ki, hogy a fővárosban elterjesztették a hirt, hogy Csery és Szidónia eljegyzése már megtörtént volna , sőt Gerélyi számára egy eljegyzési tudósitást is nyomattak.
Kitünően számitottak !
A hebehurgya Gerélyi, a helyett, hogy kutatná e hirtelen elváltozásnak okait , annyira szivére vette kedvesének állitólagos hütlenségét, hogy vakon nekiment a világnak.
Szidóniának még melegiben besugták ezt a megfutamodást, még pedig megfelelő kommentárral.
Azt állitották, hogy Gerélyinek nem engedi meg családja a mesalliance-t.
A szegény leány aztán nagy elkeseredésében el is fogadta Csery ajánlatát.
- Nem tudta meg soha a valót?
- De bizony, még pedig az esküvő napján.
S tudod-e ki volt az a jó lélek, a ki fölvilágositotta?
- Talán bizony te!
- Valóban én.
Mint Cserynek távoli rokona, én is meg voltam híva a nászra.
Elkésve érkeztem, s mikor e miatt tréfás szemrehányásokkal illettek, elmondtam, hogy Tarnay tartóztatott, a kit meg kellett vigasztalnom.
Természetesen az egész vendégsereg kiváncsi volt megtudni, miért szorul a hirhedt Don Juan vigasztalásra .
S el sem akarták hinni, mikor azt mondtam, hogy busul, mivel legjobb barátja a csalódott szerelem bánatából kigyógyulandó, Afrikába utazott.
Már most tudni akarták, ki az a szerelmes, a ki csak a feketebőrüek országában kereshet és találhat kárpótlást azért, a mit egy fehérbőrü Heléna ellene vétett.
Miután Tarnay az egész históriát elmondotta nekem, én is elbeszéltem Gerélyi esetét, ugy a mint tudtam: a hölgy megnevezése nélkül.
Sőt talán még elitélőleg is nyilatkoztam arról a nőről, a ki egy derék férfiut kétségbe ejtett.
Akkor még négy évvel fiatalabb is voltam és nem száradt ki belőlem minden páthosz, mint mostanában.
Képzelheted hát , milyen hatással volt előadásom a jelenlevők közül azokra, a kik be voltak avatva : Kendére, Cseryre és a szép Szidóniára.
De tudtak magukon uralkodni.
Hanem hogy a fiatal menyecske kivette az elmondottakból, hogy milyen galád játékot üztek vele , kitünik abból, hogy még az este, mindjárt a nászlakoma után, elhagyta férje házát és soha sem tért többé oda vissza.
- Hisz ez nagyszerü!
Ez valóságos regény! - lelkesült Dömsödi.
- A java csak ezután jön, - szólott Doroghy.
- Mint minden igazi regényben, a véletlen is belejátszott.
Szidónia már több mint három éve élt magánosan kis birtokán, mely apai örökségének egyedüli maradványa volt.
Ekkor a véletlen Tarnayt hozza közelébe, még pedig olyan állapotban, mely a részvétet, - a szerelemnek ez idősebb testvérét - nagyon is alkalmas fölkelteni.
Tarnay négy hétig volt élet és halál közt, a mely idő alatt Szidónia ápolgatta.
Gerélyi jó barátját látta benne, semmi egyebet.
De Tarnay komolyan belehabarodott a szép nőbe és rövid időközökben háromszor kérte meg kezét.
Kétszer kapott kosarat s hogy harmadszor is nem igy történt, én vagyok az oka.
- Te? - kérdé bámulva Dömsödi.
- Sejtettem, vagy helyesebben mondva, tudtam, hogy Szidónia addig nem köti sorsát más férfiuhoz, mig nem biztos, hogy Gerélyinek nem adhatja már meg azt a kárpótlást, melylyel neki tartozik.
Én tehát azt a hirt terjesztettem, hogy Gerélyit Afrikában megették a kanibálok.
- De miért tetted ezt?
- Egyengetni akartam az utat Ervin barátunk előtt...
Ne nézz rám olyan furcsán , nem jó indulatból tettem, hanem mivel akkor még nem ismertem Szidóniát személyesen, s a hirek után, melyeket Csery terjesztett róla, azt hittem, hogy könnyü lesz Tarnayn revanche-ot venni azért, hogy elcsábitotta azt, a kit én szerettem.
Mondhatom, csuful megjártam.
Kétségbeesve a balsikeren vissza akartam vonulni és lemondani minden bosszutervről.
Ekkor ezt a Gerélyit vezeti utamba a gondviselés.
Még ma okvetlenül találkozni fog Szidóniával s ki tudja, nem éled-e föl ujból a régi szerelem?
De ha nem is, mindenesetre az lesz az első kérdése , hogy ki terjesztette halálhirét?
Ki más, mint Tarnay, a kinek haszna volt belőle !
No már furcsa vérnek kellene csergedeznie Gerélyi ereiben, ha legalább ezért nem akarná magát megbosszulni.
Lehet, hogy a szép asszonyt is végre meggyőzi arról , milyen édes a bosszu!
Dömsödi a legnagyobb bámulattal hallgatta barátjának bosszuszomjától lihegő kitöréseit.
A tiszteletnek bizonyos nemével nézte ezt az embert, a ki ilyen őszintén tudott gyülölni!
- Ezt jól eszelted ki, pajtikám.
Valóban borzasztó ember vagy!
Tudod-e, hogy kezdek tőled félni?...
No de most, Isten veled.
Megyek.
Doroghy leplezetlen gunnyal nézett a tipegő emberke után.
- Sok szerencsét az utra, hirmondó angyalom! - szólott félhangosan.
- Mégis jó , hogy vannak ilyen üresfejü emberek is a világon!
Ez nem gondol semmire, hanem viszi a ragályt, a merre én akarom.
Lopva tekintett a folyosó ajtaja felé és gunyos mosolya csaknem démoni jelleget öltött, mikor egészen halkan megjegyezte:
- Ott is meggyujtottam már a kanóczot, fölrobbant már az akna.
Fogta a kalapját és indult ki az ajtón, abban az irányban, a merre Dömsödi ment.
VI.
Alig hangzottak el a távozó Doroghy léptei, föltárult a közvetitő folyosó ajtaja és belépett Tarnay Ervin.
Nagyon ki volt kelve szinéből.
Czimborái alig ismerték volna föl benne a mindig egykedvü, jóformán blazirt világfit, a kit semmi sem hozhatott ki egyformán gunyoros magatartásából.
Arczvonásai csaknem el voltak torzulva.
Ökölbe szoritott kézzel járt föl-alá és majdnem fuldokolva nyögte ki a szavakat:
- Igy vagyunk hát?
Velem akarsz kikezdeni Doroghy barátom? - mormogott magában.
- Jó, hogy tudom!
Gyönge legény vagy te ahhoz, hogy velem megbirkózzál e téren... a szerelmes cselszövények terén, a hol még mindig én vagyok a mester...
Nem jut eszedbe a vereség, melyet nemrég szenvedtél?
Majd eszedbe juttatom ujból!
Ismét végigjárta a szobát.
Vérének izgatottsága nem akart lecsillapodni.
Tombolt , égett és pusztitott benne a kegyetlen ellenség, melyről ma már bevallotta, hogy nem bir vele; irgalmatlan erővel támadta meg a kétely .
Nem pusztán azoktól e szavaktól, melyeket Doroghy ajkairól hallott.
Máskor csak nevette volna az üres fenyegetést.
De mikor idejött és a folyosón egy perczre megállott, már tombolt minden idegében a kiméletlen kinzó.
Épp azért állott meg , hogy erőt vegyen magán, elleplezze fölindulását és a véletlen ugy akarta, hogy a saját nevét hallotta olyan megjegyzés kapcsán, mely megdöbbenté s arra birta, hogy a többit is végighallgassa.
A mit aztán hallott, olaj volt a tüzre és alig birt annyira uralkodni magán, hogy elő ne rohanjon s ki ne töltse vak dühét ellenségén.
Lássuk, mi történt, hogy Tarnay ennyire kijött sodrából.
Nagy oka lehetett, s valóban az is volt.
Elhagyta fél óra előtt a czimborákat, végigment az estélynek berendezett termeken , és megnézte rendben van-e minden?
Emmyvel néhány tréfás szót váltott, a cselédségnek egy-két parancsot osztogatott, aztán elment nejének lakosztálya felé.
Szidónia csak későn jutott az öltözködéshez.
Első estély volt ez ebben a házban " az uj regime alatt", - mint ő mosolyogva mondá - és nagy sulyt fektetett arra , hogy minden a legtökéletesebben megfeleljen férje várakozásának.
Most, mikor Ervin bekopogtatott nála, éppen elbocsátotta a fodrásznőt, a ki pompás aranyszinü haját olyan koronába fonta homloka körül, mely diszére vált volna bármely uralkodónőnek.
Ervin örömittassan, boldogságtól sugárzó tekintettel nézte nejét.
Ez az ember, a ki azelőtt pazar kézzel szórta szive kincseit, most csaknem fukar volt minden gyöngédebb kifejezéssel másokkal szemben.
Mindent erre az egy nőre szeretett volna halmozni, a ki ujból megtanitotta őt érezni, szeretni és talán szenvedni is.
Ha meggondolta, hogy azelőtt is megdobbant néha a szive a szépség láttára, csaknem megharagudott saját magára.
Hogy is tudott ő abból nőknek osztogatni, a mi egészen és kizárólagosan ezé az egy nőé?
Hát nem rablás volt az, a mit elkövetett?
Ervin szeretett volna letérdepelni és bocsánatért esedezni Szidonia előtt, hogy már elpazarolt a kincsekből.
Ha nem tette, ez csak azért volt, mivel Szidónia kissé kimért és zárkózott modora feszélyezte őt érzelmi ömlengéseiben.
Otthonka fedte még a nő szoborszerü alakját, s ehhez az egyszerü viselethez olyan különösen ellenállhatatlanul vonzó ellentétben állott a fejedelmi fő.
Tarnay nem tudott érzelmein uralkodni, csaknem imádásszerü hangon sugta nejének fülébe:
- Mily szép vagy ma, Szidónia!
Kedveskedő mosoly volt a válasz; Szidónia végigsimitott kezével férje arczán és nyájasan válaszolt:
- Akarok is az lenni, - a te kedvedért!
Ne mondják, hogy Tarnay Ervin mindenképen rossz cserét csinált, mikor szabadságát odaadta egy nőért.
Aztán kibontakozva férje öleléseiből, szelid intéssel fordult hozzá:
- Te pedig menj a vendégeket fogadni.
Ha már a házi asszony elkésett, legalább ne mondják, hogy a házi ur is hanyag.
- Vendégek?
Igaz a, majd elfelejtettem megmondani.
Egy nagyon kedves barátom érkezett ma, ajánlom jóindulatodba.
- Ki az az ember, a kit még ajánlani is szükségesnek tartasz, miután már azt mondtad, hogy jó barátod? - kérdé Szidónia.
- Nem hiszem, hogy találkoztál volna vele, de talán névleg ismered.
Egyébiránt meglehetősen elidegenedett társaságunktól: négy évig járt Afrikában.
Szidónia hirtelen férjéhez fordult.
- Afrikában? - kérdé és hangjában némi megindulás rezgett, - hogy hivják a te jó barátodat?
- Gerélyi Jenőnek.
Szidónia irtózatosan elsápadt.
Mind a két kezével belekapaszkodott az előtte álló toilette-asztalkába, de már későn.
Magával rántotta azt is, a mint végig esett a földön.
Tarnay megdermedve állott egy perczig.
Csak nézte nejének holtra vált arczát és nem tudta elképzelni, mi lelhette oly hirtelen ezt a nőt, a ki mindig oly csodálatos erővel tudott magán uralkodni.
Lehajolt hozzá és leste szive dobogását .
Csak azután jutott eszébe, hogy illatszert vegyen elő s azzal kisérelje meg, az ájultat magához tériteni.
S mig ezt cselekedte, hirtelen ugy érezte, mintha valami irtózatosan fájó érzés osonna be szivébe.
Nem tudta még a nevét, de már érezte, hogy megmérgezi vérét és kárhozatot visz lelkébe.
Szidónia lassan tért magához.
Lelke még messzire kalandozhatott, mert tekintetén fátyol feküdt és nem ismerte meg férjét.
Aztán megmozdultak ajkai és halkan suttogta:
- Jenő, te élsz?!
Jenő, te nem haltál meg?
S én, oh Istenem!...
Tarnay fölugrott térdelő helyzetéből.
Ez a néhány szó, mintha ledöntötte volna egét és ellene zuditotta volna a pokol minden démonját.
El innen! ez volt mentő gondolata.
Attól tartott, hogy ha még egy pillanatig itt marad, két kezével fogja körül ezt a karcsu, szép nyakat és fojtogatja addig, mig el nem tünik a szép testből az életnek utolsó szikrája is.
Nem nézett hátra, nem emelte föl Szidóniát a földről, hanem ment előre , belevakulva a fénybe, a mely az imént támadt lelkében, tántorogva és bódultan.
A véletlen vitte a folyosó végére, a hol meghallotta Doroghy fenyegetését és végighallgatta az egész beszélgetést az utóbbi és Dömsödi közt.
S mikor ezek eltávoztak, mint a vad, melynek húsába éhes ebek vájták fogaikat és nem tudja őket magáról lerázni, úgy inogott, reszketett és rázkódott össze a kegyetlen fájdalomtól.
Ez volt az, a mitől ő mindig félt.
Itt van a nagy ellenség.
Most szállj vele szembe, ha vitéz vagy!
Ah, ő nem vitéz, hanem gyáva!
Kilopta szivéből a bátorságot az a néhány szó , melyet neje önkivületben kiejtett.
Meglopta titkát s most ez a titok az ő lelkét nyomorgatja.
Mit tegyen?
Gerélyi és Szidónia tehát nem idegenek egymás előtt, szenvedélyesen szerették egymást?
- Csak csel választotta el érzésüket, de ki tudja, nem tapad-e ujból együvé, ha találkoznak.
Mélyen Szidónia lelkében még mindig szunnyadhat a szerelem, Gerélyi pedig nem is tagadja, hogy szereti egykori ábrándképét...
Eddig nem találkoztak ugyan, de mi lesz akkor, ha találkoznak?
- Hát ha elmondanék mindent Gerélyinek? - suttogott egy pillanatra felvillanó reménynyel.
- Talán elég nemeslelkü, hogy elmenjen viszontlátás nélkül?
És Szidóniával könnyen elhitetném, hogy csak álom volt az egész.
Aztán ujból erőt vett rajta a kétségbeesés:
- De nem!
Nem bizom a sikerben.
Szidóniáról nem mond le, a ki egyszer megszerette...
S nem is bizom férfiu, jó barát nemeslelküségében.
Tudom a saját multamból, mit jelent az...
Istenem mit tevő legyek?
Csaknem végleg kimerülve a lelki harczban, két kezébe rejtette arczát, s könyek , őszinte, forró könyek folytak végig arczán.
Mintha ezzel leolvadt volna lelkéről a félelem, fölállott és bámulva nézte magát a tükörben.
- Mi volt ez?
Én sirtam, én remegtem volna?
Hát mi lett belőlem?...
Gyáva félelem vesz erőt lelkemen, mikor még nem is vesztettem el ügyemet?
Hisz még meg sem kezdődött a küzdelem és Tarnay Ervin már leteszi a fegyvert, gyáván sir!
Az ördögbe! hogy kaczagnának a jó pajtások, ha látnának.
Különösen Doroghy!
De ne kaczagjatok!
Megmutatom majd, hogy még mindig a régi vagyok.
- Csak most légy segitségemre ész, lelemény!
Leült és elmélyedt gondolataiba.
Látni lehetett az erek lüktetését homlokán , jeléül, hogy elméje óriási módon dolgozik.
De nem volt ez természetes, egészséges munka, hanem inkább túlfeszitése az agynak egy bizonyos irányban, valóságos fixa idea.
Igy találta őt Gerélyi, mikor vagy tiz percz mulva az imént elmondottak után megérkezett a vendéglőből, a hol átöltözött.
A mint a szobába lépett, rögtön észrevette Tarnay nagy felindulását és ijedten kérdezte:
- Mi bajod Ervin?
Olyan sápadt vagy.
Csak nem történt valami szerencsétlenség?
Tarnay bódult tekintettel nézett barátjára.
Nem értette hirtelen, hogyan jön ez ide.
Fáradtan hebegé:
- Semmi... semmi... csekélység az egész... elmulik magától.
- De a kezed reszket és a hangod tétova, - unszolta Gerélyi.
- Szólj, Ervin, mit jelentsen ez?
Vad láng vetett lobot Tarnay szivében.
E pillanatban, mintha inspirálták volna , megvolt a terve.
Egyszerre hullott lelkébe a csira s ugyanabban a pillanatban már egész nagyságában nőtt ki a fa.
Odalépett Gerélyihez és megfogta kezét, hőtől kiszáradt ajkakkal és reszkető hangon suttogta:
- Szólj őszintén, Jenő, barátom vagy?
Gerélyi meglepetve nézett Tarnay dult vonásaiba.
- Adtam már okot, hogy ebben kételkedj? - kérdé csaknem szemrehányó hangon.
- Nem adtál.
Hiven osztottad meg velem mindenkor, a mi öröm és bánat ért.
De azóta évek multak, akkor ifjak voltunk...
- Most pedig férfiak vagyunk, - szólott meleg hangon Gerélyi.
- Miért ne váltaná be a férfikor azt, a mit az ifjuság igért?
- De ha áldozatot, nagy áldozatot kérek tőled?
- Szólj és meglesz!
Tarnay még mindig habozott.
Ezzel az őszinte és becsületes barátsággal szemben nem érzett ugyan lelki önvádat - kiölte azt az önző szenvedély az utolsó csiráig egyetlen pillanatban - hanem inkább bizonyos félelmet.
Mi lesz tervével, mi lesz vele, ha ez a rokonszenves ember is cserben hagyja?
Még mindig nem merte kimondani azt, a mi szivén feküdt, hanem kerülő utakat keresett.
- S ha olyasmit kérnék tőled, a mi ellen föllázad érzésed?
A gyanunak még csak szikrája sem ébredt föl Gerélyiben, annyira bizott barátjában .
De azért némi megütközéssel mondá:
- Ha nem ellenkezik a becsülettel, le fogom győzni érzésemet, csakhogy rajtad segithessek.
Tarnay izzó tekintetében vad öröm villant föl.
Mozdulatai, magaviselete, beszéde e pillanatban azt a benyomást tették, mintha lázban cselekedne.
Odahajolt Gerélyihez közel, aztán még közelebb és halk hangon sugta fülébe:
- Azt akarom, hogy nőmnek udvarolj és minden rendelkezésedre álló eszközt fölhasználj, arra, hogy tőlem eltéritsed.
Gerélyi ijedten kapta el fejét.
Az a lázas izgalom, melyet Tarnay mutatott, e bolondos kivánság, semmi kétség: barátja ujabb betegségi rohamon megy most keresztül.
Önkénytelenül kifejezést is adott ezen aggodalomnak:
- Lázban beszélsz? - kérdé elfojtott hangon.
- Tapintsad hát meg üteremet, ha azt hiszed, - válaszolt nyugodt hangon Tarnay, a kin sajátságos lelki proczesszus folytán, nem uralkodott többé a láz abban a pillanatban, a mint kimondta azt, a mi lázának oka volt.
- De mit jelentsen ez?
- Megmondtam mai viszontlátásunk elején.
Van egy ellenségem, a kivel nem birok .
Százszor legyőzöm, földhöz sujtom, ismét föltámad, ujra megtámad.
Ez az ellenség a kétely.
Mint látod, a láz, mely emészt, nem ereimben dúl, hanem szivemben tombol .
S ebből csak egyszer gyógyithat ki, a mely örökre elüzi a kételyt: ez pedig a bizonyosság.
Elepedek érte!
Tudni akarom végre, lehetek-e igazán boldog.
Gerélyi mély sajnálkozással nézte barátját.
Látta, hogy beteggel, lelki beteggel van dolga, a ki kapaszkodik egy rögeszmébe.
Hát ha véget lehetne vetni a rögeszmének azzal, hogy kimutatja tarthatlanságát.
Megfogta kezét és szelid hangon igy szólott:
- Gondold csak meg, Ervin, mit kivánsz tőlem.
Ez már nem csupán érzés dolga, hanem a becsületé is.
- A mai fogalmak a becsületről éppen nem ellenkeznek azzal, hogy valaki barátja nejének udvaroljon; különösen akkor nem, ha ez a barát is igy akarja.
- No, akkor az én becsületem régibb keletü s nem a mai napról való, - válaszolt élénken Gerélyi.
- De tegyük fel, hogy elég oktalan volnék ráállani őrült eszmédre, nem volna még ezzel elérve a bizonyosság!
Hisz az, a mi nem sikerült nekem, sikerülhetne másnak.
S ez a gondolat ujból és örökké marczangolná lelkedet , s hiába lett volna az aljas játék.
Tarnay nyersen fölkaczagott.
- Bizd csak rám! - mondá szakgatott hangon, - ha te nem, más ugy sem tántoritja el nőmet.
- De miért éppen én?
Tarnay forró homlokára tapasztá kezét, mintha onnan egy eszmét akarna kiszoritani.
- Sohsem voltál játékos, - mondá tompa hangon, - nem is tudod tehát a "nagy játék " esélyeit.
Mikor valaki már összes vagyonát elvesztette, s nem marad egyébje, mint egy drága családi ereklye, sokáig küzd magával, koczkára tegye-e ezt is?
Ha elveszti, akkor egészen koldus, de ha beüt a szerencse, visszahozhatja ez a tétel mindenét.
Ez a küzdelem a kegyelet és a vágy között, hogy visszanyerje azt, a mit elvesztett, borzasztóan kinos.
Végre is, mint minden játékosnál, nála is a vágy győz.
S ettől a percztől csodálatos megnyugvás vesz erőt szivén.
Mert az élet ezer fenyegető esélyei közül, már ezentul csak kettővel áll szemben.
Vagy nyer, vagy veszit.
S mind a kettő többet ér a bizonytalanságnál.
Nos tehát, én is a nagy játék előtt állok!
Vagy megnyerem örökre a hitet, vagy elvesztem visszahozhatlanul, de legalább megszabadulok kinzómtól, a kételytől.
- De miért éppen én? - ismétlé Gerélyi.
- A játékos babonás is szokott lenni, - válaszolt kissé habozva Tarnay, - s az én babonám az, hogy te nekem szerencsét fogsz hozni.
Gerélyi epésen fölkaczagott.
- Köszönöm ezt a bizalmat, - mondá ideges hanglejtéssel, - de nem kérek e fajtából.
- Nem teljesited kérésemet?
- Ezt a kérést semmi esetre!
- Utolsó szavad ez?
- Ebben a kérdésben az utolsó.
Kérj tőlem bármit, de...
Tarnay nyersen közbevágott:
- Nem kérek többé senkitől semmit.
- Mit fogsz tenni?
- Miért kérded, hisz ugy sem érdekel!
- Azért kérdem, mert látom, hogy ismét bolondságon töröd a fejedet.
Tarnay egy pillanatig elgondolkozott, aztán határozott hangon kijelentette:
- Ha éppen tudni akarod, elmondom: a mint véget ért ez a beszélgetésünk, szobámba megyek és golyót röpitek agyamba.
Gerélyi elsápadt.
Tarnay hangjából ki lehetett olvasni, hogy nem muló felhevülés , hanem sziklaerős elhatározás mondatja vele e szavakat.
De olyan képtelennek tetszett az egész dolog, hogy Gerélyi még mindig kételkedett.
- Csak nem beszélsz komolyan? - kérdé bámulva.
- Esküszöm becsületemre, hogy igy lesz! - válaszolt szilárd hangon Tarnay.
- De hisz ez őrültség!
- Nem az, hanem inkább végtelen vágyódás pihenés után.
Annyira boldogtalannak érzem magamat e mardosó kételylyel szivemben, hogy a halál gondolata már is enyhülést nyujt.
Hisz ez csakugyan örökre véget vetne kétkedésemnek!
Gerélyit csaknem ellágyitotta ez a mély keserv.
De aztán felülkerekedett benne a tudat, hogy minő erkölcstelen alapon áll ez az egész exisztenczia és szigoru hangon válaszolt:
- Erről az önző, szivtelen játékról ismerek rád és fajodra.
Ha Don Juan vagy vérmérsékletednél és elveidnél fogva, mért nem is maradtál az?
Mi szükséged volt, hogy beállj közénk, a kiknek érzése nem csupán kalandvágy?
Csalás volt eddigi életed és most csalással akarnád biztonságodat kierőszakolni.
Kalóz a szerelemben, mi közöd neked a biztos és igaz szerelemhez?!
Tarnay nem válaszolt.
Odament barátjához, megszoritotta kezét és szakgatott hangon mondá:
- Isten veled!
Gerélyi nem bocsátotta el a kezét.
- Mit fogsz tenni?
- A mit mondtam.
Akaratom megmásithatlan.
- De Ervin!
- Isten veled!
Már ott volt a folyosó-bejáratnál.
Gerélyi lelkében iszonyu küzdelem folyt le e rövid néhány másodpercz alatt, de végre győzött benne a baráti érzés a szigoru elv fölött.
- Megállj! - kiáltott, - megteszem azt, a mit kivánsz!
Tarnay megfordult s arczán a diadalmas öröm egy sugara villant föl.
- Igazán megteszed? - kérdé mohón.
- Meg.
Csak nem engedhetem, hogy vakon rohanj vesztedbe egy őrült rögeszme miatt .
De egy föltételt szabok eléd.
- S melyiket?
- Azt, hogy a dolog kettőnk titka maradjon.
Nem óhajtanám, hogy bárki a világon valaha sejtse ezt az őrült alkut, mert megeshetne, hogy mindkettőnket a bolondok házába zárnák.
- Legyen, a mint kivánod.
Tehát becsületszóra, a dolog kettőnk titka.
- Becsületszóra!
Sajátságos, hogy Tarnay nem merte barátja kezét megszoritani.
S Gerélyi is ugy tekintett rá, mint ellenségre szokás: hidegen és csaknem szenvedélyes haraggal eltelve.
Pillanatnyi hallgatás után megszólalt Tarnay:
- Menjünk, bemutatlak majd nőmnek.
- Menjünk! - volt az egyhangu válasz.
VII.
A folyosón végig haladva, elértek a sajátképi estélyi termekhez, a hol már együtt volt a vendégek zöme.
Többnyire az előkelő világ kitünőségei, a kaszinónak számos tagja, több iró és müvész.
Emmy nagyon jól beletalálta magát a helyettes háziasszony szerepébe, mig nővére távol volt.
Alig néhány perczre Szidónia is bejött és vendégeitől körülrajongva , szivélyes modorral fogadta az érkezőket, mindenki számára volt egy-egy nyájas szava és lekötelező mosolylyal fogadta a bókokat, melyeket a háznak kiváltságoltabb barátai mondottak neki.
Alig lehetett rajta észrevenni, hogy az imént a legnagyobb lelki rázkódtatások egyikén ment keresztül.
Valamivel halványabb volt, mint rendesen, de magatartása épp olyan királynői és előkelő .
Nagy és erős lélek lakott e nőben.
Csak Cselkó sejtett valamit azokból a viharokból, melyek e nyugodt külső alatt a nő szivében tomboltak.
Ő azzal a szándékkal jött ide, hogy Szidóniát értesitse Gerélyi megérkezéséről, mielőtt mástól hallaná és meglepetésében talán elvesztené az uralmat önmaga fölött.
De a mint megpillantotta Szidóniát - türelmetlenül várta megjelenését - egyetlen tekintet elég volt neki arra, hogy megtudja: itt már nincs mit közölni, mert mindent tudnak.
Nem mert czélzást tenni, mert respektálta e nő bánatát, akiről tudta, hogy nemesebb és tisztább sziv az övénél nincs a világon.
S a mint a terem egyik sarkában állva, észrevette, hogy Szidónia mikor egy pillanatra magára marad , önfeledten szivéhez szoritja kezét és maga elé bámul, az ő lelke előtt is feltünt az a jelenet, mikor egy boldogtalan leány levetette magát a negyedik emeletről s önkénytelenül intézte önmagához reszkető ajakkal a kérdést:
- Igazán kezdetét venné már a megtorlás?
Aztán őt is magával vitte a mulatság árja.
Megpillantotta Emmyt, a ki az imént fejezte be teendőit s valakit keresni látszott.
A milyen egyszerü, derék és szerény fiu volt ez a Cselkó, még föl sem merte volna tételezni, hogy ez a kedves leányka őt keresi tekintetével, hanem azért mégis odasietett hozzá és karjával megkinálta, melyet Emmyke látható megelégedéssel elfogadott.
A tánczot megelőzőleg kis hangverseny volt.
Összesen két-három számból állott , hogy megizleljék a vendégek a zene gyönyörét, de meg ne sokalják.
Egy hegedü-szóló, melyet egy hires müvész adott elő, utána egy énekszám és végre zongora-kettős.
Mindegyik piéce közt tiz percznyi szünet s az összes hangverseny alig vett egy órát igénybe.
Cselkó minden szerénysége daczára, diplomatának elég ravasz volt.
A hegedü-szóló előtt Emmyt olyan helyre vezette, a honnan mindent szépen lehetett áttekinteni és meghallgatni, ha az ember éppen ezt akarta, de magába is vonulhatott, ha nem volt kedve a zene hangján elandalogni.
S rettenetes, hogy ki kell mondanunk, Cselkó föl is használta ravasz fondorlatainak előnyeit: erősen udvarolt Emmykének.
Ez pedig látható élvezettel szürcsölte magába a bóditó, de kellemes italt, melyet a fiatal leányoknak okos és szellemes udvarló szokott nyujtani.
Egészen nekipirult és szép szemei ragyogtak a társalgás hevében.
A hires müvész, a ki Tarnay iránti barátságból jött el az estélyre, bizonyára nagyon megneheztelt volna, ha megsejti, hogy a háziasszony huga még csak azt sem vette észre, mikor végződik a játék és ijedten riadt föl, mikor fölhangzott a taps.
A taps által keltett zajban Cselkó, fölhasználva az alkalmat, mikor az összes vendégség figyelme le van kötve, odahajolt egészen közel Emmykéhez, hizelgésszerü lágy mozdulattal megérintette a lány kezét és esdő hangon csak egy szóval intézett hozzá kérdést:
- Igen?
- Igen! - hangzott a válasz, mely annyira megerőltette Emmykét, hogy még jobban belepirult.
Követték a többiek példáját és fölállottak.
A vendégek szétoszladtak a többi termekbe, hogy a tiz percznyi időközt csevegve és sétálgatva töltsék.
A konczert-teremmé átalakitott szoba csaknem üresen maradt.
Szidónia is éppen el akarta hagyni a szobát, mikor hirtelen föltárult a folyosóra vezető ajtó és belépett rajta Ervin, még valakitől kisérve.
Szidónia nem nézett hátra a belépők okozta zajra, de lépése meglassudott, mintha valami titkos erő vonzaná visszafelé:
- Kedves nőm, - szólott Tarnay, - engedd meg, hogy legjobb barátaim egyikét , Gerélyi Jenő gróf urat bemutassam neked.
A nőnek ideje maradt elkészülni e találkozásra és mégis ingott a járása, mikor megfordulva, két lépést tett a vendég felé.
Gerélyit azonban egészen váratlanul találta a meglepetés.
Ónszinü sápadtság boritotta arczát, mert minden csepp vére szive felé tódult.
Mintha nem akarna hinni szemének, még közelebb lépett, de aztán egy fél perczig némán és mereven állott, mint egy szobor.
Végre iszonyu erőlködéssel lerázta magáról a bénulást, mely érzékein erőt akart venni és reszketeg, tompa hangon kérdé Tarnayt:
- Szidónia... ő... a te nőd?
Tarnay kegyetlen örömmel nézte a bódultságot, melybe barátja esett.
Aztán, mikor Gerélyi kérdésével fordult hozzá, hideg hangon és suttogva válaszolt:
- Gondolj becsületszavadra: Itt az idő, hogy megkezdjed játékodat.
VIII.
A váczi-utczán tavaszi fény csábitgatott.
Hullámzó tömeg tódult a kirakatok előtt .
A mosolygó napsugár visszfényre talált a szép női arczokon, mikor egy-egy ismerős köszöntgetését fogadták és viszonozták nyájasan.
A toilettek már egészen tavaszra vallottak és lengők, illatosak, világosszinüek voltak, akár csak a szabad mező.
Ha valaki egy kapubejárás alatt megállott - a járdán nem volt tanácsos megállani - és végignézte ezt a nyüzsgő embersokadalmat, önkénytelenül eszébe jutott a méhek első kivonulása a kasból tavasz elején.
Csakhogy az itt járókelők aligha képviselték a társadalom méhkasában a szorgalmas méheket.
Talán inkább a heréket?
A kiknek nincs egyéb föladatuk ebben az életben , minthogy vigan és gondtalanul morzsolják le a napokat, minél kevesebbet gondoljanak a gonddal, minél többet élvezzenek.
Hát ez is nehéz föladat! talán terhesebb, mint sok ember gondolná, a kinek fogalma sincs arról, mit tesz az , mindennap más élvezetről gondoskodni.
Nem egyszer gyötri ilyen csak az élvezetnek élő ember agyát azzal a gondolattal, mivel fogom a mai napot agyonütni?
Ettől a gondtól pedig a munkás ember rendesen meg van kimélve.
Ma azonban gondtalanul döngicséltek a kasból kiszabadult herék.
Jól esett nekik is, hogy a tél helyet engedett a tavasznak.
Mégis csak változás.
A bóditó atmoszfera után, mely a szalónok és táncztermek sajátja, egy másik atmoszfera, a mely tiszta, üde, de azért mégis illatos.
Az utánzott illatok után a valódiak .
Aztán a mi ennek a változásnak nyomában jár: készülődés a fürdői életre, maga ez az élet, a sok utazás, a hegymászás, csinos kalandok és végre visszatérés a fővárosba, de már ujult étvágygyal és fölfrissült erővel.
A sok sétáló alak közt egy régi ismerősre is találunk.
Dömsödi Gáspár "mutogatja " magát a tavaszi korzón, a mi ugy értendő, hogy a nagy "föltaláló" ezuttal egy uj kalapforma meghonositásán dolgozik és önzetlen lelkének egész hevével magyarázgatja boldog, boldogtalannak: mennyivel előnyösebb az ő "koponyavédő" -je , - ezt a nevet adta találmányának, - az eddig divó kalapoknál.
- Azt hiszed, Párisból vagy Londonból hoztam? - magyarázgatja épen most Cselkó Pálnak, a kit megcsipett, mikor ez a Korona-kávéházból kilépett, a hol megreggelizett, - nagyon tévedsz!
Ott már nem teremtenek ujat, legfölebb csak variálják a régit.
Ha ujat akarsz, menj Kelet felé, barátocskám.
- Onnan jövök; Konstantinápolyból, - válaszol nevetve Cselkó, - de uj kalapformát nem hoztam magammal.
- Mert nem értesz hozzá.
Ilyesmihez nem elég a tudomány, az ész, hanem izlés is szükséges.
- Jól van, Gáspárkám, elismerem, hogy csak neked van izlésed.
De most bocsáss .
Látogatást kell tennem.
- Tarnayéknál?
- Ott is...
Mit vigyorogsz?
Vagy talán a mosolygásnak ez a neme van most divatban , mikor ismerősökről megemlékezünk?
- Nem éppen, vagy csak akkor, ha furcsákat tudunk ezekről a jó ismerősökről.
- Mi az a furcsa? - kérdé Cselkó és hangja meglehetősen nyers volt.
Hanem Dömsödit nem ijesztette meg ez a ráförmedés.
Bizalmasan füzte karját Cselkóéba és elkezdett fecsegni.
- Igazán három hétig voltál a mozlimok közt?
Meg is látszik rajtad!
Ennyire hátramaradni mondaine-dolgokban.
Azt sem tudod hát, hogy Gerélyi gróf mindennapos Tarnayéknál?
- Mi van ebben?
- Semmi annak, a ki nem ismeri a viszonyokat, de roppantul sok a beavatottaknak.
S én az utóbbiak közé tartozom.
- Természetesen, mint minden pletykánál!
- De ez nem pletyka, hanem reális, puszta valóság.
Valamint az is valóság, hogy Gerélyi udvarol a szép Tarnaynénak.
S ez sem fogadja egészen közönyösen az afrikai hóditó hódolatát.
Mert régi ismerősök ők ám és...
- Tudom a többit!
- Honnan tudod?
- Könnyü kitalálni, Gáspár barátom.
Ha te egy mondatnak elejét érinted, én már ismerem a végét is.
Mert az embermegszólásnak, a rágalomnak is megvan a maga sablonja.
- De hallod-e, ez nem rágalom!
Sőt több az igazságnál, mert megtorlás.
Ervint utólérte a nemezis.
Most ő a férj és neki kell remegnie.
- S nagyon remeg? - kérdé gunyosan Cselkó.
- Az igazat megvallva, nem, - válaszolt Dömsödi, - el kell ismerni róla, hogy itt is méltó ellenfél.
Olyan hidegen és önbizalommal teszi meg a huzásait, mintha egészen bizonyos volna a nagy játék kimeneteléről.
Mert azt bizonyosan tudod, hogy ő a szerelmet és a házasságot nagy játéknak tekinti, a hol csak az nyer, a ki a legmagasabb betéttel játszik.
- Tudom...
De most ég veled!
Cselkó faképnél hagyta Dömsödit és elsietett.
Tarnayék háza felé vette utját .
Dömsödi bamba arczkifejezéssel nézett a hálátlan után, a ki igy fogadja az ő felvilágositásait.
Hiába! mégis csak plebejusi nép ez az ujságiró nép!
Igazán nem érdemes vele foglalkozni.
Csak olyan nagyon rá nem szorulna az ember!
Körülnézett a nagy embertömegben, nem akad-e másik ismerősre, a kinek elmondhatná , a mi a szívét nyomja: uj fölfedezését... azt, a mit Tarnayról tud, vagy sejt... és keserü panaszát a hálátlan világ ellen.
Csakugyan megpillantott egy áldozatot , melyre érdemes lecsapni, mert nemcsak hogy neki mondja el keserveit az ember , hanem esetleg tőle is ki lehet csalni valami érdekes tudnivalót.
Tarnay Ervin a nemzeti kaszinó felől jött.
Három hét óta, a fogadóestély utáni naptól számitva, élete ismét visszazökkent a régi kerékvágásba.
Estéit a kaszinóban töltötte, a dejeunert is ott költötte el és lehetőleg kerülte az együttlétet nejével.
A jó pajtások ujjongva fogadták a rég nélkülözött czimborát és egy hét mulva Ervin már ismét "főnöke" volt a vig kompániának.
Nagyon tévedne azonban, a ki azt hiszi, hogy ez a visszatérés boldoggá vagy legalább megelégedetté tette őt.
Roppant izgatottság vett néha rajta erőt és minden önuralmába került, hogy ilyenkor elpalástolja lelki állapotát, nehogy észrevegyék a czimborák.
Valami démon lakott benne, melyet pillanatig sem volt szabad felügyelet nélkül hagyni, nehogy rombolva és pusztitva lépjen fel.
Ez a démon néha az őrülésig csigázta képzelődő tehetségét és Ervin valóságos viziókat látott, melyek olyan élethiven állottak előtte, hogy csaknem fölorditott fájdalmában és dühében.
Nejét kerülte azon este óta; de ha találkozott vele, egyetlen tekintettel kikémlelte egész lelkét.
Nem kételkedett abban, hogy azonnal észreveszi rajta, ha beállna az a változás, melytől annyira rettegett.
Oh, de mennyire rettegett!
Néha csaknem erőt vett rajta a borzasztó fájdalom, mely szivét folyton marczangolta .
Ilyenkor szeretett volna odaborulni Szidónia lábai elé, ölébe hajtani fejét és mindent elmondva neki, arra kérni, hogy fussanak a nagy világba, el valami magános helyre, a hol nem kell a veszélytől tartani.
De aztán összeszoritotta fogait , erőt vett rajta a dacz és haragosan dörmögött magába:
- Bizonyosat akarok tudni!
Gerélyi Jenő eljárt a házba napról-napra.
Bizonyos órákban pontosan lehetett őt jönni látni s épp olyan pontosan volt meghatározva a távozás órája is.
Vele is csak ritkán beszélt Tarnay és ekkor sem a fogadásról volt köztük szó.
Mintha mind kettő tartott volna attól, hogy érintvén a kérdést, aknát robbantanak föl, mely mindkettőjüket pusztulásba és kárhozatba sodorja.
Mert nagyon gyülölte egymást az egykori két jóbarát és mikor futólag kezet szoritottak, ez mindig ugy történt , mintha kölcsönösen ki akarnák próbálni erejüket.
Dömsödi csatlakozása nem éppen a legnyájasabb gondolatok közt találta Tarnay Ervint.
Ezért is szivesen fogadta a kis embert, a ki csevegéseivel némi szórakozást nyujtott neki.
Dömsödi el volt bájolva.
Ilyen figyelmes hallgatóra nem akadt még a délelőtt folyamán.
S hogy ez a hallgató éppen Tarnay, még megduplázta a succés-t.
Egész lelkesedéssel vette le fejéről a kalapot, megállott az aszfalton és mintha kathedráról beszélne, nagy szakértelemmel és teljes odaadással magyarázgatta az ő kalapjának előnyeit.
- Látod ezt a kis csapféle nyilást?
Az eddigi kalapoknak az volt a hibájuk, hogy vagy nem volt rajtuk szelelő lyuk és a fej kigőzölgései ott rekedtek a kalapban , vagy pedig egyenes volt a ventilátor és a levegő ki- és bejárhatott tetszése szerint, a mi pedig különösen hüvös időben nem egészséges.
Egészen másként áll itt a dolog.
Ez a csapféle nyilás lehetővé teszi, hogy rossz időben elzárjuk a ventilátort, de máskülönben is regulázza a levegő betódulását.
Egészen boldog volt, látva azt, hogy a járókelők közt sokan megállnak és hallgatják magyarázatát.
Készakarva vegyitett technikai kifejezéseket beszédébe .
Tarnay, a kinek a csoportosulás nem volt inyére, nem segithetett másként magán , minthogy Dömsödi fejére kényszeritette a csudakalapot, aztán karon fogva a derék ifjut, igy szállitotta le a rögtönzött kathedráról.
Ezt sem bánta Gáspár.
Hogy Tarnay, a hires Tarnay, vele karöltve jár, fölért az ő szemében két olyan sikerrel, mint a minőt mansetagombjaival elért.
Tuláradó örömében azon törte fejét, hogyan hálálhatná meg Ervinnek ezt a jóságot...
Hah , megvan!
Elmondja neki, mit forral ellene Doroghy.
Ez nemcsak baráti jócselekedet , de a közmorál szempontjából is dicsérendő vállalkozás.
Mert ha valakit a világon , ugy az ártatlanul üldözött férjeket kell támogatni és oltalomban részesiteni.
Dömsödi nagyot lélegzett annál a gondolatnál, hogy ő most a közmorál lovagjának fölcsap.
Csak azt nem tudta, hogyan kezdjen bele.
Hátha Tarnay félreérti és gyanusitásnak veszi az egész dolgot?
Mindegy!
Az igazi lovag ettől sem riad vissza.
Éppen szólni akart, midőn Tarnay megelőzte egy kérdéssel:
- Nem láttad még ma Gerélyit? - kérdé.
- Hisz ez pompás! - gondolta magában Dömsödi, - ez csakugyan megkönnyiti föladatomat!
- Hangosan pedig igy válaszolt:
- De mintha láttam volna...
Mondd csak Ervin, nem tünt föl neked, hogy ez a Gerélyi nagyon szomoru egy idő óta?
- Éppenséggel nem!
Sőt ugy találom, hogy jókedvü és vig.
- Ugy?
- Dömsödi nagyon megnyomta ezt a szót, magában pedig azt gondolta: "Szegény férj, alighanem a te rovásodra megy ez a vigság".
- Csakugyan azt találod, hogy nagyon vig.
S nem gyanus előtted ez a körülmény?
- Már miért volna gyanus?
Csak nem pityereghet folyton az ember.
- De én ugy találom, hogy szomorusága... akarom mondani: a vigsága azon naptól datálódik, mikor nálatok találkoztam vele.
Dömsödi ezeket a szavakat ugyanazzal a hangsulylyal ejtette ki, melyet a rossz vidéki szinészek használni szoktak, mikor jelezni akarják, hogy valami fontos ügybe be vannak avatva.
De milyen nagy volt a bámulata, mikor Tarnay hirtelen megállt, kirántotta karját az övéből és nyers hangon igy szólott:
- Kedves Gáspárkám!
Mint föltaláló tudhatod, hogy a legszebb kalap sem áll jól, ha hiányzanak az ember fejéről a fülek.
Szeretlek nagyon, mert ostobaságod daczára is jószivü fiu vagy, de azt mondom neked, ne avatkozzál az én dolgaimba, mert kénytelen lennék fejedet imént emlitett legszebb díszeitől megfosztani.
S mielőtt a szájtátva bámuló Dömsödi a belsejében háborgó érzelmeknek kifejezést adhatott volna, Tarnay hátat forditott neki és eltünt a sokadalomban.
Egy pillanatra fölforrt Gáspárban a lovagias érzés.
Utána akart rohanni Ervinnek , hogy fülébe dörögje: "Életemhez lehet jogod, ha sértve érzed magadat, de füleimhez soha!"
De aztán meggondolta, hogy a milyen haragos Ervin, nem jó vele kikezdeni ; mert képes bebizonyitani, még pedig azonnal, hogy igenis van azokhoz is joga.
Mély bánattal nemes szivében elhatározta, hogy zsebre dugja ezt a gorombaságot is , mint már sok egyebet.
Valóságos buskomorság vett erőt a derék fiun.
Hát igy hálálják meg az ő jóindulalát?
Hát ezért fáradozik ő barátai érdekében?
- Soha többé! - hangzott sziklaerős elhatározása, - rideg, önző leszek, mint a többi.
Nem törődöm az ő bajukkal, hanem csak magamnak élek.
S a mint erre a megállapodásra jutott, megpillantotta Gerélyit, a ki a Gizella-tér felől jött.
A grófnak látása rögtön eszébe juttatta előbbi emberbaráti szándékát .
Hátha itt sikerül az, a mi Tarnaynál nem sikerült?
Hátha ezen az uton lehet a bekövetkezendő veszélynek elejét venni?
Feledve volt minden sértődés, bubánat , csak az a gondolat uralta, hogy mint megmentő szerepelhet.
- Ervin azt mondta, hogy még a délelőtt folyamán szeretne a gróf urral beszélni, - e szavakkal kezdte meg a társalgást.
Gerélyi megdöbbent.
Beszélni akar vele Tarnay?
Valószinüleg szemrehányást akar neki tenni, hogy nem jár el elég buzgalommal elvállalt szerepében.
Keserü érzés fogta el Gerélyit e gondolatnál és csaknem fenyegető volt a hang, melylyel a különben egyszerü kérdést megtette:
- Hol beszélt vele?
- Az imént a váczi-utczában.
A kaszinóba ment; ugyanakkor láttam Cselkót Tarnayék házába lépni.
Szerencsés kópé ez a Cselkó.
- Miért?
- Mert gyermekkori ismerőse a szép menyecskének és a régi ismeretség révén talán nagyon is gyakran fordul meg a háznál.
Gerélyi lenéző tekintettel mérte végig Dömsödit.
- Tudja-e, mit gondolok önről, Dömsödi ur? - kérdé.
- Kiváncsi vagyok.
- Hogy ön nagyon jó fiu, de kissé ostoba.
- Hát már ön is gorombáskodik velem!? - kiáltott a legnagyobb elkeseredés hangján a minden egéből kicseppent emberbarát és föltaláló.
- Mert erősen rászolgált.
Higyje el nekem, egy cseppet sem áll önnek jól az a modor, melyet Tarnaytól és Doroghytól elsajátitott.
Isten önnel!
Dömsödi pillanatig utána bámult, aztán megfordult és éppen szemben találta magát a nagy Kristóf szobrával; neki mondta el legujabb fogadását:
- Legyek arra kárhoztatva, hogy egész életemen keresztül harmadévi divat szerint öltözködjem, ha még egyszer, de csak egyetlen egyszer is, valakinek szivességet fogok tenni.
Hogy rám mordultak, mikor figyelmeztetni akartam őket a fenyegető veszélyre!
Ugy kell nekem!
Igaza van Fifinek, mikor csufol, hogy én vagyok az a bizonyos kanál, mely minden lében megfordul.
De nem leszek ezentul!
S miután körülnézett, nincs-e közel vagy távol valaki, a kit megvigasztalhatna, a kinek jó tanácsot adhatna, a kitől gorombaságokat zsebre rakhatna és miután meggyőződött, hogy ilyen ember nem áll e pillanatban rendelkezésére, nagyot sóhajtva hozzátette:
- Megyek Fifihez és elmondok neki mindent.
IX.
Cselkó Pál egyenesen Tarnayék háza felé vette utját, miután szerencsésen sikerült Dömsödit lerázni nyakáról.
Tudta, hogy Szidónia jó ismerősök és barátok számára már délelőtti tizenegy után "itthon van", s ha valaki, ugy bizonyára ő jogot tarthatott arra, hogy a ház régi ismerősei és jó barátai közé számitsák.
Szidónia azonnal elfogadta, sőt látható örömmel ment elébe.
Melegen szoritotta meg kezét és majdnem szemrehányó hangon üdvözölte e szavakkal:
- Csakhogy itt van már! hol késett olyan sokáig?
Cselkó nem válaszolt azonnal, hanem figyelmesen vizsgálta Szidónia arczát.
Talált ott több olyan vonást, mely a multra emlékeztette: arra az időre, mikor Szidónia nagyon boldogtalan volt.
Arcza sápadtabb, mint három héttel ezelőtt és bizonyos fáradtság ömlött el egész lényén.
Mintha nagyon megviselte volna a lelki küzdelem.
- Nem felel kérdésemre? - unszolá Szidónia.
- Messze voltam.
Konstantinápolyban jártam.
Három hete, hogy elutaztam és csak ma reggel érkeztem meg.
Első utam ide vezetett.
- Igy már megértem azt, a mi rejtély volt előttem.
Nem tudtam magamnak megmagyarázni, mi lehet oka, hogy ön kerül s éppen akkor...
Szava elakadt és elpirult, mintha azon venné észre magát, hogy többet mondott a kelleténél; de Cselkó kiegészitette gondolatát:
- Éppen akkor, midőn szüksége van egy jó barátra.
Csak mondja ki bátran ezt a szót, Szidónia, mert én mindent tudok.
- Mindent?
- Ugy van.
A mit ki nem találtam a multból hallottak után (ön jól tudja, hogy mi hirlapirók sokat hallunk), azt elárulta nekem egy beszélgetés, melyet azon este Gerélyivel folytattam.
Ő egy pillanatnak csodálatos fölhevülésében elmondta élettörténetét, s én még a találkozás előtt sejtettem, mi fog bekövetkezni.
- Miért nem értesitett?
- Nem tehettem, mert öltözőjében volt s mihelyt onnan kijött, Ervin, a ki be sem várhatta, hogy bemutassa önnek régi barátját, már eleibe vezette Gerélyit .
Képzelheti kinos aggodalmamat, mikor közeledni láttam önöket egymáshoz.
Attól tartottam, hogy a meglepetés elveszi lelki erejét és olyasmit tesz, ami felkölti Ervin gyanuját.
Láttam aztán később, mikor a társasághoz jött, sápadtan, de meg nem törve.
Csak én tudtam valamennyi jelenlevő közt, milyen megpróbáltatáson ment keresztül s mennyi megerőltetésébe kerül ez a büszke nyugalom.
Nem mertem önhöz közeliteni az este, mert attól tartottam, hogy én nem birom el az ön kinjait!
Szidónia szomoruan mosolygott e szivből jövő meleg részvétre.
Odanyujtotta kezét Cselkónak, melyet ez tiszteletteljesen megcsókolt.
- Köszönöm, Pál, e jóságát, - mondá szeliden, - tudom, hogy ön részvéttel van irántam.
Cselkó tekintete föllángolt.
- Részvét?
Mondja inkább, hogy tisztelet és odaadó hüség az én osztályrészem önnel szemben.
Mert ha van nő a világon, a ki számot tarthat egy férfiu önzetlen hüségére, ugy ön az a nő, s én vagyok az a bizonyos férfiu.
Mi is voltam én akkor , mikor ön fölkereste azt a nyomorult külvárosi hajlékot, melyben én, a proletárivadék, lázban égő testtel állottam napszámos-szüleim halottas ágyánál?.. .
Emlékszik még arra a jelenetre, Szidónia ?...
S mi lett volna később is belőlem, ha ön közbe nem jár értem apjánál, a ki megengedte, hogy zsebpénzének egy részét az én tanitásomra forditsa.
S azóta, Szidónia, bár néhány évvel idősebb vagyok önnél , azzal a meleg rajongással szeretem önt, melylyel anyámat szeretném, ha még élne.
Olyan őszinte és naiv lelkesedés reszketett a férfiu szavában, hogy Szidónia ujból kezét nyujtotta neki e szavakkal:
- Itt a feleletem!
- Nagyon jól értem én e szavakra nem szoruló választ, - mondá mosolyogva Cselkó.
- De még mindig nem mondtam el, hol voltam a hosszu három hét alatt.
Éjfél után , mikor visszamentem a szerkesztőségbe, ott találom konstantinápolyi tudositómnak egy sürgönyét, melyben arról értesit, hogy nagyon fontos események készülnek az " Arany szarv" tájékon.
Csak jelezte azokat, de én elegendőnek találtam, hogy azonnal utra keljek.
S mikor odaérkeztem, olyan bonyolodottnak találtam a helyzetet, hogy három héten alól nem is szabadulhattam.
Ez legyen mentségem, hogy nem voltam itt.
- Ön ott volt, a hova kötelessége szólitotta, - mondá Szidónia, - pedig jól tudja , mint oktattuk egymást a gyermekévekben arra, hogy a kötelesség a legnagyobb ur!
- Ön ugy hangsulyozza ezt a mondást, Szidónia, mintha ez az ur ismét zsarnoka volna életének, mint sok szomoru éven át volt.
Mondja őszintén, nincs szüksége az én tanácsomra?
- Nincs.
Nem változott meg semmi bennem és körültem.
- De Gerélyi?
- Gerélyi Jenő gróf nem halt meg, ennyi az egész!
Hazatért?
Annál jobb!
Egy derék emberrel van több a haza földjén.
Csak ennyiben érdekel megérkezése.
- Bizonyos ön ebben, Szidónia ?...
Fölénynyel tekintett a szép nő Cselkóra és büszkeség csengett hangjából, mikor igy válaszolt:
- Miért e kérdés, barátom?
Vagy talán azt a gyávaságot tételezi föl rólam, hogy nem merek a saját szivem mélyébe tekinteni, attól tartva, hogy ott még a régi idők rejtett emlékeire bukkanok.
A ki olyan sokáig élt magányosan, mint én s a hosszu idő alatt távol tudott magától tartani minden emléket, az már nem fél a hazajáró lelkektől.
Gerélyi rám nézve egy ilyen hazajáró lélek s nem több a többinél!
- De ön szenved, Szidónia! - szólott bánatos hangon Cselkó.
- A szenvedés a nők közös osztályrésze, Pál barátom.
Nekem valamivel több jutott ki belőle, de nem zugolódom az igazságtalan osztályozás miatt, mert tudom, hogy erőm is nagyobb.
Aztán "a kötelesség a legnagyobb ur", csak nem tételezi föl rólam, hogy elfelejtettem jeligénket?
Cselkó gondolkozva nézett maga elé.
Látszott vonásain, hogy küzd magával, végre mégis fölszólalt:
- Megengedi őszinte és igaz érdeklődésemnek, hogy még egy kérdést tegyek?
- Megtagadtam valaha önnel szemben az őszinteséget? - szólott szemrehányó hangon Szidónia.
- Nem! annyira őszinte és igaz, hogy oltárt emelnék igazságszeretetének, ha még a régi Graeciaban élnénk!...
Tehát kereken és nyiltan: mit keres Gerélyi Jenő gróf még mindig ebben a házban?
Szidónia tekintete végig siklott a falakon csüngő képeken, mintha támpontot keresne, aztán hirtelen rideg lett, mintha valamely rejtély előtt állna.
Tompa hangon válaszolt a nő e csaknem vakmerő kérdésre:
- Olyan kérdés ez, barátom, melyet két hét óta mindennap intézek magamhoz, a nélkül, hogy meg tudnék rá felelni.
Hisz, ha kevesebb volna bennem az önbecsülés , már megfeleltem volna és akkor pirulnom kellene az önnek adandó válasz miatt...
De a milyen bizonyos vagyok benne, hogy tudva és akarva sohasem mondtam valótlant , olyan biztosra veszem azt is, hogy Gerélyi Jenő gróf nem miattam jár el ebbe a házba, a hol jelenléte csak fájó és kellemetlen emlékeket ébreszthet föl.
- De mégis, mi birhatja arra, hogy naponta eljöjjön?
- Ez az, a mit nem tudok, nem is sejtek.
Mondok önnek még valamit: látom azt is , hogy Gerélyi nem jön ide szivesen.
Örömtelenül lépi át küszöbünket és megkönnyebbültnek látszik, mikor ismét eltávozik.
Majdnem azt mondanám, hogy valami hatalmas kényszer alatt áll, mikor igy cselekszik.
- Kényszer?
- Cselkó bámulva nézett maga elé.
- Ugy van: kényszer!
Reszket, mikor alkalma nyilik velem egyedül lenni s mégis keresi az ürügyeket és az alkalmat, hogy egyedül lehessen.
Ha hozzám szól , megtörik hangja s látom ilyenkor arczán a szenvedést.
Valami büvölet vehetett rajta erőt.
- Ezt a büvöletet nem kell sokáig keresnem, - mondá mosolyogva Cselkó, - máson is erőt vesz, ha olyan szép nővel áll szemben, a kit szeret.
- Nem ez az!
Gondoltam én is erre, de már most bizonyosan tudom, hogy a mi Gerélyit ide vezeti s velem szemben elfogulttá teszi, nem a szerelem.
Valami más ez, a minek lényét nem ismerem, és ha ismerném sem tudnék nevet adni.
Valami borzongató rém kisért körültem, a mely fagyos lehelletével ki akarja tépni szivemből a hitnek utolsó csiráját is.
Képzelje csak, kit nem fogtam már gyanuba?
- Kire van gyanuja, Szidónia?
Az asszony arczát pir boritotta, nem a szégyen pirja, hanem a haragé.
Önmagára neheztelt, mikor egyetlen szóval megfelelt Cselkó kérdésére:
- Férjemet!
Cselkó igazán megijedt e szóra, olyan váratlanul jött az.
Fölugrott székéről és odalépett Szidónia elé:
- Az égre, kedves barátnőm, gondolja meg, hogy hova viszi ez az önkinzás!
Hisz ez a gyanu olyan oktalan, hogy nem is érthetem, miként férkőzhetett közel nemes lelkéhez.
Szidónia végig simitott homlokán és pillanatnyi szünet után halk hangon válaszolt:
- Én is százszor mondtam már magamnak, hogy méltatlanság, ha igy gyanusitom férjemet.
De mit tehetek róla, ha nem akar tőlem tágitani az a különös érzés, mely akkor este elfogott, mikor férjem bemutatta Gerélyit.
Csak egy futó tekintetet vetettem arczára s ezt is csak félig vakultan - mert szemeim előtt ködbe borult a világ - de ugy tetszett akkor, mintha gunyt látnék felém czikkázni vonásaiból s mintha ellenséges indulat szólna hangjából; Gerélyi pedig, mintha föl akarna lázadni Ervin ellen, de nem merne.
- Képzelődés és semmi egyéb!
Gondolja meg jól, a mit mondott s maga fogja belátni , hogy az lehetetlen!
- Mit tudom én már, mi lehetetlen s mi nem az? - szólott bánatos hangon a fiatal nő és panasza annál fájóbb volt, mert csüggedés és megadás vegyült hangjába; - hát lehetségesnek hittem volna azt, hogy Gerélyi Jenő szemében akadályt fog képezni polgári származásom és erősebb lesz örökölt gőgje, mint szerelme?...
Mégis megtörtént!...
Lehetségesnek tartottam volna valaha, hogy Csery Andor neje leszek?...
Pedig az lettem!...
Elképzelhettem volna, hogy én, a ki annyira irtózom a nyilvánosságtól, még országra szóló botránynak hősnője is leszek, mivel az esküvő napján elmenekültem férjem házából?...
S mégis ugy történt!
Azért tettem , mert megtudtam, hogy milyen rut alkunak estem áldozatul.
Apám adott el, hogy megmeneküljön a bukástól és Csery vonakodott a nász után a kialkudott vételdijt megfizetni, mivel már ugyis az övé a portéka.
Ott kapott össze előttem a két kufár s mikor irtózva menekültem, Csery utánam kiáltotta, de ugy, hogy az egész világ meghallotta: azért hagyom el, mivel sokalja a vételösszeget s nem akar fizetni .
Pedig azért mentem, mivel undorral töltött el a két kalmárlélek vetélkedése, a kik közül egyik apám, a másik férjem volt.
A szegény nő hangja megtört e heves indulatban kiejtett szavaknál, zokogásba fult beszéde és néhány másodperczen át csend uralkodott a szobában.
Cselkó fölállt, az ablakhoz ment és kitekintett.
Nem birta el lelke, hogy e büszke, a szenvedéshez szokott és megtörhetlennek tartott jellemet igy megalázva lássa.
Valami sejtelem támadt szivében, hogy itt még eddig névtelen érzés is müködik közre, a melyről maga Szidónia sem tud.
Mely részvéttel szólitotta meg:
- Szegény Szidónia! szegény nő!
Szidónia letörölte könyeit és szelid hangon, melyből már egészen hiányzott az iménti fölindulásnak heve, folytatta:
- Merné ön még ezek után mondani, hogy van lehetetlenség?
Én nem merném!
S le is mondtam már arról a reményről, hogy valaha ebben az életben olyasmivel találkoznék a rossznak és a lelkiismeretlenségnek terén, a mi még bámulatba ejthetne.
Ime nézze csak ezt.
Bizonyára olyas valami ez is, a mi ön szerint és egyáltalában a becsületes lelkek szempontjából ugynevezett lehetetlenség!
- Mit jelentsen ez, Szidónia? - kérdé Cselkó, látva, hogy a nő föláll és iróasztalához megy, a hol valami levélfélét vesz elő.
- Csak egy kis orvtámadás a társadalom holmi álarczosától, - mondá keserü gunynyal a fiatal nő.
- Akadt olyan ember, a ki megirigyelte tőlem azt a csepp nyugalmat , melyet szivem hosszu és kinos vivódás után kiküzdött magának.
Olvassa csak el!
Cselkó átvette a finom papirra irott sorokat és elkezdett olvasni:
"Asszonyom!
Ön nem olyan kiváncsi és okosabb, mint a többi nők, azért nem néz majd arra, hogy ki irta e sorokat, hanem inkább azt nézi, igaz-e, amit e sorok tartalmaznak?
Biztositom, az utolsó betüig megfelel a valóságnak mindaz, a mit szükségesnek tartok önnel tudatni.
Régóta érdeklődöm élete iránt és tudom, milyen fájdalmas regény előzte meg Csery báróval való házasságát.
Azt is tudom, hogy mi birta önt arra a végzetes elhatározásra, hogy nőül menjen másodszor is, még pedig Tarnay Ervinhez.
Semmi más, mint az a hir, hogy Gerélyi Jenő nincs többé életben .
Most már ön is tudja, hogy ez a hir nem volt igaz, de talán kiváncsi volna megtudni, ki terjesztette?
Emlékezzék a kriminálisták azon elvére: ha valami gonosz történt, kutasd mindenek előtt, kinek volt, vagy ki remélt hasznot belőle .
A jelen esetben csakis Tarnay Ervin huzott előnyt Gerélyi halálhiréből.
Ne is kutasson hát tovább, hanem fogadja el bátran, hogy ő a hir terjesztője."
- Banditafogás! - kiáltott hangosan Cselkó; - már tudom, hogy ki irta ezt a levelet.
Senki más...
- Akárki irta, - szakitotta félbe a pattogót szomoru hangon Szidónia, - rám nézve az a lesujtó, hogy lehetséges mindaz, a mit irt.
De mivel a névtelen ur azt hitte , hogy igy nem lesz elég biztos a tőrdöfés, még mérget is kent a tőr hegyére.
- Mit akar ezzel mondani? - kérdé csodálkozva Cselkó.
- Olvassa csak tovább...
Vagy ne olvassa, inkább elmondom röviden, élő szóval.
Még egy csomó ujdonsággal kedveskedik az én névtelenem.
Azt irja a többi közt, hogy Gerélyi nem lépett önkényt vissza, mikor... hisz jól tudja ön, mily időt értek én ezzel!
Őt is rászedték, valamint engem.
A fővárosban valaki azt a hirt terjesztette, hogy el vagyok jegyezve Cseryvel és Gerélyinek - ha csak nem akart tolakodó lenni - nem maradt egyéb hátra, mint visszavonulni.
Lássa, kedves barátom, a többit már csaknem elhittem, de ezt az egyet sohasem hiszem el.
- Talán azért, mivel igaz! - gondolá magában Cselkó; hangosan pedig hozzátevé, még pedig kissé gunyosan:
- S egyebet nem tud az ön névtelen levelezője?
- De igen!
Még azt is hozzá teszi - Szidónia habozott, mintha félne a saját gondolataitól, aztán hirtelen folytatta: - még azt is hozzá teszi, hogy az én eljegyzésem hirét is Ervin terjesztette...
- De hisz ez képtelenség!
Ez abszurdum! - kiáltott Cselkó; - Ervin még akkor nem ismerte önt és...
- Miért e fölindulás, barátom? - szólott bánatos hangon Szidónia; - egy hazugsággal több vagy kevesebb nem változtat a dolgon.
Rajtam már csak ugy lehet segiteni, ha az egészet meg tudná czáfolni.
Mer ön erre vállalkozni?
Állithatja tiszta lelkiismerettel, hogy a levélnek egész tartalma koholmány?
S mivel Cselkó nem válaszolt azonnal, bánatos hangon folytatta a fiatal nő:
- No lássa, ön nem tud hazudni!
Pedig mily jól esett volna ez egyszer egy kis hazugság!
X.
Az egész beszélgetés Szidónia és Cselkó közt a Tarnay-háznak azon részében folyt le, mely Ervin lakosztályához tartozott és a ház bensőbb barátainak szolgált bizalmasabb összejövetelek szinhelyéül.
Ismerjük már ezt a szobát azon este óta , mikor Ervin itt fogadta Gerélyi Jenőt és tudjuk, hogy összekötő folyosó vezetett belőle Szidónia lakosztályába.
Mikor a beszélgetés e pontjához értek, pillanatnyi hallgatásba merültek.
Cselkó elgondolkozott a hallottak fölött és föltette magában, hogy beszélni fog Ervinnel, még e nap folyamán.
Meg fogja tudni tőle, mi történt a lefolyt hetek alatt, ami ilyen változást előidézett.
S ha ugy találja, hogy Tarnay ismét a régi ösvényre tévedt, lelkére fog beszélni a barátság régi jogánál fogva (a mely jogot azonban csak nagyon ritka esetben szokás respektálni).
Szidónia észre vette Cselkó elmélázását.
A nők rendszerint gyorsabban teszik magukat tul a nagy indulatokon és szenvedélyeken, mint a férfiak s igy Szidónia lelkében már elsimultak az érzés viharában keletkezett hullámok, mikor Cselkó még mindig hallani vélte azok tomboló zajgását.
A nő a saját baja miatt nem feledkezett meg mások dolgairól; Cselkó ellenben, a ki lángoló érzéssel eltelve jött ide és égett a vágytól Emmykét viszontláthatni, annyira el volt telve azokkal, a miket hallott, hogy még a saját érzéséről is megfeledkezett néhány pillanatra.
Önzetlensége azonban meg lett jutalmazva.
Lehet, hogy Szidónia már sokalta is a saját érzelmeinek bonczolgatását és más tárgyra akart áttérni, vagy pedig igazi jóindulatában Cselkó iránt, nem tartotta szükségesnek a konvenienczia határait olyan szorosan betartani, hirtelen véget szakitott a hallgatásnak.
- S most beszéljünk az ön ügyeiről, kedves barátom, - szólott jóságos mosolylyal.
- Az én ügyeimről?
- Cselkó meglepetve riadt föl gondolataiból.
- Az ám!
Hát nem tudja már, hogy nekem anyai jogom van önnel szemben?
Vagy talán elfelejtette volna, hogy volt egy idő, mikor minden terveinek és titkainak részesévé tett?
- Hogy felejthetném ezt el? - szólott mosolyogva Cselkó; - csak nem tart talán hálátlannak?
- De biz annak tartom! - válaszolt tettetett szigorral Szidónia; - vagy nem hálátlanság az, mikor egyszerre minden ok nélkül megvonja tőlem bizalmát és titkolózik?
- Én vontam volna meg öntől bizalmamat?
- Ugy van!
Sőt mi több, szinjátékra is adta magát.
Ön veszedelmes ember, Cselkó ur, s ajánlom mindenkinek, hogy lányos háznál ne türje meg!
Cselkó elpirult, zavarba jött és hebegve szólott:
- Hogyan Szidónia, ön sejtené...
- Hogy nem a mi régi barátságunk az egyedüli mágnes, mely önt ide vonza?
Igenis , barátom, bátor vagyok ilyesmit sejteni!
Sőt mi több, tudom egészen bizonyosan , hogy Emmyke hugom két szemében van az a vonzerő, melynek ön nem képes ellenállni .
- S nem neheztel, hogy elég vakmerő voltam...
- Egy szép és kedves leányba szeretni, a ki az én hugocskám?
Dehogy neheztelek !
Inkább volna okom hiányos izlése miatt panaszt emelni, ha nem vette volna észre , milyen imádandó kislány az én Emmykém.
De erre a panaszra nem adott okot, Cselkó ur, sőt annyira ment, hogy nagyon is mélyen nézett az emlitett kislány két szemébe.
Cselkó nagy zavarban volt, mert ez a derék és világi dolgokban teljesen jártas szerkesztő a saját szivbeli ügyeiben olyan ügyetlen volt, mint egy kis leány .
Megőrizte lelkének tisztaságát és érzelmeinek őszinteségét azon nő számára, a kit szeretni fog.
Ritka eset ez a mai korban, de mégis előfordul néha olyan férfiaknál, a kiket a munka fiatalságuk éveiben teljesen elfoglal, olyannyira , hogy nem marad idejük egyebekkel foglalkozni.
- S Emmy kisasszony? - kérdé bátortalan hangon.
- Még nem kérte meg tőlem az ön kezét, - válaszolt tréfás hanglejtéssel Szidónia .
- Csak annyit tudok, hogy kiváló előszeretettel olvas egy bizonyos napilapot, de különösen azokat a politikai czikkeket, melyeket egy bizonyos valaki ir ebbe a lapba.
- S lehet ezt jó jelnek venni?
- Oh, maga naiv lélek!
Hát azt sem tudja még, mit jelent az, ha egy fiatal leány politikai czikkeket olvas?
Ez azt jelenti, hogy érdeklődik az iránt, a ki azokat irta.
Elragadtatásában Cselkó ajkaihoz vitte Szidónia kezét és hévvel megcsókolta.
- Ön angyal, Szidónia! - szólott melegen.
- Eltévesztette a czimet, barátom! - válaszolt mély megilletődését tréfa és mosoly alá rejtve Szidónia.
- Nem nekem szól ez a láng, - épp itt jön az, a kit megillet .
Mondja meg neki.
Könnyed főhajtással üdvözölte Cselkót és eltávozott a közbeneső folyosón át .
Cselkó utána nézett s igy nem vette észre, hogy az előszoba ajtójában Emmyke állott.
Az utolsó szavak alatt lépett be, melyeket Szidónia mondott és kissé elbámult, mikor nővérét hirtelen távozni látta.
Ugy állott talán félperczig az ajtóhoz közel és várta, nem veszi-e őt észre Cselkó.
Mikor pedig ez nem történt, kissé duzzogva szólalt meg:
- Szidónia elsiet...
Pedig meg akartam kérdezni...
Cselkó örömteljes meglepetéssel fordult meg ez ismerős hang hallatára.
Odasietett Emmykéhez és rövid üdvözlet után igy szólt:
- Már vége a sétának, Emmy kisasszony?
- Épp most jöttem haza Mártával s erre tartottam, mert az inas azt mondta, hogy Szidónia itt van.
- Egyebet nem mondott az inas?
Például azt, hogy én is itt vagyok?
- Azt is mondta.
- Ugyebár ennek is volt némi része abban, hogy nem a főlépcsőn jött föl? - szólott esdő hangon Cselkó.
- Ennek is! - válaszolt nagyon halk hangon és mélyen elpirulva Emmyke.
De hirtelen föltalálta magát és folytatta: - Sietek Szidóniához, kérdezni akarok tőle valamit.
Még nem tett két lépést a folyosó felé, mikor Cselkó kérő hangon szólott:
- Ha megengedi, Emmy kisasszony, én is önnel megyek.
- Ön is akar tőle valamit megkérdezni?
- Eltalálta.
Feleletet várok egy fontos kérdésre, mely rám nézve valóságos életkérdés.
- Miért nem kérdezte eddig? - szólott pajkosan Emmy; - hisz, mint az inastól hallottam, körülbelül egy órája, hogy beszélgetnek.
Cselkó hősies elhatározással elégette maga mögött a hidakat; megfogta Emmy kezét és igy szólott:
- Mert azt a kérdést csak mi ketten és együttesen intézhetjük hozzá.
- Nem értem! - hebegett nagyon elpirulva Emmyke, tekintetével a földön keresve valamit, a mi nem volt ott.
- Csakugyan nem érti?
- Cselkó bátrabb lett, megszoritotta a fiatal lány kezét, - akkor kénytelen leszek bővebb magyarázatot adni.
Lehajolt és hosszu csókot nyomott Emmy kacsójára.
- Igy már értem! - válaszolt ez, mintha kérdésre felelne.
- Elengedi hát a magyarázatot?
- El!
- S mehetünk együtt.
- Szidónia nénit megkérdezni!
Karöltve osontak el a folyosóra vezető ajtón.
Mosoly arczukon, boldogság szivükben.
Mint két játszótárs, mint két jó bajtárs és mégis eltelve szivükben meleg és tartós érzéssel.
Ezeknek mulatság, öröm a szerelem, - de nem játék!
Szidóniát nem találták szobájában.
Az inas, a kitől tudakolták hollétét, azt a felvilágositást adta, hogy a fogadóteremben van.
Látogatás érkezett.
- Majd később beszélünk Szidónia nénivel! - jegyzé meg mosolyogva Cselkó, - addig menjünk a kertbe sétálni.
S lementek az ősi uri háznak hátterében levő kis kertbe.
Oda is elkisérte őket a fényes napsugár, a mely már rég nem látott két ilyen, igazi boldogságtól sugárzó arczot.
Az a vendég, a ki látogatóba jött, Gerélyi Jenő volt.
Miután Dömsödi értesitette , hogy Tarnay Ervin beszélni óhajt vele, elment a kaszinóba, abban a reményben, hogy ott találkozik vele.
De a szolga értesitette, hogy Ervin kevéssel azelőtt itt volt és kereste őt, s arról értesülvén, hogy még nem járt erre, hátrahagyta az üzenetet, hogy a nap folyamában mindenáron beszélni óhajt vele.
Vajjon mit akart tőle Tarnay?
Ez a kérdés foglalkoztatta Gerélyit.
Becsületszavára akarja figyelmeztetni?
Eszébe juttatni a rút alkut?
Vagy éppenséggel szemére akarja vetni, hogy nem jár el igérete értelmében?
Nagyon beteg volt Gerélyi Jenő lelke három hét óta.
Egyetlen lázálom volt egész élete, mióta Szidóniát viszontlátta és meggyőződött arról, hogy imádandóbb mint valaha.
Ujra átélte mindazon kinokat, melyeket az első elszakadás után érzett és ujból küzdötte át azt a legkinosabb harczot, mely akkor áll elő, ha az az ember maga az ellenfél is, védő is.
Saját magát legyőzni, dicső harcz lehet, de a sebek, melyek ilyen küzdelemben kijutnak, fájóbbak a világ minden fájdalmánál.
Az első napokban azért járt el Tarnayék házához, mert őrködni akart Ervin fölött , a kiről azt hitte, hogy egy önfeledt pillanatban mégis erőt vehet rajta a kétségbeesés és öngyilkossá lesz.
Aztán más érzés vonzotta őt.
Egész nagyságában és elemi erővel ébredt föl ujra Szidónia iránti szerelme.
Kezdte észre venni, hogy szivesen játsza el az elvállalt szerepet.
Még nem játszotta ugyan, hanem csak átgondolta minden részleteiben, mint egy lelkiismeretes szinész, a ki minden nuance-szal tisztában akar lenni, mielőtt kilépne a közönség elé.
Ah, de szegény Gerélyi rossz szinész volt!
Mikor elméletben már készen volt minden részlettel és a gyakorlatba kellett volna átvinni a theoria vivmányait, azon vette magát észre, hogy ez nem komédia, hogy ez nem próbajáték, hanem rettenetes valóság!
Akármint végződik is, csak ő a vesztes.
Ha Szidónia megtántorodik, mi lesz az ideálból, melyet ő annyi év óta szivének oltárán imádott?
S ha hideg marad - a második vereség elől nem lehet ismét Afrikába menekülni!
S mig fölment a lépcsőn, a villám gyorsaságával járta be lelkét egy vihar, melynek ha szavakat adna, igy szólna:
"Rejtélyes erő, mely ide vonz és még rejtélyesebb erő, mely elüz köréből!...
Mi történt velem?
Mi vagyok hát én most ?...
Lelketlen gép, mely ugy mozog a mint a gépész csavarja, vagy őrült, a kit egy másik esztelennek rögeszméje kerget?.. .
Talán mind a kettő, lehet, hogy egyik sem...
Ez az őrült igéret, melyre becsületszóval kötöttem le magamat!...
Mi lesz velem, mi lesz velünk?!...
Nem jól teszed, Ervin, hogy igy próbára teszed a régi barátságot...
Hisz ember vagyok én is, ereimben forró vér lüktet s még nem szokott el szivem a vágyaktól...
Miért téritesz hát el a becsület ösvényéről, holott velem szemben a becsületesség egyetlen véded?...
Csak egy a mentséged: hogy nem tudhattad, mit cselekszel!...
De igy is elég rút ez a játék s önzésed oltárán olyan magasan állsz, mint a bálvány , mely fejével a felhőket éri, lábával pedig a sárban gázol...
Szerettelek egész szivemből, Ervin, csaknem ugy, mint apa a fiát, a kinek még hibáiban is gyönyörködik.
Nem birtam el lelkemen, hogy önkezed által lássam kioltani életed egy őrült szeszély miatt.
Inkább a saját érzésemet fojtottam el és ráálltam a rút , a gonosz, vagy mint te nevezed, a nagy játékra...
De most vége e szeretetnek .
Leszámolok veled s aztán örökre elválnak utaink."
Mig igy rapszodikus szökésekben törtek előre gondolatai és öltöttek alakot, már ott volt Szidónia lakosztályában.
Az inas csaknem bámulva nézte ennek az embernek láztól kipirult vonásait.
- Itthon van a bárónő? - kérdé Gerélyi rövid és szakgatott hangon.
Aztán be sem várva a feleletet, hozzátette: - Jelentsen be!
Mikor magára maradt, még egy pillanatra fölmerült lelke előtt a nagy vállalkozás , de nem engedte a józan észt felülkerekedni.
Dideregve és mégis hőségtől elepedve támaszkodott a fogadó terem asztalához, mikor reszkető ajakkal suttogta:
- A koczka el van vetve!
Vessünk mielőbb véget a játéknak...
Be kell váltani az igéretet...
Leszek hát becsületérzésből gazember.
XI.
Szidónia sokkal nyugodtabbnak érezte magát, mióta Cselkó előtt kiöntötte háborgó indulatát.
A szivbe szorult fájdalom a legkinzóbb; mihelyt azonban megszólalhat , már nem sebezhet annyira.
Tudta azt is, hogy egy jó barát őrködik most felette, a ki nem engedi, hogy védtelenül álljon ellenfeleivel szemben, hanem elébe tartja az őszinteség pajzsát, - a mely szükség esetében saját maga ellen is megvédheti őt.
Lehet, hogy Szidónia leginkább remegett ettől az ellenségtől.
Valószinü, hogy nyugodtan várta volna be Gerélyi közeledését, mely támadással volt egyértelmü, ha nem tart attól, hogy a saját szivében van egy hang , mely Gerélyi érdekében szünetlenül fölszólal.
Ezt a hangot akarta elnémitani , mikor Cselkó előtt föltárta szivét s azt hitte, hogy e szándéka sikerült.
Azért egészen nyugodtan fogadta az inas jelentését, hogy Gerélyi Jenő gróf beszélni akar vele.
Nagyon helyes!
Most éppen harczias kedvében van és nem fél az ellenségtől.
Csitt te áruló a szivben!
Nem fogsz álnokul megtámadni.
Résen vagyok és nem tartok cseleidtől.
Átment a fogadó terembe.
Mikor Gerélyi lázban égő vonásait megpillantotta , melyekre ki volt irva a végzetes elhatározás, hogy küzdeni akar életre-halálra , egy pillanatra megdöbbent, de csakhamar erőt vett magán és hideg hangon szólott az őt némán üdvözlő férfihoz:
- Beszélni óhajt velem?
Gerélyi válaszolni akart, de még nem talált szavakra érzése, némán meghajtotta magát.
- Szóljon!
Kész vagyok Önt meghallgatni, - mondá Szidónia s maga az ablak párkányzatához támaszkodva, olyan mozdulatot tett, mintha Gerélyit üléssel megkinálná.
Ez azonban nem vette észre a meghivást, állva maradt, két kezével a szék támlájába kapaszkodott és e hőségtől kiszáradt ajkakkal rebegte:
- Tudja-e Szidónia, mire gondolok e perczben?
A "Szidónia" szóra megremegett a nő, de csakhamar erőt vett indulatán és röviden felelt:
- Nem is sejtem.
Beszéljen!
- Arra gondolok, a mit utazásaim közben Stambulban egy tudóstól hallottam .
Nyelvkincsét akarta gyarapitani és Köves-Arábia belsejébe készült.
Volt a török fővárosban egy jó ismerőse, egy jámbor dervis, a kit valamikor sulyos betegségből kigyógyitott.
Bucsuzáskor igy szólt hozzá a dervis: "Kincsekkel nem jutalmazhatlak életemnek megmentője, de azért hálátlan sem leszek.
Adok valamit utra, a mi hasznodra lehet.
Vedd tőlem ezt a papirt, melyre egyetlen szó van ráirva.
Jól jegyezd meg ezt a szót!
Lehet, hogy utazásod közben életed nagy veszélyben forog , s nem segit már rajtad sem imádság, sem könyörgés.
Akkor mondd ki ezt a szót .
Előbb azonban nem: sem barátnak, sem kedvesnek, sem örömben, sem pedig bánatban.
A tudós szórakozottan vette át a papirszeletet, futólag tekintett rá s még nem volt a dervis czelláján kivül, már is elfelejtette a figyelmeztetést...
Eszébe jutott azonban egy év mulva, mikor nomádok kezébe jutott, a kik kémnek tartották és meg akarták ölni.
A végső veszélyben megemlékezett a dervisről és kereste emlékezetében azt az egy rejtélyes szót.
De hiába!
Bármint erőlködött is, a tulerőltetett emlékezet megtagadta a szolgálatot...
Már feje fölött villant a halálthozó fegyver... ekkor hörgő sóhajként tört elő ajkairól a csak egyszer hallott szó.
Meg volt mentve..."
Mint az a halálos rémületében vergődő ember, én is keresem most azt az egyetlen szót, mely áthidalhatná a köztünk tátongó ürt, keresem, de nem találom!
Érzem én is annak a boldogtalannak összes kinjait, de nekem nem jön segitségemre az emlékezet.
- Egy szó ugy sem tehetné jóvá azt, a mit elrontott egy tett! - mondá rövid szünet mulva Szidónia.
Meghatotta őt a mély fájdalom, mely Gerélyi hangjában rezgett, de leküzdötte fölindulását és hideg, megközelithetetlen maradt, mint a márvány.
- Tudom!
Jóvá már nem teheti, de adhatna enyhet a megkinzott léleknek, mint a csepp viz enyhet ad a sorvasztó szomjában elepedő pusztai vándornak, miként az egy szó "kegyelem" életet ad a halálra itéltnek.
- Nem voltam itélő birája, nem is oszthatok hát kegyelmet! - válaszolt Szidónia , de hangja már nem csengett olyan szilárdan.
- Vajha inkább birám lett volna, - sóhajtott fájdalmasan Gerélyi, - vajha ne csak azt irta volna alá vakon, a mit mások rólam itélnek.
Ez a panasz bántotta Szidóniát, mert eszébe juttatta a saját szenvedéseit.
Kissé élesen kérdezte tehát:
- Csak nem akar szemrehányást tenni?
- Nem, Szidónia, nem teszek önnek szemrehányást, mert hisz ön sem hibás abban , hogy elhitte azt, a mit apja mondott, valamint az én egész bünöm abban áll, hogy másoknak hittem.
Mindketten sajátképpen ugyanazon erény által vétkeztünk: azzal , hogy hittünk.
- De nem egymásban, - viszonzá bús hangon a fiatal nő, - és a könnyenhivőség, mint minden tulzás, már nem erény.
- Közös volt a hiba, miért ne lehetne hát közös a bocsánat is? - esdekelt Gerélyi.
- Éppen mert a tévedés közös volt, a bünhödés is az! - válaszolt szilárd hangon Szidónia.
- Figyeljen rám: harag és megindulás nélkül beszélek, mert akarom, hogy tisztában legyünk egymással.
Én már rég megbocsátottam önnek és nem táplálok iránta neheztelést, noha azt mondják, hogy a megsértett szerelem haragja tulél minden egyéb indulatot.
Megvallom, sulyos lelki küzdelembe került nekem ez a bocsánatadás, s vívódtam magammal, mig akaratom czélt ért.
Ez a harcz föl is emésztette lelki erőmnek egy részét.
A többit pedig elhasználtam abban a küzdelemben, melyet megrontóim ellen emberi méltóságomért folytattam.
Mikor végre győzelmesen maradtam a csatatéren, (nem kell önnek mondanom, milyen szomoru győzelem volt ez:) mély csüggedés és kimerültség vett rajtam erőt.
Aztán nyomban rá eltompultság.
Olyan volt ez, mint egy álom- és emlékezetnélküli alvás a hosszu betegséget követő üdülés napjaiban.
Mikor fölébredtem, észrevettem, hogy eltünt a harag, a neheztelés, a bánat, de ezzel együtt a multnak minden emléke is.
Gerélyi lesütött fejjel hallgatta a magyarázatot, az utolsó szavaknál összerezzent és csaknem neheztelő hangon mondá:
- Tudja-e, asszonyom, hogy a mit ön most mondott, az halotti beszéd volt egy elhunyt szerelemre?
Nem lehetett olyan életerős az ön szerelme, ha olyan könnyen esett meg kimulása!
Volt valami e szavakban, a mi bántotta Szidóniát.
Nem annyira az igazságtalanság a szemrehányásában, mint inkább a gunynak mellékize, mely Gerélyi hangjából kiérzett.
Csaknem hevesen válaszolt tehát:
- Ime a férfiu!
Azt még el tudná viselni, hogy a nő, a ki szerette, már nem szereti, sőt gyülöli és megveti: de a közöny sérti hiuságát.
Feljajdul benne az önhittség, mivel meghalt az a mult, a melyben ő szerepelt.
Nem a multat sajnálja , hanem szerepét!
- Ön méltatlanul bánik velem, Szidónia!
S jól tudja, hogy szavaiban nincs igazság.
A szenvedély lángja kicsapott a fiatal nő szivéből.
Harag, bánat, rég elfojtott fájdalom csaknem zokogóvá változtatták hangját, midőn két szép karját keresztbe téve keblén, indulatosan szólott:
- Igazság?
Miért keresi éppen nálam?
S ha igazságtalan vagyok, kinek van joga arra, hogy szememre lobbantsa?
Ki volt velem szemben igazságos?
Apám-e, a ki drágán megfizettette velem kereskedői becsületét?
Első férjem-e, a kinek éhes vágytól elgyötrött lelke az én lelkemet ki akarta hörpinteni, hogy gonosz szomja csillapuljon?
Ön-e?, a ki, mint eddig hittem, örökölt gőgjének dobott volna prédául, de most már tudom: azért hagyott el, mivel hire járt, hogy a pénz elvakitott és vagyoni előnyökért lemondtam mindarról, a mi eddig szent volt előttem...
Jobb szerettem az első föltevést, mert a családi büszkeség még kimenthette önt, de a könnyenhivőség, melynek folytán föladott, elitéli!
Gerélyi lelkén is erőt vett az ingerültség e szemrehányások hallatára, melyek annál inkább okozhattak fájdalmat, mivel sok volt bennök az igazság.
Elvesztette higgadtságát és epésen válaszolt:
- Ebből a szép sorozatból még hiányzik valaki asszonyom.
Ön megfeledkezett férjéről, Tarnay Ervin urról!
- Jó, hogy figyelmeztetett! - kiáltott lázas hangon és villámló tekintettel Szidónia.
- Ez az egyetlen ember, a ki kivétel a többi között.
Mikor mindenki igaztalan volt irántam, ő tudta módját, hogy igazságot szolgáltasson nekem, a nélkül, hogy gázolna hirnevemben és becsületemben.
Védelmezte önt, mivel tudta , hogy ezzel engem is megóv a kisértéstől, mely nagyon is csábitó módon mutogatta az öngyilkosságot...
De ne higyje, hogy Gerélyi Jenő grófot, az ő jó barátját védelmezte! hisz azt sem tudta, mi annak a férfiunak a neve, a ki miatt kesergek ; nem is sejtette, hogy ki az, a kit védelmez.
Mikor mindenki elhagyott, csak ő maradt mellettem, hogy önzetlen lovagom legyen!
- Önzetlen!...
Ervin! - kaczagott Gerélyi.
- Igen is ő!...
Tudom azt is, mit akar ön e csufolódással mondani, tudom, hogy Ervinnek rossz hirét költik az emberek.
Mondják, nincsenek elvei, vagyis inkább csupán egy az elve: az, hogy minden nő elvtelen...
Bánom is én, akármit mondanak róla!
Törődöm is én azzal, milyen arczot mutat ő a világnak!
Velem szemben gyöngéd és odaadó; azt megadja, a mit mindenki megtagadott: a bizalmat.
Határtalan keserüség töltötte be Gerélyi szivét e szavak hallatára.
Hisz ha valaki, ugy ő tudta, mennyire más Tarnay Ervinnek igazi képe!
S látva, hogy az ő rovására istenitik azt a férfiut, a kinek lelkében nincs egy rejtett zug, melyben nem volna korlátlan ur az önzés, hallva e dicsőitő szavakat, elvesztette az önuralmat maga fölött és elkezdett kaczagni, epésen, szenvedélyesen és kinosan:
- Ervin!...
Ha!
Ha!
Ha!...
Ervin!
Szidónia vonásait elöntötte a méltatlankodás biborpirja.
Sértő hangon igy szólott:
- Azt hiszem, véget vethetünk beszélgetésünknek.
Csak belátja talán, hogy gunyja nem sebezhet?
- Hiu erőlködés volna a küzdelmet folytatni, azért jól lehet , győztes ön nem lehet, átengedem önnek a csatatért!
Valóságos királynői mozdulattal intett kezével bucsut a kegyetlen fájdalomtól sujtott férfiunak és eltávozott.
Gerélyi utána nézett, mig a köd, mely tekintetére borult, föl nem oszlott meleg könyekben és csaknem zokogó volt a hang , melylyel öngunynyal telt gondolatainak hangosan is adott kifejezést.
- Teremtő isten, meghajlok bölcseséged előtt.
Jól rendezted be világodat.
A vaknak éles tapintatot adtál, de viszont az élesszemünek vakhitet.
Igy van kiegyenlitve az ellentét...
Mi is lett volna, ha ez a nő nekem hisz, a ki igazat beszéltem, s nem annak, a ki rut játékot üz belőle?...
Talán boldogtalanok lettünk volna mind a ketten?
Igy pedig csak magam vagyok az...
De mit tovább!
Megfeleltem a rám rótt kötelességnek és mehetek bucsuszó nélkül oda, a honnan jöttem.
Tántorgó lépésekkel közeledett az ajtóhoz.
Meg-megállt.
Nem volt olyan könnyü elmenni, mint gondolá.
Itt hagyni minden hitét, minden reményét s megfosztva az utolsó szent érzéstől ismét világnak bolygani: ez több, mint a mit emberi erő elbir.
Hogy Szidónia nem szereti, ezt még elbirta lelke, de hogy nem becsüli már , oh ez a gondolat poklot forrasztott benne.
Közelgő lépéseket hallott a folyosó felől.
Ez fölriasztotta.
Csak most nem találkozni ismerőssel!
Gyorsan erőt vett magán, és az ajtó felé sietett.
A mint ki akarta nyitni, az ajtó engedett egy kivülről jövő nyomásnak, föltárult és a küszöbön Tarnay Ervin megjelent.
A két férfiu néma megdöbbenéssel nézte egymást.
Valamit kiolvastak egymás vonásaiból, de az irás homályos és a fürkésző tekintet elfogult volt.
Nem tudtak tisztába jönni.
De annyit mindegyik tudott, hogy ellenséggel áll szemben.
Önkénytelen mozdulattal akarta Gerélyi ellenfelét félretolni, hogy az utat szabaddá tegye, de Ervin erősen megállott és nem engedte.
Végre megtörte a hallgatást:
- A kaszinóban kerestelek...
- Minek fáradtál oda? - kérdé keserü gunynyal Gerélyi, - hisz jól tudtad, hogy rabszolgád vagyok és hogy parancsodra itt kell lennem!
- A hol különben is nagyon szivesen időzöl! - válaszolt erőltetett mosolylyal Tarnay.
- Vagy talán nem volt elég serény rabszolgád?
Tettre akarod serkenteni?
Tarnay megdöbbent barátjának lázban égő tekintetétől.
Félbe akarta szakitani , tréfával elütni a haragot, de Gerélyi nem engedte szóhoz jutni.
Megfogta vasmarokkal Ervin kezét és egészen közel hajolva hozzá, suttogó hangon folytatta:
- Nem szükséges már, hogy kergess: megtettem, a mit tőlem kivántál.
- Megtetted? igazán megtetted? - kiáltott Tarnay és most rajta volt a sor elsápadni.
- Meg vagy már most velem elégedve? - folytatta a legnagyobb szenvedélylyel Gerélyi, - fölszabaditasz már most a kicsikart becsületszónak nyüge alól?
- Az eredmény!...
Mi volt az eredmény? - fuldokolt Tarnay; - szólj hát! beszélj végre! ne feszits a kinpadra!
- Kinpad?! - kaczagott Gerélyi; - hát van még benned érzés, mely nem tompult el végleg az önistenités mámorában? hát van még testedben olyan reszkető ideg, mely megérzi a lélek kinjait?
Könyörögve, ajkát véresre harapdálva és összetett kezekkel szólott Tarnay:
- Az égre, Jenő, sujts le egyetlen szóval, de ne e lassu tüzhalált!
Mintha nem is látná az előtte görnyedő alakot, Gerélyi maga elé bámult és tompa hangon suttogott:
- Hogy tudnám most megtorolni azt, amit ellenem vétett, de nem tudok hazudni ...
Győztél Don Juan.
Helyes volt a számitásod.
Mert mindig a gonosz az, mely legjobban tudja megitélni az erényt.
Ezt a nőt nem lehet eltántoritani.
Ah! mintha mázsás kő omlott volna le Tarnay lelkéről, megkönnyebbülten fölsóhajtott.
- Nőd kiállotta a próbát, - folytatta Gerélyi, - nemes lelke ideált lát benned .
Hallod-e, Tarnay Ervin, ideált lát te benned!
Nem kaczagnál velem?
- S való, a mit mondasz?
Vagy tán csak hitegetni akarsz?
- Nem hiszed?
Váratlanul jött talán neked?
Nem vagy megelégedve, Don Juan?
Jól van hát, elmondom azt is, a mi diadalodnak megadja még a külön zamatját is.
Nagyobb veszélyben voltál, semmint elképzelhetted volna.
A próbajáték komolyba ment, igazi nagy játék volt.
Többet tettél koczkára, semmint a játék hevében sejtettél volna : én és nőd régi ismerősök voltunk, egykor szerettük egymást.
Először a hosszu három hét alatt érezte Tarnay az önvád fullánkját szivében.
Ez a kinos fájdalom, mely a vele szemben álló férfiu szivét marczangolta, az ő müve volt.
Elvesztette önbizalmát, az önzés elhallgatott benne és csaknem megtörve rebegett.
- Nincs szavam, melylyel bocsánatot kérnék tőled.
Olyan mély fájdalmat okoztam neked, hogy gyógyulását csakis az időtől remélhetem.
Nem sejthettem akkor, hogy régi sebet tépek föl.
- Hiszem! mert e hit nélkül megátkoznám az órát, melyben megismertelek, - válaszolt tompa hangon Gerélyi.
- De most bocsáss!
- Csak egy szót még! - könyörgött Tarnay.
- Bocsáss: menj nődhöz és élvezd diadalodat!
Hát nem érzed át, hogy a pokol tombol szivemben, mikor mosolygó arczodat látom?
Tarnay félreállott az ajtóból és Gerélyi elrohant.
Tántorgó lépéseinek zaját elnyelte a puha szőnyeg.
Ervin elsápadva és az önvád sulya alatt görnyedve nézett utána.
- Ha ezt tudtam volna! - rebegett reszkető ajakkal.
(Vége az első kötetnek.)
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE