ELSŐ FEJEZET,
amelyben száz farkasról van szó, ádáz mendurok nyüzsögnek mindenfelé, Gutmán úr szintén fölvonul s végül a jogászelnök úr megbánt egy szép kisasszonyt. Hersliről is szó lesz e fejezetben.
Az iskolakerti kapun át, a Kutyaszorító felől, meg Cziczu boltja irányából a kollégium főbejárata alá kezdtek szaladni a mendurok, mint kotló alá a csirkék, mialatt harsány torokkal kiáltozták:
- Korpa bácsi mesét mond!
Korpa bácsi mesét mond!
Egy-két lencsés, aki a Fellegvár felé vivő útköznek haladt, meghallván az örvendetes vészkiáltást, szintén megfordult s futva igyekezett a kollégiumnak:
- Korpa bácsi mesét mond!
...Korpa bácsi harmadízben negyedéves teológus, aki előzően tizenegy félévig hallgatta a jogi tanszéki előadásokat is, akkor már csakugyan ott állt a kollégium főkapujában.
S mialatt a mendurok körülözönlötték, mint kőszirtet az ár, először nagy flegmával megtömte öblös pipáját, megnyomkodta a tetejét, rágyujtott, szippantott vagy hármat és akkor elnézett nyugodtan az apró diákok fölött:
- Mi a kívánságtok, édes fiaim?
A mendikánsok egyszerre sivítottak föl, mint a harmónium, ha valaki két kézzel tenyerel a billentyűire.
Ki rekedten, ki vékonyka-cérnában:
- Mondjon mesét, Korpa bácsi!
Korpa körülnézett, hogy teljes számú-é a hallgatóság?
Akkor már néhány nagyobb diák is ott szorongott a mendikánsok mögött, több trilla és göde is megállt a széles gyalogjárón s nem hiányzott a hórihorgas Pecsenye Pál sem .
Topa Péter, aki pótalapvizsgára készülvén, az iskolakert felé tartott, hogy mégegyszer és utoljára belekukkantson az anyagba, szintén a mendurok hátában foglalt helyet.
Jelen volt azonfelül Séra is, aki egyszer fogadásból át akart bújni a kollégium betonhidacskája alatt, de a feje úgy odadagadt, hogy hárman ráncigálták vissza a lábainál fogva.
A fogadás két szafaládéra szólt .
Sérának különben egyéb baja nem támadt, minthogy félóráig köpködött és krákogott azután.
Amikor már vagy hatvanan nyugtalankodtak a kollégium előtt, Korpa János megint szippantott néhányat.
S kiemelvén szájából a félöles pipaszárat, így kezdte gyomorhangon, mint amikor basszusra nyomják le a pedált:
- Miről meséljek, fiacskáim?
- A száz farkasról, Korpa bácsi! - énekeltek azok kórusban.
Korpa nem kezdte mindjárt.
Először végighordta tekintetét a Rákóczi-utcán , egészen az Aranyszarvasig, később felpislogott a napba, amely akkor már jókora utat tett meg a Bodrogköz felől...
Mindig többen és többen jöttek s a mendurhad nagy félkaréjban várakozott Korpa előtt.
Korpa János így kezdte:
- Nem bánom, gyerekek.
De egy kis türelmet: előbb elrendezem a gondolataimat...
A mendikánsok, meg a felsőgimnazisták, úgyszintén az akadémikusok síri csöndben helyezkedtek el, mialatt Korpa tűnődözve pipákolt a félkör közepén.
Ott állt Korpa János csontos testi kompozíciójával, mint a zrinyibe öltözött tradíció.
Mert zrinyiben volt, amelyen több pecsétet és szivarvéglyukat lehetett volna összeszámlálni, mint ahány esztendőt számlált ő a kollégiumban.
Vörös és harsány orra volt Korpának, ragyával kevert a képe, a bajusza ellenben savó.
Sőt a bal-félbajsza lejjebb csüngött, mint a túlfelőli, mivelhogy a jobbfelőlvaló félszárat gyakran csipkedte Korpa nyomasztó földi gondjai következtében.
Brontesz-alak külsőre s belülről viszont pogány hajlamokkal telített.
Teológus létére tavaly tűzáldozatot mutatott be Hadúrnak a hotykai völgyben, amit annakidején rossz néven is vett tőle az Evangélium szerint reformált Anyaszentegyház.
Egyízben azt is följegyezték neki, hogy valami kollokviuma után így fakadt ki:
- Többet tudok én már a filozófiai propedeütikából, mint maga Székely Gyuri!
Amire nagytiszteletű Székely György professzor úr, a kollokváltató tanár , szelíd nehezteléssel csóválta meg a fejét:
- Rettenetes ember ez a Korpa...
...Korpa János e napon tehát, szeptember másodikának délelőttjén, ott állt a kollégium kapujában s nagy lelki nyugalmak közt pipázván, már vagy negyedórája várakoztatta a mendurokat.
Végre is Pecsenye odaszólt neki:
Korpa kiemelte szájából a pipaszárat s úgy tett, mintha semmire sem emlékeznék már:
- Hát aztán miről is meséljek nektek, fiacskáim?
- A száz farkasról, Korpa bácsi! - kiabáltak azok lelkendezve.
- A száz farkasról!
- Nem bánom, gyerekek, - nézett el a lencséshad fölött Korpa.
- De idehallgassatok aztán, hogy tanuljatok a Korpa bácsi förtelmes esetéből s levonhassátok belőle a megfelelő konzekvenciákat.
Megértettétek?
- I-ge-nis Kor-pa bá-csi! - húzták éneklő hangon a mendikánsok.
Korpa János pöffentett rá vagy kettőt s így kezdte végül, mialatt az apró diákok reáfüggesztett szemeikkel bámultak, mintha valami mennyei szentséget lestek volna:
- Hát úgy történt az, gyerekek, hogy két esztendővel ezelőtt, - negyedéves teológus voltam már akkor is - karácsonyi legációba indultam.
"Szin , Szögliget, Perkupa, Varbóc" lett volna az ünnepem.
Véletlenül elvétettem az állomást, rossz helyen szálltam le a vonatról s kénytelen voltam gyalogszerrel vágni Perkupának.
Megyek Perkupa felé egyesegyedül, azalatt rámesteledik, hóviharba keveredek s elvétem az irányt.
Tovább megyek azért a pogány időben, de csak beletévedek valami rengeteg erdőbe...
Itt kettőt-hármat szippantott Korpa János, a mendikánsok viszont, noha legalább húszszor hallottak már a perkupai erdő legközepének rémséges dúvadjairól, annyi odaadással figyeltek most is, hogy majd a szívük szakadt belé a teméntelen gyönyörűségbe.
Korpa folytatta, miközben pipákolt:
- Hát csak megyek-megyek, gyermekeim, abban a fene erdőben botorkálva , mivelhogy muszáj volt igyekezni.
Másnap délelőtt ugyanis Perkupán kellett kezdeni a prédikálást.
Még csak szublegátusom sem volt, akivel legalább egy szót válthattam volna nagy egyedülvalóságomban.
Mondom, botorkálok össze-vissza, a hidegben félig már lefagyott a bajuszom, hogy ne is említsem az orromat, a szél meg már csak úgy vagdosott egyik fától a másikig.
No Korpa, gondoltam magamban, te se papolsz többet az egybegyűlt keresztyén hívek előtt, mert úgy bekap itt valami ordasállat, hogy a bokád sem marad meg a csizmában.
Elszomorodtam szívemben, mert az Alma Mater jutott eszembe , azonfelül meg izzadtam is, mint egy kutya!
Akkor legugolok egy bokor tövibe , gyufát gyujtok, hogy megnézzem az órámat.
Pontosan éjfél volt s én pontosan a perkupai erdő legközepiben.
Felállok aztán, hogy: no Teremtő egy felséges Isten, mi lesz most itt énvelem!
De alighogy felsóhajtok, zörögni kezd a szomszéd bokor is...
Odanézek s elhült a vér minden tagjaimban.
Tudjátok-e , gyerekek, mi zörgött a bokor mögött?
A mendikánsok tudták már, mi volt a rémületes nesz oka, dehát olyan szívszaggató szép volt az, hogy egyszerre kiáltották valamennyien:
- Mi zörgött ott, Korpa bácsi?
Korpa János még egy utolsót nyelt a száron, leszívta tüdőre a füstöt s hosszúra bocsátván ki magából, annyit mondott:
- Száz farkas, gyermekeim...
Fülcsendítő csönd állt be.
A mendurok bamba kis szájjal néztek föl Korpára , aki rendülés nélkül állt a félkaraj közepén.
Akkor már legalább százan tolonghattak körülötte.
A rémült csöndben Korpa közömbösen szippantott néhányat, a mendikánsok izgatottan topogtak, hogy megette-e hát a száz farkas Korpa bácsit, vagy sem?
Utoljára is Pecsenye Pál törte meg az aggasztó csöndet, miközben segítségére sietett neki Topa Péter is, akinek szokása volt összehúzott vállal járni s e miatt a háta úgy görbült fel, mint a kandúr gerince:
- Biztos, hogy száz farkas volt ott, János?
- Ha mondom! - szólt a pipaszára mögül Korpa János.
Pecsenye izegni kezdett, mint akinek még van egy-két észrevétele.
Majd így kezdte:
- Semmi okom rá, hogy kételkedjem a szavadban.
De nézd csak, János: egy erdő legközepéről van szó, éjfél volt, sötét volt...
Nem lehetséges-e ennélfogva , hogy elszámítottad volna magadat?
Magam részéről fölteszem, hogy a farkasok száma épúgy lehetett száz, mint kilencvenhét, esetleg kilencvenhárom...
Mit szólsz hozzá, János?
Korpa nem felelt mindjárt.
Először pöffentett a pipaszáron és akkor így adta meg a választ:
- Megengedem.
Mondjuk hát, hogy kilencvenhárom farkas volt.
Úgy-e, fiaim, - nézett el viharzó mosollyal a mendurok fölött - nagy bajban volt Korpa bácsi?
- Ige-nis, Kor-pa báá-csiii!
Ám ezzel még nem állott helyre a nyugalom és a lelkek békéje.
Mert az izgága Pecsenye megint mozogni kezdett ott hátul, mialatt Topa Péteren kívül most már Séra is csatlakozott hozzá.
Időközben odaért az iskolakert felől Kukoró harmadéves teológus is, akit Bunkónak hívtak a rendesebbik nevén.
Most már négyesben kezdték szorongatni Korpát:
- Hát hiszen rendben van, de mindenki tévedhet, János.
Mert ha kilencvenhárom farkas zörög abban a bokorban, bizonyos, hogy kampec lett volna tenéked.
S nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy kilencvenhárom farkasnak a perkupai erdő egyetlen bokra mögötti egyidőben való mozgolódása csaknem a fantasztikummal határos.
Annyi dúvad Sárostól számítva Hernádnémetiig sincsen.
Nem lehetséges-e, János, hogy káprázott a szemed és hogy csak nyolcvan farkas rohant rád a perkupai erdőben?
- Lehetséges - hagyta rá szemrezzenés nélkül Korpa.
A tetemes engedményre érezhető mozgolódás keletkezett az apró diákok soraiban.
A szám azonban még így is aggasztó maradt Korpára, aki úgy állt ezalatt a hallgatóság félkaraja előtt, mint egy halálra készülő viador.
És mialatt tartott a mozgolódás, a mendikánsok között ott nyujtogatta a nyakát Barla Jóska is, csak tegnap beiratkozott kis konya-diák.
Abban az egyetlen új ruhájában állt ott, amelyet utolsó szükségükben vettek neki a szülei, miközben Újhelyen át hozták a kollégiumba.
Patakra már csak az édesanyja kísérte be s miután lakást váltott neki, megvásárolta a könyveit s lefizette érte a félévre való harminc forintot a tápintézetbe, csak annyi pénzecskéje maradt, hogy Újhelyig megválthatta a harmadosztályú jegyet s onnét, bármennyire takargatta is nagy szegénységét, bizonyára gyalogszerrel igyekezett hazáig az országúton.
Maradt azonfelül még húsz krajcár, ezt azonban Barla Jóskára erőszakolta rá az édesanyja, hogy legalább levelezőlapot vehessen rajta, ha valami baj érné az idegen világban.
Ott álldogált Barla Jóska mendurtársai között s figyelmesen nézett föl Korpa Jánosra.
Buksi képén meglátszottak a gondok, komoly szemében a bú, mellyel kis testvéreitől vált meg odahaza.
Ám ugyanakkor mélységes csodálat szállta meg, amint Korpa Jánost nézhette és hallgathatta.
Mert ilyen bronteszembert soha addig nem látott a maga hegyek közé szorult kis hazájában s amint elképzelte maga elé, hogy Korpa bácsit száz, illetve nyolcvan farkas tépdesi csattogva a legátusi kájzerjánál fogva s Korpa bácsi mindazonáltal itt áll , mesél, sőt vígan pipázik, hát egy bámulatos új világ nyílt meg előtte.
S ettőlfogva annyi tisztelettel tekintett föl Korpa Jánosra, s valamennyi akadémista-diákra, hogy csak szívszorongva mert megállni nagy tekintélyük előtt.
Ám azalatt Pecsenye és alattomos társai újabb rohamot eszeltek ki Korpa ellen a mendikánsok nagy nyughatatlanságára.
Kapacitálni kezdték Korpát, a józan belátására próbáltak hatni.
Itt-ott csíptek is rajta valamit.
Amikor ez sem használt, Topa Péter appellált a Korpa tiszteletreméltó korára, Bunkó odavágta neki, hogy nyolcvan farkas nem is fér el egy bokor mögé, Süveges Elek viszont, a jó névre szert tett tárogatós, aki mindig cilinderben járt , Buza természetrajz-tanár úr előadásaira hivatkozott, hogy akkora falkában még seholsem tüntek föl eleddig e förtelmes állatok...
Korpa már-már megingott s úgy a szeme sarkából nézett el Süvegesre:
- Hát mennyi e szerint a legnagyobb falka létszáma!
- Negyven farkas! - kiáltotta hátulról Süveges.
- Hát akkor negyven volt, a teremtésit!
Újabb nyugtalanság támadt a mendurok soraiban.
Barla Jóska nyelt egyet, de bámész szemeit egy pillanatra le nem vette volna a széles Korpáról.
...És míg a kollégium előtt ilyen ádáz attak dúlt Korpa ellen, szemközt, az iskolakert kapujánál, jogászok kezdtek csoportosulni a Pletykadomb körül .
Ott állt - fél-lépéssel a többi előtt s némi hanyag könnyedséggel dülve az ezüstfogantyús pálcájára - Fehér Pista, a jogászelnök s elől letűrt kalapja alól kihívó arccal tekintett végig néhányszor az utcán, mialatt omló pepitanadrágja alul fel volt gyűrve, legalább féltenyér szélesen.
A jogászelnök mögött, kissé jobbra, Czompó Simon fixirozta a járókelőket .
Czompó Simonnak oldalt felcsapott, divatos búrkalapja alól valóságos hajzuhatag omlott elő.
Ő ugyanis szerkesztője volt az Ifjúsági Közlönynek s azon a címen, hogy három esztendő óta versenytárs nélkül vitte a március tizenötödiki ódapályázat díját (háromszor öt forintot), költőnek tekintette magát, tehát monoklit viselt.
S ámbár olyan csontszerkezete volt, mint egy bivalynak, roncsolt tüdőre emlékeztető tartással s kissé előrebukva lépkedett, mert hallotta, hogy Reviczky Gyula is valami hasonló betegségben pusztult el.
Czompó szerkesztő mellett Orémusz harmadéves joghallgató tétlenkedett feszítve és fehér kamásniban.
Ő ugyanis az esztendő ama három hetére, mely alatt vándorszínészek játszottak a vásártéri állásban, színügyi referense volt az Ifjúsági Közlönynek s ez oknál fogva az év egyéb részeiben is színházi látcsővel sétálgatott az utcán.
A látcsőnek mindenesetre volt annyi előnye, hogyha a Rákóczi-utca túlsó végén feltünt valami kislány s az iskolakert előtt ácsorgó jogászhad találgatni kezdte, ki lehet az illető fruska, Orémusz a tanácstalanságban egyszerűen szeméhez illesztette a látcsövet, valamit srófolt rajta s aztán hidegvérrel megmondta a leány nevét...
Még többen sorakoztak az elnök, a szerkesztő, meg a színügyi referens mögé, mialatt hátul, egészen a kert kőfalánál, néhány göde szerénykedett.
Ők elsőévesek voltak mindössze, nekik tehát még nem járt az - első vonal.
Ott álltak úgy nyolcan-tízen kissé elvetett, fölényes tartásban, a világért sem véve tudomást a kollégium előtt lezúgó eseményről.
Odaát ugyanis túlnyomórészt teológusok szorongatták Korpa Jánost, már pedig szükséges tudni, hogy a jogászok (legalább ami az eleganciát s általában a külkecset illeti) egy fokkal különbeknek tartották magukat a hittanhallgatóknál.
Verőfényes, nyiltegű délelőtt volt s az iskolakert feloromló juharfái mozdulatlanul figyeltek az áhítatos csöndben.
A csöndet csak a kollégium előtt morajló tömeg szakította meg itt-ott, melynek közepéből Korpa János alakja magaslott ki, mint egy vörös szikla.
E pillanatban szinte fölvisított Korpa minden oldalról való iszonyú szorongattatásában:
- Az Isten ne adjon álmot a szememre, ha nem volt ott legalább húsz!
Erre többen tapsolni és nevetni kezdtek odaát, Korpa pedig nagy felindultságában lekapta kalapját, bütykös ujjaival pedig végigszántott néhányszor a hajában, amely magasra borzolódott, mint egy megcibált boglya .
Fújt egyet, aztán viharosan nevetett a nap felé, mialatt jobbra-balra csapdosott a pipaszárával:
- Bizonyisten, volt legalább húsz!
Újra nevettek...
Czompó Simon a társaihoz fordult:
- Hogy nem ég ki a szeme ennek a vén Korpának...
Ilyen átlátszó manőverrel hazudni!
- Tagadhatatlan, hogy minden ártatlan tendenciája mellett is bizonyos mételyező hatást gyakorol az ifjúság lelkületére - tette hozzá szenvtelenül Orémusz.
A jogászelnök nem szólt semmit.
És mialatt sütött-sütött az őszeleji napocska s Korpa János farkasait immár húszra sikerült legyűrni a százról, a Trócsányi-könyvkereskedés felől apró diákok kezdtek kiözönleni a kollégium felé.
Faluról most először bekerült kis fiúk új csizmában, tanítók, papok gyerekei fehérszegélyű, rézgombos matrózruhácskákban, akiket feketefejkendős mamák, vaskalapos nagytiszteletű urak vezettek a kollégiumba, ahol majd az igazgató úr beírja a nevüket egy nagy fekete könyvbe és miután ellátja őket a megfelelő bölcs oktatásokkal, a kollégium diákjaivá lesznek ők is.
A bámész apróságok hónuk alatt sok-sok új könyvvel botorkáltak a kollégium felé, amelynek elején és két oldalán s magasan, igen magasan, volt talán száz ablaka is.
A hajnali vonattal érkezett nebulók voltak ezek, akiket lépten-nyomon elborzasztott és ámulatra késztetett az a csodálatos sok dolog, amit csak ezen az egy délelőttön is láttak itten...
A főkapu előtt, a Korpa népgyűléssé dagadt hallgatósága szélén sikerült átfurakodniuk valahogy a kollégium hűvös folyosóira.
Aztán némi csönd állt be az utcán.
A főkapu előtt azonban annál keserűbb indulattal tört ki az utolsó roham Korpa János ellen, akinek pipája is kialudt ezenközben, mivel minden energiáját a két karjába összpontosította, amelyekkel össze-vissza hadonászott:
- Nem engedek a húszból!
Igenis, nem tizenöt volt!
Nem hagyom tönkretenni minden hitelemet!
Pecsenye hangja harsant föl:
- Valld be, János, hogy nagy fantaszta vagy!
- Soha! - mennydörgött Korpa.
- Húsz farkas volt, a mindenségit!
- Csak tíz farkas volt! - kiáltották vissza hátulról, miközben a szegény mendurok tanácstalanul kapkodtak megzavart fejükkel.
És a Korpa bácsi iránt érzett csodálathoz ezúttal már a részvét is hozzájárult, hogy ennyi hálátlanságot kell tapasztalnia ennek a nagy embernek.
Korpa Jánost e pillanatban komoly indulatok környékezték már...
...Azalatt pedig, a Héce felől jövet, csak fölbukkant a Szemere-utca végében Gutmán úr, a mozgó zálogházas, egyben tiszteletbeli jogprofesszor.
Gutmán úrnak ugyanis, aki épúgy vett át kamat fejében paplant, mint amily szelíd megértéssel húzta le a diákról a nadrágot, - Gutmán úrnak szíve volt s ez oknál fogva nem húzódott kisegítő kölcsönöktől sem.
A kölcsön határidőre s becsületszóra járt.
Mivel azonban eddigi életében soha még határidőre pénzt nem kapott, az akadémiai folyosókon annyit őgyelgett az üzletfelei után , hogy azalatt - unalmában - fülelgetni kezdett az ajtón át a tantermekben folyó előadásokra s évek folyamán annyi tudást szedett magába, hogy a római jogból például, avagy a magyar alkotmány- és jogtörténetből kész tudor volt , nem is említvén osztrák magánjogi készségét.
Az iskolakertben, ha ráérő ideje akadt, olykor jogi szemináriumot rendezett az alapvizsgára készülő jogászoknak.
Azonfelül nyúlbőrben is foglalkozott s körzete egészen a Tiszáig terjedt ki...
Gutmán úr jött tehát.
Az utca közepén megállt, a pipaszárat kivette egy pillanatra, ám tapasztalván, hogy csak Korpa úr tréfálkozik megint, a jogászok felé indult.
Csalánzsákot szorongatott a hóna alatt s amint odaért a jogászok csoportja elé, bökött valamit a kalapján, megállapodott s szende sunyisággal pislogott rá az egyik gödére:
- Amint látja, Gutmán úr...
Gutmán nem felelt azonnal.
Először a jogászelnökhöz intézte a szót, miközben pipaszárával hátrabökött a válla felett:
- Figurás ember ez a Korpa úr...
Aztán a száz farkasból egy se lesz a végin.
Majd így folytatta Bukó úr felé:
A jogászok nevettek, de Gutmán urat ez nem hozta zavarba:
- Ez az első kérdés a római jogban.
Hány részből áll a római jog, Bukó úr?
S mivel a fiatalemberek tovább nevettek, Gutmán úr az ujján kezdte kiszámolni:
- Alanyi jog... no!...
Tárgyi jog... no tovább!
Aztán odafordult Fehér Pistához s végigmérte hosszában:
- Nincs valami portéka, elnök úr?
- Majd aztán, Gutmán úr - incselkedett vele a fiatalember.
Gutmán úr mosolygott az apró szőrvértezete alatt.
Kegyetlenül mosolygott:
- Majd, majd...
Tudja azt Gutmán úr...
Az introitusok után, amikor elmegy a csekély lóvé - s ujjaival jelezte a pénzt.
- Akkor lesz majd egy kis bót ...
Szeptember eleje gyenge üzlet, nincs körforgalom...
- Meddig terjed még a körzet? - érdeklődött Fehér Pista.
- Még mindig Karádig - hunyorgatott Gutmán úr.
- De egyelőre nem számít a forgalom nyúlban, mert csak augusztus tizenötödikén indult meg az idény .
Majd...
Hát semmi portéka, elnök úr?
- Semmi, Gutmán úr - nevettek a jogászok.
- Majd, majd - bólongott pislogva Gutmán úr.
- Az introitusok után.
Akkor kezdődik a szezon.
Alászolgája, elnök úr...
S továbbment.
De minden keresztútnál megállt keveset a sarkon s körülpillantott.
Terepszemlét tartott.
Negyedóra mulva már az Aranyszarvasnál álldogált egymagában, mint egy leselkedő őrszem.
Hosszan , igen hosszan figyelt a hercegi kastély irányába.
Ugyanakkor dörgő nevetés tört fel a kollégium felől.
A mendikánsok itt-ott megbomlottak, zajongani kezdtek.
Pecsenye Pál, Topa Péter, a vékonynyakú Séra, a dugasz Bunkó, úgyszintén a filozófus Gyana, azonfelül több trilla és göde tapsolt és úgy kiabált Korpa felé:
- Csak egy farkas volt, János!
Légy férfi és valld be, János!
Ne legyen soha jókedved, ha több farkas volt ott egy farkasnál!
Korpa János úgy állt a helyén, mint a viharoktól megcibált tölgyfa.
A haja fölfelé és lefelé kúszálódott egyidőben.
Még mindig nem hagyta magát kétvállra teperni:
- Jól van, legyen tietek a nagyobb tojás!
De abban csak nem fogtok kételkedni, hogy egy farkas mégis volt ott!
Mert ha nem, mi a fityfirity zörgött volna akkor abban a bokorban?
- A szél, János!
A szél! - kiabálták minden oldalról.
És a legeslegutolsó roham indult meg ekkor Korpa ellen, hogy azt az egyetlen egy dúvadat is elkergessék mögüle, amely ama kísérteti karácsonyéjszakáján hátulról ragadt bele a Korpa kájzerjébe, hogy megegye őt.
Ilyenformán : hám... hám...
Érezte Korpa János, hogy ezúttal már a becsületről van szó, tehát féllábát kitette maga elé, bütykös ujjaival beletúrt tűzvörös hajába s egy nagyot fújt:
- Nahát...
Mit akartok tőlem?
- Az igazságot, János! - zúgtak föl az akadémisták.
- Bökd ki már, hogy egy farkas sem volt a perkupai erdőben!
- Soha! - horkant fel Korpa János.
Erre a hörgő tiltakozásra a jogászok is felfigyeltek szemközt.
Czompó szerkesztő kissé unottan fordult Fehér Pistához:
- Ennek a Korpának fogalma sincs az úri mivolt legprimitívebb elemeiről .
Mindig hazugságokon töri a fejét...
Fehér Pista sok megértéssel mosolygott el a kollégium előtt hadonászó Korpa felé.
Aztán ennyit mondott Czompónak:
- Ez igaz, édes szerkesztőm.
De csupán azért lódít, hogy másokat mulattasson , tehát alapjábanvéve költő.
Ezt pedig elsősorban éppen egy lapszerkesztőnek illenék méltányolnia...
- Na persze! - legyintett Czompó.
Odaát fergeteges erővel tombolt az ostrom, hogy végképp leszedjék a lábáról Korpa Jánost.
Egyébként mély csönd feküdt a városkára.
Dél körül lehetett.
Olyan idő volt ez a nap, mikor a diákok reggel, ebéd után és alkonyattájt csapatostul érkeztek a vonatokon hat vármegye földjéről.
Akik előbb megjöttek már, e pillanatban Korpa körül csatáztak, a reggel érkezettek kvártélyt kerestek, iratkoztak, szerződtek, de a túlnyomó többség útban volt még a kéthónapi nagyvakációról.
A mendurokat szüleik szállásolgatták, a háziasszonyok sütöttek-főztek s alig akadt ház, hol a nagytiszteletű és tanító urak, vagy gazdaszülék ne találtak volna egy-két ismerősre, aminek folytatása némi csöndes kvaterka lett természetszerűen.
Ezért nyúlt el olyan álmosító csend a Rákóczi-utcán.
Csak a jogászok álltak törhetetlenül az iskolakerti kapuban.
Élesen, de már szelíd fénnyel melengeti az őszeleji napocska.
Ők pedig álltak ott heten-nyolcan, kissé megbiccentett kalappal, kissé az ezüstfogantyús sétapálcákra megdűlve.
Nem éppen nyeglén, de bizonyos hanyag tartásban, ami jól állt nekik.
S ezt ők is tudták.
Egyszer aztán - a hátulsó sorban - megszólalt az egyik göde:
- Valami nőszemély közeledik...
Abban a pillanatban megfordultak valamennyien.
S csakugyan, az iskolakert nyílegyenes főútján, az állomás felől egy leány jött errefelé.
Túl volt még a tornatéren.
Habos napernyő alatt jött, fehér cipőben s fehér szoknyácskában.
A szoknyácska szélfodrai egyszer felvillantak, egyszer a homályba suhantak el, amint apró léptekkel közeledett az árnyékos úton , amelyre itt-ott átszöktek már a napsugarak.
Mert a fák hullatták a levelüket.
Jött-jött a fehér leány...
A jogászok akaratlanul kettős sorfalba rendezkedtek.
Mert ilyen esetben az volt a szokás, hogy a közeledő kisleánynak a kettős sorfal hosszában kellett elhaladnia, mialatt kecsesen bólintott jobbra vagy balra, a szerint, hogy melyik részen állt valami ismerőse.
Ilyen esetben aztán az ismerős jogász odaköszönt:
- Csókolom a kedves kisztihandját!
S abban a pillanatban már ki is vált a sorból, a kislány mellé csatlakozott és elkísérte hazáig.
A leányokat illett már kétszáz lépésről felismerni.
Ez volt a legkisebb distanc.
Ezt a leányt azonban, aki most közeledett az iskolakert főútján , nem sikerült leleplezni.
Fehér Pista, ki a sor legelején állt, kíváncsian mozdult meg:
Orémusz, a színügyi referens, abban a másodpercben szeméhez illesztette színházi látcsövét, kicsit srófolt rajta s hosszú ideig figyelt.
Aztán leemelte színházi látcsövét s szenvtelenül ennyit szólt:
- Abszolute ismeretlen...
A jogászok önkéntelenül megmozdultak s szemügyre vették a közeledő leányt , aki akkor már csaknem egyvonalba ért a Tompa szobrával.
Jött-jött apró lépteivel s most, ahogy napfényre ért, olyan volt, mint egy fehér virág.
Az arcát nem láthatták, mert csipkésszélű, lengő kalap takarta el félig.
Amikor észrevette a joghallgatókat, kissé lehajtotta a fejét...
Észrevette ezt a mozdulatot Fehér Pista s abban a percben az ördög bujhatott bele, mert így szólt:
- Azért is meg fogom szólítani!
Czompó Simon csitítani próbálta:
- Csak aztán ne csinálj valami szamárságot...
- Nem kérdeztelek! - intette le az elnök.
Mert egy jogászelnök tehet elhamarkodott lépést, de ha már kijelentett valamit, azt végre is hajtja minden bizonnyal...
A jogászok izgatottan lestek, mi lesz most?
Idegen leányt eddig nem volt szokás megszólítani az utcán.
A leány akkor már alig volt öt lépésre a kaputól.
Ernyőjét egészen magára húzta, hogy csak a csöpp állát lehetett látni s azon túl az álmatagon suhanó szoknyácskáját...
A fiatalemberek visszafojtott lélekzettel vártak...
Fehér Pista ott állt a sor legelején...
Mikor a leány a kettős sorfal közé ért, a jogászelnök egy meglepett mozdulattal eléjeállt.
Hirtelenül megérintette a kalapja karimáját s az arcába tekintett...
Aztán úgy maradt szótlanul, csaknem kővéváltan...
Mert a szokatlan mozdulatra a leány is megállt s kissé megemelte az arcát .
Vérszín futotta el azt a kedves arcot, aztán - épp oly váratlanul - halovány lett.
Nagyon halovány.
Aztán a nélkül, hogy egy szót szólt volna, könnyekkel telt meg a nagy, lenvirágszínű szeme s a szája megvonaglott.
Csak nézett , nézett Fehér Pistára, neheztelés nélkül, de a szeme azt kérdezte: "Istenem , hát mit vétettem én magának?"
Fehér Pistának leesett a karja, ahogy azt a könnyes arcot látta.
Zavartan próbált védekezni:
- Bocsánat...
Nem tudtam...
Nem tudtam, mit csinálok...
A jogászok tanácstalanul néztek a leányra.
Czompó Simon találta föl magát elsőnek:
- Engedje meg, kérem, hogy hazakísérjem...
A leány hálásan biccentett a hajzuhatagtól ormózott szerkesztőre, aki elmenőben odasúgott Fehér Pistának:
- Baj lesz ebből, barátom...
Fehér Pista úgy maradt vissza, mint a megbénult.
Látta még, hogy Czompó Simon Újhely felé, a villanegyed irányába kíséri a leányt...
A Csontos-házon túl , a Bábagödör hídja után eltüntek előle...
És ahogy eltekintett volna maga körül, senkit sem látott többé.
Egyedül állt az iskolakert kapujában.
Hanem ugyanakkor olyan dördülés rázta meg a kollégium falait, mintha egy üteg uhácius sortüzet adott volna le valahol a vaskapu mögött...
Vagy százötven diák harsogott, kiabált, kalapját dobálta a levegőbe, miközben megmozdultak a csoportok, kavarogni kezdtek, egymásnak magyaráztak, a mendurok viszont , akik egyelőre keveset értettek az egészből, bagolyszemmel bámészkodtak föl Korpa bácsira.
De a fülrepesztő zajongáson át is keresztülhasított a Pecsenye Pál éles sivítása:
- Leszögezem mint tényt, hogy egy farkas sem volt a perkupai erdőben!
Korpa János egyik markában a méteres pipaszárral, másik markában karimás kalapjával hadonászott a középen, mialatt kieresztette szilaj mellhangját , hogy átvágott az utcán, elszállt az iskolakerten s a tornacsarnok teteje úgy verte vissza az utolsó szótagokat:
- Megengedem, hogy képzelődtem csupán!
De becsület- szentséges- egy- Úr- Istenemre mondom, hogy valami zörgött abban a bokorban!
És akkor nevetni kezdett ő is.
Harsogó orra felágaskodott, szinte trombitált rajta, aztán - félig nyerítve - fulmináns hangorkán dörrent föl belőle , rengő mellényéről lepotyogtak a még megmaradt gombok, miközben lángvörös fejét megrázta a nap felé...
Igy talán még soha nem nevetett Korpa János!
S a zajló kavargásban egyszerre megcsendült a tápintézet vékony kis harangja : az első csapatnak csengettek.
A mendurok versenytfutva tódultak be a nagykapun, a konviktus felé.
Az északi folyosó felől felbukkant Farkas István szénior úr s kimért tartásban indult az ebédre, mint a mendikánsok étkezési felügyelője is egyben.
Korpa is hozzácsatlakozott.
Ő tudniillik - a korával felgyűlt tekintély jogán - a mindenkori szénior társaságában ebédelt.
Az első emeletről éppen akkor jött lefelé Szivós Mihály pénztáros-professzor úr.
Melléig ért a fehér szakálla s mialatt botjával serényen kocogott, kicsit megfordult, Korpa után nézett, megcsóválta a fejét s nem szólt semmit.
Fehér Pista még mindig az iskolakerti kapuban állt, de most már egyes-egyedül.
A kis bajuszát csipkedte s többször nézett el idegesen arrafelé, ahonnét Czompó szerkesztőnek kellett volna visszajönnie már régen.
De Czompó Simon nem mutatkozott.
Akkor még egyszer nagy zsivaj és elevenség vert át az utca déli csöndjén .
Befutott az újhelyi személyvonat s az iskolakert főútján át sok teológus , jogász, felsődiák, mendikáns sereglett befelé.
Az első osztályokba szánt konyák a szüleikkel.
Kájzeros nagytiszteletű urak, birtokosok, tanítók , egyszerűbb emberek, kalapos és fejkendős mamák, parasztnénik jöttek egymás hegyin-hátán.
Kalapskatulyák, kofferek, ládák, kézitáskák himbálóztak a tömeg fölött s amint elérték az iskolakert kapuját, négy-öt irányba kezdtek áradni, a városka különböző pontjai felé.
Tíz perc mulva vége lett ennek is.
Ismét csönd feküdt a széles utcán .
Álmosító csönd.
Csak a nap szikrázott s néhány veréb fürdött a porban.
Fehér Pista még mindig ott állt.
S Czompó Simon még mindig nem jött.
És akkor - utolsónak - egy alacsony, nyiszlett alak szuszogott ki az iskolakertből.
Hordársapka volt a fején, két kézitáska között sóhajtozott-lihegett, aközben sajátmagával vitatkozott és szidott valakit .
Hersli volt ő, a város egyetlen hordárja, aki mindenkit tegezett, még Windisch-Grätz herceget is.
Elnyöszörgött Fehér Pista előtt, de három lépés után letette a két koffert, megállt, sóhajtott, először vakart magán egyet ( hátul!), aztán jobb mutatóujjával a jogászelnök felé bökött: