Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
A pavlinoi csoda
Keletkezés ideje
1901
Fejezet
10
Bekezdés
1392
Mondat
2936
Szó
32563
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
TIZEDIK FEJEZET.
I.
A következő két hét alatt a plevljei helyőrség valamennyi tisztje Radák "érdekes eset " -éről beszélt.
Nyiltan senki sem hozta szóba, - titokban, egymásközt , bizalmas körben, künn a gyakorlaton, a kaszárnyában és a kaszinóban azonban mindenütt apró konferenciák keletkeztek, s a napi események és az unalmas , százszor kicsépelt és leásitott pletykák megkérődzése után, kaviár gyanánt, szóba került ez a "verflixt famose G'schichte" is.
A dolog nyilt megbeszélésétől mindenki szigoruan tartózkodott.
Van bizonyos hallgatásra kötelező egyezmény a rendes garnizonokban is, amelyet valamely sulyos, kényszeritő ok nélkül nem merészel megszegni senki (leggyakoribb a vadházasságban élő katonatisztek titka , melyről az utolsó bundás bakától kezdve föl egészen az óbesterig, sőt még feljebb : egészen a divizionáriusig mindenki tud - de azért szigoru "titok " ), ez a minden genfi conventió-nál tekintélyesebb egyezmény azonban nagyon eltörpül a távoli provinciákon rostokoló helyőrségek hasonló egyezménye mellett, amelynek se hosszuságban, sem szélességben, sem végtelenül kényelmes nyulékonyságában nincs határa.
Skoda alezredes éppen oly pontosan észrevette a kapitányon végbemenő feltünő változást, mint a csöpp Nóbel kadét, s a közbeeső ranglétrán valamennyi katonatiszt.
Le is sajnálták a dolgot alaposan.
Radákot egy-egy ily több jóindulattal, semmint gunnyal lesajnáló titkos konferencián mindössze az öreg Joannovics ezredorvos védelmezte.
Az öreg ur tekintélye egész sulyát vetette latba.
Radák beleszeretett a "csodá " -ba.
Jól van!
Hát aztán?
Ő időközben megismerkedett ezzel a nővel és van oka kijelenteni, hogy a természet csodálatos szeszélye ebben az esetben is bámulatba ejti, de alázatos tiszteletre is kényszeriti a tökéletlen embert.
A "csoda" nem azért csoda, mintha még most is könyörületes részvétre szoruló szörny-teremtménye lenne az alkotónak, - hanem azért, mert agyának homályából és lelke elsötétedett mélységeiből a kiváló szellemi tehetségek oly meglepően szép virágait fakasztotta ki a visszanyert öntudat, melyekben ő a maga részéről csak gyönyörködni tudott.
Diktum - faktum - punktum: beszélhet, aki mit akar: Aschilos Diánát ő, igenis, ezután is minél gyakrabban fogja fölkeresni és sokkal szivesebben időzik társaságában, mint - a másokéban.
A természetnek és ami egyre megy: a mindenható Istennek csodás erejét, akaratát és nagyságát bámulja benne.
- Megmagyaráznám, gyermekeim, hogy ennek a "csodá " -nak a gyógyulása voltaképpen nagyon egyszerü psichikus okokban keresendő, - jegyezte meg joviális gunyolódással, - de ezt ti nem értitek...
Milcsike kisasszony naponként fölkereste gömbölyü barátnéját és vihogva próbált sugdosódni az érdekes esetről.
A gömböc azonban nem osztotta a vöröshaju kisasszony véleményét.
Neki más nézetei voltak.
Ha lenne valami: tudna róla, de semmit, éppen semmit sem vett észre.
Uj barátnéja, vagy, amint ő hivta: "Diána istenasszony" - ugy él, mint egy szent.
Semmiféle sanda gyanunak még csak árnyéka sem férhet hozzá.
Ezen aztán mindennap összevesztek.
Védői buzgalmában a gömböc még ahhoz is makacsul ragaszkodott, hogy ő bizony a kapitányon sem lát semmi változást.
Szótlan, rosszkedvü és szórakozott.
Ugyan no !
Mintha bizony örökké fütyülnie kellene.
Arról pedig, hogy közte és uj barátnéja között valami történt volna, szó sem lehet.
A "Három csillag " -ban még egy prücsök sem moccanhat anélkül, hogy ő azonnal ne tudná.
- Mindenki beszéli, - vágott közbe ingerülten Milcsi kisasszony.
- Aki beszéli, disznó! - felelte hevesen a gömböc, s ezzel a képtelenül vastag gorombasággal aznapra be is fejezte a dolgot.
Radák érezte, hogy figyelik, s ez a tudat még inkább kizökkentette rendes kedélyhangulatából.
Augusztus közepe felé már a kaszinó étkezőjében sem igen mutatkozott.
Boszantotta, hogy mindenki egyébről diskurál, látszólag senki sem vesz észre semmit, - holott ő - valamely megmagyarázhatatlan benső ingerültség ösztönzésére - azt szerette volna, sőt némelykor szándékosan, kihivó modorban , hangos kacajjal még provokálta is, hogy róla beszéljenek.
Egy őszinte, nyilt megjegyzésnek, egy világos célzásnak, valamely hirtelen hozzávágott élcnek, ha még oly csipős lett volna is - ugy tudott volna örülni, mint egy gyerek.
Nemhogy haragudott volna, de még meg is ölelgette volna a viccelődőt.
Legalább ki lenne csapva a dolog közprédára - s ez nagy megkönnyebbülést okozott volna a lelkének.
A "titok" bántotta és elkeseritette.
Megesett, hogy ő maga próbálta ráterelni a beszélgetést és nem tágitott, mig egyik, vagy másik bajtársa diszkréten el nem nevette magát.
Erre aztán hirtelen rátört:
- Te persze most azt gondolod, hogy én -
- Kedves egy kölyök az a Joan! - vágott közbe gyorsan a megszólitott.
- Miféle kölyök? - kérdezte boszankodva a kapitány.
Tessék! ez most rögtön másfelé fogja csavarni a dolgot...
- Hát ez a te Joan Stankód, a dohánycsempész!
Képzeld, Döme, ez a derék gyerek ma reggel ismét bedobott egy fináncot a vizbe.
Ezen nevetünk, - ugy -e Fránci?
A megaposztrofált Fránci mosolyogva bólintott.
Ugy van!
Ezen nevetnek.
Radák ott hagyta őket a faképnél.
A hallgatásra kötelező titkos konvenció sziklavárából ezeket ugyan ki nem csalogatja senki.
Az ok világos és tiszta, mint a nap: "ma neked - holnap nekem."
A konvenció mindnyájuk érdekeit védi .
Egyetlenegy esetben való megsértése megingatná, esetleg romokba is döntené az egész bölcs intézményt, ezt pedig valamennyien megkeserülnék.
Erről tehát szó sem lehet.
Radák hiába okvetetlenkedik.
A pavlinoi "csoda" csak azért is titokban fog maradni.
Ki az ördög tudná elviselni az életet, ha mindenben a Reglement szerint kellene élnie?
Ez szentek és choronométerek számára készült.
Konok szivóssággal kell tehát ragaszkodni az egyezményhez és a hadsereg páratlan népszerüségnek örvendő, kipróbált és közhitelü jeligéjéhez, amelynek aranyszavai szerint: "nem szabad semmi - de mindent lehet."
Mellékesen a szőke Wili dolga is szóba került.
Pallwitzot egy augusztus 10-edikéről datált hadügyminiszteri rendelet Plevljéből Bécsbe helyezte át.
A négy soros rendeletben semmi indokolás nem volt.
Még a banális "szolgálati okokból" is kimaradt.
A másnap ideérkező ezredparancs viszont röviden ismételte a hadügyminiszter rendeletét, a hátralevő 14 napra szabadságolta a hadnagyot és utasitotta, hogy Bécsben szeptember elsején kell uj ezredénél jelentkeznie.
E váratlan áthelyezés meglepte a tiszteket.
- Miért fricskáz ki innen a miniszter, Wili? kérdezték kiváncsian, irigykedve .
Boldog ember!
Tizenöt nap mulva Bécsben lehet.
A fiatalember egykedvüen emelte rájuk bágyadt tekintetét.
- Nem a miniszter fricskáz ki... morogta vállat vonva.
- Hát kicsoda?
- Az anyám.
- Mi a patvar!
- Ugy van, az anyám - ismételte a báró, s halavány, finom arcán megjelent gyönge villanása a gunynak, - valaki bizonyosan beárult, hogy egyszer, vagy kétszer hasist pipáztam és lerészegedtem tőle.
Erre anyám természetesen azonnal a krixli-hez (értsd: Reich - Kriegs - Miniszter) sietett és most itt van!
Csakhogy - nem megyek.
- Micsoda?
Mi - cso - dáááá? - riadozott a hallgatóság.
Hohó!
Hohó!
Ez hallatlan beszéd!
Egy eleven ember, egy valóságos eleven császári hadnagy, aki azt merészeli mondani, hogy nem engedelmeskedik a hadügyminiszternek !
Himmelkreuzsacramentdonnerwetter!...
Ezt meg kell bámulni, meg kell tapintani , hohó, hohó...
Ezt ki kell tömni!
Pallwitz közönyösen nézte a szörnyüködést.
- Le fogok köszönni, - adta meg röviden a felvilágositást és eltávozott a kaszinóból.
Az utcára érve, előbb a kaszárnya felé indult, de aztán mást gondolva, megfordult és Radák lakása felé tartott.
Utközben a kosztos-csészékkel a kaszinó felé ballagó Jánoskával találkozott.
- Otthon van a kapitány ur? - kérdezte a legénytől.
- A kapitány ur kiment halászni a vizhe '!
Pallwitz órájára nézett.
Délután fél négy.
A nap magasan járt az égen, s forró sugarait épp oly bőségesen pazarolta a verejtékező emberiségre, mint a mult hónap legforróbb napjaiban.
Ilyenkor nem szokás halászni.
Nincs a Csehotinának oly fürge növendék-süllője, amely ebben a hőségben megpedzené a horgot.
Mindegy.
Pallwitz otthagyta a legényt, hazament, hóna alá csapta horgászbotját s elindult ő is a folyóhoz.
A Csehotina hidján négy szuronyos finánccal találkozott.
Ezek bizonyosan Joan Stankóra vadásztak, aki ma reggel - állitólag - ismét beröpitett egyet a vizbe.
A "duhanska uprava" zsinóros osztrák őreit gyakorta megfüröszti a " minden dohányok ura."
Amennyire nem kedveli ő illatos felsége a vizet - annyira szereti, ha kéretlen őrei minél több vizben lubickolnak.
A méltatlankodó bosnyák mai áldozata egyébiránt rosszabbul járt, mint a mult hónapi, - ezt, a fürösztés tetejébe, még cudarul el is náspángolta.
Pallwitz keresztül haladt a hidon, bekanyarodott a ligetbe, s a jól ismert gyalogösvényen a Csehotina hajlásához tartott.
Radák ott hevert a füben.
Nem horgászott.
Botja egy vakandturásba volt szurva.
Néhány lépésre tőle Stanko kuporgott a száraz, kiszikkadt földön, s időnként a hid felé pislogatott.
Pallwitz szalutált, beszurta botját a vakandturásba, Radák botja mellé, s szó nélkül leheveredett ő is a fübe.
Stanko félszemmel nézte őket.
Lám, gondolta csodálkozva, bőkezü vevői megnémultak.
Egyik sem beszél.
Fehér arcu vevője álmos szemmel sodorgatja cigarettává a dohánykirály bronzvörös szálait - a " fekete oszlop" meg már egy órája, hogy szó nélkül fekszik a hátán, s az égbolt sötétkék mélységébe bámul.
Itt hagyná őket - de megint nincs egy árva fillér sem a tüszőjében, s azok a zsinóros beteg emberek is még mindig ott lézengenek a hidon.
Pallwitz meggyujtotta a cigarettát s szótlanul füstölt.
Mintegy negyedóra mulva Stanko is tömögetni kezdte apró rézpipáját és szintén füstölt.
A közelben nem mozdult semmi.
Pallwitz végre a bosnyákra emelte közönyös tekintetét.
- Dohányt hoztál?
- Ma nem vághattam, uram - majd a héten - felelte Stanko s jobb keze bütykös mutató ujjával fövegéhez nyult - dohányod még van, uram, a mult hétről, de nekem nincsen pénzem.
Pallwitz kivette tárcáját s átnyujtott neki tiz forintot.
A bosnyák elégedetten biccentett, tüszőjébe rejtette a pénzt s egy futólagos pillantást vetve a hid felé, fökecmelődött a földről.
- Allah veletek! - mondotta bucsuzóul s a liget sürüségébe lépve, eltünt szem elől.
Pallwitz visszafeküdt a fübe.
Hosszu szünet következett.
A csendességben csak a folyón egy-egy parthoz ütődő hab loccsanását lehetett hallani, egyebet semmit .
Néha egy-két apró kövecske is legurult a vizbe.
Ott nyilván gyik cikázott végig a parton.
- Te áztattál be anyámnál, Döme - kérdezte végül a hadnagy, anélkül, hogy helyéről megmozdult volna.
- Én, - felelte szárazon a kapitány.
Ujabb szünet.
Pallwitz cigarettájának felszálló füstjét nézegette.
- Mentési szándéknak vegyem?
- Amint tetszik.
- Azt akarod elérni, hogy elhagyjam a garnizont?
- Azt.
- S most azt hiszed, hogy repülök?
- Persze.
Pallwitz keskeny ajkai körül epés mosoly játszadozott.
- Nem repülök, Döme, - mondotta lassu, fáradt hangon, - szeretek itt lenni, tehát itt maradok.
- Repülni fogsz.
- Itt maradok.
Holnap benyujtom a lemondásomat.
Radák átrakta egyik lábát a másikra és nem felelt.
- Ezt is megsürgönyözheted anyámnak, - folytatta csendesen Pallwitz.
- Ezt is.
És azt is, hogy küldjön le két betegápolót, kötöztessen meg és hurcoltasson haza.
A fiatalember előbb leverte cigarettájáról a hamut, s csak azután felelt vontatott, közönyös hangon, mintha nem róla, hanem egy merőben idegen emberről lett volna szó.
- Azt gondolod, hogy bolond vagyok?
- Bolond és - szamár.
- Inkább bolond...
- Inkább szamár.
Aki szándékosan rohan a veszedelembe, az szamár.
Pallwitz mosolygott.
- Te is szándékosan rohansz a veszedelembe, Döme és én még sem mondom neked, hogy szamár vagy.
- Arra az asszonyra célozol? - kérdezte elborult homlokkal a kapitány és hirtelen fölkönyökölt.
- Arra, - intett fejével a báró, majd hozzátette - mondd csak, kapitány ur, de őszintén, ugy, amint érzed - szereted ezt a nőt?
Radák összerázkódott, de nem tért ki a válasz elől.
- Szeretem... mormogta ajkát harapdálva, hogy majdnem kiserkedt nyomában a vér.
Pallwitz egy pillanatig ismét hallgatva nézegette a minden dohányok urának füstjét, majd megszólalt.
- Ha szereted, vedd el.
- Pénz nélkül?
Honnan vegyem a kauciót?
- Nincs szükség kaucióra - szólt nyugodtan a báró, - ha ugy érzed, hogy boldog leszel vele, hagyd itt a hadsereget, mint én és vedd el.
Csak nem képzeled, hogy megtürnének?
Ha szeretőd lenne - az más.
De hitvesed... ez a "csoda "?
S ha még százszor szebb és erényesebb lenne is, mint amilyen: kiüldöznének vele együtt.
Radák maga elé bámult.
Érezte, hogy a bárónak igaza van.
- A boldogság mellett mindenki elmegy egyszer - folytatta Pallwitz, - de aki elmulasztja megragadni, az soha többé nem találkozik vele...
Lehet, hogy te éppen most mész el mellette; nos, ragadd meg!
- S aztán?
Hová menjek?
Pallwitz zsebébe nyult, s kihuzott belőle egy levelet.
- Ezt ma kaptam.
Arról értesitenek, hogy főerdészem, az öreg Slezák bácsi, megtért őseihez.
Slezák bácsi az én főerdészem volt és nem az anyámé, az én havasomat kormányozta és nem az anyámét, mert ezt a tizenötezer holdas erdélyi havast , erdőstül, vadászkastélyostul, fürészmalmostól én örököltem a tante-omtól és nem a mama.
Ezt csak azért mondom, nehogy eszedbe jusson erről is telegrafálni anyámnak...
Most pedig, remélem, már sejted, hogy mit akarok ajánlani.
- Nem... felelte habozva a kapitány.
- Tessék, - dörmögte vállat vonva a báró - mégis én vagyok a szamár...
No , mindegy!
Hát megmondom: azt akarom ajánlani, hogy ha el akarod foglalni főerdészem helyét - ez bármikor rendelkezésedre áll.
Slezák bácsi jövedelme circa háromezer forint volt.
Nem sok, de biztos.
Megnyugtatásodra ugyanis olyan szerződést kötök veled, hogy amig élsz, sem én, sem - ha esetleg itt talállak benneteket hagyni - örököseim, nem mozdithatnak el a fürészmalmok, medvék és oláh parasztok mellől.
- Komoly beszéd ez, Wili?... kérdezte izgatottan a kapitány.
Pallwitz nagy füstöt fujt a levegőbe miközben felelt:
- Nem is olyan szamár tréfa, mint a tied azzal a telegrammal - mondotta mosolyogva, s kezét nyujtotta Radáknak, aki megragadta a feléje nyujtott keskeny , sovány kezet és hevesen megszoritotta, - de hallod -e Döme, oktasd ki az asszonyt , hogy ha majd a medvevadászatok idején esetleg hozzátok találok vetődni, ne vágjon végig rajtam valami bottal, mint ahogy egy izben már megcselekedte.
Radák boldogan fölnevetett.
- Ne félj semmit!
Köszönöm Wili, az ajánlatot... azt hiszem, elfogadom.
- Jól van.
Csak meg nem bánjad.
II.
Hat óra felé haza indultak.
Radák vig és jókedvü volt, mint egy nagy gyerek, - a bárócska azonban már a Csehotina hidjánál visszasülyedt előbbi apathikus egykedvüségébe, s szótlanul ballagott barátja mellett, ki egyik bolondos tréfát a másik után röpitette világgá.
Csöppet sem törődött vele, hogy mit fognak mondani elhatározásához a kaszinóban.
Amugy is tudta, hogy - talán az öreg Joannovics doktoron kivül - egyetlen egy sem fog akadni, aki titokban ki ne jelentse teleszáju kaszárnyanyelven: "No, aber so é'ne kolossále Dummheit !"
Gunyolódjanak , amennyit tetszik.
Az igazság az ő részén van.
Egyszerü, de nyugalmas jövő várja .
Kitér az emberek elől.
Eltemetkezik a "Csetate mare" rengetegei közé, s nem ad alkalmat semmiféle rosszindulatu kritikának, hogy boldogságát rengeteg ostobaságnak tartsa.
A "Három csillag" előtt elváltak.
- Haza mész, Wili?
- Igen, haza... felelte összerezzenve a báró.
- Mi bajod?
- Semmi, - felelte szórakozottan a hadnagy, - azt hiszem, hogy egy kissé fáj a fejem.
Gyalázatos meleg van...
- Pá!
Pallwitz tovább haladt lakása felé.
A kapitány a "Három csillag" udvarára lépett s fütyörészve indult a kerti lakás felé, hogy az asszonyt elhatározásáról értesitse .
Az utóbbi napok alatt sokat beszéltek a jövőről.
A "csoda" hálásan fogadta Radák vonzalmát, de nem bizott a jövőben, s ez okon mindenáron le akarta beszélni a tervről, amelynek nyiltan is kifejezést adott.
Figyelmeztette a sorsra, mely biztosan utólérné, ha őt azzal a multtal, melyet a végzet akaratából át kellett szenvednie - az emberek közé próbálná vezetni, akik önmagukkal egyenrangunak, a történtek után semmi szin alatt soha nem ismernék el és ezt a visszautasitást még csak rossz néven sem lehetne tőlük venni.
Az udvar jalapa fái alól Mayer Stefike kiáltott rá.
- Ejnye, de piros kapitány ur!
Melege van?
- Nagyon, - felelte vidáman Radák, s sipkáját feje bubjára tolva, megtörölgette homlokát.
Magácska is olyan szép piros, majd kicsattan!
- Phü, ha tudná... csippentett pajzánul a gömböc, s nevetve ráncigálta nyakán a blouse csipkéit.
- Csak azt várjuk, hogy este legyen.
Éppen az imént beszéltük meg Diánával, hogy amint beesteledik, kimegyünk fürödni a Csehotinába.
Én tudok egy pompás helyet.
Hallja!... elkisérhetne...
- Nagyon szivesen! - felelte tréfásan a kapitány.
- Kellene, mi?... kacagott a gömböc, s fügét mutatott ujjaival a tisztnek.
- Még bizony el is jönne!
- Persze, hogy el.
- Sipircz!
Hogyne...
Csak maradjon itthon.
Tudja már, hogy Milcsike itt hagy minket?
- Mi a patvar?
- Itt bizony!
Holnap indul a doktorral.
Nagyszerü skandalum volt!
- Hol?
- Hát náluk!
Nem tudja?
- Semmit sem tudok.
- Jesszus, még nem tudja? - csapta össze kövér kezeit a gömböc s előre sietve , nagy élvezettel beszélte el, hogy délután három és négy óra között micsoda hatalmas botrány volt a "palota" emeletén, ahol Skoda alezredes lakik.
Csak ugy visszhangzott bele a ház.
Amennyi szomszéd volt, mind összeszaladt.
- Képzelje , Milcsike rajtakapta papáját és a vastag Teréziát - tudja - a kulcsárnét, vagy mi az ördög - hogy csókolództak...
Isten bizony!
- Baj, baj...
- Baj?
Ez magának csak baj?
Én pedig azt mondom, - szisszent ki a leány ajkán az ismert kifejezés - hogy ez disznóság!
Az bizony!
Radák óvakodott az ellentmondástól.
A gömböc meg volt botránkozva, s ilyenkor nem válogatta a szót.
- Képzelheti, hogy mi történt!
Huh... micsoda skandalum!
Milcsike sikoltozott dühében, mint egy malac, akit ölnek, s kijelentette, hogy egy napig sem marad tovább abban a piszkos házban.
Az alezredes ur erre botot fogott rá és ki akarta dobni.
Milcsike azonban kifutott a szobából, s egyenesen Joannovics doktor lakására szaladt.
Most is ott van.
- Szép história!
- Gyönyörü!
Az alezredes ur egy levélboritékban ezer forintot küldött át a doktornak, hogy vigye el innen azt a szemtelen majmot a pokolba, különben kicsavarja a nyakát.
Nagyszerü beszéd!
Milcsi a szemtelen majom és nem ő, a kopasz papagály...
Nézze meg az ember!
Hát igy volt.
Milcsike holnap reggel a legelső postakocsival elutazik.
Visszamegy Maros-Vásárhelyre és nem Bécsbe, ahová készült - a nénikéihez.
Én már el is bucsuztam tőle.
Magát is tisztelteti.
- Köszönöm.
- Sajnálom szegényt, - nagyon jó barátném volt.
- Minden bizonynyal, - intett a kapitány.
- Kár érte...
- Tessék?
Radák sietett reparálni az elszólást.
Egyéb sem kellene, csakhogy a gömböc megsejtse, hogy mit tart - róluk.
- Ugy értem, hogy kár, hogy nincs különb apja...
- Persze, hogy kár!
Jaj, az a kopasz...
A kapitány barátságosan köszöntötte a méltatlankodó leányt, s keresztül haladva az udvaron, benyitott a kerti lakás előszobájába.
Az imént hallott csunya epizód még szilárdabban megerősitette elhatározásában.
El innen, minél hamarabb és minél messzebb.
A "Csetate mare" havasain tiszta levegő, tiszta erkölcs, tiszta, békés , zavartalan nyugalom várakozik rá, - hasonló rut botrányokról nem fog hallani soha.
Vegyék elhatározását önkéntes számüzetésnek, vagy - ha ugy tetszik - rengeteg ostobaságnak, sajnálkozzanak rajta, vagy kacagják ki: ügyet sem vet rá.
Kopogtatott.
Az asszony maga nyitotta ki az ajtót és bevezette a belső szobába.
A kapitány sugárzó szemekkel tekintett rá.
E pillanatban oly szépnek, annyira kedvesnek találta ezt a szeliden rámosolygó, kipirult női arcot, hogy szerette volna karjaiba ragadni és lezárni ajkait egy esztelen csókkal.
- Ujságot hozok, Diána! - mondotta, helyet foglalva a kerevet mellett, hová az asszony visszaült kézimunkája mellé.
Valami fürdőruhának való vékony szövettel bibelődött.
A derekát körülszoritó övről piros zsinórra erősitett olló csüngött alá, mint bármely varróleánynak.
Ujjai nagy ügyességgel bántak a szövettel .
Gyakorlott, biztos kezének minden mozdulatán észre lehetett venni, hogy hasonló munkával gyakorta foglalkozhatott.
- Milyen ujságot, uram? - kérdezte föltekintve.
- Megvan a mód, hogy a bizonytalanságnak véget vessek.
- Nem értem...
- Mindjárt megmagyarázom, - felelte a kapitány, s gyorsan, majdnem egy lélegzetre elmondta az egész tervet.
- Pallwitz még ma este eljön hozzám, megcsináljuk a szerződést, holnap beadom lemondásomat, s tiz nap mulva már messze leszünk.
Az asszony elgondolkozva tekintett rá.
- El akarsz menni?
- El.
Természetesen veled.
Még most sem érted?
- Nem látod be, hogy ez lehetetlen? kérdezte, fejét rázva az asszony.
- Nőül akarlak venni.
- Hisz ez az, ami lehetetlen! felelte most már hevesen a nő, s szemeiben megcsillant mély tüze a szenvedélynek és a keserüségnek, - gondolkoztam magamról és rólad, uram...
És csodálkozom, hogy te, ki férfi vagy és már nem gyermek, el tudsz képzelni a világon egy olyan zugot, ahol az emberek mérges sziszegése , gunyja, megvetése és minden, ami emberben rossz - utol nem tudna érni.
- Eh!...
- Mit mondanának rólad?
És mit rólam?
De én nem vagyok semmi...
Téged keseritenének, téged gunyolnának gyilkos szurásokkal, a te jó szivednek okoznának fájdalmat és lépten-nyomon veled éreztetnék, hogy ugy cselekedtél, mint egy esztelen, akit egy hitvány teremtés el tudott csábitani...
Én, uram, én... én!
A szerencsétlen, nyomorult rabnő, ki visszaélt gyöngeségeddel és jóságoddal...
Radák ingerülten csapott térdeire.
- Most már elég!
Nem türöm, hogy igy beszélj - mormogta, erőt véve felindulásán, s felugorva helyéről az ablakhoz lépett.
Pár pillanatig szótlanul dobolt ujjaival az ablaküvegen, majd megfordult és ismét elfoglalta helyét a kerevet mellett.
- Ezeken, amiket beszélsz, már tul vagyok.
Most másról van szó.
Pallwitz ajánlata szives, nagylelkü és én elfogadom.
Az asszony munkája fölé hajolt.
- Ki az a Pallwitz?
- Hadnagyom a században.
Gazdag ember.
Anyja kegyelmes asszony, Bécsben.
- Nem ismerem.
- Látnod kellett... jegyezte meg habozva a kapitány.
- Soha sem láttam, - felelte tagadó intéssel az asszony.
Radák nem feszegette ezt a kérdést.
Inkább örült, hogy igy van.
A természet kegyelme végtelen, titkai kifürkészhetetlenek.
Megsujtja áldozatát, - de nem bünteti azzal is, hogy szenvedéseire emlékezzék.
A pavlinoi "csoda" semmire sem emlékezik, ami vele történt, s ez nagy szerencse rá nézve, - fölér az értelem kincseivel, melyeknek ismét birtokába jutott.
- Szeretetreméltó, nemes szivü fiatal ember - szólt Radák, - valamennyi bajtársam között iránta éreztem a legnagyobb rokonszenvet.
Majd meg fogsz vele ismerkedni te is, Diána, - de most aztán szó se legyen a további vonakodásról, különben azt kell gondolnom, hogy más terveid vannak a jövőre nézve.
Olyanok, amelyekből engem ki akarsz hagyni.
- Vétkezel, uram, ha igy beszélsz! kiáltotta elpirulva az asszony, s könnyein keresztül mosolyogva tekintett az ismét tulboldog katonatiszt szemei közé.
- Szeretsz egy kicsit?
Mondd, könyörgök...
- Szeretlek... lehelte a nő.
Radák mellére ölelte és elhalmozta csókjaival.
A szivére zuduló szenvedély gyönyöre betöltötte mámorral egész lelkét.
Karjai hevesen kapcsolódtak a nő dereka köré, elhomályosodott tekintete csak a két, nagy, smaragd fényü szemet látta szépsége egész villogó pompájában...
Az asszony egész alakja lángolt, mint a fáklya.
Ajkai reszketve nyiltak szóra:
- Csak tiszta nőt emelhetsz magadhoz, uram...
A kapitány elbocsátotta, s megszégyenülten lépett hátra.
Ugy érezte, mintha tagjain jéghideg viz ömlenék végig...
Ez a néhány könyörgő, halk szó jobban hatott rá, mintha korbácscsal vágtak volna a szemei közé.
- Bocsáss meg, kedvesem...
Őrült vagyok, de szeretlek, szeretlek... nagyon szeretlek...
III.
Az előszoba ajtaján most erős kopogtatás hangzott, s utána a gömböc jóizü nevetését is meghallották.
- Be szabad menni? - kérdezte, miközben ismét megkopogtatta az ajtót, s nem tudta megállani, hogy utána ne tegye a haszontalan: mit csinálnak?
Radák kinyitotta neki az ajtót, s mosolyogva csóválta a fejét.
- Nagy zsivány maga, Stefike...
- Ne mondja! ingerkedett hegyes hangon a szertelenül jókedvü gömbölyüség, s végigmérte csipőre tett kézzel a katonatisztet: talán nem tudom, hogy hátráltatta munkájában ezt a szép asszonyt, mi?
Tagadja, ha meri!
Zsivány...
Máskülönben csak azért törtem be, hogy siettesselek, Diána, gyémántom - s elüzzem innen a kapitány urat, különben nem lesz kész a ruha, s akkor mi lesz?
Ruha nélkül még azon az elhagyatott helyen sem igen parádézhat az ember, mert holdvilág lesz.
Az asszony mosolyogva bólintott.
- Készen leszek.
- Hová akarnak menni? kérdezte Radák.
- Mondtam már, hogy fürödni! - felelte foghegyről a gömböc.
- A hid felé?
- Majd persze!
A parasztok, meg a maga katonái közé...
- Akkor -
- Ugyan ne vallasson!
Csak nem képzeli, hogy megmondom?
A kapitány nevetve fogadkozott, hogy nem fog visszaélni a nagy titokkal.
Nem szokása.
A kiváncsiság viszont sohasem szokta gyötörni.
Bátran el lehet árulni a titkot.
A gömböc fölbiggyesztette a száját, s az ajtóra mutatott.
- Tessék csak szépen eltávozni, kapitány ur és nyugodjék bele a szomoru sorsba , hogy sem a kék, sem a piros vizi istennőt nem fogja látni.
Az én ruhám ugyanis kék, a Dianáé - amint látja - piros lesz.
Roppant szépek leszünk!
Sirhat, hogy nem fog látni.
A kapitány kijelentette, hogy ezt a kedvező alkalmat a sirásra okvetlen megragadja, egyelőre azonban igen kitünő hangulatnak örvend, s remélhetőleg vacsoráját is a legjelesebb hangulatban fogja majd itt künn az udvaron a jalapa-fák alatt elfogyasztani, - két-három korsó jó hideg sört is hozzája rendelvén Mayer ur finom pincéjéből.
Fütyürészve haladt föl a rozoga falépcsőkön.
Odafönn maga elé kiáltotta legényét, s nagy jókedvében akkorát csapott tenyerével a fiu vállára, hogy az majdnem a falnak dőlt tőle.
- Itt van egy forint Jánoska.
Öt hatosért hozol egy stemplit, öt hatost beiszol az egészségemre!
- Máma mán részesülvén... jelentette akadozó nyelvvel a legény.
- Hát majd holnap, te semmirevaló!
- Melde hórzam, mán holnapra es be lévén nya... nyalva...
- Mars a pokolba! nevetett Radák és becsapta maga után az ajtót.
*
Esti hét óra után leszállt az augusztusi alkony, a kánikulai hőség uralkodásának az immár ötödik hete azonban semmiben sem akart hátrább maradni elődei mögött.
A házakon, fákon növényzeten mindenütt porfátyol.
A "Három csillag" hátulsó kerti ajtaját valamivel fél nyolc óra után nyitotta ki Mayer Stefike és kivezette rajta barátnéját a szabadba.
Szándékosan választotta ezt az utat.
Az asszony sem akarta, hogy az udvaron menjenek keresztül.
Radáktól , ki bő vitorlavászon ruhájában már elfoglalta helyét a jalapák alatt, s hangos jókedvvel beszélgetett a szintén szokatlanul vidámnak látszó kis Mayerrel, nem röstelkedett volna, de az asztalok körül még más katonatisztek is ültek, akik bizonyosan tettek volna rá megjegyzéseket, ha megpillantják.
Ott volt az összefoltozott képü százados is.
A gömböc főleg ezt akarta kikerülni , midőn a kerti ajtót választotta.
- Ez az egyetlen ember, Diána, - magyarázta utközben az asszonynak, - akitől félek.
- Miért?
- Nem tudom, - vonogatta vállait a leány, - ugy mereszti rám a szemét, mint egy ökör...
- Ez még nem ok, - mosolygott a nő.
- Hiába!
Félek ettől az ökörtől... ismételte oly természetes hangon a leány , mintha a világ legdisztingváltabb kifejezéseit használta volna, a meggyorsitott léptekkel sietett végig egy pár kunyhó előtt.
Egyszer csak megállt, s nevetve mutatott az asszony derekáról lecsüngő ollóra.
- Hát ez minek?
- Elfelejtettem leoldani, - felelte az asszony, s bedugta az ollót a zsebébe.
- Ne félj, nem veszitem el.
- Nem nagy kár érte!
Nekem ugyis nagy és olyan hegyes, hogy mindig megszurom magamat vele.
Tartsd meg.
- Köszönöm, - nekem éppen jó.
A gömböc most keresztül vágott egy kukoricáson, s bekanyarodott abba a sürü füzesbe, mely innen egész a Csehotináig tart.
Nagyon jól ismerhette a járást ebben az utvesztőben, mert biztosan haladt végig a süppedő, agyagos talajon, s nagy könnyüséggel bujkált keresztül a legsürübbnek látszó levélcsomókon is.
Az asszony mindenütt nyomon követte, egész a folyóig, mely a füzes tulsó végén kiszélesedik és sekélyvizü, fákkal és bokrokkal körülfogott öblöt képez.
A leány kitoppant a sürüségből, s büszkén mutatott a vizre.
- Itt szoktam fürödni.
Ennél pompásabb rejtekhely és remekebb fürdő nincs a világon!
A viz ugyan csak derékig ér, de én ugy sem tudok uszni.
Tudsz uszni , Diána?
- Tudok.
- Akkor kiuszhatol amoda ni, a mély vizre is.
De előre mondom, hogy onnan nem lehet ide visszajönni, mert roppant erős a viz sodra, aztán majd jól lekap valahova.
- Itt maradok, - nyugtatta meg az asszony és körülnézett.
A leánynak igaza volt .
Alkalmasabb buvóhelyet kivánni sem lehetett.
A part mindenütt fövénnyel telemosva , a bokrok tövében füves.
Ki lehetett jönni tiszta lábbal.
A világitás is kifogástalan.
A keleti égen feljött a hold, az esti homályt egyszerre derengő , fehér világossággá változtatta, s fénye ott csillogott nehány perc mulva a viz tükrén is.
A leány kibontotta fürdőruháját, leült a partra és vetkőzni kezdett.
Minden jól ment egész a cipőfüzőig.
Azt siettében szerencsésen összebogozta, s nem tudta kioldani.
- Kérlek, add az ollót, - dühösködött végre egy csomó haszontalan erőlködés után - ez a rongy füző!... elvágom -
Az asszony átadta az ollót.
A leány keresztül vágta a renitens cipőfüzőt, s maga mellé csapta az ollót a földre.
Azután lerántotta cipőit is és két perc mulva már vigan futott végig libegő kék fürdőruhájában a fövényes parton, egyenesen neki a viznek, amelybe belevetette magát.
- Huj de jó! - kiáltotta nyelvével csettintve, - csak az a baj, hogy meleg.
Nem ártana, ha hidegebb lenne.
Ezalatt az asszony is magára vette fürdő-ruháját.
Ezt a diszkrét müveletet oly szégyenkező sietséggel végezte, hogy a magát teljes biztonságban érző gömböc nagyot ugrott a vizben, s kacagva kiáltott rá:
- Ejnye, de szégyenlős, galambom!
- Nem azért, Stefi... mentegetődzött szemérmes pirulással az asszony, miközben besietett a vizbe, s egyetlen ruganyos lökéssel körüluszta majdnem az egész öblöt .
A leány tapsolt.
Milyen kitünő uszó a "csoda."
Karjai mily könnyüséggel szelik a vizet, plasztikus, nagy barna teste mily nesztelenül, simán, s mily tökéletes hajlékonysággal siklik tova még ebben az aránylag csekély mélységü vizben is, hol ő rögtön feneket ér, mihelyt leül.
- Jaj, de szeretnék én is igy uszni!
- Megtanulhatod.
- Bajos lesz... nevetett a leány - nehéz vagyok.
- Én sokkal nehezebb vagyok.
- Az ám! felelte pajzán siránkozással a leány, s kiemelkedve a vizből, megfordult az asszony előtt, - te ugy vagy nőve, mint egy istennő, de én... hiszen látod , hogy miért vagyok nehéz...
S kacagott ehhez az izetlen tréfához, mintha most valami rendkivül szellemes dolgot csinált volna.
Az asszony restelkedve nézte, de aztán akaratlanul is nevetnie kellett az ide-oda fickándozó gömböcön, aki rövid combjait csapkodva egy elszabadult bakkecske bohókás ügyetlenségével ugrált a vizben.
Midőn észrevette , hogy ostobaságaival sikerült a komoly és tartózkodó asszonyt megnevettetnie , tovább folytatta a produkciót.
- Megmutatom magamat a holdnak! - kiáltotta.
Azzal lebukott a viz alá, kibujt a bő fürdő-ruhából, majd kiemelkedve összecsavarta és kidobta az egészet a partra.
Az asszony fejét csóválgatta, de ez nem zsenirozta a leányt.
Fölemelte a fejét, s kövér, kis mellét büszkén előre tolva, pose-ba helyezkedett.
Meztelen, fehér testéről csillogó gyöngyszemek gyanánt peregtek le a vizcseppek a hold fényében.
- Mit csinálsz, Stefike... szólt rá az asszony.
- Mondtam már, hogy megmutatom magamat a holdnak! hangzott elfojtott kacaj kiséretében a begyes válasz, - kiváncsi vén gonosz az öreg, hát hadd lásson valamit ő is...
A következő pillanatban a gömböc ijedten merült egész nyakig a vizbe, s rákiáltott hevesen az öböl szélén uszkáló asszonyra:
- Diána, Diána!
Jöjj ide, az istenért...
- Mi baj? kérdezte az asszony, s egy könnyü tempóval a leány mellé siklott.
- Nézd csak!
Ott... ahol ruháink vannak... valami tökfilkó leskelődik...
Az asszony a mutatott irány felé nézett, s ugyanabban a pillanatban maga is nyakig merült a vizbe.
- Egy ember...
- Férfi... suttogta összeszoritott ajakkal a gömböc, akit az első ijedtség után valóságos düh fogott el, hogy biztosnak tartott rejtekhelyét egy szemtelen tolakodó fölfedezte.
- Mit tegyünk ezzel a bitanggal?... kérdezte dühösen, a fogai közt.
Az asszony szemei fenyegető lánggal villantak meg.
- Várjunk - mormogta halkan - hátha elmegy...
- Valami fiatal majom - pusmogta a leány - szép komédia... engem bizonyosan meglátott...
- Csendesen... talán elmegy...
- Szent Isten, - sugta most tágra nyilt szemekkel a gömböc és megragadta az asszony kezét, - hisz ez a bárócska...
Pallwitz hadnagy...
- Tévedsz, - nem katona...
- Vászonruhában van, - de ő!
Istenemre, nem gondoltam volna, hogy ez is disznó ... sziszegte indulatosan a leány, s mielőtt az asszony megakadályozhatta volna, már rá is kiabált a parton sétálgató alakra: Hallja, báró ur, ez mégis csak szemtelenség!
Pallwitz - mert csakugyan ő volt - erre kilépett a bokrok homályából.
A hold fénye most éppen arcára esett, s bevilágitotta a sápadt, idegesen remegő arc átszellemült vonásait.
Szemei ragyogó tüzben égtek.
Nagyok, szépek, tündöklők voltak, mint máskor soha.
Ajkait sötét vérszin duzzasztotta, mozdulatai graciózusak, hangja csengő volt, tele élettel, rajongással és szárnyaló eksztázissal:
- Meghallgattam hivástokat, szép hableányok! - kiáltotta vissza pathétikusan fölemelt jobb kézzel, mig bal kezét szivére szoritotta és egy lépéssel előbbre jött a parton.
- Takarodjék, ha jó kell! riadt rá dühösen a gömböc.
Pallwitz öntelten mosolygott.
Szemeit még jobban fölrántotta, s nyelvével ajkait nyalogatta.
Szájszegleteiben megjelent a hasis-mámor jellemző, fehéres-kék habja , - tekintetében a rettenetes méreg hatására a hihetetlen mértékben fölcsigázott képzelődés egzaltált fénye lobogott, mig hangja éneklő hullámzással hol mélyen alászállt, hol hirtelen magasra emelkedett:
- Szavad zenéje szivemig hat, szép hableány!
Dalt mondanék szépséges bájaidról, ha költő volnék, - mi hősök azonban, kiket a teremtő azért ajándékozott meg a sziklatörő gigászok vasizmaival, hogy hóditsunk, nem énekeljük meg a nőt, csak eltürjük, hogy hódoljon nekünk.
Tekints reám, hölgy!
Erősebb, szebb és hősiesebb férfiut nem találhatsz.
Hódolj nekem!
- Takarodjék! ismételte indulatosan a leány.
- Meg fogom törni kedvedért a világot!
- Báró ur, ez gyalázat...
- Minden férfit megölök, aki nem hajt előtted térdet!
A gömböc az asszonyhoz fordult.
- Komédiázik, - sugta képéből kikelve, - mit tegyünk...
- Nem tudom... mormogta az asszony, - várjunk...
Pallwitz most még előbbre lépett, s magát öntetsző hetykeséggel illegetve egészen a viz széléig közeledett.
- Tudd meg egyébiránt te kicsike - kiáltotta, s ujjaival fricskákat pattintott a levegőbe, - hogy nem hivásodra jelentem meg.
Te gyermek vagy, s igen éretlen falat a hősnek.
Ama másik hableány esdeklő hivása birt rá, hogy rászánjam magam a megjelenésre, aki melletted van.
Ő a Kelet rózsája - méltó a hőshöz, ki ime eljött, hogy meghallgassa ajkairól a szerelem és hódolat szavát.
Neked fogom meghóditani a világot, tündéri rózsa, szerelmes, drága hölgyem!
Palotát emelek számodra egy bájos völgyben, hol rózsaszinü, illatos levegőben millió fényes lepke fog szállongani a szivárványszinü virágok kábitó sokasága fölött; lépéseidet a föld minden tájáról összesereglett ezernyi rabnő fogja őrizni, szemeidet fényes lovagi tornák örvendeztetik, száz édes szavu dalnok csak rólad énekel és rólam , ha a csaták véráztatta sikjairól győztes vitézeim élén hozzád visszatérek !
Szempillantásodra halottá válik minden élő - egy intésedre élővé a holt.
Magammal ragadlak a végtelenség messze távolába, szolgálatodra kényszeritem a napot , holdját az éjszakának, s a mennybolt minden csillagát.
A hold már itt van és szolgálni fog!
Megvilágitja nagy szépségedet!
Jöjj, drága hölgy!
A gömböc egy szót sem értett ebből az egész éneklő hadarásból.
Pallwitz francia nyelven szavalt, minden mondatnál lábujjhegyre ágaskodott, s a legfurcsább grimaçeokat vágta.
Végül hangosan felkacagott.
Az asszony itt-ott megértette a dagályos hadarást, de maga is abban a meggyőződésben volt, amiben a leány: hogy mindez csak szándékosság és komédia .
Türelme fogyni kezdett.
Érezte, hogy vére mindegyre forróbban ostromolja halántékait...
A gömböc alig birt magával.
Midőn Pallwitz egy ujabb képtelen grimaçe után ismét kacagni kezdett, s cipői már-már a viz szélét érintették - ököllel fenyegetett rá, s szinte rikácsolt a méregtől, melyhez most már egy kis önkénytelen szorongás és aggodalom is járult:
- Hallja, báró ur, ha azonnal el nem takarodik - gazembernek fogom tartani!
- Veled semmi dolgom.
- Gazember, érti... gazember!
Mindenkinek meg kell tudnia, hogy maga a legaljasabb gazember, akit valaha láttam.
- A hős melléről ily gyönge nyil lepattan! - énekelte emelt hangon Pallwitz, s rákiáltott az asszonyra: jöjj, drága hölgy!
Hagyd azt a mopszlit e pocsolyában , mely méltatlan hozzád, óh fejedelmi nő!
Meghóditom számodra a világ tengereit, - aranyhullámok fogják mosni lábad, gyémánt fövenyre léphetsz.
Az asszony titokban odasugta a gömböcnek, hogy ne szóljon többé egy szót sem.
Ő fogja megpróbálni eltávolitani a tolakodót.
A fiatal ember talán nem is komédiázik, hanem ittas, s valahogy ugy tévedhetett ide.
Lehetetlenség, hogy józan fejjel ily szégyenletes magaviseletet tanusitson két védtelen nővel szemben, akik a képzelhető legtehetetlenebb helyzetben most minden durvaságnak ki vannak téve.
- Józan vagy, uram? kérdezte hangosan.
Pallwitz fölemelte jobb kezét a levegőbe.
- Esküszöm, igen!
- Utánam jöttél?
- Utánad.
- Miért?
- Magammal akarlak vinni.
- Jól van, - intett komolyan az asszony, - megyek, de előbb fel kell öltöznöm .
Menj addig vissza, ahonnan jöttél.
Ha készen leszek, jelt adok és visszajöhetsz .
Akkor aztán követni foglak, ahová akarod.
Nem kivánhatod, hogy előtted lépjek ki a vizből.
Pallwitz gondolkozni látszott.
Az asszony éles szemei aggódva lesték lassankint ismét halálsápadttá váló arcán a józanság küzdelmét az öntudatlansággal, melyet a méreg roppant erővel hajtott szét testének összes idegszálaiba, s megfertőztette agyában is a gondolkozást.
Az iménti egzaltált állapot után most a hasis-mámor második periódusa is beállt; később ezt a teljes elbutulás kiséri, mig az áldozat eszméletlenül össze nem rogy, s olyanná nem válik nyolc-tiz órán keresztül, mint egy nyáladzó, undok hulla.
A szerencsétlen Pallwitzon most kezdett elhatalmasodni a mérgezési tünetek második periódusa.
Arca ónszint váltott, kitágult pupillái szinte kinyomultak a szemgolyókból, melyek előbbi tüzes ragyogásukat elvesztve, a homályos opál gyengén villódzó tüneteit mutatták.
Szája szegleteiből felszikkadt a finom, fehér hab, - ajkai szárazak, hidegek lettek, egész testén görcsös remegés borzongott végig.
Hangja rekedten, fenyegetve hangzott.
Ingerült lázroham száguldott végig tagjain, mely ökölbe szoritotta kezét, s arra kényszeritette körmeit, hogy mélyen tenyerébe vágódjanak és vérig sebezzék.
- Itt maradok! - orditotta bőszülten.
- Te vagy az a nyomorult, aki rám támadtál... te, aki barátomat magadhoz akarod lerántani a mocsokba... gyalázatos !
Meg kell halnod!
- Diána, Diána... rebegte a gömböc, akit ez a harsány orditozás megrémitett .
Beljebb huzódott a vizbe, s egészen az asszony oldalához simult.
- Meg fogsz halni! - orditozta Pallwitz, s ugy amint volt, ruhástól együtt , belegázolt a vizbe.
- Segitség, segitség! - sikoltotta a leány.
Pallwitz egyenesen az asszony felé gázolt.
Az egy pillanatig összeszoritott ajakkal, meghökkent, szorongó tekintettel meredt a közeledőre; orrcimpái kitágulva szivták ziháló tüdejébe a levegőt, melle lázasan emelkedett.
Szemeinek baljós, zöld fényében azonban egyszerre oly kegyetlen, annyira bestiális kifejezés villant fel, mint elméje régi szomoru korszakában.
- Ne közeledj, uram... mert megöllek... csattant ki ajkán a fenyegetés, s kikerülve a közeledőt, kifutott a vizből a partra.
Pallwitz utána rohant.
A parton utolérte és megragadta.
Az asszony felsikoltott, s villámgyorsan szembefordulva vele, a szégyen és kétségbeesés végsőig korbácsolt dühével ragadta torkon a fiatal embert.
Rettenetes, de rövid küzdelem volt ez ott a hold fényében .
Az asszony egy tigris kegyetlenségével és erejével támadott.
Gömbölyü, izmos karjai néhány pillanat alatt földre teperték Pallwitzot, aki fuldokolva szakgatta a nő tagjaira tapadó vizes fürdőruhát, majd a keze ügyébe került hegyes ollót döfte ereje végső megfeszitésével az asszony testébe éppen a balmell alá...
De nem szabadulhatott.
Az asszony följajdult, s még dühösebben szoritotta.
Végre leállt.
Pallwitz mozdulatlanul feküdt a földön.
- Mit tettél... mit tettél... hebegte reszkető szájjal a gömböc.
Az asszony mélyen föllélegzett.
Szemei komolyan tekintettek a halottra, eltorzult vonásai kisimultak, hangja ismét lágy, nőies és megenyhült lett.
- Megöltem... felelte egyszerüen.
- Istenem, istenem... siránkozott kezeit tördelve a leány.
- Ne sirj.
Öltözz fel és siess haza.
Kérd meg, uramat, a kapitányt, hogy ha még életben akar találni, jöjjön ide azonnal - mondotta fájdalmas sóhajjal az asszony , s lerogyott ruhái mellé a földre.
- Vérzel Diána!
Óh, istenem...
Mennyi vér - -
- Belém döfte az ollót... siess...
A gömböc zokogva engedelmeskedett.
Magára kapkodta ruháit, cipőjét, s futott , futott, amint ereje birta.
A szegény "csoda" egyedül maradt a parton.
Egyszer-kétszer visszanézett a szerencsétlen Pallwitz holttestére, azután föltérdelt, leszoritotta mellén a sebet, s rémülettel, a halálfélelem egész gyötrelmes iszonyával tekintett körül .
Ajkai mozogtak...
Elhomályosodó, megtört szemei megteltek könnyel, melyek lassan peregtek alá sápadt arcán, s hullottak térdére, amely tele volt megalvadt vérrel.
Magára akarta huzni ruháját, hogy betakarja vele didergő tagjait, de e pillanatban nagy csomó vér buggyant ki száján, keze torkához kapott, s hanyatt vágódva, ott maradt élettelenül a halál egész borzalmas szépségében...
*
Mindenütt csend.
Nem mozdult sehol semmi.
A hold mindinkább feljebb és feljebb emelkedett a keleti ég sötét kékségében, s lesugározta szelid, fehér világosságát, hogy megsimogassa a szegény "csoda" halavány arcát és elhidegülő , szomoru vonásait...
Egy negyedóra mulva hangok zürzavaros lármája terjedt szét a meleg esti levegőben .
A füzesen keresztül emberek közeledtek.
Néhány perc mulva már ki lehetett venni Radák elfojtott mély hangját, s a gömböc hangját is, aki keserves zokogással felelgetett a kérdésekre.
...Mindjárt itt lesznek.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE