ELTE
  • elte.dh
  • Verskorpusz
  • Cikk-kereső
  • Regénykorpusz
  • Drámakorpusz
  • A szolgáltatásról
  • Súgó
  • English
  • Magyar

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Vissza

Komáromi János

Egy leányért

Keletkezés ideje
1935
Fejezet
11
Bekezdés
852
Mondat
1805
Szó
20349
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
  • 1
  • 2
  • 3
  • 4
  • 5
  • 6
  • 7
  • 8
  • 9
  • 10
  • 11

10

Eljött egyszer a nyár is!

Veér Márta hazaérkezett a nagyszünidőre s most már ketten vigyáztak minden mozdulatára.
Vatha Lóránt egy júniusvégi napon így szólt László öccséhez, aki szüleinél akarta kihúzni négyheti szabadságát:

- Most kell lesnünk Márta minden szeme rebbenését, miután huzamosabb ideig marad idehaza!

- Tudom - bólintott rá a nyalka hadnagy.
- Édesanyja sok mindent beszélhet neki ennyi idő alatt.

Fölösleges volt pedig minden aggodalmuk.

Veér Márta, szegény, akkor már félig belefásult az egyforma napokba meg a szünetlen reménykedésbe, édesanyja viszont meg volt győződve, hogy úgyis hiába már minden.
Vatha Gábor vagy végleg odavész Búrföldön, vagy visszajön esetleg s itt veszi feleségül a leányát.
De az afrikai esküvőből nem lesz már semmi!

Nyár volt, tomboló nyár...
Dél-Afrikára pedig ránehezült a tél.

Ám a bányák mélyén bódító volt a hőség most is.
És ebben a hőségben még egyre emelgette a csákányt Vatha Gábor.

Tizennegyedik hónapja küszködött már így s voltak pillanatai, amikor neki magának is kétségei támadtak: érdemes-e még?
Olyankor idegen barátai biztatták, hogy csak sohasem lankadni: november elejére okvetlenül meg fogja kapni teljes mérnöki fizetését s két-három hónappal reá itt lesz az az érte bánkódó kislány is.
S Vatha Gábor másnap reggel újból ezer-ezer méternyi mélységbe ereszkedett alá s újból megmarkolta a csákányt.
És ha olykor fáradni kezdett volna és egész testében ömlött róla a veríték, szívszakadtan sóhajtott fel:

- Márta...
Kedves Márta...

Magyarországon pedig alig emlékezett már reá valaki.

Aközben Vatha László is visszautazott Sopronba s így Lóránt bátyjára hárult a föladat, hogy a nagyszünidő további részében most már ő szórakoztassa és ellenőrizze leendő sógornőjét.
Erre azonban alig volt szükség többé ...
Kevésszavú, megadó leány lett Veér Mártából, aki repesve várta vőlegénye minden üzenetét a halálos messzeségből, de mert ígéreten és biztatáson kívül egyebet nem kapott, minden levél után szótalanabbra vált.
Csak olyankor enyhült meg valamit, ha Vatha Lóránt nagyobb sétára vitte magával a budai hegyekbe.
E sétákon arról beszélgetett kicsinyke bújával, hogy egy esztendővel előbb Gáborral bolyongták még be ezeket a helyeket.
S egyszerre fölvágta a fejét:

- Ha belepusztulok is, Lóránt, de örökké várni fogom a vőlegényemet!

Vatha Lóránt hálásan pillantott a leányra:

- Hidd el, kedves, jó vége lesz a dolognak...
És ha egymáséi lesztek egyszer , évekig rólatok fognak beszélni az emberek: egy magyar fiú iszonyú elszántságáról és egy magyar leány nagy hűségéről...
Mert a mai világban nemigen szokott előfordulni többé olyan kitartás, mint a tiéd, Márta!

A leány mintha nemigen figyelt volna vőlegénye bátyjára.
Tünődözve lépdegélt mellette (éppen a Kis-Svábhegynek jöttek alá), amikor hirtelenül fölrezzent s gömbölyű két karját vágyakozva tárta ki a tündöklő augusztusi égboltnak:

- Istenem, csak láthatnám egyszer még!...
Nem törődném többet a világgal : odavetném magamat eléje!

Vatha Lóránt lefogta Veér Márta félkarját:

- Légy eszednél: nem szabad így beszélni!
Majd eljön egyszer az ideje mindennek...

A leány lehajtotta a fejét s nem szólt azontúl.

Pedig igaza lett Vatha Lórántnak!

Az idő már-már készült átlépni a szeptemberbe: édes nyárutói napok jártak.
Vatha Lóránt délelőttönként eljárogatott a hadbíróságra, ahol szolgálatot teljesített , Veér Márta pedig csomagolt már, hogy újból elfoglalja állását Sopronban.
S a Vatha- és Veér-családon kívül alig beszélt már valaki Vatha Gáborról.

Hanem akkor történt valami!

Egy napon - augusztus huszonkilencedike volt éppen!
- Vatha Lóránt lakásuk kapuján lépett ki, hogy meglátogassa egyik barátját.
Délután négy óra körül lehetett, mikor a néptelen Királyhágó-utcára fordult ki s fölfelé nézett az utcán.
Fölnézett abba az irányba, merre a Fodor-utcának kellett lennie s úgy tűnt föl neki ekkor, hogy egy leány siet lefelé lélekszakadtan s valami papírlapot vagy levelet lobogtat a kezében.

Vatha Lóránt megállt s várni kezdett.

S egyszerre úgy rémlett neki a leány alakjáról, hogy az ő leendő kis sógornője siet el-elfúlva, lefelé a Királyhágó-utcán, amire eléje indult a leánynak.
Most már Veér Márta is fölismerte őt s meglengetve feje fölött a papírlapot, csengő hangon kiáltott már messziről:

- Lóránt!...
Lóránt!...
Megyek Afrikába!

Vatha Lóránt nem akart hinni a fülének.
A leány akkor már hozzáért lihegve s nem törődvén többet senkivel és semmivel, nyakába ugrott vőlegénye bátyjának s nagyot csókolt az arcán.
S akkor megint meglobogtatta maga fölött a levelet:

- Megyek!...
Megyek!...

- Mikor? - mosolygott reá a fiatalember.

A leány nekipirulva lihegett, két feszülő kis melle gyorsan járt:

- Nem tudom, de most már biztos!
Gyere mamáékhoz!

S nem törődvén vele, hogy Vatha Lórántnak egyéb dolga is lehet, belekarolt, maga után húzta, befelé a lakásnak.
A lépcsőházban otthagyta aztán, előrepattant és suhogó szoknyájában repesve szaladt fölfelé, a második emeletre.
Amire Vatha Lóránt lakásuk ebédlőjébe nyitott volna be, a leány ott állt Vatha papa és Vatha mama között.
Vatha bácsi meg-megsimogatta a leány haját:

- Csillapodj, kisleányom, hiszen az egész úton szaladtál!

- Jó, jó - lihegett Veér Márta.
- Tessenek csak idefigyelni!

Csak akkor értette meg Vatha Lóránt, miről is van szó voltaképpen.
Arról volt szó, hogy levél érkezett Gábor öccsétől, aki tudatta a menyasszonyával, hogy legutóbb komoly beszéde volt a bányavállalat vezérigazgatójával.
A vezérigazgató kijelentette előtte, hogy magyar legény módjára állta ki a próbát s november elsejétől kezdve havi hatvan font lesz a fizetése.
Akkora összeg ez, hogy gondtalanul megélhetnek belőle ketten.
És folytatódott a levél:

Tudatlak hát, kedves, hogy - mivel van már félrerakott pénzem is - én november elsején villát bérelek a bányavároskában, a villát teljesen berendezem (végső esetben előlegért folyamodom), tenéked tehát ne legyen egyéb gondod, minthogy varrasd meg a menyasszonyi kelengyédet.
Úgy gondolom, karácsony táján kell útrakelned s január végén már itt lehetsz a karjaimban.
Csak a Hamburgig szóló vasúti költségről kell gondoskodnod, mert a Fokvárosig érvényes elsőosztályú hajójegyet én idejében meg fogom küldeni neked.
Soproni állásodat ne foglald el többé...
Ha tudnád, mennyire várlak!

Vatha mamának hullani kezdtek a könnyei:

- Istenem, milyen derék ember az az én fiam!

Az öreg Vatha nem tudott mit mondani.
El volt érzékenyülve.

Akkorára Veér papa is megérkezett az élete párjával.
És míg Veér mama alig tudta takargatni bánatát, hogy rövidesen el kell szakadnia egyetlen leányától, Veér bácsi lelkesen kiáltott fel:

- Hát szép dolog ez, nem lehet tagadni.
De az sem volt kiskutya, amikor a Szandzsákban fordultam meg egyszer!

És ekkor Veér Márta odaállt Vatha Lóránt elé:

- Lóránt!
Egy nagy-nagy kérésem lenne hozzád...

- Tudom, mi az - méltatlankodott a fiatalember.
- Utazzam Sopronba s ott jelentsem be az intézet igazgatóságának, hogy ne számítsanak reád többé.
Azért kell pedig nekem utaznom, mert magad nem mersz jelentkezni!

A leány komolyan rázta a fejét:

- Nem egészen, Lóránt!
Igaz, hogy félek, de mástól...
Attól félek, hogy nem eresztenének el.
De mondd csak igazán: ugye, sok bajotok van velem?

- Van! - bólintott rá a leendőbeli sógor, amire fölnevettek valamennyien.

Ettől a naptól számítva sürgősen kezdett készülődni Veér Márta.

Két varrónőt is beállítottak a fodorutcai sárgafalú villába s most már, hogy - egész esztendeig tartott gyötrődés után - lélekben felszabadult a leány, régi barátnői is mind sűrűbben keresték föl és segítettek neki.
Jöttek aztán a barátnők mamái is, akik megfelelő tanácsokkal szolgáltak a nagy tengeri útra vonatkozóan, ámbár soha tengeren nem jártak.

Múlt az idő.

Mélyen benne voltak már a második őszben, mióta Vatha Gábor elhagyta Magyarország földjét.
Csodálatos ősz volt ez, amely sehogy sem akart búcsúzni.
Ezer színben lángoltak a budai hegyek, magaslatok, völgyek és távolabbi erdők.
S olyan enyhe volt az idő, hogy födetlen fejjel járt mindenki.

Egy ilyen novembereleji délutánon Vatha Lóránt a Krisztinaváros irányába kísérte Veér Mártát, ahol is vásárolni készült valamit a leány.
Némi kerülővel indultak meg, a délivasúti pályaudvarnak s Veér Márta azon sopánkodott éppen, mennyi bút és gondot okozott már leendő két sógorának: Vatha Lászlót Sopronban keserítgette gyakran, most pedig Vatha Lórántot fullasztja bele fülig a fölösleges teendőkbe .
Hiszen Vatha Lóránt kötelessége volt most utánajárni a kis sógornő minden dolgának, amit is a legnagyobb szolgálatkészséggel vállalt: utánanézni, mikor és melyik vonattal induljon majd a keleti pályaudvarról, neki volt kötelessége beszerezni az összes szükséges iratokat, satöbbi, satöbbi.
Csak egyre vártak még: Vatha Gábor ama levelére, amelyben megküldi a hajójegyet s megírja a hajó nevét is, amelyre föl kell szállni majd a menyasszonyának, hogy felesége legyen végül a vőlegényének.

Közel voltak már a délivasúti állomáshoz, amikor Veér Márta - úgy a könyökével - megérintette Vatha Lórántot:

- Jól tudom én, Lóránt, hogy sokszor vagyok a terhedre és ha elmegyek egyszer , föl fogsz sóhajtani a megkönnyebbüléstől...
No, valld be csak!

- Tévedsz, kedves - mondta szinte ünnepi hangon a fiatalember.
- Örülni fogok, ha elindulsz végül, mert tudom, mennyire vár szegény öcsém.
De föl is sóhajtok ...
Márta, Márta, egytől-egyig szomorúak leszünk, ha itt fogsz hagyni bennünket!

Hanem akkor rájuk kiáltott valaki, balkézről és felülről:

- Hová, merre, Lóránt öcsém?

Megálltak, fölnéztek s ugyanakkor hangos jókedvvel kiáltott vissza Vatha Lóránt:

- Egy kis dolgunk van a városban, Zsiga bácsi!

Veér Márta viszont a zsebkendőjét lengette Babotsay Zsigmond felé, üdvözlet gyanánt.

Babotsay Zsigmond a vasúti állomással szemközti emelkedőn álldogált ezúttal is s - a világ és az emberek bajaitól nem érintve - fesztelenül verdeste pantallon-nadrágját egy vékony nádpálcával.
Kalapjánál disznósörte volt tapasztalható.

Babotsay Zsigmond eközben lekiáltott másodszor is, ezúttal a leányhoz intézve szavát:

- Hallom, húgocskám, hogy hamarosan Afrikába indul, ahol is hitvese lesz az én Gábor öcsémnek!

- Leszek bizony, Zsiga bácsi!

Babotsay Zsigmondnak ezekután egyetlen észrevétele volt mindössze:

- Ahogy én ismerem magát, húgocskám, a zulukafferek hazájában nem lesz nagyobb papucs az én Gábor öcsémnél!

Veér Márta csengő hangon kacagott fel.
És akkor kacagva kiáltottak vissza ketten:

- Isten áldja meg, Zsiga bácsi!

Babotsay Zsigmond - válaszképpen - kalapja karimájához emelte vékony nádpálcáját .
Kissé szórakozottan.

...Hanem az ősz is takarodni kezdett egyszer.

November vége felé járt s havat hullattak a felhők.
Egy ilyen napon megjött Dél-Afrikából a levél, amelyet oly szívrepesve lesett hetek óta Veér Márta.
A levélben megjött az elsőosztályú hajójegy s Vatha Gábor értesítette benne a menyasszonyát, hogy január harmincegyedik napján induljon el Budáról s ne is álljon meg Hamburgig.
Ott nyomban szálljon föl a Toledo nevű német hajóra, amely Fokvárosig fogja vinni aztán.

Én majd várni foglak a fokvárosi kikötőben, Galambom.
Elsőosztályon, kényelmesen fogsz utazni és ha igaz, február huszonhetedik napján a karjaimba zárhatlak .
Mert akkor fog befutni Fokvárosba a Toledo.
Kedves szüleidet, akik az én szüleim is, kérve kérem, kísérjenek el Hamburgig és csak akkor hagyjanak magadra, ha már a hajón leszel...
Istenem, de várlak!

Még egy odavetett utóirat is volt a levélben: hogy lakásul kibérelt már egy takaros villát a bányavároskában s most kezdi berendezni.
És a leány, ahogy a levél végére ért volna, felsóhajtott:

- Nincs több ilyen vőlegény a világon!

Alig két hónapja volt még hazai földön.

S észrevétlenül megkezdte a búcsúzást Veér Márta.
Fölkereste a barátnőit, akik könnyesen ölelgették össze még egyszer, ám ezek a könnyek, amiatt hulltak annyira, mert valamennyi barátnő szíve mélyéből irigyelte Veér Mártát.
A kelengyével is készen lett, amire elközelgett a karácsony.
Közösben ülték meg a Szent Estét s erre az estére természetesen Vatha László gyalogsági hadnagy úr is hazanézett Sopronból.
Ahogy találkozott volna a leánnyal, föllélekzett:

- Hallom, rövidesen pakolsz, egyetlen kis sógornőm...

- S te persze örülsz neki! - nézett rá kis szemrehányással a leány.

A fiatal tiszt kötekedő kedvében volt:

- Nem mondhatnám.
Az azonban mélységes megnyugvással tölt el, hogy nem vagy már Sopron városában.
Mert azóta biztosan párbajoznom kellett volna miattad ...
Hanem, hogy mennyi gondot okoztál nekem, amíg Sopronban voltál, hallod-e!

  • 1
  • 2
  • 3
  • 4
  • 5
  • 6
  • 7
  • 8
  • 9
  • 10
  • 11
Elte

Digitális Bölcsészet Tanszék Eötvös Loránd Tudományegyetem 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8. (Főépület) II. emelet, 201, 205-206, 210-es szoba

Hasznos Linkek

  • Verskorpusz
  • Cikk-kereső
  • Regénykorpusz
  • Drámakorpusz
  • Digitális bölcsészeti szótár
  • ELTEDATA
  • Digitális Örökség Nemzeti Labor

Friss hírek

Cimkék

  • Email: dh.elte.hu@gmail.com
  • Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8

Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE