ELTE regénykorpusz

Erzsiék távozásával Gyula emléke mindjobban elhomályosodott a sóti házban; egyéb nyoma sem maradt, mint ama verseskönyv, melybe előszót írt, s melyet csak Imruska szedegetett ki unalmas óráiban a Lombrosók mögül.

Neve csak Döme bácsi ajkán fordult elő, ott is az obligát "gazember" jelzőhöz tapadva: s ez a "gazember " jelentős árnyat vetett a "hősre ", a "zsenire ", akinek szobra úgy épült föl róla Imrus lelkében, ellenőrizhetetlen forrásokból, mint a buckák épülnek a szélhordta homokból.

A buckának épp az árny adott reliefet; Imrus forradalminak érezte ideálját, s a félénk, agyonfegyelmezett kisdiák elnyomott lázadó ösztönei formálták e szobrot.

Imrus rajongását regényes fantáziák fűtötték.

Ó, a régi , romantikus idők, mikor ilyen hősök éltek Sóton, pénz és vér folyt, s a Szerelem vörös holdvilága égett!

Más emberek voltak azok.

Imrus Vernétől Jókaiig nőtt már , s a régi magyar világról álmodott: de hova lettek ama regényes, betyár, úri magyarok?

Elevenen fakultak ők holttá, mint az emlék: Wintersberg báró tönkrement , megnősült rangján alul, és állást vállalt a kataszternél; Gőzsy Pepi ivott még búvában, de már nem bírta úgy, mint régen; az ivás megtörte, elbibircsósította, s új adósságokba merítette, pedig már nem volt mögötte a gádorosi szőlő.

Ezekben bajos volt a régi legendák hőseit fölismerni, mint ahogy anyjában is nehezen tudta elképzelni Imrus a Regényes Szerelem hősnőjét (minden elfogultsága mellett bizonyos ingerültséget érzett vele szemben, hogy olyan asszony, mint más ) .

Mindenki elváltozott, az egész világ szürke lett, mintha gonosz varázsló bűvölte volna azzá; elvesztette színét, ragyogását, "az a gazember" zsenit és hőst jelentett ebben a világban.

( Mikor töri szét már valami csoda ezt a szürkeséget?

Imrus hosszú nyári éjeken a hulló csillagokat leste, s novemberben fölujjongott az első hóra: de ezek szegényes szenzációk voltak.

Tavasszal nagy zivatarok jöttek, s a sóti hegyeken is megszólalt a "viharágyú" felvilágosult korunk szellemében nagyokat pufogva az üres égbe.

De Imrus talán üstököst várt hullócsillag gyanánt, s nem bánta volna, ha az ágyúk ég helyett a földnek szegződnek; talán háborút kívánt vagy más valami nagy fölfordulást, akármit!

Imrusnak a lélegzete is elállt - éppúgy, mint Miskáé -, mikor, csak három évvel a dicső millennium után, az ellenzék megtagadta a költségvetés megszavazását, s kiütött az exlex, a törvényen kívüli állapot!

Ó!

Miska valósággal megrendült ekkor - a jogrend megingását látta, melybe életének értelme beépült -, de Imrus mint egy nagy örömre és szenzációra nyitotta rá szemét: mi lesz most?

- Valahogy csak lesz, mert úgy még sohase volt, hogy sehogy se lett volna - mondta a macskabajszú kormányelnök, s ez a Kor macskabölcsessége volt: csakugyan nem lett semmi fölfordulás.

A Gép forgott tovább a maga lendületével, a történelemből politika lett már, s az élet be volt biztosítva minden kaland ellen.

Így az országban - és így volt ez Sóton! - a magyar virtus kialudni látszott, s már a Regényes Múlt kalandjait is nehéz volt hinni, noha hőseik még éltek, vagy éppen azért - hősnek csak Gyula maradt, aki jókor, dicsőn, rejtelmesen eltűnt, legendák fényétől bearanyozva: mert neki züllése is legenda volt.)

De másrészt ez a hős is csak titkon, s mintegy rossz lelkiismerettel lehetett hőse Imruskának: mert tisztelet, kötelem és vérségi szálak azokhoz fűzték őt, akiknek okuk volt gazembert és rontót látni benne; s a kisfiú lelkének legbenső szobájában tisztelet, tekintély és áhítat ült.

De minden tisztelet elkuszálódott itt: "Tiszteld atyádat és anyádat !" - mondja a parancsolat, de hogyan tisztelhette Imrus apját és anyját egyszerre s egyformán?

Mindazáltal Miska magasan állt, s liberalizmusa szinte elsimította a kuszált szálakat: mert ki volt liberálisabb ember őnála?

Imrus jókor megtanulta tőle, hogy emberi elfogultságok és ellentétek nem számítanak; hogy mind a két félnek igaza lehet, mint két pártnak, mely egyformán jóhiszemű; Miska igazán nem volt az az ember, aki azt hitte volna, hogy kizárólagos birtokában van az igazságnak: ó, szegény Miska! ha az lett volna, talán nem rágták volna meg éltét a kételyek.

Miska önállóságra nevelte fiacskáját, s a Dömével jelenlétében lefolyt szenvedélyes viták után maga biztatta őt, hogy a Döme érveit is fontolja meg, mert hátha annak van igaza?

Miska pártatlan bíróként tisztelt minden emberi álláspontot, mint ahogy tisztelt minden embert és minden emberit, míg a büntető törvénykönyvvel nem ütközött; mint ahogy tisztelt minden vallást, fajt és hitet, fiát is rászoktatván, hogy mindegy az , keresztény vagy zsidó, pogány vagy eretnek, csak becsületes ember s jó hazafi legyen!

( Ebben egyébiránt még tanárai is megerősíthették Imrust, pap létükre : egyetlen zsidó fiú lévén az osztályban, azt úgy pártolta ott mindenki, elnézéssel és különös jóakarattal, mint valami szegény beteget, ki érdemetlen szenved.)

Így tisztelvén minden embert és emberit, talán rendbe jönnek a kuszált szálak : mert az ember nemcsak hitből és meggyőződésből áll; hanem húsból, vérből, érzésből és szenvedélyekből is; s nem kell -e tisztelni azokat is, pártatlanul, s Istenre bízva az ítéletet?

Senki sem lehet bíró a saját ügyében, s Miska nem is bíráskodott abban; de Imrusnak a hősök mellett bíróra is szüksége volt, mert már-már maga lett a bíró, s az ő ítéletei rettenetesek voltak.

Néha valósággal halottszagot érzett maga körül, a magában hordott csöpp, friss élet úgy égett , mint bűn és furdalás, ecet és epe.

Iszonyatos titkok lestek az életben, és halálos bűnök, melyeket nem lehet kikerülni: s talán a legnagyobb hősök a legnagyobb bűnösök.

Ilyenkor jólesett apja felséges hallgatásához, megbocsátásához és liberalizmusához menekülni, mely az egyetlen szilárd pont volt ebben a káoszban - noha ehhez is fért még egynéhány noha és vajon.

Miska ítéletei csakugyan éppoly komolyak és megbízhatók voltak, mint valaha; és minden szava ítélet volt, nem mostani hangulata szerint, hanem változatlan elveinek paragrafusai alapján kimondva.

Ki jobb nevelő az Elvek emberénél? s aztán nem volt -e mégiscsak ő a valóság, akihez képest ama "hős ", "költő" és "zseni" csak rossz lelkiismeretű ábránd marad?

Mindazáltal Miska bölcsességébe ez idő tájt bizonyos túlzások, hogy ne mondjam, fantasztikus vonások jelentkeztek, melyek nem ellenkeztek az elvszigorúsággal, sőt éppen abból folytak, de bizonnyal nem jól illettek régebbi józanságához.

Elmondtuk már, hogyan ritkultak meg apa és fiú régi sétái: Imrus szinte dacosan tért ki már előlük, s megmagyarázhatatlanul valósággal sértve érezte magát, ha apja valamit mutatni akart neki; a válasz ilyenkor nem az volt már, ami régen , hogy:

- Elég szép!

hanem az:

- Láttam már!

A lecke és a latin szavak nem hozták már közelebb őket, mert Miska tudása kifogyott; s erre az időre esik Miska különös elfásulása is: mert meg kell vallani, hogy mikor Imrus halottszagot érzett maga körül, ez a halottszag bizonyos részben apjából is áradt.

Miska beszélgető társa Imrus helyett most Döme lett; a gépies viták meg nem nyugtatták, de elkábították; hivatal, whistezés , újságolvasás megtették a többit.

Sőt a kaszinóba járt, s leszállt a tarokkig.

De nyár közeledtén, Imrus kedvéért is, kaszinó helyett megint a Csörge-tóra ment , gyalog sétálva ki a poros országúton, s e hosszú sétákon váratlan új tárgyra akadtak, ami összehozta őket; oly pontra, hol (szellemileg értve) erősebb volt az ár, mint a gát.

Kivált visszajövet, estefelé már - míg előttük a város fehér fellegbe burkolózott, s egy-egy szembejövő szekér oly port vert föl, hogy percekre félre kellett állni az útból - Miska erkölcsi és jogi világnézetet fejtett ki fiának, s Imrus fölnyílt, föloldódott, mint soha tán annak előtte; közömbös témából eredt a szó, s átmelegedett, mint labda a kézben.

Exlex, politika: s Imrus már a világ fölött állt; szűz komolysága felnőttebbnek mutatta őt Döme bácsinál ; Miska elfeledte, hogy gyermekkel beszél, s feledése Imrusban hasonló feledést indukált: mint két zsilip, ha egyszerre nyílik meg; Imrus új meg új témákat vetett föl; kérdései kifakadtak, mint források a meglazult földből.

De nem tényekre volt ő kíváncsi, inkább apja állásfoglalására a tényekkel szemben; s néha egész jóhiszeműleg kérdezte azt, amit úgyis tudott, keresve a legkényesebb tárgyakat , szomjazva a bíró liberalizmusát.

- Api, mi volt az a Dreyfus-ügy? - kérdezte például, csalhatatlan ösztönnel tapintva meg Miska centrális problémáját: mert az ártatlan kapitány az Ördög-szigeten valóságos szimbóluma volt az emberi ítélet gyarlóságainak, mely ezerféle körülménytől függhet, holott az Igazság csak egy és független.

Miska , helyesen, az Igazság himnuszát hangolta gyermeke fülébe; Themisznek nem szabad visszahőkölnie Justitia elől, mert Justitia mindig diadalmas: a nap kisüt, s az ártatlanság előbb-utóbb kivilágosodik.

- De ha kivégezték volna Dreyfust mint árulót ...? - ugratta tovább a témát Imrus , nem egészen találomra; mert jól ismerte apját, mint egy hangszert: tudta a húrokat, melyek hangot adnak.

A hivatalos gyilkosság iszonya eleven komplexum maradt Miskában; s ha idáig az obligát Justitia szócsöve volt ő csak, e ponton meggyengült, s túlzásokba lendült: ez a pont volt az, hol ama bizonyos " fantasztikus vonások" jelentkeztek.

Imrus finoman megérezte, s valami gourmand gyönyörrel szívta e fantasztikumot, mely a halál éles árnyékával szinte hősivé avatta a bűnt: pikáns avatás ily józan bírói ajkakon!

Lét és nemlét problémái lestek a háttérben: mert nem vagyunk -e mind halálra ítéltek?

De Miska alapjában praktikus ész volt, idegen minden metafizikától: elismerve az Isten pallosjogát - bár csak az Istenét! -, fantasztikuma erkölcsi fantasztikum maradt, ama regényes liberalizmus, melyet közelebbi, sőt frivol kérdések elegendők voltak fölizgatni , nem csekélyebb világproblémákig: mert nem pikáns és ámulatos világ -e ez, hol az Igazság, kerülve a "nagyok pitvarait ", gyakran a legváratlanabb helyeken búvik meg?

- Igaz, hogy Dreyfus zsidó? - csendült a közelebbi s valóban frivol kérdés , ravaszul, mert Imrus előre tudta a feleletet, s élvezte, mint egy paradoxont: e feleletben miniszterek s generálisok húzták a rövidebbet a zsidóval szemben, ami csakugyan kalandosan hangzott; mert nem gúnyolni és szánni való -e a zsidó?

Imrus szomjazta e kalandos tanítást apja tekintélyes s komoly ajkairól; Imrusban volt valami - ős arisztokratizmus gyermeki csökevénye -, amit ilyenkor mintha visszájáról csiklandoztak volna; s épp ezt a csiklandozást kívánta.

Imrus perverzen tapadt a témához, s Miska, látva fia fölcsillanását, hajlandó volt azt végletekig vinni - miáltal különben nem jutott önmagával ellentétbe, mert Miska mindig makulátlan demokrata volt, annyira, hogy nemesi előnevét is eltitkolta fia előtt, s eldugta a címeres pecsétnyomót.

Miska Vörösmartyt citálta erre, diákkora kedves poétáját:

Mintha nem őstől származnál, légy tetteid által Őse családodnak , s a haza áldani fog !

A pattogó disztichon furán kiadta a lépések ütemét, melyek egyformán s katonásan verték a port az országút eperfái alatt, s a két lélek, akár két pár láb , összezengett ebben az ütemben.

A gyermek kalandvágyó ideálizmusa találkozott a Miska kissé megzavart és túlzökkent ideálizmusával, még egyszer föllobbantva apa és fiú közt a boldog intimitást, ahogy föllobbanhat elhidegült szeretők között , szinte valami perverz orgia jellegével; mert nem volt -e például perverz gondolat , Miskának, kit minden szembejövő megsüvegelt, s Imrusnak, kivel tanárai is megkülönböztetetten bántak, mint ily nagy úr fiával, s aki különös idegenkedést érzett, ha nagyanyja vincellérjével kezet kellett fognia, abban kéjelegni, hogy a szurtos zsidó fia mily szent és nagy ember lehet, szentebb a római pápánál: sőt maga Krisztus is zsidó volt, mint Miska nem átallta megjegyezni, már túlozva a hatásokat, sikertől ittas hisztrió módjára, noha ez egyébként annyira távol állt jellemétől.

De most mintha minden gát fölszakadt volna: különös tavasz volt ez , mindenféle áradás ideje, s Imrus szívét borzongás futotta át; mert nem szent nevet profanált -e apja?

S a ciszterci papok kisdiákja úgy élvezte ezt a borzongást , ahogy a bűnös szerelmes élvezi bűnét.

- De...

Zola nem volt zsidó? - kérdezte megint Imrus, izgatva tovább a perverz démontól, hogy tekintélyes apai ajkakról jót halljon a tilos, kikiáltott , erkölcstelen író felől, kinek könyveit olvasni is meggyónni való halálos bűn volt .

Miska tisztelte Zola bátor, férfias fellépését, s szívesen beszélte el Imruskának - aki már francia szavakat is böngészett - a J'accuse -cikk kissé naivul leegyszerűsített történetét.

A démon azonban nem volt kielégítve, s a kis provocateur újra megszólalt:

- A Szadi tanár úr azt mondotta Zoláról, hogy aljas és erkölcstelen író.

Miska bizonnyal nem akarta a tanári tekintélyt sérteni, sem fia vallásos nevelését befolyásolni: elvei s éppen liberalizmusa tiltották ezt; de nehéz volt, hogy egy-egy árnyalattal túl ne menjen a határon, mikor a papi elfogultságot kellett magyaráznia.

Miskában titkos öröm dolgozott, a féltékeny apa kéjes fölénye, ki visszahódítja fiának lelkét a gyermekrabló iskolától: öntudatlan bosszú az átszenvedett magányosságért, melyre Imrus iskolai lekötöttsége ítélte.

E diadalban a gaudens tertius [ 28] Zola volt: Miska koncedálta, hogy könyvei nem valók gyermeki kezekbe, sőt megígértette Imrussal - korán tanítván őt férfias szótartásra -, hogy nem cseni ki azokat idő előtt a Lombrosók mögül, hol néhányat rejtegetett; Miska maga is aggályosnak találta e könyvek korlátlan szókimondását ; de tiszteletre méltó őszinteséget és bátorságot érzett a szókimondásban, melyet számára a J'accuse póza interpretált, s ilyen értelemben beszélt róla Imruskának: mert a világ gonoszságai és piszkosságai előtt nem szabad behunyni szemünket, hanem férfiasan szembe kell nézni velük! ebben a világban fogunk élni, s a mi hivatásunk tisztábbá, szebbé tenni majd!

Bölcs és apai nevelő szavai: de az ördög nem alszik, s a szavak mögött különös érzések rejlettek, mint áradáskor sárban áll a búza, noha azért a kalászok hibátlan sárgállanak, s a tájkép szemlélője semmit sem vesz észre.

Miskában is titkos mocsár hullámzott meg ez áradó tavaszon: a beszélgetés kényes témákat súrolt ezen a ponton, Zola könyveinek tartalmáról csakugyan nehéz volt beszélni tiszta gyermeki füleknek; de Miska különös kísértést érzett, hogy ne kerülje a kényes témákat; apai lelke megborzongott a gondolatra, hogy szavaiban az élet talán félve sejtett titkai először állnak kimondva a szűzi lélek elé, s mint valami szerelmes szomjazta a teljes intimitást, még ezekben a legkényesebb dolgokban is, sőt éppen ezekben! noha elérni nem tudta.

Mégis: zsilipek törését érezte, s ez az utolsó tavasza a szerelmes apa tavasza lett, valóságos szerelem tavasza; ámbár Miska félénk szerelmesként ürügy alá takarta vágyait: Imrus már nagy fiú, s apai jog, sőt kötelesség diszkrét dolgokról is beszélni vele!

De Imrus oly elfogultan hallgatott, s oly tartózkodó egyszótagosokban felelt vagy kérdezett, hogy Miska szinte olyan érzést érzett, ami nem is a nevelő, hanem a csábító érzése, s valósággal megszégyellte magát, mint aki egy tiszta lelket szennyez be szavaival, holott azok elég ártatlan szavak voltak ahhoz a fantazmagóriához képest, ami Imrus lelkében kavargott: mert Imrus, ámbár büszkén állta ígéretét, és nem nyúlt a hírhedt könyvekhez, titkon kéjes iszonnyal gondolt egy képzeletbeli Zola-regényre, mely valóban meztelenre vetkőztetné a világot , végső hősiességgel rántva az utolsó lepleket e szomorú modern idő illedelmes és rab emberéről...

E különös sétákról mind a ketten bizonyos lelkiismeret-furdalással tértek haza ; Miska mindazonáltal fölhangolva, mint ittas ember, ki már semmivel sem törődik ; Imrus fáradtan és álmosan, mégsem bírva elaludni, félve az álmoktól!

Álmai rettenetesek tudtak lenni: például siralomházba álmodta magát, és a kivégzésre kísérték; gombostűt vitt ágyába, hogy el ne aludjon.

Mihelyt sötétség lett , álmossága eltűnt: helyét valami éber szégyen és marás foglalta el, maga se tudta , min?

Mintha a gondolatnak abban a nagy szabadságában, melyet apja szavaiból oly szomjasan szürcsölt, valami tilos, valami istentelen volna.

Miska győzelme nem volt oly teljes a lélekigázó Iskola fölött; a tanárok papok is voltak, s kezükben minden lelki fegyver: kulcs, háló és horgony.

Miska lehetett liberális; de vajon liberális lehet -e az Isten? kinek törvényei nem hajolnak, s a legkiválóbb pogányt vagy hitetlent is pokolnak jegyzik.

Dives Plato, pauper Cato , magnus Aristoteles, ceciderunt in profundum ...

[ 29] Modern nevek nem méltatlan folytatják e tragikus menetet a kénköves Gödör felé.

- Renan, Rousseau, Voltaire, Diderot, d'Alembert és a többi istentelenek ...! - harsogta Szádi Márk, az ifjú hittanár, úgyszólván naponta, s Imrus már apját látta a sor végén, ki egyház átkával sújtott könyveket olvas, és sohasem gyón meg, sőt templomba is csak Szent Istvánkor megy, vagy a király névnapján, hivatalból : mintha csak nőknek és gyermekeknek való volna az imádság.

Bizonnyal, férfiak nem jártak templomba Sóton akkoriban - hacsaknem a báró Wintersberg -, s Imrus, kicsi férfi, jól ismerte nemének kollektív állásfoglalását az ismeretlen, hatalmas és túlontúl hallgatag Istennel szemben.

De micsoda hősnek kell lennie, ki az Istennel küzd!

Imrus megborzadt e felnőtt férfiak érthetetlen nyugalmán s közönyén, kiket pedig haláluk után a rémes alternatíva vár: örök pokol vagy megsemmisülés!

A halál jöhet minden pillanatban; "az ablakon át" - mint Jeremiás mondja; s aki elalszik, nem tudhatja, fölébred -e még ezen a világon?

Imrus mélyen nyomta combjába az álom elleni gombostűt, a húson át szinte a csontig , tanulmányozva közben a szúrás nyomán fölfakadó érzéseket.

Mily semmi a fájdalom ! milyen könnyen kiállna ezerakkorát is, inkább, mint a megsemmisülés gondolatát !

Fiatal élete tiltakozott az örök álom ellen.

Mik lehetnek a pokol kínjai, hogy szelídebb sorsnak látszhatik náluk: semmivé válni!

Iszonyat ez!

Imrus összekulcsolta kezét a paplan alatt, hogy hitetlen apja lelkéért imádkozzon : önmagát ezúttal hívőnek tekintve, ami mégis a legbiztosabb óvatosság, mely számol minden lehetőséggel!

( A Pascal pari-elmélete volt ez, egy gyermek lelkében rekonstruálva.)

Bár lehet -e hitet erőltetni, hol egyszer fölébredt a kétely? s mit ér az ilyen ima?

Imrus kétségbeesve iparkodott nem gondolni kételyeire, mint ahogy a mesebeli embernek nem szabad gondolni a vízipápára; de már egy másik kétely érett benne, még rettenetesebb.

Mit használ a hit a javíthatatlan bűnösnek?

És Imrus bűnös volt, titkos, ocsmány bűnnel.

Az éj vádolta őt; a kis Jézus képe vádolta a falon; ki gyakran látta őt a derengő sötétben saját meztelenségeiben gyönyörködni, oly gondolatokkal, melyeket bevallani is halálos szégyen volna.

A legnagyobb bűnöst is kész bocsánattal várja az Isten gyóntatószékében; egyedül Imrus az, ki soha, soha nem vallhatja meg bűnét: oly képtelen, oly aljas!

A tiszta és szemérmes fiúcska arca égett a sötétben, amint bűnére gondolt, s újra húsába nyomta a gombostűt, gyötörve magát , mint az aszkéták, nehogy megint elfogja a rossz vágy.

Nem a Pokol miatt vagy félelemben az Isten kezétől: ó, hisz ő már úgyis örökre kárhozott! ennyi szentségtörő gyónással a vállán! (mert az iskola gyónni kötelezte, de gyónása hazugság volt és bűnös elhallgatás ).

Ő evvel a titokkal fog meghalni, egy ingváltáskor óvatlan lerántva a skapulárét, mely megvéd a bűnös haláltól: mert az Istent nem csalhatja meg senki a végső percre tartott bűnbánattal.

Ezzel a titokkal fog élni! sohasem lesz oly rendes ember, mint más! hacsak más is nem él ily titokkal, hazudva csak a mosolyt és közönyt: micsoda szennyes, szörny világ ez akkor!

Már nem imádkozott; közelebb volt valami átokhoz a kegyetlen és süket Isten ellen... ellankadt...

Sötét daccal nézett a sötétbe, mígnem minden gombostű dacára erőt vett rajta a fiatal álom.

Éjfélkor fölébredt, izzadtan, vergődve , mocsaras álmok utóízével s oly képzeletekkel, melyeknek már nem tudott ellenállni : minden mindegy!

Api szobájából vékony fénysáv jött át az ajtó résén.

Miska éppen most ment lefeküdni; a fénysáv megmozdult és elindult, amint vitte a lámpát, söpörve a padlót, a falat, a fogasról függő ruharémeket.

Most az ágyhoz ért, s végigsöpörte a fiú vonagló testét is, mely remegve s mégis dacosan kitakarózva borzadta végig a fényes érintést, mint egy kutató isten gonosz ujját.

Imrus már nagydiák volt, de nem oly eminens, mint annak előtte.

A sóti gimnáziumban a tanulók rangsorára is kiterjedt a konzervatív szellem: aki egyszer tiszta jelest szerzett, annak nehéz volt elveszteni ezt a méltóságot; ám visszaszerezni, ha egyszer elvesztette, szinte lehetetlen.

Imrus az első években úgynevezett "osztályaranyat" vitt haza; kedves, nyúlánk, úrias alakja jól hatott a záróünnepélyek dobogóján, mikor kilépett a jutalmat átvenni; a tanárok nem szívesen mondtak le erről a hatásról.

De lassanként észre kellett venni, hogy Imrussal baj van: szórakozott volt, nem figyelt az órákon, s valami sajátságos apátiával fogadta az iskolai dolgokat: az esze máshol járt.

Imrus ez időben talányossá vált; szótlan és kamasz lett; társai előtt sem volt már orákulum .

Valamikor rajongva kísérték csapatostul haza, lesve, hogy segítsen a leckében , vagy elkészítse dolgozatukat; ma már inkább a Várkonyi Bélához fordultak, a Várkonyi tanító fiához, pihent ész és korrekt ambíció megbízhatóbbak lévén az úri tehetségnél.

Imrus magára maradt sötét gondolataival; kivetettnek érezte magát ; hangja rekedt lett, mozdulatai félszegek.

- Mi bajod? - kérdezte Miska különös érzéssel.

Hogy kamaszodik ez a gyerek!

- Semmi, semmi! - sietett Imrus bizonykodni, mint kit rajtakapnak: mert néha azt képzelte, hogy beteg, napról napra sorvad, talán valami rettenetes betegsége van , amit maga okozott magának.

Sötéten tűnődött: lehet -e még rajta segíteni? lesz -e még belőle olyan ember, mint más?

Időnként fogadalmakat tett magában, hogy összeszedi magát, hogy új életet kezd, hogy ezentúl csak a leckéire gondol! hogy gyötrő szennyeit meggyónja, s avval örökre eltemeti!

De a gyónás mindig nehezebb lett, a grammatika és algebra egyre zavarosabb; s Ritter, a szigorú számtantanár , ki is jelentette egyszer a pad fölött:

- Maga, Sátordy, csak a régi dicsőség morzsáiból teng még!

- Ez már a hosszú nadrág korában volt, s a kíméletlen szavak nagydiákokat megillető magázással hangzottak el.

Imrus megriadt; mint az alkoholista, kit züllöttségének tudatára ébresztenek; örvény nyílt előtte.

Szekundák ugyan nem fenyegették, de kettesek: s egy kettes neki nagyobb tragédia, mint sok sufficiens [ 30] tanulónak a szekunda!

A sóti gimnázium légköre a túlfeszített ambíció volt.

Itt már régi jezsuita tanodák szelleme élt.

A jeles diákokat tanították; a többit csak nevelték; azaz fegyelmezték.

Holt tömeg volt, s szívesen engedték át az állami reálnak.

- Menjen a reálba! - ezt majdnem oly megvetéssel mondták, mint azt, hogy: - Menjen inasnak!

- Mindenben győzhetett az Állam: az iskolában az Egyház tartotta a pálmát.

Bizonnyal ő oktatta a nemzet elitjét: s akié az iskola, azé, mondják, a jövő.

Ám ebben az iskolában az oktatás is fegyelmezéshez hasonlított, mint a nevelés: bemagolt szabályok s gépies alkalmazás, a legjobb esetben.

Aequor, marmor és a cor Semlegesek mindenkor ...

A némettanár szinte kérkedett, hagyományos hazafisággal, hogy németül maga sem tud; de matematikában a képletek s a történelemben az évszámok szigorú diszciplínát adtak; s a latin nem is valaha élt nyelvnek, hanem szándékosan konstruált észtornának hatott - Várkonyi Béla, paraszt nagyapjától öröklött eszével, le is vonta ezt a konzekvenciát:

- Az egészet a tanárok fundálták ki!

- S büszkén húzta vállát, mintegy jelezve , hogy nem fundálhattak ki oly nehezet, amiben ő könnyedén jeles nem lesz!

Imrus nem győzte ezt a versenyt.

" Magolni" képtelen volt, s unt minden ismétlést; könyv nélkül csak azt tudta, ami valaha megragadt figyelmében; s mi haszna a megszakadt fonalat újra felvenni a másik végén?

Imrus egymás után "bagózott be ": nem álltak rendelkezésére a fürge és kész versikék s képletek.

Osztályfőnöke már elégségessel fenyegette; a magyardolgozatokon kívül semmi sem sikerült neki; valami fátum üldözte őt, s bizony több tárgyból is bőven megérdemelte az elégségest, noha azt a tanár maga sem gondolta komolyan.

De ő komoly örvényt látott maga előtt; tragikus Damoklészként, vagy még inkább megvert kutya módjára, amikor kijött az osztályfőnöktől, végig a hosszú tanári folyosón, melynek klastromos ívei alatt oly büszkén járt azelőtt, egyike a kevés választottnak, kik a professzori cellákba bejáratosak.

Mit fog apja szólni? s Döme bácsi, ki előtt eddig csak vállvonva beszélt az iskolai dolgokról? s hogy diadalmaskodik majd Várkonyi Béla, ki bizton osztályaranyat nyer, noha ostoba hencegő és közönséges magoló!

Imrus elvesztette hitét a sors igazságában; fatalista lett és babonás; vigyázott, hogy mindig jobb lábbal lépjen ki az ajtón, s egy bizonyos oldalán járjon az utcának (amelyiken akkor ment, mikor jól felelt ).

Ha tanárt látott, összerezzent; még a gatyás parasztot is zircinek nézte, ha sötét köténye volt; nem örült már mosolyogva , csillogó szemmel az osztályfő elé, hanem ijedten kapta le kalapját:

- Laudetur Jesus Christus !

Az iskolában minden napja egy izgalom volt; az óraközi szünetek szívszorult " drukkokban" teltek el; órákon remegve figyelte a rettenetes "noteszt ", csakúgy , mint az utolsó szekundás; és a reggeli diákmiséken egyetlen imádságba feszült lelke a bosszúálló és szeszélyes Istenhez:

- Add, Uram, hogy még csak ma az egyszer ne feleljek!

A csörge-tói estéken még fölengedett ez a félszeg feszültség: ha járás, friss levegő és elröpített fantázia pillanatra enyhítették e rab fiatalság fuldoklását ; mégis Miska egy idő óta mind kielégítetlenebbül érkezett meg a hosszú sétákról : mint a babonás szerelmes, ki nagyszerű és végső föllobbanás után hirtelen, ok nélküli elapadását szimatolja már az intimitásnak, mely oly boldogságot ígért !

Néha kedvetlenül nézett Imrusra, kinek mintha régi, gyermeki szépsége is csökkent volna; mígnem egy este - a séták ritkultak, az idő is esősre fordulván - értesült fia iskolai hanyatlásáról is.

Ugyanis Lesinszky Ipoly, a történettanár - ki pap létére lelkes függetlenségi és kossuthista volt - az új Katolikus Kör helyett most is a kaszinóba járt, ahova Miska is, és míg Imrus otthon görbedt a latinlecke fölött, el-elkószáló figyelemmel s negyedórákra rajtameredve közben a mitológia egy-egy pőre képén - nem sejtette, hogy a tarokkasztal füstös Olümposzán róla folyik a tanács.

Apai hiúság érzékeny minden sebre; Miska mégis bizonyos nem kellemetlen várakozásokkal sietett haza: úgy érezte, hogy kezében tartja a gombolyag végét , mely az ő fia lelkének gombolyagja: csak el kell indulnia ezen a szálon, s bizonnyal eljut a titkokig, melyek apai szívét izgatták; mert mi lakhatik e diáklélek mélyén, ami elvonja őt tanulmányaitól - ami erősebb, mint minden diákság és diákambíció?

Egy új kitárulást várt az apai pirongatás és bűntudat nyomán : szeretetteljes szigor hozza közel hozzánk az ifjúi lelket!

De a fonál az első szónál kezében szakadt; Imrus kurta, bár illedelmes ígéretekkel felelt, s Miska ezt kitérő válasznak érezte: jobb szerette volna, ha makacskodik, ha sír.

- De hát mi volt az oka, hogy így elhanyagoltad magad?

- Nem tudom - felelte a fiú.

A serdülő lélek dacosan bezárult, s Miska különös sivárságot érzett, mint egy ablaktalan ház előtt.

Mit értek a csörge-tói séták ? mit ért beszélgetni Zoláról, Dreyfusról?

Miska egész más valamire szomjazott, s alapjában tudta, hogy lehetetlenre szomjaz.

Mit ér minden külső és művelt nevelés ?

Fia egyedül van és messze tőle, s ezen nem lehet segíteni: egyedül kell őt hagyni , mint ahogy egyedül van ő maga is, mint ahogy egyedül kellett hagyni azt a másikat is - az anyját!

Miska nem erőltette Imrus bizalmát: ez nevelési elveivel s a férfias méltósággal ellenkezett volna.

Csüggedve bevonult lámpájával íróasztalához, ahol annyi év múltán még most is ott hevert az Észjog.

Semmi sem változott; csak az ő szájában csügg a csibuk helyett már csak szivar - mert az orvos megtiltotta a pipálást.

Miska leült a vén "gondolkodószék " -be, s folytatott egy megkezdett levelet - választ a javíthatatlan Erzsinek egy nemrég kapott levelére, ki a rokonság és barátság örve alatt hosszasan értesítette Miskát a maga és leánykái sorsáról az idegenben: hogy állásában már megerősítették, hogy Gittát beíratta a gimnáziumba magántanulónak, s tanácsot kért tőle, jól tette -e? s hogy megírja -e Döme bácsinak? stb.

Miska kissé sajátságosnak találta a hosszú levelet , de udvarias ember létére kötelességének érezte megfelelni.

E foglalkozás kissé eloszlatta keserves hangulatát, s csak mikor készen volt a levél, bámult hosszasan a beírt papirosra, ezúttal Nellire gondolva, akire mostanában nem szokott gondolni.

Nelliről eszébe jutott "a Nellinek kisebbik fiacskája, a Gyulától való, akinek csak létéről tudott, még a nevét sem ismerte (azt hitte , hogy Gyulának hívják ).

Ez a gondolat valami helyrehozhatatlan sötétséggel hatott ; Miska lelke ijedten röpült vissza Imrushoz, a saját édesgyermekéhez; noha ott sem várta megnyugvás.

Könnyek ostromolták belülről szemeit: de férfi volt, és nem sírt.

Fölvette a szivart, mely a levélírás közben kialudt, s újra meggyújtotta; a csípős keserűség marta nyelvét.

Majd fölemelte megint a lámpást, hogy aludni térjen; s a fénysáv ismét végigsöpört az Imrus szobáján, a padlón, az ágyon.

Imrus nem aludt; elképzelte az apját, a nagy, erős férfit, kezében a lánggal; s a mozgó fénysugár most úgy hatott rá, mint titkos fáklya, betlehemi csillag!

Imrus nem aludt, noha rég lefeküdt, beállítva az ébresztőórát.

Ezentúl a kakasokkal akart kelni, egészséges, friss, hajnali munkára!

Apja szavai fölrázták őt, jobban , mint mutatta: talán épp azért restellte mutatni, mert oly fájón érték.

Igen ! büszkén hallgat! de új életet kezd! tettei beszélnek!

Majd egyszerre fog meglepni mindenkit!

Újjászületik, mint ama Zöld Vadász, erős akarattal, hogy a csorbát kiköszörülje!

Noha a tanév vége felé jár, s csak csoda segíthet: de nem hallotta -e százszor apjától, hogy az igazi férfi nem hátrál meg?

- Akarat, munka és egészség: ezek előtt nincsen lehetetlen!

- Imrus elhatározta , hogy reggelente övig hideg vízben mosdik, s mindennap eggyel többször emeli föl az apja által kapott súlyzókat, amik most a sarokban porosodtak.

Egész más ember lesz.

Egészségtelen gondolataira, rossz kívánságaira... titkos bűneire ... hirtelen kivirágzott optimizmusában szinte már úgy gondolt, mint valami rég múlt dologra: soha, soha többet!

S talán, ha így él, az Isten megadja az erőt az igaz gyónásra is.

Még semmi sincs elveszve!

S erős fogadást tett, nem is a jeleseket kötve le az Istentől jutalmul - melyeket a maga erejéből akart megszerezni -, hanem apjáért ajánlva föl jószándékait, mint régi szentek pogány szüleikért: hogy az Ég világítsa meg, s ne hagyja hitetlenül halni.

Hősnek könnyebb, ha nem csupán magáért küzd!

E fantasztikus háttérben gyermeki érzések törtek ki, egy eltorlaszolt fiatal erő lelt rést, szinte valami boldog fölszabadulással.

Most lepattant az átok, s meg fogja mutatni, Várkonyi Bélának és a többieknek, mire képes!

Főleg a korán kelésben kéjelgett, s pompás ütemben pattogott benne egy bolondos mondóka (ezt is apjától tanulta valaha, hogy a makacs rö betűt gyakorolja):

Répa, retek, mogyoró: Korán reggel ritkán rikkant a rigó !

Alig is aludt; ritkán fölriadt, még mielőtt szólt volna a csengő.

Lázzal , tetterővel vetette be magát az új életbe.

Ilyes fogadalmat nem most tett először ; de most volt valami, ami nem engedte hevét másnapra lehűlni.

Éppen a feladat képtelennel szomszéd nehézsége!

Itt nem lehetett kételkedni, halogatni: az idő rövid volt, a vizsgák sürgettek; s mi izgathat egy kis Jókai-hőst, ha nem ilyen bravour?

Még egy gondolatra sem adott magának ráérést ; mindennap számon vette eredményeit, mint egy kis hadvezér: s csakugyan jót tett e lelki diéta.

A hadvezérek egészségesek.

Imrus feledte sötét tűnődését ; mindazáltal nem kell hinni, hogy fogadását mindenben beváltotta.

Emberek vagyunk , s a serdülő még duplán is ember: lelkesebb és szennyesebb egyszerre.

Az ördög ravasz ellenség, s cselből hagy előnyöket.

Elmaradván a sötét tűnődések, a fantasztikus fogadalom is bolondságnak tetszett.

Semmi tűnődés, semmi fogadalom !

Ez az új szabály is valóságos babona lett benne: Imrus bűnös volt újra, mint minden emberi hús; de vidám és munkás, s már közel a diadalhoz.

Mert az akarat valóban csodát tesz, ha ész, tehetség és fiatalság szolgálják parancsait; noha a Sors akkor is nagyobb úr, aminthogy Imrus életébe is az szólt bele, egy igen szomorú eseménnyel.

Az öreg Szabó Gábor, műszaki tanácsos - az a mogorva agglegény, aki ott trónolt mindig a kaszinó vendéglőjében étkező aranyifjúság közt az asztalfőn - történetünkben nevezetes asztal, noha már alig ült más ez időben a régiekből körülötte, csak Sóstó, a rajztanár - a többiek megnősültek, vagy áthelyeződtek , nem is említve az oly eltűnéseket, mint Kováts Lacié vagy a Hintássé -, nos, ez az öregúr akkoriban halt meg, nagyon csúnya időben temették, a tavasz novembert affektált, s Miska sokáig állt hajadonfővel a hideg esőben, míg Borzsák tiszteletes befejezte már teljességgel elázott hangján szenilisen végérhetetlen beszédét.

Miska fején sem volt már a régi, sűrű haj, s bizony alapos náthával ment haza: de egy kis nátha csak nem elég ok, hogy egy munkás férfit távol tartson a hivatalától?

Miska tehát már másnap korán reggel az utcán volt látható, s pedig kiskabátban - mert sokkal többre tartá edzettségét, semhogy Szent György után is felöltőt hordjon - és esernyő nélkül, noha Vivi dada még utána is vitte a kapuhoz az ernyőt.

De Miska nem szerette az esernyőt, s még inkább járt nyáron egy szürke napernyővel, mely alatt levett kalappal mehetett a napban, s szellőzhette izzadó homlokát, mintsem hogy esernyőt vigyen, mikor nem is esik, mint a tanárok.

De ki számítja ki az esőt meg a sorsot?

Miska csuromvíz váltott kabátot a hivatalban, s vajha üngöt is tartott volna a munkakabátja mellett az aktás szekrényben! mert a nedvesség túl volt már a kabáton s a mellényen, az üngben, a bőrön, a húsban , csontokban!

Miskát otthon kirázta a hideg, s estére már magas láza volt, úgyhogy le is feküdt korán, nyögött és zihált, az újság is kiesett kezéből.

Imrus nem volt otthon, egy barátjához ment, akinek számtanjegyzetét kölcsönözte.

Vivi dada rémülten szaladt át Döme bácsihoz; épp ott találta orvosát, a vén, locsogó Csontváryt, s mire Imrus megjött, már meg volt állapítva a tüdőgyulladás.

Imrus nem is beszélt többet apjával; a másik szobában tanult egész nap, különös hangulatban, melyet aggódásnak és levertségnek interpretált maga előtt, holott az aggódás voltaképp a szenzáció feszültsége volt; szinte repesett a kiszámíthatatlan sors elé, melynek fenyegetését mégsem tudta egészen komolyan venni: nyilván elmúlik ez is, s marad minden a régiben - gondolta, csodálatosképpen bizonyos csalódással.

Miska alig tért magához az egész idő alatt; erős, nagy testét egy csapásra megtörte a betegség; hatalmas melle, mely mozdulat nélkül fenntartotta a Csörge-tó vizén, hörgött, mint egy gépház; folyton aludt, néha értelmetlen szavakat motyogott, s negyednapra Döme és az orvos jelenlétében kiszenvedett .

Imrust elküldték hazulról, s ő szótlanul engedelmeskedett, ugyanavval az érzéssel , mint karácsony estén, ha elküldték, hogy távollétében készítsék el számára a meglepetéseket.

Mikor hazajutott, Miska már a ravatalon feküdt, s Imrus úgy érezte, hogy sírnia illenék, de, s tán éppen ezért, amint ünnepélyesen bevezették halott apjához, ki fekete szalonkabátjában sápadtan nyúlt el a gyertyák között, s mintegy fölléptették, színpadi komolysággal, a részvevő szemek előtt kis árvaként , valami oktalan nevetés erőltette, amit alig tudott visszafojtani, s olyan érzés fogta el, mint néha a templomban, mise alatt, mikor arra kellett gondolnia, hogy mi lenne, ha hirtelen fölvetné magát a pad tetejére, s onnan egy ugrással a csillárra, és lelógatná lábait a térdeplők feje fölött; vagy az oltár nagy, arany angyalának nyakába kapaszkodna, és vállára ülne?

Mi lenne, ha elnevetné magát?

A nagy szenzáció egyelőre elnyomott benne minden más érzést; éjszaka a Döme bácsi benyílójában aludt, kimerülve az idegek izgalmától, s reggel első gondolata volt az a felfedezés, hogy árva lett: s ez mintha valami méltóság volna, komoly és ünnepélyes cím; szinte büszke volt rá.

Délelőtt gyászjelentéseket segített adresszálni - melyeket Döme fogalmazott -, közben jöttek a rokonok, élükön a híres Juli néni, sopánkodva:

- Pedig milyen nagy, erős ember volt!

Ki hitte volna, hogy ily hamar végezzen vele ?...

Döme vénemberes cinizmussal leintette a sopánkodókat.

Kit támasztott föl valaha a sírás?

Hamar vagy nem hamar: a Halál nem néz kort, erőt, nagyságot: senkinek sincs privilégiuma.

S az aggastyán szinte megnyúlt, fölmagasodott a szomorú esettel szemben, mely nálánál sokkal fiatalabbat ragadott el: oly közel a sírhoz nem tudta sajnálni, aki előrement.

- S te szegény kis árva! - cuppant már a Juli néni zsíros, rettegett csókja Imrus homlokán.

- Eddig csak anyátlan voltál, most már apátlan is!

- A téma érzékeny húrokat érintett, legfőképp Dömében, mert Imrus most igazán rámaradt, s ki fogná föl más a hűtelen, szép húg fiacskáját?

De Döme nem volt érzékeny húrok embere, s különös szégyenkezéssel kerülte az apai gesztusokat.

- Sose féltsék őt!

Nem kisgyerek ez már!

Megél ez a jég hátán is!

- S enyhíteni szavainak keménységét, hozzátette: - Derék ember lesz, mint az apja volt!

Halálnak kellett történnie, hogy Döme száján kiessen ez a pár szó: mert Miska többé nem a "javíthatatlan pecsovics" volt, nem a "korrupt kormány embere ", nem a " hatalom kész szolgája" s a "valódi mameluklélek ", hanem igaz ember s igaz bíró , akinek becsületessége és képzettsége előtt Döme is mindig kalapot emelt.

Miska egyszerre megnőtt halálában, nagy ember lett, bölcsesség és karakter példaképe, egy helyi Deák Ferenc, "pótolhatatlan vesztesége Sót társadalmának ", mint ahogy a Schapringer most érkezett lapja írta gyászkeretben .

Miska pár napig kizárólagos téma volt Sóton; egész élete regényes színekbe öltözött a provinciális szemek előtt, melyeknek az Igazságügyi Palota homlokára kiröppent fekete zászló is szenzáció; a hír váratlansága emelte hatását, s tudni vélték, hogy már épp alá volt írva Miska kúriai bírói kinevezése, mikor a szomorú eset elvágta ezt a fényes karriert.

A dicsőségből fény esett Imrusra is, aki most napokon át központnak érezte magát, mint olykor órákra a diadalmas záróünnepélyek díjkiosztásain; Imrust elfoglalta a szerep, melyet játszania kellett.

Délben Miska bírókollégái jöttek, mintegy küldöttségben; a szoba megtelt lassú beszédű , szalonkabátos urakkal, kik komolyan, halkan szóltak Imrushoz, akár egy felnőtthöz; közben sürgönyök érkeztek, még a püspök is sürgönyzött.

A kapuban most szögezték ki a gyászdrapériát, s Imrus kábultan hallgatta a kopogást, mely összefolyt a látogatók beszélgetésével, az apjáról szóló legendákkal, amik a halott utolsó óráit, utolsó szavait kutatták.

Csontváry doktor látható élvezettel idézte e híres utolsó szavakat, melyeket illő tisztelet, sőt bizarr tartalmuk miatt némi borzadás is fogadott, mint egy nagy ember végszavait (noha nem volt itt Gyula, hogy rácitálja a Mehr Lichtet [ 31 ] ).

Miska ugyanis, halálos ágyán és önkívületben , napokon át ökölbe szorítva kezeit s hörögve fájó, domború melléből, mind csak ezt a három különös szót mondogatta:

- Fölkötik a betyarakat!... - így, értelmetlenül és eltorzítva a ragozást: - ...betyarakat!...

Micsoda végzetes emlékek, micsoda sírjukból följáró érzések, mintegy elhagyott házban kísértve, adták az agonizáló kékült ajkaira ezt a furcsa és rémes mondatot ?

Egy volt a bizonyos: Miska még haldokolva és félrebeszélve is bíró maradt, ami csak dicsőségére válhatott Sót város szellemi hiénái előtt.

Anekdoták merültek fel ezzel kapcsolatban, s akadt, aki fölhozta a Kováts Laci-féle gyilkosság ügyét is.

- Ez az ügy nagyon elővette szegényt - mondta egyik bíró.

- Elvi ellensége volt a halálítéletnek - szólt fontoskodva az elnöki titkár, egy törekvő fiatalember.

- Ó, az az egész história összeesett az asszony dolgával - kezdte Csontváry, de már valaki meglökte:

- Csitt! a gyerek előtt!

- Vajon Nelli eljön -e a temetésre? - súgta Juli néni Döméhez, harsogó suttogással , mely hangosabb volt a rendes beszédnél.

De Imrus már nem hallotta a választ, mert hirtelen kitört belőle a sírás, apropó nélkül és ellenállhatatlan, talán csak a fölcsigázott idegek folytán elfúlva, szaggatottan, végérhetetlenül csuklatva és rázva az asztalra boruló karcsú diáktestet.

A temetés némi csalódást hozott Sótra: Nelli nem jelent meg, s a legnagyobb szenzáció elmaradt.

Cenci egyedül érkezett Gádorosról Döme sürgönyére, melyet Nellinek még csak meg sem mutattak: egy permetező masinának rég tervezett megvásárlása jó ürügyet adván a kirándulásra.

Liza nénit vitte magával, az öreg parasztasszonyt; Jolán ezúttal Nelli mellett maradt, kit óvatosan kellett előkészíteni a szomorú hírre, nehogy az túlságig fölizgassa.

Szegény Nelli úgyis nagy izgalmakon ment mostanában át, mert kisebbik fiacskája, a Dodó, beteg volt , torokgyíkban; Tardits nagyon csóválta a fejét (akkor még nem volt a difteritiszoltás ), a Cenci éppen elgondolta, hogy ha a gyerek el találna pusztulni, Nelli visszamehetne Miskához, az lenne neki a legjobb; Isten azonban másképp rendelkezett.

Mikor a katasztrófa híre megjött, a kisfiú már jóformán egészséges volt, s Cenci nyugodtan mehetett Sótra, hol Döme izgalommal várta, mily ítéletet hoz a hirtelen megszólalt végzet öreg napjainak Gádorosról?

Ideges és ingerült lett a gondolatra , hogy onnan valami ostobaság fenyegethet: egy rég nem látott, szép, halavány arc megjelenése s asszonyi beavatkozás Imruska sorsába.

Elhitette magával, hogy e kettőtől egyformán fél: mind a kettő bolondság volna!

A második számú bolondság látszott bekövetkezni; mert Cenci jóban volt a papokkal - kiknél hajdan fiainak is kijárta a stipendiumokat - s mikor Zsinkó bácsi, a kanonok, Miska whistpartnere , megjelent részvétét kifejezni, Cenci azonnal tanácsot ült vele, lévén Zsinkó bácsi a fiatalságnak nagy patrónusa, ki állandóan húsz szegény diákot etetett asztalánál.

Szegről-végről még atyafiság is, Zsinkó bácsi szívesen vállalta volna Imrust kvártélyba, sőt felajánlta, hogy a püspök érdeklődését is felkölti, kinél úgyis illett tisztelegni a fiúval, megköszönni a magas részvétet; így ki tudja , minő ösztöndíjat vagy más ellátást kaphat Imrus.

Csak Döme bácsi akadékoskodott , mert "akire egyszer a papok rátették a kezüket, az elveszett ember ", s még a kanonok előtt sem hallgatta el kedvetlenségét:

- Itt vagyok én!

Nem lesz hiánya semmiben a gyereknek, amíg én itt vagyok!

- Hát jól van, húgomasszony - mondta a kanonok búcsúzva, udvariasan lehúgomozván Cencit, ki nála jóval idősebb volt -, hanem azért csak menjenek el a püspökhöz , majd én bejelentem magukat!

- S így történt, hogy egy nap, míg Döme otthon pattogott s füstölgött, Imrus magára vette szép, új, két gombsoros fekete ruháját , s elfogultan léptetett a püspökkert kavicsos útjain át a Rezidencia kapuja felé Cenci balján, kinél jó egy fejjel magasabb volt.

Cenci is ki volt öltözve, régi, csipkés fejkötőben, de ő ugyancsak nem volt elfogult: úgy lépett a márvány lépcsőházba, mintha a saját házába lépne.

Az ajtónállókkal egykettőre végzett, még csak borravalót sem adott nekik; s már a titkár előtt álltak, aki, fiatal pap, nagy reverenciával fogadta az idős úriasszonyt.

- Volt szerencsém ismerni a megboldogultat - kezdte dicsérni Miska karakterét, s zavarba jött, mikor megtudta, hogy elvált nejének anyjával beszélt.

- Azonnal bejelentem nagysádékat - s eltűnt a cifra szárnyas ajtón.

Imrus a püspöki ebédekre gondolt, melyekre apja is gyakran volt hivatalos, s ahonnan mindig cukorkákat hozott haza...

Szétnézett a pompás, aranyozott stukatúrdíszű teremben.

Egyszerre különösnek tűnt föl előtte, hogy itt van, mintha egy regény közepén volna; s eszébe jutott, amit valahol "fényűzésben élő romlott főpapokról " olvasott; büszkén kapta föl fejét, megvetve ezt a világi pompát.

A teremben még többen is vártak kérvényezők és mindenféle szegény emberek; de őket soron kívül bocsátották be, s ez megint nem tetszett Imrusnak, mert igazságtalan kivételezés volt.

Azonban a szárnyas ajtó szétnyílt, s Cenci már előreindult.

A terem, ahova beléptek, még tán nagyobb volt az előbbinél; egy óriás ablak kitárva a gyönyörű tavaszi parkra; ennél az ablaknál állt a püspök, s lenézett a kertbe.

A léptek zajára megfordult; kis, kövér ember volt, s a fordulatnál meglebbent rajta a bő reverenda, mint egy szoknya.

Cenci bemutatta unokáját, aki a megszokott diákköszöntéssel hajtotta meg magát:

- Laudetur Jesus Christus !

Ez nagyon tetszett őeminenciájának, s valódi jóindulattal érdeklődött Miska egyetlen maradéka felől: hányadikba jár? hogy tanul? stb.

- Figyelmünk lesz a fiúcskára - mondta, arcon veregetve Imrust kövér, gyűrűs kezével, mint egy kislányt.

- Kivált ha olyan jó diák, mint hallom.

Nem akarna pap lenni, kisfiam?

- Nem! - kiáltotta Imrus élesen és határozottan, úgyhogy a püspök önkéntelenül kissé elmosolyodott.

- No mindegy - mondta aztán.

- Akármikor meggondolná magát, szívesen és szeretettel várom.

- Azzal megáldotta, s elbocsátotta őket.

- Ez a szegény Sátordy anyósa? - kérdezte a belépő titkártól, ki ismét belépett a hosszú névlistával kezében.

- A volt anyósa - magyarázta a titkár.

- Sátordy elvált a feleségétől.

- Kár! - mondta a püspök (ki nem olyan régen került Sótra, hogy a történetet ismerte volna ).

- Biztosan szép asszony: a fiúcskának feltűnően szép vonásai vannak.

Inkább ő jött volna vele, igaz -e?

S az unalmas audienciában kifáradt öreg pap ártatlan kedélyességgel nevetett rá a fiatalabbra, míg mögöttük, a tárt ablakon túl, kacagó napfényben pompáztak még a kései orgonák, sötét violaszínük pajzánul parodizálva a püspöki talárt.

Imrus úgy tért haza e heroikus regényfejezetből, mint egy puritán hős! ki még a püspöknek is kereken mondja szemébe, amit mondani kell; bátor és nyílt magyar fiú módjára s méltóan apja szabad szelleméhez! noha e gyermeki antiklerikálizmus mögött sötét, babonás érzések is bújtak - ó! pap lenni! örökre védve az ellenséges Női Princípium félelmes légkörétől! de pap lenni kárhozott szívvel, bűnösen: soha !

S Imrus megvonult dacos kárhozottságában hitetlen apja emlékével: mert a hitetlen különb ember lehet ezer papnál...

Cenci azonban okos dolognak tartotta volna, ha Imrusból pap lesz: már maga is gondolt ilyesmire.

A Rácz famíliában mindig voltak papok, köztük több kanonok, kik hathatósan segítették a családot világi ügyeiben; s Cenci, praktikus öregasszony , meg tudta becsülni ezt a segítséget.

A protekció nem árt a másvilágon sem: de a papok e földön is legjobb protektorok.

( A maga fiát is, egyiket papnak adta volna , ha az ura - ki még élt akkor - engedi.)

S kiből legyen pap, ha nem Imrusból? ki örökké a könyveket bújja, barátok nevelése.

Nellinek marad még egy fia , életrevalóbb, mint ez; Imrus sose fog egyedül megállni az életben, támasz kell neki, s van -e jobb támasz a papokénál?

De a gyerekek bolondok s önfejűek; s Cenci csalhatatlan ösztönével érezte, hogy Imrus nem olyan, mint az ő fiai voltak , akiket mindig dirigálhatott... noha látszólag mennyivel szófogadóbb, mint ők !

Imrussal hiába beszélne; de minden megjön a maga idejében.

Addig is legjobb, ha a fiú Döménél marad, s végzi tovább a gimnáziumot, ha nem is kék reverendában, mint szeminárista iskolatársai, de jól megtámogatva a régi, pap bácsi alapította ösztöndíjjal, mit az öreg Zsinkó bizonnyal megszerez neki.

Cenci még pár napig Sóton maradt, s mintha ez természetes volna, ő hozta rendbe a Miska elmaradt ügyeit; eladogatva a bútorokat, mert Imrus Döménél kapott szobát - az Ákos régi szobáját az emeleten -, s a Miska-féle lakás egyelőre üresen maradt , ámbár Döme folyton mondogatta - s mintegy önmagát fenyegette vele -, hogy kiadja idegeneknek.

Vivi dada visszament falujába, a lányához, ki már régen hívta, hogy ott élje le hátralevő napjait; s nemsokára Cenci is elutazott, alig néhány emléktárgyat cipelvén haza a Miska holmijaiból; a többi, amit nem tudott eladni, a Döme padlására került; az eladottakból befolyt összeget pedig a takarékba tették , Imrus nevére.

Döme vállalta a fiú kosztját és kvártélyát.

Így mindent gondosan elintézvén, érkezett meg Cenci Gádorosra, ezúttal először vasúton; mert a szárnyvonal már kiépülvén, az út így sem volt hosszabb, s Imrus , lelkes híve minden újításnak, nagyon rábeszélte nagyanyit: a kocsin meghűlhet , összefázhat ebben a viharos, bizonytalan nyárelőben.

Cenci vállalkozó szellemű volt s barátja minden praktikus újításnak: így sürgöny ment Jolánnak, hogy az állomáson várjon.

- Mi lelte a mamát - tűnődött Jolán -, hogy vonaton jön?

- S a vincellérnek szólt , hogy fuvart szerezzen, mert Cenci bizonyára a Miska holmijait szállítja haza , melyeket most már Imrus, azaz Gádoros örökölt.

Már elgondolta, hogy viteti föl a padlásra a régi, rozoga sublótokat és nagymamaszékeket, helyükbe állítva a Nelliék plüss szalongarnitúráját, melyet Miska még házasságuk legelső idejében vásárolt Budapesten.

Cenci azonban üresen érkezett, csak az új permetezőgépet pakolva le Liza néni segítségével a vincellér kezeibe, ami Jolánt valósággal méregbe hozta: a szőlő és mindig a szőlő!

- Már igazán ránk férne új bútor a papától maradt ócskaságok helyett... és a mama eladja!

Biztosan nem kapott annyit értük, hogy tisztességes valamit lehessen venni rajta...

Cenci megmagyarázta, hogy a pénz Imruskáé, s még a takarékpénztári könyvet is Döme őrzi.

Jolánt nem elégítette ki ez a magyarázat: különben is, ami Imrusé, afölött Nelli rendelkezik, s Nellit még csak nem is értesítették.

Cenci erélyesen szólt közbe: Nellit majd ő fogja értesíteni, amikor jónak látja!

- Mindent a fiúknak! - zúgolódott Jolán.

- Ebből is olyan lesz majd, mint a Jozsó ! - s nem állt be a panasszal hazáig.

Jozsó, aki már albíró Pesten - más fiú az anyját segíti, ő még az Emmáját is a nyakukra hozza nyáron, a református paplányt, őt szolgálhatja ki az egész ház, télen pedig küldhetik nekik egymásra a hordó borokat, még a szennyesét is hazatovábbítja, a Liza nénivel mosatni, mint diákkorában; és hogy remeg minden kosár ribizkéért, minden szem fügéért (az Emma szereti ! ), mindenből a nagyobb rész neki jut!

Cenci nem helyeselte ezeket a beszédeket; noha ő is haragudott a kálvinista menyemasszonyért: de az ő vallása elsősorban a Család vallása volt, melynek egyik praktikus hitcikkelye a fiúk joga.

- Te meg ne csinálj békétlenséget! - leckézte leányát, ki már a kapunál messziről szaladt a kedvenc Dodó elé; mert Nelli éppen jött vele elibük a nagy udvaron át , sétáltatva a napsugárban fölépült kis betyárját.

- Ó, szegény kis mostoha! neked nincs könyved a takarékban!

Nelli bizonnyal nem érthette a célzást; de hát mit értett ő?

Rég belenyugodott , hogy ne értsen és ne tudjon semmit.

Cenci mégis rossz sejtelemmel ráncolta szemöldökét: félt a háborúságtól és a hisztérikus jelenetektől.

Néhány napig még várt, de amint a célzások ismétlődtek, s alig lehetett képzelni már, hogy Miska halála sokáig titok maradhasson: elővette egy este Nellit négyszemközött:

- Nem vagy már gyerek, anya vagy, okosnak kell lenned, hogy a fiadat fölnevelhessed: mert most a nagyobb is rád maradt!

Nelli sírt, ahogy illett, de nem lepte meg semmi, s nem kérdezett semmit: az ő számára Miska már régen halott volt.

Szinte inkább azon csodálkozott, hogy úgy beszélnek róla, mint aki egyáltalán élt valaha, s nem volt puszta álom...

Neki már minden álom volt, ami túlesett az anyja házán, gyermekkora környezetén, amelybe mintegy kísérletesen visszajutott újra...

Nelli úgy járt Cenci házában, mint egy kísértet; halott volt maga is, noha anyja két eleven árvának, kiknek élete nem engedte feledni az övét...

Napok múlva egyszer fölnyitotta a skatulyát, hova Sótot zárta hajdan: s a kis vacakok közt megcsillant az olló, melyet Miska annak idején visszaküldött.

Különös kis szerszám, mely fénylik és elvág...

Nelli csak ettől a perctől fogva lett özvegy.

" Kedves Anyika !"

Imrus az asztalnál ül, és levelet ír Gádorosra.

" Máma kaptuk a Jolánka néni sorait, melyekhez Te is csatoltál néhány szót.

Tanácsodat megfogadom, és mindig vigyázok magamra, hogy meg ne hűljek.

Igaz, hogy az emeleti szobát, ahol lakom , egész télen át nem fűtötték, de itt már valóságos nyár van, és jólesik a hűvös szoba.

Én most egész nap tanulok, mert már szombaton lesz a hittanvizsga, és az utóbbi szomorú hetekben keveset tanulhattam."

A toll megáll, mintegy kényesebb sorok partjain, sőt, óvatlan, mintha csak ceruza volna, a fiatal ajkak közé szökken, fekete foltot és savanykás téntaízt hagyva a piros szájon.

" Jolán néni megírta, hogy már Te is tudod a szegény Api halálát ... "

Micsoda szólamot kellene találni, mely megfeleljen szokásnak s illemnek, sőt bizonyos magasabb követelményeknek is, mert Imrus, kis tudós, csak nem írhat közönséges, hazug frázisokat?

" Vigasztaljon azonban, kedves anyikám, az a gondolat, hogy mindnyájan halálra vagyunk ítélve, de a halál nem lehet örökké tartó, minthogy a természetben tökéletes megsemmisülés nincs."

Ennyit lehet...

Még talán hozzá kéne tenni, hogy "a másvilágon, megtisztulva földi gyarlóságainktól , ideális békében és szeretetben fogunk mindannyian találkozni" - de ez már sokkal nehezebb és meggondolandóbb.

" Én most, mint már írtam, a Döme bácsi felső szobájában lakom, ahol azelőtt az Ákos bácsi lakása volt, és még most is az Ákos bácsi képei lógnak a falon."

A toll nekiered, mintegy fölszabadulva, s a szemek csak egy pillanatra ugranak föl az asztal fölött függő képhez, mely csakugyan némi mentségre szorul, egy régi színésznőt meglehetősen pikáns pongyolában ábrázolván.

" Én a kisebbik szobában lakom, mert a nagyobbikban vannak a Döme bácsi madarai, mert - mint a nyáron meséltem Gádoroson - Döme bácsinak már tizenöt mindenféle madara van, ugyanis a régi kliensei mindig hoznak neki, mert van köztük egy erdész, meg több parasztember, akik a mezőn fognak madarakat."

A toll szalad, mintha szintén madarat kergetne; most már nem ügyelve stílusra, követelményekre; gyerek módon .

" Ez nagyon érdekes szoba, úgy néz ki, mint egy fenyőerdő: ugyanis - mint tudod - nemcsak mitőlünk, hanem mindazon házakból, melyekben Döme bácsi a keresztapai tisztséget viseli, évek óta ideküldték a kiszolgált karácsonyfákat, és a madarak ezeken röpködnek ágról ágra, és az ablakon drótrács van, és a padló tele a fenyőfák lehullott tűleveleivel.

Olyik már egész kopasz, ezeket kidobják, de van , amelyik csupa zöld még, és ha benyit az ember, seregestül szállnak föl a madarak , és vigyázni kell, hogy ki ne röpüljön, mert azért Döme bácsi nagyon haragudna."

Az ám, Döme bácsiról még nem is írt semmit.

" A Döme bácsi most egészséges, és azt ígérte, hogy elvisz engem az ősszel vadászni, és én szívesen elkísérem, de lőni nem fogok, mert a vadászást - ellentétben a Döme bácsi véleményével - nem tartom modern emberhez illő sportnak.

A Döme bácsi most nem főzet itthon, hanem a kaszinóból hozatja az ebédet.

A koszt elég jó, de azért jólesett a hazai sütemény , amit Neked is, meg Jolán néninek is nagyon köszönök.

Igaz, elfelejtettem megírni , hogy a Gombos Cirill tanár úr személyesen volt itt, és részvétét fejezte ki édesapám elhunyta fölött.

Ugyancsak ma kapott a Döme bácsi levelet a Hintásséktól , melyet a Hintáss Gitta írt, ki már gimnáziumot végez, és nagyon szép stílusban fejezi ki az egész család részvétét ..."

A toll megint megakad, mert Imrus nem tud olyan szép stílusban írni, mint Gitta, s úgy érzi, hogy szavai nem felelnek meg ama bizonyos "magasabb követelményeknek " .

Imrus őszinte bámulattal gondol Gittára: noha könnyű a Gittának, akinek már az apja író volt, anyja is írónő; aztán Gitta pár évvel idősebb is és lány, ami nagyon sokkal idősebbet jelent.

Imrus emléke vihogó, ostoba sóti lányokat idéz, akik mégis oly messze magasban vannak tőle , csak azért, mert lányok!

Mit is kell megírni, a Gitta leveléről?

Imrus szinte megdobban a szótól : " ...lehet, hogy elmennek Gádorosra ..." - lehet, hogy látni fogja Gittát, a felnőtt Gittát, és beszél vele irodalomról, mert mi másról beszélne?

S az nem lesz oly egyszerű dolog, mint a levelét olvasni.

A levél, Gitta levele, itt van az asztalon, ahova letette a Döme bácsi délután, dohogva s dohogását minden ürüggyel közölni vágyva: "kondoleáló levél: neked is szól !"

- Az apja lánya: úgy ír, mint egy komédiás!

- Döme bácsi irodalmi kritikától sem tartózkodott; s az ő noteszében csupa elégtelen volt már.

- Egy kerékkel többje van ennek is!

Lány kezibe főzőkanál való és nem penna!

- Döme bácsi igazán nem volt megértő a stílus és az irodalom iránt.

A levél azonban itt hevert, s Imrusnak egész más véleménye volt róla, mint Döme bácsinak; már rézsút keresztes, különc írásmódja is imponált.

" Egyetlen, dédelgetett, ezüst szakállú bácsikánk!

Sötét, kietlen éjszaka van.

Künn az új évszak első vihara vergődik, mint leláncolt szörnyeteg.

Előttem az asztalon klasszikus idők nagy szellemeinek könyvei tornyosulnak, melyeket elsatnyult korunk iskolakönyvekké degradált.

De mit nekem éj, vihar s tudomány?

Szemem előtt egy kedves, régi, emeletes ház jól ismert képe lebeg, s eszembe jut, hogy van egy szeretett öreg bácsikám, aki úgy él ott, ezüst szakállal és bölcs nyugalomban , mint a mesebeli király az Óperencián...

Eszembe jut... és gondolatom elkomolyodik.

Szomorú hír jött a nyugodalmas Óperenciából, gyászkeretes írást hozott a posta...

A mi kedves, ezüst szakállú bácsikánk egyetlen, javakorbeli férfibarátját ragadta el a sors, s az óperenciai király bús egyedülségben, sivár magányban maradt a régi emeletes házban...

Ki hat be a végzet titkaiba, ki hoz vigasztalást a halál sötétségébe?

Szállj, szállj, fehér levél, hűséges gondolataink nyomába, ülj vállára szelíd galambként az ezüst szakállú bácsikának , és suttogj fülébe balzsamos szavakat!

Súgjad, hogy vannak, akik a távolból hálával és szeretettel gondolnak Reá, s kérjed, gondoljon ő is szeretettel reánk s a mi szent, mártír Édesanyánkra, ki a modern dolgozó nő súlyos keresztjét cipeli.

Azt a keresztet veszem már a vállaimra én is: de éj sötétjében, gondok viharában s a tudomány magaslatain sem felejtem el s nem is kicsinylem le az öreg, emeletes ház egyszerűségét és nyugalmát s az én egyszerű, öreg, múlt időkre emlékeztető, ezüst szakállú bácsikámat.

Gyttha.

Kezeit csókolja hálás unokahúga

Noémi."

Így hangzott a levél, a végén még egy hosszú postscriptummal az Erzsi kezétől, aki a gyászhoz özvegyet reklamált: "Írok Nellinek Gádorosra, és talán a nyáron meg is látogatom: szegény, kétszeresen sújtott asszony !"

Döme dörmögött: "Hagyná békében azt a szegény Nellit ! "; de Imrus kigyúlt a kilátástól, a Gitta sorai égtek a kezében: ó, ha ő is így tudna levelet írni!

Imrus annyi mindent érzett magában , ami kikívánkozott belőle, de szégyellt kitárulni szigorú férfiak, gúnyos pajtások s vihogó, ostoba lányok előtt!

Ki érti őt meg?

Kinek van fogékonysága ily érzések iránt?

Ha legalább meg tudná írni, szép stílusban, egy Gitta-féle gyönyörű levélben mind, ami szívén van; kisírni magát, ha csak írásban is, egy sokat szenvedett, egy különös érzéseket átélt asszony előtt, aki az édesanyja!

De édesanyját alig ismerte, és szinte félt tőle; önkéntelenül félt előtte minden szokatlan szótól; s amint irodalmian próbálta kifejezni magát, mint Gitta , megszégyellte.

Végül is inkább szárazon s halványan hozta ki panaszát, akár egy tényt vagy hírt a kötelességszerű levél tónusában: "Én most meglehetősen egyedül érzem magamat, mert Döme bácsival nem tudok mit beszélni, és inkább úgy teszek , mintha tanulnivalóm volna, és benn maradok a szobámban.

Vacsora után is rögtön feljövök a szobámba, de soká tart, amíg el tudok aludni, pedig nem félek, jóllehet egymagam vagyok az egész emeleten ..."

A különszoba izgalma, félelme s büszkesége tölti be Imrus szívét, nagyobb szenzációnak bizonyulva szinte apja halálánál.

Az ajtó nyíl, s Bábi hozza az ozsonnát, kávét és egy zsömlyét, külön Imrusnak, mert Döme bácsi nem ozsonnázik .

Amint Bábi kilép, a zsömlye az almáriumba vándorol, hol már egész sor száraz zsömlye lappang: mert Imrus nem szereti a zsömlyét, de ezt restelli megmondani , nehogy kényeskedőnek tartsák.

Majd hosszú és nehéz művelet kezdődik: kiszedni a kávéból az apró és ravasz tejbőrfoszlányokat! mert Imrus a tejbőrt sem szereti ...

S míg kanala idegesen motoz a kávéban, nyugtalan feje formálja már a megunt levél végső mondatait: "Hogy milyen lesz a bizonyítványom, azt még nem tudom, de nagyon tanulok, hogy méltó legyek szegény Api szelleméhez...

Nekünk Péter és Pálkor végződik az iskolai év, s akkor egyedül utazom haza a vonaton...

Addig is Neked , Nagyanyinak és Jolán néninek kezeit csókolom stb.

Ui. A kis Dodót is sokszor csókolom."

Egyedül utazni a vonaton: bizonnyal üdítő kilátás; mert a napok rettentő egyhangúságba hulltak vissza, játék és játszópajtás egyformán hiányzott, az iskola hideg vetélkedés palotája volt csak, s a Döme bácsi emeleti szobája valóságos börtön lett Imrusnak, mióta az egész házból csak ehhez az egy szobához volt hivatalos jussa, s úgy érezte, ha csak a kertbe lép, már látogatóba megy Döme bácsihoz; alig is ment oda külön hívás nélkül.

Imrus magányosan ült az élet tornácán; s mily unalmas és sivár tornác volt ez!

Kaland, akárminő, soha jobbkor nem jöhetett volna.

Egyedül utazni a vonaton! - ha csak Gádorosig is.

Ám Döme bácsi, váratlan készséggel kijelentette, hogy maga viszi vissza a rábízott fiúcskát anyjához; így a gyermeki várakozások megint megcsalódtak, s Imrus az illedelmes unokaöcs szerepében tette meg az utat, önállósága még a jegyváltásokig sem terjedvén, mivel kocsin mentek.

Püspök vitte őket, s Imrusnak eszébe jutott a régi út, mikor nagyanyival kocsizta végig e hegyeket.

A kereszt ott állt még, ahol a kispap leesett hajdan, de Imrus már nem borzadozott a meredélyeken.

Mik ezek Svájc havasaihoz képest!

Döme bácsi szinte megfiatalodott Miska halála óta: soha nem volt ily vállalkozó kedvben.

Manu propria [ 32] közölte érkezésüket Cencinek Gádorosra, hol nagy készületek történtek a fogadásra.

Nelli maga hozta rendbe a vendégszobát, kissé szívdobogva, mintha félt volna a vendégektől, Nelli maga is megfiatalodott, a sírás megsoványította s légiessé tette, remegett, mint egy csínyt tett kisleány , ha szigorú nagybácsiját várja.

Nem látta őt, mióta Sótot egy szál ruhában elhagyta!

Hány éve is volt már?

Mintha csak tegnap lett volna; noha két nagy fiú kora is jelezte ezeket a kiesett és üres éveket, mert Dodó is nagy fiú már.

Ám Döme és Nelli találkozása csak elképzelve volt érdekes esemény; a valóságban egyáltalán nem.

Döme alig szólt egy szót is Nellihez.

Ennek a hallgatagságnak Vergilius római költő volt az oka, aminthogy a költők sok mindennek az okai.

Imrus ugyanis a hosszú kocsiút délutánján, fölhangolva mégis a lódobogás vidám ütemétől, hangosan kezdte skandálni Vergilius pompás verseit, a negyedik éneket ( melynek önszorgalmú betanulása végképp visszaszerezte számára az elveszett latin jelest ).

Döme foszlányokra emlékezett a versből; Didó királyné szerelme diákkorát idézte vissza, de egyúttal a szép szökevény unokahúgot is, mint egy szerelmes királynőt; az öregúr elszégyellte magát tisztes korához illetlen gondolatain; s mire a gádorosi udvarba értek, mogorvábbnak látszott, mint valaha.

Nelli és Jolán illedelmes kézcsókra járultak elébe, csak úgy, mint Dodó, akit Döme kissé kétes elvű pedagógiával aposztrofált.

- Különb ember légy, öcsém, az apádnál!

E szigorú paranézis után kicsomagolta az ajándékokat, melyekkel telezsúfolta kofferét; Nelli is kapott egy gyöngyház legyezőt, mely a Cenci vizitszobájába került, a szalonasztal csecsebecséi közé.

Nelli alázatos kézcsókkal köszönte meg a prezentet, noha legkevésbé sem örült neki (nem is használta soha, csak Jolán vitte egyszer magával valami koncertre ).

Imrus, mint a család büszkesége és reménye szerepelt, s Döme kérkedve adta át , mintha az ő érdeme lenne, hogy visszakerült az eminens.

Egyébként inkább csak Cencivel társalkodott Döme, többnyire a szőlő bajairól, mert mi más téma lehetne Gádoroson?

A szőlőt új kórok fenyegették, előbb a peronoszpóra, aztán a lisztharmat, s Döme valósággal diadalmaskodott:

- Rég megmondtam én, hogy ne költs reá!...

Kellett tinektek amerikai ?...

Ruinálod magad avval a szőlővel!

Cenci csak a földet döfködte botjával; kinn ültek a padon a ház előtt, mint valamikor a Döme kertjében, mikor Cenci látogatott Sótra.

Cenci kajánul Jozsóra apellált, megmaradt fiára, aki jussot tarthat a szőlőhöz.

- Te eladhattad, neked nincs már fiad!

- Tudta, hogy fáj a szó, mely a szegény Ákos halálára célzott; de öregek voltak mind a ketten, s már játszottak a halállal, a magukéval és a másokéval: csipkedték és ingerelték vele egymást.

Döme viszont avval csípett vissza, hogy Jozsó felesége felől érdeklődött.

Jozsó elvette a kálvinista paplányt; s Döme jól tudta, hogy a házasság nincs ínyére Cencinek .

Cenci ugyanis ellene volt a vegyes pártinak: nem mintha előítéletet táplált volna a más vallás iránt; de bölcsen jobbnak vélte, ha a házastársak egy templomba járnak, s szívós fajösztönnel félt minden idegenségtől, mely a családba jut.

Talán kedvébe is akart maradni a maga Istenének, kihez már közeledett; aztán korállotta a Jozsó házasságát, míg ki nem tisztulnak az adósságból: noha a Jozsó már albíró Pesten, de a lánynak meg nincsen semmije.

Mégis: Cenci okosabb volt, hogy sem a fiatalok dolgába szólt volna, s nem hadakozott a megtörténttel.

- Meglett ember már, a maga ura! - mondta.

- Ő lássa, hogy mit tesz!

- A maga ura! a maga ura! - dohogott Döme, s régi haragja robbant újra az egész új generáció ellen, amely nem tudja józanul nézni a dolgokat, s vakon megy a maga feje után.

- A lányod is intő példa lehet!

- És Gyulát hányta föl, kinek mindenütt jelen kellett lenni, ha máshogy nem, legalább beszédben vagy gondolatban.

- Hallatott -e magáról azóta?

Hallatott; ő ne hallatott volna?

Sőt egyszer megjelent Gádoroson.

Ez mindjárt a Nelli utolsó pesti útja után volt, csakhogy Cenci mind ez ideig nem szólt róla senkinek.

Cenci tudott hallgatni; s legkevésbé beszélt a lányainak, akik nem is sejtettek az egészről semmit.

Gyula nagy garral jött, imádott asszonyáért, aki megbocsátott neki, s fölkereste őt sivár tanyáján; mert "megérezte ", hogy ő volt az "ismeretlen hölgy ".

Mi lehetett az igazi célja, azt Gyulánál nehéz lett volna megmondani; Cenci szerint pénz kellhetett neki; de ezúttal emberére akadt, magát Cencit érvén a kapunál.

- Hát te mit akarsz itt? - riadt elébe az öregasszony, s Gyula hiába hivatkozott egyetlen fiára, kit még nem is látott, s akihez természet adta joga van.

- Eljátszottad te már a jogodat!

- Cenci még botot is emelt rá, s valósággal kibotozta a házból, ahova nem is mert többet visszajönni.

Döme jót kacagott ezen, öreg kacagással.

- Úgy kell neki!

És nem is írt azóta?

- Persze hogy írt!

De már régen nem ír, mert minden levelét visszakapja.

Én magam kanyarítom rá mindegyikre hogy: "Vissza !"

Biztosan pénzt kér a pernahajder, mert mibül él az ilyen, ha nem pumpolásbul?

Döme kétszer is látta az újságban Gyula nevét: először valami találmányáról írtak ; majd meg "magánkutató" irodát nyitott, azaz spicli lett: nem magyar embernek való mesterség!

Döme mindig visszatért a tárgyra: valami marta, izgatta belül, hogy Gyuláról beszéljen.

Jólesett dühösen nevetni rajta, fölényesen megadni, hogy : nevezetes ember ez a Gyula!; sajnálni, mint szerencsétlen flótást, elzüllött zugfiskálist...

Döme odáig ment, hogy fontoskodva hozzátette:

- Kár érte!

Ta - gad - ha - tat - la - nul zseniális!

Este volt már; por ülepedett az alkonyodó utcán, s a megkésett akácok őrjöngve ontották illatukat.

Nelli jött, félénken és halkan jelenteni, hogy kész a vacsora .

Döme hirtelen mogorva lett, rá se nézett a szép, sugár alakra (mert Nelli alakjának nem ártottak az évek ).

Reggel korán befogatott, minden marasztalás ellenére, és egyenest hazahajtatott Sótra.

- Ez is bolond ám! - kommentálta Cenci.

Az esteli beszélgetésen, mikor Gyuláról esett szó, jelen volt véletlen Imrus is , valami könyvet lapozva Cenci mellett a padon; nem gondolták, hogy különösebben odafigyel.

Nem is igen figyelt; se tónusa, se tartalma nem volt előtte ismeretlen a beszédnek; hallott ő Gyuláról máskor is, s magában az ő pártjára állt.

Irigyen és szinte lázadó bálványozással gondolt e különös hősre: mert kaland és zseniális züllés bizonyára szebb, mint itt unatkozni, Sóton vagy Gádoroson.

Gádoroson még jobban unatkozott; kétségbeesve kutatott a padláson régi folyóiratokért, poros kötegekben hordta le a Fővárosi Lapok megsárgult évfolyamait, amelyek valaha Nelli és Jolán olvasmányai voltak, amennyiben ők egyáltalán ráértek a háztartás mellett még olvasni.

A padláson fülledt meleg uralkodott, vén ládákban avult írások porladtak, s különös volt kinézni a csöpp bádogablakon a szembenéző toronyórára s a kerek szőlőhegyek fölött tomboló napfényre.

Az egyik ládából ismerős könyv került elő: Kováts Laci versei, ugyanaz , ami otthon apjánál két példányban is megvolt s ugyancsak Gyula kezétől dedikálva .

Csakhogy ez még cikornyásabb dedikáció volt, rejtelmes célzásokkal s szinte eksztatikus költőiséggel; a dedikáció Nellinek szólt, s a könyvet Cenci vitette a padlásra, hogy ne kerüljön lánya szeme elé; mert Jolán kíváncsiságból átvette a csomagot, s Cenci még arra sem tartotta érdemesnek, hogy vesződjön a visszaküldésével.

Imrus levitte a könyvet a többi közt, s eltette, mint valami romantikus ereklyét; de anyjának nem mert szólni róla.

Imrus ez időben már végképp eldöntötte, hogy író lesz: mert cselekvés lehetőségét nem ígérte e szürke századvég: csak a fantázia számára állt nyitva tér és hír.

De a fantázia is különösen szárnyaszegettnek látszott ez években.

Imrus a verseket nem is olvasta; unalmas szólamokkal voltak azok tele; a hazafiság anakronizmusnak hatott e versekben, s szinte anakronizmusnak hatott a szerelem is: mert hol már a régi regényes szerelmek?

Tehát csak regényt falt, azaz meséket; de ebben is volt valami hiba; a regényírók szégyellni kezdték a hazugságot, s mégsem merték az igazat megírni; tehát jelentéktelent írtak, s unalmasak lettek; noha az volt a konvenció, hogy az Asszony sohasem unalmas: a szerelmes, a házasságtörő, a szeszélyes, az örök, a titkos Asszony!

Imrus rettegte ezt a rejtelmes és nagyszerű Asszonyt, és egyúttal dobogott feléje; a templomban, a "szagos miséken " lopva nézegette az elefántcsont táblás imakönyvek fölé hajló lányfejeket , melyeket ebben az évadban széles, fonatos hajkoszorú kerített mint titkok és álmok kosarait; s néha elfogultan üdvözölt az utcán egy-egy sugár nőalakot, valamely ismerős gádorosi família lányát, kivel életében tán két szót se váltott.

Imrus szívdobogva gondolt rá, hogy talán e nyáron meglátja Noémit; addig is verseket írt hozzá, mert van -e jobb téma, mint a rég nem látott ideállal való találkozás?

De hazugság volt ez is, hisz ennek az ideálnak még arcvonásaira sem emlékezett.

Mikor jön már a valóság, az Élet, melynek létezéséről, mint egy zálogot őrizte anyja szerelmesének írását ama verseskönyvben?

De ha anyjára nézett, a sápadt, migrénes asszonyra, aki talán soha életében nem olvasott végig egy regényt, s alig látszott törődni mással, mint házi ügyekkel s gyermekeinek harisnyáival: elképzelni sem tudta, hogy ő ama romantikus kaland hősnője, s Jókai-mesékhez menekült.

Hintássék azonban csakugyan megjöttek, nem Nelli kedvéért, mintErzsi lúdbőrözve írta, hanem a Juli nénihez, aki újabban Gádorosra költözött, mert ott olcsóbb volt az élet.

Juli néni nagyon jól érezte magát Gádoroson; házat és szőlőt vett, a legjobb időben, igen olcsón, s a nyelve szőtte hálót hamarosan kiterítette az egész városkára.

Sót már túl nagy is volt ehhez: Gádoroson belátott az emberek szívébe és kéményei alá.

Nellinek teljesen megbocsátott Juli néni.

A Pletyka az örömök sarkában vicsorog; s Nelli szomorú volt.

Nelli "lelkiismeretlen csábítás áldozata" volt.

Különben is : Nelli a Cenci néni leánya, s ez bizonyos salvus conductus Gádoroson.

Ám Nelli és Erzsi találkozását meglesni mindenképp ínyenc téma, s Juli néni maga vezette Erzsit és lányait Cenciékhez.

Délután érkeztek váratlanul; Imrus épp a lugasban olvasott, s izgatottan ugrott föl, mikor a négy női alak belengett a kapun.

- Istenem, az Imruska!

Hogy megnőtt már! - sápította Erzsi.

- Alig ismertem rá.

- Megyek, hívom Anyit! - sietett Imrus eltűnni, leültetve az érkezőket a szalonban s alig pillantva közben a lányokra, akik felnőtt, idegen hölgyeknek látszottak.

Nelli helyett előbb Cenci és Jolán mentek be a vendégekhez, míg Nelli , szívdobogva, oly soká öltözködött, hogy már érte kellett küldeni Jolánt sürgetőnek.

Végre Cenci maga is utánuk ment, és elhozta lányát, aki, felelve Erzsi hangos csókjaira, szótlanul leült egy plüssfotelben.

- Meddig maradtok itt? - kérdezte Jolán Gittától, míg Cenci néni Erzsit tartotta lefoglalva.

- Ó, csak egypár napig - felelte Gitta.

- Nekem vissza kell mennem a kollégiumba , ahonnan szünidei tanfolyamra küldenek ki Svájcba; Noémi pedig hivatalba megy.

De előbb még Döme bácsit akarjuk meglátogatni Sóton.

Az ember igyekszik megfelelni a konvencióknak - tette hozzá fölényes mosollyal s Jolán számára kissé rejtelmesen.

Jolán mindenképp ki akarta fejezni bámulatát e művelt és modern fiatalság iránt.

- Igazán?

Svájcba?

Ne mondd!

És bírod a nyelvet?

Jolán a németre gondolt, de Erzsi, aki fölkapta a szót, már hangosan tárgyalta , mily járatosak lányai a franciában is: Gitta valóságos nyelvtalentum, s már Noémi is egész folyékonyan elkonzervál.

Jolán valósággal lelkendezett:

- Ó, hogy irigyellek benneteket!

De Nelli, különös emlékektől meglepetten - mert az első látogatás jutott eszébe , amit valaha szegény Miskával Hintásséknál tettek - és, nem tudni, miért , belsejében kissé ingerülten, megjegyezte csöndes szóval és közbevetőleg, hogy Imrus is már szép előhaladást csinált a francia nyelvben.

- Vraiment.

Vous parlez français ?

[ 33 ]- kérdezte Noémi, kacéran vetve föl csillogó, kék szemét a zavart Imrusra.

- Beszélj egy kicsit a kislányokkal! - biztatta Nelli fiacskáját, a Dictionnaire-re gondolva, mely a sóti zongoráról lassanként Imrus könyvei közé került.

- Oui, un peu [ 34] - felelt a fiú, fülig pirulva s voltaképp hazudva, mert beszélni sohasem beszélt még senkivel, s éppen hogy valamivel többet forgatta a Grammaire-t, mint anyja.

- Miről beszéljek? - kérdezte aztán mosolyogva és tanácstalanul, mikor észrevette , hogy mindenki elhallgat, és várakozásteljesen ráfigyel.

- Il fait chaud [ 35] - kezdte Noémi, mintegy segítésképpen s megzavarhatatlan bátorsággal elmondva a tíz-húsz francia mondat egyikét, amiket az iskolai mademoiselle-től tanult: mert Noémi sose volt jó tanuló.

De Imrus e szavakból csak valami fess-félét értett ki, mert a szavak írásbeli képéhez volt szokva, s fülei nem ismerték az idegen hangokat.

- Comment?

Comment ?

[ 36] - kérdezte kétségbeesetten, s már-már úgy tett volna, mintha értené, s egy hazárd oui-jal akarta elintézni a kérdést, mikor Gitta kissé gúnyos tapintattal segítségére jött.

- Azt mondja, hogy nagyon meleg van - mondta, s azonnal elfordulva, mintegy megvetőleg, az általános társalgásba elegyedett, mely most Noémi dicsérete körül forgott, legtöbb részről sajnálkozó tónusban, mert nem borzasztó -e elgondolni , hogy ez a piros matrózblúzos kislány, aki külsőleg csak olyan, mint egyéb kislányok, nemsokára egy komoly hivatal rácsai mögött fog ülni, sőt írógép előtt?

- Gépírást tanul és gyorsírást; azért kell még a nyáron Pestre mennünk - magyarázta Erzsi hencegve.

- Őszre egy bankban fog állást kapni.

- Nem félted? - akarta volna kérdeni Nelli, de az utolsó pillanatban torkán akadt a szó, mert hogy fordulhatna ő egyenes beszéddel Erzsihez?

Különös csönd támadt, s Gitta hiába fejtegette agresszív hangon a nőemancipáció modern elveit.

Juli néni felállt, s búcsúzni kezdett, mintegy csalatkozva; mert a Kíváncsiság szelleme valóban éhen maradt ezen a délután.

- Ó! még egy kis bort és piskótát! - szaladt Jolán, az egyetlen, ki még nyújtani szerette volna ezt a látogatást, mely egyhangú életében így is szenzáció volt .

Imrus már se nem hallott, se nem beszélt; vörösen ült helyén, saját szégyenében elmerülve.

Erzsi maga sem volt nagyon elemében, mert Cenci jelenléte feszélyezte indiszkrétebb kitöréseit, akitől különös nagy respektusa volt.

Csak elmenetnél csinált jelenetet, már az udvarban, mikor a kis Dodót meglátta; a fiúcska ott ugrándozott a félszerben, s indiánordítással szaladt előre a zajra; de megállt , fintort vágva, amint a vendégeket meglátta, mert nem nagyon szerette a néniket és obligát csókjaikat.

De Erzsi már rohant feléje, szenvedélyesen és visszatarthatatlan, a gyűlölt csókok egész arzenáljával.

- Ó, a Gyula fia! - kiáltotta.

- A Gyula fia!

A Gyula fia!

- S hisztérikus könnyek törtek elő, a kert lombjai, mint színpadi díszletek, rezzentek meg az egyetlen , felejthetetlen, hűtelen férfi nevére, míg Nelli sápadtan, mint bűnös vetélytársnő , de alázatosan, mint egy vezeklő, állott a sötét orgonabokrok hátterében, ijedten hátrálva a könnyes és égető csókok elől, melyeknek vihara most őt érte sorba.

Valami hiányzott itt; talán Gyulának kellett volna visszajönni; nélküle a sóti és gádorosi tragédiák csak féltragédiák maradtak, és mindennap belefúlt a mindennapba.

A nagy jelenetnek, mely elé annyi várakozás és izgalom remegett , egyetlen eredménye az volt, hogy Imrus nekifeküdt a Grammaire-nek és Dictionnaire-nek, ezúttal teljes komolysággal, szigorú leckét adva önmagának, korán kelve, rettenetes szégyenétől fűtve, hogy szembeszálljon a verbes irréguliers [ 37] lélekölő hadseregével.

Szerelem helyett szégyen és Dictionnaire bizony elég szomorú sors egy fiatal szívnek; de legalább jó szer az unalom ellen; a kíváncsi ész a grammatikában is találhat érdekest, ha nincsen egyéb olvasnivalója; mert mi lenne érdekes ezen a világon?

Talán csak az otthon unalmas; mert mit ér tanulni, olvasni, elképzelni messze és idegen életeket, ha senkinek sem beszélhetünk arról, amit tanultunk , olvastunk, elképzeltünk?

Imrus megleste, mikor Jolán néni néha valami javítnivalóval a varrógéphez ült, hogy a géplárma szüneteiben fölolvasson neki ; de Jolán a legérdekesebb helyen fölugrott, s a konyhába szaladt.

Majd Dodót akarta franciára vagy latinra tanítani; de a kisfiú temperamentuma nem tűrte a leckék kényszerét, s noha jó esze volt, kaján huncutsággal kerülte el a tanulásra szolgáló alkalmakat, egy csöppet sem ismervén el érdekesnek azt, amit Imrus érdekesnek tartott: bizonnyal elég ok vérig bosszantani egy mohó kis tudóst.

Augusztus végével megjöttek Jozsóék Budapestről: Jozsó most is, mint máskor, úgy vette ki szabadságát, hogy a szüretidőt otthon tölthesse.

Anyósa, az özvegy református papné, szegény volt, mint a templom egere, s vidéki rokonainál lakott , " hogy ne zavarja leányának házi békéjét ": Jozsóék tehát nem is szállhattak máshova, mint Cenci házába, ahol bőven volt hely.

De Jozsót nem is lehetett volna rábírni, hogy máshova szálljon; oly mélyen gyökerezett benne az apai házhoz és szőlőhöz való ragaszkodás, hogy egész éven át azokról a hetekről álmodozott , melyeket ott tölthet.

Mióta nős ember volt, kétszeresen gazdának érezte magát; s ez megnyilatkozott abban az okvetetlenkedő féltékenységben is, amivel a jussához ragaszkodott, ha szőlő vagy kert legértéktelenebb termékéről volt is szó .

Hajnalban kelt, s ballagott a hegyre; a munkához még nem sokat értett; de éles gazdaszeme számon tartotta a munkások minden mozdulatát s minden korty lőrét, amit megittak; éppúgy, mint a szőlőfürtöket és mandolaszemeket, amiket testvéreivel elosztott.

Ragaszkodni a magunkéhoz: minden igazságosság alapja; s csupán a magunk javára tévedni: minden gazdaságé.

Jozsó mértéke is gyakran tévedt a saját javára, kivált Nellivel szemközt, aki úgysem törődött semmivel, s a maga részét is Jolánnak hagyta.

Cenci nem bánta ezt, még inkább pártját fogta Jozsónak; mert nem rossz az, ha a gazda olyan szent, akinek maga felé görbe a marka.

- Jó gazda lesz - mondta.

- Úgy kell tinektek, mért engedtek neki?

Jolán nem is állt az engedékenység alapján, s a nagy, közös házban egymást érték a veszekedések.

De csodálatos módon ezek a veszekedések nem Jolán és Jozsó között játszódtak le, még kevésbé Jolán és Emma közt, akinek mindenből a legjobb rész dukált, a legszebb gyümölcs s a legpuhább vánkos a présház előtti meszelt vályogpadon.A veszekedések Jolán és Nelli közt folytak: hisz mindennek Nelli volt az oka a maga gyöngeségével és gyámoltalanságával, amivel még arról is lemondott , ami kimért és kiszabott jussa volt.

Emma a vendégjogát élvezte, s a család egyetlen férfitagjának védelme alatt állt.

Ez vele szemben még Jolánt is lefegyverezte; de Nelli azonkívül is valósággal félt Emmától és teljesen megalázkodott előtte.

Emma asszony volt, mint ő... rendes asszony, mint amilyen ő volt valaha...

Emma talán titkos megvetéssel néz rá...

Emmával szemben akaratlan is dadogni kezdett...

S így történt, hogy Emma, mint igazi úrnő s fiatal királynő, tétlenül nyaralt Cenciéknél, s míg Jolán és Nelli az örök "kis svábbal" vesződtek, és törték magukat a ház körül, ő egész délelőtt az udvar közepén hevert a napon - mint Tardits ajánlotta idegesség ellen - egy valódi "nyugszékben ", melyet Jozsó a sóti Schapringertől hozatott egy ismerős komissiójával: hallatlan fényűzés Gádoroson !

Emma unalmát ilyenkor a Pestről magával hozott Új Idők és a Magyar Dekameron kötetei űzték, s lassanként Imrus is , elpártolva a nehézkes Jolántól, Emma mellé szegődött, mint régi és gyakorlott felolvasó.

Emmának hízelgett a felnőtt fiú hódolata: mert mely várúrnő ne kívánna apródot?

Várúrnő és apród: lehet -e regényesebb viszony?

Imrus azonban nem volt elfogult, mint más nővel lett volna: hisz Emma nagybátyjának felesége volt, s tulajdonképp "néni ".

De mégis más, mint a Jolán néni!

Imrus bizonyos lelkesedéssel állt mindenben az Emma pártján.

Ő legalább nemcsak a konyhával törődött!

Ő ismerte a Gyurkovics lányok-at és A dolovai nábob leányá-t.

Ő mindig ráért a felolvasást meghallgatni.

A kert fülledt párákban úszott a színes üveggömbök között, Emma unottan dőlt hátra a nyugszékben, s Imrus hangja és fantáziája ambiciózusan iparkodott elevenséget adni a tucatnovelláknak, melyek könnyű életet és könnyű szerelmet hazudtak e fojtott légkörbe:

- "Mikor láthatom önt viszont, márkinő?

- Barátaimat naponta kettőtől háromig szoktam fogadni.

- Eszerint megengedi, hogy négytől ötig tegyem tiszteletemet.

- Hogyan? nem akar barátom lenni?

- Akarnék... de nem bírok - s a diplomata felsóhajtott -, a barátság roppant langyos érzelem...

- Ó, ó... íme, egy vallomás.

- Nem: egy gyónás.

- Tehát egy feloldandó bűnről van szó?

- Nem tudom, mert először érzem azt... amit érzek."

Imrus néha jobb szeretett volna valami Verne-regényt olvasni, de hát mégiscsak ez volt az igazi, felnőtteknek való irodalom, s mindenesetre ez kellett Emmának.

Döme egy napon fölnyitotta a távollevő Imrus szekrényét, és hatvanhét darab száraz zsemlyét talált benne: akkor tűnt ki, hogy a fiúcska a reggelihez és ozsonnához kapott zsemlyét, ahelyett hogy megette volna, mindig az almáriumba dugta.

Nem tudni, mi tragédia lehet hatvanhét száraz zsemlyében?

Csakhogy Döme dühe nem ismert határt; dühében becsapta a szekrényajtót, s viszont nyitva hagyta a madaras szoba ajtaját, csoda, hogy csak egy madár repült el, megijedve az öregúr teremtettéitől.

Dömének csak a földszinten jutott eszébe az, amit tulajdonképp a szekrényben keresett: a régi tölténytáska, földbe szúrható táboriszék, síp és pohár, s a többi rég nem használt vadászkellékek voltak ott elrakva az alsó polcon, mióta a madaras szobából kikerültek; míg a felsőbb emeleteket Imrus fehérneműje foglalta el.

Augusztus elejétől már szabad volt fogolyra lőni, s Döme vén vadászszíve repesett, mint az őszi madarak, kik most kapatták szárnyra fiókáikat.

Hosszú évek óta először érezte az erőt és kedvet, hogy megint puskát fogjon a kezébe.

De talán nem is annak a puskának örült, amit ő fog a kezébe , hanem amit Imrusnak fog ajándékba adni az első elejtett fogolyért.

Imrus még nem jött meg; de az augusztus itt volt már, s Dömét elfogta a türelmetlen láz: kutatni legalább vadászholmija közt, előkeresni a patrontáskát és táboriszéket!

Mindez ott volt az Imrus szekrényében.

De abból a szekrényből hatvanhét száraz zsemlye meredt rá, s Döme most már vissza se ment a patrontáskáért és táboriszékért.

Megette a fene az egészet!

Az egészet , vadászatot, puskát, fiókát, mindent!

Ha nem szereti a zsemlyét, hát miért nem mondta?

Kuttyateremtette!

- Ne lábatlankodj itt, te gazember!

- Ez Zsónnak szólt, a vén, sárga vizslának , akit talán szintén késett vadászizgalmak hevítettek, s lihegő nyelvvel ugrált gazdája körül, míg az öreg lábak rúgása föl nem riasztotta mámorából, hogy szédületből szédületbe esve, őrült vonítással rohant az udvarra, s leomlott a napsütött téglajárdán, gyomrát és veséjét fájdítva s oly betegséggel, melybe nemsokára belepusztult.

Döme ellenben ott szédült a lépcsőházban, s a sima, barna faoszlopba kellett kapaszkodnia, hogy el ne essen.

A faoszlop egy helyén szálkás törés volt, az is már fényesre csiszolva az időtől, Döme ujjai ezeken a simára kopott szálkákon jártak föl és alá, a düh izgalmában, mely mellét fullasztotta.

Ha nem szereti a zsemlyét, miért nem mondta meg?

Magyar ember nyíltan és őszintén megmondja, ami kívánsága van!

Magyar ember nem rakja szekrénybe a titkot és a zsemlyét hónapokon át!

Kuttyafíkomterremtette!

Micsoda vér folyik ebben a kölyökben, aki még a kabátját is mindig begombolva hordja a mellénye fölött?

Döme nem tudta volna megmondani, mi van a hatvanhét száraz zsemlyében, ami őt ily rettenetes méregbe sodorja?

De ez a hatvanhét zsemlye olyan volt, mintha a világ száradt volna ki körülötte, mintha öreg szívének megmaradt tápláléka száradt volna ki.

Ki szereti még őt, ki fordul bizalommal hozzá, ha ez a fiú is így bezárkózik előtte?

Döme iszonyú keserűséggel jött haza Gádorosról.

Úgy érezte, hogy semmi köze már senkihez, s még Cenci is ráolvasta, hogy egyedül van, s a fia rég meghalt.

Iszonyú irigység töltötte be szívét Cenci iránt...

Akkor jöttek ezek a Hintássék, no hiszen épp jókor!

Mindenki csak pénzt akar tőle, ilyen hisztériás bolond asszonyok!

Döme örült, mikor egymaga maradt az üres házban, nem várva mást , csak Imrust és a vadászszezont...

De micsoda gyerek ez, aki a zsemlyét hónapokon át gyűjti a szekrénybe!

Az apja még csak pecsovics volt, ez meg már a lelkében is német!

Ez a hatvanhét száraz zsemlye minden nyíltság, őszinteség, minden bizalom és szeretet tökéletes hiányáról beszélt.

Nem érdemes jót tenni senkivel, romlik a világ, a fiatalság hálátlan.

Mi lesz ebből az országból?

Még a madarak is elröpülnek! akiket a saját kezükön etettünk!

Csak voníts, vén kutya!

Döme elhatározta, hogy Imrust is kiteszi a házából, menjen kvártélyba akármilyen kosztadó asszonyhoz, ő bizony nem vesződik ilyen kölyökkel!

Odakünn, a tomboló augusztusi napon, kínlódott a megrúgott kutya, vonítva s a sors rettentő igazságtalanságában, fetrengve.

Döme mégiscsak visszavette Imrust, noha a fiú talán maga is jobb szeretett volna idegen kosztadóhoz menni: de Cenci úgy vélte, hogy Imrus helye Döménél van, s Cenci szava döntött.

Azonban Imrus a zsemlyékkel történt eset óta vadabb volt , mint bármikor azelőtt: bezárkózott a szobájába, vagy egyedül kószált a városban, s Dömét csak az ebédnél látta; vacsoránál ritkán, mert mire kószálásairól hazajött , a bácsi már többnyire ágyban volt.

Öreg testek és szívek jól érzik magukat a paplanok közt, mint seb a kötésben; mielőtt egy keményebb és hidegebb ágyba ereszkednének.

Dömét Bábi gondozta, a szótlan öregasszony, akinek mind több hely jutott a házban, s bizonnyal a végrendeletben is; Imrus be se mert menni a szobába, s szólni sem, hogyha nem kérdezték.

Döme megtette a nagybácsi kötelességét; adott kosztot s kvártélyt, azontúl nem akart mérgelődni a " kölyökkel ".

Imrus most egészen magára maradt; az iskolában nem sokat törődtek vele, mióta apja halála nem volt többé szívet megindító újság.

Ki törődik egy árva diákkal, aki gyermekszépségét, kedvességét napról napra veszti, hangja változik, mozdulatai ügyetlenek, kerüli az embereket, pajtáskodni sem tud, s még tanulmányait is mindig újra elhanyagolja, mert képes hősi erőfeszítésre, de nem kenyere a kitartás?

A nyári apródszerep, a gádorosi kert oly gyorsan hulltak a messzeségbe, mint egy álom; noha még álomnak is szegényes volt ez; de álomnál is semmibb a valóság , amibe Imrus élete beleesett.

E semmi falait a francia szótár és - Shakespeare képezték.

A francia szótár nagyon vastag falnak bizonyult, alig volt remény hamarosan keresztülvájni; de Shakespeare-ből valami nyíltság lengett feléje, noha unalmas iskolai magyarázatokon, rossz fordításokon s azonfelül még három évszázadon át.

Nyíltság és nagyság, amilyent e fin de siècle fantáziája nem adhatott; Shakespeare nem kerülte az élet szennyes és titkos dolgait, de nem kerülte patetikus nagy szépségeit sem, filozofikus mély kérdéseit sem.

Ez nem a "jóízű" anekdoták és diplomataflörtök irodalma volt.

A szegény pincelélek lázasan nyújtotta kacsait e hozzátévedt messze fény felé, s a gimnáziumban híre ment, hogy Imrus az "összes Shakespeare " -t olvasta.

Ez a hír nem keltett osztatlan rokonszenvet.

- Az is bolond, aki Shakespeare-t olvas, ha nem muszáj - szólt Várkonyi Béla, az első eminens -, Shakespeare unalmas vacak, a tanárok találták ki.

- Ám a tanárok is úgy vélték, hogy elég Shakespeare-ből, amennyit az iskolában úgyis "olvasunk ".

Sőt Gombos Cirill, az osztályfőnök, a szobájába hívatta Imrust, és jóakarattal figyelmeztette:

- Szép, szép az a Shakespeare, de mit ér, ha kötelező dolgait elhanyagolja miatta?

Imrus a hóna alá csapta Hamlet-et, és a dán királyfi nyomait követve, megindult vele egyenest a temető felé.

Élet és halál problémái vájkáltak fejében: mert nem jobb lenne -e meghalni, mint tétlenségben s unalomban bolyongani s tűrni "a hivatalnak packázásait" - azaz a tanárok intéseit?

Imrus kész volt a csüggedés végleteire.

Semmi se történik, csoda nem jön, és őbelőle úgyse lesz soha semmi.

Őt nem szereti senki; ő se szeret senkit; csak sötét vágyak és gőgök rágják.

Imrus hőstettet látott volna az öngyilkosságban, s mogorván tűnődött: "mért szegezte az Örökkévaló ellene kánonát ?"

Bökkenője Hamlet bökkenője volt: mert a modern holló még az oltári galambbal viaskodott benne, mint Hamletben, "Lenni vagy nem lenni ..."

Romantikus kamaszlábak gyakran visznek a temetőbe: noha Imrust ott Ophéliák sírjai helyett csak atyjának szelleme várta még; ki talán kénköves lángok közt lakik, "nem gyónva, kenve, nem áldozva meg ;" mint a Hamlet atyjáé.

" Apád sírját megkoszorúzd ám !" - írták Imruskának az évforduló napján Gádorosról, s az őszirózsák hervadt kísértetei még ott zörögtek a fejfa körül.

Ily hervadt kísértetek zörögtek Imrus fejében is; régi tűnődések és babonák, egy erős fogadás , mely teljesítése esetén a hitetlen apa lelki üdvösségét ígérte magának az Égtől zálogul...

Gyerekes bolondság! szerencsére! mert mi lenne, ha ezekben a babonákban igazság volna, s ezeket a fantazmagóriákat komolyan kéne venni?

Az "erős fogadás" csöppet sem bizonyult erősebbnek, mint Ádám fiainak más fogadásai; Imrus élete ment tovább a gyengeségek és kárhozat útján, mely "minden húsnak útja ": s meghalt apjának emléke a kénköves lángokból lengett felé: ó , szegény királyfi!

Imrus hangosan szeretett volna sírni: talán ha apja élne, minden másként volna!

A temető mellett a poros vásártér nyúlt, közepén a vén puskaporos torony, mely előtt egy fegyveres baka járt föl és alá; libák gázoltak a letaposott gyepen, s a hepehupás tér egy helyütt, mintha elmetszették volna, hirtelen alábukott a semmiségbe.

Ott már csak a szürke ég kezdődött.

De jobbra sivár körhinta muzsikált, s valami szolgálóleányok jöttek összefogózva, egyikük belevihogott az Imrus szemébe.

Alkonyodott.

Imrus ment hazafelé, egy kissé görnyedten, hóna alatt a Hamlet-tel s lelkében kifejezhetetlen kavargásaival: ó , vidám kamaszkor!

Babits Mihály

Halálfiai

Ó, VIDÁM KAMASZKOR!

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Babits Mihály

Halálfiai

Ó, VIDÁM KAMASZKOR!

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15