X.
Méda az anyja halála után, tehát már tiz esztendő óta, maga vezette háztartásukat , ami különben az apja visszavonulása óta, nem okozott tul sok gondot.
Legtöbb gondot az apja okozott neki.
A tulságosan érzékeny, hiu és állásához görcsösen ragaszkodó hatvankét éves diplomatára nagyon leverőleg hatott bukása .
Erősen loyális érzése és politikájának konzervativ szelleme dacára olyan látszat idézte elő bukását, mintha épp fölfelé, a loyalitásába vetett bizalom rendült volna meg.
Egy erősen katholikus államba egy református vallásu nagykövet kinevezéséhez ragaszkodott s annyira exponálta magát, hogy az udvarnál lemondását kivánták.
A megcsontosodott, konzervativ szellemü politikustól mindenesetre érthetetlen volt ez az eljárás, de akik közelebbről ismerték az indokot, azt suttogták, hogy a nagykövet-jelölt a Méda férjéül volt kiválasztva.
Az öreg kegyelmes pedig minden keserüségét otthon öntötte ki.
Méda előtt, aki nem győzte eleget vigasztalni és alig tudta visszatartani, hogy elkeseredett haragjában át ne csapjon az ellenzékhez.
Minden rábeszélő-képességére és energiájára szüksége volt, hogy visszatartsa az apját egy olyan ügyetlenségtől, amely az ellenzéknek semmi különös hasznára nem lett volna , a saját komolyságának pedig csak ártott volna vele.
Látszólag kezdett aztán megnyugodni Bolvánszky, de Méda nagyon jól tudta, hogy a minden szerepléstől való visszavonulás s a büszke izoláltság, melyet első haragjában és keserüségében magára oktroyált, bánatot és szenvedést okoz neki, habár most már minden igyekezetével azon volt, hogy az emberekkel elhitesse: mennyire jól esik neki távol állni mindentől és nem venni részt a politikai karneválban.
Pedig ez a visszavonulás epéssé, beteggé, melancholikussá tette.
Már odáig jutott , hogy sem vendégeket nem akart fogadni, sem ő nem akart a házból kimozdulni s végre is Médának nem volt egyéb mit tenni, minthogy az apja egészsége és kedélye érdekében, a memoirejai megirására biztatta és ismét kezdte a maga ügyes taktikájával belevinni a politikai vitatkozásokba, melynek az lett eredménye, hogy egy nap kijelentette az öreg kegyelmes, hogy egy sorozatos hirlapi cikkben be akarja bizonyitani a világnak : hogy a 79-iki védőszövetség geniális szerzője csak fél genialitást végzett s a Keleten uralkodó Magyarország szövetségeseinek számát ki kell bőviteni, vagy kicserélni.
Méda majd elájult ijedtében, mikor ezt meghallotta, de erről a szándékáról nem volt képes az apját lebeszélni és kénytelen volt a dolog felől tárgyalásokba bocsátkozni a Magyar Hon szerkesztőjével.
Épp aznap délután is Gállal tárgyalt, mikor Zoltán meglátogatta.
A szerkesztő elegáns uj fogata ott állt a kis palota előtt s a szalonban a Méda huga , a piruló kis szőke Lona fogadta.
Zoltán leült és hallgatta a kis leány kedves csacsogását, melyben máskor öröme telt volna, de most untatta.
Ideges és elkeseredett volt s még a kis leány egészséges arcszine, kicsattanó ajka és kék szemének gondtalan ártatlansága is boszantotta.
A másik leányra gondolt, a szegény, beteg, boldogtalan halvány leányra és idegenkedve , szinte gyülölettel nézte a kis leányt.
Szerencsére nem sokára megjelent az ajtóban Méda és örömmel sietett Zoltán elé.
- Csak nem beteg? - kérdezte meglepetve a fiatal ember szokatlan sápadtságától.
- Mostanában sehol sem mutatja magát?
- Bizonyos depresszió hatása alatt állok - felelte Zoltán.
- Egy fiatal ember barátom, kit személyesen nem régen ismerek, nagy beteg és ennek állapota, családi sorsa nagyon aggaszt.
Most is az ő ügyében járok önnél, asszonyom.
Egy kérésem volna.
- Nekem is - mosolygott Méda s leültette maga mellé Zoltánt.
- Kevesebb ünnepélyességgel és komolysággal adja elő kérését, kérem.
Olyan bánatos az arca, hogy az én Lonám azonnal elpityergi magát.
Pedig remélem, nem valami halálitéletet akar velem aláiratni?
- Épp ennek az ellenkezőjét - mosolygott Zoltán.
- Arra kérem, hogy ennek a rendkivül tehetséges, nagyeszü fiatal embernek érdekében szóljon a kultuszminiszternek.
Egy magántanársági kathedrára aspirál.
Két kitünő szociálfilozófiai munkát már megirt , de nincsen protekciója.
Méda kedvetlenül hallgatott.
Kellemetlen és nehéz ügy volt, de Zoltánt nem lehetett visszautasitani sem neki, sem a miniszternek.
Ennek a dusgazdag, szép, szimpatikus és a legfényesebb jövőjü fiatal embernek mindenki kedvét kereste a társaságban és Méda, bár egy cseppet sem volt számitó, de nem feledkezett el róla, hogy ide s tova férjhezmenendő huga van.
- Megpróbálom latbavetni csekélységem súlyát - mosolygott kedvesen, - ha ezzel magának némi szivességet tehetek.
Azt, hogy az emberek vert seregén segithessek , arról már ugyis régen lemondtam.
Mikor még olyan fiatal voltam, mint maga, én is minden emberen segiteni akartam, a ki utamba került.
Később beláttam, hogy ez lehetetlenség, még később belefáradtam, azután meguntam a szánalmat és végre közönyös lettem a mások baja iránt.
Ezzel mindenki igy van, majd egyszer magánál is jelentkezik ez a szilánkokra hasogatott fásultság.
Máskülönben nagyon sürgős a dolog?
- Nagyon! - felelte szenvedélyesen Zoltán, mire Méda elmosolyodott.
- S mi a neve ennek a fiatal embernek?
Volt valami zavar a Zoltán hangjában, a mint kimondta barátjának nevét s ez a zavar nem kerülte el a Méda figyelmét.
Kissé összehunyoritotta szemét s egy percig élesen, gondolkodva nézett Zoltánra.
- Nem annak a Dobó Laura szinésznőnek a fivére? - kérdezte kissé hidegen.
- Ugyanaz! - felelte Zoltán.
Méda egy gyors, csodálkozó tekintetet vetett Zoltánra s azután egyébről beszéltek.