Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Komáromi János
Nagy leányka, kis legényke
Keletkezés ideje
1933
Fejezet
13
Bekezdés
1813
Mondat
3820
Szó
49837
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
XI.
Mudrony Sanyi számára új világ született meg ettől a naptól kezdve!
Délelőttönkint nem jött már érte Annus néni, hogy az iskolába vigye magával, mert kiskondásnak csapott föl.
A fiatal tanítónő, amikor megtudta, hogy egyelőre meg kell válnia az ő apró lovagjától, mivel ez az apró lovag ezentúl két kis malacukat fogja őrizni a Hecskén, eltűnődött kissé, majd így szólt Sanyi mamájához:
- Úgy érzem, Mudrony néni, hogy előbb-utóbb mindenki el fog hagyni s egyszer egészen magamra maradok...
- Ugyan mán! - csitítgatta a fiatalasszony.
- Hiszen Sanyit is csak azért engedem ki a dombra, hagy teljék kedve egy kicsit!
Úgyis utósó szabaccsága ez, minthogy ősztől fogva mán be kell íratnunk az oskolába.
Osztán hogy mondhat olyat , Annuska, hogy magára lesz majd egészen.
Én úgy látom, hogy mindig többen vannak Annuska körül...
Mer mindenki szereti.
A szép lány összekulcsolta a két kezét, úgy a kontya alatt, mialatt két alma-mellecskéjén megfeszült a blúza:
- Hisz épp az a baj, Mudrony néni, hogy sokan szeretnek nagyon is.
Legjobban mégis Pali szeret, a vőlegényem.
Nagyobb baj ennél, hogy a tanító úr sem hagy békén...
Istenem, mitévő legyek?
- Ugyan mán, Annuska! - kötődött vele a Mudrony Sanyi édesanyja s hosszú-hosszú idő óta mintha először próbált volna felmosolyogni.
- Tán nem is bánja olyan nagyon, Annuska, hogy annyira szeretik!
Csak persze az a fontos, hogy Annuska kit szeret a legjobban?
A kis tanítónő összetette a kezét, mintha imádkozott volna:
- Palit szeretem csak, Mudrony néni...
Istenem, pünkösdkor lesz a jegyváltásunk !
Csak az a baj, hogy legutóbb egyre-többször megszomorít.
Most is besúgta neki valaki, hogy a tanító úr sűrűn sétálgat velem az iskolakert körül, amikor tanítási szünet van s két nappal ezelőtt azt üzente a tanító úrnak, hogy igen-igen vigyázzon a zsakettjére, mert ha megkapja egyszer, ki fogja rázni belőle!
Hát hallott már ilyen féltékenységet, Mudrony néni!
Amikor jól tudja , hogy csak őt szeretem ezen a világon...
Mudrony Józsefné szakadatlanul mosolygott.
Mert látta már, hogy nem szabad komolyan venni a csinos kisasszony zsörtölődését...
Bizonyosnak tetszett, hogy neki-magának van kedvére leginkább, ha mindenfelé szeretik.
Annus kisasszony különben azért nézett át e jókor-reggelen, hogy - mint valamennyi más napon - ezúttal is magával vigye Sanyit az iskolába.
De mivel Sanyi a két kis malaccal készült ki a Hecskére, lehajolt hozzá s megcsókolta:
- Úgy -e, Sanyi, azért nem fogsz elfelejteni ezután sem?
- Nem fogom elfelejteni, Annus néni - mondta komolyan Mudrony Sanyi, aki akkor már felhúzta a sárga bocskorkákat s nyakába akasztotta az apró tülköt is.
Annus kisasszony megcsókolta másodszor is:
- Aztán, ha kevés ráérő időm lesz, kinézek majd hozzád magam is...
- Jó lesz, Annus néni - mondta mégkomolyabban a gyerek.
Aznap indult, jókor-délelőtt!
Már nyakába kerítette a karikást is, melyet előző napon estén csaknem éjfélig font az apja s akkor kiengedték a két kis malacot is.
És a két süldőcske, mintha csak tudta volna, miről van szó, aprózott lépteivel megindult az alvég irányába .
Sanyi pedig a nyomukba szegődött.
Apja, édesanyja, meg Péterke a kiskapuból néztek utána hosszan.
Édesanyja még utána is kiáltott:
- Majd az ebédet kivisszük neked Péterkével, fiam!
- Igenis, kedves anyám! - kiáltott vissza Sanyi.
Büszkén szedegette lábait a két futosó malac után, mint az olyan ember, aki egyszerre teljes önállóságra tett szert.
Groszmann Jakab kocsmája előtt utólérte a métermázsánál nagyobb súlyú Szücs pátrit, a nyugdíjba vonult pataki szépírástanárt, akinek - haskerületénél fogva - tudvalevően olyan nadrágszíjra volt szüksége, hogyha elszakadt volna a régi, külön kellett újat rendelniea gálszécsi szíjgyártónál.
Kék magyar ruhában, pörge kalapban szuszogott lefelé most is Szücs pátri, valószínűen a posta irányába, mert valami levél-félét tartott a balkezében, mialatt másik kezével a görcsös botjára támaszkodott .
Amint elsietett volna mellette Mudrony Sanyi, a tanár úr ránézett apró szemeivel s akkor utánaszólt:
- Hát te mi rosszban sántikálsz, lator öcsém?
- A két malacunkat hajtom ki a Hecskére, mert én vagyok a kanász! - kiáltott vissza lázasan a gyerek.
Szücs pátri megállt, komoly fejcsóválással s egyet fújt előbb:
- Másszóval iskolakerülő lettél, te lator...
- Nekem még nem kell iskolába járni, mert csak szeptemberben fog beíratni az édesanyám - nyelvelt vissza Sanyi.
A tanár úr másodszor is fejet csóvált:
- Lurcones paniperdae!...
S lépést csoszogott tovább, széles törzsének és nagy hasának teméntelen súlya alatt.
Mudrony Sanyi szerencsésen leért a falun s az alvégen balra terelte a két malackát, hol a vágóhid mellett állandóan vérszaga volt a levegőnek s onnét neki a Hecske oldalának!
A méltóságos képviselő úr birtoka volt a falu déli vége fölött emelkedő dombhát kopár fűvel s a méltóságos úr bizonyára nem szólt volna semmit, ha ott találja is Mudrony Sanyit a két süldőcskével.
Micsoda délelőttje volt az Sanyinak!
Szebb a legcsodálatosabb tündérmesék világánál!
A domb tetejére érve megállt, mire a két kis malac is megállapodott s nekifogott orrával a turkálásnak.
Sanyi mindenekelőtt a gyenge fűre terítette le ködmönkéjét, miután előbb leakasztotta a nyakából térdigérő tarisznyáját s ledűlve a ködmönkére, először a vajaskenyeret ette meg, melyet édesanyja dugott a tarisznyájába, mikor nekivágott volna élete első önálló vállalkozásának.
Vizet nem kellett magával hoznia, mert a domb túlsó felén forrás fakadt, melynek vize cérnavékony erecskében csoronkált a Sikolya-patak felé, a Sikolya-patak vizével együtt pedig továbbsietett a Ronyva oldalába...
Ledűlt a ködmönkére, előbb azonban kondított nehányat a karikással s kongása végigcsattant a táj fölött.
Amint aztán a ködmönkére heveredett volna, elővette az apró tülköt s belefújt hosszan.
És erre a tülökszóra mintha fölfigyelt volna a táj...
Mert innét, a Hecske tetejéről, igéző kilátás nyílt a vidékre.
És Mudrony Sanyi soha szebb kilátást nem ért meg sem addigi, sem azutáni életében.
Tőle alig száz lépésre a falu szélső házai s legfeljebb ha háromszázra a széles poros országút, amelyről azt mondta egyszer Sanyinak az apja, hogy Pesten kezdődik s még Lengyelország túlsó határán sincs vége, mert messze, igen messze benyúlik muszkaföldre is...
Kelet felé a tavarnai erdő.
Bánya is volt abban az erdőben, abba a bányába bányászemberek jártak ki reggelenkint a faluból és csak késő este tértek meg, a napi munka után.
Néha olyan dörgés tört fel a bánya irányából, mintha égiháború zengett volna végig a tavarnai erdőn.
Mudrony Sanyi tudta már hallomásból, hogy a bányászok nagy sziklákat robbantottak olyankor s ő maga hosszan elgondolkozott minden ilyen dörgés után...
A falu felső vége fölött kopaszodott a Szentandráska-domb, az alatt - kies völgyben - a Mária-tanya , ahová Annus kisasszonynak kellett férjhezmennie Kisasszonynapján...
Nyugat felé , alig háromszáz lépésre a falu alatt, sok-sok vonat zörgött el naponkint s még azon is túl, de igen távol, kék hegyek lánca szegte be a nyugati határt .
Őszeleji estéken azokból a hegyekből csillogtak ki a pásztortüzek reszketeg fényei...
Déli irányban és messze a Bodrogköz ezüstös lapálya látszott, attól valamivel jobbkéznek a Sátorhegyek kúpjai rajzolódtak ki az ibolya-mennybolt félmagasságáig s alatta a városka házainak palatetői csillogtak.
És Mudrony Sanyi mélységeset sóhajtott, valahányszor a messzeségen merengett el...
És sokszor, igen sokszor gondolt rá, vajjon, ha megnő egyszer, útrakelhet -e ő is a távoli világok felé, hogy hírnevet és sok pénzt szerezzen?
S maga sem tudott volna számotadni magának, miért, de az ilyen gondolatainál mindig szomorúság verte le a lábáról s utána csöndesen fájni kezdett a szíve...
De legmegragadóbb volt a kilátás az északi határhegyek irányába!
Mert távol, igen távol voltak azok a hegyek, amelyeknek még a nevét sem tudta .
Messzebb a gondolatnál is talán...
Kissé közelebb is látszott egy hegysor, melynek egyik kúpjáról a szalánci vár nézett el azéghatár széléig egészen.
Amikor azonban vége lett volna ennek a hegyvonulatnak, túl-túl a messzeségen, egy másik hamuszínű hegylánc sejlett föl , de olyan halaványan és álomszerűen, mint a legtitkosabb vágyunk.
Ez álomszerű hegyek vállain itt is, ott is fel-felcsillant valami.
Csillogott lankadatlanul.
Esztendők mulva tudta meg csak, hogy a Rákóczi-havasok azok ottan s arrafelé kell keresni valahol a magyarok országának legszélét.
Hanem voltak egyéb elmondhatatlan szépségei is ennek a malacőrzésnek a Hecskén!
Az ibolyaszínű égbolt alá például trillázva emelkedett a pacsirta, olyan függőlegesen, mintha láthatatlan cérnán húzta volna föl egy Mennyei Kéz.
Mudrony Sanyi félkönyökre dűlt meg a ködmönkén s - így heverve - mély áhítattal andalodott el a jó Isten madárkáin, akik hálát fújtak a Teremtőnek, hogy egyetlen lehelletére elolvadt végül a tél...
Túlnan az országúton szelíd halom emelkedett, az iharosi határban már, a halmon báránykák legelésztek s a báránykák mellett furulyáját fújta a pásztorfiú.
Sírt a tilinkó, ámde amire idáig hatott volna el, olyan volt csak ez is, miként az álom.
Mudrony Sanyi olykor-olykor felállt, elnézett a környéken, hogy nem fenyegeti -e valami veszély az ő két kis tudatlan malacát, ugyanakkor belefújt a tülökbe.
A Sikolya-patak partján elhalt a tülökszó, Sanyi aztán visszadűlt a ködmönkére , továbbmerengvén rajta, hogy milyen szép is ez a világ!
Később fölfedezte Lukács Jánost is, az útkaparót.
Ott állt Lukács János a verhói dombtetőn, az országúton s tenyerét a szeme fölé ernyőzve, sokáig nézett el a vidéken, miközben megtámaszkodott a kapája nyelének.
És Mudrony Sanyi, amint elbámult a magánosan álló Lukács Jánoson , olyan érzés lett fölötte úrrá, hogy az útkaparónál nagyobb úr nincs a tájon , csupán maga a király.
Csakhogy messze tartózkodott a király, Lukács János viszont itt lakott helyben s addig életében annyi sok minden dolgot látott , hallott és megfigyelt, hogy a faluban bátran őt lehetett tekinteni a legokosabb ember gyanánt.
És Mudrony Sanyinak, amint mindezt végiggondolta volna magában a pacsirtáktól zengő égbolt alatt, elmondhatatlan örömre gyulladt ki a szíve.
Ebben a nagy örömében, hogy ő is a világon van, hirtelen-csak felpattant, fújni-fújni kezdte az apró tülköt, ugyanakkor táncolni kezdett, a tülökszó ütemeire.
Bocskoraival pontosan vágta ki a taktust, megfordult maga körül, dobbantott a talpával s egyszerre csak azt vette észre, hogy a két kis malac is táncol.
Körbeforogtak megmosolyogni-való ugrándozással s hozzá-hozzáröfögtek keveset.
És Mudrony Sanyinak kiesett a könnye, mikor a két süldőcske örömét látta...
Váratlanul abbahagyta a táncot, egyet lihegett s az ég felé kulcsolta össze a kezét:
- Istenkém!...
Istenkém!...
Azt szerette volna hozzámondani még: "de szép az élet !"
Ámde nem tudta befejezni a fojtogató meghatottságtól, ahelyett örült, mint soha még kurta életében.
Így telt el az egész délelőtt.
Ebédidő lehetett már, mert érezte, hogy éhes.
És attólfogva sűrűn nyujtogatta nyakát a másik dombon álló templom felé: onnan kellett felbukkannia az édesanyjának, ha majd az ebédet hozza ki neki a szilkében.
S egyszer csak megpillantotta a fehérarcú mamát, amint a méltóságos képviselő úr kertje hátában, a Sutadombról igyekezett lefelé.
Még ekkora távolságból is meg lehetett figyelni, hogy a mama hoz valamit a balkezében.
A szilke lehetett csak .
De lépést jött csupán, mivel jobbkezével a Péterke kezét fogta, aki ott tipegett az oldalán.
Édesanyja közeledtére nagy önérzet töltötte el Mudrony Sanyit, mint az olyan embereket általában, akik önállóan keresik meg a kenyerüket.
Kondított hát néhányat a karikással, kettőt-hármat terelt a két malackával, mintha reggel óta állandóan így lett volna elfoglalva.
Akkor belefújt a tülökbe.
Azalatt közeledett, egyre közeledett a mama és Péterke.
Már-már érintették a domb tetővonalát, amikor Péterke gyorsabban lódult neki kurta lábaival s már messziről kiáltozni kezdett selypecske hangjával:
- Szanyi, én isz tjombitájni fodot!
Sanyi eléjement, lehajolt, megcsókolta az öccsét s odaadta neki a tülköt.
És Péterke fújni kezdte abban a pillanatban.
Odaért aztán az édesanyja is és megcsókolta az ő kenyérkereső fiát.
Majd kifejtette a kantárból a szilkét, Sanyi ölébe helyezte, aki akkor már ült a gyenge füvön s odaadta neki a kanalat is:
- Megéheztél, úgy -e, kisfiam?
- Egy kicsit, de nem nagyon, kedves anyám - mondta felnőttekhez illő komolysággal Sanyi.
S enni kezdett azzal a mohósággal, mint a nagyok, ha el találtak fáradni, már a munkában.
Mudrony Józsefné pedig nézte-nézte az ő nagyobbik fiát.
Addig nézte , hogy egyszercsak semmit sem látott.
Mert könnyei elfedték előle a világot.
S ezzel a könnyes szemével mondta:
- Ősszel mán iskolába iratunk be, fiam.
Ha kitanultad a négy osztályt, be fogunk adni Patakra, a kollédiomba.
Inkább kódulni megyek, de összekaparom azt a pénzt .
Ott is kitanulsz, híres ember leszel, bíró vagy pap...
Én elvénülök akkorára s gyenge lesz mán a szemem...
Úgy -e, magadhoz veszel akkor, kedves fiam?
Mudrony Sanyi annyit bólintott rá, evésközben:
- Magamhoz veszem, édesanyám.
Még Péterkét is, de őt én fogom taníttatni...
Csak azt nem tudom, mi lesz akkor apámmal?
A sokat meggyötört mama erre már nem tudott mit szólni.
Isten tudná, miket gondolhatott össze magában e napon!
Alig huszonnégy órával előbb futott át hozzá az élemedett Tománé s azzal a keserves ujsággal lepte meg a boldogtalan fiatalasszonyt, hogy az urát többen is látták megint, amint a kulcsárnétól jött lefelé a lépcsőn s a száját törölgette kétfelől.
Biztosan jóltartotta megint az a rossz asszony...
Eljött azért a délután is!
A mama ekkor már rég hazament Péterkével, miután előbb nagyon a lelkére kötötte Sanyinak, hogyha valami gyanús ember találna feléje közeledni az országút felől , a két malackát nyomban kergesse maga előtt a legközelebbi ház felé: annak az udvarán biztonságban lesz már.
Sanyi ezt meg is ígérte az édesanyjának, aki megjegyezte még, hogy a délután folyamán aligha meg nem látogatja Annus néni is .
Ahogy aztán elbúcsúztak volna egymástól s édesanyja meg Péterke távolodni kezdett tőle a templom irányába, Mudrony Sanyi koronkint belefújt a pirinyó tülökbe.
A mama és az öcsike visszafordult olyankor s a kezükkel integettek feléje.
Mudrony Sanyi kénytelen volt érezni minden ilyen visszafordulásnál, hogy ő is van már valaki a világon!
Lefelé indult a nap villogó szekere s a faluvégi bokrok árnyékot kezdtek kibocsátani magukból, miközben Sanyi tétlenül heverészve álmodozott a ködmönkéjén.
Mert soha még annyi gondolata nem jött, mint ezen az egyetlen napon, amely valóban csodálatosan nyiltegű volt.
S megfoghatatlan maradt szinte , hogy csaknem kihalt volt a széles országút: szekér, vándorutas avagy egyéb kóborlegény alig jelentkezett rajta.
Lukács János még mindig a verhói dombtetőn látszott, de most már nem tekintett el hosszan a vidék fölött, hanem a kapája nyele fölé görnyedve serénykedett.
Tündérvilági álmok kergetőztek erőtlen képzeletével s újjongásában szeretett volna fölkiáltani, valahányszor arra gondolt, hogy estefelé kijön hozzá Annus néni is.
Mert szülei, kisöccse és legközelebbi atyafiai után őhozzá ragaszkodott legőszintébben.
Hanem akkor nagyot dobbant a szíve!
Mert az országút hajlatából váratlanul kibukkant Tóth Antal, amint kötőféken húzta maga után nyomorult lovát.
Mudrony Sanyi nem tudta hirtelenében: ne kezdjen -e segítség után kiáltozni?
De aztán úgy maradt.
Tóth Antal maga után bukó fejjel jött az árokparton, mint az olyan boldogtalan ember, akinek semmi keresnivalója többé a földön.
S mit akart volna még Tóth Antal e világban, mikor az egész falu megvetette és kinézte magából?
És Mudrony Sanyinak abban a pillanatban mélységes részvét támadt föl a szívében .
Gyermekösztönével megérezte, hogy Tóth Antalnál nincs árvább alak sehol.
Az pedig jött azalatt, lépést.
Néha megállt félszemű lovával, a gebe olyankor harapott egyet az árokrészen s ekkor megint húzni kezdte maga után a kötőféknél .
A ruha rongyokban libegett rajta s ez okból úgy hatott hirtelenében, mint egy madárijesztő.
Anélkül is oly meglepetésszerűen volt szokása felbukkanni a határban Tóth Antalnak, hogy pillanatra mindenkinek hangosan ütött fel a szíve...
Sovány és hegyes orra élesen állt ki keszeg képéből; arcának színe , mintha hamuval hintették volna meg előbb s még mindig az a piszkos ing volt rajta, amellyel Barczali Gábor ajándékozta meg, amikor tavaly novemberben hazatrappolt a temetőből.
De cafat volt már az az ing is.
Ahogy egyvonalba ért volna Mudrony Sanyival, megállt, ránézett s a gyerek halálrarémült ettől a nézéstől.
Mert sárga volt a szemfehérje, mint a kísérteteknek szokott lenni...
Pillanatig rámeredt a fiúra, aztán továbbment a falu felé, maga után vonszolva a kehes állatot.
De kehes volt már ekkorára Tóth Antal is.
Alig volt lépése, hogy ne köhögött volna szárazon és olyan különösen , mintha egy sikethangú kutya ugatott volna belőle.
Nyilvánvalónak tetszett, hogy nem sokáig húzza már e földi-mivoltában Tóth Antal .
Csak az volt az aggodalmatkeltő, nem jön -e vissza megint?
Mert akkor csúnya dolgokat fog mívelni, eziránt nem lehetett kétség.
És Mudrony Sanyi fájdalmas érzéssel nézett el sokáig a falu legszomorúbb alakja után.
Újból magára maradt vissza a két süldővel a Hecskén, olyan boldogságban, hogy többször csaknem felkiáltott.
Elmondhatatlan egy délután volt ez!
A két malac nem turkált többet, ahelyett - jóllakva immár - féloldalt feküdt és csak elvétve röffent egyet.
Öt óra felé lehetett, mert Újhely felől Kassa felé jött a személyvonat.
Még nem bukkant ki a távolabbi akác-sor mögül, a zörgése sem hatott el idáig, csak a pöfögő füstje látszott.
És Sanyi ezen is sokáig eltünődözött magában.
Nem tudta elképzelni, mint mehet a vonat, ha lovak nem húzzák elülről, de még csak emberek sem tolják hátulról.
Soha vonaton nem utazott s ez okból megfelelőbbnek hitte a szekéren vagy a saját talpon való közlekedési módot.
Végső esetben tudniillik el tudott gondolni olyan lehetőséget is, hogy egyszer esetleg megbokrosodik a személyvonat s akkor összes utasaival együtt ki talál szaladni a világból.
Ilyen gondolatok közt heverészett a ködmönkén s a tájék fölött is nagy volt a hallgatás.
Az országúton a túli domboldalról nem sírt föl többé a pásztorfiú tilinkója, mivel Iharos irányába távolodott el a báránykákkal...
A verhói domb tetején, az országút oldalában abbahagyta kissé a munkát Lukács János útkaparó s kiegyenesedvén egész testmagasságában, sokáig figyelt el a vidék fölött .
Bizonyára azzal az érzéssel, hogy nagy úr lehet az országban a király, de a Zehernyét környező határban ő is van valaki!
A két süldőcske röffentett még olykor, amidőn is Sanyi - félkönyökre dűltében - fölemelte a fejét s a templomdomb irányába tekintett el.
És úgy tetszett neki ekkor, hogy a templomdomb felől mintha egy úrikisasszony-formájú nőszemély sétálna le s éppen őfeléje...
Piros lett az arca s zavartan suttogta magában:
- Annus néni jön hozzám...
Hogy azonban ne úgy lássék a dolog, mintha az egész napot heverészve tétlenkedte volna át, felállt s a két kis malacot is fölverte lustálkodásából.
Először tetemes kerülőt tett velük, miközben többször kondított a cifra karikással s az alatt bele-belefujt a tülökbe.
Minden tülökszó után még nagyobb hallgatás kezdett neszelgetni le, egészen a tavarnai erdőig, másik oldalon pedig le , egészen a Ronyva lapályáig...
Ezt a tülökszót bizonyára meghallotta Annus kisasszony is.
Akkorára azonban a szép kisasszony ott is állt már a Hecske tetején.
Ott állt Boér Annus néni mennykék szoknyájában, a tavarnai erdő irányából szelecske sétált errefelé éppen s ez a kis szél fodrozni kezdett a szoknyája szélével.
Jobbkezét ellenzőnek tartotta a szeme fölött a nap ellen s amint - valamivel lejjebb - megpillantotta Sanyit, olyan hangon kiáltott le hozzá, hogy a hetedik esztendejében járó gyerek beleremegett:
- Sanyika!
Sanyika!
Egész nap szomorú voltam miattad!
Mudrony Sanyi nem kiáltott vissza, mint aki nagyon el van foglalva a tennivalóival.
A helyett visszafelé terelte a két malacot s belefujt a kanásztülökbe.
Annyi komolysággal csinálta mindezt, hogy - míg ködmönkéje a félvállára volt fellökve - a tanító néni felkacagott csengve, összecsapta a két kezét, a szeme pedig könnyekkel telt meg:
- Sanyika, sose láttam még olyan helyes kis bojtárt, mint amilyen te vagy!
Gyere már ide, hadd csókoljalak össze!
Ámde Mudrony Sanyi ezúttal sem sietett.
Összevont szemöldökkel terelgette a két vékony süldőcskét, mint akinek komolyabb dolga van annál...
Ezen aztán olyan jókedvre fakadt Annus kisasszony, hogy könnyei lefolytak az almaszín arcán:
- Jaj, Sanyi, te haszontalan!...
Hát így szeretsz te engemet?
Csak ekkor ért Sanyi a kisasszonyhoz.
S komoly kis arccal dörmögte maga elé:
- Most nem lehet sietni, mert a két malacra vigyázok.
Nem folytathatta azonban kifogásait, mert Annus néni abban a pillanatban ölébe szorította s így, átölelve, össze-vissza csókolta.
És Mudrony Sanyinak, miközben Annus néni a remegő melléhez szorította arcát, olyan érthetetlen forrósága lett ezúttal is, hogy forogni kezdett vele minden.
Annus néni akkor már leült a kurta fűre s maga mellé ültette le apró lovagját is .
Ugyanakkor kis csomagot vett elő a táskájából s ozsonnához terített a füvön:
- Ezt mind neked hoztam.
Látod, hogy gondoltam rád!
- Igen szépen köszönöm Annus néninek - motyogta magában Sanyi, mert még mindig igen meg volt zavarodva.
S enni kezdett.
Valami tortafélét hozott neki a szép kisasszony, aki egyfolytában beszélt az alatt, ámde Sanyi úgy érezte valahogyan, mintha csak kötődnék vele Annus néni:
- Jaj, Sanyika, ha tudnád, mennyire hiányoztál nekem egész nap!
Alig tudtam kivárni a delet: mindig te jártál az eszemben...
Mihelyt hazaértem aztán , nyomban nekiláttam a süteménysütésnek, mert mondta az édesanyád, hogy igen vigyázol a két kis malacra...
Add csak ide azt a karikást!
Jókedvében felugrott, hogy pattintson vele, de az ostor, amikor visszacserdítette, a gyönge-szép karjára csavarodott s a vége jót csípett a mezítelen testén...
Sanyi komolyan jegyezte meg:
- Embernek való az ostor és nem lyánynak!
Annus kisasszony először a megcsípett karját simogatta végig, Sanyi szavaira azonban kacagni kezdett, akkor újból átkapta a gyerek fejét s az apró melléhez szorította:
- Jaj, te bumfordi!...
Hát már te is embernek számítod magadat!
Hanem ugyanakkor megállt, kiegyenesedett egész karcsúságában és a templomdomb felé nézett.
Mert a templomdomb felől egy úrfikülsejű valaki igyekezett ebbe az irányba.
Boér Annus annyit mondott, megrebbenve:
- Az a haszontalan Pali jön utánam.
Biztosan számon fog kérni, miért nem vártam meg odahaza.
De úgy -e, Sanyi, te meg fogsz védeni engem? - kérdezte, tettetve a félelmet.
Sanyi komolyan bólintott:
- Meg fogom védeni Annus nénit.
Annus néninek még a szeme is nevetett.
Attólfogva azonban nagy szótlanságba esett a tanítókisasszony, mire az apró bojtár is hallgatott.
Esteledni készült.
Hosszúra nyúltak már a faluvégi árnyak s kolompszó hallatszott, a Ronyva völgye felől.
Bizonyára a Setéth Miklós tekintetes úr teheneit terelték hazafelé abból az irányból.
Így mult el jó idő, mikor egyszerre csak Pali úrfi alakja bukkant föl a Hecske tetővonalán.
Megállt a tetőn délceg fiatalságával, kedves-hányavetin, de azért némi bosszankodással, amelyet alig tudott takargatni:
- No, én ugyan mehettem magukhoz tisztelgő látogatásra!
Még arra sem érdemesített, hogy legalább megvárt volna!
Pedig üzentem idejében...
- Nanana, csak semmi duzzogás! - csöndesítette le egyetlen tiltakozó mozdulattal a leány.
- Elvégre úgy illett, hogy meglátogassam az én leghűbb kis lovagomat is...
Kevés ozsonnát is hoztam neki, mert gondoltam, hogy azóta megéhezhetett szegény.
S csókra emelte föl hozzá a kezét.
Pali úrfi megcsókolta azt a kezet, amelyért bizonyára gyilkolni tudott volna minden pillanatban s annyit dörmögött félhangon:
- Előbb-utóbb féltékeny leszek még erre a kis bojtárra...
Ezt azonban aligha mondhatta neheztelve, mert ugyanakkor megbarackolta a Sanyi fejét.
Ott álltak hárman a Hecske tetején, a két malac megint turkálni próbált.
És amint a templomdombnak néztek volna föl, Pali úrfi egyszerre izgatottan kiáltott föl:
- Ott jön Szikora...
De most megmondom neki a magamét!
- Ne legyen hozzá indulatos, Pali, nagyon kérem - könyörgött Annus kisasszony s vőlegénye karjába öltötte a karját.
- Hisz úgyis csak másfélhónapig helyettesítem már!
Fekete Pál erdészgyakornok úr nem válaszolt, csak összeharapta a fogát.
Mudrony Sanyi pedig dobogó szívvel állt az Annus néni szoknyája mellett s várta, hogy mi lesz?
Megveri-é Pali úrfi a tanító urat vagy sem?
Szikora mester aközben jött-ment, de szemlátomást lassúbbodó léptekkel.
Egyszer aztán annyira volt már csak, hogy köszönhetett a leánynak:
- Kezétcsókolom, Annus nagysád!
Annus kisasszony szívesen bólintott vissza, de a karját nem húzta ki a vőlegénye karjából:
- Isten hozta, tanító úr!
Ám a tanító úr mintha megzavarodott volna.
Hanem akkor megszólalt Pali úrfi is.
A hangja kemény volt:
- Mondja, tanító úr, mit mászkál még mindig a menyasszonyom után, amikor megtiltottam magának?!
Vigyázzon, mert rosszul talál járni, ha a zsakettjánál kapom meg egyszer!
De itt már kiegyenesedett a tanító úr is:
- Bocsánatot kérek, ma nem a nyers erő számít, hanem a szellemi fölkészültség dönti el, ki a különb ember!
Sarkonfordult s gyors kaptatással indult meg visszafelé:
Annus kisasszony könyörögve szólt:
- Pali, minek csinált ilyen szégyent?
Pali úrfi azonban nem felelt, hanem - karjában a leány karjával - megindult lépést a templomdombnak.
Ugyanakkor Sanyi is terelni kezdte a két malacot.
Hallgattak azontúl.
Elől ment a két süldőcske, utánuk ők hárman.
A Ronyva felől esteledett.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE