Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Donászy Ferenc
Életünket és vérünket!
Keletkezés ideje
1898
Fejezet
24
Bekezdés
2714
Mondat
5633
Szó
68723
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
X. FEJEZET.
MENEKÜLÉS.
Régen elmúlt már az az idő, amikor Elemérnek Bécsbe kellett volna mennie, de Ákos tanácsára nem is mutatta, hogy mit forgat a fejében.
Úgy tett, mintha megszerette volna foglalkozását és ezzel sikerült is őrzői gyanuját elaltatnia.
Közben beállt a tél és a két barát csak várt, várt a jó alkalomra...
- Jó ujsággal jövök!
A mester azt üzente signore Onufrionak, hogy csak újév után tér haza!
Közel a menekülés ideje! - ezzel a jó hírrel köszöntött be szokott éjjeli látogatásai egyikén Ákos barátjához.
- Adja Isten mielőbb!
Ó, bárcsak már ma menekülhetnénk ebből az átkozott fészekből! - felelte rá Elemér üdvözlő kézszorítással.
- Nem soká kell várnunk!
A holdnak sűrű, zavaros udvara van.
Ez közeli hóesést jelent.
Légy készen tehát mindennap, de úgy, hogy észre ne vegyék.
Szegény anyám bizonyára halottként sirat, hiszen két hosszú év óta híremet se hallotta.
Milyen boldog viszontlátás lesz az!
Téged is fiaként fog szeretni - suttogta megindult hangon.
- Hát még élnek a szüleid? - kérdezte mély megilletődéssel Elemér, mert ez a szó mindig fájdalmas húrt érintett szívében.
- Özvegy anyám és húgom csekélyke nyugdíjból élnek Bécsben, mert atyám a királyi sóbányák és sótárak főfelügyelője volt és midőn meghalt, édesanyám visszaköltözött szülőhelyére, a császárvárosba.
Ott könnyebben meg tudott élni csekélyke jövedelméből, miután atyám váratlanul, egy hivatalos vizsgálat alkalmával halt meg és semmi vagyont se hagyott hátra.
Beszéltek ugyan egyetmást és édesanyám is megerősítette a mondottakat... de bizonyítékai nincsenek... az az ember pedig sokkal hatalmasabb személyiség, semhogy üres szóbeszédre elítélnék...
Mi vesztenénk rajta...
- Nem értelek, barátom!
- Mindjárt megértesz!
Már nem emlékszem, melyik királyi sótár igazgatója valami véletlen szerencsétlenség alkalmával halálra sebesült és ezt Isten büntetésének vélve, magához hivatta atyámat és haláloságyán töredelmes vallomásokat tett, hogy a kincstárt már évek óta rettentő nagy összegekkel csalják és károsítják.
A bűnös üzelmekbe nemcsak alantas, de magasabb személyiségek is bele voltak keverve, akik a hamisított számadásokat helybenhagyták.
Atyám rögtön jelentést tett, mire őt küldték ki a vizsgálatra, de a vizsgálat vezetésével az udvari kancellária egyik magasabb hivatalnokát bízták meg.
Midőn atyám megtudta e magasabb úr nevét, más személy kiküldését kérte, miután ő tudta, hogy ez az úr szintén ludas a dologban.
De óvását semmibe se vették.
Nehéz szívvel utazott el tehát a községbe, ahonnan a vizsgálat megejtése után rögtön Bécsbe készült utazni, hogy titkos közléseket tegyen a vizsgálat ügyében.
Ez útja alatt akarta a kezéhez gyűlt hivatalos pénzeket is egyúttal beszolgáltatni , sőt magával vitt egyezernégyszáz darab nehéz aranyat is, saját vagyonát, anyánk bátyja Bécsben bankár lévén, nála akarta gyümölcsözően elhelyezni, mivel ő igen kecsegtető nyereséget helyezett kilátásba.
A községbe érkezve, a bányagróf és a bécsi kiküldött majd megölték szívességükkel.
A bányagróf palotájába kellett szállnia és vacsora végén tájékoztatni akarták a vizsgálatról, de atyám mindjárt határozottan kijelentette, hogy a legszigorúbb igazsággal fog tisztében eljárni.
Édesanyám állítja, hogy a bányagróf egyik inasa látta, midőn atyám az udvari kiküldött jelenlétében a hivatalos pénzeket átadta a bányagrófnak és midőn reggel halva találták ágyában - a vasládában egy vörös garast se találtak... a hivatalos pénzekkel a mi összes vagyonunk is eltünt.
Édesanyám egyenesen a bécsi urat vádolja és gyanusítja atyánk hirtelen halálával, vagyonunk eltünésével, mert neki állott érdekében a vizsgálatot mindenáron megakadályozni.
- Nos és nem tudod ennek az embernek a nevét?
- Dehogy nem!
Ma már még magasabb rangban van.
Kamarás és még nem tudom mi. Különben Sághvári Ottónak hívják, ha akarod tudni.
A gyűlölt név hallatára Elemér minden ízében összerándult és nem tudta visszatartani magát, hogy fel ne kiáltson.
- Mi lelt?
- Semmi, csak folytasd! - felelte a szertelen felindulástól alig hallható hangon.
- Már nincs tovább.
Szegények lettünk, mint a templom egere.
Áldott jó édesanyánkra keserves napok következtek és ugyancsak küzködnie kellett, hogy engem és Hedvig húgocskámat felnevelhessen.
Nekem már gyermekkoromban különös tehetségem volt a rajzoláshoz, írásom pedig olyan volt, mint a metszés, tanulmányaim mellett tehát szép keresetre tettem szert.
Később festő akartam lenni és ügyességemnek a híre annyira elterjedt, hogy egy napon egy gazdag morva nagybirtokos megbízottja állított be hozzám és fényes jutalmat ígért, ha urának ősi képeit kijavítom.
A sok pénz annyira elcsábított, hogy habozás nélkül követtem - és ezeknek a gonosztevőknek a körmei közé kerültem.
- Mit tünődöl? - kérdezte azután kis idő mulva Ákos, miután szavaira nem kapott feleletet.
- Azon, hogy ugyanegy kéz mindkettőnknek a megrontója - szólt Elemér ünnepélyes hangon.
Te csak egy részét ismered a velem történteknek, halld tehát most az egészet .
- Elmondta a sághvári kastélyban történteket elejétől végig és így fejezte be elbeszélését:
- Abban, hogy a sors ily véletlenül összehozott bennünket, egy felsőbb hatalom ujjmutatását látom az együttes cselekvésre!
Mindkettőnknek csak egy célja lehet az életben: az igazság kiderítése és a megtorlás.
Akarod ezt?
- Akarom! - felelte Ákos szilárdan és a két ifjú hosszú kézszorítással pecsételte meg fogadását.
Midőn nemsokára elváltak, Ákos ezzel búcsúzott el Elemértől:
- Légy készen mindennap!
A csókák és varjak nagyon ellepik a tetőt.
Ez időváltozásra mutat!
Csakugyan másnap délután kissé meglágyult az idő, estefelé pedig hózivatar kerekedett, amely majd leszedte a vén kastély tetejét.
Elemér tehát nem vetkőzött le, hanem csekélyke holmiját maga mellé készítve, ruhástól bújt a takaró alá és nyugtalan várakozással hallgatta a szél sírását.
Egyszerre nagyot dobbant a szíve, mert egy kéz erősen megszorította az övét a sötétségben.
- Készen vagy-e? - kérdezte Ákos.
- Egészen! - ugrott fel Elemér és köpenyébe burkolva magát, botja és iszákja után nyúlt.
- Úgy hát add kezedet és induljunk!
A folyosón hideg szél süvöltött szemük közé és dörögve csapta be a keresztjárat ajtaját.
Mindkét kezüket a falnak vetve, ereszkedtek lefelé a keskeny csigalépcsőn s mennél alább ereszkedtek, a levegő annál dohosabb, nyirkosabb lett, a falak pedig nyálkás salétromot izzadtak a földalatti nedvességtől.
A koromsötétség lassan-lassan engedni kezdett annyira, hogy kivehették a földalatti út végénél fehérlő hótakaró derengését...
Egy iszalaggal össze-vissza font vén vadrózsabokor takarta el a nyílást s ennek a tövénél bújtak ki a szabadba.
Midőn Elemér a téli éjszaka szabad szelét, üvöltő hóviharát érezte fülei mellett elzúgni, hálás meghatottsággal emelte szemeit a havas felhőktől sötétlő égbolt felé.
- Szabadok vagyunk!
- De most merre, hová a téli éjszakában? - kérdezte Elemér.
- Hátunk mögött a bűntanya, tehát előre!
Az erdő végénél délnek fordulunk.
A nyáron a padlásablakból arrafelé ezüstös szalagot láttam a fák közül kicsillámlani, valami folyónak kell tehát ott lennie! - felelt Ákos.
- Azt se tudjuk, hol vagyunk!
Magyarországban-e, vagy pedig a határon túl?
- Mindegy!
Az első ember majd megmondja.
Most az a fő, hogy a környékről meneküljünk .
Reggel majd megpihenünk valahol.
Az erdőből kiérve, hajnalfelé irányt kellett változtatniok, mert jobbfelől kutyavonítást hallottak és midőn a téli szürkület ködös homálya kissé oszladozni kezdett, itt-ott elmosódó fekete tömeget pillantottak meg a láthatár szürke messzeségében.
- Nádas és fűzfás berek! - mondta Elemér, a reggeli világosságban jobban szemügyre véve a tájat.
Felmászott a legmagasabbnak látszó fűzfa tetejére és széttekintett.
- Arrafelé, mintha füstöt és háztetőket látnék - mondta eddig követett útjukkal ellenkező irányba mutatva, de mire Ákos is melléje kapaszkodott, már akkor újra eltakart mindent a sűrűsödő ködfátyol.
- Mindegy, menjünk csak arrafelé! - és reményüket nemsokára az is megerősítette, hogy egyik-másik fűzfa kopaszon meredezett az ég felé, koronájuk csak egy óriási nagy bucka volt, körülnőve új hajtásokkal.
- Ejnye, hová kerekedik ez a sok varjú? - szólott egyszerre Elemér.
- Ott valami dög lesz...
Az előttük fekvő nagy halom felett csakugyan a varjak mintha országos gyűlést tartottak volna, egészen befeketítették az eget és fülsiketítő károgással hol lecsaptak, hol megint felkerekedtek ijedt kavargással.
Amint a domb tetejére felértek, Elemér borzadva látta, hogy balsejtelme igaz volt.
Lent, az eddig hiába keresett országút mellett, a gazzal benőtt árok fenekén nagy , vöröslő tömeg feküdt... egy lónak a hullája...
Annak a maradványai felett vitatkozott egy sereg holló és megszámlálhatlan sokaságú varjú, öt ordas farkassal.
A rémület pár pillanatra szinte szoborrá merevítette mindkettőjüket.
Valami ötszáz lépésnyire lehettek a marakodó vadaktól, midőn a legvénebbik egyszerre megpillantotta őket, mire valamennyien ott hagyták a véres lótetemet és éleshangú, üvöltő csaholásokkal ösztökélve egymást, feléjük iramodtak.
- Fel a legközelebbi fűzfára! - kiáltotta botját megmarkolva Elemér és Ákost előre rántva, rohantak a legszélső, vén, kopár füzfa felé...
Az ijedtség mindkettőjüknek szárnyat kölcsönzött, s egy perc alatt fenn voltak a fa tetején, csak ekkor vették észre, hogy közepén egy nagy nyílás van, az egész fa belseje pedig végtől-végig odvas, úgy hogy nemcsak egy ember, de szükségből kettő is jól elférhet benne.
- A fa teteje szűk mindkettőnknek.
Ereszkedj le belé, Ákos! te vékonyabb vagy - szólt Elemér és kardhosszú pengéjét előrántotta.
- Te is elférsz az oduban!
- Menj! - parancsolta Elemér olyan hangon, hogy tovább nem ellenkezett, hanem leereszkedett a mély oduba, mely egészen a vén fa bütykös gyökeréig terjedt.
Egy régi, vastag ág helyén a fa oldala ki volt odvasadva, s a lyukon keresztül, mint valami padlásablakból, messzire ki lehetett látni.
- Gyere le!
Itt védve leszünk! - kiáltott fel az oduból.
Elemér azonban nem ért rá válaszolni, mert az öt ordas csakhamar a fa körül száguldozott.
Egyszerre a legvénebbik, egy egészen deres ordas, hosszan elüvöltötte magát, mire mind a négyen háttal fordultak a fa felé és hátulsó lábaikkal sebesen szórták-rúgták a havat a fa tetején álló Elemér szemei közé, hogy elvakítva leszédüljön.
Hanem ő már sokat hallott a farkasok fortélyairól.
Süvegét jó előre mélyen szemébe húzta, így nem sokat árthattak neki.
Amint a farkasok ezt észrevették, más módon kezdték meg a fűzfa ellen az ostromot.
Bozontos fejüket összedugva, csúnya nagy üvöltéssel ordították tele a környéket , azután roppant szökéseket tettek a magasba, hogy a fűzfa koronáját elérhessék.
- Elemér, ereszkedj le az oduba.
Vagy én is felmegyek! - kiáltozta eközben a barátjáért rettegő Ákos.
- Ne félts engem!
Farkas nem tud akkorát ugrani, hogy ide feljusson! - bátorította szilárd, határozott hangon.
Csakugyan, minden erőlködésük mellett se érte el egyik toportyánféreg se a fa koronáját, mire ezzel a támadásukkal is felhagyva, kilógó nyelvvel lóstatták körül párszor a fát, azután, mintha megint tanácsot tartanának, körbe ülve vonítottak , üvöltöttek, de lángoló szemeiket egy percre se vették le a fa tetején álló ifjúról.
Kis idő mulva a legvénebb ordas bosszúsan megrázta deres bundáját, rövid csahintásokat hallatott, mire a többiek, mintha rúgó lökte volna fel őket , felpattantak ültökből...
Kieszelték az új támadási tervet.
Észrevették, hogy a fűzfa dereka egy kissé félre van hajolva, s akkor aztán messziről nekiiramodva, igyekeztek ezen az oldalon a fa tetejére kapaszkodni.
Ez a haditerv nem lett volna rossz, mert csakugyan feljutottak a fa koronájáig , csakhogy itt olyan kemény vágások fogadták őket, hogy véres fővel potyogtak , oldalogtak vissza.
Így valami tízszer-tizenötször próbáltak már rohamot, de Elemér, hogy egyensúlyát el ne veszítse, baljával egy ágmaradékba fogódzkodva, mindannyiszor visszaverte a vérszomjas bestiákat.
Már maga a vén deresbundájú ordas is vérzett, a legázolt hó pedig köröskörül vértől fecskendezve, lehámlott szőrrel és kéregdarabokkal volt borítva.
- Vigyázz!
Vigyázz!
A bestiák hátul akarnak rád támadni! - ordította az üvöltők kardalát túlkiáltva Ákos.
Elemér nagy óvatosan megfordult, hogy a fagyos ág valahogy ki ne csússzék talpa alól , és látta, hogy a farkasok, mintegy parancsszóra, kezdenek hátraoldalogni, de sunyin leütött fejükkel azért folytonosan a fatetőre sandítanak.
Szilárdabb támasztékot keresett tehát lábának s éppen hátát készült megvetni a maradék ágakon, midőn Ákos rémült kiáltását hallotta:
- Le az istenért, le gyorsan, hogy meg ne lássanak...
A távolban Onufriót láttam négy ember élén felbukkanni!
Üldöznek bennünket!
Még el se hangzottak e szavak, midőn felharsanó ordítás közt valamennyi ordas egyszerre oldalt fordult és villámsebes rohanással egy tömegben vetették fel magukat a fatetőre.
Elemér is sebesen vissza akart fordulni, de lába elsiklott a csúszós fakérgen... és egyensúlyát veszítve, egyenesen Ákosnak a nyakába zuhant, akit az esés egészen elszédített...
Ő azonban még válságos helyzetében sem veszítette el lélekjelenlétét.
Noha zúzódásokat szenvedett, mégis sebesen talpra szökött, felkapta az odu fenekére dobott köpenyét, begöngyölítette, betömte vele az üreget, hogy a farkasok utánuk ne nyomulhassanak.
Csak most kémlelt ki a lyukon üldözőik után, de bármerre nézett is, csak az üres , puszta, fehér hólepelt látta közelben és távolban.
- Nem tévedtél? - kérdezte barátjától.
- Nem!
Az olaszt és a félszemű kapust megismertem a nagy távolság ellenére is.
Perc perc után múlott el gyötrő várakozásban, úgy látszott egyik veszedelem feledteti velük a másikat, mikor valami mormogás és szuszogás támadt közelükben...
A vén ordas járta körül szimatolva a fát, véres orrát egészen a fa tövébe fúrta , hátborzongató üvöltéssel vonította maga köré társait, mire aztán vele együtt ezek is rágni, kaparni kezdték a földet az odu töve körül.
Csakhogy ez nem laza homokföld volt, amely fagyottan is enged, hanem kemény tőzeges láp, jó mélyen megfagyva, amelybe még az acélos farkasköröm is belekopik.
Nem sokáig folytatták hát a kaparást, csak addig, amíg a vezér meg nem pillantotta dühben égő szemeivel az ökölnyi lyukat a fa oldalán...
Ennek a helyén valamikor egy nagy oldalágat fűrészelhettek le s ez aztán idővel kirohadt.
Az ordas most ezt a nyílást kezdte körmeivel és csattogó fogaival tépni, szaggatni , csak úgy hullott a pudva, hasadozott a fakéreg.
A többiek pedig nyelvüket lógatva , veszettül ugrándoztak és kaparták a fa oldalát és midőn már jókorára kitágította a lyukat, fejét befúrta merészen a faoduba...
Szemei páros gyertyaként villogtak az odu sötétjében, bűzös lehellete pedig undokul gőzölgött csattogó agyarai közül a nagy erőlködésben.
Elemér a kétségbeesés vakmerőségével, villámgyorsan kirántotta övébe szúrt görbe kését és megragadva az ordas bozontos füleit, egy kanyarintással leszelte mind a kettőt..
Bőszült ordítással rántotta vissza a vén bestia vértől patakzó fejét a nyíláson és megvert kutyaként üvöltve, eszeveszett ijedtséggel tova inalt, mire a többiek is megrettenve, vad futással menekültek utána...
- Ezektől megmenekültünk!
A vérnyomok és a legázolt hó azonban üldözőinket rejtekünkre vezetik!
Itt nem maradhatunk! - szólalt meg Elemér mélyen fellélegezve .
Kissé kifujta magát, aztán felhúzódzkodott a fa tetejére.
Bármerre tekintett is, egy lelket se látott.
Az egyedüli lény az utolsó farkas volt , amely éppen ekkor tünt el a többiek után, az erdő lombvesztett sűrűségében.
Erre Ákos is nagy kínnal felhúzta magát.
Lecsúsztak a fáról és hogy üldözőik figyelmét kikerüljék, az út mentén elvonuló, mély esőnyomás fenekén siettek tova , amennyire csak összevissza horzsolt és ütődött tagjaik engedték.
Elemér azonban csak nagy kínnal tudta magát továbbvonszolni.
Egyik lába az eséstől valószínüleg kificamodhatott, mert minden lépésnél úgy érezte, mintha szegeket vertek volna lábszárán keresztül.
Össze kellett harapni fogait, nehogy feljajduljon a fájdalomtól.
- Igy nem birom ki tovább! - szólalt meg kis idő mulva egészen sápadt, vértelen arccal.
- Lábam kificamodott!
Próbáld meg, tán helyre tudod rántani! - és leült egy hóból kiálló kődarabra.
Ákos résztvevő arccal ugrott melléje és lehúzva lábbelijét, a püffedni kezdő lábfejről látta, hogy csakugyan ez a baj, amit egy erőteljes rántással helyre lehet igazítani...
Midőn ez megtörtént, Elemér halvány mosollyal állott fel s lábával párszor keményen a fagyos földre dobbantott.
- Köszönöm.
Most már rá tudok állani!
Mehetünk!
Ákos azonban hallani se akart erről, hanem minden áron hátára akarta venni, amibe Elemér semmikép se akart beleegyezni.
- Életemet mentetted meg és még ezt a csekélységet se fogadod el viszonzásul - mondta szemrehányó hangon.
- Eh mit, a magam bőrét ugyanúgy kellett védelmeznem!
Azután nem fogadtuk-e erős fogadással, hogy veszélyben, szerencsében híven kitartunk egymás mellett? - kérdezte nemes egyszerűséggel.
Ebben a pillanatban, mintha elnyujtott kiáltást és ostorpattogásokat hallottak volna a távolban...
Ákos intett neki, hogy kímélje fájós lábát, azután gyorsan felkapaszkodott a vízmosás oldalán.
Hangos örömkiáltással tudatta, hogy fuvaros kocsikat lát a távolban, melyek valószínűleg Bécs felé igyekeznek.
Erre barátja segítségével Elemér is felkapaszkodott s torony irányában nekivágtak a lassan döcögő fuvarosszekereknek, melyek óriási terjedelmük ellenére, csak apró skatulyáknak látszottak a messzeség kicsinyítő ködében, a nyugatnak néző látóhatáron.
Alkonyattájban utólérve a magasoldalú, födött szekereket, a posztót szállító morva fuvarosoktól megtudták, hogy a nikolsburgi úton vannak.
Rövid alku után megegyeztek , hogy fél tallérért mindkettőjüket elviszik a bécsi vámvonalig.
- Ha ez itt a nikolsburgi út, úgy már tájékozódni tudok.
Az a nádas láp a holicsi láp volt.
Edelbeck uram bűntanyája tehát Szakolca környékén fekszik, - mondotta Ákos félhangon, midőn a posztókötegeken, a szekér védőernyője alatt fáradtan elhelyezkedtek.
Elemér csak némán bólintott, mert fájós lába a megerőltetéstől egészen beledagadt lábbelijébe és újra hevesen fájni, tüzelni kezdett...
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE