Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
Fülöp házassága : Regény
Keletkezés ideje
1891
Fejezet
10
Bekezdés
1325
Mondat
3157
Szó
29390
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
X.
Volt egyszer egy hatalmas király ezen a földön, a kinek mindene megvolt, a mit csak akart.
Udvarának fénye vetekedett a tündérmesék csillogó világával, gazdagsága és kincses házai fölülmúlták pompában, bőségben és ragyogásban a kihevűlt képzelet összes határait.
Ezzel a hatalmas királylyal történt aztán, hogy úgy járt, mint a pillangó a napsugár unszoló melegében, mint a bogár a porban és mint minden emberi numerus a földön: virágba pattant szíve házában a tavasz és szeretni kezdett.
Az udvar elszörnyedve tudta meg nemsokára, hogy a király egy közönséges jobbágyának a leánya iránt hevűl.
Megindultak a pletykák, a szóbeszéd, a találgatás, a gúny és az elkeseredés.
A fejedelem anyja szigorú arczczal jelentette ki a megtévelyedett ifjúnak, hogy válaszszon a korona és a szerelem között.
A király ingadozott.
Összehívta országa főembereit, előadta nekik a dolgot és véleményüket kérte.
A főemberek fejüket csóválták, összenéztek, a vállaikat vonogatták, s végűl kijelentették, hogy a fejedelem szivének lángját ők nem oltogathatják, akaratába nem szólanak, tegyen, a mit akar, kövesse a szive vonzódását, de - korona nélkül...
Eddig van.
A temetés után következő napon Sibil egyedül ült kis salonjának kerevetén a tükör alatt.
Künn erős havazás indúlt.
A szél ezrével sodorta a sűrűn szállingózó hópelyheket és odaszórta az ablakokra.
A kályhában tűz égett.
Fénye odavilágított a tükörre, a honnan a szemben levő festmény alakján tört meg.
Az asszony mozdulatlan tekintettel nézte ezt a képet.
Fázódva, színtelen, kimerűlt arczczal, lázas tekintettel, a melyben ugyanannyi a dacz, mint a zavar és a kétségbeesés.
Egészen világosan emlékszik mindenre, a mi történt.
Tud a gyászról és a csapásról, a mi érte .
Benne van a levegőben a Fülöp jéghideg arcza úgy, mint a ravatalon látta.
Érthető minden, nem hazudik semmi, nem mese és nem álmodás a tegnap.
De nem érti!...
Valamit nem ért.
Valami nem olyan ép a lelke körül, mint tegnap és tegnapelőtt.
Érzi, hogy él és gondolkozik, de érzi, hogy borzasztó csalás az, a mivel önmagát ringatja a szíve .
Előtte van a vonzalom, a »holnap« és a szerelem útja.
Reá lépjen?
Kitől kérjen tanácsot?
Tudja, hogy reá fog lépni erre az útra, - de ugyanakkor bűnt követ el a » tegnap« ellen, a melynek halottja van.
Ma még fején a hitvesi hűség koronája...
Mit tegyen, mit tegyen?
A csendességnek hangja van és hangja van a levegőnek, a melyből az a biztatás suttog a fülébe, hogy tegyen, a mit akar, kövesse a szive vonzódását, ne hallgasson az emlékezet tiltakozására, hanem ott keresse a mának folytatását, a hol megtalálja : korona nélkül...
Oh, milyen utálatos az ember! gondolta összerázkódva a hölgy és felállt.
Félrevonta a függönyt, kinézett az ablakon a fákra, a hóra, az emberekre és nem látta egyiket sem .
Alig csapódott be döngve a súlyos sírboltajtó, mely örökre elválasztotta tőle a férjét, s már is a holnapra gondol.
Hát a kegyelet és a gyász?
A hitvesi fájdalom kitörése annak az embernek az elvesztése fölött, a ki miatta halt meg?
Nem sír, nem gyászolja, nem érzi az élet ürességét és nem a szívét.
Zavar és kimondhatatlan türelmetlenség ingerli az idegeit.
Egy-egy pillanatban úgy érzi, hogy megfúl ezek között a falak között, a melyek mintha összébb-összébb szorúlnának, hogy eltemessék.
A másik perczben pedig minden átmenet nélkül rohanni szeretne innen .
Mindegy, akárhová, csak el!
Oda valahová, a hol a megsemmisűlés mozdulatlansága van reá fagyva az élettelen környezetre, s a hol az örökkévaló feledés nyugalmát találja meg a lázongó lélek.
Oda nem követné a Fülöp árnya, ott reá tudná beszélni a szívét arra, hogy igen közönséges dolog volt mindaz, a mi történt, miért nem dobog úgy, mint régen...
Közben megnyílik csendesen az ajtó és valaki belép.
Fráter Lőrincz.
A tegnapot rettentő távolság választja el a mától.
Egy egész örökkévalóság, a melynek ott van a megbélyegző nyoma az ifjú arczán.
Leveszett arról a fiatalság lüktető vére s szemeiből kiveszett az élet meleg ragyogása...
Lesütött tekintettel, magába zárkózva, némán, megzavarodva áll a csillár alatt és várja, a mig észreveszik.
A hölgy egész testében összerezzen, a midőn megpillantja.
Félelem, szégyen és indulatos szenvedély lebeg ki a tekintetéből s egy egész vihar a szívéből, a mint megvonagló ajakkal, előrehajolva, tompa, forró hangon mondja:
- Miért jöttél ide?
- Nem tudom...
- Hagyj magamra!
- Elküldesz?
- El!
Inkább kiáltás volt ez.
- Búcsúzni jöttem, - mondotta fásult nyugalommal az ifjú; - el fogom hagyni ezt a várost és nem térek vissza.
Nyugodt lehetsz; nem foglak háborgatni.
Az emberek gyülöletes dolgokat beszélnek rólunk -
- Rólam...
- Rólunk , ismételte egykedvű hangon az ifjú, - elhatároztam tehát, hogy véget vetek ennek a lealázó mendemondának és elköltözöm.
Elmennék még ma , de kötelezettségeim vannak.
Maradnom kell.
Addig azonban, a míg végleg és mindörökre itt hagyom a várost, nem fognak látni.
Bezárom a lakásom ajtaját, nem fogadok senkit , s magam sem fogok sehová menni.
Ide sem jövök.
Azért vagyok itt, hogy Isten hozzádot mondjak.
Nem szükséges, hogy kiutasits.
Elmegyek magamtól és többé nem fogsz látni.
- Igéred?
- Igérem.
- Nem jösz vissza?
Lőrincz megvonta lassú mozdulattal a vállát.
- Soha!
Sibil nézte.
Annyi ideig, a meddig egy lehellet leröppen az ajakról, s felvillan idegen lánggal a szem.
Azután így szólt:
- Hiszek neked.
Tudom, hogy nem fogsz visszajönni...
- Nem fogok.
- Isten veled!
Oda akarta nyujtani a kezét, de abba hagyta.
Lőrincz úgy lehet, észre sem vette.
Fel sem nézett.
Nem is mondott többet semmit, hanem meghajtotta magát, megfordult és elhagyta a termet.
Künn egy perczig még hallhatók siető lépései a folyosó kövezetén , azután semmi.
Elment.
A hölgy állt és hallgatódzott.
- Visszajön... suttogta kihevűlt arczczal.
Nem jön.
Eltelik egy percz, azután kettő, azután három...
Az előszobából a vén sas békétlen mormogása szűrődik át a szőnyeges ajtón.
Egy sóhaj - - A szolga siratja urát.
Ő nem.
Ő neki az forr a fejében, hogy Lőrincz okvetlen vissza fog jönni.
De nem jön.
Az óra kettyen halkan, s a kályhában dúdorászva lobog a kitüzesedett hasábok lángja.
Lőrincz nem jön...
Sibil föllélegzett és szívére nyomta kezét.
- Istenem!
Nem akarom, hogy visszajöjjön...
Azután elkövetkezett a holnap és egymásután a többi napok.
Sibil egész nap otthon maradt.
Előkereste régi kézimunkáit, himzéseit, horgolásait, mindazt, a mi egy-két órai szórakozást nyujtott, odaült az ablak mellé és dolgozott.
Ha elfáradtak finom , keskeny ujjai ebben a gyors munkában, akkor kikereste a szekrényből a legszárazabb könyvet és olvasni kezdte.
Este felé bérkocsit hozatott és kikocsizott.
Ez igy ment napról-napra.
Nem jelölt különösebb pontot semmi.
A karácsony úgy mult el, hogy jóformán észre sem vette.
Egész este otthon ült, semmit sem akart tudni a kivül való világ apró örömeiről, a melyekben neki sohasem lesz többé része.
Igaz ez?
Igaz.
De meglüktet halántékaiban az élet forrása, s melle nyugtalanúl reng a habos csipke alatt.
Nem igaz!...
Ah! ez az áruló hang, a mely ellene mond a fejének és nem törődik az illedelmes felfogás szabályaival sem, ezekkel a sötét örvényekkel, a melyekbe már belebukott egy ember a közeléből: Fülöp.
Csalás és ámítás az, a mit gondol.
Nem úgy van, a hogy gondolja, hanem úgy lesz, a hogy érzi.
Lőrinczet elküldötte, de meddig?
A szívére nyugalmat és tartózkodást erőszakol.
Meddig , meddig ?...
Lealázó kérdés.
Néha azt hiszi, hogy ő a leggyöngébb és a leggyámoltalanabb asszony ezen a világon, a kinek nincsen fegyvere a védelemre és nincsen akarata.
Az embereknek igazuk lesz, ha elitélik.
A kegyelet megsértése bűn.
Igaz...
De hang támad ismét a csendességben, s a másik pillanatban már azt gondolja, hogy ebben a bűnben minden ember bűntársa, a ki hisz a szerelemben.
Mindegy!
Nem fogja tűrni, hogy lenézzék.
Meg fogja mutatni, hogy kegyetlen igazságtalanságot követett el vele szemben az a gőgös öreg delnő akkor, a midőn méltatlannak találta arra, hogy Fülöpnek hitvese legyen.
Kényszeriteni fogja őket arra, hogy tisztelettel említsék nevét és belássák, hogy nem igaz abból a mérgező rágalomból semmi, a mi róla és Lőrinczről indult.
Meg fogja őrizni a koronáját.
Fején marad mindörökre az özvegyi fátyol.
Száműzi magát az emberek közül és nem él semminek másnak, csak a múltnak és a kegyeletnek, a melyet tiszta fényében fog megtartani.
Egy délután ismét egyedül ült a kis salonban.
Nézte a téli havazást, s közben valami régi könyvet lapozgatott, a melyből semmit sem értett.
Az ebédlő ajtaján a vén sas lépett be.
Szomorúbb, levertebb arczczal mint máskor, s némi elfogódással, a mint megállt az ajtó mellett és beszélni kezdett.
Azt mondotta, hogy immár hat hete annak, hogy ura meghalt; ő bírta valahogy eddig a dolgot, de most már nincsen maradása többé.
Elmegy haza.
Van némi megtakarított vagyonkája, - áldott legyen a megboldogúlt emlékezete, ő mindig bőkezű volt iránta, - hát azt gondolta, hogy majd vásárol magának odahaza valamelyes házacskát és meghúzódik benne.
Fején a kései vénség fehérsége, vállain a hetven esztendő nehéz köve, immár nem igen czipelheti többet.
- A nagyságos asszony, úgy nézem, nem fogja itthagyni Pestet, hanem én már csak odahaza akarom letenni elvénhedt csontjaimat az anyaföldbe.
Rendet teszek tehát itten a kvártélyban, azután összehurczolom csepp czókmókomat és az Úr Isten jóságos kegyelmébe ajánlom nagyságodat.
A hölgy merőn a szeme közé nézett.
- Mi baja van, öreg?
- Nincsen nekem instálom, semmi... dunyogta kedvetlenül a vén sas és félrenézett ; nagyon jó dolgom vagyon nékem itten, de vesztemet érzem...
Mértékem betellett , kenyeremet megettem, - nincsen semmi várandóságom többé ezen a földi világon.
Nem szeretném, ha itten földelnének el, - ennyi az egész, instálom, a mi az oldalamat fúrja.
Már csak jobb alvás esik odahaza a templom mögött...
Elmék, instálom.
- Mikor indul?
- Holnap estenden, a hét órás czúggal, - felelte gyorsan az öreg.
Sibil intett, hogy jól van.
Nem tartóztatja.
Ki fogja adni egész esztendei fizetését , azután menjen Isten hírével, keresse meg ott a nyugalmát, a hol akarja.
A szolga köszönte az igéretet és kiment.
Sibil indulatosan kelt fel.
- Még ez is!
Oh mert nem az az igazi ok, a mit ez a vén ember itt elmormogott, hanem az, hogy az is ugyanazt gondolja róla, a mit a többi.
Bűnösnek tartja.
Szívtelen, könnyelmű , rossz teremtésnek, a ki halálba kergette a társát...
Milyen szégyen!
Ezek az emberek mind -
Eh!
Majd be fogják látni, hogy rettenetesen gonosz mértékkel mértek.
El fog jönni az idő, a midőn legyőzi diadalmasan a vele szemben olyannyira durván megnyilatkozott ellenszenvet és be fogja bizonyítani, hogy méltó a részvétre és a hódolatra.
No és a vén sas másnap csakugyan elment.
Sibil egyedül maradt.
Nem változott semmi .
Ugyanolyan egyhangú magányosságban élt, mint eddig, egészen február elejéig, a midőn elhatározta, hogy meg fogja látogatni az öreg delnőt és elkéri tőle a sírbolt kulcsát.
Imádkozni akar.
Szükségét érzi, hogy azon a fagyos helyen, a Fülöp közelségében keressen védelmet önmaga és a szíve ellen, a mely semmit sem akar tudni arról, a mit ráparancsolt.
Vonja és unszolja ez a lázadó szív.
Reá akarja terelni arra az útra, a mely a Lőrincz...
Soha!
Inkább a megsemmisűlés, semmint igaza legyen azoknak, a kik sértő gyanusításokkal utasították vissza.
Nem, nem!
A tante be fogja látni, hogy igaztalan volt és keblére vonja.
Megbékül, megajándékozza szeretetével és ezzel mindörökre meg lesz mentve.
El fognak tűnni az unszoló árnyak, a »tegnap« meghal, s az ő fejéről sohasem fog lehullani a hitves koronája...
Jó akar lenni, méltó a Fülöp nevére ; mártyrja és szenvedője lesz mindörökre annak a névnek, a melyet visel.
Nem fogja unszolni semmi; nem lesz vágya és nem lesz kivánsága, az emléknek fog élni, leánya lesz az öreg asszonynak, együtt fogják látogatni a temető csendességét...
Milyen szomorú álom!
De így lesz, igen, igen!
Meg fogja tenni.
Még ma, azonnal, ebben az órában.
S Sibil lázas sietséggel öltözködött.
Ugyanezen a délutánon, künn a városligeti úton levő lakásán viszont Lőrincz járkált magával tépelődve műterme szőnyeges földjén.
Emberek jöttek-mentek a szobákban, a műteremben és kihordták a butort.
Ládák álltak a középre tolva, - a butorok össze-vissza.
A havas udvaron két szekér állott.
Azokra rakódtak.
Lőrincz időnként megállt és körülnézett.
Mi van még hátra?
Azután nyugtalanúl, ideges, bosszús türelmetlenséggel siettette az embereket.
Gyorsan, gyorsan!
Minden óra veszteséget jelent.
Siessenek.
Odahúzott az ablak mellé egy széket és leült.
Még két óra; azután mindörökre itt hagyja ezt a várost, a hol olyan kimondhatatlanúl nyomorúltnak érzi magát.
Tegnap Brinckman lovagolt el itt az ablak alatt.
Összetűzött a szemök lángja.
A báró félrevonta gúnyos mosolylyal az ajaka szélét és ellovagolt ...
Oh, ez az ember, - ez a gazember!...
De immár mindennek vége.
Megy!
Még nem...
Valamivel négy óra után megnyilt hirtelen az ajtó és belépett azon Sibil.
A villám perzseli a földet...
Lőrincz megdöbbenve ugrott fel.
Mi történt ?...
Sötét-barna utazóruha símult a hölgy ideges alakjára; kalapján fátyol, kezeiben napernyő.
Most, februárban, a havazásban ?...
Ez a napernyő a sietségnek és a lélekvesztett, szörnyű zavarnak a jele.
Lőrincz átvezette a mellékszobába.
Ott kihevűlt arczczal, haragtól, sértett büszkeségtől lobogó tekintettel nyujtotta karját az ifjúnak, félredobta kalapját, hogy lebomlott a fényes, szőke haja, és röviden, gyors, elfulladó hangon beszélte, hogy meglátogatta az öreg delnőt, a Fülöp tanteját, jó akart lenni, békülni, szeretni akart, de nem kellett a jósága, nem kellett a békülése, nem kellett a szeretete: az a gőgös öreg asszony hidegen hallgatta a szavát, elhalmozta szemrehányással, sértette, ismét megalázta és a végén kiutasította a házából.
- Kikergetett! kiáltotta felindúlt, majdnem zokogó hangon és átkulcsolta kétségbeesve mind a két karjával az ifjú nyakát.
- Azt mondotta, hogy téged szerettelek.
Igaz!
Azt mondotta, hogy nyomorúlt teremtés vagyok.
Az vagyok!
Kergess el!
- Szeretlek.
- És magaddal viszel...
- És magammal viszlek.
- Mindent tűrök érted, szolgálód, cseléded leszek...
- Nőm leszel.
- Lőrincz!
- Két óra mulva elutazunk, - felelte remegő ajakkal az ifjú és megcsókolta félénk tisztelettel az asszony kezét.
Füst!...
Gyorsan pusztulóba menő hazug pára és füst, a mely elvész nyomtalanúl a rohanó élet levegőjében és azzal vége.
Egy ember meghalt.
Egy lángocska kilobbant, sötétség lett , de a rákövetkező perczben új emberi lángocskák kétségbeesett vergődéseit tapsolja a boldogabb világ, s a régit elfelejti.
Mi egy picziny fény?
Egy sugár?
Egy elvesztegetett élet közönséges tragédiája, a mely még csak idegrázó jelenetekkel sem örvendeztetett?
De szűk kis világában egy női szívnek véget ért a tusa és a lelki vívódás, mely elejétől végig háborgott benne, első házasságának első perczétől fogva.
Ez a házasság tévedésen alapúlt; mert eltérő volt merőben mindkét fél eszmevilága, nevelése , felfogása a világról, emberekről; mert a legbecsületesebb igyekezet, jóakarat át nem hidalhatta ez áthidalhatatlan örvényt, melybe végzetszerűen el kellett merűlnie a képzelt szerelemnek és az álmodott boldogságnak.
A szerencsétlen nő keblében nem hagyott mást hátra, mint ürt, romot és kétségbeesett kapaszkodást az elsülyedt életczélhoz.
E kétségbeesésnek és ennek a belső meghasonlásnak éjszakájából egyszerre csak fölvillant apró kis lángja a régmult emlékezetének.
- Lidércznek nézte kezdetben Sibil.
Irtózott a zsombéktól és az ingoványtól, a melybe vezethetné.
Küzdött a hívogató vágy ellen - mely a sötétségből menekülni késztette és arra biztatta, hogy kövesse ezt a piczinyke fényt, a mely új világosságnak és életet adó melegnek volt a hirdetője.
Küzdött becsületesen, de legyőzetve és halálosan megsebezve nem maradt egyébb választása, - ha még élni akart, - minthogy engedjen a szikra hívogató szavának, - s akkor tapasztalta, hogy nem csalóka fény, hanem melegítő lángja volt a valódi szerelemnek, az egymást megértő, egymásnak teremtett két szívnek és egyenlően gondolkozó két emberi elmének, - a mi őt oly ellenállhatatlan erővel vonzotta, - s lelke keserű dissonantiáját enyhe, megbékűlő harmóniába olvasztotta fel.
A mi pedig ezután következik, arról nem érdemes beszélni többet.
A valódi boldogságnak nincsen története.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE