Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Lajos
A tyuki prókátor kliensei
Keletkezés ideje
1889
Fejezet
10
Bekezdés
1080
Mondat
1996
Szó
25850
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
X.
A násznép pedig ezalatt odaért a boldogságtól égő arczu vőlegénynyel s a bátorszemü , még csak szokásból sem könyező menyasszonynyal a Czank Antal ur házához.
A Pipi ráhuzta a pöngetyüst meg a sárga csikót, - s a vendégeket a dusan, ékesen teritett asztal várta odabenn.
Czankné asszony kitett magáért, minden ami szép és kivánatos a csiklandós inynek, a sóvár szemnek, az éhes gyomornak, dus pazarsággal nehezedett az asztalokra.
Czank ur is kitett magáért, nemcsak a menyasszonyi öltözéken, de az egész menyegzői ünnepély berendezésén meglátszott, hogy semmi költséget nem kimélt kedves unokahuga kedvéért.
De nemcsak a Czank urék részéről, hanem a más oldalról is választékosan, gavalléroson volt elintézve minden.
- Kupás ur a már egyezséggel is biztositott szép hozomány reményében nem fösvénykedett.
A szép menyasszony, illetőleg a boldog uj pár befogadására korántsem az agglegényi szállás egyetlen rideg szobája, hanem izléssel és divatosan bebutorozott egész lakosztály várakozott, - még pedig a Kajla szabónak, azaz most már Kupás urnak tulajdon házában, melyet a kis kacsa lába eltöréséből származott kutpör vitt el s juttatott olcsó árverésen a Kupás birtokába.
- A menyasszony ragyogó ékszereket , pompás, gyönyörü csecsebecséket kapott jegyajándékul, egy remekmivü szekrénykét , melyben kézipénztár gyanánt Kupás urnak minden rendelkezhető bankjegyei arany és ezüst pénzekké voltak átváltva.
Ezenkivül a kényelem és fényüzés legszebb apróságai kaczérkodtak az uj szálláson, tüntetéssel rendezve; a kényelemcsábitással s a boldogság czélzatával mosolyogva.
Repesett is a szive, fel is lángolt az arcza Kupás urnak, ha arra gondolt, hogy a menyegzői lakoma után, eme boldog édenbe, a vidék, - nem is a vidék, hanem vőlegényi lángja szerint a nagy világ - legszebb leányát fogja dobogó szivére ölelni.
Kupás ur az esküvőrül jövet nem is látott boldogságában semmi mást a világon, csak azt a két tüzes fekete szemet, melyek arczába ragyogtak, s a szép leányt, ki karjára tapadó simulásával is bizonyitá, hogy vele örökre összeköttetett.
Miért is látott volna?
Hátha ég és föld elvesztek volna is abban a pillanatban.
Csak ez az egyetlen lény maradt legyen meg neki a világból, ha a levegőben is, a semmiben is, csak ne csupán képzeletben.
Sujtás Kájusz ur most násznagyi méltósággal sétált utánok a hosszu atillában, csak néha-néha engedett meg magának egy-egy mosolyt, melyet rendesen mégis sietett a bajuszával eltakarni, mint az komoly tisztségéhez illett.
Mikor azután a Czank ur udvarába is egyenkint belépdeltek s onnan a nagy szobába, hol az örömapát helyettesitő bácsi s a néni várakoztak, a Pipi zenéje elhallgatott.
Czank ur előlépett, ősi szokás szerint, egy kis beszéddel fogadni az esküvőrül érkezőket.
Ha Czank urnak jó szivét, lelkét a figyelő vendégsereg már régen nem ismerte volna , megbotránkozott volna e beszéd hidegségén, kimértségén.
Csak az volt abban mondva , amit a szokás hoz magával, de semmi abból, amit a sziv, az érzés mondat.
Azzal végezte: az isten is egymásnak teremtette őket!
Keblét sem tárta ki, meg sem ölelte őket, egyszerüen kezét nyujtá nekik, a balt a vőlegénynek, a jobbat a menyasszonynak, azok pedig illedelmesen, látszólag áradalmasan megcsókolták azokat.
Czank urnak reszketett mind a két keze.
Huh, be örömest szerettek volna bátrabban mozogni.
Ámde Sujtás Kájusz ur, mivelhogy természetesen, mint násznagy, ő rendezte az egész ünnepélyt, még sem adta meg az előre meghatározott jelt.
Czank ur türelmetlenkedve suttogott neki.
- De hiszen már nem félhetek tőlök, amint az általam és általok aláirt egyezségi levelet átadtam neki az esküvő előtt, ő viszont a 6000 frt magyar bankjegyben történt osztályrész lefizetést illető minden irományt átadta.
Hozzájok jutottunk szép szerével, s a nélkül, hogy csak sejtenének valamit.
Most tehát rántsuk ki hirtelen a lábtót alólok.
Kájusz ur tréfás szörnyedéssel meredt reá vissza szemeivel.
- Hát ezek a gyönyörü ételek és remek italok, édes nemzetes ur?
Az istenért, mindezek a legjobb étvágyat s kedvet érdemlik meg.
Legyünk tekintettel a kedves vendégekre is .
S a konfekt, amint szinte tetszik tudni, mindig a legutolsó.
És azután jártak sorra az ételek; a tányérok csörögtek, ürültek és töltettek ujra a poharak, a hevitő szerednyeit a zamatos gyujtó mádi követte, most már összekoczczantak, csendültek; a zene szólt s a mindenfelé zsibongó jókedv lett azután győztes minden zaj fölött, elébb a levesnél a mosoly, a nevetés, a süteményeknél az élczek, az adomák, s végre a pecsenye és a kaczaj, mely mindenkit kölcsönös szeretet ölelésével foglal egybe.
Mindenki beszél, mindenki kaczag és senki sem tudja megmondani az igazi okot.
Valódi menyegzői vig lakoma.
S ha a vőlegény vallotta is magát boldogabbnak, csak hasonló, ha nem nagyobb kedve volt a menyasszonynak.
Valaki, - alkalmasint valami bolond tollnok, azt az irigy kérdést koczkáztatta a boldog látványra:
- Mit tenne a vőlegény most, ha valaki a menyasszonyát el akarná rabolni.
A vőlegény felelt meg tüzesen és gyorsan a kérdésre.
- Meghalna az, vagy én halnék meg.
Inkább éltemet adnám oda.
Nem a szerelmi ábránd, de valódi szenvedély volt ebben a hangban, s majdnem magához öleltette vele a menyasszonyt.
Felnevettek mindannyian és nem is gondoltak arra, hogy e kis parányi tréfa véletlenül milyen közel jár a körülményekhez.
Ekkor jött azután a konfekt, a fekete kávé és az utolsó toaszt.
Ismét Sujtás Kájusz ur emelt poharat; - ezuttal azonban nem a boldog párra, nem is a kedves, gondoskodó háziasszonyra, nem is egyenesen a jószivü nagybátyára, hanem benne az igazi emberszeretetre köszöntött.
Más ember igy szokta kezdeni: Uram!
Uram! szólok az urhoz.
Ő ugy kezdte most is: - Rogo!
S a mutatóujját is felemelte.
Nevettek, de azért azt kiáltozták: - Halljuk!
Figyelünk!
- Az igazi emberszeretet az, melyet nem a vérségi összeköttetés, nem is az ellenállhatatlan rokonszenv, nem is a vallásos kötelesség parancsa, nem is a kötelezett hála, nem is a várandó jutalom, hanem egyenesen a sziv jósága, a mások boldogsága ösztönszerü elősegélésének óhajtása indit a nemes cselekedetre, az az érzés, mely még a vett sérelmeket is csak jutalmazással tudja viszonozni.
- Az öreg Rogo bölcselkedik.
Az öreg Rogo unalmas.
- Halljuk, halljuk!
- Rogo!...
- Halljuk!
- Ez igazi emberszeretetnek egy fényes példáját látjuk itt magunk előtt kedves házi gazdánkban, Czank Antal urban, - kinek nemes cselekedete, hogy házát szivétől és családjától teljesen idegen ifju pár boldogságának megállapitására felajánlotta.
A vőlegény mosolyogva közbevágott...
- Kérem, kérem, én tiltakozom mind a szivtől, mind a családjától idegen czimezés ellen, - s forrón szemébe nézett menyasszonyának.
- Ugy-e?
- Be van az öreg csipve!...
- És unalmas, rettenetesen unalmas...
De Kájusz ur csak erősködött...
- Rogo!
Rogo! mindjárt érdekes fogok lenni...
S oda fordult a vőlegényhez, a mutatóujját fentartva.
- De igen is, idegen, mind a szivtől, mind a családtól.
Hivatkozom magára Czank urra .
Ha a vőlegényt nem számitom is, csak idegen talán nekünk bármelyikünknek az oly szegény leányka, kinek sem apját, sem anyját nem ismertük, kinek származását a legmélyebb titok födi...
Kupás ur nem állhatta tovább; megboszankodott:
- Kérem ez rossz tréfa; ez nincs helyén.
Sujtás Kájusz ur most már neki felelt s nem a társaságnak.
- De igen helyén van, édes kollega, most kell azt önnek megtudnia, inkább elébb mint később, nehogy annak a szeretetét, ki önhöz most oly forrón ragaszkodik, valaha majd hidegséggel viszonozza.
Jobb ha most megtudja, hogy nem ez a szép kisasszony itt az unokahuga Czank urnak.
Erre azután zugás-bugás keletkezett, a szép menyasszony hol fülig pirult, hol elhalaványodott, Kájusz ur további hangja elveszett azok zajában akik szólni akartak s még oda is siettek mellé őt elhallgattatni, hogy könnyebben szóhoz jussanak.
Kupás ur is szólni akart, nevetni is akart.
Hivatkozott igaz szeretetére, melyet semmi földi hatalom nem lesz képes kebléből kiirtani, - és végtére is magyarázatát kérte a megérthetetlen dolognak.
Czank ur is szólni akart, minden igazi emberszeretete mellett kissé keményebben.
Kájusz urnak mind a kettőhöz csak ugyanaz az egy szava volt:
- Hagyjanak engem.
- Rogo! hagyjanak.
Mert különben botrány lesz, amelyet én nem akarok.
Hiszen! mégis csak prókátor, mégis csak kollegám.
Rogo! hagyjanak.
Mikor én szépen el fogom intézni...
S ami azt illeti, rogo, én teljes meghatalmazottja is vagyok a nemzetes urnak.
De Czank ur csak nem birta tovább fékezni a türelmét, benyitotta a mellékszoba ajtaját; - onnan egy szép, csinos, szerény gyermekleányt vezetett elé, ki félénken közelitett a társaság felé.
Nemcsak megjelenése, de alakja is kellemes és megnyerő volt.
Nem az a halvány, beteges gyermek volt már az, hanem a serdülő szüz, kinél a harmatgyenge, telni kezdő arczon a kifejezést öltő vonások szépséggé fejlődtek.
A szemeket nem lehetett még látni, mert a hosszu sürü fekete pillák egészen leborultak a gyengén piruló arczra.
- Ez az unokahugom, az én kedves kis Klárikám! - szólott Czank ur mosolyogva a társasághoz.
Egy éles sikoltás hallatszott ebben a pillanatban, - melyre a szép, kedves jövevény leányka, az igazi Klárika is felemelte szemeit, s hallatta a kedves csengő hangját , melylyel legelőször is bámulatnak adott kifejezést.
- Krisztin!...
Ki az a Krisztin?
- Mindenki széjjelnézve kereste, mig megtalálták.
Krisztin éppen e pillanatban ájult el a láttára, vőlegénye karjaiba.
Kupás ur a kedves teherrel karján és kebelén még egyszer és utoljára akart tiltakozni.
- De kérem, mindezt mi és ki bizonyitja? - szólott, az előtte még teljesen érthetlen dolgon kétkedő zavarral.
Czank ur fanyar gunyosan elmosolyodott; megérte az élvezetet, hogy azokat, akik őt megrabolni akarták, s neki annyi keserves órát okoztak - kikaczaghatta.
Reá mutatott a mellékszoba ajtajára, azaz inkább azokra, kik onnan kiléptek.
Mi bizonyitja?
Ki bizonyitja?
- Ezek, akik felnevelték!
Kupás ur odaveté pillantását...
Závár Mihály, Farkas Márton és Gajzor Lajos állottak ottan.
Most egy nagyhatásu jelenet következett, melynek valódi másik értékét Czank ur még csak e pillantásban tapasztalhatta, láthatta gyönyörrel, nevezetesen, hogy ismerősöket állit szembe egymással, s ez a látvány nem éppen kellemetes Kupás urnak.
Kájusz ur meg volt elégedve, mosolyogva a körmeit rágta.
Ő, mint aki részese volt a titoknak, éppen ezt a jelenetet nem akarta volna eredménytelenül elszalasztani.
Kupás ur nem tudott szólni, bárha a két leány személycseréjét nem értette is, bárha azt nem magyarázta meg neki még a karjaiba ájulás sem.
Mégis, mégis, ha egészen más okokból is, jobban szeretett volna máshol lenni e pillanatban, - ereiben megfagyott a vér ez emberek láttára.
Azok szinte nem kevéssé csodálkoztak.
Csak egy nyomorult tolvajleánynak leálczázására számitottak s arra, hogy ismét csak ama szegény árvának sorsát, ügyét istápolják, ki nekik mindannyioknak annyi bajt s bánatot okozott, és ime, a Tyuki áll előttök, a Tyukit találják meg, a gaz zugprókátort, megrontójukat.
Závár Mihály arcza egész boldogságban ragyogott föl.
Gajzor Lajos összeszoritá ökleit, - Kájusz ur pedig felemelte mutatóujját és tiltakozott minden elsietés ellen .
Odalopózott Kupás mellé s némi vigasztalásul furfangos mosolylyal suttogá fülébe:
- Azért, kollega, mégis elég szép jutalmat vesz ön büntetésül.
Oh! de vajjon eléri-e ő ezt a jutalmat, midőn a büntető igazság keze oly közel van hozzá.
Ott látja, legelkeseredetebb üldözőit maga előtt, kik őt bizonynyal boldogsága küszöbéről is készek lennének elhurczolni.
S a leány, a kedves teher, azt suttogá karjaiban:
- Bocsáss meg nekem, a miért miattam szenvedsz, miattam pirulsz.
- Pedig ő csak magáért pirult, s nem is annyi bámész kutató szem előtt, mint az hitte, ki arczát keblén rejtette el.
A vendégsereg nem volt már ott.
Elment, sietett mindenki a jelenet elől, melynek lefolyása szintoly kellemetlen, mint a mily bántó egyszerre.
- Egy szóval botrány , mint ahogy Kájusz ur mondta.
De tehetett is arról...
A kezeit mosta...
Ugy van! kezet kézzel, egyikkel a másikat.
S a leány folyvást könyörgött a vőlegény kebelén.
- Bocsáss meg nekem, töredelmesen el fogok neked mindent mondani, s nagy és forró szeretettel visszapótolni azt, amit ellened vétettem.
S a nyomorultnak, talán életében először, fájni kezdett a szive.
Oly szép volt az a leány, oly gyönyörü, hogy az a valóság, hogy ott pihent karjaiban, fölért együttvéve minden álommal, mit valaha csak álmodott életében.
A vágy, a szenvedély fölhevité; erős határzatot vett magán, a büszkeség és dacz határozatát.
- Most enyim vagy, hogy mi lesz utóbb, azt a jövő mutatja meg.
S azután átkarolta a leányt.
- Ne félj! azért még sem hagylak el, azért mégis szeretlek, mégis egymáséi vagyunk örökre.
S karjára vette menyasszonyát, hogy elvigye onnan.
- Nem ugy van az, uram - szólott ekkor elébe lépve Gajzor Lajos.
- Elég régen üzöm , üldözöm önt a világon, mint sem oly könnyen ki hagynám siklani körmeim közül.
Jól van!
Ám vezesse haza menyasszonyát, de elkisérjük önt s rögtön jön velünk a régi szállására, ahol mondja ön, hogy vannak irományaink, - és át fogja adni azokat azonnal, mert különben élni fogunk helyzetünk hatalmával, - be fogjuk mutatni a köröztetést s ön el lesz fogva, még a nászéje előtt.
Kupás összerezzent, elhalványodott, soha sem volt még igy megfogva, megszoritva életében.
Az a gazember (már tudniillik ő nevezte magában Lajost gazembernek) sohasem választhatott volna ki magának alkalmasabb pillanatot a mostaninál.
S fenyegetése éppen annyi, mint midőn pisztolyt szegeznek az ember mellére, minden késedelem , minden habozás, veszély, nincs elveszteni való csak egyetlen percz is.
A gazember - most már azután egészen őróla van a szó - egészen meg volt fogva.
Ugy lett.
Nemcsak nem mozdultak onnan, sem Gajzor Lajos, sem Závár Mihály, de őt sem hagyták mozdulni, egy lépésre is távozni, mig minden irományukat az utolsó meglevőig át nem vették.
A példa ragadós, a hir terjengő, egész csoportok vették azután rögtön, még a délesti órákban ostrom és támadás alá a Kupás irodáját, majd irományok átvétele, majd számoskodás végett.
Kéz kéznek adta a kilincset.
Talpa alatt égett a föld.
Reszketett szintugy az izgatottságtól, mint dühében.
És nem volt ereje, nem volt bátorsága szabadulni.
Mindeniknek az az egy bizonyos pisztoly volt a kezében, melyet Gajzor Lajos adott át sorban kézről kézre ellene fegyverül.
Ennek a pisztolynak, ennek a félelmes fenyegetésnek engedelmeskedni kellett.
Már régen beállt a szürkület, már régen égett a gyertya a szobájában az asztalon, és ő még folyvást ott szenvedett, ott kinlódott, ott czivódott, számolt a nyakán nyügölődött emberekkel.
Kivül czudar idő volt, a hideg szél sivitva fütyölt s verte az aprószemü darát az ablakokhoz.
Hogy szomorkodik az a szegény menyasszony most magában, egyedül.
És ezek a bitangok , nyomorult, szamár parasztok, mily kegyetlenül, mily könyörületlenül zsarnokoskodnak a nyakán.
Egy sem akarja várni még a holnapot sem.
Mintha elveszne addig a világ !
Megfelelnek.
Nem a világ, de elveszhet az ur.
Hallottuk már hirét.
Nem tágit egy sem.
Megy az egyik, azonnal belép a másik, és konokul ott áll egész a sikerig mindenik.
Vagy irás vagy pénz.
Ki kellene lökni, dobni a bitangot, bezárni az ajtót és elrohanni.
Hah! de csak egy pillanatra kelljen magáról megfeledkeznie, daczolnia , szembeszállnia, nem engedni a kéréseiknek, kivánságaiknak, megharagitani, dühössé tenni valamelyiket, el van veszve, s e mellett talán örökre el van veszitve életének legnagyobb boldogsága is.
A megharagitott ember rászegezi azonnal mellére a Gajzor Lajos fegyverét, a köröztetést, melyben egyuttal az elfogatási parancs is ki van mondva.
A nyomorult gazemberek épen azért sietnek olyan nagyon dolgaikkal, mert már azt hiszik, hogy őt mindjárt holnap el is hurczolják.
Pedig egy ujjal sem fogják többé bántani; tisztába jön minden ellenséggel.
Az igaz, sokba kerül, de meg kell tenni a boldogságért, mely rá várakozik.
Minden nála lévő pénzét elosztja.
Már az éjfél is itt van talán.
Az óra olyan sokat és olyan hosszasan vert, s olyan ostoba tompán, lassan egymásután.
S az a szegény gyönyörü teremtés, hogy várakozik azóta reám.
Ki volt izzadva, ki volt merülve, de mégis megkönnyült egy kissé.
- Hála istennek , elment az utolsó is.
Kinyitja az ajtót.
S e pillanatban egy magas marczona alak állt előtte rossz szürben, vászontarisznyával az oldalán, összevont szemöldökkel, haragos tekintettel, nagy görcsös bottal a kezében: Durucz Tamás.
Ez nemcsak irást kér tőle, nemcsak számadást, - szemeinek villogásából láthatja, hogy élete fenyegetve van általa.
Azért maradt utolsónak, azért maradt egyedül.
Kupás mint egy megrémitett vad, csak felorditott ijedtében, amint Durucz Tamás felemelte rá a görcsös botot.
- Összeszedte utolsó erejét, amint iratait odadobta neki, tigris szilajsággal rászökött, ellökte utjából, s futott ki a szabadba, rohant , rohant az utczákon végig, egyikről a másikra, zaklatva a megette siető léptek üző , sürgető dobogásától.
Haza ér!
A szép házba, - az uj házba, ahol a kedves, a szép menyasszony várakozik rá .
És mint várják őt: nemcsak a kis ajtó, de még a nagy kapu is tárva nyitva van.
Hah! de amint fut be, rohan, siet lélekszakadva: mi áll előtte egyszerre vele szemben a nyitott, tárt kapuban, mintha kisértetként a légben repülve előzte volna meg!
A sötét, magas ember a görcsös fölemelt bottal kezében.
Nagy isten! itt is.
Megrémül , visszaborzad.
Ámde ez a magas ember nem haragszik, hanem kaczag.
A Sikár János.
Az igaz rut: gunyos, kárörvendő a kaczagása.
Azzal fogadja:
- Most repitettem el éppen az ur galambkáját a zsidó Maxikával.
Én szereztem a fuvarost nekik.
Durucz Tamásnak pedig, amint oda ért, ezekkel a szavakkal fogta meg a botját kezében.
- Hagyd el, pajtás, jobban agyon van ez ütve, mintha bottal ütötted volna agyon.
S egy gyertyavilág szaladt szobákról szobákra.
Féktelen, keserves orditást hallottak egyszerre belőlről.
Nem ember sirása volt az, hanem egy kinzott vad őrjöngése.
A szép, szerelmes menyasszony nem volt sehol, s eltüntek vele együtt az ékszerek , csecsebecsék, sőt az aranynyal, ezüsttel töltött üveg szekrényke is.
Miért ne? - gondolhatta Krisztin.
- Hiszen az ugy is neki volt ajándékozva.
- Futok utánok, - orditott föl Kupás dühöngve.
- Beérem én még a gazokat, akik engem megraboltak.
És másnap reggel az országutról halva hozták vissza.
Dobóczának már majdnem a feleutján az Ömpöly hidján találták meg, elterülve.
Fején egy nagy szurás sebe mutatkozott, melyet alkalmasint ugy kaphatott, hogy elesésében a hid karfájába vághatta fejét.
Egyébiránt ki tudja?
Különben miért ne történhetett volna ez igy.
Legalább nem firtatta tovább senki a dolgot.
Ugyanekkor bucsuzott el Gajzor Lajos is Czank uréktól.
Nevezetes az, hogy milyen gyermekek voltak még most is mind a ketten.
Mind ő, mind Klárika elfakadtak sirva bucsuzáskor.
Sőt még Závár Mihály is sirt.
- Hadd vigyem vissza! - kérte tréfásan Lajos Czank urat.
- Az nem lehet, - válaszolt Czank ur nyájasan és Klárikát átölelve, - hanem szabad lesz majd érette egyszer visszajönni.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE