Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Babits Mihály
Kártyavár
Keletkezés ideje
1923
Fejezet
31
Bekezdés
2034
Mondat
7199
Szó
76526
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
magas
10. §. ROMANTIKUS FEJEZET, FÉRJRŐL, SZERETŐRŐL ÉS EGY RÉGI BŰNRŐL
- A nagyságos asszonynak vendége van.
Egy hölgy.
Madár János meglepetve nézett föl a világos, udvari ablakra.
Jól tudta, hogy Kerbolték senkivel sem érintkeznek, és a kis, falusi asszonynak nincs egyetlen bizalmasabb ismerőse a rideg Újvárosban.
- És a nagyságos úr?
- A nagyságos úr egész nap nem jött ki a szobájából.
Igen, persze.
Bezárkózott megint.
Madár lassú léptekkel ment az üveges, kerti ház felé.
Égő villanycsillár függött a kis pavilon közepén, s körülvetette fényét a sűrű bokrokra.
Angolkert volt ez, mint újvárosiak szokták büszkén mondani, akik közül kevés juthatott be a zárkózott Kerbolthoz.
Legendák voltak erről a Kerboltról.
Madár jól látott mindent a kivilágított üvegfalak mögött, a faalkotmány zöldre volt festve belülről is, egy férfi járt fel és alá e ketrecben, görnyedt, de erős férfi, hátratett kezekkel és szabályosan, mint egy oroszlán.
Talán reggel óta így járt már: ilyenkor az ebédet is idehozatja magának.
Az asztalt zöld terítő takarta, rajta írószerek s egy sarokba támasztva Kerbolt vadászfegyvere.
- Gyula - kiáltott be Madár az ablakon -, Gyula, bocsáss meg, ha zavarlak .
Hiába vártunk a vízművekhez...
Kerbolt kinyitotta az ajtót, udvariasan jött a polgármester elé.
- Remélem, nem követtem el mulasztást.
- Ó - szólt a polgármester.
- Bár már követnél el egyszer valami mulasztást .
Igazán boldoggá tennél vele.
Azt hiszem, te vagy a legpontosabb tisztviselő egész Európában.
Mindazonáltal jólesett volna, ha eljössz.
Tudod, mindenki azt hiszi, amilyen nagy negyvennyolcasnak ismernek, megnehezteltél a délelőtti szavazatomért... és őszintén szólva, ettől magam is félek egy kicsit - tette hozzá mosolyogva.
- Hogy neheztelnék? - kérdezte Kerbolt szigorúan.
- Ehhez semmi jogom .
Senkinek sincs beleszólása a más véleményeibe.
- Én, barátom - szólt a polgármester, kicsit mulatva magában, hogy csakugyan mentegetőzik -, önmagammal jövök ellenkezésbe, ha az obstrukciót helyeslem .
Te tudod, ugye, mindig a felvilágosult abszolutizmus híve voltam?
- Lehet, hogy igazad van - felelte Kerbolt.
- Sokszor bámultam egészséges opportunizmusod.
De az én utam más.
Nekem az elv: szentség.
Mindenki a maga véleménye szerint...
- No, te, ismerlek, mily csökönyös vagy a magadéval - nevetett Madár.
- Nem is hívlak a koncertre: mert ez is elvfeladás lenne, ugye ?...
Nekem már sietnem kell...
Pedig elhozhatnád Ilonát ilyenekre... ha már Pestre nem viszed be soha... szüksége volna néha kis szórakozásra...
Kerboltnak elszorult a lelke... mindig visszásan érezte, ha Madár a feleségéről beszélt... s hozzá egyszerűen Ilonának nevezte, a régi familiaritás jogával.
A mindennapi megszokás tompította ez érzést: meg nem szüntethette.
Ó, hogy a lehetetleneket megszokja az ember!
Annál rosszabbul esett ez most neki, mert érezte, hogy Madárnak igaza van: s hogy ő valóban igen zord élettárs ehhez a kis nőhöz.
- Ilona maga rendelkezik az idejével - felelte mogorván.
- Oda megy, ahová kedve van.
- Jól tudod, hogy nélküled, nincs kedve menni sehova.
Én sokszor felajánlottam a famíliám kíséretét.
Kerbolt megint érezte, hogy ez igaz: a félénk Ilona inkább mindig otthon ült , semhogy férje nélkül mutassa magát: mintha egyedül az ő kísérete adná meg neki a jogot a rettenetes újvárosi világ előtt megjelenni.
Ilona nem érintkezett senkivel, szórakozni legfellebb moziba ment, éppúgy elzárkózott a világ elől, mint ő maga.
Annál jobban meglepte a Madár odavetett kérdése:
- Igaz, Ilonának vendége van?
A kertben voltak, a kapu előtt már, és Kerbolt csodálkozva nézett fel a világos ablakra, ahonnan női beszéd hangzott.
Ki lehet a feleségénél ?
Újhegyiné?
Azt nem vezetné az udvari szobába.
- Madár azonban az óráját nézte:
- Holnap... holnap vasárnap... jöjj fel azért délelőtt a városházára , valami...
Kerbolt hirtelen a polgármester szemébe nézett.
Úgy villant meg a tekintete , mint egy gyanakvó acél, mint egy Damoklész-kard.
Kerbolt nagy, magas ember volt, a polgármesternek fölfelé kellett nézni rá.
- Fölmegyek - mondta.
- Egy kérdésem van hozzád úgyis.
A hangja is acél volt, úgy mondta ezt acélhangjával, mint aki el van tökélve egy kellemetlen csomót azonnal kettévágni.
Madár kutatóan nézett a szemébe , de rögtön látta, hogy nem Ilonáról van szó: tudta is, hogy róla nem lehet szó.
Micsoda kérdés hát?
Érezte, hogy nagy lehet és nehéz... hogy valami nem tiszta közöttük... s mivel már úgyis egész nap felhő felhőre gyülekezett körüle... nem akarta ezt az utolsó felhőt is eltűrni... gyors és tiszta elintézések híve volt mindenben... inkább késni akart...
De e pillanatban , nem messze előttük, a kis körte fényében, két nő jött le a kilenc lépcsőfokon: Ilona kísérte ki vendégét.
A vendég jó alakú, érett, kissé inkább hervadt nő volt, a villamos fény éles, arany vonallal rajzolta körül a nagy, szabad est fekete tábláján nagy kalapos, dús hajú, élveteg sziluettjét.
Úgy hatott evvel a múló aranyozással, olcsó s nem nagyon ízléses fazonú öltönyében, mint valami megnagyított s életre kelt bazári figura.
Kerbolt és Madár megdöbbenve pillantottak egymásra... mind a ketten ugyanazt érezték: hogy kerül ez a sziluett az Ilonáé mellé?
De amint befordult a kapunál, s a villanykörte egyenest az arcába sütött - enyhe zuhanyként folyatta le fényét, a nőalakok nem itták el nyomtalan, mint a szomjas lombok -, egyszerre megismerték mind a ketten:
- Vilma!
És nézték, mint egy kísértetet.
Az úrnő ezalatt elbúcsúzott vendégétől, és lassú, gondolkodó léptekkel tért vissza a lépcsőn, észre sem véve a férfiakat.
Törékeny, finom alkata szinte eltűnt nagy rojtos kendőjében, mint egy apácáé.
Sem férje, sem a polgármester nem léptek elő az árnyékból, hogy üdvözöljék.
Valami varázs kötötte le őket.
Mintha alvajárót látnának, vagy operai jelenetet.
Éppen felkelt a nagy hold.
A bokrok közt valahol tücsök szólt.
De távolról hallatszott a villanyos csengője, s a tücsök is hangos volt, visító, újvárosi tücsök, s mikor Madár János kezével a fatörzshöz akart támaszkodni, eszébe jutott, hogy csupa korom.
Újvároson vagyunk - gondolta.
S az a nő Vilma volt... csakugyan Bontó Vilma.
A híres Bontó Vilma.
Hogy kerül Vilma Ilonához?
Mintha Újváros elküldte volna fülledt , kormos lelkét ez után a szép és gyengéd asszonyka után, aki nem idevaló , messze, vidékről jött, és nem újvárosi lélek - de hiába búvik el itt, e lombos kertnek rejtekében...
Ilona eltűnt a házban, és Madár sietett a hangversenyre: most már igazán sietnie kellett.
Ő, polgármester, mindig feltétlen ura önmagának, érezte most, hogy a gondolatok, melyek e kertnek, e különös családnak légkörében áradnak, megzavarhatják: és sietett előlük, hogy egyelőre legalább méltó nyugalommal s méltósággal jelenhessen meg udvarában.
Kerbolt azonban lassú léptekkel visszatért üveges kastélyába és némán járt tovább fel s alá, mint egy árnyék.
Mi ügye volt neki Vilmával?
Semmi!
Szigorú volt a múltja és tiszta: mégis úgy szorongott, mint akit üldöz egy hűtlenül elhagyott , romlásba taszított szerető.
Mit kereshetett náluk Bontó Vilma?
Mondják , színésznő lett, majd egy orvos szeretője Pesten... egészen elzüllött.
Mit akarhatott?
Szinte félt megkérdeni Ilonától.
Ó, hát micsoda nap van ma, hogy már a holtak is megjelennek?
Már reggeltől valami nyomasztót, retteneteset érzett a levegőben.
Minek is jött vissza Újvárosba?
Milyen gyönyörű volna halkan, békén élni a távol Erdély havasai közt!
Míg itt a piszkok, piszkok gyűlnek, és lassanként eltemetik az embert.
S ma minden, amit éveken át gyűlni hagyott, lelkére gyűlni hagyott, látatlan hagyott, eltagadott önmaga előtt: minden, minden égetni kezdte ma, lehetetlenül, tűrhetetlenül égetni már, és érezte, hogy nem bírja tovább.
Ó, hogy irigyelte Madár Jánost, mosolygó, könnyed simaságát, ahogy minden piszkos vízen átevezni tudott!
Azazhogy... irigyelte?
Nem jobb -e mégis törni, mint hajolni?
Eszébe jutott a saját podestasága; mert ő is volt valaha bíró Újvároson, Madár egyik előde: és hogy kellett innen, megverve , távoznia!
Miért jött ide vissza?
Nem a pénzszükség hozta egyedül, más volt a varázs, mikor meghívta ez állásra Madár: munkájának a sikere csábította , múltja törekvései, a megkezdett feladat, a kudarc, mintegy lelkébe törött nyíl.
Bizony gyönyörűbb lett volna messze szép erdőkben Ilonával!
De ha a föld, földje nem is hűtelen: az ő lelke sohasem kereste a gyönyörűséget.
A munkát kereste és kötelességet: zord, germán lélek, mint dédapjáé, aki először bejött az országba, nagyurak lojális hű szolgája hajdan, uradalmi főerdész.
Oly lojális, oly zord: kemény lett és negyvennyolcas magyar a hazában, szenvedélyes és önzetlen munkás a városban.
Munkát keresett és kötelességet: s ó, milyen győzelme volt és büszkesége eleinte, mikor régi tervei, melyekért egykor haszontalan küzdött, egyenként megvalósultak a keze alatt; s hogy bámulta ezt a Madár Jánost, aki finom és kesztyűs kezével az utakat mind elsimította a munkája előtt.
Éppen azt tudta, amit ő sohasem , ami neki legnehezebbnek, legnagyobbnak látszott.
Hálás volt iránta: nem hogy kenyeret adott neki, megélhetést: hanem hogy teret biztosított a munkájának , lehetőségeket!
De már régóta sejtette... s önmagának sem vallotta be, hogy sejti... min alapulnak e lehetőségek.
Panamákon, ezek is panamákon!
Ma reggel (a hivatalban mindenki a megyei közgyűlésről beszélt és a polgármester szavazatáról, és ő előre tudta, érezte, bizonyosan tudta, hogy Madár az obstrukció ellen fog szavazni, s a nagy hazafias elvekhez éppoly kevéssé fog ragaszkodni, mint a kicsiny formaságokhoz) egyszerre egész világosan , kikerülhetetlen érezte bizonyosságát, mint egy régi bizonyosságot, arról is , hogy itt minden siker titkos rugója bűn és megalkuvás.
S csodálta gyávaságát, hogy ezt eddig be nem vallotta magának.
S e bűnök között érezte vergődni magát is, kis, gyáva halat a piszkos folyóban, tehetetlen , megfizetett szolgát, eszközt eszközök közt.
Visszautasíthatatlan gondolat volt ez.
S egyszerre érezte azt is, mi szüksége volt az ő szeplőtlen nevére , törhetetlen hírű múltjára a polgármesternek.
És - míg körötte piszkos ügyekről, mint megszokott mindennapiságokról, könnyedén csevegtek az urak - egy még borzasztóbb gondolat merült fel lelkében, itt-ott hallott célzásokból, régi gyanúiból, mély emlékezetsikátorokban szemétnek felgyűlt csekélységekből egy még kínzóbb aggodalom mérgét keverte magának: nem panama -e az ő dolga is, maga az ő ittléte, állása, fizetése, a pénz , amelyből él, a közgyűlési határozat, mely megválasztotta, a cél, amiért idehozták?
Tán könnyű lett volna meggyőződni róla, de sohasem volt annyi bátorsága sem, hogy csak a gyanút is formulázza önmaga előtt, bár minden újság nyíltan kiabálta.
Most... most már érezte egész mélységében rettenetes, piszkos helyzetét, és ezért járt ma egész nap fel és alá üvegszobájában, melyet azért építtetett magának e bokros kert közepén, hogy ne lásson onnan mást, csak amit szeretett, a szabad földet és szabad eget és az ártatlan növényeket.
Úgy járt itt az üvegkockák közt izgatottan, mint a szegény légy, ki iszonyatos pókháló közepén evickél.
Járt, s szórakozott , komikus szokásból nagy szarvaskésével labdázott az éjben.
Ez volt a régi , híres Kerbolt bíró, az acél, a szilárd, aki Hirschfeld ellen is megállt.
S közben megjelenik Vilma, Vilma a múltból!
A züllött Vilma, mint egy régi bűn...
Milyen más volt abban az időben, gazdag, szép úrilány!
Úgy jön , mintegy szemébe mutatni, mit tett az a szilárdság, mit tett a becsületesség !
Mert nem ő tette -e tönkre Bontóékat?
Vilma, a múlt, jött, mintegy bosszút állni - mit kereshet ez a lány Ilonánál?
A múlt, a régi Újváros , kísérteteket küldöz a jelenbe, a megölt szörny lelke visszajár, az ember derék, jellemes tetteiből romlás lesz, csupa romlás, és Ilona ...
Ilona...
Úgy fájt most a gondolat, hogy majdnem fölordított.
Ilona nem szereti őt , sohasem szerette; mit tudta ez a gyerekasszony, mit tesz az, szeretni ?.. .
Csupa gyengeség és hajlékonyság az egész kedves lénye... mint folyondár simul mindig a közeli ághoz - az erőhöz, aki épp közel van.
Ó, hogy ezt a gyermeki simulást, a gyengének ezt az önkénytelen, odaadó, bámuló vonzódását az erős iránt szerelemnek vette!
Nem ebből ered -e minden tragédiája?
Nem ezért jött -e ide, kapaszkodott ebbe az állásba, vagyontörötten, mint egy eszközbe, hogy Ilonát nőül vehesse?
Nem ebből ered -e minden gyengesége , gyávasága - hogy erről a szerelemről nem tud lemondani?
Vagy nem is szerelem kell neki - hisz Ilona nem szereti őt -, csak léte, ittléte, mellette léte... arca... mosolya... nincs, nincs lelki ereje soha erről lemondani!
Ő , mindenben oly erős, ebben gyenge, pulya.
Örökké az a félelem gyötri, hogy egy semmi egyszer, egy kicsiség - vagy a nagy okok -, egy elejtett szava véget vet ennek az együttlétnek mindörökre!
Mondjon egy szót, és vége mindennek!
Örökké gyötri ez a félelem, mióta... megint majdnem feljajdult ... borzasztó még rágondolni is...
És mégis mit el nem tűrne, csak vele maradjon!...
Hogy történt?
Csak úgy!
Lassan.
Észrevétlen lejtőn.
Egyszer csak így voltak... lehetett -e másképp?
Néha - ha maga volt - ölni kívánt volna: de ha aztán látta Ilonát, szerette, sajnálta, félt bántani egy szóval, kímélte, mint egy kéjeztett gyermeket.
Gyermek és ideges...
Néha csupa gyermeki szeszélyből és idegességből halálra kínozza... de alapjában milyen jószívű!
Mennyi gyengédség és szeretet!
Ó, ha bírhatná őt! bírhatná egészen! de nem bírja -e valóban?... még mindig... bizonyos értelemben... ha nem is szerelemmel...
Nem ő -e előtte az első tekintély?
Nem őtőle tanult -e mindent?
Első, szűz érzelmeit ő ébresztette fel: lelkének ő tágítója, szinte teremtője...
Ezt nem lehet eltörölni soha... őneki köszön mindent.
Úgy néz reá, mint egy kegyes és szigorú apára...
Még bűne is... ha bűn a szerelem ... szerelem egy más iránt... őhozzá fűzi: a félelem, a hála, a bűntudat...
És Kerbolt, aki hajdan egyetlen élethiúságát önmaga előtt hajlíthatatlan jellemében lelte, most oly gyengének, aljasnak érezte magát.
Érezte, hogy kész megbocsátani a sorsnak Ilona bűnét, mely közte és Ilona között ily erős érzelmi kapcsot feszít állandóra: a bűnös háláját, a megbocsátó megbántottal szemben!
Már nem bánta, akárminő a kapocs, csak legyen!
Legyen! legyen!
Ez, ez a nagy, önzetlen elnéző szerelem adta meg az önérzetet neki, hogy ha a világ a megcsalt férjet láthatná is benne! az asszony maga , asszonya, tiszteli őt, szereti, mint egy vezető barátot, egy atyát.
De ma , éppen ma, mikor helyzetének egész kétes volta először rémlett fel neki, ez az önáltató bölcsesség is gyengeségnek és hazugságnak látszott.
Ah , gyengeség, hazugság volt minden, egész élete!
És Vilma is most, múltjának kísértete, nem arra jött -e figyelmeztetni, hogy múltja is, régi ideáljai , hazugságok voltak?
Csak bajt, nyomort hintett el mindenütt, szigorával , melyet következetesen végigvinni sem joga, sem ereje nem volt.
Hol lehet most Bontó, a kövér csendbiztos? ő sem volt tán olyan nagy bűnös.
Hol kezdődik a bűn?
- És...
Mit akart Vilma Ilonával?
Egyszerre megállt, érezte, hogy mégis be kell menni, beszélni Ilonával, tenni valamit, cselekedni! így nem mehet tovább!
A hold nagy kerek képpel, pirosan járt fenn a nagy, kormos, poros kert felett.
A hold magasan járt a nagy , piszkos földi felhő felett, melyben egész Újváros fürödött, a por és korom felett, mely áthatott, átitatott mindent, ezt a szegény kertet is, megölte , megmérgezte, befeketíté fáit, láthatatlan kozmával szórta tele, mely elvette az élet minden jó ízét.
Künn egész Újváros dobogott, feszengett a súlyos és meleg estben, a szegény spriccerpárt züllöttségének, becsapottságának keserveitől feszült a Vnuk-kocsma, Tőkéssyék a Vigadóban izgatott és zavaros pénzforrásokról álmodoztak, városi urak fojtva politizáltak kétes ügyeikről , a szegény járásbíró mint egy megfogott bogár, kábultan fénytől s bortól , vakulva gondolt meghomályzott jövője elé, a városháza nagy termében a koncert rendezői izgatottan szaladgáltak, mert a csodagyermek előre követelte tiszteletdíját, s a polgármester, aki a dolgot elsimítsa, késett ; Madár János fojtott, leküzdhetetlen szorongással sietett az utcán, és Ilona... mit csinálhatott Ilona?... mire gondolhatott Ilona ?...
Kerbolt bizonytalan léptekkel gázolt át a holdas kerten, és maga mögött, az üveges , kerti házban, a sötét kert közepén, égve hagyta a magányos villanyt...
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE