Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
A vörös Regina
Keletkezés ideje
1918
Fejezet
14
Bekezdés
2892
Mondat
6462
Szó
70014
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
TIZEDIK FEJEZET
Találkozom a derék Heiszer bácsival és megtudom tőle, hogy a Morelli-század már messze északon táborozik.
- Heiszer bácsi megajándékoz egy pár nagyszerű csizmával.
- Kivégezem foltos bakancsomat és elindulok észak felé.
- Egy bemocskolt úri kastély.
- Megtalálom gyufatartómat, melyet Reginánál az erdei barlangban hagytam.
- Gyanakodni kezdek, hogy a leány valahol a nyomomban van.
Egy teljes órai baktatás után - gyorsabb masírozásról itt szó sem lehetett - leérkeztem a völgy aljába, ahol valami patakféle sekélyes vizecske bujkált a megpörkölődött fűzfák hosszú sora alatt.
Egy ilyen füstös fűzfa közelében végre megpillantottam egynéhány eleven embert .
Szanitécek voltak.
A ponyvával letakart vöröskeresztes kocsi árnyékában heverésztek és épen a déli menázsi elfogyasztásának kellemes munkájába voltak elmerülve.
A lovak szabadon legelésztek.
Szemmelláthatóan nagy kényelem dúlt köztük, ráértek mindennel bőven.
Nem lepett meg túlságosan, amikor a még javában párolgó tábori bogrács mellett a Heiszer bácsi jóindulatú, kövér arcát pillantottam meg.
Ő jobban meg volt lepve, mint én.
- Mi az ördög! - kiáltotta harsány hangon - csak nem ennek az isteni gulyásnak illata csalta ide?
- Nem a gulyásillat nyomában járok, Heiszer úr - válaszoltam a derék szanitécnek , aki eközben barátságosan megszorította kezemet s hangosan elkiáltotta nevemet emberei számára is, hadd tudják, kinek a becses személyét tisztelhetik tábori bográcsuk körül.
- Hollá, már tudom! - nevetett vidáman a vöröskeresztes bácsi - bizonyosan a regimentet keresi... nem igaz?
Intettem, hogy igaz.
- Hát kérem - legyintett kezével, mialatt megint elfoglalta előbbi helyét a bogrács mellett s engem is odainvitált a közelébe - azt ez idő szerint hiába tetszik keresni.
- Messze vannak?
- Ojjé!
- Talán mégsem lehetnek olyan messze, ha Heiszer úr itt van...
- Csakhogy nem vagyok itt.
Elnevette magát és ismét legyintett a kezével.
- Nem bizony, nem vagyok itt...
Észrevettem, hogy a kocsijához tartozó nyolc legény egyike-másika is félrehúzza a szája szélét.
- Nem értem a dolgot, Heiszer úr...
- Elhiszem, - mosolygott édesdeden az öreg s szemmelláthatóan mulatott a dolgon , hogy ilyen gyerekes rébuszt sikerült tájékozatlanságom számára föladnia - nagyon elhiszem, hogy nem méltóztatik megérteni a dolgot, pedig roppant egyszerű.
Vissza vagyok transzferálva a Feldspitálhoz.
A mienkhez, a Nr.
3-hoz... méltóztatik tudni.
Ez a parancs.
Mivel azonban sem azt nem tudták megmondani, hogy hol van most a Nr.
3, sem azt, hogy csak hozzávetőleg is merre lehet, a magam szimatoló orrára vagyok utalva.
Ennélfogva tehát már két napja útban vagyok, anélkül, hogy erről a helyről megmozdulnék...
Ezért bátorkodtam az imént azt mondani, hogy nem vagyok itt.
Kedélyes bácsi ez a gömbölyű tokájú Heiszer, hogy ezen a felette naív csalafintán is mulatni tudott.
Bár hiszen nemcsak kedélyről van itt - igazság szerint - szó , hanem elpusztíthatlan izmokról is.
- Tartson velünk, - invitált meg Heiszer bácsi a menázsihoz - nincs egyebünk ennél a »normál« gulyásnál, de talán még nem tetszett belőle elégszer részesülni...
A szanitécek nevettek.
Ők is tudták, hogy tíz ebéd közül nyolcszor ez szerepel a hadiétlapon: betelhet vele a legény, egész életére.
Azonban még mindig szívesebben látott rendes vendég a sajkában, mint a borsó-vagy a lencsekonzerv.
Eközben eszembe jutott, hogy foltos bakancsom dolgában most kellene talán megragadni a jó alkalmat.
Reggel óta ismét szorítani kezdte lábamat az a sokszor pokolba kívánt átkozott, folt... hátha most megszabadulhatnék tőle.
A szanitécek ügyes emberek.
Mindenhez értenek és minden van náluk.
A nagy ballonponyvás vöröskeresztes kocsi mélységében a legcsudálatosabb dolgok rejtőzködnek.
- Mondja, Heiszer úr, - fordultam a mesterhez - nem tudna nekem szerezni egy pár új bakancsot?
Ez a foltos bestia már sok kínt szerzett a lábamnak, ki szeretném cserélni új bakanccsal.
A mester gondolkozott.
- Nagyon szívesen, kérem, bakancsféle azonban jelenleg nincs birtokomban, hanem van egy pár csizmám.
Orosz csizma.
Ha jól emlékszem, valami kozák hadnagyé volt .
Mi földeltük el most valami három hete.
Gránátot kapott szegény.
Rajta és körülötte egy rongy volt minden, magasszárú új Ritterstifelje azonban isten csudájára épen maradt.
Hé, Veszelka!
Hozd ki fiam a kocsiból azt a muszkacsizmát... tudod te!
Ott van legalul a telefondrótok alatt.
Ügyelj, nehogy a lekváros fazekat felborítsd.
Mondom, hogy az ügyes szanitéceknél még lekvár is van.
A legény bebújt a rengeteg kocsiba és rövid vártatva hozta a csizmát.
Módfelett megörültem a dolognak.
Az ő istenében és a mi ólmunkban megboldogult »muszi« -nak ugyan valamivel nagyobb lába volt, mint nekem, efféle csekélységgel azonban nem törődtem.
Az a fő, hogy végre kényelmet szerezhettem elgyötört ballábamnak.
Elégedett és boldog voltam a csizma birtokában.
- Mit fizessek a csizmáért, Heiszer úr?
A mester arcán minden ráncocska nevetett.
- Viccelni méltóztatik, kérem!
Mi a haragos istennyilát csináljak én itt a pénzzel?
Hisz jóformán már azt is elfelejtettem, hogy valami pénznek nevezett papirka is van a világon.
Adtak ott valamit pénzért, ahol nagyságod eddig tartózkodni méltóztatott?
Igaza volt.
Az egész idő alatt egyetlenegyszer sem jutott eszembe, hogy ilyenféle » papirkák« is vannak.
- Ingyen adom a csizmát, amennyibe nekem került, - folytatta jóindulattal Heiszer bácsi - örülök, hogy szívességet tehettem.
Megköszöntem az ajándékot és azonnal nekifogtam foltos bakancsom kivégzésének.
A mester nevetett és nevettek a szanitéc-legények is, az inkviziciót azonban végrehajtottam: bicskával először kettéhasítottam a nyomorult bakancs egész hasát , azután négyfelé vágtam.
Véged van, pimasz!
Soha senkinek sem fogod többé a lábát megkínozni.
Az eképen ádázul kivégzett pimaszt megragadtam zsinórjánál fogva és messze beröpítettem a közeli patak vizébe, hadd ússzék akár az óperenciás tengerig, csak én ne lássam többet.
Heiszer le akart róla beszélni, hogy tovább menjek.
Komolyan adta elő érveit, meg akart győzni, hogy vállalkozásomnak nincs értelme.
Biztosított róla, hogy a folytonos heves előnyomulásban levő csapatok eddig már a legközelebbi - Rudnik nevű - orosz községen is túl vannak, ez pedig messzebb esik ide harminczöt kilométernél, tehát mit akarok?
Marasztalása nem fogott rajtam.
Fejembe vettem, hogy okvetlen meg fogom találni ezredemet, tehát meg fogom találni, bármilyen messzire kellene is utána mennem.
Délután két óra tájban búcsút vettem Heiszer bácsitól és a többi felette szíves polgároktól.
- Nem tarthatom vissza erőszakkal, - mondotta szemrehányó hangon a mester - de meg fogja látni, hogy okosabb lett volna, ha nem erőlteti a dolgot.
Némán megráztuk egymás kezét és elváltunk.
Heiszer bácsi ott maradt embereivel a vöröskeresztes kocsi mellett, én elindultam a földig leperzselt falu keleti széle irányában az orrom után.
Más direkcióm nem volt.
Amerre északkeletnek az orrom mutat, arra kell lennie valahol az ezrednek is.
Körülbelül száz lépésnyire lehettem, amikor az öreg Heiszer harsány kiáltása fülemhez jutott.
- Halló! halló!
Szétugrasztott »muszik« csatangolnak az erdőségben, vigyázzon , nehogy elfogják!
Szócsövet formálva tenyeremből, visszakiáltottam:
- Vigyázni fogok!
Búcsúzóul még egyszer meglengettem sipkámat és ezzel végleg elváltam Heiszer bácsitól és az ő derék szanitéceitől.
Tíz percnyi mars után már nem láttam őket.
A » muszik« -ra való figyelmeztetés mindenesetre jókor jött.
Nem is gondoltam efféle eshetőségre.
Gyanut fogván személyes biztonságom dolgában, lassan nyomultam előre az erdőség alatt.
A legkisebb zaj, vagy zörgés megállított.
Úgy haladtam tovább, mintha rókanyomot csapáztam volna - kutya nélkül.
Annak az épületnek - kastélynak vagy minek - irányában mentem a fák árnyékának védelme alatt, amelynek homályos kontúrjait már a jezernicai hágó tetejéről megpillantottam.
Ez az óvatos csapázás majdnem egy teljes óráig tartott .
Közeledvén a titokzatos házhoz, bevonultam az erdő sűrűbb részébe, a mindenfelé szétterpeszkedő bokrok közé és onnan vettem szemügyre a közelben kibontakozó épületet.
Egyideig még mozdulatlanul várakoztam leshelyemen, azután kiléptem a sűrűségből és elindultam az épület felé.
Széles, tornácos, orosz úri kastély volt ez az épület, oszlopos frontján régimódi , kupolás verandával.
Nyolc lapos lépcső vezetett föl rá, - de egy ugrással is fönn lehetett az ember.
Nem is tudtam olyan laposakat lépni, mint amilyenek ezek a szibarita-kényelemmel beépített verandalépcsők voltak.
Ily dolgokban különben minden orosz úriház egyforma.
Kényelem, nagy kényelem, hallatlan kényelem mindenben.
Hely van bőven és ami fő - nem siet senki.
Szépen, lassan... pomáli ... kényelmesen lépegetheti ezeket a lapos lépcsőket még a legköszvényesebb orosz úri láb is.
Az első szoba, melybe a verandáról beléptem, alighanem ebédlő volt.
Hamarosan meggyőződtem róla, hogy a többi, kilenc vagy tíz szoba is ugyanily hallatlanul barbár módon van elpusztítva, mint ez.
Elbámultam a teljesen oktalan rombolásnak ezen az igazán tökéletes látványán, ami itt meghökkent szemeim elé tárult, pedig hasonló dolgok iránt jócskán elveszti érzékét az ember.
Nem volt itt egyetlen ép ajtó vagy ablak.
A festett padló eredeti színét talán még egy hiúz szeme sem tudta volna kitalálni.
Ami bútorféle maradt - összevissza zúzva hevert a szobákban.
S az a teméntelen mindenféle piszok és szemét, az a sok megnevezhetetlen bűzös , megpállott, elrothadt hulladék - ami az ember útját az összes szobák mocskos padlóján elállotta!
A legnagyobb óvatossággal kellett szedegetnem a lábamat, nehogy bele lépjek valamibe.
Vajjon miféle képeket fog vágni ennek a bizonyára előkelő kényelemmel berendezett kastélynak elmenekült gazdája, ha majd hazajön és ide először belép.
A gyomra fog-e felfordulni előbb, vagy orra nyomorodik meg?
Az orrom engem is arra kényszerített, hogy fölhagyjak a további nézdelődéssel.
Nem bírtam tovább a mindenfelől felém áradó dögleletes bűzt.
Kifelé...
Alig vártam, hogy künn legyek az udvaron és tiszta levegőt kapjak az orromba.
Esti félhét óra tájban vállamra lódítottam Manlicheremet és elindultam északkeleti irányban ugyanazon az úton, amelyen a kozákok szekere vágott nyomot.
Ez az út a kastélyhoz tartozó rengeteg park - valóságos erdő - fái alatt , nyílegyenes irányban vezetett ki az erdőség felé.
Jobbra-balra mindenütt újabb és újabb nyomai az oktalanul pusztító vandalizmusnak .
A virágágyak összetaposva, a szökőkút márvány-medencéje összetörve, a szigonyos Neptun-szobor darabokra zúzva... az embernek még a gyomra is felháborodik!
Tovább egy csinos formájú kerti házon meglátszott, hogy valaha fehérre festett zsaluit fejszével vagdosták ki pántjaikból és a szétvagdosott darabokat belerugdosták a bokrok közé.
Ki lehetett az az eszeveszett vadállat, aki ezt a nyomorult munkát elrendelte?
A maga buta fejétől ilyesmit a legutolsó orosz katona sem csinál - legföljebb felgyújtotta volna a házikót.
Ebben a pillanatban oly meglepetés ért, hogy alig akartam hitelt adni a szemeimnek.
A kerti ház mellett, közvetlenül a bejárat küszöbe közelében - megpillantottam egy üres gyufatartót.
Afféle garasos jószág volt, amilyeneket vásárokon szoktak árulni.
Fából való, csappantyús fedelű, olcsó portéka.
»Dobsinai emlék « felirattal.
De az enyém volt... ezer villám és vakablak!... az én gyufatartóm , ugyanaz, amelyet több egyéb holmimmal együtt Regina birtokában hagytam.
Hogy került ez ide?...
Fölemeltem a földről és alaposabban megvizsgáltam.
Semmi kétség!
Ugyanaz a gyufatartó...
Újabb ezer villám és százezer vakablak... hogy az Isten csudájába került ez ide?
...Ha valamely láthatatlan kéz nyakonteremtett volna, sem kapkodtam volna gyorsabban jobbra-balra a fejemet, mint meghökkenésem ez első izgatott pillanatában, amikor már-már azt képzeltem, hogy még egy perc és okvetlen megpillantom valahol a vörös Reginát is...
Fölgerjedésemben egy szempillantás alatt benn voltam a feldúlt kerti házban, abban a gyanuban élvén, hogy hátha odabenn lesi mozdulataimat a még mindig erősen a gyomromban levő harapós vadmacska... odabenn azonban csak szétzúzott bútordarabok hevertek szerteszéjjel a bemocskolt padlón.
Emberi léleknek semmi nyoma .
Kirobogván a lugas túlsó ajtaján, benyomultam a közeli bokrok sűrűségébe is, - a gyors rekognoscirozás eredménye azonban itt is az előbbi volt.
Elhagyatottság és mozdulatlan csend.
Senki.
Egy karcsú pinty füttyintett mindössze a közeli jázminbokor hajlékony ágán.
Más - gyanus - nyoma az életnek sehol sem ingerelte vizsga tekintetemet.
Mennydörgettét!
Csodák pedig már rég nincsenek... tehát hogyan került akkor mégis ide az én gyufatartóm?
Bolond ügy.
Leghelyesebb, ha megmakacsolom magamat és úgy teszek, mintha az egész rejtelmes dolog csöppet sem érdekelne.
Bánom is én, akárhogy került ide ez a jószág!
Semmi közöm hozzá.
A vörös kipottyant a gráciából...
Gyerünk tovább.
Direkciót a nyílegyenes úton véve, folytattam utamat a park északi lejtője felé , amely közvetlen érintkezésben levőnek látszott az erdőséggel s csak egy drótsövénnyel volt ettől elválasztva.
Útközben egy gondolat mégis motoszkált a fejemben, - még pedig az, hogy ez az aprócska gyufatartó-ügy lehet bolond história, de semmiképen sem tiszta munka.
A tartónak mind a két csappantyúja le volt törve.
A leány nem törte le - az bizonyos.
Ha véletlenül elvesztette, ép állapotban került volna kezeim közé .
Ennélfogva tehát ki csonkította meg?
Ennél a fogas pontnál oly tág tere nyílik a sok mindenféle gyanunak és találgatásnak, hogy akár elmerülhettem volna benne.
Jobb, ha az egész süppedős hínárt elkerülöm...
Valamivel esti hét óra után elértem az erdőség alját.
Lassankint alkonyodott.
Az északi firmamentumon mindegyre erősebben rajzolódott ki a távoli tűzfény, amelyről Heiszer bácsi megemlékezett és amely valami Rudnik nevű orosz község végveszedelmét jelentette.
Az erdő szélén két útcsapás vonta magára kutató figyelmemet, az egyik innen keletnek, a másik egyenesen északnak ágazott el.
A kelet felé ágazó csapás az erdő mélyebb részeiben tűnt el és meg volt szántva friss keréknyommal.
Elinduljak rajta, vagy ne induljak?
Bizonyos, hogy a keréknyomok emberlakta hely felé vezetnek, ezt pedig kerülnöm kellett.
A másik útat választottam.
Ezen sem emberi, sem állati lábnyomot nem sikerült fölfedeznem.
Rég tévedhetett erre valaki.
Magasszárú, kényelmes Ritter-csizmáimmal a naptól leégett fűre nehezedvén, most én »tévengtem« rajta.
Néhány száz lépésnyi marsolás után a láthatár széle egyre vörösebb és vörösebb lett...
S az Irás szavai szerint: »az égből hangok hallatszának...«
Valahol a nagy messzeségben vihar tombolhatott, - a meg-megújuló mennydörgések tompa moraját meghozta szárnyán a szél, de ezek a hangok már csak mint rövid , rekedt, erőtlen hördülések érkeztek füleimhez.
Voltak azonban más hangok is .
Ismerős dörrenések.
Ezek nem az égből hallatszanak...
Megálltam és figyelmesen hallgatóztam.
...Nem bizony, ezek a hangok nem az égből jönnek.
Ismerős érctorkok ordítják őket , teljes úri nevükön: k. und k.
15 cm. Mörser Abt.
Batterien.
Komoly, mély hangjukat a leghevesebb tábori ágyútűzben is azonnal megismerjük.
Nem volt nyugtom, - egész éjjel mentem.
Mindössze kora virradatkor támadott meg annyira a fáradtság, hogy egy fa tövébe le kellett ülnöm és ott elnyomott az álom .
De már öt órakor talpon voltam és innen kezdve ismét megállás nélkül folytattam útamat.
Eközben feltűnt, hogy az eddig elég szaporán hangzó távoli ágyúdörgés most mintha végkép megszűnt volna és semmi nyoma többé a gépfegyverek kattogásának sem.
Mindenütt az erdő szélén haladva, hatalmas kerülővel, - valami három vagy négy kilométernyi gyaloglás árán - érkeztem el az erdőség túlsó szélén lévő legelső állásokig, ahol a harcból ideiglenesen kivont pihenő osztagok és a rezervák voltak elhelyezve.
Csupa ismeretlen, idegen Abteilungok, - horvátok és osztrákok.
Ide-oda lézengtem a csapatok között, míg végre el tudtam csípni egy fiatal káplárt, aki nagy örömömre útba igazított.
- Jobbra, szélrűl az utolsó vonal.
Tegnap legalább még ott voltak.
Minket váltottak fel.
- Köszönöm, Isten áldjon!
- Grüss ench Gott!
Sváb fiú volt az Istenadta, de legalább meg tudta mondani, hogy merre menjek .
Mentem is, mintha kergettek volna.
Hiába, nem szeretünk ott lenni, ahol egyetlen árva magyar szót sem hallunk...
Jókora útat kutyagoltam végig a hátulsó vonalak között, de senki sem volt rá kíváncsi, hogy mit keres itt ez az egymagában siető idegen regimentbeli »Mann« .
Végtelenül közönyös arcok, semmitmondó, unott szemek és alig mozduló csend.
Az emberek szó nélkül tettek-vettek, mintha fababák lettek volna.
Szinte futottam, hogy minél hamarabb a hátam mögött tudjam őket.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE