Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Andor Mária
Bébike memoárjai : Egy kis kutya önéletrajza
Keletkezés ideje
1918
Fejezet
25
Bekezdés
806
Mondat
2805
Szó
48096
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
Csendélet a „szanatórium”-ban
A kitűzött napnak, május 15-ikének estéjén megérkeztünk új otthonunkba, ahová gazdáim, kivált asszonykám, félelemmel, – én, bevallom, mindenek daczára örömmel jöttem.
Az igazgató úr ott ült a ház előtt levő padon, "alattvalói" körében.
Azért mondok " alattvalót ", mert gazdám rövid pár napi ottlétünk után már "fejedelem " -nek nevezte el az igazgató urat.
Nem éppen a viselkedése volt fejedelmi, mondja asszonykám, de az a mód, ahogy fellépett, az allűrök, amelyeket magára öltött, kétségtelenül igazolták, hogy az igazgató úr sajnálatosan eltévesztette a kort, amelybe beleszületett.
Neki a feudális kor valamelyik lovagvárában lett volna a méltó helye, nagyszámú fegyverhordozók , csatlósok, jobbágyok körében.
Csak látni és hallani kellett, hogy reggelenként mily méltósággal foglalta el helyét a nagy udvar valamelyik asztalánál, hogy onnan kiossza a napi parancsokat a hatalma alá rendelt személyzetnek; mily hangosan rendelkezett, tekintet nélkül az ott reggeliző, vagy a szobákban még alvó vendégekre , mily szuverénül avatkozott bele mindenbe és mindenkinek a dolgába.
És ahogy a vendégeivel érintkezni kegyeskedett, az némileg még túltett az igazi fejedelmeken is.
Más egyszerű "fejedelmek ", – így mondta asszonykám – például a mi boldogult királyunk, Ferencz József, ha valakit audienczián fogadott, ha le nem ültette az illetőt, akkor ő maga is állva maradt.
A szanatórium fejedelme pedig, ha maga elé bocsátja női vagy úri alattvalóit, ülve marad, de őket állni hagyja.
Ezúttal kivételesen, úgy látszik, megengedte az alattvalóknak, hogy azok is leüljenek a kertben elhelyezett padokra.
De bezzeg nem ült, hanem ugyancsak elevenen ugrált , tánczolt a szegény alattvalók lába között az a bizonyos kis kutya, az én kollégám , akinek "soha nem szabad a lábát a szanatórium területére tennie ".
Meg is vizsgáltam mindjárt közelről a lábát, hogy be van talán kötözve valamivel és így azért mondják , hogy nem érinti a szanatórium területét.
De bizony nem találtam én azokon a lábakon semmit sem – legfeljebb azt a tapasztalatot, hogy bizony nem minden kutyát tartanak oly tisztán és kefélnek, fésülnek ötször is napjában, mint engemet asszonykám!
Fölnéztem hát asszonykámra, hogy mit szól ehhez?
Ő azután megmagyarázta nekem, hogy bizony ez megint egy kis eltávolodás volt a háziak részéről az igazságtól, s hogy ez nem meglepő.
Mert ha vannak olyan emberek, akik le-letérnek az igazság ösvényéről, – akkor bizony ezek a kirándulások nem "egykék " , hanem igen szapora familia tagjai.
S aki egyszer erre az ösvényre tért, igen nehezen talál vissza a másikra, az igazságéra.
Meghatott asszonykám bizalma, hogy ezúttal az ő felebarátainak, a felsőbbrendű emberi lényeknek hibáit is így feltárta előttem.
Ezúttal egyenesen nekem mondta el , szemtől-szembe – míg eddig tapasztalataimat, ismereteimet az emberek körül csak úgy szereztem, hogy kihallgattam, ha egymás között beszélgettek.
Most is hallottam , mikor azt mondta asszonykám a gazdámnak:
– Én jót álltam Bébikéért, hogy jól fog viselkedni.
Abban a föltevésben mertem ezt tenni, hogy – amint ők állították – egy teljesen kutyamentes szanatóriumba jövök.
De ahhoz nem is kell valami nagy kutyaszakértőnek lenni, hogy megértsék azt, hogy ha egy kutya van már a házban, aki hangos vagy neveletlen, akkor, ha jön oda egy másik , bármily csendes és jól nevelt állat legyen is különben, kutyatermészetéből kifolyólag reagálni fog a másiknak a cselekedeteire.
Ezért döbbentette őt meg a kutya ottléte.
De hallgatott, nem szólt semmit sem.
Mert fogadalmat tettek gazdáim kölcsönösen, hogy a lehetőségig hallgatni fognak.
Sem panaszkodni nem fognak, sem kifogást tenni, csakhogy elkerüljék az érintkezést a " fejedelmi" családdal.
Mert ezt az eljárást ajánlották nekünk igen melegen a hellyel ismerős barátaink.
Azt mondták: ha ebben a házban bizonyos ideig meg akarunk maradni , ez csak úgy sikerülhet, ha annak gazdáját, amikor csak látjuk, nagy ívben kikerüljük.
Az első vacsora elég jól ízlett nekünk.
Mondtam már, kérem, hogy mi igazán nem vagyunk túlkövetelők.
Azután lefeküdtünk.
No, ez már sokkal rosszabbul sikerült .
Ahogy egy szanatóriumban dukál, mi kilencz órakor visszavonultunk és szobánkban szép csendesen viselkedtünk.
De úgy látszik, ezt az illemet csak mi tudtuk.
Mert mikor úgy tíz óra tájban le akartunk feküdni, hát egyszerre olyan pokoli zaj és lárma kerekedett, hogy azt sem tudtuk, hová legyünk!
Valószínűleg, hogy túlságosan el ne bizakodjunk, hogy hős katonáinknak sikerült az Úristen segedelmével távoltartani tőlünk az ellenséget, olyan őrült ajtócsapdosást, lármát produkáltak, hogy valóságos pergőtüzre emlékeztettek bennünket.
Asszonykám azt mondta, hogy köszöni az ilyen mulatságot, inkább le sem fekszik, amíg vége nem lesz a nagy zajnak.
De biz az 11 órakor még nagyobb erővel tört ki.
Ugyanis a velünk egy emeleten levő társalgóból akkor jött ki egy kártyázó-társaság, élén a fejedelmi családdal – nagy ajtócsapdosással, hangos nevetéssel, mulatozással , búcsúzással – éjjeli 11 órakor – egy szanatóriumban !
Mi még eddig "szanatórium " -ban nem voltunk, csak elsőrangú hotelokban voltak velem idáig a gazdáim.
Ezekben este 10 óra után mindenütt mély csendnek kellett lennie és igy persze nem tudhattam, hogy itt még késő éjjel is szabad a vásár.
Pedig azt már tudtuk, hogy a mellettünk levő két szobában, jobbról is, balról is , súlyos betegek laktak, alattunk is egy igen súlyos beteg.
Már hogy bírják el ezek ezt a zajt, mikor az én asszonykám egyáltalában le sem mert feküdni, míg ez a vidám társaság végleg el nem vonult és míg meg nem szünt a fejünk felett lakóknak hangos dobogása – jóval éjfél után.
Természetes tünet minden kissé idegesebb embernél, hogy ha megakadályozzák az elalvásban akkor, amikor tudna aludni – később már nem sikerül elaludnia.
Igy járt szegény asszonykám is.
Még szerencse, hogy úgy sem élvezhette volna sokáig az éjjeli alvást, mert már korán reggel, jóval hat óra előtt megkezdődött a házi személyzet hangos diskurzusa, amit nyomon követett a vendégek ajtaja előtt való czipő- és ruhatisztítás.
Hogy a sok poros czipőt és ruhát közvetlenül a vendégek ajtaja előtt porolják és tisztítják, ennek nyilván az lehet az oka, mondta asszonykám, hogy az a sok baczillus, amit róla lekefélnek, valahogy el ne szabadulhasson, hogy a vendégek – szobáikból kijövet – ezeket direkte beszippanthassák.
Ez, úgy látszik, a szanatórium higiénikus berendezéséhez hozzátartozik.
Igaz viszont, hogy ennek fejében a nem alvó emberiség egészen szépen elszórakozhatott a tisztításra kerülő czipők megszámlálásával.
Mert ezt igen jól és pontosan megcselekedhette, ha összeszámlálta a koppanásokat, melyekkel a már megtisztított czipők ledobása járt.
Képzelhető, hogy mily fizikai állapotban tápászkodott fel az ágyból asszonykám, de még én is – ez első szanatóriumi éjszaka után.
Egy reményünk volt még csak, hogy majd talán ebéd után sikerül kipótolni egy kissé az éjjel elmulasztottakat.
Asszonykámnak megvan az a szokása, hogy reggel is, este is igen alapos mosakodást végez, lehetőleg fürdővel.
Úgy gondolta, hogy erről nem kell lemondania ebben a szanatóriumban sem, amely egyúttal vízgyógyintézet is.
Odamegy hát a szobában levő vízvezetéki csaphoz, nyomkodja, forgatja – mind hiába! egy csöpp vizet sem tud belőle kiszorítani.
Nincs, nincs – víz nincs.
Végre nagy csöngetésre és alázatos kérésre behoznak egy korsó vizet, – de a korsót mindjárt vissza is kérik, mert az egész emelet részére csak egy korsó van.
Megreggelizünk.
Utána kimegy az asszonykám.
Nem sírok, nem vinnyogok, mert se kalapot nem vett föl, se háziruháját nem vetette le – tehát tudom, hogy visszajön rövid idő múlva.
Vissza is jött, de rögtön.
Ámde hogyan!
Egészen ki volt kelve magából.
Azt mondja uracskámnak, hogy amit most tapasztalt, azt leírni nem lehet.
Beteggé tette.
Visszatérhetünk Rousseauhoz – a természethez.
Amire Bébikét tanítottuk annak idején, azt most mi tanulhatjuk meg.
Nem is gondoltuk volna, hogy még mire lesz jó, hogy erdőben lakunk!
Ebéd után asszonykám lefekszik és elszunnyadni próbál, hogy pótolja az éjjel mulasztottakat.
Istenem, milyen naiv egy vállalkozás!
Hogy képzelhette azt, hogy ott , ahol éjjel ilyen lárma van, nappal csönd lesz.
Az esti műveletek alattunk, fölöttünk még fokozottabb mértékben ismétlődnek.
Hozzájárul ehhez közvetlen a szanatórium előtt, a saját kertjükben elterülő játéktéren – a gyerekek sziú-indián üvöltözése.
De hogy még nagyobb legyen a változatosság, a fejünk fölött levő balkonon a szőnyegeket kezdik porolni, nemkülönben alattunk, a földszinten, közvetlenül az ablakok előtt.
S ezekkel a műveletekkel nemcsak azt érik el, hogy egy hajókötélidegzetű ember sem lenne képes aludni, hanem azt is, hogy minden piszok a felső emeletről az alsón levő balkonra, vagy ha éppen kint tartózkodnak a vendégek, azoknak a fejére szálljon, úgy , hogy mindenki egyformán részesüljön ebben az áldásban, az esetleges betegségeknek ott maradt csiráival súlyosbítva.
Minthogy úgy asszonykám, mint én, letettünk arról a hiú reményről, hogy aludhassunk , hogy az éjjeli pihenés hiányát nappal pótolhassuk – fölkeltünk.
Gondoltuk: majd kimegyünk a jó Isten szabad ege alá, s az erdő csendje és nyugalma jótékonyan fog hatni álmatlanságtól kimerült idegeinkre.
Mivel pedig, sajnos, mi még nem tudunk repülni, mint ebben a rettentő háborúban a katonák – s talán még ők sem tudnának a szobájuk ablakából a szabadba repülni, mert az a nagy zúgó-búgó vasmadár be sem férne a szobájukba, vagy az ablakba – hát csak a rendes úton, a folyosón meg a lépcsőn akartunk a szabad levegőre kijutni.
De mi történt ott, Uram Isten, amióta bejöttünk!
Talán az ellenség járt ott és a haditudósításokban, sajnos, elég gyakran szereplő gázbombák helyett valami különleges piszok- és por-bombákat hajigált le a szanatóriumra?
Nem tudtunk hová lenni, hová menni, – csak mindketten ösztönszerűleg behunytuk a szemünket.
Mikor végre újból sikerült kinyitnunk – hát akkor némi megnyugvással tapasztaltuk , hogy mégsem a külső országbeli ellenség járt itt.
Legfeljebb az ő megbízásából jártak el – a szanatóriumbeliek.
Már tudniillik, hogy porral és piszokkal s az ebből származó bajokkal pusztítsák az ország lakosságát, – persze itt csak annyit, amennyit a szanatórium befogadni képes.
Már a téli penzióra is ráfogták rossz nyelvek, hogy az ellenség pénzeli, hogy előmozdítsa az ő kiéheztetési gaz tervüket.
Asszonykám ezt csak rossz viccznek mondta.
Most már majdnem maga is elhitte, hogy itt valami ellenséges hatalom keze játszik közre.
Pedig nem történt egyéb, csak az, hogy a folyosón és lépcsőn lefektetett szőnyeget seperték.
Manapság már minden valamirevaló hotelban beépített porszívógéppel végzik el ezt a műveletet.
Ahol a ház régi és utólag nem tudták bevezetni, hordozható kis gépeket szereznek be e czélra.
Akik azonban – úgy mondta asszonykám a gazdámnak, aki persze távolról sem olyan jártas háztartási dolgokban, mint ő – még ezt az aránylag igazán kis költséget is sajnálják, hát fölkapják az ilyen piszokkal telt pokróczot – elviszik jó messzire s ott porolják ki.
Ez már aztán a legutolsó módus.
Ebből már lealkudni semmit sem lehet.
Itt azonban a helyszinén söpörték le először, amiből a piszok egész felhője kerekedett.
S mikor már a jó Isten tudja, mióta alvó, a pokróczban letelepedett baczillusokat álmukból a sepréssel fölzavarták, kikergették és beszívásra alkalmas helyzetbe juttatták, – akkor azután végre fölvették a pokróczot és összegöngyölték .
Így azután egy különös illúzióban részesítették az éppen akkor arra menő boldog halandót.
Azt képzelhette, hogy – fekete, magas hóban jár.
Olyan puha, fekete piszokréteg maradt a földön, hogy belesüppedt a lába az embernek és ott maradt a lábanyoma.
Ezzel az eljárással azután különböző eredményeket ért el a szanatórium.
Egy erkölcsit, mert unikummá vált.
Asszonykám legalább nem hiszi , hogy van a világon még egy szanatórium, ahol így járnak el.
Azután meg anyagi eredményeket is ért el vele.
A zsebében maradt a pénz, amelyet a porszivógépre kellett volna költenie, meg az is, amibe a vendégnek – aki ezt a proczedurát végigélvezte – aznapi ellátása kerül.
Mert aki látta ezt a műveletet, aki ezt a piszokgomolyagot tüdejébe beszívta, gyomrába bekebelezte, szóval akit balsorsa éppen akkor a folyosóra vitt, az ugyan már – aznap legalább – más eleségre nem reflektált .
S ha jól sikerült a dolog, még más haszon is származhatott e műveletekből a szanatórium számára.
Míg más ilyen intézmény legfeljebb kívülről kap beteget – az ilyetén eljárások mellett ez a szanatórium még azt is elérheti, hogy az ott tartózkodó egészségesekből ő csinál magának betegeket.
Kimentünk az erdőbe asszonykámmal.
Ő szegényke igen elgondolkozott a tapasztalt dolgokon.
Engemet elfoglalt az erdő, izgatott a madárkák repdesése, a gallyak zörrenése – füleltem a kisebb-nagyobb neszre, amelyet az erdő csúszó-mászó kis állatai, bogárkák, gyíkok s egyéb hasonló kis teremtmények produkáltak a zizegő avarban, a fák tövében.
Mindig abban reménykedtem, hogy egyszer mégis csak megtalálom azt, akit keresek, akire olyan nagyon lesek, akinek tartozásomat leróni akarom: a mókust.
Ha első nap nem is, később csakugyan sikerült egyszer-máskor meglátnom őt, de megfognom, sajnos, soha.
Asszonykámat is megnyugtatta lassanként az erdő csöndje.
A természetnyujtotta szépségek elterelték a gondolatait az emberi cselekedetek csúnyaságáról.
Lassacskán hazavándoroltunk.
Megvacsoráztak gazdámék és le akartak feküdni .
Próbálgatják meggyujtani a villanylámpát, – de csak nem sikerül.
Azt gondolták, hogy itt talán valami különleges módon kell a lámpát is meggyujtani, minthogy a szanatóriumban – az eddigi tapasztalatok szerint – minden igen különleges volt .
Becsöngetjük a szobalányt és megkérdjük, mitévők legyünk?
Hát bizony itt nem lehet semmit sem csinálni.
Az a baj igen gyakran előfordul, hogy a villany nem ég.
Az úr azt mondja ilyenkor mindig, hogy megint beütött a villám a vezetékbe.
– No ez elég baj, mert mi olvasni is szoktunk este – mondják gazdámék.
– Hozzon be hát, kérem, gyufát és gyertyát, ha már vissza kell térnünk ehhez a rég elfeledett gyermekkori emlékhez, – mondja asszonykám.
– Hja kérem, azt nem tehetem, mert se gyufa, se gyertya nincs a házban – felel a szobalány.
– Hát hogy lehetséges ez, az Isten szerelméért?
– mondja asszonykám.
– Hisz' ez a ház, úgy tudom, szanatórium, ahol betegek is vannak.
S ezeknek valami bajuk eshetik az éj folyamán, vagy valamely kívánságuk támadhat.
Ha egyéb nem, hát az, hogy az órát megnézzék!
Mert egy beteg, avagy álmatlanságban szenvedő ember nagyon is érzi a szükségét annak, hogy az éj egyhangú sötétségébe bevilágítson – s meggyőződjék arról , amiben ő türelmetlenségében, kimerültségében szinte már kételkedik, hogy lesz még egyszer világosság, föl fog még egyszer virradni is, mert múlik az idő.
Nekünk azonban sötétségben kellett lefeküdnünk és abban maradtunk mindaddig, amíg az Úristen be nem bocsátotta hozzánk a napfénynek világító sugarait.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE