Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Vértesi Arnold
Mézes hetek
Keletkezés ideje
1895
Fejezet
19
Bekezdés
1080
Mondat
2269
Szó
27927
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
X.
A gróf ugy viselte magát mint igazi gavallér, nagyon figyelmesen, nagyon udvariasan .
Kijelentette, hogy szerencséjének fogja tartani, ha minket azon a gyönyörü vidéken kalauzolhat.
Veronában majd tiszteletét fogja tenni.
- Csak talán nem cicerone ez is? - kérdeztem Laczitól, mikor a gróf elvált tőlünk.
Mert ez a nagy udvariasság végre megijesztett.
Nem szoktam meg azt, hogy a grófok még az utazó táskáinkat is beadogassák hozzánk a bérkocsiba.
No ha ez is cicerone, ez drága cicerone lesz.
S nem rázhatjuk le a nyakunkról, mert csakugyan eljött tiszteletét tenni a fogadóba, a hová szálltunk.
Megkérdezte, mikorra parancsoljuk az indulást?
Pontosan ott lesz ő is akkor a vasutnál.
Viszonozni akartuk látogatását, de fölmentett az alól.
Annyi dolga lesz Veronában , hogy valóban egy perczig sem tartózkodhatik otthon.
Különben a lakását sem mondta meg.
Nem lehettünk indiskrétek s nem kérdezősködhettünk tovább.
Láttuk, hogy nem akarja, hogy háborgassuk.
Ez a dolog gyanussá tette előttünk.
Még gyanusabb lett, mikor következő reggel kimentünk a vasuthoz és a váróteremben ott találtuk a fal mellett a bőrpamlagon alva a mi grófunkat s egy vasuti szolga épen akkor költögeti.
- Kérem, ez nem vendégfogadó.
Itt tetszik aludni már éjfél óta.
Hát sohasem utazik el urasága semelyik vonattal?
Erősen kezdtünk most már kételkedni a grófi rangjában.
Észrevehette ezt utközben a magunk viseletén is, a mi azonban mitsem változtatott az ő kifogyhatatlan udvariasságán.
Mikor Peschieránál átszálltunk a gőzhajóra, megint segitett a táskáinkat utánunk hurczolni.
De itt már nem kételkedhettünk tovább.
A gőzhajó kapitánya is gróf urnak szólitotta.
Mennél tovább haladt a kis gőzhajó fölfelé a Garda taván, annál szebb, annál festőibb lett a táj s mikor végre Rivába értünk, elragadtatva mondtam Laczinak:
- Ez a földi paradicsom.
A gróf nem értette, hogy mit mondok, de látta elragadtatásomat és mosolygott:
- Ugy -e?
Aztán mikor köröskörül megmutogatott nekünk mindent, hozzá tette:
- Ez a Riva kétségkivül igen szép hely, hanem Torbole az önöknek való.
Ott teljes csöndben élhetnek.
Oda vonulnak, a kik a természet szépségében akarnak gyönyörködni , a költők, a müvészek.
És mi torboleiek, mert nekem is van ott egy villácskám, mi büszkék vagyunk erre.
Mindig voltak ilyen vendégeink.
Benyult a zsebébe s kihuzott egy csomó névjegyet.
- Ime önöknek egy hires regényirója.
S átnyujtott a névjegyek közül egyet, melyen ezt a nevet olvastuk:
Max von Schlegel.
- De hiszen az német, - szóltam én, - mi pedig magyarok vagyunk.
Nehezen fért a fejébe, hogy valami lényeges különbség lehet a magyar és a burkus közt, mind a kettő olyan északi nép.
De azért ujra keresgélt a névjegyei közt.
- Magyar?
Az is van.
Itt Signor Vértesi.
Az is vendégünk volt.
Lesz szerencsém megmutatni azt a fát, mely alatt legszebb regényét irta.
Megörültem neki, mert még soha sem láttam egyetlen egy fát sem, mely alatt regényt irtak.
De Laczinak nem tetszett.
Nem szereti az irókat, mióta a verseit, melyeket első éves jogász korában irt hozzám, nem adták ki.
Aztán meg egyéb oka is van.
- Nem szeretem azt a nagy barátságot maguk közt.
Elég volt, hogy az az ur kiadta magának a leánykori naplóját, a mit a fürdőn irt.
Nem akarom, hogy az asszony korából valót is kiadja, mert képzelem, hogy milyen gyönyörüen leszek én abban lefestve.
- Csak a hogy megérdemli, - mondtam én.
De ennek a kis szóváltásnak nem lett folytatása.
Nem tudom, azért -e, mert Laczi fél attól a szereptől, a mit a naplómban el fog foglalni, vagy mert igazán meg akar javulni.
Lehet, hogy az olasz gróf udvariassága is jó példaadásul szolgált.
Annyi bizonyos, hogy mostantól fogva ugy viseli magát Laczi, a hogy viselni kell magát az olyan férjnek, kiről felesége csak dicséretes bizonyitványt állithat ki.
Milyen gyönyörü lesz itt az életünk e bübájos kék tó partján.
Ez a Torbole igazán épen nekünk való csöndes kis fészek.
Nem állitom, hogy nincs szebb hely a Garda vidékén, de a grófnak itt villája van s azt nem hagyhatjuk figyelmen kivül.
Annyi szivességért mi is csak tartozunk valamivel.
S a gróf oly jó, hogy egész üresen álló villáját rendelkezésünkre bocsátja bebutorozva, foglaljunk el belőle, a hány szobát akarunk.
Megérkezésünk nagy mozgalmat támasztott az egész faluban.
Bámészkodó csoportok gyültek össze csakhamar.
Halászok jöttek, a kik halaikat kinálták, kis leányok, a kik mezei virágokból bokrétákat hoztak, apró fiucskák, a kik gyufaskatulyákat árultak és lompos, boglyas haju asszonyok, a kik semmit sem árultak, de a karjaikon hurczolt kicsinyeiket mutatták felénk és krajczárt kértek.
A gróf a sétabotjával hadonázott és kiabált reájok, de nem sokat használt.
Mi kiosztottuk az apró pénzünket és bemenekültünk a gróf fedezete alatt a Villa Caprioli kertjébe.
A villa rengeteg nagy kétemeletes épület volt egy elhagyatott, pusztuló kert közepén , összetört szobrok romjaival s egy szökőkut-medenczével, melyben isten tudja hány év óta nem volt már viz s repedései közt fürge gyikok szaladoztak.
- Kedves kis állatkák, - jegyezte meg a gróf.
Én is osztozom a véleményében, de mégis azt hiszem, hogy a szökőkutak medenczéjének nem az a rendeltetése, hogy a gyikoknak nyujtson száraz tanyát.
S ha már gyik kell , hiszen találunk azt eleget az omladozó terrászon, a lépcsők repedései közt és mindenfelé e nagy épületben, mely üres és elhagyott.
Földszint csak a kertész lakik meg a felesége.
Azok fognak kiszolgálni minket is.
- Nagyon jóravaló népség, - dicséri a gróf.
Nekem ugy látszik, mintha azok is oly elhagyottak volnának szegények mint ez az egész nagy épület kertestől, mindenestől s épen olyan könyörgőleg néznének reánk, mint ha csak azt akarnák mondani:
- Oh maradjanak, kérem, maradjanak itt, hogy hadd keressünk valami kis pénzecskét mi is szegény elhagyottak.
Fölmentünk az emeletre.
Nagy tágas termek nyiltak egymásba, müvészi faragásu fehér márvány kandallókkal, szinehagyott, megfakult freskókkal és aranyozásokkal a plafondon, töredezett csillárokkal, a hajdani fény és pompa maradványaival.
Butor csak itt-ott volt egy kevés, rozzant, kopott butordarabok, székek, melyekre nem mert az ember leülni, ágyak, melyekben nem merünk aludni, biczegő asztalok, melyekről azt hiszszük, hogy mindjárt összeroskadnak, ha hozzá nyulunk.
Némelyik szobának egész butorzata egy asztal, egy szék meg egy szoborállvány, melyről a szobrot talán már félszázaddal ezelőtt elvitték.
A mi értékes lehetett itt, kép, butor, azt mind régen elvitték, a mi itt maradt, az csak ringy-rongy.
De a gróf oly szives és udvarias, hogy igazán nem merjük neki azt mondani, hogy nekünk nem kell a palotája.
Valahogy majd csak megleszünk.
Kiválogatjuk a butorokból a mi még legépebb állapotban van s berendezünk magunknak egy pár szobát.
A palota egyik oldaláról pompás kilátás nyilik a Garda tóra.
Csak az a kár, hogy a mint látjuk, ide hordják a szemetet az egész Torboleból s a halászok ide hányják a rothadt halaikat, ami nem igen kellemes sem a szemnek, sem az orrnak.
Nem kell azonban okvetlen ezen az oldalon laknunk, lakhatunk a palota másik oldalán is, a hol nem látjuk ugyan a Gardát, de a rothadt halakat sem szagoljuk s az mégis csak előny.
A gróf mindjárt tintát, papirost hozatott a kertésznével s megirtuk a szerződést .
Azaz hogy ő irta, mi meg csak aláirtuk.
Laczi kissé habozott az aláirással.
Ugy látszott, nem bizik teljesen az én olasz nyelvtudományomban s szolgabiró létére tudta, hogy az efféle aláirásokból baj is szokott származni, ha az ember nem tudja, mit ir alá.
De nem sérthettük meg a grófot , a ki oly jó volt hozzánk, azzal, hogy nem hiszünk neki.
Már igy is resteltem, hogy Laczi csak egy perczig is vonakodott.
A lakás nem volt épen oly mesésen olcsó, mint a gróf nekünk utközben beszélte .
Százötven frankot fizettünk havonként, a mennyiért kaphattunk volna mi kényelmes két szobát akárhol; de ha tekintetbe vesszük, hogy egy egész palotánk volt, egész kétemeletes nagy palotánk, hát akkor mégis csak olcsónak mondhattuk.
Egy-egy szobára alig jut hat-hét frank.
Aztán hozzá még, hogy mint a gróf biztositott, oda át a vendégfogadóban bámulatos olcsón, csaknem ingyen kapunk kosztot.
Azzal Caprioli gróf, kinek sietni kellett s ki csak a mi kedvünkért jött ide , érzékeny bucsut vett tőlünk, megölelte Laczit, nekem udvariasan kezet csókolt s még a kocsiból is zsebkendőjét lobogtatta felénk:
- Addio, addio!
Alig tette ki a lábát, már két másik gróf jött, a kiknek mindegyiknek egy-egy kiadni való palazzója volt, nagyon olcsón, félig ingyen, egész palota bebutorozva s olyan kinálgatást vittek végbe, hogy alig birtunk tőlük megszabadulni.
Mikor ezt a nagy konkurrencziát láttam grófokban és üresen álló palazzokban, mindjárt sejtettem, hogy Caprioli gróf egy kissé becsapott bennünket.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE