Vége jó, minden jó.
A tiszteletes ur háza pedig egyszerre a világ közepe lett.
Seregesen állt a háza tájékánál a falu népe, és boldog volt, a kire hirtelenében valami elvégezni valót biztak.
Csodálatos és hihetetlen dolognak tünt föl a földnek egyszerü népe előtt , hogy gazdag urak ennyire megszenvedjenek egymásért, pedig hát mindenük megvan, a mit csak a szemük-szájuk megkiván.
Margitot valamennyien olyan szinben látták, mint a mesebeli tündér király-kisasszonyt, a ki váratlanul jelentkezék abban a valóságban , melyről nem álmodott senki.
Voltak a parasztleányok közt Margitnak játszótársai, a kik minél kevésbbé értettek a szabatos definitiókhoz, annál sürübben folyamodtak a természettől nyujtott kedély nyilvánitásokhoz, és kiáltozásaik vagy fohászkodásaik közt az abc-nek minden magánhangzóján végig skáláztak, s ugy gondolták, hogy mindent tudnak és mindent elmondtak, a mit kell és lehet.
Oszkár sebe nem volt életveszélyes, és nem igényelt semmi operatiót.
A golyó a balsó oldal bordák közt szaladt keresztül, de csak a külfalzat alatt, anélkül, hogy életszervet sértett volna.
A vérvesztés igaz, hogy elgyengité, de azt az erőt, melyet igy elvesztett, sokszorosan visszanyerte attól a boldog érzéstől, mely életét adta vissza.
Mikor a tiszteletes ur házában ápolás alá vették, és lassankint visszanyerte eszméletét, Margit volt az első, a kit felismert.
» Hogy jön ide ?« kérdé tőle, és Margit helyett, a ki nem tudott szólani a zokogástól, Rigó Elemér beszélte el Margit elrablásának történetét.
És mikor ezt Oszkár meghallotta, alig lehetett visszatartani, hogy ágyából ki ne ugorjék, és Margit lábához ne boruljon.
Hát még mikor Somkövy is eljött, és Somkövy is megtudta, a mit már Oszkár tudott, és ezen Somkövy is éppen ugy örült, mint Oszkár, - attól kezdve Oszkár nem is akarta hinni többé, hogy beteg, s a tiszteletes ur nem egyszer mondta tréfálkozva: »soha ilyet ! nehány óra előtt halott gyanánt hoztam ide, és most már akár lakodalomra mehetne !«
Somkövy egy perczre sem vonta el Oszkártól Margitot.
Csak nézte a leányt rajongó szeretettel, és mikor szive már tultelt, akkor félre vonult és sirt.
A tiszteletes ur volt az első, a kinek fölfedezte magát, és tőle kért tanácsot, hogy mily alakban ismertesse meg magát leányával, a kit annyi évig keresett, és a kit ily rendkivüli módon találhatott fel.
A tiszteletes ur azonban nem tudott tanácsot adni, annyira meg volt indulva ő is.
Eközben lassankint odagyültek már a kastélybeliek is.
Rigó Elemér jelentette be őket .
Jött Rózsay, és fiára borulva, szó nélküli hosszas és néma ölelésben kért fiától bocsánatot.
Jött Frigyes, a ki mosolyogva szoritott kezet Oszkárral.
Jött Viktor , karonfogva Clarisse-al, és ugy szoritottak kezet Oszkárral, mint régi jó barátok.
De Oszkár felült ágyában, és igy szólt Viktorhoz: »Elég volt egy golyó ?«
- Viktor teljesen ki volt békülve, és kedves vidámsággal felelé: »Te lőttél helyettem, és én nőül vettem Clarisset helyetted.
Ez nagyobb elégtétel, mint milyet reméltem.«
Jött azután Táray gróf is, karján vezetve nővérét Adélt, s gratuláltak Oszkárnak hálás szeretettel.
És mindannyian Margitot is oly előkelő tisztelettel és oly figyelmes hódolattal vették körül, hogy Margit, a ki még mindig nem tudta azt, a mit azok már tudtak ő felőle, folyvást csak pirult és szégyenkezett, mert hisz ő még mindig csak az egyszerü szegény kasznár leánynak tartotta magát.
És ebben a hitében meg is hagyták őt mindaddig, mig Oszkár egészen föl nem üdült .
Csakhogy a kasznárházba nem ment már vissza soha többé.
Fentlakott a kastélyban, Clarisse-al egy szobában, és Somkövyt már az első napon annyira szerette, mintha érezte volna, hogy édes atyját szereti benne.
Adél grófné igazi önfeláldozással ápolta Oszkárt, és Frigyes Viktorral együtt minden gondját arra forditotta, hogy Oszkárnak minél kellemesebb szórakozásokat szerezzen.
Rózsay minden hiuságából kigyógyulva, a legjobb barát, legkedvesebb házigazda és a leggyöngédebb apa lett.
Somkövy akárhányszor megölelgette, és boldogan kiáltá: »Lásd , ilyennek szeretlek én téged! - hát nem lehettél volna eddig is ilyen ?«
Somkövy egy reggel fölkereste az öreg kasznárt, a kinek beszélő tehetségét a leggondosabb orvosi kezelés sem adhatta vissza többé, és nem vitt magával semmi haragot, csak igaz és őszinte bocsánatot.
Az öreg kasznárné nem mert, de nem is tudott volna Somkövy szemébe nézni, de Somkövy szeretettel fogta meg az öreg asszony kezét és csak annyit kért tőle, hogy mutassa meg neki azt a sirt, a melyikben Margit anyja fekszik.
Az öreg asszony nem tudta magát elhatározni, de nyomorék férje oly parancsolólag integetett fejével, hogy az öreg asszony csakhamar rászánta magát, és kiment Somkövy kocsiján a temetőbe.
Ott sokáig keresett egy összedőlt sirt, korhatag fejfával, melyen a mi irás volt is, lemosta az eső, s megtalálva, rámutatott: »Ez az !«
Somkövynek elfacsarodott a szive, lerogyott a sirra és sokáig zokogott.
Az öreg asszony is sirt.
Szegény sir! - mióta kiásták, csak most volt először szivből megsiratva!
Aztán befelé indultak, és a sirás után az öreg asszony szive könnyebb, nyelve beszédesebb lett.
Habozás és akadozás nélkül felelt meg Somkövy minden kérdésére .
Elmondta, hogy az ő férje a Domokossy családnak távoli rokona, és azért fordult a család ő hozzá, mikor megtörtént rajta a gyalázat.
Domokossy Péter volt Flóra nagybátyja, a ki Mezőhegyre hozta Flórát, a ki már akkor oly beteg volt, hogy senki sem hitte, hogy élő gyermeket hozhat a világra.
De a gyermek élt, - és a falu népével elhitették, hogy a kasznárnénak született leánya.
Csak a tiszteletes ur tudta a titkot, de ő Domokossy Péternek megesküdött, hogy senkinek sem árulja el.
Nem is árulta el soha.
Pedig sokszor fakgatták, és nagy pénzeket igértek neki.
A kasznárék sem árulták el, mert utóbb annyira megszerették a kis Margitot, hogy borzadtak a gondolattól, hogy valaki elvehesse tőlük.
A falu népe eleinte különösnek találta , hogy egyszerre volt a kasznárházban temetés és keresztelés, de nem sokára elenyészett minden gyanu, mert a dolgok rendjét nem zavarta semmi.
Igy éltek 17 éven át.
És most már annyira hozzá szoktak ahhoz, hogy Margit az ő igazi gyermekük, hogy szinte maga sem hiszi azt, a mit elmond.
» Mert én igazi édes anyja voltam neki !« ismételgette a jó öreg asszony és mikor ezt mondta, mindannyiszor sirva fakadt.
» Az isten meg fogja áldani értte! - mert igazi anyja lesz ezután is.
Velünk fognak jönni, és Margit sohasem fogja megtudni azt, amit ellene elkövettek.«
» Én nem követtem el semmit !«
» Tudom!
- A maga lelke nyugodt lehet.«
» Csak a szegény uramé is az lehetne !«
» El fogunk követni mindent.«
Oszkár már egészen föllábadt.
De azt, hogy Margit a Somkövy leánya, még ő sem tudta .
Rózsay már alig tudta megállani a titkot, s nem egyszer volt már a nyelvén az áruló szó, de azzal, hogy beszédét olyankor mindig másra vitték, értésére adták, hogy még mindég nem érkezett el a leleplezés ideje.
És Rózsayra nézve ez a diskretió ujra egyik neme volt a büntetésnek, mert nincs semmi gyötrőbb, mint mikor az örömhirt nem szabad elmondani annak, a kit szeretünk.
Olyan ez, mint lenne az, ha valaki százezer forintot hordana a zsebében, és egy forintot sem volna szabad elkölteni belőle.
Végre azonban eljött a nagy nap, a leleplezés napja.
Az egész társaság kocsira ült; és kikocsizott a temetőbe.
Az összedőlt sir már akkor fel volt rakva ujra, és virágokkal teleültetve, a korhadt fejfa helyett márvány emlék állott, és ki volt vésve rajta e szó: Domokossy Flóra.
A sirnál állt az öreg kasznárné és a tiszteletes ur.
A mint a kocsik a sirnál megálltak, és valamennyien kiszálltak belőlök, Margit kérdőleg tekintett Oszkárra, de Oszkár csak Somkövyre mutatott: »Ő akarta.«
Az erre következett jelenet nagyon megható volt.
A tiszteletes ur megfogta Margit kezét, és a sirhoz vezetve, rámutatott a márvány emlékre: »Gyermekem, térdelj le és imádkozzál.
Itt nyugszik édes anyád!
» Az én anyám ?« kérdé Margit és elhalványodott, s Oszkárnak eszébe jutott, hogy a tiszteletes ur ő előtte is emlité egykor Margit születésének titkát.
Ime tehát a titok meg van fejtve.
» Az én anyám ?« kérdé Margit, és aztán az öreg kasznárnéra mutatott, a kinek szemeiből patakmódra csorogtak a könyek.
De az öreg asszony nem mondta Margitnak azt, hogy a tiszteletes urnak nincs igaza.
A tiszteletes ur tovább szólott: »Gyermekem!
Az Isten akarta, hogy igy legyen, neked az anyáért anyát adott.
És most föllelted atyádat is.
Nézz körül itt, és keresd őt szemeiddel.«
Margit sápadt volt és remegett.
Nem tudta sem megérteni, sem összhangba hozni a váratlan benyomásokat, melyek lelkét megrohanták.
Elveszteni egy anyát, a kit élőként szeretett, és megtalálni az igazi anyát, a ki meg van halva.
És a megtalált anya sirjánál örülni a megtalált apának, a kit még eddig sohasem szólitott apjának!
Oh ! hisz ez egy képtelen álom, ez nem lehet valóság, és ha mégis az, hát hol van olyan sziv, mely egyszerre tudná magába olvasztani mind e váratlan ellentéteket?
Margit gépiesen nézett körül, s tekintete Somkövyn akadt meg.
És mikor Margit tekintete a Somkövy tekintetével összetalálkozott, akkor mindazok az ellentétek , melyek előbb még küzdöttek Margit szivében, most mintegy varázsütésre összeolvadtak és a tengernek lecsöndesült hullámai gyanánt simultak átlátszó tükörré.
A mit az értelem meg nem oldhatott, azt megoldta az érzés, mely a természet nyelvén szól és magyaráz, és hatalma által a bánat is az öröm alkatrésze lesz.
Somkövy kitárta karjait, és az indulattól reszkető hangon kiáltá:
» Tizenhat év óta várom sóvárogva e szót -«
És ezután már semmisem következhet olyan, a mit az olvasó maga is ki ne találna.
A vihar után kisütött a nap: a megkinzott virágok fölemelik fejeiket, és még dusabban illatoznak.
És a hol a vihar után tovább lehet örülni, ki busul a sebek fölött, melyeket a vihar ütött, s melyeket az első napsugár meggyógyitani nem bir?
A ferdeségek, előitéletek, a könnyelmüség büne, nehéz iskolán ment át, és ha nem egy példa van arra, hogy valaki, akinek ében fekete haja volt, egy éjszakán át galamb fehér lett, hát ki csodálkozhatik azon, hogy vannak olyan éjszakák, s olyan napok is , melyek képesek a jellem szineit átváltoztatni, s a fekete jellemeket megfehérithetik?
Margit boldog nő lett, - Oszkár boldog férj.
Rózsay és Somkövy boldog apák lettek .
Igy Viktor is és Clarisse is.
A societás eleinte a botrányról suttogott, mely a mezőhegyi kastélyban történt.
- A dolog hirlapokba került, cause celebre lett, de nehány hét mulva mindenkit meglepett és kielégitett a megoldás, s ekkor e botrányból - regény lett.
A káröröm elnémult, s az öröm őszinte lett.
Az aristokratia éppen ugy kibékült vele , mint a demokratia.
Az első Tárayt, a másik Somkövyt ünnepelte.
És a kik a regény elején csak mint a »nemesség carricaturái« állottak előttünk, - ime a végén a szó nemes értelmében találkoztak össze a régi és uj nemesek.
(Vége.)