Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Komáromi János
Nagy leányka, kis legényke
Keletkezés ideje
1930
Fejezet
22
Bekezdés
2039
Mondat
3909
Szó
38374
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
X. (KÜLÖNÖS ALKONYAT.)
Kisfiammal mentem az országuton.
Különös tavaszi alkonyat volt.
Észak felé, a Dargónak, ijesztő borulat kárpitja feketedett s e kárpiton itt-ott villámok cikkantak át sürün; keletnek, amerre Ukránia felé rohantak egykor a katonavonatok, selyemzöld volt az ég pereme , enyészetnek meg, hol a füzéri hegyek homályzottak álomszerüen, alig emberalacsonyan állt a nap.
Felhők takarták el, ám a fellegek hasadékán egy ága vágott ki a nap fénylegyezőjének s lilaszinbe burkolta a tájat.
És amint az országuton mentem volna a fiammal, a dargói borulat sötétszinbe vonta baloldalunkat, szánk és arcunk zöldben remegett, jobbkezünk felől pedig lilafényben huzódtak el árnyékaink.
Igy haladtunk lépést a trianoni határnak.
Különös-különös alkonyat volt.
Fiam teljes fegyverzetben menetelt, pár lépésre előttem.
Lovassági kardját spárgával övezte magára, mert a derékszijat elvesztette valahol, piros huszársipka volt felbiggyesztve a jobbhalántékára s dugós puska feszült a jobbvállán.
A puska meg volt töltve, dugóra.
Előttem haladt a fiam s előirásszerüen vágta a lépést.
Ilyen diszmenetet tiz esztendeje nem láttam, de akkor saját arcom remegett az erőfeszitésben s bakancsaink alatt szikrát hánytak a kövek.
Most a fiam vágta a lépést, hogy apró szandáljai alatt huppant a por.
Egyszer - combjához szoritva a puska agyát - visszaszólt, de csak ugy félvállról:
- Apukám, látják a csehek, hogy egy magyal katona megy ezen az olszáguton?
- Látják, kisfiam, - nyugtattam meg nyomban, ami tetszett neki.
Mentünk aztán, mentünk a trianoni határnak.
Én hátul tünődözve, a fiam előttem , keményen vágva a diszlépést.
Három szin font be három irányból: lilafény, gyengezöld meg a borulat sötétje .
Kis szünet után megint hátraszólt a fiam azzal a fölénnyel, ami természetszerü egy teljes rüsztungban álló katonánál, ha mögötte egy civil halad kókadozó nyakkal:
- Apukám, félnek a csehek attól a magyal katonától, aki az olszáguton megy?
Igy feleltem neki, ezuttal már megfontolva a szót:
- Félnek, kisfiam.
Annyira, hogy éppen el akarnak szaladni a hidtól.
Az a hid határt jelent.
Tiz esztendeje.
A fiam mintha elmosolyodott volna.
Később lökött egyet a puskán s hetykén szólt hátra:
- Melt az a magyal katona én vagyok!
Szomorúság ütött sziven.
Abban a pillanatban szinte levert lábamról a gondolat , hogy mulnak esztendeim s én soha már katona nem lehetek többet.
Sem Tirol havasain, sem a kassai korzón...
A fiam mintha megérezte volna halálos búmat , mert biztatón szólt hátra, de megint csak a válla fölött, ami természetes is egy hetvenkedő huszárnál:
- Minden csehet le fogok lőni!
Mentünk-mentünk.
Én lógó fejjel, a fiam kivágva a mellét, ami velejár a lovasmivolttal, mégha történetesen gyalog megy is az a lovaskatona.
Látszott rajta, hogy harag füti.
Messze volt már hátunkban a város.
De micsoda egy város volt az!
Szélső házai fakón néznek szembe az alkonyattal minden estébehajló délutánon .
Hull róluk a vakolat, tetejükről le-lefordul egy zsindelydarab.
Nem mozdul itt semmi a város szélein.
Néha egy ember bukkan fel az üres ucca repedezett aszfaltján s olyan élettelenül húzza tagjait, mintha félholt lenne.
Éjfelenkint , mikor firmamentum tetejéről néz alá a hold, teremtett lélek nincsen semerre s egy kutya nem ugat a tulvilági éjszakában.
Jaj, micsoda házak!
Messze volt már hátunkban a város.
Fiam feszesen lépett ki a huppogó porban s ugy mondta maga elé mégegyszer, nagy elégtétellel:
- Minden csehet le fogok lőni!
Mentünk lépést a kisérteti fényben.
Ukránia felé gyengezöldben remegett az ég alja, a Dargó irányából sötét homlokkal tört előre a fergeteg s a füzéri hegyeknek, ahol két felhő közé szorult a nap, bibliai fényküllő vágódott ki a felhők közül.
Azon a részen lilaszinben esett össze minden.
Ebben a különös világban látszott már előttünk a hid, amelyen nem léptek át szabadon riasztó tiz esztendő óta.
De senki nem járt az országuton, mert tiz esztendő óta meghalt az országut.
Kétfelől kukoricatáblák hallgatództak a különös csöndben.
Csak jobbkézről állt egy málladozó ház: fák sürüje takarta el vakolatlan falait.
Dobogó szivvel éreztem közeledni a házat.
Mert rossz hire volt mindenfelé.
Olyan lehettem csak, mint most a kisfiam, de tudtuk gyerekek, hogy boszorkány lakik a puszta falak között, vénasszony képében.
A roskadozó házban talán senki ember nem járt soha, mert a veszett hire minden jólelket visszatartott.
De beszélték sokan, hogy patkányok cincognak benne, éjszakánkint bőregerek suhognak el ablakai alatt s fejest kapaszkodva lóbálják magukat az ereszben.
A vénasszony csak magános alkonyatokon szokott kibujni a házból s hétrétgörnyedve csoszog a város felé, de csak eltünik aztán.
Senki sem tudja, merre.
Mert a városba belépni emberi lélek nem látta még.
Mentünk lépést ketten: én szorongó érzések között, kisfiam diszmenetben vágva az országut porát.
Szemlátomást közeledett a határhid és közeledett az ijesztő ház.
És akkor - váratlanul és döbbentően - a vénasszony bukkant ki a házat rejtegető fák közül, amint botján köhécselve igyekezett felszuszogni a magas országutra.
Megrémültem...
Ugyanaz a néni volt, akit harminc évvel ezelőtt láttam utoljára a város felé tipegni, elálló lélegzettel.
Azóta méginkább összezsugorodott.
Kurta botjára megdülve jött szembe az uton, derékban kettétörve, hogy homlokával csaknem a földet verte.
A vasorru bábák lehettek csak ilyen derékban eltörtek .
Homlokáról veriték pergett a porba s nem nézett fel.
Csak nyöszörgött-nyöszörgött.
Lehetett százéves, de százhusz is talán.
A fiam megtorpant egy pillanatra s halálsápadtan suttogott felém:
- Itt gyön a kolela...
Magamat is félelem ütött torkon: hogyha a városba ér el egyszer ez a vénség , kolera tizedeli meg a lakosságot.
De azért csillapitani próbáltam a fiamat, bár magam sem hittem már magamnak:
- Egy öreg néni csak, kisfiam...
Ne félj!
De a fiam nem mert továbbmenni.
Állt egyhelyben, állt.
A vénasszony, akit már csak a ráncok tartottak össze, velünk egyvonalba ért ekkor.
Szörnyü görnyedéséből oldaltvetette a fejét és mig véreres szemei kidülledtek, sipitva ingatta meg a fejét:
- Dicsértessék a Jézus Krisztus!
- Mindörökké! - szóltam elfogódva.
Mert nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy valami rosszat akar velem ez a banya.
Talán a fiamat szeretné megrontani.
Továbbcsoszogott aztán, hétrétgörbedve.
A fergeteg haragja s a lila meg a gyengezöld tombolva viaskodott már a messzeségben s bántó fényeik minket is körüllobogtak.
Sejtettem nyomban, hogy valami iszonyu félreértésből a tulvilágra tévedtünk át...
Egyszer visszanéztünk még a város felé.
A vénasszony ott húzta fonnyadt tagjait a szélső házakon innen s kisfiam remegő szájjal suttogott utána:
- Ott megy a kolela...
Amint azonban egyvonalba ért volna a legszélső házakkal, hirtelen nyomaveszett .
Más alakot vett-é föl vagy a semmibe foszlott csupán: nem tudtam.
Csak annyit éreztem borzongva, hogy nagy veszedelem leselkedik reám valahol.
Ám ugyanakkor föllélegzettem s enyhültebb lélekkel szóltam oda az apró katonának:
- Gyerünk tovább, fiam!
A gyerek abban a szempillantásban vágni kezdte a diszlépést, puskaszija megfeszült a vállán s talpacskái alatt felhuppant a por.
S hetykén mondta maga elé:
- Minden csehet lelövök a puszkámmal!
Közel volt már a határpatak hidja, a patak azonban elveszett a parti füzesben .
Elszomorodott szivvel láttam, hogy nagy fák lettek a cserjésből, mióta utolszor volt szabad átmennem ezen a hidon.
S visszavonhatatlanul meg kellett éreznem , hogy azóta elvénültem magam is.
És lecsuklott a fejem, mert rájöttem ekkor , hogy vége már sok mindennek: a régi legénységnek is.
Bajok zúdulnak az egykori katonaemberre s hiába minden erőlködés: jelentkeznek a néhai hadasvilág és hetyke állapot emlékei csúz és reumabántalmak alakjában.
Rozsda lepte be a régi kardokat s iszapfürdőkben próbálunk menedéket keresni az idő vénülése ellen.
Lecsuklott fejjel közeledtem a hidnak.
A Dargó irányából vágtatva nagyobbodott a borulat s viaskodott a halványzölddel meg a lilával.
Csattogtak egymás ellen a szinek s ebben a másvilági fényben közeledett felém a hid.
Szorongva , lábujjhegyen mentem, kisfiam katonamódra vágta a diszlépést.
Egyszerre meg kellett állnunk.
Előttünk állt a hid, amelyen tiz esztendő óta nem ment át egyetlen szabad szekér.
Innenső felén kopottas őrház tétlenkedett: annál vigyázott a magyar őrszem .
Rendőr volt, feszesen tisztelgett s nem szólt semmit.
Mintha nem akart volna fölzavarni hiu és céltalan gyötrődéseimből.
A másik részről meglátszott a cseh házikó.
Előtte pad volt, a padon lapossipkás katona.
Szurkálóval piszkálgatta a pipaszárát.
A másik katona a hid tulsó végén álldogált, félkarjával átölelte a hid karfáját s nagyokat pislogva bámészkodott a város felé...
Hanem egyszerre fölrezzentem.
Mert a magyar őrszem váratlanul mintha kacagni kezdett volna magában.
Ráemeltem arcomat: csakugyan kacagott.
Ugy bajuszvégről, óvatosan, hogy ne jusson tudomására a felsőbbségének.
A kisfiamon kacagott annyira, aki komolyan vette fogadkozását s nekilátott, hogy beváltsa szavát.
Az országut közepén állt föl a gyerek, szemközt a hiddal.
Támadóállásba helyezkedett, ballábát előreszegezte, lekapta válláról a puskát s dugóra töltötte...
Észrevette ezt a cseh katona is, aki a hid karfájának tehénkedett s széles derü áradt el ferde képén.
S kacagni kezdett ő is, de ekkor még magábafojtva a nevetést, halk kuncogással...
Fiam most vállhozkapta a puskát s megcélozta a csehet.
A félelem nem engedett megmoccanni.
És akkor éleset kiáltott vékonyka hangján a cseh felé:
- Vigyázzál!
A katona megmerevült.
Abban a szempillantásban kattant a ravasz, csattant a dugó .
A fiam pedig igy szólt, csak ugy magának:
- Lelőttem egy csehet...
A magyar őrszem kacagott, a cseh katona - a hid túlsó végében - kacagott, de ugy , hogy belerázkódott.
Aztán odakiáltott csehül a társának, valami olyasformát:
- Nézd mán ezt a patkány-huszárt!
Milyen hegyes a sapkája!
Erre a másik cseh is fölállt s a hid felé közeledett, mialatt a fejét csóválta , annyira tetszett neki.
De nem mosolygott a fiam!
Elszánt, szigoru arccal állt az országut közepén, szemközt a hiddal s abban a pillanatban másodszor is dugóra töltötte a puskát.
Egy villanás alatt ujból vállhoz kapta a fegyvert s ezuttal a második csehre kiáltott a cérnahangján:
- Vigyázzál!
Pukkant a puska!
A két katona csaknem hanyattvágódott a nevetéstől, a fiam pedig komolyan bólogatott maga elé:
- Lelőttem két csehet...
Furcsa alkonyat volt az!
Mialatt fiam »kész « -állásban maradt, szemközt a hiddal, hogy minden pillanatban vállhozkaphassa a puskát, elhülve álltam a trianoni határon.
Mert azon az álomszerü alkonyaton vettem észre először, hogy a tulparton toronymagasak már a füzfák s a régi bokroknak, melyek tiz esztendővel ezelőtt földet suroltak a szélben, nyoma nincsen többé.
De a patak kisebb lett s vékonyabb hangon csorongált.
Apadt a viz, apadt s mintha minden évben kevesebb üzenetet hozott volna onnan felülről.
Mária-Anyám, hogy mulik minden!
Hanem akkor már a sikság fölött rohant felénk a fergeteg, egymás hátán törtek ki belőle a villámok s olykor-olykor mély dörgés húzott át a fekete borulaton .
Nyugatnak halkulni kezdett a lilafény s Ukránia irányának elhalt már az égperem hidegzöld szine...
Bőszült sörénnyel rontott előre a fergeteg.
Megfordultam ekkor...
A város felől megint a vénasszony húzta magát görbén a kisérteti ház irányába s orrával csaknem turta a földet.
A magyar őrszem félig az őrházikóba huzódott s nem mosolygott többet.
Nem rángott már a két cseh sem a nevetésben, hanem rémült arccal néztek szembe az orkánnal s a szél lobogni kezdett a hajukban.
Abban a pillanatban, hogy a szél első rohamára borzongni kezdtek a füzfák, fiam vállára lökte a puskát s kurtán szólt felém:
- Gyelünk haza!
Mindenkit lelőttem mál!
S diszmenetben kezdte vágni a lépést az ijesztő borulat alatt.
Szemközt a százhuszesztendős vénasszony görnyedezett görcsös botján s mivel szél sepert el az országuton, hirtelen elveszett a feltornyosult porban.
Hamuszinü lehetett az arcom.
Keményen csattogva lépett ki a fiam s én zsibbadt szivvel menekültem a nyomában.
Köröskörül mennykövek vagdostak...
( 1928.)
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE