ELTE
  • elte.dh
  • Verskorpusz
  • Cikk-kereső
  • Regénykorpusz
  • Drámakorpusz
  • A szolgáltatásról
  • Súgó
  • English
  • Magyar

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Vissza

Komáromi János

Egy leányért

Keletkezés ideje
1935
Fejezet
11
Bekezdés
852
Mondat
1805
Szó
20349
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
  • 1
  • 2
  • 3
  • 4
  • 5
  • 6
  • 7
  • 8
  • 9
  • 10
  • 11

11

Azalatt pedig valamennyien beléptünk az 1931-es esztendőbe.

Hamar elfutott az a három hét s amire magára eszmélt volna Veér Márta, csomagolni kellett az útra.
Minden írása rendben volt, azért élt a világon Vatha Lóránt , hogy rendbehozza őket.

S itt volt egyszer a legutolsó nap is.

Vatha Lóránt ezen a napon, délelőtt kilenc órakor táviratot adott föl Dél-Afrikába, hogy ma indul el öccséhez a menyasszonya.
Az utolsó negyedórában a Veér-házban gyűltek össze mind, akik előtt kedves volt ez a messzi útra készülődő teremtés.
Ott simogatta Vatha papa, miközben Vatha mama fel-felszipogott:

- Csak vigyázz magadra, kisleányom és vigyázz a fiamra is!
És legyetek boldogok!

Veér mama szótlan volt, nagyon szótlan, miközben Veér papa jókedvet igyekezett erőszakolni magára.
Mind-mind kimentek az állomásra s Veér Márta éppen a két öccsétől búcsúzott nehezen, amikor eléje állt Vatha László hadnagy úr:

- Csókolj meg, kis sógornőm!

A leány átkarolta a fiatal tiszt nyakát s könny szökött a szemébe:

- Laci, bocsáss meg, ha keserűséget okoztam volna neked valaha!

- Bár okoznál minél többször, kedves! - mondta elfogódva Vatha László.

Megölelte aztán Veér Márta Vatha papát és Vatha mamát, aki keservesen sírdogált .
És akkor (a legeslegutolsó pillanatban!) kijöttek összes leánypajtásai s virágbaborították azt a fülkét, amelyben Veér Mártának kellett utaznia szülei társaságában.
Mert apja-anyja elkísérte Hamburgig.

Megindult aztán a vonat s az ablakból sokáig lengette a zsebkendőjét Veér Márta azok felé, akik a pályaudvar csarnokában maradtak vissza és kalapot, zsebkendőt , sapkát lengettek utána.

...Két nap mulva ott álltak hárman a hamburgi kikötőben.
Közel a parthoz várt már a hajó, a karcsú Toledo, amelynek Fokvárosig kellett mennie.
Nem volt sok idő .
Miután a poggyászt felszállították a fedélzetre, Veér Márta is hajóraszállt a szüleivel.
Ott még egy utolsó, szívszakasztó búcsú következett.

S akkor egyedül maradt vissza Veér Márta.

Három óra mulva utolsót kongattak s a Toledo nekivágott a nyilt tengernek .
Távolodott, mindig távolodott az európai part, olyannak rémlett már csak, mint egy halvány és keskeny ködsáv a tünedező messzeségben.
Veér Márta ott állt , megdőlve kissé a hajó korlátjának s az elmerülő Európát nézte.
S amikor végleg eltűnt előle az a partszegély, halk zokogásra fakadt.

A híre is elveszett azontúl a leánynak, akit annyira szeretett mindenki.

Rég megjött aközben Vatha Gábor választávirata, amelyben jelezte, hogy a hajó érkezése előtt három nappal ott lesz a fokvárosi kikötőben, de azért levert és nyugtalan volt mindenki.
Mert baj érheti esetleg útközben Veér Mártát, egy leány pedig mindig gyönge és tanácstalan.

A Vatha- és Veér-családban olyan volt a hangulat, mintha gyászban ültek volna , mialatt Sopronban Vatha László gyalogsági hadnagy gondolt gyakran a kis sógornőjére.
S úgylátszik, Veér Márta is gondolt kisebbik sógorára, mert a harmadik héten levél érkezett a soproni kaszárnyába.
A fiatal tiszt, amint rápillantott volna az írásra, ujjongva kiáltott föl, mert ráismert a kis sógornője feledhetetlen kézvonásaira.
Keltezés - női szokás szerint - hiányzott persze, annyit azonban meg tudott állapítani, hogy a Kanári-szigeteken adták föl a levelet.
Kapkodva vágta föl a borítékot s olvasni kezdett, amint következik itten:

Kedves Laci!

Tehozzád intézem első soraimat az Óceánról, csekély kárpótlásul azért a teméntelen bosszúságért, amelyet oly hosszú együttlétünk alatt okoztam neked Sopronban.
Ugye, nem haragszol már?

Nem tudom elmondani neked, mily leírhatatlan volt a fájdalmam, amikor utolsó búcsút kellett intenem felétek a Keleti-pályaudvaron.
Másnap megnéztük Berlint s nyomban tovább utaztunk Hamburgba.
Anyuskáék feljöttek velem a Toledo hajóra , melynek elsőosztályán utazom most Gáborhoz.
Megnézték az egész hajót , elhelyeztek kényelmes kabinomban minden poggyászommal együtt, akkorára azonban föl is hangzott a gongütés, mely a válást jelentette.

Laci!
Laci!
Rettenetes volt az, amikor el kellett szakadnom a szüleimtől!
Azt hittem, meghalok.

Abban a pillanatban felhangzott a hajón egy tengerészdal, melynek rövid tartalma az, hogy messzi útra indulok mostan, de vissza fogok térni ismét, mert visszahoz az Isten.
Lassú ingassál megindult a hajó...
Ott álltam a korlátnál, a partról apám-anyám integetett utánam a zsebkendőjével...
Ott álltam a hajó korlátjánál akkor is, amikor szüleim rég eltűntek már előlem, eltűnt az európai part is.
Azt hittem, a szívem fog meghasadni.

Egyedül voltam a tengeren.

De nemsokáig kellett éreznem elhagyatottságomat.

Mert a hajón, amelyen százharminc utas számára van hely, ezidőszerint azonban mindössze harminchárom férfi és nő utazik rajta, rövidesen híre futott, hogy egy magyar leány igyekszik Afrikában élő vőlegényéhez, egy-kettőre fölfedeztek s azóta szeretettel és rajongással vesz körül mindenki.
A hajó kapitányának pedig annyi gondja van reám mintha csak a leánya lennék.
Istenem, mennyire hálás vagyok a drága vőlegényem iránt, hogy ilyen fejedelmi utazást biztosított számomra!

Kabin, folyosó, termek: mind-mind süppedő szőnyeg itten.
És virág, sok-sok virág !
Az ételek pompásak...

Először Rotterdamban, azután Antwerpenben kötöttünk ki s harmadik megállónk Southampton volt Angliában.
Ezzel végleg búcsút mondtunk Európának...
A La Manche-csatorna és a Biscayai-öböl nyugtalan volt, mint rendesen, én azonban bírtam a vihart s élveztem a hajó dobálását.
Most, hogy közeledünk a Kanári-szigetek felé, valamennyien fehér ruhában járunk már.
Mindenki szeret és becéz, de azért, ha esténként félrevonulok kabinomba, hogy álomra hajtsam fejemet, mindíg sírok egy kicsit.
Könnyeim szólnak tinektek is, akiket - Isten tudja, mennyi időre? - el kellett hagynom, de szólnak az örömnek is, hogy keserves másfél esztendő után viszontlátom vőlegényemet, akinek halálig hű felesége leszek...
Istenem, de várhat már szegény!

Amikor megkapod ezt a levelemet, én túl leszek már az Egyenlítőn s közeledni fogok Fokváros felé.
Gondoljatok sokszor kettőnkre, akik határtalan szeretettel ölelünk át gondolatban mindnyájatokat.
Isten veled!
Csókol kis sógornőd:

Márta

Vatha László még abban az órában ajánlva adta föl a levelet Veér mama címére.
Ez a levél nagy megnyugvást keltett Budán, mindkét családban.
Ezzel szinte egyidőben egy másik levél is jött Dél-Afrikából, Vatha Gábortól.
Közölte az öregekkel, hogy a Toledo hajó csakugyan február huszonhetedik napján fog befutni a fokvárosi kikötőbe: kilenckor száll partra Márta s tizenegyre meglesz az esküvőjük.
Akkor majd táviratot adnak föl, mint férj-feleség.

Most pedig végéhez közeledünk Veér Márta és Vatha Gábor történetének.

A fiatal bányamérnök, miután lakást, berendezést rég elintézett, mégegyszer és utoljára napvilágra jött fel a bányából, megmosdott, kiöltözött, rendbeszedte magát s három nappal előbb Fokvárosba utazott le, mintsem a Toledo hajónak kellett volna megérkeznie a kikötőbe.
Kétheti szabadságot kapott az igazgatóságtól.
És az egykori magyar futóbajnok, aki embertelen erőfeszítésével ekkorára megalapozta szerencséjét Dél-Afrikában, most az egyszer nem lelte helyét idegtépő izgatottságában.

Három napig nem mozdult a kikötőből, ahol azt a felvilágosítást kapta, hogy messze-messze jár még a fehér hajó, mely a menyasszonyát hozza.
A mólón járkálgatott Vatha Gábor, ott lehetett látni a huszonhetedikére forduló éjszakán át is.
Éjfél elmúlhatott, mikor a tenger messzi peremén fénypontok bukkantak ki a mélyből.
A kikötő egyik tisztje azt mondta neki:

- Ott jön a Toledo!

Vatha Gábor nem aludt ezen az éjszakán, ahelyett nyugtalanul sétálgatott föl és alá a mólón.
A gondolatra, hogy már néhány órán belül karjaiba zárhatja a menyasszonyát, megremegett s forróság csapott a fejébe.

Hajnaltájt a fehér hajó megközelítette a kikötőt s talán kétszáz lépésre vetett horgonyt a móló végétől.
Vatha Gábor mozdulatlanul állt a móló végében.
Szemét nem tudta levenni a hajóról, amelyen nagy csönd hallgatott.
Mindenki aludt még a kabinokban.
Amikor azonban északkeletről kibújt volna a nap, küllőit szétterítette az égbolton s rátűzött a város mögött oromló, fantasztikus alakzatú Táblahegyre, hirtelen egy karcsú leányt vett észre, a hajó korlátjának támaszkodva.
S Vatha Gábor felkiáltott:

- Márta!

Veér Márta szótlanul, esengve tárta feléje a két karját, mintha imádkozott volna .
Vagy mintha hozzá akart volna szállani.

Ezek után kevés mondanivalónk maradt csak.

Délelőtt kilenckor partralépett Veér Márta s könnyharmatos lett a szeme, amikor megpillantotta feléjesiető vőlegényét.
Megölelték, megcsókolták egymást .
Hosszan.

- Megjöttem hát én is - mondta könnyes arccal a leány.

Vatha Gábor csillapítgatni kezdte:

- Köszönöm ezt néked, kedves.

Poggyászával együtt szállóba vitte a menyasszonyát s bevezette a részére kijelölt szobába.
Másfél órán belül esküvőhöz öltözött át Veér Márta s mikor bekopogott hozzá a vőlegénye, tiszta fehérben állt előtte a leány, akiért annyi szenvedést kellett kiállania.

- Mehetünk, kedves - karolt bele Vatha Gábor.
- Egyik tanúnk az itteni lapszerkesztő lesz, másik tanúnk egy női alkalmazottja ugyanannak a szerkesztőnek.

Tizenegy órakor összeadta őket egy olasz pap, miközben el is könnyezte magát Veér Márta.
Apjára-anyjára gondolt, akik oly messze voltak tőle e pillanatban.
Onnan a postára mentek, sürgős táviratot adtak föl szüleik címére.
Aztán a szállójuk felé indultak.
Kéz a kézben.

Ebéd után Vatha Gábor, mint alig három órás férj, szobájába kísérte a leány-feleségét.
Veér Márta föllélekzett:

- Ledűlnék keveset, Gábor.
Egész éjjel nem hunytam le a szememet.

- Én sem - felelte szórakozottan az újdonsült férj.
- Én addig talán a szobámba megyek át...

Az afrikai menyecske itt elakadt, majd félénken nézett a férjére:

- Olyan egyedül vagyok ebben az idegenségben...
Maradj velem, édes uram!

S lángragyúlt arccal fordult el.
Félig.

Fokvárosban olyan idő volt e napon, mint augusztus végén szokott lenni nálunk .
Budán ugyanakkor nagy pelyhekben hullt a hó.

Február huszonhetedik napjának délutánján Vatháéknál gyűltek össze a közelebbi rokonok, uzsonnára.
Vatha László maga a főpostán strázsált eközben, lesve a Dél-Afrikából érkező sürgős táviratra.
Hat óra lehetett, amire kézhezkapta ujjongva.
Ennyi volt benne:

Tizenegykor megesküdtünk.
Csókoljuk a kezeteket!
Márta, Gábor.

Fél órán belül Vatha László berontott az ebédlőbe s izgatottan szólt az ajtóban:

- Itt a távirat!

Egytől-egyig elérzékenyültek.
Mert eszükbe jutott, hogy menyasszony-vőlegény soha talán még olyan próbát nem állt ki, mint Veér Márta és Vatha Gábor.

...Ugyanakkor a délivasúti pályaudvar fölötti emelkedő tetőpontján ott állt Babotsay Zsigmond.
Hullt a hó s Babotsay Zsigmond már-már beleveszett a hóhullásba.
A pelyhek kavargásában nem látta már a Vérmezőt, ahelyett hókucsma rakódott a kalapjára s hócsomók feküdtek a két vállán is.
Alig negyedórával előbb sietett el a lakásuk felé Vatha Lóránt, akitől megtudta a nagy újságot.
És Babotsay Zsigmondnak megsajdult a szíve, mert rájött ekkor, hogy tovább ez nem mehet így.
Korosodik, egyre korosodik, asszony nélkül pedig dohányüledéket nem ér az élet.

S felsóhajtott maga elé:

- Meg kéne házasodni...

Néhány nappal később, verőfényes délután Vatha Gábor és fiatal felesége ott álltak Fokváros fölött, alacsony halmon, ahol meg akartak pihenni kissé napsugaras csatangolásaik során.
Fáradtaknak látszottak mind a ketten .
Gomolyfellegek pihentek a tenger fölött, észak felé azonban mennyei kékségben tündöklött az ég.

Szorosan az urához simulva állt ott Veér Márta, ura vállára hajtva le a fejét.
A szeme zavaros volt.
Vatha Gábor ugyanakkor átölelve tartotta félkarjával a csinos afrikai menyecskét.

Szerelmesen hajoltak össze és észak felé néztek.

Mert vadmadarak oszlopai szálltak észak felé.
Mentek-mentek lankadatlanul s Veér Márta maga elé suttogott:

- Talán Magyarország felé sietnek, hol most kezd fakadozni a tavasz ...
Istenem!

Férje nem szólt vissza, mintha nem tudott volna a meghatottságtól.
Mert távoli hazájára gondolt.
Szikrázott a nap, gomolyfellegek álltak az Óceán fölött s ők ketten átölelve tartották egymást.
A madarak pedig szálltak...

Észak felé, mindig észak felé.

  • 1
  • 2
  • 3
  • 4
  • 5
  • 6
  • 7
  • 8
  • 9
  • 10
  • 11
Elte

Digitális Bölcsészet Tanszék Eötvös Loránd Tudományegyetem 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8. (Főépület) II. emelet, 201, 205-206, 210-es szoba

Hasznos Linkek

  • Verskorpusz
  • Cikk-kereső
  • Regénykorpusz
  • Drámakorpusz
  • Digitális bölcsészeti szótár
  • ELTEDATA
  • Digitális Örökség Nemzeti Labor

Friss hírek

Cimkék

  • Email: dh.elte.hu@gmail.com
  • Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8

Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE