11
Azalatt pedig valamennyien beléptünk az 1931-es esztendőbe.
Hamar elfutott az a három hét s amire magára eszmélt volna Veér Márta, csomagolni kellett az útra.
Minden írása rendben volt, azért élt a világon Vatha Lóránt , hogy rendbehozza őket.
S itt volt egyszer a legutolsó nap is.
Vatha Lóránt ezen a napon, délelőtt kilenc órakor táviratot adott föl Dél-Afrikába, hogy ma indul el öccséhez a menyasszonya.
Az utolsó negyedórában a Veér-házban gyűltek össze mind, akik előtt kedves volt ez a messzi útra készülődő teremtés.
Ott simogatta Vatha papa, miközben Vatha mama fel-felszipogott:
- Csak vigyázz magadra, kisleányom és vigyázz a fiamra is!
És legyetek boldogok!
Veér mama szótlan volt, nagyon szótlan, miközben Veér papa jókedvet igyekezett erőszakolni magára.
Mind-mind kimentek az állomásra s Veér Márta éppen a két öccsétől búcsúzott nehezen, amikor eléje állt Vatha László hadnagy úr:
- Csókolj meg, kis sógornőm!
A leány átkarolta a fiatal tiszt nyakát s könny szökött a szemébe:
- Laci, bocsáss meg, ha keserűséget okoztam volna neked valaha!
- Bár okoznál minél többször, kedves! - mondta elfogódva Vatha László.
Megölelte aztán Veér Márta Vatha papát és Vatha mamát, aki keservesen sírdogált .
És akkor (a legeslegutolsó pillanatban!) kijöttek összes leánypajtásai s virágbaborították azt a fülkét, amelyben Veér Mártának kellett utaznia szülei társaságában.
Mert apja-anyja elkísérte Hamburgig.
Megindult aztán a vonat s az ablakból sokáig lengette a zsebkendőjét Veér Márta azok felé, akik a pályaudvar csarnokában maradtak vissza és kalapot, zsebkendőt , sapkát lengettek utána.
...Két nap mulva ott álltak hárman a hamburgi kikötőben.
Közel a parthoz várt már a hajó, a karcsú Toledo, amelynek Fokvárosig kellett mennie.
Nem volt sok idő .
Miután a poggyászt felszállították a fedélzetre, Veér Márta is hajóraszállt a szüleivel.
Ott még egy utolsó, szívszakasztó búcsú következett.
S akkor egyedül maradt vissza Veér Márta.
Három óra mulva utolsót kongattak s a Toledo nekivágott a nyilt tengernek .
Távolodott, mindig távolodott az európai part, olyannak rémlett már csak, mint egy halvány és keskeny ködsáv a tünedező messzeségben.
Veér Márta ott állt , megdőlve kissé a hajó korlátjának s az elmerülő Európát nézte.
S amikor végleg eltűnt előle az a partszegély, halk zokogásra fakadt.
A híre is elveszett azontúl a leánynak, akit annyira szeretett mindenki.
Rég megjött aközben Vatha Gábor választávirata, amelyben jelezte, hogy a hajó érkezése előtt három nappal ott lesz a fokvárosi kikötőben, de azért levert és nyugtalan volt mindenki.
Mert baj érheti esetleg útközben Veér Mártát, egy leány pedig mindig gyönge és tanácstalan.
A Vatha- és Veér-családban olyan volt a hangulat, mintha gyászban ültek volna , mialatt Sopronban Vatha László gyalogsági hadnagy gondolt gyakran a kis sógornőjére.
S úgylátszik, Veér Márta is gondolt kisebbik sógorára, mert a harmadik héten levél érkezett a soproni kaszárnyába.
A fiatal tiszt, amint rápillantott volna az írásra, ujjongva kiáltott föl, mert ráismert a kis sógornője feledhetetlen kézvonásaira.
Keltezés - női szokás szerint - hiányzott persze, annyit azonban meg tudott állapítani, hogy a Kanári-szigeteken adták föl a levelet.
Kapkodva vágta föl a borítékot s olvasni kezdett, amint következik itten:
Tehozzád intézem első soraimat az Óceánról, csekély kárpótlásul azért a teméntelen bosszúságért, amelyet oly hosszú együttlétünk alatt okoztam neked Sopronban.
Ugye, nem haragszol már?
Nem tudom elmondani neked, mily leírhatatlan volt a fájdalmam, amikor utolsó búcsút kellett intenem felétek a Keleti-pályaudvaron.
Másnap megnéztük Berlint s nyomban tovább utaztunk Hamburgba.
Anyuskáék feljöttek velem a Toledo hajóra , melynek elsőosztályán utazom most Gáborhoz.
Megnézték az egész hajót , elhelyeztek kényelmes kabinomban minden poggyászommal együtt, akkorára azonban föl is hangzott a gongütés, mely a válást jelentette.
Laci!
Laci!
Rettenetes volt az, amikor el kellett szakadnom a szüleimtől!
Azt hittem, meghalok.
Abban a pillanatban felhangzott a hajón egy tengerészdal, melynek rövid tartalma az, hogy messzi útra indulok mostan, de vissza fogok térni ismét, mert visszahoz az Isten.
Lassú ingassál megindult a hajó...
Ott álltam a korlátnál, a partról apám-anyám integetett utánam a zsebkendőjével...
Ott álltam a hajó korlátjánál akkor is, amikor szüleim rég eltűntek már előlem, eltűnt az európai part is.
Azt hittem, a szívem fog meghasadni.
Egyedül voltam a tengeren.
De nemsokáig kellett éreznem elhagyatottságomat.
Mert a hajón, amelyen százharminc utas számára van hely, ezidőszerint azonban mindössze harminchárom férfi és nő utazik rajta, rövidesen híre futott, hogy egy magyar leány igyekszik Afrikában élő vőlegényéhez, egy-kettőre fölfedeztek s azóta szeretettel és rajongással vesz körül mindenki.
A hajó kapitányának pedig annyi gondja van reám mintha csak a leánya lennék.
Istenem, mennyire hálás vagyok a drága vőlegényem iránt, hogy ilyen fejedelmi utazást biztosított számomra!
Kabin, folyosó, termek: mind-mind süppedő szőnyeg itten.
És virág, sok-sok virág !
Az ételek pompásak...
Először Rotterdamban, azután Antwerpenben kötöttünk ki s harmadik megállónk Southampton volt Angliában.
Ezzel végleg búcsút mondtunk Európának...
A La Manche-csatorna és a Biscayai-öböl nyugtalan volt, mint rendesen, én azonban bírtam a vihart s élveztem a hajó dobálását.
Most, hogy közeledünk a Kanári-szigetek felé, valamennyien fehér ruhában járunk már.
Mindenki szeret és becéz, de azért, ha esténként félrevonulok kabinomba, hogy álomra hajtsam fejemet, mindíg sírok egy kicsit.
Könnyeim szólnak tinektek is, akiket - Isten tudja, mennyi időre? - el kellett hagynom, de szólnak az örömnek is, hogy keserves másfél esztendő után viszontlátom vőlegényemet, akinek halálig hű felesége leszek...
Istenem, de várhat már szegény!
Amikor megkapod ezt a levelemet, én túl leszek már az Egyenlítőn s közeledni fogok Fokváros felé.
Gondoljatok sokszor kettőnkre, akik határtalan szeretettel ölelünk át gondolatban mindnyájatokat.
Isten veled!
Csókol kis sógornőd:
Vatha László még abban az órában ajánlva adta föl a levelet Veér mama címére.
Ez a levél nagy megnyugvást keltett Budán, mindkét családban.
Ezzel szinte egyidőben egy másik levél is jött Dél-Afrikából, Vatha Gábortól.
Közölte az öregekkel, hogy a Toledo hajó csakugyan február huszonhetedik napján fog befutni a fokvárosi kikötőbe: kilenckor száll partra Márta s tizenegyre meglesz az esküvőjük.
Akkor majd táviratot adnak föl, mint férj-feleség.
Most pedig végéhez közeledünk Veér Márta és Vatha Gábor történetének.
A fiatal bányamérnök, miután lakást, berendezést rég elintézett, mégegyszer és utoljára napvilágra jött fel a bányából, megmosdott, kiöltözött, rendbeszedte magát s három nappal előbb Fokvárosba utazott le, mintsem a Toledo hajónak kellett volna megérkeznie a kikötőbe.
Kétheti szabadságot kapott az igazgatóságtól.
És az egykori magyar futóbajnok, aki embertelen erőfeszítésével ekkorára megalapozta szerencséjét Dél-Afrikában, most az egyszer nem lelte helyét idegtépő izgatottságában.
Három napig nem mozdult a kikötőből, ahol azt a felvilágosítást kapta, hogy messze-messze jár még a fehér hajó, mely a menyasszonyát hozza.
A mólón járkálgatott Vatha Gábor, ott lehetett látni a huszonhetedikére forduló éjszakán át is.
Éjfél elmúlhatott, mikor a tenger messzi peremén fénypontok bukkantak ki a mélyből.
A kikötő egyik tisztje azt mondta neki:
Vatha Gábor nem aludt ezen az éjszakán, ahelyett nyugtalanul sétálgatott föl és alá a mólón.
A gondolatra, hogy már néhány órán belül karjaiba zárhatja a menyasszonyát, megremegett s forróság csapott a fejébe.
Hajnaltájt a fehér hajó megközelítette a kikötőt s talán kétszáz lépésre vetett horgonyt a móló végétől.
Vatha Gábor mozdulatlanul állt a móló végében.
Szemét nem tudta levenni a hajóról, amelyen nagy csönd hallgatott.
Mindenki aludt még a kabinokban.
Amikor azonban északkeletről kibújt volna a nap, küllőit szétterítette az égbolton s rátűzött a város mögött oromló, fantasztikus alakzatú Táblahegyre, hirtelen egy karcsú leányt vett észre, a hajó korlátjának támaszkodva.
S Vatha Gábor felkiáltott:
Veér Márta szótlanul, esengve tárta feléje a két karját, mintha imádkozott volna .
Vagy mintha hozzá akart volna szállani.
Ezek után kevés mondanivalónk maradt csak.
Délelőtt kilenckor partralépett Veér Márta s könnyharmatos lett a szeme, amikor megpillantotta feléjesiető vőlegényét.
Megölelték, megcsókolták egymást .
Hosszan.
- Megjöttem hát én is - mondta könnyes arccal a leány.
Vatha Gábor csillapítgatni kezdte:
- Köszönöm ezt néked, kedves.
Poggyászával együtt szállóba vitte a menyasszonyát s bevezette a részére kijelölt szobába.
Másfél órán belül esküvőhöz öltözött át Veér Márta s mikor bekopogott hozzá a vőlegénye, tiszta fehérben állt előtte a leány, akiért annyi szenvedést kellett kiállania.
- Mehetünk, kedves - karolt bele Vatha Gábor.
- Egyik tanúnk az itteni lapszerkesztő lesz, másik tanúnk egy női alkalmazottja ugyanannak a szerkesztőnek.
Tizenegy órakor összeadta őket egy olasz pap, miközben el is könnyezte magát Veér Márta.
Apjára-anyjára gondolt, akik oly messze voltak tőle e pillanatban.
Onnan a postára mentek, sürgős táviratot adtak föl szüleik címére.
Aztán a szállójuk felé indultak.
Kéz a kézben.
Ebéd után Vatha Gábor, mint alig három órás férj, szobájába kísérte a leány-feleségét.
Veér Márta föllélekzett:
- Ledűlnék keveset, Gábor.
Egész éjjel nem hunytam le a szememet.
- Én sem - felelte szórakozottan az újdonsült férj.
- Én addig talán a szobámba megyek át...
Az afrikai menyecske itt elakadt, majd félénken nézett a férjére:
- Olyan egyedül vagyok ebben az idegenségben...
Maradj velem, édes uram!
S lángragyúlt arccal fordult el.
Félig.
Fokvárosban olyan idő volt e napon, mint augusztus végén szokott lenni nálunk .
Budán ugyanakkor nagy pelyhekben hullt a hó.
Február huszonhetedik napjának délutánján Vatháéknál gyűltek össze a közelebbi rokonok, uzsonnára.
Vatha László maga a főpostán strázsált eközben, lesve a Dél-Afrikából érkező sürgős táviratra.
Hat óra lehetett, amire kézhezkapta ujjongva.
Ennyi volt benne:
Tizenegykor megesküdtünk.
Csókoljuk a kezeteket!
Márta, Gábor.
Fél órán belül Vatha László berontott az ebédlőbe s izgatottan szólt az ajtóban:
Egytől-egyig elérzékenyültek.
Mert eszükbe jutott, hogy menyasszony-vőlegény soha talán még olyan próbát nem állt ki, mint Veér Márta és Vatha Gábor.
...Ugyanakkor a délivasúti pályaudvar fölötti emelkedő tetőpontján ott állt Babotsay Zsigmond.
Hullt a hó s Babotsay Zsigmond már-már beleveszett a hóhullásba.
A pelyhek kavargásában nem látta már a Vérmezőt, ahelyett hókucsma rakódott a kalapjára s hócsomók feküdtek a két vállán is.
Alig negyedórával előbb sietett el a lakásuk felé Vatha Lóránt, akitől megtudta a nagy újságot.
És Babotsay Zsigmondnak megsajdult a szíve, mert rájött ekkor, hogy tovább ez nem mehet így.
Korosodik, egyre korosodik, asszony nélkül pedig dohányüledéket nem ér az élet.
Néhány nappal később, verőfényes délután Vatha Gábor és fiatal felesége ott álltak Fokváros fölött, alacsony halmon, ahol meg akartak pihenni kissé napsugaras csatangolásaik során.
Fáradtaknak látszottak mind a ketten .
Gomolyfellegek pihentek a tenger fölött, észak felé azonban mennyei kékségben tündöklött az ég.
Szorosan az urához simulva állt ott Veér Márta, ura vállára hajtva le a fejét.
A szeme zavaros volt.
Vatha Gábor ugyanakkor átölelve tartotta félkarjával a csinos afrikai menyecskét.
Szerelmesen hajoltak össze és észak felé néztek.
Mert vadmadarak oszlopai szálltak észak felé.
Mentek-mentek lankadatlanul s Veér Márta maga elé suttogott:
- Talán Magyarország felé sietnek, hol most kezd fakadozni a tavasz ...
Istenem!
Férje nem szólt vissza, mintha nem tudott volna a meghatottságtól.
Mert távoli hazájára gondolt.
Szikrázott a nap, gomolyfellegek álltak az Óceán fölött s ők ketten átölelve tartották egymást.
A madarak pedig szálltak...
Észak felé, mindig észak felé.