Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Kóbor Tamás
A tisztesség nevében
Keletkezés ideje
1898
Fejezet
19
Bekezdés
1224
Mondat
2929
Szó
32218
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
XI.
Flóra ezalatt csak ült, ült az erkélyen és mondogatta magának:
- Tehát megint egyedül vagy!
És ráért bőven gondolkozni a jövendőn.
Most állt csak tisztán előtte a helyzet képe .
Hiába, mint a Hernyány felesége sem szünik meg az lenni, ami volt.
Ez a leghőbb vágya, ez a jövő képe, mely immár oly kedves lett neki, a szomoru és kegyetlen napok sorozatát mutatta.
Rejtőzködnie kell ez után is, mint most és Hernyányt is egyre dilemma elé állítja, mert szégyelnie kell a feleségét.
Társaságba nem viheti , vendégeket sem fogadhat, csak azokat, akik eddig látogatták s akiket ő utált.
Képtelenség, lehetetlenség, hogy a Hernyány nyilvános szereplése mellett boldogok lehessenek.
De miért is lépett ő erre az utra, miért nem mondott le oly szereplésről , mely megrontója várt boldogságuknak?
Majd egyet fordult a gondolata iránya.
Hernyány nagyra született, a képessége kötelezi a nyilvános szereplésre.
Ezt Helleytől hallotta, ez így van.
És ha így van , akkor halálos bűn volna, hogy koloncznak a nyakába varrja magát.
Ezt nem szabad tennie.
Neki is kötelessége van: megóvni a szeretett férfit minden bajtól.
És bűne , hogy csak magára gondolt, hogy a mutatkozó megváltástól megvakítva, nem gondolt eléggé Hernyányra.
Nem, nem szabad tőle ezt az áldozatot elfogadni, hiszen mind a ketten szenvednének tőle.
Lám a Hernyány kedvetlensége, sajátságos tompultsága s amit eddig szeretetlenségnek, kegyetlenségnek vélt, tán már e szenvedés jelenségei.
El kell türnie, hogy akárki bizalmasan, trágárul beszéljen a menyasszonyával, kezet kell szorítani emberekkel, akiknek karjaiból került ki.
Lehet -e férfitól ily áldozatot kivánni?
Nem és százszor nem.
Hernyány este visszajön.
Le fog borulni előtte és bocsánatot kér tőle balgatag álmáért.
Feloldja adott szava alól és inkább meghal, sem hogy engedne neki.
A szerelmük marad a régi és a régi maradjon a viszonyuk is.
Elvégre mi egyebet akar ő?
A társaságba menni?
Semmi sem vonzza oda, ha Hernyány vele van.
Az egész csak egy megfoghatatlan álom volt, valami ösztönszerü vágyódás ki az eddigi életéből, nem annyira be az uj életbe.
A lelke sugja neki, hogy megérdemel most már oly tiszteletet, mint akármely asszony, de hát nem elég az önérzet?
Le fog mondani, kell lemondania és akar is lemondani.
Ha tudta volna, hogy Hernyány most, ebben a pillanatban áll szemben a lánynyal, akit el fog venni!
Ha Hernyány tudta volna, mily határozat fogamzott meg most a Flóra lelkében!
Be máskép cselekedett volna akkor!
Avagy ha szavának áll és estére visszatér elhagyott kedveséhez, hogy ez határozatát tettre változtassa!
De Hernyány nem tudott róla és kemény harczra készülődött, mikor egyszerü lemondást talált volna.
És Flóra nem sokáig áltathatta magát, a valóság, az ijesztő , vérfagylaló valóság közeledett feléje és láthatta, hogy olyanról mond le, ami sohasem volt az övé és amikor igazán, először szeretett, akkor csalatkozott meg a legkegyetlenebbül.
Este kilencz óra tájt lódobogás hallatszott.
Ő az, ő az!
Gyászszal elegy örömmel köszöntötte jöttét.
Lesietett a lépcsőn; egy lovas hajdu állt a tornácz előtt és tudakolta a nagyságos asszonyt.
A szolgálóleány feléje mutatott.
A hajdu, lovát kantárszáron fogva, elébe ment és sarkantyuit összeütve, átadta neki a levelet, amit hozott.
A nagyságos ur küldte.
Flóra remegve vette át a levelet, a Hernyány sebtiben odavetett vonásait ismerte meg rajta.
Akaratlanul, nem is gondolva mellette semmit, kérdezte:
- Sokan vannak?
- Nem, nagyságos asszony, csak a nagyságos ur, a méltóságos asszony, meg a méltóságos kisasszony.
- Köszönöm.
A hajdu szalutált és nyeregbe vetette magát.
- Nem vár választ?
- Megkövetem alássan, nem szól róla a parancsolat.
Megvárjam?
- Várjon.
Fölsietett a szobájába és remegve bontotta föl a levélkét.
- Nem jön, gondolta homályosan, nem jön.
Aztán olvasta:
» Drága Flórám, vigasztalhatatlan vagyok, hogy nem siethetek hozzád.
Fogva vagyok .
Vucsetics becsukta a lovamat és engem is őriztet.
Aztán nem is igen erőszakoskodhatom, mert nagy társaság van együtt, a legjobb akarattal sem szökhetem meg.
Aztán meg fontos, igen fontos politikai ügyekről van szó, Helley jól volt értesülve.
Bővebbet szóval.
A viszontlátásra, drágám, a mielőbbi viszontlátásra
György.«
Ennyi.
A karja lehanyatlott a levéllel, majd vad keserüséggel öklében összegyürte és az asztalra lökte.
Hazudik!
Nagy társaság van együtt, holott nem igaz.
És a mielőbbi viszontlátásra!
Már nem is tudja, mikor fog jönni.
Kilépett az erkélyre és lekiáltott a hajdunak:
- Mehet, nincs válasz!
Aztán visszafordult és vadul járt föl-alá a szobában, miközben lelkében dultak , kavarogtak ezernyi, megértetlen indulatok.
Még nem értett semmit, még nem tudott semmit, de a szivében már benne volt minden fájdalom és minden düh, amivel eltelt volna, ha tudott volna már mindent.
A lelkét megütötte egy szó: a méltóságos kisasszony!
Asszony, leány van ott, ez az a nagy társaság, mely miatt hozzá nem jöhet.
E miatt csukták be a lovát és fogták le őt is.
A méltóságos kisasszony!
A jobbján ül, enyeleg vele, pezsgőt tölt a pohárba, - bókol neki és karját nyujtja , mikor vacsora után tán sétára mennek a sötét parkba.
Ördög és pokol!
Leány társaságában van, míg ő itt ül, mint a cseléd; eldugva, mint a szégyenfolt; kiverve , mint a kutya!
Leánynyal van!
Nem jöhet, hogy azt ne sértse, de azzal a gyilkos fájdalommal nem gondol, amit ő reá hoz; a szégyennel, mely arczába kergeti a vért , könyeket présel a szeméből.
Az éjszaka elvonult fölötte, észre sem vette.
A hajnal behasadt az ablakon, mikor fáradtan, halálra csigázottan vetkőzetlenül az ágyra dőlt.
Alig két órai halálszerü álom után felriadt s rögtön rabja lett a tegnap marczangoló fájdalmainak.
Ekkor találta meg könyeit és zokogva ontotta őket.
Majd erőnek erejével csillapodni akart .
Összeszorította a fogait és úgy törülte le könyeit, hogy a szemei égtek.
Megfürdött , felöltözött.
Gyönyörü, langyos volt a reggel.
Az égen egyetlen felhőfoszlány sem mutatkozott.
A tanya hangos volt a dolgos emberektől.
Béke és megelégedés mindenütt .
Isten, isten, hát ő miért vesztette el a magáét?
Beleült kedves kis kocsijába és ujból ki a szabadba hajtott.
A megszokott uton, a megszokott lombos fák között, ki az utra, mely határt vetett az ő birtoka és a Vucsetics óriási dominiuma között.
Megállította kocsiját.
Ott -, alig negyedórányira , emelkedik egy zömök tömbben a Vucsetics-kastély, ahol most Hernyány van.
Ha lett volna lelke, egy óra alatt nála termett s egy futó csók után visszaszökhetett volna , hogy észre sem veszik távozását.
De nem tette.
Eszébe sem jutott.
Most valószinüleg alszik még a nagy vendégség után, míg ő itt áll az országuton: mint a kivert kutya , aki a gazdáját lesi.
Ha bevárná, míg fölébrednek s beállítana hozzájuk!
Ha bevárná itt, ha sétakocsizásra mennek s szembe állana velök.
Amott előtte porfelhő kavarog.
Megijed - hátha ők!
S ösztönszerüleg meg akarja fordítani a kocsiját s menekülni, hogy észre ne vegyék .
Dehogy is volna lelke szembeállani velök s megszégyeníteni Hernyányt!
A porfelhőből lovas alak bontakozott ki.
Hála istennek, nem ők!
Egy hajdu csak, ni , ugyanaz, aki tegnap este nála volt.
S amint vágtatva mellette el akar menni, csak fölismeri ő is az asszonyt s hirtelen visszarántja a paripáját.
- Csókolom a kezét a nagyságos asszonynak, megint csak levelet hoznék.
És átadja.
Flóra már teljesen elvesztette öntudatát.
Még csak reménykedni, vagy félni sem tud .
Érzéketlenül bontja föl és futja végig.
Első olvasásra meg sem értette egészen, mikor másodszor végigfutotta, fölegyenesedett ültéből s az ostorral egyet suhintván, a haragtól forró hangon szólt a hajdunak:
- Menjen előre, magam viszem meg a választ.
S megindul a hajdu után.
- Gyorsabban, gyorsabban, nógatta azt és könnyü kocsija repülve vitte a vágtató paripa nyomában.
Nem érzett ő már akkor szerelmet, sem félelmet, sem boldogtalanságot.
A halálra sebzett vad öntudatlanságával vitte az ösztöne szemben azzal, aki megsebezte, hogy utolsót csapván feléje, ott a lába előtt vérezzen el.
Mert azt a megalázást nem viselhette volna el akkor sem, ha Hernyány szerelme tisztán ragyogott volna előtte.
Abban a levélben Hernyány nehány szóval arra kéri, hogy mivel Vucsetics nénje és unokahuga holnap, azaz ma vissza akarják neki adni a látogatást s neki, Flórának, ez a találkozás kényes volna s mivel az a fontos politikai ügy kivánja, hogy néhány napig még Vucseticsékkal legyen, ennélfogva legyen szives Flóra még a reggeli vonattal okvetlenül elutazni és meghagyni a cselédségnek és a tiszttartónak, hogy a vendégek előtt ne tegyenek említést a nagyságos asszonyról.
A viszontlátásra, egy-két lanyha szerelmi szó és ezzel punktum.
Eh, legyen végre világosság!
Szembe akar állani vele és tudni végre, hányadán van .
Ennek a szégyenletes bujkálásnak nincs se czélja, se értelme.
Vagy, vagy!
Beértek a czimeres rácsos kapun az óriási angol-parkba, melynek közepén emelkedett a Vucsetics-kastély ódon frontja.
A finom kavics sziporkázott az uton, néhány álmos cseléd bámészkodott a korai vendégre.
- Jelentsen be Hernyány nagyságos urnak, - szólt a hajduhoz, aki kisérte.
- Mondja meg neki, hogy rögtön akarok vele beszélni.
- Megkövetem alássan, a nagyságos ur talán még alszik.
Későn méltóztattak lefeküdni.
- Keltse föl.
Mondja meg neki, hogy én vagyok itt és rögtön föl fog kelni.
- Parancs szerint.
Erre méltóztassék.
Befordultak a boltives kapualjba s Flóra reszketve a dühtől, követte a hajdut, aki végig vezette egy hosszu folyosón, mely tele volt aggatva családi képekkel, végül egy keskeny lépcső vitt föl a kastély jobb szárnyába, ahol Hernyány lakott.
A hajdu kinyitotta előtte az ajtót:
- Itt méltóztassék várni.
A szoba félig sötét volt.
Flórára ránehezedett az a sulyos levegő, az arisztokrata szobák hüvös, gőgös elegáncziájával.
Szinte félt itten; a szive a megrepedésig dobogott.
Megállt a szoba közepén, egy lépést sem tudott volna tenni.
Ebben a pillanatban szeretett volna a világ másik végén lenni.
De aztán csak ajtócsapkodást hallott és fölszegte a fejét.
Gyöngesége, félelme elmult.
Ugyanaz az elkeseredettség , sebzett büszkeség és reszkető harag viharzott benne, mint idejövet.
Az ajtót indulatosan feltépve és sebtében magára kapott ruházatában, magából kikelve rohant be Hernyány.
- Az istenért, Flóra, megőrültél?
- Talán.
- Könyörülj, távozz; istenem, ha meglátnának.
- Ah, végre is megmondanád nekik, ki vagyok.
Különben is, Hernyány György, azért jöttem ide, hogy végre magam is megtudjam, ki vagyok!
Hernyány elveszítette teljesen a fejét.
Nem tudta, mitevő legyen, csak rettegett , hogy valaki meglephetné őket.
A botránytól is félt, de meg Flórával szemben tudta , mije van a rováson, azt is látta, hogy a feldühödött nő a végsőre el van szánva.
- Az istenért, Flóra, kérlek, könyörgök, hisz nem tudod, mit csinálsz?
- Nem tudom, igaz, de annyira gázoltál már rajtam, hogy tudni akarom.
Mondd meg nekem, mit csinálsz te itt és miért kell engem kidobnod, hogy azt a másikat fogadhassad.
- Elmondok neked mindent, csak most, csak most légy jó Flóra, el vagyok veszve, ha itt találnak.
Flórán valami őrületes nyugalom ömlött el.
Leült az egyik karosszékben s fagyosan szólt:
- Tudtommal a menyasszonyod vagyok.
Ha ez igaz, akkor be fogsz mutatni nekik.
A Hernyány György menyasszonyát vagy szivesen látják, vagy Hernyány György maga sem marad itt egy pillanatig sem.
Hernyány nem tudott mihez fogni.
Dühvel támadt Flórára:
- Gondold meg, hogy ennek a perpatvarnak nincs itt helye.
Távozz és teljesítsd kérésemet, akkor tisztázni fogjuk a kettőnk dolgát.
- Tisztázni?
- Hát igen, hiszen magad mondtad, hogy tudni akarod, hányadán vagyunk.
- Nem úgy, György, én ezt a gyilkos megalázást nem birom, nem akarom egy perczig sem tovább türni.
Látom, hogy a magasra törő, szereplő Hernyánynak utjában van a megvetett demimonde.
Nos, válaszsz, most tüstént válaszsz, közte és a politika között.
Hernyánynak ajkára tolult már a szó: »Nos, a politikát választom «.
De rá nézve Flórára, aki égő arczczal, kimeredő szemmel ujból felállt s fenyegetően ökölbe szorított két karjára támaszkodott, nem merte kimondani.
Odafutott az ajtóhoz s kinézett rajta, vajjon nincs -e senki a közelében, aztán ismét Flórához futott , megragadta a kezét, úgy hebegte:
- Flóra, Flóra, hát nem hiszel nekem?
E gyöngéd hangra Flóra ellágyulva roskadt a székre s szeméből patakzott a köny:
- Annyit szenvedek, annyit szenvedek, nem birom tovább.
György - szólt aztán elváltozott hangon és térdre roskadt előtte, nem az esküvőre emlékeztetlek, nem is a szerelmedre.
Az a te ügyed nem lehet olyan fontos, hogy a kutyád kedvéért, ha ennyit szenved miatta, ne könyörülnél rajta.
Mindenre, ami neked mint becsületes embernek szent, kérlek, hagyd el velem együtt ezt a házat.
Nem akarok a feleséged lenni , tudom, hogy nem vagyok rá méltó.
De a szolgálód ha vagyok, akarom, hogy mindig birjalak.
Egészen, osztatlan.
- Kedves Flóra - szólt Hernyány hidegen, mihelyt a nő elhagyta fenyegető magatartását, visszanyerve bátorságát - a te beszéded csakugyan a legkomolyabb aggodalomra ad okot.
Azt kivánod, hogy tolvaj módjára szökjem innen?
Hogy vendégeimet ne fogadjam és vagy nevetséges, vagy paraszt legyek?
Soha, ezt nem kivánhatja tőlem senki, legkevésbé te.
- Legkevésbé én?
- Igen, mert minek tagadjam? nem szenvedek -e én is eleget te miattad és nem vagyok -e kész magamat a világban teljesen lehetetlenné tenni miattad?
Gondold meg, Flóra, hogy furcsán hálálod meg jóságomat az ilyen őrült botrányokkal, amiket most itt provokálsz!
- György!
- Te akartad, ám legyen.
Azt hittem, elég okos vagy, hogy hogyan itéljed meg a dolgokat.
De a te eszeveszett vágyaddal a főkötő után, egy csöppet sem haboznál, hogy tönkretégy engem.
- György!
- Avagy egyébre vall ittléted?
Gondold meg, mi történik, ha a házbeliek közül valaki benyitna.
Hogy kerül ide ez a hivatlan hölgy?
Mit feleljek?
Azt mondjam, hogy a menyasszonyom?
Mikor az utolsó béres is tudja, hogy ki vagy!
Flóra nem hitt a fülének.
Nem tudott egy szót sem kiejteni, csak úgy meresztette szemét Hernyányra merev rémülettel.
Az megrészegítve saját szenvedélyes szavától és úgy itélvén meg Flóra állapotát, mint aki már egészen meg van puhítva, haragosan folytatta:
- Most már én akarom tudni, hányadán vagyunk.
Követelve lépsz -e föl, mint adósod ellen, avagy mint asszony a férfival szemben?
Ebben az esetben én parancsolok, a másik esetben - - -
- A másik esetben?
- Nem engedem magamat terrorizálni.
Ebben a pillanatban nyilt az ajtó s belépés közben kiáltotta Vucsetics:
- Fönn vagy, György?
Ekkor vette csak észre Flórát és meghökkent.
- A kedves barátnőm?
Ó, ó, kedves barátnőm bizonyosan nem tudta, hogy itt nincs garçon-tanya.
Meg fog engedni, ugy -e bár?
- Bocsáss meg, Oszkár, gondolhatod, hogy nem én hivtam ide.
- Ajtót mutat? - kérdezte Flóra.
Vucsetics meghajtotta magát.
- Bocsánat, a mennyiben kedves vendégem vendége, nincs jogom beavatkozni.
Flóra felegyenesedett.
Parancsoló kézmozdulattal szólt Hernyányhoz:
- Hernyány, tőled függ, hogy kidobnak -e innen vagy nem.
Ha van becsületed , teljesíteni fogod kötelességedet.
Hernyány most már végleg elvesztette a fejét.
- Legyen eszed, Flóra!
- Hernyány György képviselő ur, - szólt az emelt hangon, - az ön menyasszonyát ki akarják utasítani.
Nincs erre semmi szava?
- A menyasszonya? - szörnyüködött a főispán, hátrálván.
- Hazudik, - rikoltotta Hernyány, - csak nem hiszed, hogy a menyasszonyom volna ez a...
Nem mondta ki, de Flóra elértette.
Nem volt már szerelmes asszony, csak vérig sebzett vad.
Rárohant Hernyányra és a mellénél fogva rázta:
- Gazember, te mondod nekem?
Vucsetics hátulról megfogta a két karját, úgy lódította el Hernyánytól:
- Lassan, kedves barátnőm, majd megértjük egymást szerenád nélkül is.
Ön ugy -e bár zsarolni akar, mert valamiképen neszét vette a tegnapi csöndes eljegyzésnek.
Hát mennyit akar?
Hernyány hiába szólt közbe:
- Ne szólj, Oszkár!
A valóság kipattant.
És Flóra ott állt, sziven találva, elvesztve mindent és Vucsetics előtt, a leghitványabb szinben.
Lihegő kebléből végre rekedt, őrült kaczagás szakadt ki:
- Eljegyzés?
Tegnap?
Ezzel az emberrel?
Báró ur, - szólt teljes méltósággal és a báró vállára tette a kezét.
Maga ismer engem régtől fogva, tudja, hogy női tisztesség dolgában utolsó vagyok az utolsók között.
Maga becsületes ember és megfizetett engem , joga van engem megvetni, de azt tudhatja rólam, hogy kalandornő nem vagyok, hazudni , zsarolni nem szoktam.
Nos, én mondom önnek, itt, szemtől-szembe ezzel az emberrel , hogy isten és a világ előtt nekem jogom volt őt jegyesemnek tekinteni, hogy megvásároltam őt magamnak - érti?
Az utcza sarából szedtem föl és megfizettem.
Ez az ember az én kitartott szeretőm volt , amije van, tőlem kapta, amire vitte, általam vitte.
S ha büszke családja mocsoktalan nevére, egy olyan embernek nem adhat becsületes leányt.
Hernyány megkövült, Flóra minden izében reszketett, csak Vucsetics tartotta meg hidegvérét.
A fejét csóválva nézett Flórára s csak ennyit mondott:
- Ugyan, ugyan!
- A szemébe vágtam, itt állok előtte, - folytatta Flóra, - Hernyány György, ha van hozzá lelked, hazudtolj meg!
Hernyány nem tudott mit csinálni.
A dolgok fordulatjával szemben felülkerekedett benne parazita természete egész silányságában.
Csunyán, szemtelenül röhögött s egyet rántván a vállán, szólt:
- Erre nem érdemes felelni.
- Piha! - fakadt ki Flóra és arczába köpött a röhögő embernek.
Hernyány megrázkódott, rá akart rohanni Flórára, de Vucsetics karja elhárította.
- Nyugodtan, barátom, nyugodtan, ez a hölgy nem sérthet senkit.
- Ez igaz, - nevetett Hernyány szemtelenül és nevetve törölte meg az arczát.
De most már én kérlek, nehogy valamit elhigyj abból, amit fecsegett, hogy vezettesd ki a szolgával.
Mihelyest Pestre érek, följelentem zsarolás miatt.
Ismét a főispán hidegvérére volt szükség, hogy Flóra rá ne vesse magát Hernyányra és meg ne fojtsa.
Vad szitkozódás közben hátrált Vucsetics által taszítva az ajtó felé , míg Hernyány erőltetett kihivó mosolylyal nézett utána.
- Most pedig, kedves barátnőm, én, a főispán tanácsolom, hogy a házam tájékán hagyjon föl a botránycsinálással, mert kénytelen volnék, a kedves emlékeknek daczára is úgy bánni önnel, mint aki idegen ház békességére tör.
- Úgy, úgy, uram - szólt Flóra keserüen, nem a fenyegetésétől ijedtem meg, de már csillapodtam.
Egykor meg fogja bánni, hogy nem hallgatott rám, de ahhoz semmi közöm .
Hanem veled, Hernyány György, veled még találkozom.
És elrohant, le a keskeny lépcsőn, végig a hosszu folyosón, melynek falairól az ősök képei egykedvü komolysággal néztek reá.
A parkba érve, ott állt a kis kocsija, lovát egy szolgafiu tartotta, aki észrevéve az urnőt, feléje vezette a kocsit.
- Hagyd, nem az enyém! - kiáltott felé Flóra és gyalog sietett tova.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE