Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Babits Mihály
Halálfiai
Keletkezés ideje
1927
Fejezet
18
Bekezdés
3538
Mondat
12000
Szó
186103
Szerző neme
férfi
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
magas
ÉLET ÉS IRODALOM
1
Kevés az, amit Imrus diákéveiből még el kell mondanunk.
A könyvek Hamletjeit mégiscsak utoléri valami tragédia: de mi tragédiát lehet képzelni ott, ahol előre kirakva a sínek?
Praematurus helyett bene maturus [ 38] az iskolában (mint tán az életben is ): ennél nagyobb baj alig volt várható.
Az Isten, mint Döme bácsi, felhőzött kissé, de alapjában gyönge isten volt ez, hagyott gördülni mindent ama bizonyos síneken ; noha azt is kicsit döcögősen.
A várakozások és kívánságok is csak teljesedtek ebben a világban, igaz, hogy inkább késve s ízükvesztve; mint ahogy a Döme nagy kívánsága is: mert a vadászholmik előbb-utóbb mégis kikerültek a Száraz Zsemlyék almáriumából, s Imrus szófogadón baktatott flóbertjével - amit pedig nagyfiú létére némileg restellt már - Sót unott mezőin át a Vén Sas nyomaiban.
De a nyulak és fürjek mintha eltűntek volna a világból, Zsónnak se lehetett többé hasznát venni, s a szófogadó fiú inkább álmosságot mutatott, mint lelkesedést: dülöngve botorkált a szántás rögein, a föld belement a cipőjébe, nem lévén csizmája, mint Dömének, s csak az álszemérem tartotta vissza a vallomástól, hogy inkább hazamenne!
- Hejh, micsoda vadászterület volt ez valamikor!
- Döme eposzt hangolt, éneket a múltról, mely a sivár jelen vigasztalója: mikor még nyúl ugrott ki minden bokorból, a vetésből fürjek röppentek föl, a sík egén szalonka húzott át, és Zsón csalhatatlan ösztönnel állta meg a vadat; mert nem terem oly vizsla manapság , amilyen ez volt fiatalabb korában!
Micsoda hajtások estek akkor a réteken, micsoda lesek a lápokon, mikor még a Duna egy tenger volt Borré felé egész Nagyhajmásig, s a vízimadarak ezrei tanyáztak a zsombékokon!
Valóban eposz volt ez; mígnem Schapringer jött, a Zsidó, az öreg, a Schapringer fiúk édesapja; megvette , úgyszólván pénz nélkül, az elöntött használatlan holdakat s hektárokat; mérnököket hozott, megrendszabályozni a féktelen vizet...
Most unalmas, kövér szántóföldek nyúlnak a vadregényes mocsarak helyén.
Schapringer gazdag ember, s a hősi folyam , mint leláncolt titán, szűk ágyban vonaglik...
Hol vannak a gémek, szárcsák és kócsagok?
Még Gőzsy Pepi, még Wintersberg báró vígan cserkésztek itt kislegény korukban, mint egy vad dzsungelben; Imrusnak már csak a játékpuska jutott; noha Döme bácsi komolyabb fegyvert ígért az első elejtett fogolyért; de fog -e foglyot ejteni valaha, aki még itt künn a mezőn is fogoly és nyúl helyett inkább rímre vadász, valami német verset fordítgatva magában, amit Schapringer egy hitsorsosa írt, Heine nevezetű?
Bizonnyal nem magyar fiúnak való foglalkozás; de hát ki szólhat ellene, ha a kölyök művelődni akar?
Döme legföljebb tréfásan mordul rá:
- Már megint az a Heine jár eszedben? - és rácitálta a régi nótát a Peleskei nótárius-ból - Hugó Viktor , Göthe, Börne, Bár az oldaluk betörne!
- Kurta elbánás e nagy szellemekkel , s bizonnyal csak tréfa; Heinének mindenesetre más tisztelet dukált, még ha zsidó volt is.
Döme dühös volt a kedvetlen vadászatok miatt; de nem lehetett kifogása Heine ellen.
Heine a népszabadság költője, akárcsak Petőfi, s német létére barátja a magyar függetlenségnek; Döme kalapot emelt előtte.
- Tagadhatatlanul originális egy zseni!
- A Száraz Zsemlyék óta sok idő telt el, s Döme be-bement olykor Imrus szobájába, fölemelt egy-egy könyvet az asztalról, noha a fiú takarta azokat, mint valami szerelmes titkokat.
Olvasmányai lázadások voltak, s a Heine-könyv új babiloni lépcső; mégis nem állhatta, javíthatatlan irodalmár, megzendíteni fordítási kísérleteinek primitív rímeit a naiv, öreg fülekbe.
- Tagadhatatlanul originális! - ismételte Döme ilyenkor, egy kicsit mintha Gyuláról mondaná: mert a versek merészek voltak, s Imrust valóban nem a független politika szelleme vonzotta Heinéhez, inkább a "független élet szelleme " ; vagyis a rakoncátlan életé, mely előtt semmi se szent: holott Imrus előtt annyi minden szent és unalmas volt!
A költészet mindezek fölött állt, egy Zsidó képében , aki csak nevetett mindenen, ami szent és unalmas, s nyíltan dicsőített olyan dolgokat, amikről Imrus csak titokban mert álmodni, mintegy ezer pokollal dacolva ! s akinek nevét mégis tisztelet és csodálat övezte ebben a szent és unalmas világban is; mulatságos paradoxon!
Imrus sötét, ifjú lázadó volt; de mi bírhatta rá az öreg Dömét, hogy ennek a lázadásnak is Mentorává szegődjön, holott ez a Nimród fiók lázadása is volt a szent Hubertus vén sasa ellen?
A Vén Sas mindenképp fiókát akart röpíteni; s ha már nem a Hubertus csalitos mezőin, legalább az Irodalom hírhedt berkeiben, melyek felé az ifjabb Schapringer szerkesztőségi szobáján át vezetett az út, hova Döme bizonnyal előkelő protekció volt, lévén ő épp igazgatósági tagja a Schapringer-féle banknak.
S ez még az utolsó, amit el kell mondanunk Imrus diákéveinek történetéből, mielőtt Új Életének küszöbére érnénk: mert ez az Új Élet az Irodalom jegyében indult, azaz a Képzelet jegyében , valóság híján; noha a közelgő érettségi belépőt ígért a valóságba: de kiállja -e a versenyt ez a szegényes valóság, mely az iskolából a hivatalba torkoll, előre kirakott síneken s ama szamárlétrának is mondott aranylétrán?
2
- Ó, drága Döme bácsi, mivel szolgálhatok?
A legfiatalabb Schapringer, akit mindenki csak Dolfikának hívott, készségesen ugrott fel egy nagy íróasztal megől, mint suhanckorában a bolti pult megől; minden szava és mozdulata tüntető tisztelet volt s mégis fölény: a világlátott, modern kultúrember fölénye elmaradt öregekkel és jól nevelt naiv kis úrifiúkkal.
- Méltóztatnak helyet parancsolni?
Szivar?
Cigaretta?
- Dolfika Imrushoz fordult , affektálva, hogy felnőttként kezeli.
- Örülök, hogy megismerhetem.
Édesapjának nagy tisztelője voltam.
- Ó, dehogy!
Nem kérek!
Köszönöm!
- Imrus fülig vörösödve tiltakozott a cigaretta ellen.
A fogadtatás hízelgett neki, és zavarba hozta; s még az önözés is, amit valahogyan a Schapringer zsidó voltával hozott összefüggésbe, mert azelőtt csak könyvekből ismerte az "ön " -t.
- Felnőtt ifjaknak csak szabad cigarettázni - mondta Schapringer finom mosollyal , melyet Imrus inkább gúnyosnak érzett.
- Döme bácsi megengedi.
Imrus arca vörösből sápadt színt váltott.
Íme! komoly felnőttként fogadták, s első szavaira visszadegradálják gyereknek.
A megalázás annál súlyosabbnak tűnt föl , mert egy ilyen modern, művelt embertől jött, aki még zsidó voltával is imponált Imrusnak.
Ha régibb környezetéből, apja barátai közül mondott volna hasonlót valaki, csak nevetett volna: de Schapringertől tragédiának érezte!
Imrus első indulata ez volt: rágyújtani mégis! dacolva bizonyos gyermeki szédülések emlékeivel.
De rögtön látta, hogy ez már késő és komikus volna; majd megint úgy érezte, hogy kár volt ezt úgy látni, mert most már igazán késő, pedig mennyivel felnőttebb, egyenrangúbb s biztonságosabb érzés lenne, cigarettával a szájában ülni Schapringerrel szemközt!
E tűnődések megnémították, s Dömére maradt, hogy a látogatás célját jelezze; míg Imrus lopva pillantgatott a Heine fajtájából való emberre, az óriási íróasztalon át, mely magában is imponáló volt : egészen más, mint az api falhoz támasztott, telerakott, szűk íróasztala.
Ez a szoba közepén állt, s egyetlen hatalmas, sima lap volt, telehányva új, részben még felvágatlan könyvekkel és folyóiratokkal, melyek közt szemmel láthatólag német regények, sőt sárga hátú francia könyvek is hevertek.
Egyáltalában, az egész szoba berendezése éppolyan modern volt, egyszerű és célszerű, mint az íróasztal; hangsúlyozottan, művészileg egyszerű... olyan angolos... szecessziós...
A szekrényajtók olyan furcsán simák: semmi nyoma rajtok a hornyolt pillérkéknek s leveles cirádáknak, amiket Imrus az otthoni szekrényeken megszokott.
Maguk a falak világosak, majdnem fehérek, s ez egészen különös érzés volt: hiszen Imrus kicsi kora óta sötét, sűrű mintás falak közt élt!
Imrust mindez egészen elragadta: még a képek is a falon, harsogó világos színeikkel, odavetett merész kontúrjaikkal s vonagló, kicsavart aktjaikkal valami mámoros szabadságot hirdettek; Imrus úgy érezte, mintha egy más világba csöppent volna.
S szinte megdobogott a gondolatra, mily büszke belépőjegye van ebben a világba ; mert nincs -e zsebében a lefordított Heine-vers, melyet nemsokára nyilván a saját versei fognak követni?
Alig várta, hogy elővehesse, s bizonyságot tehessen róla , hogy, ha beszédben ügyetlen s viselkedésben valóságos kisfiú is még, mégis modern és szabad szellem már, mint Heine, tagja a "Szentlélek lovagrendjének ", amelyről a német költő beszél!
- Poétáskodik a gyerek! - mondta Döme bácsi.
- Ugyan, édes Dolfi öcsém, ne restellje a fáradságot, nézze meg az irkafirkáit!
Apja-nagyapja talentumos ember volt, a famíliában van a talentum, talán ő is megüti a mértéket.
- Hogyne, nagyon örülök - fordult Imrusra Schapringer mosolya.
- Mindig szívesen látom a vonal alatt.
Kellene is már valamit csinálni itt Sóton, ifjú erőkért lihegünk, valami lüktetést szeretnék hozni ebbe a szellemi sivárságba , Madagaszkárban nem olyan idegen az irodalom, mint itt.
Vagy nem ért velem egyet?
- Ó, igen! - sietett bizonykodni Imrus.
- Ámbár Sóton volt valamikor irodalom - tette hozzá, részben lokálpatriotizmusból, de talán azért is, hogy tájékozottságát fitogtassa.
- Még könyvek is jelentek meg.
- Ugyan? - kérdezte Schapringer, elvonva a száját.
- Ne mondja!
- Például a Kováts László versei, Hintáss Gyula előszavával.
- Imrus sietve beszélt s ismét vérvörösen, mert Dolfika hangján olyasmi érzett, hogy csúfolódik .
Ám csakhamar fölmelegedett, elfeledkezve Döme bácsiról, mindenről, a nagy boldogságban, hogy Irodalomról beszélhet valakivel, aki maga is lapszerkesztő, s ért az irodalomhoz.
Egy tragikus sorsú ifjú tehetség véres halála bizonnyal alkalmas téma ily irodalmi beszélgetésre; ám Schapringer nemigen látszott lelkesedni a tragikus sorsú költő verseiért.
- Ó, igen! a szegény Kováts Laci! igen, igen!
Hanem tudja, mi a legjobb abban a könyvben?
Az, amit nem ő írt.
Nem a versek: hanem az előszó.
Azaz nem is maga az előszó, ami végre is csak frázisokból áll, mint más előszavak.
Hanem az a tény , hogy valaki, akiről olyan mendemondák keringenek egy gyilkossággal kapcsolatban : fogja magát, és előszót ír a meggyilkoltnak verseihez; ez pokoli ötlet! egy francia dekadenshez méltó! vagy inkább egy angol dekadenshez!
Gyulusnak vannak néha ilyen ötletei.
- Már megengedjen, Dolfi öcsém, de én ezt nagyon ízléstelen ötletnek találom - mondta Döme bácsi, fölállva az új divatú bőrfotelből, mely mégiscsak nagyon különbözött az ő megszokott ripsz karosszékétől, amin egy zsinórra kötött plüsshurka volt, és kétoldalt támasztó a fejnek.
Dolfi elnézően mosolygott, mert minden relatív, s ő most nem is valami erkölcsi vagy ízlésbeli ítéletet akar kockáztatni; kétségtelen, hogy szegény Gyulusban van egy szemer a zseniből, s a zseni nem mindig igazodik a polgári ízlés és tapintat után.
Döme nagyon dörmögött erre, mert hisz ő szokta mondani Gyuláról, hogy "tagadhatatlanul zseniális "; öreg dühe, mintegy nyomásra kifakadt:
- Már megengedjen, édes Dolfi öcsém, én restellném pártjára kelni az olyan embernek, aki mint fiskális, megkárosította a klienseit, mint férfi pedig a legjobb barátjának a feleségét... no, nem akarom a gyerek előtt...
- Imrus, mint szép Heléna fiacskája, az Iliász-t zengő rapszódok között , lihegve hallgatta a különös vitát; de Schapringer, mert csakugyan minden relatív , s neki egészen más szempontjai voltak, mint Dömének, nem látszott nagyon komolyan venni az öregúr naiv kitörését.
- És inkább sajnálni tudom szegény Gyulust: borzasztóan letört az az ember; néha találkozom vele Pesten.
Ki erős a pénzzel és nővel szemben?
Mindannyian csak kiélni vágyunk ezt az egyetlen rongyos életünket, s Gyulusban talán hatalmasabb volt a kiélés ösztöne, mint a szociális ember: nagy probléma ez, kedves Döme bácsi!
Mai társadalmunk gúzsba köti az egyén életét: s ki mondja meg, kinek van igaza, a társadalmi erkölcsnek -e vagy az individuumnak?
Egyelőre innen származik minden tragédia, ugyebár? - fordult hirtelen Imrushoz, értő és szinte cinkos tekintettel, mint ifjú és modern irodalmárhoz, aki tudja, miről van szó.
- E körül forog az egész modern irodalom!
Döme, mert most őt kezelték éretlen gyerekként, határozatlan rossz érzésekkel vette botját, s gombolta össze a kaputrokkot.
Schapringernek talán igaza volt: az élet kiélése mindannyiunk számára fő-fő probléma, ha már nem hiszünk egy másik életben; s aki közelebb a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez, az minden szónál arra riadhat, hogy megoldatlan és késő is!
Döme ködös riadások közt dohogott kifelé, a félig értett szók hatása alatt; de öreg méltósággal elejtve a haszontalan témát .
Imrus azonban föllobogott, mint egy zászló, melyre friss szót írtak: igen! kiélni az életet!
Nevek égtek föl előtte egyszerre teljes jelentéssel, amiket eddig csak fél füllel hallott: Ibsen, Nietzsche, Wilde, az egész modern irodalom!
Szinte restellte, hogy csak Heine csilingel zsebében; mégis alig vágyott megmutatni művét, megmutatni magát: mert mi más lehetett eddig Schapringer szemében, mint a Döme bácsi engedelmes unokaöccse?
Inkább utasítsa vissza, mint hogy protekcióval s olvasás nélkül elfogadja!
S már nyújtotta is a kéziratot, mentegető szóval: mert fordítana ő egyebet is, például francia költőket, de oly nehéz könyvekhez jutni Sóton!
Nehéz?
Mi nehéz a fiatalságnak, amely még Sóton is csodák kora?
Amit tegnap még nem tudtunk, ma egyszerre kezünkbe hullik - hacsak egy legmodernebb francia verseskönyv is, mely egyszerre az Élet és Kor csúcsaira emel, bár tegnap még reménytelenül ténferegtünk Sót szellemi posványaiban.
Imrus Baudelaire-rel és Verlaine-nel a zsebében tért haza a Walter Crane és Morris stílusában megrajzolt szobából - nagy büszkeség, ám egyúttal herkulesi munka, mert francia tudása gyöngébb lábon állt, mint megvallotta! de hát noblesse oblige !, [ 39] s melyik éhes restellné a fáradságot, ami a lakomához vezet?
Hősi éhség: paradoxnak látszik, de ilyenvalami lobogott Imrusban, mint annyiunkban akkor; s a naiv diák éjjeli mécsese szimbolikusan égett iszonyú sötétségben, ambiciózus lángolással, noha eléggé hiába, mert mi az ördögöt világíthatott itt meg Baudelaire?
3
Baudelaire volt -e oka s az ambiciózus éjjeli mécs, mely tanári vélemény szerint más könyvekre sütött, mint amikre kellett volna? bizonyos, hogy ama Várkonyi Béla különb érettségi bizonyítványt vitt haza szüleihez, mint Imrus vihetett Gádorosra : de hát fontos -e ez?
A bene maturus csak éppolyan simán s nem lassabban halad fölfelé azon a bizonyos lajtorján, mint a praematurus; s már közel az idő, hogy Imrus élete is szükségképp ezen a lajtorján indul el, akár az apjáé és a nagyapjáé.
De addig még négy esztendő van hátra, a szabadság mámorát ígérve, mert ki szabadabb, mint egy egyetemi polgár?
Az egész világ nyitva előtte, a könyvek és ajtók s a főváros "nyüzsgő utcái ": színház és kabaré csakúgy, mint bibliotéka és múzeum; egyszóval az egész híres Élet , Budapesté, sőt Európáé vagy akár az egész világé: mert néger táncosokat éppoly könnyen láthat, ahogy olvashat francia könyveket, s a kis félázsiai Magyarországból átborzonghatja az egész modern kultúrát!
Mondják, a mai ember többet él egyetlen nap alatt, mint a régebbi teljes életében; még ha semmi sem történik is vele!
S nem igazi úr -e, ki a világ életét éli a magáé helyett? noha nem mindenki érné be evvel.
De Imrus kész volt olvasni a világot, mint egy könyvet, s e kis fél-Ázsiából meghódítani egész Európát, hacsak szemének és eszének is!
A döcögő vonat, mely az érettségi utáni napon "tovaragadta" a szomorú Sótról, erre a hódításra röpítette Imrust, noha jegye egyelőre csak Gádorosig szólt, mert a szünidőt még anyjánál kellett töltenie.
De a vonagló füst, a kocsik hisztérikus rángásai s a napfényben elibük csillogva kígyózó sínek eksztatikus távolokat látszottak ígérni, s a kerekek oly izgató ütemben zakatoltak, hogy Imrus kitámaszkodva a kupé ablakán, míg borzas sörényét a visszacsapott szellő zilálta , önkéntelenül a Baudelaire versét ismételgette a szuggesztív ritmusban:
Emporte-moi, wagon! enlève-moi, frégate !...
[ 40 ]
Vígy engem el, vasút! hajó; röpíts el engem!...
Egyedül utazott, egészen egyedül!
Döme bácsi ott maradt Sóton a madaraival, és ott maradt az iskola is és a temető, apja szellemével, s a kis diákszoba s a vállaikat mutogató hölgyek az Ákos bácsitól maradt képeken és a meszes hegyek s a poros vásártér s a puskaporos torony s a szembe vihogó cselédek és még ezer más gyerekes, szégyenteljes, utálatos emlék, ami csak elfeledni való!
Ott maradt a hervadó színésznő is örökre - noha már ki tudja, hányadik határát bolygja azóta a " honnak" -, akinek nagy könyörgésére Döme bácsi kiadott a tavasszal pár hétre egy szobát potom áron az üresen álló udvari lakásból, mert egész Sóton nem kapott szállást különben, szegény vándormadár.
Üres padok előtt játszani a sóti szálában , túl már az ifjú remények korszakán, nem nagyon nagy öröm, s alig csodálhatjuk, ha egy szomorú este - mikor vetélytársnőjének jutalomjátéka ment a színházban, Döme már rég aludt, s Imrus a szokottnál később vetődött haza rendes sétájából , zsebében Baudelaire s a fizikajegyzet: a szegény, unt Kirké, ki épp ruháját vasalta holnapra, tragikusan csóválva tüzes vasát tárt ajtaja előtt az alkonyi légben, szerteszöktetvén efemér szikráit, míg bent spirituszon főtt sivár vacsorája - beszédbe eredt a romlatlan ifjúval, kit minden színház lelkesen érdekelt, s behívta magához, hogy hallgassa meg némely szavalatát.
Imrus jól tudta, hogy nem illik egy hölgy meghívását visszautasítani; és még kevésbé egy hölgy szerelmét; még ha értelmetlenül patetikus szavalat s spirituszon főzött vacsora elköltése előzik is azt meg.
Imrus udvarias és engedelmes volt, de udvariasság és engedelmesség hideg talaj a szenzációknak: szenzációt ez az esti pásztoróra inkább az elkeseredett vándormadárnak jelentett, aki egy utolsó , vigasztaló és csaknem romantikus idill emlékét vitte magával kilátástalan bolyongásaira.
Imrus másnap még egyszer látta a nőt, ki férfivá tette; ezúttal azonban Döme bácsi is észrevett valamit, annyit legalább, hogy az idegen asszony - aki sem szép, sem fiatal nem volt, s egyáltalán nem látszott veszedelmesnek - szemet vetett az ő ártatlan neveltjére.
Az öregúr fölháborodott ezen, hisz könyörületből fogadta házába azt a "személyt "; szerencsére a vándormadarak csapata, megunva a "visszhangtalan pusztát" - honnan a visszhanggal együtt a csipegetni való mag is hiányzott -, már másnap tovakelt, örökre félbeszakítva a regényt, mely Imrusban csak kelletlen emlékeket hagyott.
S talán ezek az emlékek okozták, hogy Imrus az érettségi bankett után nem tartott társaival, kik egy közismert vidám ház felé tolongtak, hanem büszkén s az "álmok lovagjaként" vonult el közülük, egyelőre inkább a Baudelaire-versekben s távoli szellők szimataiban próbálva, mint szagláló nemes eb, "kiélni" fiatal életét.
Emporte-moi, wagon! enlève-moi, frégate!...
A szellők jöttek már, talán a világ minden tájáról, hogy borzolják a kupé ablakán kihajló diákfej üstökét; de Imrus szédült, és visszahanyatlott a kocsipárnára.
Az út még hosszú volt, mert a vonat óriási kerülővel ment Gádorosra, s Imrusnak az az utazás jutott eszébe, amit szegény apival tett meg hajdan Pestre, az ezredéves kiállítás alkalmával.
Alig emlékezett már valamire az egész kirándulásból: csak ama pikáns ősbudai látványosság lámpái égtek még az esztendők mélyén, amit kisfiú létére tán nem is lett volna szabad látnia: a pajzán pár vetkőzése a nedves vászon mögött...
Imrus behunyta korommal telt szemét, s az Asszonyra gondolt, akinek öle a költő szerint is "vak éjjel, csillagtalan éjjel ".
Imrus megvetette a könnyű és ügyes fiúkat, akik vidám udvarlásokról és sikerült kalandokról álmodoztak: ő mélyebb, komplikáltabb, szellemibb gyönyöröket kívánt az élettől.
Vagy csak gyávaságát palástolta evvel?
Milyen nagy a világ, s mily csekély az, amit ebből közvetlen átélhetünk!
De a művelt ember átéli az egész világot...
Imrus a pamlagok fölött kifüggesztett hirdetménytáblácskák poliglott fölírásait kezdte betűzni , mint ama millenniumi úton is, apival.
Ó, most már a németet és franciát is egészen értette, jobban tán, mint ahogy api értette valaha!...
A vonat kanyarult, alagútba ért.
A füst betódult az ablakon, Imrusnak fájt a feje, fölfordult a gyomra, gyönge idegzete nem bírta a hátrafelé ülést.
Óráját nézte, amit Döme bácsitól kapott bérmáláskor.
A számok ugráltak a szeme előtt.
Mily lassan cammog ez a vonat!
Csak már Gádoroson volna... a jó, biztos ágyban, amely nem ráz!
Emporte-moi, wagon! enlève-moi, frégate!...
4
Különös hősköltemény ez, melynek semmi köze a hősökhöz; noha épp ebben az esztendőben hősi lángok gyúltak Kárpátoktól Adriáig, nemzeti ellenállás hevítgette a kuruc kedélyeket, apró tulipánok nyíltak a gomblyukakban, mint harci jelvények , s a vonaton is lelkes énekek zengettek át a szomszéd fülkéből: amely lelkességhez ugyan a bor lelké-nek is volt némi köze, az énekes Gőzsy Pepi lévén, aki, passzív rezisztenciába lépve a darabont főispán ellen, önhatalmú szabadságra ment ős pátriájába, mely szintén Gádoros volt, egy kis "kuruc hangulatot csinálni ", zsebében két hatalmas konyakosüveggel.
- Leakasztjuk a rozsdás fringiát, barátom! - hangzott öblös, borízű hangja az ének egy-egy szünetében, félig ingerkedve, félig szónokian, mire valami érthetetlen válasz, aztán röhögés és ivás jött kórusban.
Imrus nem mert kilépni a folyosóra , félt, hogy megismerik, s szédülő fejjel belekerül ebbe a társaságba.
De így sem szabadult meg.
Gőzsy Pepi, kiben már sok is volt a szesz, megkönnyíteni akarva magát, végigdülöngött a fülkék során, és megpillantotta.
- Hohó, hiszen ez az Imrus gyerek!
Hát te mit gubbasztasz itt, mint a túzok?
Gyere át, pajtás, egy korty pálinkára, aki istened van! hiszen te is tudod már, mitől döglik a légy?
Imrus émelygett még a pálinka szagától is, mely a Gőzsy Pepi szájából áradt; de nem volt ellentmondás.
S már riadt a diadal a szomszéd fülkében, ahol valaki azt is tudta, hogy Miska fia most tett érettségit.
- Éljen! éljen! - kiáltott Gőzsy Pepi kicsattanó arccal.
- Erre iszunk!
- S Imrus kényszerült az üveget ajkához emelni.
- Hát most mit fogsz csinálni magaddal , öcskös?
Imrus szerényen megjegyezte, hogy a jogi pályára lép.
- Jogász, kanász, tök ász! - viccelt Gőzsy Pepi.
- Igazad van, pajtás, az az igazi úri mesterség!
Mit indzsellér, doktor?
Jön a kliens vagy a páciens, vagy mit tudom, mi szösz, s a doktor úr ugorhat, mint az utolsó mesterember : " Rendelkezésére !"
Köszönöm én az ilyen uraságot.
Ha dolgozol, eszel; ha nem dolgozol, nem eszel; hát úr ez?
Én már húsz éve vagyok a megyénél, s máig sem dolgoztam agyon magamat.
- Röhögtek.
- Gyere a megyéhez, öcskös, ne szolgáld a büdös államot, mint az apád!
A megyénél ott úr vagy, ott nem parancsol neked a miniszter se!
Az ilyen Kristóffy-félék!
- Köpött egyet, megvetése jeléül a darabontkormány belügyminisztere iránt.
- Általános választójog, pfuj!
Hogy a tót meg az oláj legyen az úr az országban!
Imrus, kis Don Quijote, örökölve apja igazságszeretetét s kissé fölélénkülve tán a kénytelen kortytól, meg nem állhatta, hogy eszmei alapon védelmére ne keljen a választójognak: mert a legjobb politika az igazságosságé, egyenlő mértékkel mérni a jogokat minden honpolgárnak!
De hamar letorkolták.
- Micsoda?
Elhallgass ám, öcsém!
- Te még védelmezed ezeket az osztrák bérenceket, akik nem átallanak a cucilistákkal parolázni, akiket én szalmazsuppon toloncoltatnék ki?
- Közönséges hazaárulás!
De mivelünk nem bírnak, igaz -e?
Mi nem iktatunk darabont főispánt, igaz -e?
Inkább még magam is leakasztom a rozsdás fringiát!
Záptojást az ilyen Smólen Tóniknak!
S a kórus ráüvöltött:
- Vesszenek az osztrák zsoldban álló hazaáruló kormány aljas közegei!
- Körülhordozzuk a véres kardot! - kiáltott Gőzsy Pepi, magasra tartva a konyakosüveget, mintha már a szóban forgó véres kard volna.
Imrus elfordult, és kinézett az ablakon; szinte maga is csodálkozott rajta, mily hidegen hagyja őt ez az egész harcias magyar fölbuzdulás.
Valamikor, kisdiák korában, milyen rajongva álmodott ilyesmiről, milyen szenzáció lett volna neki !
Imrus a márciusi ifjakra gondolt, akik valóban a nép szabadságáért küzdöttek , átfűtve az újkor nagy eszméitől! s aztán e korhely, ázsiai urak konyaktól kicsattanó gutaütéses arcára nézett.
Hisz akkor még a gyűlölt belügyminiszter közelebb áll az "újkor szabad eszméihez "!
Noha Imrus ösztönszerűleg megérezte azt is, hogy a miniszter modern politikája csupán taktika és harci eszköz, s nem őszinte szándékból fakad.
Imrus alélva csavarta fájó fejét, mely pillanatra sem akarta abbahagyni a gondolkodást, felöltőjének ráncaiba, mely mellette lógott az ablaknál.
Butaság és aljasság az egész politika, s ő sohasem fog törődni vele , mert igaza volt Széchenyinek, hogy "először a nemzet kulturális és anyagi jólétét kell kiküzdeni !"
Apja hatvanhetes bölcsességére gondolt; majd Döme bácsi jutott eszébe, aki csodálatos módon az új nemzeti küzdelmet nem fogadta oly örömteljes lelkesedéssel, mint várni lehetett volna: inkább ijedten és aggodalommal tekintett az események elé.
- Az isten tudja, mi lesz már evvel az országgal?
A vonat füttyentve átgördült a Békavíz hídján, s föltűnt a jól ismert szőlőhegyek félkaréja, melyek mögött már leszállott a nap.
Imrus izgatottan kezdte fölhúzni felöltőjét s kikészíteni poggyászát.
- Hazaviszlek, öcskös, kocsival; hol tegyelek le? - kérdezte Gőzsy Pepi pártfogói hangon; de Imrus köszönte szépen a szívességet: őt bizonnyal várni fogják az állomáson.
S izgatottan kémlelt ki az ablakon, mintegy mentőexpedíció után .
Homloka lüktetett, amint a folyosói ablak üvegéhez szorította; úgy érezte, ha még tíz perccel tovább tart az út, nem bírja ki.
A mentőexpedíció személyzete egész különös volt, s Imrus számára is váratlan .
Anyja nem jött ki elébe, ezt nem is remélte, mert Nellit, mint a házas csigát , alig lehetett képzelni házon kívül: Nelli az utcára is remegett kilépni , lassanként mindenkit hozzászoktatott, hogy háztartási dolgai ürügyén még a vasárnapi templomból is elmarad.
Egészen más volt Jolán, ki valósággal lihegve vágyott az állomásra, hol mindig lehet ismerősökkel találkozni; de ezúttal Cenci meglepetésszerűen hatalmi szóval kijelentette, hogy Jolánnak a szőlőbe kell menni , s ő maga, Cenci, megy ki a vasúthoz, a család ifjú büszkeségének fogadására.
Cenci okait nemigen volt szokás kérdezni: noha Jolán nem fojthatta el zúgolódását.
- Bolond a mama: hisz végre ha már én nem mozdulhatok, Dodó maga is ki tud menni az állomásig; nem kell annak a kölyöknek díszkíséret!
- De Cenci, aki érezte nőni a családot, mint egy fát, tán úgy vélekedett, hogy mint a győztes hadvezért az államfő fogadja, neki magának kell fogadnia Imrust.
S ment öregen, de mindig mozgékonyan, elpusztíthatatlan nemtője a Famíliának, egyik kezében a kampósbot , mellyel a szőlőbe szokott ballagdálni, másik a kis Dodó vállán támaszkodva, aki már maga is gimnazista volt, első növendékei közt a gádorosi középiskolának , melyet most kezdtek fokozatosan fejleszteni.
Dodó piros izgalomban égett, hogy érettségis bátyját köszöntse!
Gyalog mentek, kocsiról nem is volt szó: mert soha jobban nem kellett takarékoskodni, és soha Cencinek nagyobb egészsége és energiája nem volt a gyaloglásra!
Az öreg lélek szívós tüze megint fölégett, mint mindig, ha életművét veszély fenyegette: noha a szőlőnek most nem volt baja, a filoxéra számlálatlan milliói, legyőzött hadseregként, bevonultak a Történelembe, a peronoszpórával állt még a küzdelem, igazi állóharc, úgyszintén a lisztharmattal is; működtek a finom permetezők, a gálicos lé azúrjával hintve meg a csipkés leveleket; Cencit minden új ellenség, mely a Tenyészet titkos mélyeiből kincseire támadt, csak megacélozta ; s az erősebb ő volt; az évszámok ismét fölfelé húzódtak az óriás kádon: mentül föntebb, annál frissebb kréta.
De más vészfelhő kelt, távolabb s gonoszabb: mert a Természet hatalmaival mérkőzik a kitartó Akarat, de mi fegyvere van az emberi Hamisság ellen?
Itt meginog a világ; a Talaj kiszalad a láb alól, a Törvények csődöt mondanak, s a Remény elillan éltünk mélyeiből, mint a bor a lyukas hordóból, vagy az a Hamis Bor, amit hatósági intézkedésre kellett kifolyatni Sóton a Fischer-cég hírhedt pincéiben.
A veszély ugyanis onnan jött, a sóti pincékből , melyek a gádorosi borvidék kincseit is összegyűjtötték, hogy elárasszák a messze világban: mert ki ne ismerné a gádorosi bor büszke nevét Európa-szerte?
No hiszen , büszke név már: mióta "megállapítást nyert ", hogy csak gúnynév! mert "az e néven forgalomba került folyadék" kilencven percentje "ártalmas hamisítvány "; a magyar bor világhitele megingott, s a "gádorosi" mostantól kezdve egyértelmű a " hamissal ".
Irtózatos csapás!
Mert ki fogja eztán eladni a borát, ha gádorosi?
Az öreg Palugyay le se jött az idén bornézőbe, mint más évben szokta, s Cencinek két évi termése hevert a pincében: mert a tavalyinak eladását is addig halasztotta - jobb árakra várva -, míg a botrány kitört.
Cenci nem tartozott a türelmetlen gazdák közé, kik az első pénzért elvesztegetik borukat; de most éppen okosságának látta kárát.
Honnan fog hordókat szerezni majd az új termésnek? nem is említve , hogy már ismét hitelre kell munkáltatnia a szőlőt, mert pénzkészletét két év óta teljesen fölélte.
A hordók árai egyszerre fölszöktek, a boré meg lezuhant annyira , hogy a gazdák, csakhogy mégis valami pénzhez jussanak, kevesebbért adták el termésüket, mint amennyibe az évi megmunkálás került.
Mások bűnbakot kerestek mérgüknek, ősi vigasztalással: mert nem a zsidók okozták -e ezt is?
Fischernek egész utcája van Sóton, amely bizonnyal "el nem vétetik tőle ", még ha ülni fog is ; míg hitsorsosai potom áron vásárolják össze tönkrejutott gazdák telkeit.
Cenci haszontalan beszédnek minősítette ezt; Cenci nem esett kétségbe, és nem szorult vigasztalásra.
Cencinek az új adósság új életet jelentett, és az új gond újult egészséget.
Cenci nem tűnődött múlton és jövendőn: valahogyan csak lesz majd, s mi lenne már, ha ő mindjárt elvesztené a fejét?
Cencinek eszébe se jutott eladni a szőlőt.
Kihúzni, amíg lehet, okosan átspórolva a szűk esztendőket, és a többit az Istenre bízni: bizonnyal bölcsebb dolog, és Cenci idegei győzték ezt , sőt lábai is győzték a gyaloglást, egyszerre elfeledve köszvényüket: pedig a spórolás sok gyalog baktatást jelentett, a szőlőhegy mind mélyebbre taposott szurdokjain; mert szó sem volt többé fiákerről.
Cenci fogához verte a garast, s még a vasúthoz sem engedett kocsit fogadni; így történt, hogy e mai ünnepélyes alkalommal is gyalog indultak az állomás felé, Liza nénire bízva Imrus poggyászának felszállítását.
S így mentek együtt, párba fogózva, az öregasszony és a kisfiú, mintegy a család küldöttsége, hogy fogadják diadalútján azt, aki egykor a család feje leendett : mert erős a Família, és túléli a szűk esztendőket.
De e különös küldöttséghez az utolsó percben egy harmadik tag is csatlakozott, és ez nem volt más, mint Noémi , aki pár nap óta Gádoroson időzött, egyedül, a Juli néni felügyelete alatt, miután pesti állását - egy mérnöki irodában - hirtelen s kissé titokzatos módon elvesztette.
Mint megbízható internáló tábor szerepelt -e ezúttal a Juli néni háza , vagy mint nyári üdülőhely? bizonyos, hogy Noémi nem találta mulatságosnak a számkivetést, s minduntalan fölhasználta az ürügyet, át-átfutni követségben Cenciékhez, ha Juli néni egy-egy konyhareceptet kérdezett, vagy mákdarálót kért kölcsön, ama harmonikásra nyomkodott cédulák egyikén, amik az ily háziasszonyi korrespondenciát szokták lebonyolítani.
Egy nap többször is előfordult ez, s a sors úgy akarta, hogy éppen amint Cenci és Dodó felkészültek, állított be a kis , begyes vendég, nagy sebbel-lobbal kérdezősködve "Jolán néni" után, aki persze a szőlőben volt.
Jolán és Noémi közt titkos szimpátia létezett.
Jolánnak valósággal imponált a kislány, aki pesti hivatalnoknő volt, s Jolán úgy sejtette, hogy már egész regényt élt át!
Jolán viszont ruháit mutogatta Noéminek, órákig a föltárt sifonok előtt, mert Jolán kivált régebben, boreladások idején, mindig kizsarolt egy-egy szép ruhát Cencitől, amit a legújabb divat szerint varratott meg, s azután rendszerint restellt fölvenni, mert félt, hogy feltűnő.
Noémi irigyen nézte a finom selymeket, mert neki csak szegényes ruhái voltak.
Noémi grimaszt vágott , hogy Jolánt nem találta; de nem akarózott visszamenni Juli nénihez.
- Labdázok Dodókával! - határozta el hirtelen; de Dodó ezúttal vehemensen tiltakozott.
- Én a vasúthoz akarok menni!
- Az Imruskáért, aki most tett érettségit - hangzott valami félhivatalos kommentár.
- Ó, az Imruska most tett érettségit! - kacagott Noémi, mintha csiklandoznák, a pikáns gondolatra, hogy ez a dédelgető név: "Imruska ", oly nagy fiút takar.
- Édes, drága, egyetlen Cenci néni, hadd menjek ki én is!
Hadd menjek ki én is!
Hadd menjek ki én is!
- Ugyan már, hogy jönnél?
Kell is oda leány! - pattogott Cenci, de a végén mégis beadta a derekát; mert Cenci nem fogyasztotta magát hiábavaló ellenkedéssel csitri dolgokban.
S így jelent meg a különös összeállítású mentőexpedíció, kellő pillanatban, kiragadni Imrust a lump hazafiság karmaiból; noha elveszve az alkonyi tolongásban, előbb pillantotta meg őket maga Gőzsy Pepi, mintsem Imrus.
- Ó, a kedves Cenci néni! kezeit csókolom! kisztihand! - s a szót tett követte , cuppanós kézcsók alakjában, amit a túlzottan is rózsás arcú s hatalmas termetű gavallér, a kis sovány öregasszony összeráncolt és duzzadt erű, hártyás kézfejére nyomott.
- Hát te megvagy, rosszcsont? - riadt tréfásan Cenci a lumpra, míg Imrus Dodót ölelte át az obligát testvércsókkal, mely mindkettőjüknek egy kicsit szégyellős és kényelmetlen érzést okozott; Noémi meg ott állt, tágra nyitott szemmel és minden zsén nélkül bámulva Imrust, egyenesen szembe, mint valami különös csodalényt.
- Hát te mit bámulsz?
Te meg talán meg sem ismered Noémit?
Imrus csakugyan nem ismerte meg a lányt, noha már látta mint nagylányt is: de ez az emlék csodálatosan elmosódott; tán mert egyúttal emléke volt egy kudarcnak is a francia konverzálás terén.
Imrus, akinek fejfájása és szédülése, mint a tengeri betegség, ha az utas partra lép, azonnal megszűnt, mintha csak elvágták volna , amint leszállt a vonatról, zavarba jött, és nem tudott mit mondani: mert hogyan szólítson meg egy ily szép és nagy lányt, aki úgy várja útja végén, mint egy jelenés?
A szépség babonáz - mondják a költők, s szép arccal ábrázolták az antik Medúzát is, aki kővé meresztett tekintetével.
Imrus is kővé meredt e csitri Medúza előtt, mint az Új Élet csodája előtt: ámbár ez a csoda nem emlékeztetett a méltóságteljes Beatricékre.
Még ideje sem volt magához térni, s már új csoda történt, mert a jelenés megmozdult, valami hirtelen és ösztönszerű mozdulattal, s egyetlen szó nélkül Imrus nyaka köré vetette két karját.
Imrus egy meleg ajkat érzett ajakán, s váratlan forróság öntötte el, noha a Noémi puszija csak folytatta a rokoni viszontlátás csókjainak sorozatát, mert hisz Hintássék is szegről-végről atyafiak voltak.
Imrus elvörösödött s nem mert körülnézni a vasúti állomás oszladozó nyilvánosságában; jobb arcán még a Noémi meztelen karjának bőrét érezte, amint egy pillanatra odaért: mert rövid ujjú nyári ruhában volt.
Lángolt a forró , bársonyos simaság utólag is, mintha tüzes bélyeget sütött volna rá.
- Nekem is egyet - nyújtotta borvirágos arcát Gőzsy Pepi -, én is letettem a matúrát.
- Hogyisne! - húzta föl az orrát Noémi, mintegy jelezve, hogy azt minden szamár leteheti.
- Imrus nem is az érettségiért kapta ezt.
- Hát miért?
- Azt nem kötöm a maga orrára.
- Aztán, amint már éppen indultak, szorosan odasimulva Imrushoz, a fülébe súgta: - Tudja, miért kapta?
- Nem - felelte Imrus.
- És nem találja ki?
Imrus tanácstalanul hallgatott.
- Azért a Heine-versért, azért a nagyszerű Heine-versért, ami a Sótvidéki Közlöny-ben megjelent.
Imrus nem tudta, mit mondjon, s boldog zavarában és a szenzációktól kábuló fejjel nem bírt okosabbat tenni, minthogy megálljon, és bevárva nagyanyját, aki kissé hátrább jött Dodóval, az otthoni dolgokról kezdjen érdeklődni.
- Hát a szőlő milyen? - tette föl a sztereotip kérdést, mely Cencivel szemben még kötelezőbb volt, mint anyától gyermeke felől, vagy valami kedves beteg hozzátartozóról érdeklődni.
Ó! a szőlő szép, és anyi és Jolán néni egészségesek, és itthon minden megvolna , csakhogy a pincében áll a kétévi bor, amit nem lehet eladni, és elég gond, hogy honnan vegyenek annyi pénzt, ami a szőlő megmunkálásához szükséges.
- És azért anyádnak is spórolni kell, hogy téged tovább iskoláztasson: ezt vedd tudomásul, és ahhoz tartsd magad, mert már nagy fiú vagy!
- Cenci komoly szavai előrelátó bölcsességgel hangzottak el, mert itt az idő már, hogy Imrus is felügyelet nélkül megy a Bábelbe, melynek Pest a neve, s jó, ha előre érzi, hogy szoros a gyeplő, és sovány az erszény.
Imrus azonban egyszerre kirobbant, mintegy kiöntve fölgyűlt izgalmait és levezetve a feszültséget egy közömbös témán: mert mit törődött ő alapjában a megélhetés kicsi gondjaival?
Bizonyára nem vette komolyan az asszonyi aggodalmaskodás panaszait: de igazságszerető fiatal szívét elöntötte a felháborodás arra a gondolatra, hogy ártatlan és munkás életek szenvedhetnek a csalók és hamisítók vétkeiért!
Imrus Sóton volt, mikor kipattant a sóti borpincék botránya, s látványokat látott, melyek akkor szinte csak színházi látványok voltak számára, s mégis mélyen bevésődtek emlékezetébe: mert nem az Élet híres színháza volt -e ez, melyben mindannyian szereplők és kritikusok vagyunk ?
Imrus még inkább kritikus volt, s mi minden jött össze, hogy ez estén különös hőfokkal forrjon ki kritikája! a megnyílt szabadság s ébredő műveltsége, ami szinte a korok fölé helyezi a lelkes ifjakat, s a Gőzsy Pepiék ostoba és önző hazafiassága gyújtó ellentétül és Cenci gondjai, de talán még inkább a fölzaklatott izgalom és hiúság, mert nem volt -e ő Költő, költő voltával legyőzve a lump hazafit egy szép lány kegyeiben? és mi más a költő, mint a világ bírája s a társadalom lelkiismerete?
- Ó, nagyanyi, ha látta volna, mikor a bort ki kellett ereszteni a pincéből, mert ártalmas fukszinnal vagy mivel hamisították, és a hegyi utcák folyókáiban mind víz helyett bor folyt, és a munkások akkor jöttek ki a gyárakból, mert estefelé volt ez, és Sóton sok gyár van, és a Kolónia felől is jöttek a bányamunkások, és lehasaltak a kövezetre, a folyókák mellé, és úgy itták a bort, ami a folyókákban folyott, mint a kutyák, sárosan itták azt a hamisított bort, mit azért kellett kiereszteni, mert ártalmas volt az egészségnek ...!
S még tovább is ömlött volna a szó a társadalom ez ifjú tórájának ajakáról , megközelítve tán olyatén véleményeket, melyeket Gőzsy Pepi legjobban perhorreszkált: ha a naiv szónok nem pillant véletlen Noémire, aki gyermekesen előreszaladt Dodóval, s a balzsamos nyári est félhomályában hirtelen visszavágott egy kedves fintorral Imrus felé; ami világosan kifejezte megvetését a hűtlen udvarló iránt, ki otthagyja a szép lányt, és inkább az öreg mamival társalog .
Bizonyára méltó "megrovási kaland" egy érettségit tett fiatalember ellenében; noha másrészről úrileányhoz sem mondható nagyon illendőnek az a nyelvkiöltés és utcakölykösen csúfondáros hang, mely ilyeténképpen adott hangsúlyt a megrovásnak:
- Muuuu !
5
Nelliről kevés szó esik mostanában e történet folyamán; s csakugyan nehéz is mit mondanunk róla: mert Nelli, az igazat megvallva, valóságos eleven halott volt ezekben az esztendőkben, s még a lematurált fiacskájának érkezése sem bűvölhette vissza az életbe.
Nelli, fejfájósan bevonulva a szobába, szemrehányást is tett magának közönyéért; noha jóleső csöndesség borult idegeire, amint Cenciék elmentek, s nem hallotta többé anyja parancsoló hangját, aki immár teljesen kitartotta őt két gyermekével együtt, sem Dodó éles visításait, aki mind kínzóbban emlékeztette Gyulára.
Ó, bizonyára a másik, Imrus volt az ő kedves fia, szívének gyermeke! de Imrus oly messze volt tőle, s ha most hazajön is, nemsokára újra elmegy, még messzebbre, mindig nagyobb és nagyobb távolságra! s még ha itthon van is, akkor is messze van!
Nelli nem tud mit beszélni vele!
Nelli alig mer belenézni a fia kutató, sötét szemeibe!
Mily borzasztó volt ez!
Évei örökös rettegésben teltek: ez az egyetlen érzés élt még benne: és saját fiaitól rettegett!
Néha Dodó egy-egy hangjára, mely az udvarból hangzott, fölriadt, fölszökött, mintha Gyula hangját hallaná, s egy pillanatra azt hitte, hogy Gyula jött érte!
Máskor, amint Imrus ráemelte szemét, éppen olyan volt, mintha Miska nézne rá, komoly, bírói tekintetével, s még a vér is megfagyott ereiben!
Ó! inkább kerülte a fia tekintetét, délelőtt a konyhában felügyelve az ebédre, délután kifáradtan s többé-kevésbé színlelt fejfájással ledőlve egy elfüggönyzött szoba díványán.
Cenci és Jolán folyton a szőlőt járták ezekben a napokban, Dodó a szomszéd gyerekekkel csavargott: így történt, hogy Noémi, ha jött, többnyire Imrust egyedül találta, s csak vele társaloghatott a házbeliek közül.
Márpedig Noémi jött.
Jött mindjárt másnap délelőtt, hogy Imrus megérkezett; jött reggel, jött délután, jött estefelé, legszívesebben olyan időkben, mikor gondolhatta, hogy a nőket a háztartás leköti.
Imrus mindig otthon volt, mert hova ment volna? noha Cenci eleget mondogatta neki:
- Eredj a városba, menj a kaszinóba, Gőzsy Pepi is mondta, hogy szívesen látnak : az ilyen magadfajta fiatalemberhez nem való egész nap az anyja szoknyájánál ülni .
- Ó, bizony, szegény boldogult Ákost nem kellett ily módon biztatni, de még a Jozsót sem, alighogy látták őket ebédnél, s Cenci sokat mérgeskedett akkor: de hát mégiscsak az volt a dolog rendje!
Az volt az igazi fiatalság - nem ez, aki még álmában is olvas.
Imrus megpróbált egyszer lemenni a kaszinóba; fél óráig ült egy pohár sör mellett, tízszer is elolvasta az Új Idők-et és a Vasárnapi-t, mígnem megérkezett Gőzsy Pepi egy idegen társasággal, amelyben Imrusnak nem volt mondanivalója, de nem is jutott szóhoz .
Bizonyos, hogy Imrus fölényesen megvetette ezeket az embereket: mégis félszegen és megalázva érezte magát köztük, s nem vágyott többet ide, noha a Gőzsy Pepi-féle kompánia csupa egészen fiatal emberekből állott, nálánál alig idősebbekből, akik előtt Pepi vén mester volt.
Imrus csak még jobban elmerült könyveibe, hol mindenesetre szellemesebb társaságot talált; s Cenci nem alaptalanul panaszolta a nyári szezonhoz képest botrányos petróleumfogyasztást, mert Imrus, hozzászokva már a betűk fölött való virrasztáshoz, szinte hajnalig olvasott az ágyban.
- Vezettesse be mama a villanyt - ajánlotta Jolán -, azt tizenegykor elzárják az egész városban.
- Jolán nagyon kívánta a villanyt, mert már a paraszt polgármesteréknél is villany volt; de Cenci azonmód letorkolta:
- Ugyan hol vennéd most arra a költséget?
- Cenci jól tudta, hogy szenvedélyekkel nem lehet erőszakoskodni; s Imrus olvasódühe szenvedély volt, olcsóbb, mintha kártyázna vagy inna.
Cenci alapjában meg volt elégedve, s csak a látszatért zsörtölődött; s így Imrus akadálytalanul folytatta a petróleumorgiákat, melyek egyúttal holdfényorgiák is voltak, mert a meszelt diákszoba a holdfényes udvarra nyílott, hol Imrus órákig sétált lefekvés előtt föl és alá hangosan szavalva kedves verseit.
Itt nem zavart senkit, mert ez a szoba, mely hajdan kamra volt, a konyha és mosókonyha között, távol esett a lakószobáktól, s Imrus egészen egyedül aludt benne: Dodónak az ebédlőben szoktak ágyat vetni egy díványon, ahonnan nyitva maradt az ajtó a szomszéd szobába, amelyben Nelli hált.
Így Imrusé volt az egész éjszaka, nagyszerű csöndjével, melyet csak a tücskök örök kórusa és a Sótról elhozott diákvekker ketyegése osztott dobogó ritmusba; Imrus egyedül volt az egész világon, föl a csillagokig, amikkel hangos versekben váltott üzenetet.
Bizonnyal az ég polgárai vagyunk, s ha csak kilépünk a szabadba, már számos irányban legközelebbi szomszédunk egy-egy planéta: Imrus planétákkal és elhunyt költőkkel társalgott éjszaka, szinte félt a nappaltól, amikor ezeknél közelebbi és jelentéktelenebb dolgokkal is kell foglalkoznia, amilyen például az ebéd és vacsora, és a ma élő kicsiny emberek, még ha a legkedvesebb hozzátartozók is, vagy akár olyan szép lány, mint Noémi.
Noémi azonban mind több figyelmet követelt magának, s csakugyan ő lett a legveszedelmesebb betolakodó ebbe a magányos és csillagos életbe.
Az otthonvalókhoz sohse muszáj szólni; Cenci úgyis el volt foglalva gondjaival, a többieken meg Imrus lassanként házizsarnokká vált, még saját anyjára is durván mordult rá, ha csillagos köreit zavarta; de vendég hölggyel s kivált még aki szép , nem lehetett oly könnyen elbánni.
Imrusnak az udvarias gavallér szerepét kellett vállalnia, pláne miután Noémi mindjárt az első alkalommal kijelentette, hogy egyenesen Imrushoz jött, és kérni akar tőle valamit.
Imrus csodálkozott, mert egy megvető fintor és csúfondáros "muuu" emlékét hozta haza ama diadalmenetről, melynél Noémi volt a fehér ruhás leány.
Noémi azonban nem tartott haragot: amint mondtuk, egyenest Imrushoz jött.
- El akarom kérni az összes Heinét, amit csak fordított: ugye, odaadja?
- Fölösleges kérdés, mert láttál -e már tizennyolc esztendős poétát, aki nem szívesen teszi rímeit egy fiatal leány kezeibe, ahol talán legjobb helyen is vannak?
Ámbár hogy mennyire volt figyelmes olvasója Noémi az ifjúi rímeknek, örökre eldöntetlen kérdés marad: mert ő sem említette, Imrus is restellte számon kérni, s be kell vallanunk, hogy a kéziratos füzet sok év múlva a Juli néni padlásán bukkant elő .
Noémi másnap új olvasnivalót kért Imrustól, ezúttal "inkább regényt "; s mikor a fiú szolgálatkészen szaladt az udvaron át csillagos éjeinek cellája felé, hol a régi spájzpolcokon befőttesüvegek helyett most az ifjú irodalmár könyvei sorakoztak, Noémi utánarohant, lobogó szoknyáinak forgószelében.
- Hadd nézem meg én is a szobáját!
Hadd nézem meg én is a szobáját!
- Rendetlen most! - védekezett Imrus, mert ez is a délelőtt óráiban történt, s a kis sváb még nem ért rá takarítani.
Noémi azonban, mint erőszakos kis betörő, nem egykönnyen engedte magát lerázni; s már ott is állt a könyvespolc előtt, szorosan az Imrus háta mögött, kíváncsi pillantásokat vetve kétoldalt a meszelt falakra, a széken heverő inexpressible [ 41] ruhadarabra s a vetetlen ágyra, amelynek gyűrött vánkosai fölé éles napsugár hullt az udvari ablakon keresztül.
- Francia könyvek! - magyarázta Imrus, bizonnyal jogos büszkeséggel tárva ki kincseit, s szerencsére nem látta a grimaszt, amellyel Noémi kifejezte csalódását az idegen nyelvű és unalmas bibliotéka megpillantásán.
Kiderült, hogy Noémi alig tud többet franciául annál a pár szónál, amivel Imrust annak idején oly zavarba hozta, s a francia regényeket inkább magyarul szerette volna olvasni.
- Azok között nagyszerűek vannak!
Tudok egyet, aminek az a címe, hogy: Félszüzek; az nincs meg magának?
Imrus elpirult; úgy érezte, hogy a lány ugratni akarja, s tán maga se sejti , micsoda illetlenséget követett el már azzal is, hogy ennek a pikáns könyvnek a címét kimondta.
Imrus sietett elterelni a szót, egy francia Maupassant-kötetet mutatva, amit Schapringertől kapott, ki irodalmi mestere lett; érdekkeltőnek sejtetni próbálta, hogy ez is eléggé csiklandós olvasmány, noha igazi finom művészettel megírva.
- Kár, hogy nem olvashatja franciául: ugyan ez olyan könnyű szöveg, hogy egy kis szótározással akárki megérti.
- Imrus jóhiszeműleg helyezte a művészetet minden fölé, s bármily szemérmes, távol volt attól, hogy álszent legyen.
De Noémi száját biggyesztette a szótározás gondolatára: ő nem akart tudós nő lenni, mint Gitta.
- Még ha valaki tanítana! - vágta rá kacéran.
Imrus készséggel fölajánlta ezt a szünidőre, s azonnal megnyerte lovagi jutalmát : mert Noémi, ki még mindig mögötte állt, mintha csak a könyvet akarná nézni a vállán keresztül, közelebb és közelebb simult hozzá, szorosabban és egyre szorosabban, úgyhogy Imrus érezte a két fiatal mell nyomását a hátán, s az egész puha test édes tapadását, s a combot és térdet a combja s térde mögött: a ruha majd elégett közöttük.
Imrus moccanni se mert, szólni se mert, áthevülten állt ott, mint az elbűvölt királyfi, valami feszélyezett élvezetben; nem tudva, mit tegyen?
Mígnem a kis Dodó törte meg a varázst, föloldva az édes és kényes helyzetet: mert indián üvöltéssel rohant be az udvarról, kezében a bátyja sokat emlegetett játékpuskája:
- Imrus!
Imrus!
Ugye, nekem adod a flóbertodat?
6
- Tudja, mért kellett nekem otthagyni azt az úgynevezett állásomat? - kérdezte Noémi egyikén azoknak az úgynevezett francia leckéknek.
Az ürügyek is avulnak , mint a célok; s a Juli néni háztartási üzenetei csodálatosan megritkultak ez időben: nem volt szükség rájuk.
Noémi rendesen reggel állított be Cenciékhez, és kereken kijelentette:
- Imrushoz jöttem franciát tanulni.
- S míg Jolán és Nelli a Sparhert és a Partvis zsarnok isteneinek hódoltak, a két kis henye a vizitszobában, mely leghamarabb tiszta és rendes volt, elfoglalta a plüssdívány sarkát, egymás mellett és egy könyvre hajolva, ami az olasz költő szerint különös veszedelem.
Ha Imrus pedagóg ambíciókat fűzött e tête - à - tête - ekhez, nagyon csalódott ; mert a könyv legfellebb a Galeotto szerepét töltötte itt be - amire a szótár éppoly jó, mint a lovagregény -, s Noémi érdekesebb kérdéseket tudott föladni , mint a grammatika.
- Ó, nem sejti maga, milyen egy szegény hivatalnoklány élete!
- Imrus lovagias érdeklődéssel hajolt előre, mint egy kis Don Quijote, az ártatlanul szenvedő szépség történetének hallatára; egyszersmind kíváncsian szimatolva a legmodernebb városi élet e hozzátévedt szellőjét: mert mi lehet fontosabb tanulmány egy író számára, mint az életé?
- Képzelje: az a disznó kikezdett velem!
- A "disznó" a Noémi volt principálisának szólt, az "okleveles mérnök" úrnak, aki szívesen alkalmazott szabadalmi irodájában ilyen szép és fiatal lányokat; "kizárólag jó családból való úrilányokat ", mint ő maga mondta: ámbár Noéminek más véleménye volt kolléganőiről.
- Csupa Dob utcai zsidó lány ült ott: én voltam az egyetlen keresztény.
Nem is hívtak másképp, mint így: "a schöne Schickse " [ 42] - nagy dühére ezeknek a rüfkéknek: képzelje, mind azon törte magát, hogy melyik legyen a főnök barátnője.
- És maga, hogy került közibük? - kérdezte Imrus, fölháborodva ezen a miliőn .
Noémi elbeszélte, hogy maga kereste föl a mérnök urat, egy apróhirdetés nyomán , anyja ellenzésére, de Gitta nagy biztatására.
- Amint meglátott engem, rögtön fölvett - tette hozzá büszkén.
- És Erzsi néni mit szól?
- Ó, anya egy elmaradt nő - biggyesztette a száját Noémi.
- Egy dolgozó lány nem lehet oly finnyás.
Egy dolgozó lánynak meg kell ismerni az életet; nincs igazam?
- Noémi a Gitta szavait ismételte, kissé fontoskodva, a modern nő önállóságáról : mégis kihallott a saját hangsúlya, ami egy bakafántos és kandi Éva-leány hangsúlya volt:
- Nem úgy van már, mint anyáék korában!
Imrus igazat adott a modern és szabad fölfogásnak; de kötelességének gondolta , hogy részvétét éreztesse Noémivel, aki ily rossz erkölcsű "rüfkék" között kényszerült tölteni napjait: bizonnyal nem nekivaló társaság!
- Ó, én csak mulattam rajtuk! - felelte gőgösen Noémi.
- Gondoltam: amit ti tudtok, én is tudom.
Egy hét múlva már rájuk se nézett a princi - egyikre se!
Csak énrám nézett.
Imrus nem értette ezt a kacérságot; noha úgy találta, hogy olyan szép lánynak , mint Noémi, minden szabad.
- No hallja!
Csak nem tűröm, hogy a rüfkék diadalmaskodjanak!
- De hiszen az előbb azt mondta, hogy ő kezdett ki magával.
- Persze hogy kikezdett!
Nagyon is kikezdett; csak úgy folyt a nyála a disznónak !
Mindig fogdosta a kezem, és különórákra tartott vissza, és...
Bíró fia s maga is bíró már, a kis Don Quijote meg nem tagadhatta igazságérzetét : mert ha Noémivel kikezdett a főnöke, ki a hibás benne? s van -e joga panaszkodni ? hisz maga akarta így!
- Nüná, nem akartam!
Képzeli, hogy kikezdhet velem, ha nem akarom?
- De hát akkor mért hagyta ott az állását?
- Ó, hát azt hiszi, hogy azért ...?
Hát olyan kis prűd libának néz engem?
Akit egy főnök kiüldözhet a szerelmével?
Úgy csavartam az ujjam köré, ahogyan akartam.
Csak az a vipera felesége ne lett volna a zongoralábaival, aki mindig ott leselkedett körülöttünk, és egyszer benyitott, mint egy sárkány, és...
Noémi alig tudott hova lenni a kuncogástól a különös emlékezetre.
A főnök felesége csakugyan épp akkor nyitott be egy "különóra" alkalmával, mikor a többi kisasszonyok már mind hazamentek, s Noémi egyedül maradt a főnökével, védekezve , de kissé fölgyújtott fantáziával: mert a főnök szorosan a nyaka fölé hajlott , ahogy a gépnél ült, és vállára téve meleg karját, olyan dolgokat súgott a fülébe , amiket nemigen szoktak a gépbe diktálni.
- Képzelje, arról beszélt, hogy egy lakást vesz nekem... ahol mindig találkozunk...
Én csak azért nem vágtam pofon, és nem szaladtam el, mert kíváncsi voltam, mit fog még mondani ?...
Ó, én nem féltem egy csöppet se: tudtam, hogy ha elfutok, másnap utánam jön, és bocsánatot kér...
De pont akkor nyitott be az a boszorkány... biztosan már előbb ott hallgatózott az ajtónál...
- És aztán mi történt?
- Hát mi történt volna?
A főnök vörös lett, mint a pipacs, és szó nélkül bement a lakásba, én pedig vettem a kabátomat, s büszkén otthagytam őket.
Másnap amint bejöttem az irodába, a főnök társa fogadott, egy nyápic, kis semmi emberke, és átadta nekem a fölmondást: "Kisasszony, meg kell önnek mondanom, hogy mától fogva nem reflektálunk a szolgálatára !"
Megkaptam a félhónapi fizetésem, és slussz!
Anya azt mondja, hogy ez nagy szégyen, de én ugyan egy csöppet se szégyelltem magam !
Szégyellje magát az a disznó!
Csak arra vagyok kíváncsi, mit kapott az a feleségétől!
Imrus együtt nevetett Noémivel, s csakugyan abban a véleményben volt, hogy ilyen szép lánynak semmit sem kell szégyellnie.
Mégis némi kényelmetlenséget érzett Noémivel szemben, aki folyton ítéletét és véleményét kérte: nem tudott neki egészen igazat adni.
Néha úgy érezte, hogy Noémi cinkosává akarja őt tenni Juli néni és az Anyai Hatalom ellen: holott valami titokban azt súgta Imrusnak, hogy a kislányra nagyon is ráférne egy kis Anyai Hatalom.
De az Anyai Tekintély útját egyengetni bizonnyal nem az ifjú udvarló feladata, s Imrus igazán zavarban volt , annál inkább, mert néha úgy képzelte, hogy a huncut kék szemek ama szegény kicsúfolt főnökre se tekinthettek kihívóbban, mint őrá.
" Akit én ugratok, az ugrik" - mondta Noémi a főnök úrra vonatkoztatva; s Imrus néha azt kérdezte magában: nem csapnivaló bolond -e ő, ha nem ugrik?
Az az egy bizonyos volt, hogy Noémi végtelenül bájos, de rendkívül könnyelmű, szelekótya kis teremtés, s talán neki, mint férfiúnak, kellene okosabbnak lenni: de hogyan legyen Imrus bölcsebb és okosabb, mikor Noémi százszor többet látott és tapasztalt a világból, mint ő?
Mindez Imrust félszeggé és feszélyezetté tette; s hozzájárult Noémi örökös vihogása, mely azt az érzést keltette benne, hogy kinevetik.
Imrus a szigorú tanító pózába menekült: mert nem abban állapodtak -e meg, hogy a gallok nyelvét fogják együtt tanulni? s a grammaire-nak is megvannak a maga szépségei, melyeket föltárni egy fogékony lélek előtt nem utolsó élvezet.
De Noémi nem látszott fogékonynak, noha Imrus a pedagógusok szokása szerint hitegette magát, hogy mégis az: hacsak lehetne képzelni tanítót, aki tekintélyt tartson őelőtte!
Imrus bizonnyal nem volt az; s a türelmetlen kis pedagógot idegessé tették a sikerülni nem akaró leckék.
Imrusnak, noha ezt nemigen vallotta be önmaga előtt, lassanként inkább terhére volt Noémi, kivált miután minden alkalommal ki tudott találni valamit, ami a fiút zavarba hozta, mint ez a vallomás is; s nemcsak hogy visszatartotta szenvedélyes tanulmányaitól, de egy-egy szó vagy tekintet zavaró és lerázhatatlan emlékével még csillagos éjeibe is beechózott.
Imrus szelleme röpült korokon és országokon át, s minden, ami helyhez és időhöz kötötte föltárult életét, csak akadály lehetett.
Imrus szeretői az elképzelt Kleopátrák és Olympiák voltak, s Noéminek egy-egy mozdulatában vagy arcjátékában Kleopátrát vagy Olympiát látott, míg Noémi Kleopátrában is csak egy molett nőt, Olympiában egy sovány macskát látott volna.
- Vigye már azt az unalmas könyvet! - szólt Noémi gyakran, ha Imrus pedagóg hajlamai különösebben kitörtek; ilyenkor a szalonasztalon kezdett turkálni, a fényképek és névjegyek között; s megtörtént, hogy föllapozott valami díszalbumot , amiben egy allegorikus aktkép volt látható: - Nézze, ez érdekesebb!
És közelebb simulva Imrushoz a fotelben, szinte belelehelt az arcába, s a szeme csillogását kutatta:
- Hogy tetszik?
És mutatta ujjával a csípő görbületét, a térd szelíd hajlását, kémlelve Imrus szemében a hatást.
- Szebb ez, mint én, vagy nem? - kérdezte kacéran.
És fölállt, pózba állt , szoknyáját szorosan idomaihoz szorítva; a szoknya kislányosan rövid volt, de még föl is csúszott, úgyhogy Imrus láthatta a jó formájú bokát, s még azon felül is .
Imrusnak a régi mitológia képei jutottak eszébe, a szép bokájú istenasszonyok ; vörös lett, nem tudta, hova nézzen, mit mondjon, hogyan bókoljon?
Egy kicsi a fehér alsószoknyából, ami kicsillant, heteken át ingerelte fantáziáját.
Máskor meg Noémi, amint egyedül maradtak, parancsoló hangon így kiáltott:
- Csókoljon meg!
Azonnal csókoljon meg!
- Hiszen mi voltaképp testvérek vagyunk - magyarázta később -, vagy azok lehetnénk.
A maga édesanyja az én édesapámmal házasságban voltak, így minekünk mindig szabad csókolózni, mint a testvéreknek.
És erősen átkarolva a fiút, hosszasan csókolta, szinte belenyalva a szájába, mint egy torkos macska.
Végre, kiszabadítva öleléséből a szédülő Imrust, haját igazítva és kissé lihegve , huncut tekintettel nevetett vissza rá, mint egy cinkosra, kivel értik egymást.
- Minekünk mindig szabad csókolózni, ugye?
7
Imrus pályaválasztásáról eleinte nemigen esett szó.
A családi tradíció folytán magától értetődött, hogy jogász lesz, s Imrus azt is szerette magától értetni , hogy Pestre megy az egyetemre.
Sóton volt ugyan már jogakadémia, de a vizsgákat úgyis Pesten kellene letennie, s Pesten is vannak rokonok, Jozsóék.
A kérdés akkor merült fel pozitív formában, mikor Kayser János, a család régi barátja, látogatást tett Gádoroson.
Kayser János, szintén gádorosi fiú, királyi ügyész volt valahol , tekintélyes idős úr, még a szegény Jóska bácsival egykorú, a Cenci férjével; de jól ismerte Miskát is, s Cencit meglátogatva melegen érdeklődött a Miska fia iránt.
- Ó, ne legyen jogász! - mondta Kayser János, kedvesen mosolyogva aranykeretes csíptetője mögül.
- Annyian vagyunk már jogászok, hogy megesszük egymást.
- Ez a magas, sovány, kulturált öregúr, kora dacára is modern ember volt, s a modern nézeteket képviselte.
- Ne menjen jogásznak, kedves öcsém!
Elég szomorú, hogy a magyar úri osztály fiaiból csupa fiskális és szegény beamter lesz.
Pereskedő , jurista nép vagyunk, s ennek az ország issza meg a levét.
A mai világban a kulturális pályáké a jövő.
Nem a jogász az egyetlen hivatás.
Fontos szerepet tölt be a mérnök, az orvos...
- A tanár... - folytatta a fölsorolást Imrus, aki egyáltalán nem vágyott a jogi pályára, s borzadva gondolt apja unalmas jogi könyveire; de a mérnöki vagy orvosi tudományok sem ígértek érdekesebbet.
Imrus nem a praktikus élet gyermeke volt, s úri vére kissé megvetette a praktikus élet szolgáit.
Ő magasabbra vágyott ; megérteni a világ lényegét a gondolkodókkal s élvezni szépségeit a költőkkel !
Imrus azoknak a nemeseknek ivadéka volt, akik Lucretiust és Horácot olvasták a lugasban.
Kontemplatív élet! milyen pálya adna erre ma lehetőséget és elég óciumot, ha nem a tanári?
Múlt századokban tán pap lett volna Imrus: de mit tegyen e hitetlen idő gyermeke?
Ám a Kultúra papja lenni - a modern műveltségé e " tudomány nélkül való" országban - bizonnyal szent és dicső küldetés.
Imrus pedagóg hajlamokat érzett, kivált mióta hiába próbálta oktatni Noémit; ó , beszélni! közölni tudását, gondolatait! nem ily haszontalan csitri lánnyal, hanem érdeklődő, komoly fiúkkal!
Imrus magányos lelke szomjazott erre a feladatra.
- A mérnök, az orvos, a tanár... - ismételte Kayser János, mint igazi művelt és intelligens ember, természetesen beleértve a tanárit is a "kultúrpályák" közé : noha a paedegogus valamikor szolgát jelentett, s még ma is inkább alacsonyabb néposztályok s legfeljebb szegény tanítók gyermekei mennek erre a pályára.
De hát a tanárból egyetemi professzor is lehet, ami már szép állás; s Imrusnak lesz hozzá protekciója.
És talán helyes is, hogy ezt a pályát szintén mentől több úrifiú keresse föl.
Imrusban nem élt ez az osztálytudat: ő az eszmék embere volt, azaz demokrata; különben is még elég közel az iskolapadhoz, hogy a tanárokat úrnak lássa.
Nem voltak -e urak a ciszterci papok?
Úr vagy nem úr: olyan foglalkozás, melyre már készülni is annyit jelent, mint irodalmat és történetet tanulni, azaz elmúlt korok és nagy szellemek életét élni újra, valóságos csábító kaland volt e szürke kor szomjas gyermekének.
Mindazáltal csak kaland és álom ; amit Imrus maga sem vett nagyon komolyan.
A dolog akkor annyiban maradt, mert ki szólt volna bele?
Nellinek a maga számára sem volt akarata; Cenci pedig mindenben bölcsebbnek tartotta nem avatkozni a fiatalok dolgaiba.
Csak elvégezze az iskoláit! a többiről az Állam gondoskodik, s minden állás jó, ha rendes fizetés s előmenetel van.
A problémát Gitta megérkezése vetette föl újra, aki miután Pesten előkészített a pótvizsgára egy zsidó lányt, most Juli néninél akarta tölteni a vakáció utolsó heteit, mert Juli néni megírta Erzsinek: "a lányaidat szívesen látom akár egész nyárra ! ", s Erzsiék úgy csíptek föl minden kapcsolatot és meghívást, mint árva madarak a morzsaszemeket.
Gitta nagy, nyurga lánnyá nőtt , kerek, intelligens, fölényes szemekkel, aki bizonyos leereszkedő jóakarattal tekintett a vidékiekre, lenézve őket a műveletlenségükért és elmaradtságukért .
Gitta rendkívül művelt volt, egészen modern eszméket hirdetett, s szenvelgett nyíltsággal beszélt minden témáról; mindebben csak imponált a jó kávénéniknek , kiket néha avval a kijelentéssel botránkoztatott meg, hogy le akarja nyíratni a haját.
- A hosszú haj éppoly barbár és alkalmatlan csökevény, a szőrös állat maradványa , mint a szakállviselés a férfiaknál.
Imrus el volt ragadtatva ettől a modern és tudományos gondolkodásmódtól.
Most volt valaki, akivel csakugyan lehetett irodalomról beszélni, sőt másról sem lehetett ; az első találkozás után Imrus hazakísérte Gittáékat, s a Juli néni háza előtt fel és alá járva - Noémi nagy bosszankodására, aki ott is hagyta őket - letárgyalták az egész világirodalmat; nem tudtak elválni addig, míg összes olvasmányaikról el nem mondták egymásnak véleményüket.
Gittának lesújtó ítélete volt az egész hazai költészetről, s Imrus nem is merte megmondani neki, hogy néha magyar írókat is olvas.
- Nulla, a magyar irodalom, nulla! - mondta Gitta, s ama kor sekélyes irodalma igazat is látszott adni neki, noha Gitta az ítéletbe a régieket is belefoglalta , Vörösmarty hazafias retorikáját nem becsülvén többre, "inkább kevesebbre ", mint a Tinódi naivságait.
Annál bőkezűbben magasztalta a francia és angol " primitíveket ", válogatás nélkül, Ronsard-t és Chaucert: Gitta mindent látszott ismerni, s Imrust egészen elkábította a soha nem hallott nevek sokaságával.
- Egyetlen magyar költő van, akit érdemes tudomásul venni - mondta.
- Az is sietett meghalni, nem bírta ki ebben a Mucsában.
- Kicsoda?
Reviczky?
Gitta száját vonta: csak nem rajong egy szentimentális "szerelmi" költőért!
- Már csodálkoztam is - mondta Imrus s tanácstalanul kérdezte, kicsoda hát?
- Komjáthy Jenő - hangzott az ismeretlen név, és Imrus megtudta, hogy Komjáthy filozofikus, panteista költő, akinek nevéről már egy irodalmi társaságot is csináltak a pesti egyetemisták; ez nem olyan vén szamarakból áll, mint a Kisfaludy Társaság, és Gitta is tagja.
Kérdéseire azt is megtudta, hogy Komjáthy vidéken élt, mint tanár, aki rossz dolgozatok javításából megmaradt idejét Schopenhauer olvasásának és filozófiai mélységű költemények írásának szentelte: szomorú sors talán, de van -e méltóbb a zsenihez korunkban, mikor a Cselekedet helyébe a Gondolat lépett?
Imrus - noha még csak hírből ismert filozófiát - elfogadta volna ezt a sorsot, az örök dicsőséggel ráadásul.
S önmagát állította Gitta elé, romantikusan, mint egy ősi átok áldozatát, akinek Schopenhauer s a Szerelem és a Halál metafizikája helyett unalmas római jogot és lélektelen statisztikát kell magolnia; hangsúlyozva undorát az "úri pálya" iránt , melynek allegorikus díszpéldánya lett fantáziájában Gőzsy Pepi.
- Azt akarják, hogy a kaszinóba járjak - panaszolta -, de én utálom azt a léha , üres társaságot.
Gitta teljesen igazat adott Imrusnak.
Bizonnyal lehetetlen miliő ez, intelligens ember számára.
- Bizonyítja az apám példája, akit néha meglátogatok Pesten.
Ez a szerencsétlen , zseniális ember tökéletesen elzüllött, mert ebben a nem nekivaló környezetben kellett élnie.
Imrusnak imponált a szabadság, amellyel Gitta az apjáról beszélt, s jóformán többre tartotta e pillanatban az elzüllött Hintáss Gyulát, mint mindazokat a kifogástalan jogász gentlemaneket, akikkel a kaszinóban találkozhatott.
Másnap újra fölkerült a téma Noémi jelenlétében, s Gitta versenyt csúfolta Imrussal, nem ugyan a komoly kaszinói gentlemaneket, hanem - ami közelebb feküdt - az üresfejű , monoklis jogász ficsúrokat.
- Pedig a lányok az ilyent szokták szeretni - szólt Imrus.
- Én mindig utáltam ezt a típust - bizonykodott Gitta, kissé feleslegesen.
- No én nem utálom - kiáltott most közbe váratlan Noémi -, én az ilyen unalmas , fád filozopterfélét utálom, akivel másról sem lehet beszélni, mint könyvről és könyvről és könyvről!
Muuuu!
- És kiszaladt a kertbe Dodóhoz, és kivette a fiú kezéből a flóbertet, és ráhibázott egy ártatlan verébre, rögtönzött amazon, maga jajgatva a lövés után, mely kegyetlenül megcsapta a vállát.
Noémi és Gitta közt nem látszott valami jó testvéri szeretet, s Noémi most különösebben is orrolt Gittára, aki valósággal elvette az udvarlóját, noha bizonnyal nem volt olyan szép, mint ő.
Mit akar Gitta az ő égimeszelő növésével és vizenyős ökörszemeivel?
Imrus azonban hálás volt Gittának, hogy valamennyire fölmentette őt Noémitől, aki rettenthetetlen ostromló volt, s akivel nem lehetett könyvről beszélni: holott Imrus csakugyan nem tudott másról beszélni!
Minden unalmas volt, amiről szokás vagy szabad beszélni, ha csak nem a könyvek ürügyén ; de Noémi naivsága szűz volt a könyvektől.
Gitta csak csúfolódni tudott a Noémi francialeckéin, melyek, anélkül hogy elhatározták volna, maguktól abba is maradtak.
Ám egy délután Noémi, mikor ozsonnán voltak Juli néninél, hátramaradva , míg a társaság kivonult a kertbe, egy pillanatra egyedül kapta a szobában Imrust , kivel mostanában nemigen lehetett egyedül, s egy Jókai-hősnő szenvedélyes mozdulatával a vállaira téve két kezét, szemrehányó hangon azt kérdezte tőle:
- Miért nem szeret már engem?
- De hiszen szeretem - bizonykodott Imrus, kissé ingerülten s inkább a távozó társaság zajára figyelve, mely, visító női kacagások koncertje, oly diszharmonikusan tódult be a nyitott ablakon, hogy Imrus azt kérdezte magától, nem gondolhatná -e valaki, hogy jajveszékelés és kétségbeesett fájdalom sikoltozása az?
- Akkor csókolj meg! - suttogta hirtelen Noémi, s egy lopott csók csattant el , mely egyszerre megint új viszonyt teremtett a fiú s a lány közt: mert nem voltak -e mostantól kezdve már tagadhatatlan titkos és egymást értő szerelmesek?
Másnap Noémi átfutott Cenciékhez, ezúttal megint üzenet ürügyén, de egy pillanatra sem lehettek egyedül, mert Jolánnak valahogy nem volt dolga ezen a délelőttön, és nem tágított mellőlük.
Jolán csakugyan féltékeny volt Imrusra és Noémire is, az egész tőle elpártolt fiatalságra!
És Noémi csak annyit tehetett, hogy alkalomadtán Imrus mögött állva a Jolán és Nelli jelenlétében egész testével úgy odasimult a fiúhoz, mint az első nap a könyvespolc előtt, hogy Imrus erein kéjes bizsergés szaladt át, és arca lángra gyúlt.
Az üzenet, amit Noémi hozott, a délutáni kirándulásra vonatkozott, mert Cenciék a szőlőben adták vissza a Juli néni ozsonnáját, s itt már a két szerelmes a vidéki naiv szerelmek obligát receptje szerint teljes rendszerességgel cserélgette poharait, együtt lemásztak létrán a padlásról az óriás kád félhomályába, hogy egy csókot csenhessenek, s este, mikor az egész társaság plédeken leheveredett a présház előtti fűben, a tücsökszóban és csillaghullásban gyönyörködni, egymás mellé dőltek, szorosan, szorosan, a fénymorzsás sötétségben, úgyhogy Jolán félig tréfálva, félig irigyen jegyezte meg:
- Ti nagyon is közel vagytok nekem!
- Ugyan, Jolán néni, hisz testvérek vagyunk! - nyelvelt vissza Noémi.
Imrus, gáncs nélküli lovag, tréfás arasszal mímelve egy rögtönzött távolságot , iparkodott elpalástolni hölgye vigyázatlanságát; de Gitta, született kerítő, mint minden nő, ki maga nem termett szerelemre, bizonyos jóakarattal figyelte őket , melybe némi megvetés is vegyült, és meg is mondta Imrusnak, a tudós nő fölényes nyíltságával (szinte a társaság előtt, mely úgysem értette ).
- Kis szexuális játékok... szép kis állat ez a Noémi.
Illúziórontó nyíltság talán: de ki ronthatja el egy ifjú irodalmár illúzióját ?
Imrusnak romantikus este volt ez, míg egy kendő alá bújva Noémivel - mert hűvös áram jött, s a lány szívesen felezte a kendőt, amit Jolánék kölcsönöztek neki a szőlőszobában hasonló esetekre tartott állományból - mentek haza a sötét szurdékban a csillagveszejtő éjszakán.
- Meg ne fázz - mondta Nelli, régi és soha nem feledett aggódásban fiacskájáért; s ez elég pátens volt, Jolán dacára is, az összebúvásra.
A kendő szorosan fogta eggyé őket, mert elül még csomóra is volt kötve, és Imrus minden lépésnél érezte a lány ruganyos izmainak mozgását.
Otthon sokáig járt a kertben a csillagok alatt , André Chénier pogány elégiáit szavalva és egy Goethe-dalt; mert Chénier-t és Goethét kapott kölcsönbe Gittától, aki mindig egy egész bibliotékát hozott magával a vakációra az egyetemi könyvtárból kivett könyvekből.
Imrus e napon a kereszténység és pogányság, a zsidó és hellén életnézet heinei dilemmáját döntötte el magában, melyet az időben Tolsztoj és Nietzsche újból fölvetettek.
Imrus a pogány életöröm felé hajlott, melynek oly kevés szellője hatott be a Szomorú Asszonyok Házába, hol most otthona volt.
Lehet -e saját, nem létező szakállunkra döntenünk egy világnézet mellett, s föltámasztanunk eltűnt istenekét?
Imrus még mindig csak az Élet függönye előtt ült, amely mögött talán semmi sincsen.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE