A zsibói sírbolt új lakója.
A külföldi útjából hazatérő Vesselényit Zsibón azzal a hírrel fogadták, hogy Pataki Mózes nagy beteg .
Hozattak Kolozsvárról egy nagyhírű doktort, hogy gyógyítsa meg a tudományával, biztatta is a tudós, hogy nem lesz baj, ne aggódjanak.
Mindössze az történt a derék tanítóval, hogy beteg tüdővel született, ez a tüdő napról-napra sorvad, addig sorvad, a mig többé nem lehet használni .
A tudós doktor igen természetesnek találta, hogy egyszer csak meg kell halnia még a legdicsőbb, a legnagyobb embereknek is.
Annál is inkább, mert egy diák közmondás azt tartja :
- A halál ellen nincs orvosság a kertekben .
Nincs tehát a világnak az a gyógyító fűve, csoda-balzsama, a mivel a kegyetlen halált el lehetne szédíteni .
Miklós csaknem fiúi gyöngédséggel látogatta, vigasztalta a drága beteget, az ő lelkének, szivének sok éven át gondviselőjét .
- Nem lesz veszedelem, édes Pataki bácsi - mondogatta, a beteg sovány kezét szeretettel simogatva .
- Nem, nem, Miklós.
A halál nem a legnagyobb szerencsétlenség ezen a világon.
Félnek tőle azok, a kik hitványúl éltek, én nem voltam rossz ember.
Én a halált igen csendes, sokáig tartó álomnak gondolom, de nem örökké tartó álomnak .
Az a jó Isten, kiről neked gyermekkorodban olyan sokat beszéltem, gondoskodik az élőkről és halottakról.
Áldja meg az Isten a te jóságodat, édes fiam, immár jóakaró uram .
- Ura sohasem voltam, jó barátja lenni kegyelmednek mindig óhajtottam.
Ha nem szeretném is úgy, a mint szeretem, szent kötelességem volna ápolni, meglátogatni .
- Jó... jó, édes anyád, a méltóságos báróné olyan jó, mint a menybéli angyal.
Áldom őt... ó, én áldom őt ...
- Mit láttál idegen országokban, beszélj én kis uram !
- Ó, ha Magyarország ott állana, a hol Francziaország , Angolország ...!
Nagyon sok a tenni valónk.
Széchenyinek igaza volt, mikor az mondta, hogy koldusok vagyunk.
Nemes udvarházaink kunyhók azokhoz a palotákhoz képest, földjeink ugarok, utaink hitványak, tudásunk tudatlanság...
Nem is hasonlítom össze, fájna a kép... mert a ki szereti hazáját, az ne becsmérelje ...
- Hanem tegyen érette, fiam!
Te fogsz tenni, én azt tudom.
Mikor gyermek voltál égett az arczod és lángolt a szemed, valahányszor elmondtam neked , hogy mi mindent tehetne nálunk egy-egy hatalmas úr...
Nem kell egyéb, mint megkezdeni a munkát.
Ó, hogy nem érhetem meg!..
Nó, nem panaszkodom.
Onnan felülről alá nézek onnan meglátok mindent.
Néha azt gondolom, Miklós, hogy az a sok-sok millió csillag az égen azoknak az őrködő szemei, a kik meghaltak, s a kik itt a földön hagytak valakit, olyan valakit, a ki nekik nagyon drága volt...
Onnan vigyázzák éjjeli álmukat és imádkoznak érette az Istenhez .
A mint így beszélt halkan-halkan, szeme lezáródott, arcza lázas tűzben égett .
A hatalmas ifjú úgy érezte magát a haldokló szelíd, csodás szavainak a hallatára, mintha átváltoznék gyermekké és egy szomorúan szép mesét hallgatna téli este a kandalló mellett .
Mikor a beteg elhallgatott, csak megeredt szeméből a könny és sírt .
Sejtette, hogy az ő tanítójának ez volt utolsó meséje .
Ebben az utolsó mesében is nemes szive szólott a szeretett tanítványhoz .
Meglátogatta másod-harmad nap.
A beteg hosszan-hosszan nézett reá, de keveset szólott.
Negyednap evvel a kéréssel fordúlt hozzá :
- Miklós, úgy -e adsz egy kis helyet a nagy kertben nekem.
Itt szeretnék pihenni a te közeledben.
Nekem olyan jó dolgom volt nálatok, én olyan boldog voltam Zsibón ...
Miklós meghatottan felelt :
- Kegyelmed, Pataki bácsi, a miénk, a Vesselényi-családhoz tartozik , oda nőtt a szivünkhöz.
Együtt élünk, mert még fog élni velünk, s aztán ha majd elszólítja a halál, akkor... akkor egymás mellett hadd pihenjünk a családi sírboltban .
A beteg csodálkozva nézett tanítványára .
- Nem... nem, azt én nem érdemeltem meg.
A nagy Vesselényiek sírboltjában én ?
- Mind egyformák a jók ott az örök biró előtt, a szeretet pedig ezen a földön a legerősebb kapocs .
És úgy történt, a miképen a Vasember fia mondá .
Nagy időkre szóló fényes példa gyanánt fenmaradt annak emlékezete , hogy a büszke nemes ősök mellé helyezték a derék Pataki Mózes hült tetemét.
A czímeres halottak nem fenyegették meg csontujjaikkal az új lakót.
Olyan jól megférnek egymás mellett azok, a kik szívben és lélekben egyformán jók és nemesek valának .
Ha éjfélenkint lepattant a kő- és érczkoporsók fedele, s egyenkint kiszállottak halotti ágyaikból a hajdan erős, hatalmas Vesselényiek, szóba állottak az egyszerü nevelővel, s kérdezték tőle :
- Milyen a mi unokánk, derék mester, becsületére válik -e a családnak ?
- Engem így becsült meg érdemen felül, ebből tudhatjátok, hogy unokátok, fiatok épen olyan nagy a háladatosságban, mint ti valátok a vitézségben és állhatatosságban .
Vajjon vethetnék -e szemére unokájoknak az ősök árnyai ezt a dicső cselekedetet ?.. .
Nem, bizonyára nem, mert a síron túl nincs büszkeség és nincsen háladatlanság.
Büszkék és háládatlanok csak az élők tudnak lenni .