ELTE regénykorpusz

Borbély és Margit most mindennap találkoztak, de mindig csak rövid időre, majdnem futtában.

Hol látogatók jöttek, hol próbái voltak Margitnak s a vizitek, vacsorák , társaságok minduntalan elszakitották őket egymástól.

Egy-egy lopott csók, kézszoritás, ez volt minden, amit egymásnak adhattak, de a boldogságnak ezek a röpke percei csak növelték szerelmüket és a titokzatosság s megközelithetetlenség ingerével hatott rájok.

Az, hogy külön jöttek, külön mentek el a társaságból s csak szemüknek sóvárgó vágyával beszéltek az emberek előtt, mindez olyan boldogság volt, melynek megváltozását alig kivánták.

Ebben a lázas, titokzatos várakozásban éltek, a nélkül, hogy egyébre gondoltak volna s az egyedüllét perceiben mindegyikőjük gyerekes kábulattal élte át még egyszer azokat a finom, bájos apró részleteket, melyek a szerelem lényegét képezik.

Borbély még mindig nem szólt és nem is szólhatott a kellemetlen pénzügyekről, de már nem is találta annyira sürgősnek a rendbehozatalát, mint az első napokban.

Margitot oly vidámnak, boldognak látta, hogy maga is megfeledkezett a leány gondjairól s a napjaik oly rövidek és szépek voltak, hogy aggodalmakra ki sem futotta az idejükből.

Margit még soha sem járt annyit társaságba és soha sem volt olyan szép, mint most .

Szeme állandóan ragyogott s bár mindig elegáns volt, de most folyton uj és a legváltozatosabb toilettekben jelent meg, melyek feltünést és bámulatot keltettek , habár Margitnak sok megaláztatást okozott előteremtésük, mert a szabóinál már alig volt hitele.

De egy szerelmes nő mire nem képes azért, hogy szépnek találja az, akit szeret és folyton más-más szinekben és változatokban lássa őt?

A Margit és Borbély mindenütt találkozása, az egymás keresése, szemüknek összeragyogása kezdett feltünni a társaságban, de határozott meggyőződésre csak Méda jutott köztük, ki már régebben megfigyelte őket.

Egy időben valami kis hülés következtében, Margitnak feküdni kellett pár napig s ezalatt Borbélyt nem fogadhatta.

Ugyanekkor egy délelőtt, a madame Corbichon cukrászdájában találkozott Borbélylyal.

Méda egyedül jött s magához intette Borbélyt, ki a beteg Sömjénnel s ennek orvosával ült egy asztalnál.

- Margit tisztelteti, - mosolygott gunyosan - tőle jövök.

Ép akkor hozták a legendás nevezetességü rózsaszálat, a mi pár hét óta mindennap ott van a Margit öve mellett s hogy időt engedhessek neki az elragadtatás és meghatottsághoz, - sőt ha nem csalódom - a virágcsókhoz is, diszkréten elfordultam és zavaromban kinyitottam az ágy mellett egy kazettát, melyben, képzelje, ugyanolyan piros rózsákat találtam, persze hervadt állapotban, számra huszonegyet, mint a ma érkezett.

Nem tartozom a kis fantáziáju emberek közé s igy remélem, nem veszi tőlem rossz néven, hogy a rózsa-reliquiák gondolkodásba ejtettek.

- S mire gondolt? - kérdezte Borbély mosolyogva.

- Arra a kis beszélgetésre, ami, ha jól emlékszem, az őszszel ugyanitt, madame Corbichonnál történt kettőnk között.

Borbély gondolkodva vonta össze szemöldökét s kissé gúnyosan mosolyodott el.

- Emlékszem.

És ha jól értem, ön különösen beszélgetésünknek arra a pontjára céloz , illetőleg a saját magyarázatára, hogy: ön a férfi jellemét mindig a szerelméből itéli meg.

Méda helybenhagyólag intett.

- Gratulálnom kell saját magamnak, amiért ilyen jól megjegyezte magának szavaimat.

És önnek is szabad gratulálni? - kérdezte jelentőségteljes mosolylyal, kissé oldalvást és kémlőleg nézve a Borbély szemébe s egyuttal intett az egyik kiszolgáló kisasszonynak, ki az asztala körül járt.

Borbély nyugodtan állta ki a Méda tekintetét s egyszerüen, őszintén ennyit mondott:

- A legtisztább szándékkal vagyok Margit iránt.

A Méda arcán egy sajátságos mosoly futott keresztül, aztán bal kezének két ujjával halkan csettintett, ami nála a boszuságot fejezte ki, habár ugyanekkor az arca teljesen közömbös kifejezésü volt.

- Most visszaadom a társaságának, - mosolygott, kezet nyujtva Borbélynak.

- Megeszem a kis dejeuner-met és sietek haza.

Leült s mig a pástétomját hozták, átfutotta a Figarót és az ujságon keresztül még egy félig szánalmas, félig megvető pillantást vetett Borbélyra.

- Ezt is elraktározhatom a gyüjteményem azon osztályába, - beszélt magában boszusan , - akik nem akarnak semmi rosszat, mégis ugy halnak meg, hogy nem cselekedtek semmi jót.

Lux Terka

Amire születtünk : Regény

XI.

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Lux Terka

Amire születtünk : Regény

XI.