Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Donászy Ferenc
Életünket és vérünket!
Keletkezés ideje
1898
Fejezet
24
Bekezdés
2714
Mondat
5633
Szó
68723
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
XI. FEJEZET.
BÉCSBEN.
A harmadik napon Bécs határába értek és Ákos alig tudott hová lenni türelmetlenségében és izgatottságában, midőn a jól ismert tájképet: a császári vadaskertet és a Dunán kelepelő malmokat megpillantotta.
Midőn pedig már oly közel jutottak Bécshez, hogy a Szent István-tornyát is megláthatták, könny szökött szemébe az örömteljes meghatottságtól.
- Két éve nem láttam anyámat és húgomat.
Bizonyára halottként siratnak mindennap, - mormogta elérzékenyülten, majd aztán, hogy felvidítsa a halvány és szenvedő Elemért , így folytatta: - hogy fog anyám és Hedvig húgom örülni!
Úgy fognak téged is szeretni, mintha saját fiúk volnál - és három tizest ígért a fuvarosnak, ha kissé gyorsabb ügetésre nógatja lovait.
A morva fuvarosok sietve hajtattak át a külső erődítményeket elválasztó árkon és a vámsorompón.
- A Szent István-téren egy portechaise-ba ültetlek, az majd elvisz a Szobieszky-utcába!
- Mibe? - kérdezte Elemér, aki e szót még sohse hallotta.
- Nos, hát egy gyaloghintóba!
Ez egy négyszögletes alakú, ablakos szekrényforma , melyet négy ember rúdon visz.
A gavallérok és úri dámák, kivált sáros időben, ezen vitetik magukat.
- De hát én nem vagyok se gavallér, se úri dáma! - tréfálkozott gyenge mosollyal Elemér.
- Nem ám!
De tüzesre dagadt lábaddal egy lépést se tudsz tenni.
Hanem, hála Istennek , most már vége minden bajnak.
A jó ápolás rövid idő mulva meggyógyít.
A nehéz társzekerek eközben csattogó robajjal gördültek végig az egymást keresztező , magastetejü házakkal szegett szűk utcák hepehupás kövezetén, és nemsokára odaértek az ős Szent István-székesegyház boltokkal és áruraktárakkal körülvett terére.
Ákos odaintett egy gyaloghintót és besegítette barátját a párnázott ülésre, majd indulást parancsolt, mire a két hordár a rudaknál fogva vállaira kapta a sárga alkotmányt és sebes léptekkel megindultak.
Közel a Szobieszky-utcához, a mellettük ballagó Ákos egyszerre csak felindult hangon megállást parancsolt és hevesen széttaszigálva a járókelőket, az egyik mellékutcából kijövő feketeruhás leányka elé rohant.
- Hedvig!
Hedvigem! - kiáltott ölelésre tárva karjait.
A sudártermetű, bánatos arcú leányka először elfojtott sikoltással döbbent vissza és egy pillanatig halotthalványan meredt az előtte állóra, a másik pillanatban azonban imakönyvét és hímzett retiküljét elhajítva, zokogó örömsikoltással borult halottként siratott bátyja nyakába.
A járókelők köréjük gyűlve, bámultak rájuk, Ákos azonban pár gyors szóval felvilágosította húgát a történtekről, majd odavezette és bemutatta barátjának.
A bájos arcú leányka szerető testvérként üdvözölte Elemért és ibolyakék szemeiben a legmélyebb hála tükröződött.
Midőn befordultak a Szobieszky-utcába, előreszaladt , hogy bánatos édesanyjukat előkészítse e nem remélt örömre és viszontlátásra.
A vén Oppenheimer-ház boltozatos kapualja olyan viharos örömnek és olyan igaz szeretetnek még nem volt tanuja, mint aminővel az elébük szaladó özvegy Ghillányiné sokat siratott fiát keblére zárta - és Elemér, is kimondhatatlan gyönyörrel most érezte először az anyai szív édes, meleg ölelését és igaz, szerető szavait.
Pár pillanat mulva azután már ott ült az egyszerű, barátságos lakás kényelmes kerevetén, és fájós lábát, láztól borzongó testét gondos női kezek kötözgették és hüsítették.
Az orvos kezelése alatt azután egészsége pár hét mulva teljesen helyreállott.
Egy napon Hedvig azzal az ujsággal lepte meg őket, hogy a szomszéd üres lakást egy barátságos öreg úr vette ki.
Valami hivatalnok az udvarnál és a legkellemesebb szomszédnak ígérkezik, mert hogy a jó szomszédságot fenntartsa, estére eljön, hogy bemutatkozzék.
Vacsora után csakugyan bekopogtatott egy deresbajuszú, katonás kinézésű öreg úr, aki magát Krasek Gottfriednek, kancellistának mondotta: a főudvarmesteri hivatal gazdasági irodájában dolgozik.
Az ismeretség hamar megtörtént és a két ifjú hiába tagadta volna, igen kellemes estét töltött el, mert Krasek uram, mint világlátott ember, utazásairól és gazdag tapasztalatairól oly érdekesen és tanulságos modorban tudott beszélni, hogy az órák percekként repültek el.
Ákos nem is fojthatta el azt a kérdést, hogy ilyen gazdag tapasztalatokkal és tudománnyal miért nem iparkodott magasabb hivatalba jutni?
Krasek uram erre egy percig megütődve nézett reá, azután fejét rázta:
- Ilyen a sors!
Az ember nem tudhatja, mi vár rá öregségére!
A hadipályán hírnév és dicsőség kínálkozott számomra.
Mint egyszerű kornétás kezdtem és ismereteim és merészségem folytán hamarosan kapitánnyá neveztek ki.
A legfényesebb előléptetésekről álmodoztam, midőn egyszer egy ostoba golyó rokkanttá tett.
Igy a jövendő tábornokot szűkre szabott nyugdíjjal nyugalomba küldték, és családomnak koplalni kellett volna, ha magasrangú pártfogóim révén kancellistának be nem jutok! - felelte aztán elkomorodva.
- Családja is van szomszéd uramnak? - kérdezte tőle Ghillányiné.
Krasek uram nehéz sóhajtást fojtott el:
- Csak volt, asszonyom, csak volt!
Derék nőm, jó fiam és éppen ilyen kedves lánykám egyszerre haltak el kolerában.
Ezért keresek idegen családi körben feledést és szórakozást.
Ime, ez az oka, amiért annyira iparkodtam megismerkedni kegyelmetekkel ! - mondotta olyan megindulással, mely csaknem könnyeket csalt a jószívű Ghillányiné és leánya szemeibe.
- Ah, Istenem, ez nehéz csapás! - felelte részvéttel, és midőn a vendég távozni készült, a legszívélyesebben máskorra is meghívta, ha körükben jól érzi magát.
És Krasek uram élt is ezzel az engedelemmel, mert nap-nap után bekopogtatott hozzájuk.
A fiúknak könyveket, a nőknek narancsot, déligyümölcsöt és más apróbb csemegefélét hordott ajándékba, vasár- és ünnepnap pedig egy se múlt el anélkül, hogy pár üveg jó bort ne állított volna az asztalra.
Az ital nagy részét azonban mindig ő iddogálta meg...
Eközben Elemér lába is teljesen meggyógyult és Boldogasszony fogantatása ünnepén előkereste Vitál atya ajánlólevelét és az augusztinusok zárdájába akart menni, hogy felkeresse vele Porhammer Bonaventura atyát.
- Addig nem foghatok semmihez, míg tanácsát nem kérdeztem.
Ezt megígértem volt Vitál atyának.
És most már csakugyan itt az ideje, hogy jövőmről gondoskodjam.
Elég soká voltam özvegy édesanyád nyakán - szólt egy napon Elemér.
- Micsoda beszéd ez!
Hát nem úgy határoztuk, hogy karácsony után megkezdjük a tanulást?
- Addig pedig valami keresetforrás után nézünk.
Enélkül nem kezdhetjük meg a tanulást.
Édesanyád amúgyis nehezen él szűkre szabott jövedelméből.
Kötelességünk , hogy mi is gyámolítsuk valamivel! - mondotta Elemér komolyan.
E percben lépett be Ghillányiné és meghallotta az utolsó mondatokat.
- Aggodalmaid fölöslegesek, édes fiam! - szólott barátságosan.
- A nehéz időknek , hála Isten, vége van, mert egy nagynénémtől valamicskét örököltem, így szükséget nem szenvedünk.
Ezelőtt fél évvel pedig - mint mondtam - felkeresett bennünket férjemnek egyik rokona, Ghillányi ezredes, aki fiain részére rokoni pártfogását és segítségét ígérte.
Úgy mondotta, újév után a nádor kíséretében Bécsbe jön.
Várjátok meg tehát ezt az időt!
Azután meg jó volna, ha szomszédunkkal és házunk igaz barátjával is beszélnétek efelől...
Elemér egy kevés ideig gondolkodott.
- Megfogadom a jó tanácsot.
De azért a levelet elviszem Bonaventura atyához.
Úgy is tett, csakhogy az augusztinusok klastromában azt az értesítést kapta, hogy Porhammer atya állandóan a Burgban tartózkodik a beteg császár mellett.
- Persze, persze! - bólintgatott helybenhagyólag Krasek szomszéd is, midőn efelől megkérdezték.
Porhammer atya ő fenségének a gyóntatója és lelki tanácsadója.
Egy percre se ereszti el ágya mellől.
Azzal ugyan egyhamar nem beszélhettek.
- Nem tudna kegyelmed tanácsot adni, hogy lehetne hozzá bejutni a Burgba? - kérdezte Elemér.
- Oda sehogy se!
Mert éjjel-nappal a császár körül van, - felelte a szomszéd fontoskodó arccal.
A politikai helyzet nagyon zavaros...
Hatodik Károly császárunk , kit az Isten még soká éltessen, amint hallhattátok, nehéz beteg és nem reméli, hogy felépül, ezért éjjel-nappal azon tanakodik bizalmasaival, miként biztosíthatná egyetlen leánya, Mária Terézia részére a trónt és a koronát.
E célból szerkesztették a pragmatica sanctiót, melyet minden európai hatalom elfogadott, midőn azonban a császár efelől megkérdezte bizalmasát, a vitéz Pálffy János tábornagyot, ez szokott őszinte, szókimondó természetével azt felelte:
«Felséges uram, egy jól felszerelt hadsereg és tele kincstár többet ér az európai hatalmak ígéreteinél.
Kétszázezer katonában többet bízom, mint ugyanannyi diplomáciai szerződésben!
Ezért pénzt és hadsereget kell mindenáron teremtenünk.»
- Ezt felelte a vitéz tábornagy, - nevetett teleszájjal Krasek szomszéd, - és azt mondom, igaza is van.
Éppen ezért lázas sietséggel szaporítják, verbuválják az ezredeket, és gyüjtik a pénzt a kincstárba, emiatt aztán a Burgban olyan lótás-futás és felfordulás uralkodik, hogy oda most semmiféle kérvényezőt be nem eresztenek.
Elemér kedvetlenül húzta össze szemöldökeit.
- Sohse búsulj azért, fiam!
Ha egyik nem, sikerül a másik.
Mondjatok el a szomszédnak őszintén mindent, bizonyára tanácsol valamit! - biztatta Ghillányiné, mire azután Ákos, barátját megelőzve, rendre elbeszélt mindent.
Krasek szomszéd bokros szemöldökei magasra húzódtak a szörnyűködéstől.
- Hah, a bitang!
Beste Karaffia!
Lator! - kiabálta közbe felindultan, végül pedig üstökét dörzsölve, nagyot fujt:
- Ó!
Hisz ez szörnyűséges dolog!
Persze, persze, fel kell a latrokat jelenteni !
Embereket fogdosni!
Hamis pénzt verni!
Iratokat hamisítani!
Csak egy nagy baj van , fiatal barátim!
Ebben a zavaros időben, ha fel is jelentitek, nem érnek rá a bűntanya után keresgélni, mert úgyebár, azt sem tudjátok, merre, melyik környéken fekszik az a bizonyos kastély? - kérdezte feltűnő érdeklődéssel.
- Valóban, nem tudjuk!
A határon innen-e, túl-e? - sietett Elemér a válasszal.
- No látjátok! - kiáltotta a szomszéd diadalmasan.
Még ti kerülnélek a csávába, mint bűnrészesek!
Szépen börtönbe dugnának benneteket, míg sorát kerítenék a vizsgálatnak.
- Az Istenért, akkor inkább hallgassatok! - kiáltotta Ghillányiné aggodalmasan.
- Persze hallgatni, hallgatni! - bólintgatott helybenhagyólag az ősz udvari kancellista.
- Aztán ti mondtátok, hogy mindenüvé elér annak a latorszövetkezetnek a hatalma, nos, akkor legjobb, ha szépen hallgattok, hadd higyjék, hogy megfagytatok az úton, vagy megettek a farkasok.
- Igaz!
Igaz!
Ne is beszéljünk többet róla! - ijedezett az özvegy.
- Úgy van!
Ez helyes!
Ami pedig a másik kérésteket illeti, azt majd nyélbe ütjük hamarosan.
Én ugyan nem, de az udvari számvevő- és ellenőrzési irodák igazgatója, aki nékem testi-lelki jóbarátom, majd kerít számotokra munkát.
Holnap mindjárt beszélek vele.
- Látjátok, milyen jó volt, hogy őszintén beszéltetek a szomszédúrral, - örvendezett Ghillányiné.
- A jó szomszédoknak kötelessége egymáson segíteni! - felelte rá kenetteljes hangon a nyugalmazott kapitány.
A két fiú is megköszönte neki, és midőn elváltak, még egyszer megígérte, hogy már másnap nyélbe üti a dolgot.
Az idő már későre járt, ők is jó éjszakát kívántak egymásnak.
Hedvig azonban nem eresztette el Elemér kezét.
- Miért vagy ma este olyan komoly és kedvetlen? - kérdezte gyengéd nyugtalansággal.
- Hát te miért vagy olyan komoly? - kérdezte Elemér, tréfával akarva elütni a kérdést.
A lányka egy pillanatig ránézett sugárzó szemeivel:
- Én megmondom neked!
Lásd, nem tudom, mitől van az, de ha te víg vagy, én is jókedvü vagyok, ha meg komolynak, kedvetlennek látlak, én se tudok örülni, - mondotta lesütött szemekkel.
Elemér erre gyengéden megszorította a jobbjában nyugvó kezecskét.
- Gyengéd testvéri szavaidat sohse fogom elfeledni.
Megmondom hát, miről gondolkoztam.
A mult jutott eszembe, melyet te is ismersz.
Az szomorított el.
- Ne szomorkodj rajta.
Keserveid után a jövő majd kétannyi jóval kárpótol.
Meglásd , ez így lesz!
Nekem ezt súgja valami! - biztatta édes hangon, azután belebbent édesanyja után szűk hálókamrácskájukba.
- Vivát!
Viktoria!
Győzelem! - ezzel a harsány köszöntéssel állított be másnap Krasek uram, és nagybüszkén kétfelé sodorintva deres bajuszát, elmondta, hogy igazgató-barátja az ünnepek után mindkettőjüket ellátja munkával, de természetesen elébb látni kívánja őket, mert ez titkos, bizalmi dolog...
Ghillányiné rábólintott, hogy ez igen természetes.
Ha valaki munkát ád valakinek , előbb látni is kívánja.
- No hát majd bemutatom neki az én fiatal barátaimat az «Utolsó garasban».
- Miféle hét csoda ez az utolsó garas? - kérdezte az özvegy meglepetve.
- Bécs városának legjobb kocsmája, noha a vámon kívül fekszik.
A nagyasszony is ivott már borából.
Onnan hordom én ezeket a butéliákat.
Igazi, hamisítatlan magyar borok !
Csak ott lehet kapni.
Azért, aki beszélni akar az igazgatóval, ott keresi fel .
Agglegény lévén, csak aludni jár a szállására, és a hivatalába idegeneknek nem szabad belépni.
- Hát hiszen oda is elmehetnek! - jegyezte meg a nagyasszony.
- Kegyelmedre bízom őket!
- Annál inkább, mert nevemnapjára úgyis meg akartam invitálni az én fiatal barátaimat.
Majd meglátják, milyen pompás vendégkoszorú lesz ott.
Csupa udvari tisztek és hivatalnokok.
Még a főudvarmesteri hivatalból is odajárnak a tüzes magyar borok kedvéért.
Valóságos nektár!
Csak Magyarországon teremnek ilyen borok.
De a nevemnapján még különbet iszunk!
A kocsmáros azt mondta, őfelsége se kóstolt olyant .
A cimborák alig várják azt a napot, - mondta háromszögletű katonakalapja után nyúlva.
De nemcsak a cimborák, hanem maga a tisztes szomszéd uram is alig várta ezt a napot , mert nem múlt el nap, hogy ne emlegette volna.
Midőn az ünnepek után a várva-várt délután végre elérkezett, egy könnyű szánkó állott meg az Oppenheimer-ház kapuja előtt.
- Ejnye, szomszéd uram, tán barátnak készül, vagy talán fogfájása van? - nevetett Ghillányiné, midőn Krasek uram földet seprő hosszú köpönyegben, fején túlérő , felhajtott gallérral, bekopogtatott, hogy induljanak.
- Valóban egy kis fülszaggatásom van és olyan köszvényféle hasogatja a combjaimat.
De a jó bortól majd elmúlik.
Hazafelé majd gyalog jövünk.
Ne aggódjék hát, ha a fiatalok kissé elkésnek, - felelte nagy vígan.
- Ejnye, Krasek bácsi, mutassa csak!
Milyen cifra egyenruha villant meg a köpönyege alatt! - kiáltott tréfásan Hedvig és odaugorva, szét akarta köpönyegét nyitni.
De ő még jobban beburkolózott és zavartan, meglepetten nevetett:
- Ejnye, ejnye!
Milyen hamis szemei vannak!
No, de előre, fiatal gárda!
Siessünk !
Mert barátomért is beszólunk útközben!
- No hát jó mulatást!
De azt mondom, le ne itassa ám fiaimat, mert felmondom a barátságot! - kiáltotta utánuk egészen komolyan Ghillányiné nagyasszony...
Mikor Elemér meghallotta, hogy gyalog térnek vissza, a szobába szaladt botjáért .
Ghillányiné közben ezt súgta a fülébe:
- Édes fiam, vigyázz Ákosra.
Ne engedd túl a mértéken!
Vígan siklott a csengős lovacska által húzott könnyű szán az egymást keresztül-kasul szelő szűk utcákon, melyekben már a téli délutánok homálya kezdett szürkülni.
A külváros egyik háza előtt Krasek uram harsányan megállást parancsolt és leszállott a szánról.
- Itt lakik az igazgató barátom, felmegyek érte!
Pár perc mulva azonban hosszú orral, dohogva tért vissza:
- Kutyateremtette!
Erre a vén medvére is most jött rá a nyavalyáskodás.
Nem jöhet , mert a hideg rázza.
A ti számotokra azonban itt küldi a foglalót! - ezzel sunyi pillantással oldalzsebére ütögetett.
- Hajts kocsis!
A szán csak úgy repült a külváros keményre fagyott, göröngyös utcáin, és a düledező zsidóvároson keresztülhaladva, a vámsorompón túl, a vadaskertek alatt vivő útra fordultak.
- Ugyancsak jól künn lakik ez a kocsmáros, - mondta Ákos.
- Azért nem fizet vámot a boraiért.
Különben ott világítanak az ablakai, - dünnyögte a szomszéd, miközben rámutatott a lombjavesztett fák és bokrok közül kimagasló épületre.
Az «Utolsó garas» kocsmárosa nagy sürgéssel-forgással fogadta az érkezőket és az a barátságos parolázás és egyetértő hunyorgás, amivel egymásra vigyorogtak, mutatta , milyen bizalmas és otthonos vendég itt Krasek uram.
Maga se tudta miért, de Elemérnek nagyon nem tetszett ez a sűrű vigyorgás: mintha valami kárörömet olvasott volna a kocsmáros apró, ravasztekintetű szemeiben.
- Rendben van-e minden, Zifferle apó? - kérdezte, miközben a fiatalokat a középső szoba felé tolta.
- Minden rendben van - felelte sokatjelentő hangon a kocsmáros és megint sunyin hunyorgott hozzá...
A belső szobában a kocsmárosné tett-vett a terített asztal körül, mire Krasek uram meglepetve felkiáltott:
- Kutyateremtette!
Mi vagyunk az elsők!
No, de mindegy!
Jönnek, nem jönnek, hozhatják a vacsorát!
Zifferle anyó, mi éhesek vagyunk.
Pár perc mulva hosszúnyakú borospalackok álltak s párolgó ételek gőzölögtek az asztalon.
Krasek uram emberül hozzálátott és nyakrafőre kínálgatni kezdte a fiatalokat is.
- Hogyha ez valami hivatalos lakoma volna, akkor először nem engemet, hanem fölséges urunkat, a császárt kellett volna éltetned, fiatal barátom!
Igy kívánja az illem! - szólott hamiskás hunyorintással, midőn Ákos a koccintásnál pár szóval fel akarta köszönteni.
- Minthogy azonban ez nem hivatalos lakoma, hát a felköszöntő el is maradhat! - mondotta kurtán Elemér, aki furcsának kezdte találni, hogy a kocsmáros és ravaszképű felesége folytonosan az asztal körül őgyelegnek...
- Ej!
Ej, fiatal úr, - szólt erre közbe édeskés hangon a kocsmáros, - már miért nem akarja őfelségét a császárt éltetni?
Ez minden hű polgárnak a kötelessége!
- Ne csavarja kend félre a szavaimat.
Ha tudni akarja különben, hát megmondom.
A trón sokkal magasztosabb, szentebb valami, semhogy útszéli csárdákban, boros poharak közt emlegessük.
Különben senki sem fogadta meg kendet prókátornak! - vágott vissza száraz visszautasítással.
A kocsmáros apró, ravasz szemei alattomos bosszúsággal pislogtak.
Krasek uram pedig öklével nagyot csapott az asztalra.
- Kutyateremtette!
Hát veszekedni jöttünk ide, mi? - kiáltott harsányan, mire a mellékszobában mintha halk fegyverzörej hallatszott volna...
- Ide hallgassatok !
Igenis éltetni fogjuk és tüstént inni fogunk őfelsége a császár egészségére és ti is inni fogtok, még pedig nagyot! - és ezzel belső zsebéből két csomag bankót vett elő s az elbámult fiúk kezébe nyomta.
- Ötven tallér fejenként!
Ez a foglaló!
Őfelsége küldi, a császár pénze ez, akinek e perctől fogva szolgálatában álltok.
Koccintsunk hát és éltessük a mi bőkezű felséges urunkat!
- Bizony Isten, magamnak is kedvem volna bőkezű felséges urunk magas egészségére koccintani! - kiáltott a kocsmáros elragadtatott hangon.
- Rajta hát, Zifferle apó! - és egy tele poharat a kocsmáros elé tartva, a fiúkra rivallt:
- Nos, mit tátjátok a szátokat!
Tegyétek el a pénzt, és kiáltsatok velem: Isten éltesse felséges urunkat, Károly császárt.
Ezzel odacsendítette poharát a fiúkéhoz, akik, hogy kedvét ne szegjék, a kocsmárossal is koccintottak és együtt éltették az uralkodót.
Amint poharaikat kiürítették, Krasek szomszéd felállt és a kocsmáros-párhoz fordult:
- Ti láttátok és tanui voltatok, hogy ez a két fiatal elvette a foglalót és a legfelsőbb hadúr, a császár egészségére ivott? - kiáltott egyszerre elváltozott hangon.
- Igen, igen, tanui voltunk! - vigyorgott Zifferle apó kárörvendő pofával, felesége pedig a szemközti ajtóhoz szaladt és felrántotta.
- Mi is láttuk és ezek a katona urak is látták! - rikácsolta és görbe ujjaival a küszöbön álló négy fegyveres katonára mutatott...
Ákos és Elemér a váratlan meglepetéstől szinte dermedten bámult.
Krasek uram ledobta magáról földig érő köpönyegét, a toborzó őrmesterek félelmes egyenruhájában állott a meglepett fiúk előtt, akikre most már az előlépés reménye nélkül való, rabszolgai közkatonaság várt.
Jogi pályájukra nem is gondolhattak többé...
- Ghillányi Erzburg Ákos és Véghvári Elemér, ti katonák vagytok!
Legények , köszöntsétek új bajtársaitokat! - intett a fegyvereseknek és deres bajuszát pödörgetve, falrázkódtató hahotával röhögött szemük közé...
- Csaló, gazember! - tört ki a rekedt kiáltás Ákosból, aki reszkető kezeivel úgy vágta a felmarkolt pénzt Krasek uram szeme közé, hogy beleszédült.
Elemér ezalatt villámgyorsan félrelökte a kocsmárost, Ákost karjánál fogva megragadta és kirohantak a legközelebb eső mellékajtón...
Szerencséjükre még ott állott a befogott szánkó, mert a kocsis, aki Krasek cinkostársa volt, a túlsó oldalon az ablaknál leste a történteket.
- Fel!
Fel! - lihegte Elemér az ülésre pattanva.
A kivilágított kocsma egy pillanat mulva eltűnt a ködös téli sötétségben...
- A vámnál leugrunk s míg üldözőink az üres szánt kergetik, addig a kerteken keresztül hamarosan eljutunk hazáig! - kiáltotta vad rohanás közben Ákos barátja fülébe, Elemér még egyszer megcsapkodta a lovat, aztán mindketten a hóval telt árokba ugrottak, ahonnan épkézláb kikapaszkodtak, átvetették magukat egy kerítésen és lélekszakadva siettek a város felé.
Övig hóban, vízben gázolva, kóbor kutyáktól hajszolva, toronyirányban vágtak át a kerteken, udvarokon és e vad, lélekszakasztó hajszában tikkadt, kihagyó lélekzettel tanakodtak a menekülés további módjáról.
- Anyám, itthon egy percig se lehet maradásunk.
Különböző utakon a határon át menekülünk és Pozsonyban a hajóhíd táján mához tíz napra találkozunk egymással! - e szavakkal rohantak be lucskosan, megtépve és kimerülten a szobába.
Ghillányiné és Hedvig kezüket tördelve hallgatták a szörnyű hírt.
Hedvig volt az első, ki lélekjelenlétét visszanyerve, gyorsan száraz ruhákat és egyéb útravalót kapkodott elő.
- Anyám, most ne jajgassunk!
Minden perc drága!
Fiaidnak menekülniök kell !
Segíts!
- Igazad van!
Ó, Istenem!
Megint elveszítsem fiamat!
Férjem után fiam!
Ó, Istenem!
Mi lesz belőletek? - jajdult fel fájdalmasan és százszor megátkozta azt a percet, amikor az a vén katonakerítő szobájába betette a lábát.
Hedvig eközben remegő szívvel szaladgált ki az utcára, nem közelednek-e fegyveresek .
Midőn mindketten útrakészen álltak az erősszívű leányka könnyeit elfojtva búcsúzott el tőlük.
Nem így az özvegy, aki majd elolvadt könnyeiben és alig tudott fiától megválni.
- Tüstént futárt küldök Ghillányi ezredes sógorhoz.
Legalább mire Pozsonyba értek , pártfogót és segítséget találtok.
- Anyám, minden perc drága!
El akarod veszteni fiaidat! - figyelmeztette leánya remegő hangon.
- Nem!
Nem!
Eredjetek hát!
Siessetek!
Az Isten védjen és oltalmazzon benneteket!
- Azután még egyszer megölelte őket és a két fiút kituszkolta az ajtón.
- A kerten át, a hátsó utcán menjetek, - figyelmeztette őket Hedvig és előreszaladva , kikémlelt a sötét, elhagyatott mellékutcára.
- Gondolsz-e néha rám? - kérdezte Elemér a kis remegő kezeket megragadva.
- Mindig! - válaszolta hévvel a lányka, miközben tiszta homlokát odatartotta még egy végső, testvéri búcsúcsókra.
Az éjszaka homályának védelme alatt szerencsésen kiértek a városból.
Az első határkőnél azzal az ígérettel váltak el egymástól, hogy legkésőbb tíz nap mulva Pozsonyban viszontlátják egymást és aki előbb odaér, a hajóhíd táján várakozik a másikra.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE