Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ábrahám Ernő
Csillagok a Tiszában
Keletkezés ideje
1914
Fejezet
32
Bekezdés
2324
Mondat
5504
Szó
49430
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
Állatok
Gyermekkoromban néhány nyarat a Tisza partján töltöttem.
Polgár mellett, a szilháti tanyán.
Sok gyerek volt a tanyán s nagyon együvé kaptak játszani.
Egy kora őszi reggel, mikor sétálni indultam, a tanya alatti gyepen találtam őket.
Egy madár¬ral mulatozták magukat.
Fel-fellökték a levegőbe.
Fiók madár lehetett, mert erőtlenül repdesett s csak addig tudott repülni, ameddig a szél vitte.
Mikor földet ért , szárnyait csapdosva szaladni kezdett a mezőn, de a gyerekek sikongva, kiabálva beérték , lábára kötött madzagnál fogva magukhoz rángatták s lógatták a madzagon.
Hozzájuk mentem s az egyik gyerekre, aki éppen lóbázta a madarat, rászóltam:
- Mutasd csak azt a madarat, te!
A gyerek hozzám hozta a madarat.
Fiók vércse volt s a lábára szorosan volt körülcsavarva a madzag.
Csupa vágás, seb volt a lába.
- Tud repülni is, - dicsekedett a kis pöttyöm fiu s hogy mutassa, mindjárt fel is lendítette a lábánál fogva, a szél pedig belekapott a vércse szárnyába s elvitte egész a szabad jászolig.
A gyerekek hangos rivallással szaladtak utána; az egyik elkapta a madzag végét s huzta magá¬hoz a megriadt kis jószágot.
Az előbb a szabad jászol lábába kapaszkodott a karmával, de a madzag és a gyerek erősebb volt.
Akkor a vércse leült a földre, a farkával és a szárnyával meg-támasztotta magát, úgy huzatta magát.
Jóska, a béresék fia, fel akarta venni a földről.
De a vércse szemmel tartotta a kezét .
Minden oldalra tudta forgatni a fejét s nem lehetett meglepni.
- Ne bántsd! - kiáltottam a gyerekre.
A vércséhez mentem s szánakozva néztem.
- Hogy került ez a madár hozzátok? - kérdeztem.
- A Jóska apja fogta, - kiabálták a gyerekek.
- El kell ezt, szegényt, ereszteni, - mondtam.
A Jóska gyerek elsirta magát:
- Ne engedje el, urfi!
A többi gyerek is rimánkodott:
- Ne engedje el!
Urfi, ne engedje el!
Közben odajött nagy lassan a Jóska apja is:
- Mért engedné el az urfi!
Hadd játszódjanak vele.
Arra fogtam, - mondta keményen s biztatni kezdte a fiát:
- Jáccál vele, fiam!
Tiéd az!
Nem szóltam többet egy szót se, hanem lassan, elgondolkozva hazamentem.
Véghetetlen , leverő szomoruság töltött meg.
A kamarába mentem, megmérgeztem egy darab hust s vittem a gyepre.
- Na, - mondtam a gyerekeknek, - hoztam ennivalót a vércséteknek.
Odadobtam a hust a jászol alá, de a vércse nem nyult hozzá.
- Hagyjuk magára, akkor majd eszik, - mondtam.
A gyerekek a jászol-lábhoz kötötték a vércsét s bementek a tanyába.
Én pedig indultam barangolni neki a Tisza-partnak.
Másnap reggel első dolgom volt a gyerekeket felkeresni.
Már messziről kiabálták:
- Urfi, megdöglött a vércse!
- Mikor döglött meg? - kérdeztem, mikor melléjük értem.
- Az éjszaka, - felelte Jóska.
A béres, aki az ekét kalapálta mellettük, nyugodtan felnézett s lassan, rosszkedvüen mondta:
- Pedig még eljáccódhattak volna véle egy darabig.
Nem szóltam rá semmit, csak néztem őket szomoruan, csendesen.
...A szél pedig feltámadt s hordta felénk a tiszai cserjés zsályás, méntás illatát.
*
A komp a tanyánk alatt volt s a halászat is a révészeké volt Merítő-hálóval, meg kifeszített, álló hálókkal halásztak, de jártak halászni a legényeikkel csónakon is.
Két csónakon jártak; hosszu kötelekkel vetették ki a hálót a csónakok közé s óvatosan huzták fel.
Huzás közben egyre közeledett egymáshoz a két csónak.
Ami halat fogtak, azt a csónak aljára hajították s ujra kivetették a hálót.
Mikor vége volt a napi halászmunkának, a kompfőhöz eveztek s a haltartó-csónakba hányták a halakat.
Sok halat adtak el s én gyülöltem mind a két révészt, szivteleneknek, kegyetleneknek tartot-tam őket, amért eladás közben úgy megkinozták a szegény halakat.
Egy kis kézi merítő¬hálóval kifogták a csónakból az eladó halakat, hajlós füzfavesszőt füztek át a kopoltyujukon, azután karikára kötötték a füzfavesszőt, ráakasztották egy kis kézi mérő horgára, úgy mérték.
A vevő pedig, ha gyalogos volt, a füzfavesszőn lógatva vitte haza őket, ha pedig szekérrel jött, a saroglyába hajította szegényeket.
Néha, mikor láttam ezt a kegyetlenséget, egész nap háborgott a lelkem s olyankor éjjelenkint alig tudtam elaludni.
Az izzadásig hánykolódtam, vergődtem ágyamban s szerettem volna megkorbácsolni, megkinoztatni a révészeket...
*
Volt egy tanyánk a Hajduságban is, a Kösély mellett.
Az ottani cselédek közül legjobban az igáskocsis feleségére emlékszem.
Borzasztóan csunya volt, az arca csupa gumó , barázda; nagyon rongyos szoknyában járt, örökösen kócos, fésületlen volt s én rettenetesen féltem tőle.
Talán azért, mert piócákat tartott.
A kis cselédlakásuk ablaka mindig tele volt befőttes üveggel s azokban tartotta a piócákat.
Néha-néha az ablak alá lopakodtam s irtózva, borzadva néztem a piócákat.
Lustán , utálatosan kigyóztak egymás felett s utálattal gondoltam rá, hogy a parasztok az arcukra, meg a hátukra, meg a mellükre rakják őket, hogy szivassák a vérüket.
Mikor egy-egy idegen paraszt, vagy másfajta ember ment a kocsisék házába s befőttes üveget vitt, tudtam, hogy piócát fog venni.
Sokat néztem a piócákat a Kösély poshadt, állott vizében is.
Tele volt az a sekély , kutos viz mindenféle csiborral, vizi pókkal s egyéb féreggel.
Sok volt benne a békahal is s én irtózva néztem, mikor egyikre-másikra ráölelkőzött egy-egy pióca s szitta a vérüket.
A kocsis felesége is mindig a Kösély vizében fogta a piócákat.
Felkötötte ingét , szoknyáját térdig, beállott a vizbe a nádas alá.
Mikor kijött, tele volt a lába piócával.
Ő pedig csak meg-hintette a hátukat sóval s a sok utálatos féreg vonaglott , hullott le a lábáról.
Egy alkonyatkor a kocsis kereste a feleségét.
Nem találta.
- Elment piócát fogni, - mondta néki a béres felesége.
- Hiszen még jókor délután elment.
Azóta itthon lehetne! - békétlenkedett a kocsis.
De azért lassan elindult az asszony után.
Nemsokára nagy kiáltozását hallottuk:
- Emberek, hej, emberek!
Szaladtunk mind a Kösély partjára.
Mire odaértünk, a kocsis már a partra huzta az asszonyát.
Csurom viz volt az asszony ruhája s az arca, a két karja és lába merő egy feketeség volt a rengeteg piócától...
*
Eszembe jut egy vadkacsa-vadászat.
Tavasz elején volt, a Hortobágyon.
A megolvadt tavaszi hóviz apró tavakba gyült a nagy, sik mezőn s éjjelenkint ezeken a tavakon ütöttek tanyát a huzó vadmadarak.
Kora hajnalban indultunk el a kocsival, hogy éjjeli nyugodalmuk után meglephessük őket .
Hárman mentünk a kocsival.
A kocsis, a bátyám, meg én.
Kilenc éves lehettem s akkor voltam először kacsát vadászni.
Óvatosan közelítettük meg a tavakat; a bátyám, aki az első ülésen ült és hajtott , hátraadta a gyeplőt a kocsisnak, óvatosan lecsuszott a kocsiról, szaladni kezdett a viz felé s kapásból lőtt.
Vagy tiz kacsát lőtt kétórai kocsizás alatt, de nem mindegyiket leltük meg.
A kacsákat a kocsis zsinórra füzte, még pedig úgy, hogy a zsinórt a szemükön huzta keresztül s úgy akasz¬totta őket az ülés vasára.
Vagy négy, zsinórra füzött kacsa még akkor is élt , mikor hazaértünk.
Kinzott a szánakozás, de szégyeltem mutatni s nem szóltam.
*
Még sok, sok szenvedés jut eszembe, mikor az állatokra vonatkozó emlékeimet idézem fel .
Egyre nehezebb lesz a szivem.
Odakünt melegen süt a nyári nap...
Ki fogok menni a város alá, a mezőkre s nézni fogom a derült, kék eget...
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE