Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ambrus Zoltán
Solus eris
Keletkezés ideje
1907
Fejezet
17
Bekezdés
1731
Mondat
4699
Szó
64688
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
magas
XI.
Mikor másodszor szálltam le a vasútról a jablonkai őrháznál, az idő dél felé járt .
Sürgönyömet még idején megkapták; a kocsi eljött értem; s délután két órakor már a kastélyban voltam.
A régi szobámba vezettek, a mi igen jó jelnek látszott.
A főispán, szerencsémre , valahol másutt intézkedett, s nem ült azonnal a nyakamra.
Sietve öltözködtem át , hogy ne keríthessen a hatalmába, ha nemsokára elő talál kerülni; és mihelyt tűrhető alakban mutatkozhattam a hölgyek előtt, jelentettem, hogy tisztelegni óhajtok a méltóságos asszonynál.
A főispánné azt üzente vissza, hogy a dohányzóban vár.
A dohányzóban?
Furcsa!
Nagyon kiváncsi voltam az arczára.
És mégis, mikor, a dohányzóba beléptem, a figyelmemet valami más kötötte le, olyannyira, hogy szinte megzavarodtam.
Az egérke társaságában egy férfit találtam, egy urat, a kit félig már ismertem: a vasúti szőke embert... a Hygieából kilopózó szőke embert... a szőkét, a kit annyiszor kívántam már a pokolba... a kire egy idő óta gondolni sem akartam.
A meglepetésem akkor se lehetett nagyobb, mikor a Hygiea sötét szobájában meghallottam ugyanennek az embernek a nevetését.
Annyira elbámultam, hogy észrevehették rajtam.
Az egérke azon kezdte, hogy bemutatott a szőke gavallérnak:
- Asztalosz barátunk! ...
Czaládunknak az a tagja, a kit még nem iszmert: Albert báró!
Tehát a szőke ember és Albert báró, a szép Valéria elvált férje, egy és ugyanazon személy!
Hályog hullott le a szememről.
Emlékezetem sebesen összerakta, a mit valaha a Mestertől hallottam, a mit a vasúton, és a Hygiea-villában észrevettem, végül mindazt, a mivel a szép Valéria annak idején tele beszélte a fejemet... képzeletem elvégezte a munka többi részét , és - mindent megértettem.
De hát mit érdekel engem most már mindez?!
Ez a gondolat magamhoz térített.
Albert báró különben nem sokat foglalkozott velem.
Megemlítette, hogy úgy rémlik neki, mintha egyszer már találkoztunk volna, ha nem csalódik, a vasúton ; megdícsérte a képemet, szivarral kínált meg, aztán megköszönte nénjének, hogy, bár nem tűri a füstöt, a dohányzóban adott neki kihallgatást, és magunkra hagyott bennünket.
Siettem bele kapaszkodni Albert bárónak a szavaiba, s figyelmeztettem az egérkét , hogy a dohányzóban máris nagy a füst - szemtelenül hazudtam, mert az ablakok nyitva voltak - és minthogy én úgyis csak jelentkezni óhajtottam...
- Szemmi, szemmi - biztosított az egérke - a jó szivar füsztje engem nem zeniroz .
Czak a férjem szivarfüsztje zeniroz, mert ő rossz szivart szí.
Bocsánatot kértem tőle, hogy olyan sokáig nem adtam hírt.
- Azért nem írhattam - hazudoztam, hogy a gyanúját elaltassam - mert a legutolsó napokig magam se tudtam, hogy eleget tehetek -e a megtisztelő felszólításnak, a családi gyászeset következtében ugyanis az én életviszonyaimban is változás állott be... - és így tovább, mintha könyvből olvastam volna.
El akartam hitetni vele, hogy semmi se vonzott vissza, s ha mégis itt vagyok: csak a festőt látja, és nem a szerelmest.
Nem vettem észre rajta semmit.
Erről az arczról, a mely mindig olyan egyforma volt, mint egy egérke feje, ember még gondolatot le nem olvasott.
És ugyanazzal a semmit se jelentő, hideg nyájassággal szólt hozzám, mint eddig.
A kihallgatás hamar véget ért, s egy pár percz multán megindulhattam: fölkeresni Katát.
- Ha üdvözölni akarja a fiatalokat - szólt a főispánné - a parkban találja őket .
Már epedve várják.
Katát természetesen nagy sokaság közepett találtam.
Mikor messziről megpillantottam, a Romeo szava jutott eszembe: »Fehér galamb hollóseregben ...«
No, de rajtunk se lehetett ám észrevenni semmit!
Olyan angolosan üdvözöltük egymást, - Kata már messziről olyan indiánus-kiáltással köszöntött, - olyan kollégiumi stilusban, olyan tüntetve paroláztunk, - hogy lármás pajtáskodásunk a legjobb szemű embert is megtéveszthette volna.
Itt pedig csupa gyanutlan lélek között ugráltunk - mert egyrészt a látszat, másrészt a nagyobb vigasság kedvéért, úgy, a hogyan szoktuk, valamennyien valóságos ugrándozást vittünk végbe, szerencsés visszaérkezésem méltó megünneplése végett.
A lányok versenyeztek Katával az örömrivalgásban:
- Asztalos, szívem, már meg akartunk halni magáért! - szólt az egyik Nusi.
- Bele akartunk ugrani a halastóba! - tódította egy másik.
- Gyulám, Gyulám, csakhogy itt vagy! - szemtelenkedett a Géraldine-ok egyike.
- No csakhogy végre férfit is érzünk magunk körül! - sivítozott égi ártatlansággal egy kis buta csirkefogó, a ki még kurta ruhában járt.
És én hasonló hangnemben válaszoltam a zajos, meleg üdvözlésre, úgy ugrándozva közöttük, mint egy hosszú bakkecske, a mely a gödölyékkel játszik.
Kifogástalan készséggel, hűségesen elmókáztam mindazt, a mit egy fizetett mulattatótól meg lehet kívánni, és alig vártam, hogy abba hagyhassam ezt a komédiázást.
Reméltem, hogy Kata nem fog sokáig várakoztatni.
Nem is csalódtam.
Egy negyedóra múlva, igen ügyesen, valami játék ürügyével élve, félre lopott a víg bandától.
És nem kerülgette sokáig, a mit mondani akart.
Pár pillanatnyi csend után, mialatt - kéz-kézben - hosszan néztünk egymás szemébe , így szólt:
- Tudom, hogy maga szeret engem, és boldoggá tesz, hogy szeret.
A felesége akarok lenni.
Ez majdnem lehetetlen, de kisértsük meg kierőszakolni, a mi lehetetlennek látszik.
Ha nem lehetek a magáé, soha se fogok férjhez menni.
Hogy mit dadogtam erre, már nem tudnám elmondani.
Talán akkor se tudtam, hogy mit mondok; hiszen alig voltam magamnál - a gyönyörűségtől!
Bizonyosan azt mondtam, a mit mindenki más mondott volna a helyemben.
Ezt könnyű elképzelni; és kit érdekelne mindez?
Elég az hozzá, vagy öt percznyi sugdolózás után - melynek a részletei kettőnkön kívül az egész világot untatták volna - megvallottam neki, milyen kevés a reménységem ahhoz, hogy a sorsunk még jóra fordulhat, s hogy csakugyan azért utaztam el, mert elveszítettem minden reménységemet.
Kata ugyanúgy látta a dolgokat, csak reménykedni tudott jobban, mint én; mert kevésbbé ismerte az életet, és mert szerette azokat az embereket, a kiktől a jövője függött.
Elmondta, milyen sokat vár attól, hogy jó ügyvédünk lesz - Valéria.
- Menjen el hozzá a fürdőbe - suttogta - ha lehet, már holnap reggel, és tanakodjak ki, hogy mit lehetne csinálni?
Akárhogyan képzelik, én azt fogom tenni , a mit a leghelyesebbnek találnak.
- Beszélt már vele?
- Mindjárt másnap, hogy maga elutazott, elmondtam neki mindent.
- És Valéria - biztatta?
- Ő se nagyon bízik abban, hogy kikönyöröghetem a nagypapa beleegyezését, de azt mondta, azért előre nem kell kétségbeesni.
Talán csak azért mondta, mert megesett rajtam a szíve.
De megigérte, hogy mindent megtesz az érdekünkben, a mit csak megtehet.
A sürgönyömet is ő küldötte el.
- Hát az ellenséges tábor?
A Guszti nénit értem, mert ha az egész kastélyt a mi pártunkra hódíthatjuk, csak éppen őt nem, ő egymagában is fölér egy egész táborral... és százan lehetnek mellettünk, még se érhetünk el semmit, mihelyt ő ellenünk vonul ki.
Mit gondol, már nem gyanakszik?
- Nem tudom.
Azóta nem szólt egy szót se, de sejtelmem sincs róla, mit gondol magában.
- Megakadályozhatta volna, hogy visszahívjanak, s minthogy ezt nem tette, úgy hiszem, sikerült eloszlatnunk a gyanúját.
Nem gondolja, hogy így van?
- Fájdalom, ez semmit se jelent.
Az, hogy az én arczképemet is maga készítse el: a nagypapa kívánsága; az édes anyám arczképe nagyon tetszett neki.
Guszti néni nem akadályozhatta meg, hogy a nagypapa magát visszahívja... csak úgy akadályozhatta volna meg, ha nagyon komoly okkal áll elő... ha elmond mindent, a mit észrevett .
Ezt nem merte tenni.
A nagypapa már nagyon öreg ember; féltjük minden izgalomtól .
És ez a leleplezés olyan lelki megrázkódást okozhatna neki, hogy ezt a Guszti néni is bizonyosan el akarja kerülni, a mig csak lehet.
Természetesen a Guszti nénit ez se tartaná vissza, hogy mindent eláruljon neki, ha azt látná, hogy máskép nem választhat el bennünket.
De most még nem látja annak a szükségét, hogy a legveszedelmesebb eszközt, a rá nézve is veszedelmes eszközt, használja fel a megrontásunkra.
Azt gondolhatja, hogy maga is meg tud birkózni velünk.
- Félek, hogy igaza van.
- Neki vagy nekem?
- Hogy neki is igaza van.
Mert abban semmi kétségem, hogy maga jól magyarázza a Guszti néni viselkedését.
Meggyőzött róla, hogy semmit se jelent, ha visszahívtak .
Persze jobban szerettem volna az ellenkezőt hinni, de magam is gyanítottam, hogy ebben csak a reménykedésem lát biztató jelt.
- Azért az se lehetetlen, hogy elutazásával és váratlanul hosszú távolmaradásával eloszlatta a Guszti néni gyanúját.
És így, a mivel nekem olyan rossz napokat okozott, legalább - javunkra vált.
Talán mégis javunkra vált.
( Hogy megcsókoltam -e azt az édes ajkat, a mely így suttogott? - ez úgy se érdekel senkit.)
- Annyi bizonyos - folytattam egy félpercznyi szünet után, melyre fátyolt borítok - annyi bizonyos, hogy Guszti néni olyan szívesen fogadott, mintha soha se gyanakodott volna rám; és az is jó jelnek látszik, hogy a régi szobámba vezettek... nem költöztetett máshová.
- Ezekben a jó jelekben se bízom.
- És megint igaza lehet.
Ez az asszony, ha gyanakszik, a gyanuját előttem nem fogja elárulni, a míg meg nem szerezte a bizonyosságot; sőt csak annál szívesebb arczot mutat, hogy minél kevésbbé ügyeljek magamra, és ő minél hamarább tisztában legyen azzal, a mit tudni akar.
Az is valószinű, hogy nem azért kerültem vissza a régi szobámba, mintha már nem gyanusítana, hanem ellenkezőleg, mert meg akar figyelni bennünket.
- Ebből pedig az következik, hogy jobban kell vigyáznunk, mint eddig.
Tehát esténkint nem láthatjuk egymást, hanem mindig a véletlentől kell kicsikarnunk , hogy kettesben beszélgethessünk.
- Végre is akármilyen mindenütt jelenvaló, nem járhat mindig a sarkunkban.
- És én majd egy kicsit kezére járok a véletlennek, ne féljen.
( Ismét szünet.)
- Lássa - szóltam aztán, egy kissé felvidámodva - jól teszi, hogy felbátorít! ... így! ... így! ... mert engem ez a Guszti néni nagyon megfélemlített.
Rettenetesen szívós ellenségnek látszik; nincs veszedelmesebb, mint a csöndes, lassú víz.
Az igazat megvallva, nem értem, minek köszönhetem, hogy olyan kérlelhetetlenül ellenségem, és még kevésbbé értem, hogy mért olyan nagy ellensége minden mésalliance-nak.
Hiszen ő se ment férjhez a Dalai Lámához!
- Ennek az lehet az oka - felelt Kata nevetve - hogy Guszti néni egyszer igen-igen szerelmes volt a bácsiba...
- Kibe?
A főispánba?
- Igen.
És azóta ostobaságnak tart, megvet, utál minden szerelmi házasságot.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE