Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Kóbor Tamás
Muzsika és parfüm
Keletkezés ideje
1893
Fejezet
15
Bekezdés
908
Mondat
2668
Szó
22976
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
XI. A TÉA.
Budapest, január 5.
Édes Sándorom! beállottam én is közétek harmadiknak, harmadik szerelmesnek.
Istenem , olyan boldog vagyok, hogy szinte röstellem megírni neked, mivel te olyan szomorú vagy.
De halljad csak, hogy történt.
Az én kis Boszorkám már tizenkilencz esztendős és idején valónak találtam, hogy a jövőjéről gondoskodjam.
Tudod, elvittem bálokra, társaságokba, szóval megtettem mindazt, hogy lássák őt és ő is lásson embereket.
Nagyon tetszett a kicsinek ez a mulatság és talált imádókat egész seregével.
De ő mind lóvá tette őket.
Egyik sem tetszett neki.
Az egyiknek nem volt elég fekete a bajusza, a másiknak nem elég hosszú.
A harmadik ostoba, a negyedik ügyetlen.
Kifigurázta valamennyit és én - tudja Isten örültem neki.
A mellett én is átestem a szerelmi vajudáson.
Szétnéztem a magam számára is, mert én egoista vagyok s ha mindenemet rendelkezésére bocsátom is mindenkinek, a szívemet és a szerelmi boldogságot azt meg akarom magamnak szerezni.
És szerelmes lettem minden este valakibe, de ha másnap mással ismerkedtem meg, abba lettem szerelmes.
Lázban voltam.
Nem tudtam, mi lelt, mi kerget el engem hazulról, mi nem hágy nyugodni.
- Elhiheted -e, hogy én az én ügyetlen, nehézkes testemmel féléjszakákon keresztül csavarogtam az utczákon, keresve valamit, magam se tudva mit.
De ha megláttam valakit, nagyot dobbant a szívem és félre álltam.
Aztán olyan csodálatos volt - minden utczasarkon ugy láttam, hogy ott egy nőalak áll fehér ruhában és integet nekem.
Pedig csak a ház sarkköve volt, vagy pedig egy sáv a gázlámpa által megvilágított kövezetből.
A mellett nem tudtam semmire sem gondolni.
Csak néha nagy erőfeszítéssel iparkodtam lerázni azt a zsibbadt hangulatot és kutatni az okát az én ostoba nyugtalanságomnak .
Nem találtam.
Gondoltam te reád is.
Azt mondtad, hogy ideges vagy és a muzsika nem hágy téged nyugodni.
Én azonban nem vagyok ideges és ha muzsikálnak nékem, nem hat rám jobban, mint ha nem muzsikálnak.
Midőn már halálosan kifáradtam, befordultam egy kávéházba.
Elhiszed -e?
El tudsz -e engemet képzelni öreg éjszaka egy kávéházban ülve és téára szomjazva?
Ugy -e nevetséges?
És mikor elémbe teszik a téát, akkor undor fog el tőle - milyen utálatos piszkos ital s milyen durva szaga van!
Bezzeg más téát főz nekem az én kis Boszorkám !
És ilyenkor látom őt a téamasina mellett állani és hallom a forró viz zengését és érzem az átható gyenge illatot és szeretnék otthon lenni és szürcsölni, kavarni azt a gyönyörűséges italt, melynek durva utánzatát itt elém teszik.
És aztán fizetek és megyek haza.
És otthon úgy osonok be, mint egy tolvaj.
Egyszerre ugy elröstellem magamat, hogy én az én vén józan fejemet mit adom ilyen csatangolásra, a melyre még egy fiatal ember sem volna képes.
És félek a kis Boszorkától és szemrehányásokat teszek magamnak, hogy ezt a szegény gyermeket igy magára hagyom.
És látom, hogy Boszorka haragszik rám.
Már nem a régi.
Nagyon hallgatag, komoly.
Ha beszél, mindig valami okosat mond és sohasem fölöslegeset.
Olyan feszült, olyan komor minden a kis Kalábriában, mintha az én kis csicsergő madaram kiköltözött volna belőle.
Világosan láttam, hogy az én kóborlásaim szomorítják.
Sőt azt is véltem észrevenni , hogy neheztel rám érte.
Mert már nem ugrik a nyakamba, mint ezelőtt és egyáltalában nem bolondozik többé.
Csak a téája a régi, különben teljesen megváltozott.
Mindennap fölfogadtam magamban, hogy nem teszem többé, este mégis csak megint az utczán voltam.
Aztán gondoltam arra is, hogy Boszorkát mindenáron iparkodom még a télen férjhez adni és akkor egy pár hétre útra megyek, hogy az én bolondos fejem kiszellőzködjék.
Találkozott is egy derék fiatal ember, a ki megkérte tőlem a kezét.
Jómódú , szorgalmas, jólelkű fiú volt, szép fekete bajuszszal.
És mikor Boszorkának megmondtam, hogy megkérte őt és mit szól hozzá, azt mondta:
- Már nem szeretem a fekete bajuszt! és sírt keservesen.
Én alig tudtam csitítani , vigasztalni, hogy ugysem adom őt oda, ha ő nem akar menni.
És erre ő a nyakamba borult és megköszönte, hogy «nem hagyom őt el ».
Nem tudtam mire vélni a dolgot.
A kicsike egyre halaványabb lett, csak akkor szólt , ha kérdeztem tőle valamit.
Végre is orvost hivattam.
Boszorka nem engedte magát megvizsgáltatni.
Azt mondta, hogy ő nem beteg, minek komédiáznak ő vele.
És nevetett és csicsergett, mint ezelőtt: de olyan fáradtan , mint egy beteg madár.
Az orvos megsúgta nekem, hogy szegénykének valami kedélybaja van és jó lesz annak okát kitudni és eltávolítani.
És ekkor én odavontam őt a mi öblös karos székünkbe és az ölembe ültettem.
És megkértem őt szépen, hogy mondja el nekem, mi a baja, mert tudom, hogy valami bántja a szívét.
Tagadott mindent.
Ugy iparkodott pajkosnak lenni, de nem tudott.
Aztán kijátszottam az utolsó tromfot.
( Az à tout felsőt, Sándorka, az à tout felső az én kezemben volt ! )
Élesen a szeme közé néztem és azt mondtam:
- Boszorka, kis lányom, ne tagadd, mindent tudok.
Te szerelmes vagy... mindent tudok.
És Boszorka erre görcsösen kezdett zokogni és átölelte a nyakamat és ott pihegett a keblemen, mint egy kanárimadár.
Midőn kisírta magát, könyek között mosolyogva nézett reám és azt súgta:
- És te valóban szeretsz engem?
- Természetes, beteg kis babám, - mondottam én.
- És én leszek a te kis feleséged!...
Sándorkám, én kijátszottam az utolsó tromfot és elvesztettem a partiet.
Belekábult a fejem.
Nem tudtam hová lenni.
Barátom, hiszen ismersz bennünket.
Én tanítottam őt járni, az én szemem alatt nőtt föl szépre, nagyra és én sohasem láttam őt másnak , mint annak a kicsi gyereknek, a ki azelőtt volt.
És most hirtelen lehullt szememről a hályog.
Átláttam, hogy végzetes hibát, nagy bűnt követtem el a szegény kis leány ellen, hogy itt tartottam őt magamnál, a mikor már nem volt gyermek.
És most megszeretett engem, nem ugy, mint a nagybátyját, és én szeretem őt, de ugy, mint az én kis húgomat.
Mit csináljak! - nem tudtam magamat elhatározni, de azért a nyelvem csak rájárt a feleletre.
- Igen, igen, te leszel az én kis feleségem.
És aztán olyan szomorú voltam.
Sirattam magamat, hogy az utolsó javát a földi életnek, a szerelmet sem élvezhetem magam.
Hogy boldogított engem egyre az a gondolat, hogy rátalálok egy szerelmes nőre, a kit én szeretek és ez az én szerelmi boldogságom hogy megaranyozza majd az én életemet!
És most erről is le kell mondanom , az én szegény szomorú kis galambom kedveért és most már rettegnem kell, hogy találkozom majd azzal a nővel, a ki szerelmet kelthet bennem.
Olyan vigasztalannak láttam az életemet és oly érzéssel csókoltam meg először a menyasszonyomat, mint a milyennel a megváltó indulhatott utolsó utjára.
Sándor, ha te itt lettél volna abban az időben!
Együtt búsulhattunk volna.
Nem kellett volna vigasztalanul tovább bolyganom, mert az a titokzatos ösztön továbbra is kergetett engem éjszakánként az utczákon keresztül s ha hazavetődtem, ugy szomjaztam a téára, melyet Boszorka most már nem főzött a számomra.
Mert menyasszonyom létére nem maradhattunk tovább egy födél alatt.
Fogadtam neki egy társalgónőt, magam pedig hónapos lakásra mentem.
És olyan hideg és olyan szomorú volt az a lakásom, mint saját magam.
Alig győztem bevárni a delet, hogy elmehessek az én kis Boszorkámhoz .
Mert mindig csak annak néztem és nem fért a fejembe, hogy ő most már az én menyasszonyom és nemsokára a feleségem lesz.
Boldognak csak akkor éreztem magamat, ha elémbe tette a csésze téát.
Hiszen te ismered az ő téáját.
Azaz nem ismered.
Egészen más most a téája.
Valami különös aromája van neki, valami átható virágillatú aromája, mely feloldja lelkemben a disharmóniát.
Egyszer kérdeztem tőle, hogy nem tesz -e parfümöt a téába is?
- Kikaczagott.
A régi boszorka volt ismét.
Ugrándozott, kaczagott és ölembe bújt , ránczigálta a bajuszomat és összeszidott, hogy miért akartam őt mindenáron máshoz férjhez adni, holott tudtam, hogy ő csak az én feleségem akar lenni és ha nem lehetett volna az enyém, akkor meghalt volna.
- Istenem, hogy éreztem magamat akkor!
És sirattam mindegyre az én elveszett, álmodott paradicsomomat, de nyugasztalást találtam abban a gondolatban, hogy legalább az én kis galambomat oly boldoggá teszem , hogy ebből reám is hárul némi megelégedés.
Sándor, nincs igazad.
Emlékszel -e még?
- Intettél, hogy óvakodjam a muzsikától és a parfümtől.
Barátom, ez a muzsika és a parfüm oly boldoggá tett.
Mert itt ülök most az én aranyos kis Boszorkámmal, az én hasonlíthatatlanul szép menyasszonyommal az ölemben és hallgatom a muzsikát.
A téamasina zeng, zeng, finom halk melódiákat és a mi szivünk a forraló viz ritmusára dobog.
És aztán szürcsöljük a finom sárga italt és melegség járja át a testünket s ahogy egymáshoz simulunk, egymás ajkáról szívjuk magunkba a téa illatát.
Hogy történt?
- Magam sem tudom, csak azt tudom, hogy jó sokáig vak voltam és egyszerre csak megnyíltak a szemeim.
Olyan hideg volt odakünn!
Ha az ember kitekintett az ablakon, már akkor is fázott.
A háztetők, az utcza tele fagyos hóval, a levegő szürke és lennt az emberek hangtalanul, árnyékszerűen osontak tova.
És a szobában elaludt a tűz.
Fáztunk.
És Boszorka készítette a téát s aztán remegve bújt az ölembe és azt mondta, hogy ő fázik - melegítsem.
Megitattam téával.
Egy kanállal ő, egy kanállal én.
És dideregtem én is, mert nagyon hideg volt a szoba.
S a hogy fázósan szorongott a keblemen s kanalazta a téát, az én lelkemen keresztül egyszerre valami világos melegség járt keresztül, ugy éreztem , hogy ezt a napot én egyszer már átéltem, vagy legalább is megálmodtam.
A forró téa eloszlatta a borzongást, mely rajtunk erőt vett, de Boszorka mind szorosabban simult hozzám és azt mondta, hogy ő fázik.
- Fűtessünk be ujra, - mondottam.
- Nem, nem, majd csak fölmelegedem itt.
És ekkor arra gondoltam, hogy csatangoltam én künn a fagyos éjszakában, a sötét utczákon keresztül, fázva, epekedve, szomjasan.
És most itt ülök ebben a puha kis fészekben, pihés kis madárral az ölemben, a ki rajtam melegedik.
Szorosabban öleltem őt magamhoz - én is melegedtem.
Fölengedett valami a lelkemben, éreztem, hogy ömlik el benne a melegség s midőn az én kis leányom a kis ajkát nyújtogatta felém, akkor egyszerre világosság támadt a lelkemben.
- Szeretlek, szeretlek, kedves édes kis galambom!
Barátom, két hét mulva!
Megleltem az üdvösséget a földön, a miről mindig álmodtam, a miről azt hittem, hogy lemondtam róla.
És Gyuri valószinűleg szintén azon a napon esküszik meg Ilonkával.
- És te távol vagy, szegény barátom, egyedül, fázva és csak a távolból fogsz ránk gondolni.
Megengeded, kedves barátom, hogy én is adjak neked tanácsot?
- Vedd el Liliant, azt a szép leányt, akiről annyi lelkesedéssel írsz.
A távolban jár a képzeleted, ahogy az enyém járt, de a boldogság mindig közel van.
Vedd el Liliant és ültesd az öledbe és téázzál vele.
Akkor majd megtudod, hogy szereted őt.
És akkor majd te is boldog leszel, mind a hárman boldogok leszünk.
Sándor - ne kergess árnyékot, ne utasíts el magadtól egy hű szivet, egy szép lelket a jövő kedvéért.
Áldozd föl magadat, mint én , és boldogságodat leled majd benne.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE