ELTE regénykorpusz

A következő napok is csak úgy teltek el nagyjában – több-kevesebb változatossággal, – mint az első.

Csak egy dologban nem volt semmi változás sem – a vízhiányban.

A vízvezeték, az egyáltalában nem működött.

És miután most olyan házban laktunk , amelynek kapuján is ki volt írva, hogy ez "Vízgyógyintézet" és mint gazdáim az ujságban sokszor látták, ezt a tulajdonságát nagy hirdetésekben mindenek tudomására is hozta – csak természetes volt, hogy szegény asszonykám minden második nap kénytelen volt bevillanyozni a városi uszodába, ha egyáltalában vizet akart látni és fürdőhöz akart jutni.

Ilyenkor én egyedül maradtam az uracskámmal, akihez reggelenkint kijött egy kisasszony a városból, akivel azután kimentek a házat körülvevő erdőbe, s annak valamely csendesebb zugát keresték ki.

A kisasszony kipakolta a füzeteit, írószereit és leült az asztalhoz.

A gazdám pedig fel és alá járva, elkezdett egyszerre hangosan beszélni és beszélt-beszélt szinte szakadatlanul három-négy órán keresztül, hol gyorsabban, hol lassabban.

Én még olyant eddig sohasem láttam, hogy egy ember magamagával diskuráljon – még pedig olyan hosszú ideig.

Mert a kisasszony nem szólt egy szót sem, csak írt.

Később hallottam asszonykámtól, hogy ő azt írta, amit a gazdám hangosan elmondott.

Néha már nem győzte a gyors írást és kérte gazdámat, hogy kissé lassabban beszéljen.

Én ezalatt, hol a kisasszony ölében ülve csöndesen hallgattam az elhangzó szavakat , hol felugrottam, hogy elkergessem hangos ugatással az arra közeledőket, nehogy uracskámat zavarják.

Ő annyira el volt merülve, hogy se nem látott, se nem hallott, – csak mindig jobban belemelegedett a beszédbe.

Természetesen én is kiváncsi voltam arra, hogy mi lehet az, ami gazdámat annyira felizgatta, hogy nap-nap után vagy két hétig csak erről beszélt szakadatlanul.

Asszonykám, az én legmegértőbb barátom, (reménylem, nem haragszik meg és nem veszi tiszteletlenségnek, hogy így merem nevezni) megmagyarázta nekem a dolgot.

Elmondta, hogy amikor én még a világon sem voltam, s amikor az emberek még álmukban sem képzelték volna el, hogy valaha ilyen szörnyű és rettenetes háború fogja az emberiséget sujtani, igen sokat utaztak mindenfelé külföldön.

S ahová csak mentek , ahová csak jutottak, mindenütt azt tapasztalták, hogy mirólunk magyarokról vagy semmit sem tudnak, vagy amit tudnak, az rosszabb a semminél is.

Néhol jóindulatú tudatlanságba, másutt rosszindulatú rágalmakba ütköztek.

Asszonykám soha meg nem állta, hogy föl ne világosítsa a tudatlanokat, erélyesen meg ne czáfolja a rágalmakat, rendre ne utasítsa a rágalmazókat .

A gazdám eleinte csak nevette őt.

Mit képzel ő, – mondotta asszonykámnak, – hogy egy ember itt képes valamit cselekedni?

A tudatlanságnak tengerét egy kis kanállal akarná kimerni?

Mire asszonykám azt mondta, ha mindenki így gondolkozik, akkor soha, de soha nem lesznek a tudatlanok vagy félrevezetettek felvilágosítva, akkor örökké uralkodni fognak a tévhitek és gonosz rágalmak.

Míg ha mindenki, aki külföldre jut, a saját szerény tehetsége szerint azon igyekszik, hogy a maga kis körében meggyujtsa a fölvilágosítás kis mécsesét, – ha sokra nem is viheti, de annyira talán mégis, hogy idővel egy kis világosság támadjon az elmékben minket illetőleg.

S azért nem hagyta abba térítő munkáját.

Ahová csak eljutott, ahol csak rólunk magyarokról beszélni hallott, figyelt és korrigált és magyarázott.

Mert legfőképpen a közöttünk és Ausztria között fennálló viszonyról voltak igen homályos, igen zavaros és hibás képzeteik.

Valahogyan úgy képzelték, hogy mi Ausztriának valamely alárendelt provincziája vagyunk.

S nagyot néztek, mikor asszonykám megmagyarázta nekik, hogy nekünk saját külön országgyűlésünk, törvényhozóink vannak, magunk csináljuk magunknak a törvényeket, éppen olyan függetlenek vagyunk Ausztriától, mint az mitőlünk .

Ausztria csak szeretne elnyomni bennünket, csak szeretné, ha mi neki alárendelve lennénk, s minthogy ezt hál' Istennek nem tudja elérni, – hát beéri azzal, hogy legalább is ennek a látszatát keltse a külföldön.

S mindazok, akikkel asszonykám beszélt erről a témáról, akár angol, akár franczia földön, akár Belgiumban, akár Hollandiában, akár Német-, akár Olaszországban, szóval bárhol, ahol ők megfordultak és utazgattak – mindenütt köszönettel fogadták a felvilágosítást, a magyarázatot.

S mindegyik külön-külön megígérte asszonykámnak, hogy kiki saját körében terjeszteni fogja a fölvilágosítást, továbbítja a hallottakat.

Egy napon azonban, mint asszonykámtól hallottam, éppen két nappal azelőtt, hogy egy külföldi utazásukat megkezdték volna – kitört ez a szerencsétlen háború, mely azóta , sajnos, gigantikus méreteket öltött.

Így persze itthon maradtak.

S azóta bezárultak a sorompók közöttünk és a külföld között.

A fegyverek harczával párhuzamosan megindult a nagy ütközete a szavaknak, a hazugságoknak, a rágalmaknak.

– Én Istenem, nincs ezen mit csodálkozni, mondja asszonykám!

Hála a jó Égnek, olyan diadalmasan nyomultak előre minden vonalon a mi katonáink, hogy az ellenfél fegyverrel nem tudott helyt állni, tehát szavakkal, gyilkos rágalmakkal szeretett volna bennünket és szövetségeseinket letiporni.

Idáig még érthető a dolog.

Háború van – és az ellenség úgy véli, hogy ebben a rettenetes állapotban minden fegyvert lehet és szabad használni, mert a czél szentesíti az eszközöket.

Már pedig a czél : fegyverrel vagy szóval, – nyíltan vagy csellel, – becsületes úton vagy becstelen rágalmakkal az ellenség megsemmisítése.

De ki értheti meg azt, kérdi asszonykám, hogy ugyanakkor, mikor az ellenség így és ennyire összefog, hogy bennünket és szövetségeseinket megsemmisítsen, ugyanakkor, mikor a magyar nemzet világraszóló hírt szerzett magának katonáinak rettenthetetlen bátorsága, kitartó hősiessége, végtelen önfeláldozása révén, ugyanakkor a mi szövetségeseink, a németek egy része, akiket úgy hívnak, hogy alldeutschok, valamint a mi "kedves" testvéreink, az osztrákok , segédkeznek az ellenségnek szóban, de még írásban is, napilapokban és folyóiratokban, könyvekben és a nyomtatott betű minden lehetőségét fölhasználva, a mi kisebbítésünkben, a mi gyalázásunkban.

Olyan nagy az irígységük, féltékenységük velünk szemben – kivált a kedves osztrák testvéreké, – hogy még arról is megfeledkeznek, hogy az egész világ lángban áll, hogy mindnyájunknak teljes erőnkből össze kell fognunk a ránk törők ellen.

Ők erőiket arra pazarolják, hogy a háború dühöngése közepette bennünket kisebbítsenek, megrágalmazzanak mindenféle hazug dologgal, nemzetiségeink elnyomásával és sok egyéb, ehhez hasonló, költött és hazug dajkamesével.

De míg az utóbbiakban, a dajkamesékben, rendesen poézis is van – ezekben a koholmányokban csak alantas indulatból és érzelmekből származó csúnya piszkolódás található.

Végre megelégelte uracskám is a dolgot.

Azt mondta, ezt már ő sem tudja nyugodtan eltűrni, ölhetett kézzel nézni.

Nekifeküdt és írt egy nagy könyvet, amelyben bemutatja írásban, nyomtatásban a nagyközönségnek, a honfitársainak, hogy a háború alatt, mialatt fegyvereink együtt küzdenek, katonáink együtt vérzenek, hogyan bánnak el velünk, hogyan támadnak meg bennünket – részben alattomosan, részben nyíltan – saját szövetségeseink.

Egész könyvtárra megy már a minket gyalázó iratok száma.

Csak egy kis mutatvány mindegyikből, egy kis kóstoló elég ahhoz, hogy ökölbe szoruljon minden igaz magyar ember keze, fejébe tóduljon minden igaz magyar ember vére.

De nem az volt az uracskám czélja, hogy ezt a sok sebből vérző, szegény országunkat még jobban felizgassa, felpiszkálja, nyugtalanítsa.

Óh nem!

Csak azt akarta elérni , hogy tudomást szerezzenek az emberek, a honfitársak erről az alattomos aknamunkáról , hogy azután kellőképen tudjanak védekezni ellene.

Mert mit ér az, ha mi az ő rágalmaikat, amelyek az osztrák és német lapokban , könyvekben látnak napvilágot és lelnek roppant elterjedést, – mi a mi magyarnyelvű , szűk körben olvasott ujságjainkban dementáljuk.

Hiszen mi úgyis tudjuk, hogy nem igaz, amit rólunk írnak, minek azt még tárgyalásra érdemesíteni?

Ott és azon a nyelven, amelyen a rágalom megjelent, ott kell a czáfolatnak is napvilágra kerülnie.

Ha pénzbe kerülne is, sok pénzbe, az ilyen papírháború, de elő kellene azt a pénzt teremteni, mert tartozunk azzal magunknak, nemzetünk becsületének.

A másik háború is sokba kerül nagyon – és mégis, bárhogyan és bárhonnan, előteremtik a pénzt, ha országunk épsége, területe veszélyben van.

Éppen úgy kell tudni pénzt szerezni arra a czélra, hogy megvédelmezzük nemzetünket a rágalom hadjáratától, amelyet – hihetetlen, de úgy van – még a szövetségeseink is indítottak ellenünk.

Úgy látszik , uracskám ért az ilyesmihez, mert tanácsot adott, könyvében inditványt tett, hogy mint és hogyan kell védekeznünk?

Egy szerény és kis csacsi kutyának nem való ilyen komoly és súlyos dolgokhoz hozzászólni – és nem is mernék arra vállalkozni, hogy gazdámnak indítványát, úgy , amint ő azt megírta, előadjam.

De az fölösleges is.

Mert szeretem hinni, hogy sokan azok közül, akiket érdekel népünk sorsa, jövője, aki hazafiasan gondolkodó ember , elolvasta a könyvét.

A legnagyobb elismeréssel nyilatkoztak arról és igen helyeselték a remédiumot, melyet a baj megszüntetésére ajánl.

Több nagyeszű és műveltségű , előkelő pozícziójú, erős magyar hitű úriember magáévá tette az ideáját és bizottságot alakított az idea, az indítvány keresztülvitelére.

Sőt még a mostani kormány tagjai is, akiknek pedig politikai felfogásban roppant ellenlábasa gazdám, megígérték, hogy mindenképen azon lesznek, hogy az eszme megvalósuljon.

Ezen nincs mit csodálkozni, kérem.

Hiszen én, ostoba kis kutya, az én parányi eszecskémmel is fel tudom fogni azt, hogy ez már igazán nem politikai vagy pártkérdés, hanem minden becsületes magyar és magyarul érző ember ügye, amelynek érdekében és keresztülvitelében mindannyiunknak erősen össze kell fognunk.

Így tehát gazdám a kezdettel, könyvének első eredményével, meg volt elégedve.

Hisz ő nem pályázott irodalmi babérokra, nem kívánt többet és mást, mint hogy az ügyet magát szolgálja, honfitársai figyelmét fölhívja a bajokra és azok orvoslását előmozdítsa .

Egészen megkönnyebbült úgy ő, mint asszonykám, amikor könyvében megírta azt, ami a lelküket nyomta.

Én meg büszke voltam nagyon.

Hogy mire?

Hát arra, hogy gazdám megemlékezett arról , hogy asszonykám volt az, aki őt eleinte mindezekre a bennünket bántó és sértő dolgokra figyelmeztette és ezért a könyvét neki ajánlotta.

Ez jólesett nekem – a gazdám helyében én is így cselekedtem volna.

Andor Mária

Bébike memoárjai : Egy kis kutya önéletrajza

Magyarok ellenségei

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Andor Mária

Bébike memoárjai : Egy kis kutya önéletrajza

Magyarok ellenségei