XI.
Ez a Torbole épen nekünk való hely volt.
Ilyenkor május vége felé nem igen vetődik ide idegen, a helybeli lakosság pedig, már tudniillik annak az uri része, ugy látszott, mintha csupa aggastyánokból állana.
Isten tudja, hogy hová lettek a fiatal emberek, de mig itt laktunk, soha sem találkoztunk egyetlenegygyel sem.
Laczinak nem volt kitől félteni engem.
Csöndesen multak a napok.
Senki, senki sem háborgatott, csak magunk voltunk kettecskén.
- Oh! ha igy maradhatnánk örökké, - gondoltam magamban, - s ne volna semmi más gondunk, semmi más dolgunk, csak szeretni egymást a végtelenségig!
Reggel kimentünk sétálni a tó partjára, délben elhozta a kertészné a villás reggelinket, aztán ismét kimentünk ahhoz a csodás szép kék tóhoz, vitorlás csónakba ültünk s órák hosszáig ringatóztunk a hullámokon, mindig együtt, egymáshoz simulva , édes nyugalomban.
Az ebédet is áthozattuk a vendéglőből s otthonn költöttük el csak ugy kettecskén.
Aztán kiültünk a terrászra, s egymást átkarolva néztük, hogyan alkonyodik és vártuk a csillagok feljöttét.
De a második héten már észrevettem, hogy a Laczi boldogsága nem teljes, néha elmélázott, nem felelt, ha kérdeztem, világosan láthattam, hogy az esze másutt jár .
De hol?
Hiába faggattam.
Néha próbáltam egy kis érzékeny jelenetet rögtönözni:
- Látom, hogy már meguntál, már nem szeretsz.
- Oh, dehogy, kedves! - válaszolt ő; - soha, soha sem lesz olyan idő.
De láttam, hogy valami nyomja a lelkét, gyakran szórakozott, máskor meg ingerlékeny lesz.
Szidja a kertészt, a ki nem érti, hogy mit mond neki s ócsárolja az ebédet, nem izlik neki.
- Rosszul vagy? - kérdezgetem aggódva.
Nincs rosszul, de nem tudja, hogy mi a baja.
Azt hiszi, hogy ez az örökös egyforma ebéd, mindennap risotto meg costoletta alla milanese, ma is, meg holnap is, az ember végre megunja.
A pisztrángot is sokallja már most minden istenadta nap.
Csodálatos, hogy én is valami olyan megmagyarázhatlan nyugtalanságot, lehangoltságot érzek néha, pedig nekem sincs semmi bajom.
Nem tudom kitalálni az okát, hiszen máskép olyan boldogok vagyunk.
A harmadik héten végre Laczi kifakadt:
- Nem lehet tovább kiállni ezt az életet.
Ez az örökös egyformaság.
Minden nap risotto, pisztráng, costoletta alla milanese.
Bele bolondul az ember.
De én látom, hogy nemcsak az a baja.
Nem bizony, hanem az, hogy nem tud mit csinálni , nincs semmi dolga.
Én csak megvagyok valahogy, mert találok magamnak valami dolgot , segitek a kertésznének a pókhálókat leszedegetni a falról, az ágyat fölvetni, vagy szétfejtem valami ruhámat s ujra összevarrom.
De Laczi mit csináljon?
Tegnap baltát kért a kertésztől s fát vágott nekik; de ma már fa sincs vágni való.
- Unatkozol te, szegény Laczim, - mondtam neki.
Nem akarta elismerni.
Hogy unatkoznék ő az én oldalam mellett?
Talán én?
Bizonyosan én.
Erővel reám akarta fogni, hogy én unatkozom.
Végre a harmadik hét végén bevallotta, hogy ez az élet csakugyan nagyon egyhangu .
Igen szép és kedves élet, de bizony mégis egyhangu.
Minden nap ugyanazt az ebédet enni, ugyanazt a sétát csinálni a tó partján, ugyanabba a csónakba ülni s ugyanazokat a csillagokat nézegetni esténként, utoljára mégis unalmassá válhatik.
És ha az embernek soha sincs semmi dolga és soha sem találkozik emberekkel, a kikkel legalább egy pár szót tudna beszélni, hát a legnagyobb boldogság is némikép egyhangu lesz.
Lassanként valami melancholikus hangulat ereszkedett reánk, a mint ugy üldögéltünk ott a pusztuló kertben s néztük a kőfal-kerités omladékain szaladgáló gyikokat s láttuk a kőfalon kivül az utczán, hogy csoszog arra az öreg pap, az öreg postamester vagy valamelyik ránczosképü öreg gróf, a ki azon busul, hogy nem tud lakót fogni a palazzojába.
A tekenősbéka nagy szórakozásunkra szolgált ezekben a szomoru napokban.
Vedrekkel vizet hordtunk a szökőkut medenczéjébe s bele eresztettük a kis tekenősbékánkat.
Ugy láttuk, nagyon jól érzi ott magát s kellemesebb lakóhelynek találja mint a skatulyát , melyben eddig lakott.
Ilyen skatulya volt nekünk ez a Torbole.
Egy összenyomott, szűk kis skatulya, melyben nem tudtunk mozogni s melybe még csak szelelő lyukakat sem csinált nekünk senki, mint mi a tekenősbékánknak.
Szabadulni vágytunk innen.
Láttam Laczinak az arczáról, mennyivel boldogabb volna most, ha Dombházán négy lovat hajthatna, ha a szénát kaszáltathatná vagy a jegyzőkkel, birókkal végezhetné a hivatalos dolgait s néha néha egy-egy vacsorára meghihatná a jó barátait.
De az még messze van, Laczikám, mert szégyen szemre nem mehetünk ilyen hamar haza .
Végre az a gondolatunk támadt, hogy visszatérünk Velenczébe.
Ott oly boldogok voltunk.
Miért is jöttünk onnan el?
Ez a visszavágyódás napról-napra erősebb lett bennünk.
Milyen kedves lehet most ott a tengeri fürdő.
S Laczi ugy véli, hogy az nekem nagyon hasznos és szükséges volna.
Már csak azért sem maradhatunk itt.
Megirjuk hát a grófnak, a ki a Garda tulsó oldalán lakik egy másik faluban, hol szintén van kiadandó lakása, hogy sajnálatunkra kénytelenek vagyunk az ő vendégszerető palotáját elhagyni, mert tovább utazunk.
Most sült ki, hogy milyen gyönge lábon áll az én olasz meg franczia nyelvtudományom , mikor a levelet kellett volna megirni.
Három napig mindig próbálgattam, hogy szégyent ne valljak vele.
Végre Laczi türelmetlen lett:
- Ird meg hát neki németül, ugyis megérti a vén zsivány.
Nem nagy tisztelettel beszéltünk róla, mióta megtudtuk, hogy afféle kalóz hadjáratot folytat itt a Garda környékén, gőzhajón és vasuton s elfogdossa a szegény gyanutlan utasokat üresen álló villái számára.
A két másik gróf beszélte, a kik már sokkal roncsoltabb állapotban voltak, hogy sem ilyen fáradságos kalózkodást folytathattak volna.
Szerencsére meg sem kellett irni a levelet, Caprioli gróf megérkezett.
Egy német családot hozott rabszijra füzve a vén kalóz.
Egy öreg bárónét, a ki nőül ment a fiainak nevelőjéhez s most Olaszországba hozta a mézes hetekre fiatal férjét három nagy kamasz kiséretében.
A negyedik, a legnagyobb, már a katonaságnál szolgált mint hadnagy egy vértes ezrednél.
Mint később megtudtuk, a félig ingyen lakás és félig ingyen koszt igéretével csábitotta ide ezeket is a gróf, meg azzal, a mi egy fiatal férj idősecske nejére különösen vonzó hatással lehetett, hogy itt egyedül lesznek, távol a világ zajától senki által nem háborgatva, bűbájos szép vidék, költők által látogatott hely, egész palota a rendelkezésökre s a többi.
Megmutatta nekik azt a fát is, mely alatt honfitársuk Max von Schlegel legszebb regényét irta.
Nagy volt hát a szegény báróné meglepetése, midőn minket is ott talált a palotában .
Megnyugtattuk, hogy mi ugyis távozó félben vagyunk.
Az ám, ha a gróf eresztett volna.
De nem eresztett, a szerződésre hivatkozott , aláirtuk, az alól nem lehet kibujni.
- De hiszen benne van, hogy két heti fölmondás, - vetettük ellen.
- Persze hogy benne van - szólt a gróf mosolyogva, - de az is benne van, hogy az egész saisonra.
Ő nem engedi a jogát sem a burkusoknak, sem a magyaroknak, ragaszkodik a szerződéshez.
Innen a saison végéig el nem mehetünk, akkor aztán két héttel előbb fölmondhatunk.
Laczi dühös lett.
De a dühösködés nem használt.
Szomoruan ültünk be a vitorlás csónakunkba s elmentünk Rivába, hogy megkérdezzünk valami ügyvédet.
Az ügyvéd is csak azt mondta: kivettük a lakást egész saisonra, nincs menekülés az alól, semmi kibuvó ajtó, ott kell maradni.
Hiába próbálgattuk, vajjon nem lenne -e elég ok, hogy most idegen lakót hozott oda a nyakunkra, pedig nekünk az egész palotát igérte.
- Kérem, arról nincs itt szó a szerződésben, - válaszolt az ügyvéd; - itt csak annyi van, hogy lakást vettek ki a gróf villájában.
Magunk is beláttuk, hogy ez nem ok, ezen az alapon nem lehet megnyerni a pört.
- Hát meddig tart az a saison? - kérdezte Laczi boszusan.
- Szeptember végéig, - világositott föl az ügyvéd.
Tehát még négy hónapig ott kell maradnunk, vagy el is mehetünk, ha egyszerre kifizetjük a négy hónapi lakásbért.
Köszönjük szépen.
Már akkor inkább ott maradunk, ha igy is, ugy is ki kell fizetni a lakást.
Nincs nekünk annyi kidobni való pénzünk.
Laczi szörnyen boszankodott visszatérőben az uton.
Még engem sem kimélt.
- Na szép dolog, ide vagyunk kötve ehhez a nyomorult helyhez, a hol megpenészedünk.
S ezt mind a maga olasz nyelvtudományának köszönhetjük.
Ha valaki egy szerződést sem tud megérteni, hát ne dicsekedjék, hanem vallja be őszintén s ne vezesse hinárba a férjét.
Hátha most a halálos itéletemet iratta volna velem alá?
A szivem elszorult.
Nem tudtam rá felelni; csak arra gondoltam, hogy milyen életünk lesz már most itt Torboleban.