Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Komáromi János
Nagy leányka, kis legényke
Keletkezés ideje
1930
Fejezet
22
Bekezdés
2039
Mondat
3909
Szó
38374
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
XI. (NYÁRI GARÁZDÁLKODÁS)
Már a nyár elején leutaztak a Balatonhoz: édesanyjuk, az Ágnes nénje, Lidi, a cselédleány és János.
Én pedig fentmaradtam a fővárosban, teméntelen búval a szivemben.
Mert igen elhagyottnak éreztem magamat.
Itt kezdődtek János nyári garázdálkodásai a Balatonnál.
Eleinte csak levélbeli uton avagy onnét Pestre érkezett utasnépek személyes értesitései révén szereztem tudomást ezeknek az excesszusoknak véghetetlen sorozatáról.
Mindjárt a születésnapján többrendbeli kalamitások fordultak elő.
Mert mind a ketten igy nyárnak évadján szokták megülni a nevezetes évfordulót .
Ágnes kisasszony most érte meg kilencedik születésnapját, János viszont idén lett ötesztendős.
Időrendben az ő jubileuma van először.
A szokás az, hogy ezekre az alkalmakra valóságos élő költők irják részükre ama versikéket , amelyekkel kölcsönösen köszöntik föl egymást.
Ezuttal azonban a versirók meglepetésszerüen egytől-egyig eltüntek Budapestről...
Szabadságra mentek-é avagy költeményes köteteiket árulgatták a haza különböző pontjain: az Isten tudta csak.
Igy történt, hogy ebben az esztendőben a köszöntőverset magamnak kellett megfabrikálnom.
Nem ment könnyen!
Elkövetkezvén János születésnapjának reggele, nyomban kipattant az ágyból s amint volt, hálóruhában, odaállt a nénje elé s ünnepélyes pózba helyezkedve, igy szólt hozzá:
- Mongyad hozzám a velset!
- Várj, majd ebédnél! - tiltakozott Ágnes.
- Mindennek megvan a rendje!
Mert sejtette az ipse, hogy nénje könyv nélkül tudja a költeményt.
Ám oly rabiátus ifju, hogy nem akart várni ebédideig, amikor is a versek elmondásának időpontja következik el minden esztendőben.
Mivel pedig a nénje kötötte magát a bevett szokáshoz, János - őrjöngő tehetetlenségében - földhöz vágta magát.
Csak akkor ugrott talpra esze nélkül, mikor az édesanyja értesülvén példátlan komiszkodásáról, hangos szóval (hogy a ficsur is hallja !) kiszólt a villatulajdonosnak: adjon csak egy marék kukoricát!
A kukoricára azért lett volna szükség, hogy térdepeljen rajta.
János abban a szempillantásban csodálatosképpen megváltozott, szavát adván az anyjának, hogy ezentul a legjobb gyerek lesz.
Tudniillik még a nevétől is irtózik a morzsolt kukoricának, amelyre köztudomás szerint az illetlenkedő ifju fickókat szokás kitérdepeltetni rendes uriházban.
Igy aztán türhető állapotban mult el a születési évforduló.
Alig egy héttel ezután azzal a meglepő kéréssel fordult a mamájához, irja meg nekem Pestre, hogy küldjem le a sipját.
Megjelölte pontosan a helyet, hol a sip föltalálható.
Anyjuk, aki ismeri már fondor természetét, gyanut fogott ezuttal is, de azért látszatra közömbös arccal próbálta kifaggatni:
- Aztán minek neked az a sip?
- Csak! - és meg se rebbent a szempillája.
Édesanyja érezte, hogy itt mindenről inkább lehet szó, csak tiszta szándékról nem.
S továbbforgatta a felforgató törekvéseiről közismert fiatalembert:
- Fütyölni akarsz rajta?
- Fütyölni akalok, anyukám.
De többet mál ne kéldezzél!
Később derült ki csak, mily megfontolatlan szándékai voltak.
Strandjuk közvetlen közelében van a balatoni nyaralótelep állomásának.
János megfigyelte előzően , hogy a vonat csak akkor indul el, ha már fütyöltek a kalauzok.
Nos, a sipra azért lett volna mulhatatlan szüksége, mert egyszer ő is szeretett volna vonatot inditani, olyanformán persze, hogy eléjesipol a kalauzoknak.
A vonatok iránt érzett ez az olthatatlan nosztalgiája nem mai keletü: egy esztendő óta minden héten pontosan kétszer rándulunk ki a keleti pályaudvarra - vonatot nézni.
Mert mozdonyvezetőnek készül.
Illetve a sorrend ez: először cserkésznek csap föl , utána huszártisztnek áll be s csak akkor lép rá visszavonhatatlanul a lokomotivvezetői pályára.
A Balatontól megjött tehát az anyjuk levele, hogy próbáljam meg előteremteni a sipot s küldjem le azonnal.
A sip a két nagy fiók közül a jobboldaliban lesz , ott is a fiók jobboldali belső sarkában.
János legalább igy mondta.
Kihuztam a fiókot, letérdepeltem s a szörnyü tömegü limlom között ásni próbáltam a sip után...
Mert szédület környékezett, mi minden volt abban a fiókban!
Volt ott törött dugó, villamosjegy maradvány, lovassági kardmarkolat , pecsétviasztörmelék, ifjusági lapból kivágott illusztráció, rozsdás toll, öt-hat tőlem elorzott ceruza, egy sereg radirgumi olyan összevisszaságban, hogy a puszta gondolatára most is forog velem a világ.
Legalább három-négyszáz különféle haszontalanság.
Hogy minek gyüjti mindezt, örök talány marad a normális ember előtt...
De végül mégis csak megtaláltam a sipot s pontosan azon a helyen, amelyet ő jelölt meg: a jobboldali fiók jobboldali belső sarkában.
Na, csakhogy!
Ám ugyanakkor, mintha mellbesujtottak volna, mert a lom közt megpillantottam egy fényképemet.
De milyen állapotban, könyörülő Isten!
S mélyen felhördültem mindazon, amit tapasztalnom kellett.
A tavaszon történt, hogy néhány régi fényképemet kotortam ki asztalom fiókjából .
János akkor is ott lábatlankodott körülöttem s abban a szempillantásban könyörögve, csaknem megtörten emelte reám barna szemét:
- Apukám, aggyál nekem egy fényképet, de ölökbe!
Nagyon fogok lá vigyázni...
- Jól van, - feleltem szokásos meggondolatlanságommal, - odaadom örökbe.
De hogy fogsz majd vigyázni reá?
János egy hosszut szitt az orrán:
- Papilba csavalom és ha nézni fogom, mindig megmosom a kezemet előszöl...
Hát megtartotta a szavát, mondhatom!
Reménytelen állapotban hevert előttem a fotográfia...
János mindenekelőtt széles macskabajuszt rajzolt ki az orrom alá, a számba pipát kanyaritott ki, a két szememet meg kiszurta.
Minden föltevés szerint ceruzaheggyel...
A sipot még aznap postára tettem, a hozzáintézett kisérőlevélben pedig a következőket irtam neki:
» Több alkalommal kilátásba helyezett javulási szándékodnak semminemü jelét nem tapasztalom, János fiam s ennek következtében mindinkább gyökeret ver bennem a meggyőződés, hogy nem igen fogod többrevinni a lakatosinasságnál ...«
S ezekután részletesen kitértem a föltalált és megcsufolt fénykép mostoha állapotának ismertetésére.
Postafordultával megjött az édesanyjuk válasza.
Értesitett, hogy levelem tartalmát szószerint közölte Jánossal, ki a fénykép sorsára vonatkozó soroknál hirtelen nyaka közé kapta a fejét s példátlan zavarában egyetlen kérdést tudott csak kimakogni:
- Anyukám, sokála gyön le hozzánk apuka?
A kérdés tendenciája első tekintetre is komikusan átlátszó.
Ha ugyanis sokára , ugy két-három hét mulva indulok le hozzájok a Balatonhoz, akkorára minden föltevés szerint elfoszlik a haragom s ebben az esetben alighanem elmaradnak a következmények.
Édesanyjuk, hogy megbékitsen valamennyire, néhány csillapitó szóval arról értesitett levele végén, hogy János ünnepélyes fogadalmat tett előtte: a jövőben tartózkodni fog mindennemü egyéni akciótól és egyéb kilengéstől.
Hinni lehet ennélfogva, irta az anyjuk, hogy javulási szándéka permanens természetü lesz ezuttal.
János félnap óta oly megható csöndben húzza meg magát, hogy az több a kelleténél...
Sok-sok csalódás után reménykedni próbáltam megint.
Persze ezuttal is csufos csalódás ért!
Valami tiz nap mulva magam is fölkerekedtem, hogy meglátogassam őket vagy két hétre.
De riasztó hirek fogadtak már a vonaton.
Igy döbbenettel tudtam meg a többi közt, hogy szenvedélyes kártyás lett, mióta nem láttam.
Sajnos, a hir szóról-szóra valónak bizonyult, sőt a szomoru valóság még ennél is több volt.
Mert hamisan játszott.
És pedig rendszeresen.
Ebédidőtájt toppantam közéjük s éppen otthon találtam a család valamennyi tagját : édesanyjuk meg a leány a konyha táján foglalatoskodott, János meg Ágnes nénje az egyik kis ágyon ült, törökmódra.
Játszottak.
De mialatt Ágnes a tisztességes játékmódnak megfelelően keverte és adta ki a kártyát, János szemmelláthatóan csalt.
Abban a szempillantásban, amint a szobájukba léptem volna, Ágnes kétségbeesve kiáltott fel:
- Hogy nem ég ki a szemed, te ember!
Már megint csaltál!
Nem értek a kártyához, Ágnes azonban azonnal magyarázni és részletezni kezdte János szomoru megtévelyedését.
Eszerint arról volt szó, hogy szinre szint kellett volna adni, János azonban, mivel nem volt megfelelő lapja, kezének egy cikázó lendületével a tartalékkártyák közül kapta ki a megfelelő szint s ugy próbált csaklizni.
Az aggasztó az volt pedig, hogy ezt a magáról való megfeledkezést valami ötször cselekedte meg egymásután.
Szemrebbenés nélkül , közömbösen.
Két fillér volt ugyanis a bankban s azt szerette volna kiharácsolni mindenáron.
Amikor elővettem négyszemközt s felvilágositottam, hogy eljárása sulyos karakterbeli defektus, még neki állott feljebb:
- Ági nem tud káltyázni s azélt álulkodik lám!
És akkor, a legnagyobb lelkinyugalommal, beseperte a bankot.
Anélkül persze, hogy megillette volna a két fillér.
És zsebrevágta.
Még abban a negyedórában eltiltottam mindenféle kártyát.
Attólfogva sokat kószáltunk a határban s még többet paskoltuk a Balaton vizét .
János büszkén mutatta be legfrissebb tudományát, az uszást.
Hasrafeküdt a háromcentiméteres vizben s mialatt barnáraedzett két karjával megtámaszkodott a vizecske fenekén, tomboló csapkodást vitt végbe a lábaival, hogy vörösre verte a térdeit.
Megdicsértem, hogyha igy viszi tovább, még olimpiai bajnok válhatik belőle.
A helybenvaló gyorsuszásban.
Ám napról-napra megesett, hogy lépten-nyomon megfogott a nevelési módszerben kifejtett minden elővigyázatosságom ellenére is.
A parton sétáltunk egy alkalommal, amikor a következő kérdéssel fordult felém váratlanul:
- Apukám, hány feje van a Jézuskának?
- Egy, - válaszoltam, megfelelően az igazságnak.
- És azon az egy fején, hány szeme van?
- Kettő, - mondtam minden gyanu nélkül.
Először eltünődött s akkor egyszerre kárörömmel ujjongott föl:
- Hátha csak két szeme van, miélt mondod, hogy mindig lát engemet!?
Más gyelekeket is kell nézni és akkol elfolditja lólam a szemét!
Hallgattam.
Nagyon mélyen pedig.
Legalább kétszer igérte meg mindennap, hogy a jövőben mintaszerü viselkedést fog tanusitani.
Éppen azért fájdalmas meglepetéssel volt reám, amit ottlétem utolsó délutánján személyesen kellett tapasztalnom.
A legutolsó nap délutánján ugyanis a kabinok közt sütkéreztem, a füves részen .
Apák-mamák bent csattogtak a mély vizben s olykor csengő kacagás ütött meg a Balaton ama pontjáról.
Egyszerre csak élénk csatakiáltások keveredtek bele a távolabbról szálló kacagásba.
A strandról hangzottak föl a csatakiáltások, ahol félórával előbb nagy elmerüléssel játszadozott még János és körülötte valami tiz-tizenkét egykorú, tehát olyan öt év körüli fiatalember.
Várat építettek a homokban.
Sütkérezésemből Ágnes kisasszony vert föl, aki elfulva szaladt felém a strand irányából:
- Apukám!
Apukám!
Gyere gyorsan, mert igen verik egymást!
- Kik? - és talpraugrottam.
Szegény kislány kézzel-lábbal magyarázott, mialatt könnyek potyogtak az arcán:
- Hát János meg a többi fiu!
Szét akartam választani őket, de engemet is hátbavertek!
Lélegzethalva szaladtam a strandnak, de ott meg is kellett állnom...
Soha olyan dulakodást!
János a legközepén viaskodott s abban a pillanatban valami öten kapaszkodtak beléje, hogy leteperjék a homokba s ellássák ott a baját.
De nem sikerült nekik , mert János megfeszitvén összes izmait és lábinait, lerázta őket magáról .
Ugyanakkor pedig az ő segitségére rohantak lelkendezve a kebelbarátok s haj, mi kezdődött ottan!...
Dobogott alattuk a part...
János egy észrevétlen pillanatban csak kitépte magát az őt szorongató ellenlábasok karmaiból, hozzápattant az egyik ádáz ifjúhoz, (a főriválisa lehetett ), megkapta derékban, lökött rajta mellben, olyan egyet, hogy a szánandó fiatalember belevágódott a tóba.
Nagyot csappant körülte a viz s utána percekig háborgott a Balaton.
Nagy leszámolásra készülődtem, de megint nem lett belőle semmi.
Az ütközet visszhangjára tudniillik a szülők is kisiettek a mély vizből s még ők fogták pártját Jánosnak, azzal érvelve, hogy valamennyi elszánt ifju egyaránt ludas a szenvedélyeknek ekkora elfajulásában.
János ekkor, még ott a parton, kicsinyek és nagyok fülehallatára könnyek között kért bocsánatot és tett fogadalmat, hogy ebben az életben soha többé nem fog alkalmat szolgáltatni mások megbotránkoztatására.
Elhangzott pedig ez a fogadalomtétel a balatoni strandon, tegnapelőtt délután .
Dolgaim azóta visszaszólitottak a fővárosba.
Ma ebédidőtájt, egy nyaralóismerősöm keresett föl, aki éppen akkor jött meg a Balaton mellől.
Fejcsóválva adta elő, mit müvelt a tegnapi napon odalent János .
Hozzátette, hogy legujabb csinje komoly megütközést keltett az egész nyaralótelepen.
Nem nyujtom...
Az történt, hogy rajtakapták Jánost, amint az egyik kabin hasadékán át két nagy leányt lesett.
A két hajadon éppen vetkezett odabent.
Hátravágódtam a karosszékben, mint a szélütött.
Dehát mit is tehettem volna?
Az a pont ez már, melynél megáll az emberi ész...
( 1928.)
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE