Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Babits Mihály
Halálfiai
Keletkezés ideje
1927
Fejezet
18
Bekezdés
3538
Mondat
12000
Szó
186103
Szerző neme
férfi
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
magas
GYULA ÚJBÓL A SZÍNRE LÉP
1
Dömét az idén újra jobban elővette a csúz, hetekig fürdőzött s aztán se akaródzott neki visszamenni Sótra, hol senki se várta, s talán már sohse várja senki!
Inkább Gádorosra kanyarodott, annál szívesebben, mert Erzsi egy levele megint megfenyegette a Hintáss família látogatásával, s Döme irtózott a gondolattól , hogy az űrt, mely házában és életében támadt, hisztériás szenvelgések és kedveskedések próbálják betölteni, hacsak pár napra is.
Jobbnak vélte elibük menni Gádorosra, tudva, hogy azt Erzsi is útba ejteni szándékozik, hogy fölszedje leányait: ha Gádoroson találkoznak vele, talán lemondanak a sóti útról, s mindenesetre elviselhetőbbek lesznek Cenciék körében, mint egyedül és nála.
Hogy más mi minden hajtotta Dömét Gádorosra, arról nehéz és nem jó beszélni: mert szomorú dolognak látszhatik, ha egy aggastyán szerelmes módon lohol egy arc után , korához nem illő út fáradalmaival dacolva; kivált ha az az arc tulajdonképp két arc, anyáé és fiúé egyszerre, és nem is csupán arc: hanem egy fiús őzmozdulat , mely egy hajdani szép asszony mozdulatának kísérlete vagy egy szomorú anya némasága, kinek egykori szépségét fia vonásai nem engedik feledni.
Bizonnyal komplikált szerelem! noha Döme nem volt komplikált, csak az ősi parancsnak engedelmeskedett, mely halálig unszol kapaszkodni a szeretetbe, arcokba, szemekbe s fiatal mozdulatokba, s mennél közelebb az örök Magányossághoz, annál inkább !
Szenvedélyes és ellenállhatatlan unszolás, melyet azonban kissé nehéz bevallani , bár saját magunknak!
A fuldokló fogózása volt ez, mert az Örök Magányosság hullámai kicsaptak Döméhez a síron innenre is, mióta Imrus elhagyta, s úgy lehet , végképpen.
De a sors néha megfellebbezhető vagy legalább elhalasztható, ami elég , mert a "végképpen" már nem sok időt jelent.
Dömének mindenesetre tervei voltak, különböző szalmaszálakkal, ami egyúttal bevallhatóbb ürügyet is adott a gádorosi úthoz, mert Imrus jövője forgott szóban .
Dömét ez még jobban izgatta, mint a fiút magát vagy anyját s nagyanyját, akik közvetlenül gondoskodtak róla.
Döme nem tudott nyugodt lenni egy pillanatra sem : lázas szükségét érezte a cselekvésnek.
Döme apokaliptikus időket élt, mint valamikor Világos után, mikor arról volt szó, hogy Kufsteinba zárják, vagy osztrák közlegénnyé degradálják.
Minden összejött most.
A nemzet öntudatra látszott ébredni, mint akkor, megunva az évtizedekig tűrt idegen igát; a függetlenségi párt óriási lelkesedéssel diadalra jutott, s a darabont főispánt Sóton is záptojással és hagymával fogadták.
Döme lázban égett: de ez a láz nem volt örömteljes .
Mondják, öregeknek nem való a változás, még ha álmaik teljesedése is; de itt magában a teljesedésben volt valami ijesztő: mert ki számított rá, hogy ez az álom valaha teljesedik?
A legvérmesebb álmodók hökkenve kérdezték: mi lesz most ?
Dömétől idegen volt a flegmatikus mamelukbölcsesség; de másrészt dohogva nézte s illúzió nélkül öreg pápaszeme mögül a Gőzsy Pepik hazafias handabandáját is, mint dörmögő, rosszkedvű nagyapa felszabadult és éretlen gyerekek vásott lármáját.
Döme pápaszeme fekete volt, kivált mióta egyedül maradt.
Döme már látott egy Világost; noha rég múlt fiatalsága, s a "megszépítő messzeség " azt romantikus és hősi ködökbe burkolta.
Hol van az ifjúság márciusi lelkesedése - az ifjúságé, mely minden ügyre a Jövő szent pecsétjét üti?
Döme jól ismerte Imrus közönyét - noha jól emlékezett a lelkes kisfiúra is, ki egykor csillogó szemekkel hallgatta az ő hazafias tirádáit...
Dömének különös érzése volt: mintha valami restellni való naivság lenne e hazafiságban: gyerekek, öregek és ivócimborák naivsága.
Mi lesz már evvel a nemzettel?
Meg tud -e állni a maga lábán?
Döme úgy érezte, hogy nem bírna ki már egy új Világost: noha tán túlzás volt ily tragikusan látni a dolgokat.
De ki lássa tragikusan, ha nem ő? kinek egész élete e hazafiság volt, mellyel most, íme, teljesen egyedül maradt, kivált mióta a honnak ama fiatal s közömbös gyermeke, Imrus is elhagyta házát - s úgylehet végképpen.
Mindez egészen tűrhetetlen volt, s érthető, hogy Döme, noha hosszú éveken át megszokhatta a magányosságot, most nem tudott abba belenyugodni.
Szemei rosszul látván a betűket, már újsághírekért is emberek közé kellett mennie: pedig nem akart elmaradni a hírektől... soha ily kétségbeesetten nem ragaszkodott az életben való részvételhez...
De nemcsak hírek kellettek neki... tennie kellett valamit ... nem bírt nyugton ülni.
Így történt, hogy föltámadtnak látszott, mikor épp megrokkant: s nem ez -e az "aggkori föllobbanások" rendes története?
Dömének a csúz már alig engedte a járást; amiből csak Püspöknek volt haszna, a fiákerosnak, ki már jóformán Döméből élt.
A kaszinó pecsovics kompánia lévén, Döme inkább a Katolikus Körbe ment garibaldista létére is: a papok közé, kik különben liberális emberek és jó hazafiak voltak mind negyvennyolc óta.
Itt találkozott Zsinkó bácsival, a Miska kanonok barátjával és whistpartnerével, ki, nagy mentora az ifjúságnak, élénken érdeklődött a megboldogult fia iránt.
- Hallom, lematurált.
Ez a pár szó adta a szalmaszálat a Döme remegő kezeibe: mert nem volt -e Sóton püspöki jogakadémia? s nem tudott -e hiszen Imrusról maga a püspök is?
Bezzeg dörmögött Döme hajdan, mikor Cenci a papokkal paktált, s fölvitte a fiút a rezidenciába! s most, íme, mégis maga fordult Zsinkóhoz a kérdéssel: nem lehetne -e a nebulónak valami ösztöndíjat szerezni az akadémiára?
Minek engednék őt Pestre , hol a nagyváros ezer veszélye várhat rá?
- Gyereket szem előtt kell tartani - mondta a szegény Ákosra gondolva.
A kanonok tökéletesen egyetértett ebben, s megígérte, hogy utánanéz a dolognak .
Döme izgatottan várta az eredményt.
Bizonyos, hogy Imrust nem lehet rávenni a Sóton maradásra, hacsak Cenci úgy nem határoz felőle, s Cencit csak a stipendium szaga s a lila öv fénye bírhatja a beleszólásra.
Zsinkó bácsi levele Harkányban lepte meg Dömét a jó hírrel, melyet fontos ügyként vitt magával Gádorosra, nagyobb becsben, mint a csúzának hasznos szobafürdőt s a mellének kedves pincetokot.
Mindjárt az első este haditanácsot ült Cencivel s Nellivel, ki egy reprezentatív néma személy szerepét játszotta.
Imrus is jelen volt, már mint felnőtt fiú, kinek saját beleszólása is eshet sorsába - noha itt oly hatalom volt a döntő, mely ellen neki sem lehetett érve: mert mindnyájunk fölött nagy úr a Pénz.
A szüret közeledett, borkupec zsidónak híre se mutatkozott , a hordók színig álltak az eladatlan kétévi terméssel, s szinte rémkép volt, ami máskor öröm, hogy az idén is jól ereszt a szőlő: mert lesz -e férőhely az új bornak?
- Hordókat kell vennem! - jajgatott már Cenci.
Minden krajcár fontos volt, s az egyetem sokba kerül.
Mégis Döme nem a stipendium megnyugtató kilátását forgatta fő bunkónak, hanem, szónokibb érvet keresve, a modern Bábel veszélyeit festette , Tacitus színeivel, úgyhogy Nelli egészen megrémült.
- Rossz társaságba keveredhetik, és fizetheted az adósságait!
Jolán a rossz nőktől féltette, akik néha befonják az ilyen fiatal gyerekeket .
Nellinek azonban sokkal naivabb félelmei voltak.
- Elgázolhatja a villamos.
Jesszusom, abban a nagy városban!
- És eszébe rémlett a rettenetes nap, amikor Gyulát keresni Pestre ment.
Imrus azonban tiltakozott, mint egy sértés ellen.
- Sohse félts engem, anyi!
Tudok én vigyázni magamra.
- Rossz pénz el nem vész! - mondta Döme is, mord, bácsis tréfával; de rögtön komolyra fordította a szót.
Rossz pénz el nem vész, de mennyi jó pénz veszhet el , abban a nagy városban, egy meggondolatlan gyerek kezeiben! - gondolj a fiadra , Imrére! - figyelmeztette Cencit.
A szoba, ahol ültek, tele volt a meghalt Imre emlékeivel; nagy, olaj arcképe függött a falon, melyet egy kóbor piktorrá züllött rokon fiúval festetett meg irgalomból Cenci fotográfia nyomán az elhunytról; szemközt egy őzagancs, legelső nagy vadászzsákmánya és a pohárszéken üvegből való lapos díszkulacsa, régi porcelánok, kávéscsészék és teásibrikek közt, melyek mindannyiszor megrezegtek , finom csengéseket adva, amikor egy-egy kocsi ment el az ablak alatt.
Cenci azonban nem vette nagyon szívesen az emlékeztetést.
- Te is jobban tennéd, ha a magad háza előtt söpörnél, Döme!
Az én fiam legalább nem volt "váltós ember ", mint a tied.
- No, írt az alá elég váltót - mordult Döme.
- És ha írt, csak a maga nevét írta rá, amire jussa volt - replikázott Cenci.
Döme halálsápadttá vált a célzásra.
A fia, szegény Ákos csakugyan egyszer az ő nevét írta egy váltóra, mikor már nem akart neki több pénzt adni.
Akkor családilag elsimították a dolgot minden következmény nélkül : régen volt ez, szegény Ákos meg is halt azóta, elkényeztetett, de alapjában kedves fiú volt ő, akitől semmit sem lehetett nagyon komolyan venni.
Döme még életében könnyen megbocsátott neki, de azért fájdalmasan szisszent föl a sebre.
- Tudta, hogy megfizetem - védelmezte.
- Senkit se károsított vele.
S a két öreg kiállt a fiúkért, akiket, míg éltek, annyiszor emlegettek "zsivány pernahajderek" gyanánt.
Döme, ki oly kényes volt egyébként becsületbe vágó dolgokban, könnyen lelt mentséget a fia számára: hisz épp becsületbeli adósságról volt szó, amit nem mert az apjának mindjárt bevallani.
- Szép kis becsület, mondhatom - vágott vissza Cenci.
- Evvel a becsülettel börtönbe kerülhetett volna.
- Az istenért, mama!
- Cenci kegyetlen tudott néha lenni; de Nelli megrémült a szótól és a gondolattól, az ő kedves, gavallér cousin-jével kapcsolatban, akinek utolsó napja oly rettenetes emlék volt számára; mert nem ő vetette -e meg a hófehér ágyat, amelyen piros vére végigfolyott?
- Az istenért, mama, miket beszél!
- "Börtön" bizonnyal rémes szó ; noha "váltóhamisítás" és "házasságtörés" és "asszonyszöktetés" nem kevésbé iszonyúak.
- Te csak hallgass! - torkolta le Cenci.
Imrus azonban, mintegy új felnőtt , frissen beavatva a Família titkaiba, valóságos néma lelki forradalmon ment át , mint mostanában minduntalan.
Ez a forradalom hirtelen volt s mégis régen izzó lávák kitörése, mint minden forradalom.
Imrus, apja fia ebben, éles érzékkel bírt jog és törvény iránt; s már maga az a felfedezés, hogy családjának egy tagja valamikor összeütközhetett e szigorú és absztrakt istenségekkel, egyéb tragédiák híján, hasonlított a tragédiához.
Az ember azonban komplikált még fiatalon is, s a kis vulkánban akkora volt a res novae [ 43] vágya, hogy érzéseiben e tragédiát eposzként üdvözölte; s valóban nem lappang -e minden tragédiában egy eposz is?
Ahol bomlik a régi, mindig születik valami új, s Imrus csikótürelmetlenségében már bomlani érzett maga körül mindent; elsősorban a Társadalmat, a társadalmi osztályt , amelyhez tartozott - be kell vallani, egy kicsit azért is, mert éppen egy új szociológiai folyóiratot olvasott, amit Gittától kapott kölcsön, Chénier-vel és Geothével együtt, s ami egész új világot tár föl előtte; e folyóiratban sok szó esett Spencer Herbertről, s ebbe írt Schapringer is.
Spencer Herbert és Schapringer bizonnyal nagy tekintélyek, akik fölszabadították egy "szegény ifjú " gondolatait: de Imrus lávája alapjában líraibb mélységekből fakadt; mert nem érezhetett -e kora gyermekségétől valami fullasztót, épp azt a nyomást, amiben a láva kitör?
S nem repedezett -e, ím, körülötte az erkölcsi talaj?
Házasságtörés és válás és sikkasztás és váltóhamisítás csakugyan komoly dolgok; s nem volt -e mégis mindez itt, közvetlen közelében, sőt legközelebbi hozzátartozói, úri és művelt emberek közt, távol a társadalom alacsonyságaitól s a lélek alacsonyságától is ?
Nyilván a levegő mérgezett itt, hullaméreggel: a társadalom bomlik, s egy új társadalomnak kell jönni, hozsanna! ez az eposz !
- Akármi leszek is, ennek a nagy átalakulásnak fogom szentelni életemet! - gondolta, és mondta is Imrus, ki az eposzban élt, hol egyetlen hivatás volt képzelhető: harcolni a létező rossz ellen, forgatva a Szellem fegyvereit: a többi csak kenyérkereset.
Mi teszi az ifjút született kritikussá? talán ártatlansága és tudatlansága; könnyű neki!
Imrus kitört, mint egy kis próféta, a naiv hallgatóság előtt, visszatarthatatlan ünnepiességgel: mert nem volt -e itt az ő Sorsdöntő Pillanata, lovaggá ütése s harcba indulása - az a pillanat, melyben Assisi szent Ifja meztelenre vetkőzött atyja előtt?
- Bolondság! - mondta Cenci.
- Törődj te csak magaddal, hogy tisztességes állásra tehess szert!
- Ám Nelli áhítattal hallgatta nagy fia szavait, mint minden titokzatos férfibölcsességet; Döme pedig fölfülelt, mint vén vizsla a puskalövésre: mert Döme mindig s mindenütt fölfülelt, hol Politikát súrolt a téma.
- Micsoda átalakulásról beszélsz te, gyerek?
- Döme minden átalakulásban apokaliptikus szörnyet látott, mely öreg nyugalmát fenyegette; Imrus azonban kitárta utópiáját, mintegy ösztönös prognózist, honnan a szocializmus sem hiányzott, lévén bizonnyal oly fejlődési fok, amin a világnak át kell esnie.
- A szocializmus nagy és nemes eszme a külföldön - ismerte be Döme -, de nálunk egészen másképp áll a dolog.
- És Döme kifakadt a sehonnai nemzettagadók, hazátlan bitangok ellen.
Akiknek semmi közük a hazával: azokhoz nem lehet köze a magyarnak!
- Ó, a haza kérdése nehéz probléma - felelte a kis filozófus, eszmei magaslatból s szociológiai szemüveggel nézve a világot.
- Csakhogy mi lett ma a haza nevéből ?
Üres és bigott frázis, amivel nagyon is könnyű visszaélni.
A honffy lelkesedés mind csupa stréberség.
Ma azok a hazafiak, akik szénát szállítanak a hazának - ismételt egy Gittától hallott megjegyzést, amit maga se értett egészen.
- Én restellném azt mondani, hogy hazafi vagyok.
Mindenesetre rokonszenvesebbek, akik nem mondják.
Különben is a hazafiság ma mindenütt a militárizmus eszköze, s a hivatalos tömeggyilkolást készíti elő: szerencsére az emberek már sokkal okosabbak, hogysem ezt meg lehetne csinálni - ütötte el kissé optimisztikus fordulattal a Tolsztojtól tanult sötét igazságot.
A militárizmust Döme is perhorreszkálta, annál inkább, mert a gépies fegyelem szelleme idegen a magyar lélektől; s nem az osztrák militárizmus elleni küzdelem töltötte -e meg e nemzet újabb történetét?
S bizonyos, hogy modern századunkban a katonai copf és cafrang valóságos anakronizmusa Európának.
Mégis, nem küzd -e a negyvennyolcas párt is katonai cafrangokért, s van -e reményünk, hogy kapjunk egyáltalán mást is, mint valami ilyen cafrangot? amivel a legjobb esetben " kiszúrják a szemünket" - mint Döme mondani szokta.
Mi lesz már evvel az országgal, mely egy idegen hatalom kizsákmányolt provinciája, s ahol még a nagy Kossuth fiából is a gyűlölt Habsburg-dinasztia minisztere válik?
S Döme visszaesett régi frázisaiba, melyeknek most valami kétségbeesett csengésük volt : hisz diadal tombolt Kárpátoktól Adriáig, s mi remény lehet még a diadal után ?
Kizökkent az idő, s Döme apokalipszisa föllángolt Imrus szavaira: minden fölfordult itt.
- Az embernek valósággal szégyellnie kell, hogy magyar és hazafi - szónokolta Döme, s nyomban Vörösmartyt idézte rá, rég múlt fiatal kora költőjét, aki szörnyű szavakat mondott a hazáról:
Neve: szolgálj, és ne láss bért!
Neve: adj pénzt, és ne tudd , mért?
Neve: halj meg más javáért!
Neve: szégyen, neve átok: Ezzé lett magyar hazátok !
2
- Tik pedig ne politizáljatok örökké! - adta ki Cenci az ordét, okosan: mert sürgősebb dolgokról volt itt szó, mint a haza sorsa, s ha mindenki csak magára gondolna, s a maga dolgát tenné, bizonnyal meg volna mentve a haza.
Imrus jövőjéről nem lehetett kétes a határozat: tele hordók és üres erszény már előre döntöttek, s bizonnyal mindenkit megnyugtatott, hogy a fiúcska Sóton marad , mégiscsak közelebb anyjához, s ahol talán kisebb a kísértés, mely szegény Imrét és Ákost a bélyeges papírok felé vezette.
Döme különös mámorban ment le az udvarba a szegény Imre emlékeivel tele szobából; mert önzők vagyunk, s az élet mámorai nem fogynak el.
Sírja szélén és hazája romjain Döme valósággal vidám volt, s még a Gyula fiának, Dodónak is barackot nyomott a fejére, a régi tréfás szóval:
- Bombóresz!
Döme részeg volt, talán az Apokalipszis boraitól: mert Gádoroséit még csak aztán kezdte kóstolgatni, a vacsora mellé, különböző évjáratokból s műértő összehasonlítással; lévén elegendő a pincében!
Imrus azonban alig várta, hogy lenyelhesse az utolsó falatot, s engedelmet kért visszavonulni csillagnéző szobájába, fejfájás ürügyén, noha Jolán biztosra vette , hogy csak olvasni akar, s megint reggelig fogja égetni a petróleumot, melyből naponta egy fél liter fogy el.
- De Jolán néni, én igazán nem égetem! - bizonykodott a Társadalom ifjú kritikusa , rajtakapott gyerek módjára, kissé megcáfolva nyurga termetét és serdülő bajuszát.
- Hagyjátok, hadd menjen! - rendelkezett Cenci, ámbár Döme még szívesen folytatta volna a "kölyökkel" a szocializmusról szóló vitát, kissé megerősödve hazafias öntudatában s érveket merítve, talán a vérszínű ital poharaiból.
De Cenci féltette a bácsi tekintélyét, s volt is oka, mert az öreg szemek szokatlan csillogása vészjelet adott; s Döme ezúttal belenyugodott, hogy ma estére megfosszák Imrustól , mint a gazdag ember belenyugszik, hogy kivegyenek zsebéből pár krajcárt, mert hisz a fiú még évekre övé: s több -e már az élet?
Így a kis tudós visszavonulhatott könyveihez, melyek között naggyá és szabaddá magasodott: míg a valóságban bizony gyerek és rab volt.
Minden ember királynak született, s kell hogy valahol királynak is érezze magát: másképp alig volna kibírható az élet.
Imrus azonban nemhogy király, de még ember sem volt; s valóban, el sem lehetett képzelni, hogy ő valaha maga intézhesse sorsát, hanem amint végez, várja már az Állami Járszalag; ahogy stipendiumot, úgy bizonyára állást is szereznek neki, s menni fog, amerre vezetik.
Imrus le sem volt nagyon sújtva, hogy Budapest helyett Sótra kerül vissza: hisz az ellenkező mindig kaland és álom volt, s kalandok és álmok csak a könyvekben szoktak teljesülni.
Imrus visszatért a Nagy Szellemek és Csillagok vigasztaló társaságába, lelke szinte elröpült a Leigázott Ember lázadó érzésével, maga alatt érezte az egész világot , mint Prométheusz a sziklát, melyhez láncolva volt, egy forradalmi vers ütemei kóvályogtak benne, melyet Gittának akart volna megmutatni, énekelt, mint a görög rabszolga a hajón, melyet gazdái s a szelek s az istenek kormányoztak.
De aztán elborult: belsejében keserű forrongás dúlt.
Elhatározta, hogy legközelebb világnézeti-vallomást tesz Gitta előtt, s több könyvet szerez a szocializmusról .
Azokra a szomjas munkásokra gondolt, akiket a sóti utcán látott lehasalva ebmód a kövezetre, amint az utcacsatornákba kieresztett pancsolt és sáros bort szürcsölték.
Azt se tudta, mi a szocializmus: de szomjazott valami újra, valami merészre!
Ó, milyen szomjas volt.
Szívesen szürcsölt volna akármiféle pancsolt és sáros bort, akármiféle utcacsatornából!
Bábelekre gondolt, Párizsra - s Budapestre, ahova talán sohse fog eljutni, mert joggyakornok lesz a vidéken, majd aljegyző, jegyző... - tört ki belőle a keserűség.
Ó, Élet, színházak, fények , nők ...!
Imrus szobájának két ablaka volt, egyik az udvarra, másik a hátsó utcára, ahol csak a szőlőkből közlekedtek, s ilyen este már, szüretidőt kivéve, minden kihalt .
Imrus az elsőt sűrűn befüggönyözte, jól összetűzködve a vastag jutafüggönyt, hogy a Jolán nénit ne izgassa a szobából áradó lámpafény; de most egyszerre úgy érezte , hogy eget kell látnia! a csillagokat beeresztenie! s kitárta a hegyi utcára néző ablakot, melyet a por miatt rendesen csukva tartottak.
S amint kidugta a fejét , egyszerre csak gyenge susogást hallott a néptelen utcáról, s egy kéz ragadta meg az ablak kitámasztójával bíbelődő kezét: Noémi állt az ablak alatt.
- Nagyszerű! - nevetett Noémi.
- Megérezte, hogy kopogni akarok?
Imrus azt se tudta mit kérdezzen? hogy jön ide ilyenkor Noémi?
Be van zárva a kapu?
Nem szól a csengő?
Juli néni üzen valamit?
- Nem, nem! hozzád jöttem!
- Noémi kócos volt és izgatott.
- Otthon azt hiszik, a kertben ábrándozok.
Búcsúzni jöttem: reggel ugyan eljövünk mind, anyával és Juli nénivel hivatalos búcsúvizitre, de nekem tőled külön kell búcsúzni.
- Már elutaznak? - kérdezte fojtott hangon Imrus.
- Tegezz engem! - követelte a lány.
- Holnap utazunk, Döme bácsival Sótra, mert anya azt mondja, nem lehet engedni, hogy Döme bácsi egyedül tegye meg ezt a hosszú utat.
De csak egypár napot töltünk Sóton, aztán megyek Pestre, már van új állásom , anya szerezte, azt mondja, ez nem olyan, mint a régi, hanem tisztességes, szolid hivatal, pfuj!
Anya azt mondja, nagyon meg kell becsülnöm magamat, mit szól maga ehhez?
Maga majd vigyázni fog reám, ugye?
Én ám külön fogok lakni, mert a Gitta intézetben lakik, de nem megyek vissza a Kádárokhoz, ahol tavaly voltam, mert én önálló nő vagyok, engem nem kell mindig ismerősöknek őrizni, nem igaz?
Én önálló nő leszek, és titokban, szüleink tudtán kívül egybe fogunk kelni, és összeköltözködünk, jó?
Jaj, de nagyszerű lesz, jaj, de nagyszerű lesz!
Hogy maga még nem végzett, az nem tesz semmit!
Gitta azt mondja, hogy Párizsban és Szentpétervárott napirenden vannak a diákházasságok.
Jaj, de nagyszerű lesz, úgy élünk, diákosan, vendéglőbe járunk ebédelni, és mindig megvársz két órakor a hivatal előtt...
Mondja, nem lehet ezen az ablakon bemászni?
Imrust, aki Miska fia is volt, Nellié is, valósággal elrémítette ez az ötlet.
- Csak nem akar bemászni ?...
Meglátnák...
- Tegezz engem!
- De hiszen... te is magáztál!
- Az más, te vagy a férfi, a vad férfi, te mulya, te most beemelsz engem az ablakon, nem tudva ellenállni szenvedélyes vágyadnak, és magadévá teszel, te most... ó, istenem... - és elfulladva, fölnyújtózkodva, vetette karjait a kihajoló fiú nyaka köré, mintegy csüggve rajta az ablakból, föl-fölugrálva és kapkodva lábait, melyek úgy csapkodtak föl fehér harisnyájukban az utca porából a sötétben , mint kiugráló nagy halak a vízből.
Valami szekér zörgése hallatszott, s Imrus erőszakkal bontotta ki magát, óvatos kis lovag, ki minden körülmények között ügyel hölgye jó hírére, Noémi azonban sértődve dugta föl az orrát, bizonnyal jogosan, mert micsoda gavallér az, aki ily percekben óvatosságra és illedelemre képes gondolni?
- Te nem szeretsz engem!
- Én szeretlek - védekezett Imrus -, de ebből a dologból úgyse lehet semmi.
- Miért nem lehet semmi?
Ha szeretsz, minden lehet, a szerelem előtt nincs akadály.
És különben is, csak egyszer legyünk Pesten...
- De én nem is megyek Pestre - mondta Imrus -, Sótra megyek a jogakadémiára.
Noémi elvonta a száját.
- Nem igaz, csak úgy mondja!
Nem is igaz!
Miért menne Sótra?
- Muszáj - felelte Imrus -, Pest sokba kerülne, és nagyanyi nem adta el a bort.
Noémi egész elszörnyedt ezen a szerencsétlenségen és zsarnokságon.
- Ó, én nem tűrném ezt!
- Mit tegyek?
- Imrus mozdulata a kegyetlen sorsba való férfias belenyugvást jelképezte.
- Én rúgnék, sírnék, harapnék, karmolnék!
Hisz ez rettenetes!
- Noémi e percben égő szívű nő volt, akit elválasztottak szerelmesétől.
- Azért se!
Minket nem lehet elválasztani!
Írni fogunk egymásnak hosszú leveleket, s minden holdföljöttekor egymásra gondolunk.
Mától fogva titkos menyasszony és vőlegény vagyunk.
Legalább nem lettél filozopter, mert filozoptert nem tudnék szeretni, pfuj!
Dehát hogyan jussak be már hozzád?
Eressz be már!
- Nem lesz későn? - kérdezte az óvatos lovag.
- Nem keresnek otthon?
- Pfuj, micsoda fiatalember maga!
Mikor egy lány be akar menni este a szobájába , maga azon aggodalmaskodik, hogy későn van?
Gyáva!
Ha én nem félek, magának kell félni?
Imrus csakugyan elszégyellte magát, s nem tudta, mit tegyen?
- Kerülj a kapuhoz! - mondta végre.
Nem volt veszély, mert a házban már mindenki lefeküdt.
Imrus kicsente a kapukulcsot a konyhából, halkan, hogy a kis sváb föl ne rettenjen a kövezetre vetett vackán, s Noémi élvezte a helyzetet, heccesen lopózott a "fiatalember szobájába ".
- Most csókolj meg! ne így! hosszasan csókolj! - búgta elragadtatva, és behunyta a szemét.
- Most tégy magadévá! - ismételte a regényekből tanult frázist.
Különös szerep a bibliai József szerepe, kivált hogyha Putifárné helyett egy szeszélyes és makrancos kislánnyal van dolgunk, aki azt sem tudja, mit tesz?
Imrus érezte, hogy neki kellene okosabbnak lenni; de illik -e ily helyzetben, hogy a szenvedély az okosságra hallgasson? illik -e legalább tüzes költőhöz és ifjú forradalmárhoz , amilyen Imrus volt?
Imrus maga is csodálkozott, hogy oly hideg és józan maradt .
Képzelet és valóság között csakugyan hatalmas űrnek kellett lenni: mert mit nem ígért volna hasonló jelenet a képzeletnek? míg a valóságban csak bosszantó és alkalmatlan volt.
Noémit bizonyára nem lehetett komolyan venni, s mit szólt volna Arkhimédész, ha egy ilyen csitri zavarja csillagos köreit?
Imrus sohasem mutatott annyi higgadtságot, mint a szenvedélynek ez óráján, s egyetlen gondja volt; hogyan rázza le magáról a kislányt?
Noémi azonban csókolt, mint a galamb, dörzsölőzött, mint a macska, és tapadt, mint a folyondár: hisz nem lesznek -e ők úgyis férj és feleség?
- Egészen a tiéd akarok lenni! most mindjárt! hogy visszavonhatatlan a menyasszonyod legyek! hogy érezd, hogy nem szakadhatsz el tőlem! hogy férfiúi becsületedre legyek bízva!
Mindezek a szavak teljesen valószínűtleneknek tűntek föl Imrus előtt, aki elképedt a gondolatra, hogy Noémit feleségül kelljen vennie.
Hízelgő, de abszurd gondolat , egyszersmind ijesztő is, annak, aki Noémit ismerte.
Imrus óvatos magyarázatokba fogott: hisz ő legelőbb öt-hat év múlva szerezhet oly állást, hogy ilyesmiről szó lehetne, addig meg sok minden történhetik; Imrus félszegen idézte az Okosság parancsait.
Noémi nagyon savanyú arcot vágott erre.
- De érts meg! - dobbantott a lábával.
- Én okvetlenül úgy akarok elutazni innen mint menyasszony... és úgy akarok és úgy akarok és úgy akarok!
- Noémi csökönyös volt, mint egy gyerek, ki ragaszkodik szeszélyéhez.
- Nekem mindenáron menyasszonynak kell lennem... én nem megyek vissza úgy Pestre, hogy menyasszony ne legyek...
- De hiszen csak arról van szó, hogy várjunk, Noémi!
Fiatalok vagyunk, még várhatunk.
Nem szabad ilyen fontos elhatározást elhamarkodni.
- Miska fia nem tagadta meg magát.
- Talán még megbánnók...
Talán nem is illünk egymáshoz...
- Szóval nem is akar feleségül venni?
Szép dolog, mondhatom.
Igaza van anyának : minden férfi született gazember.
- És Noémi sírva fakadt, mint Ariadné Thészeusz előtt, elcsitíthatatlan, végérhetetlen, úgyhogy Imrus azt se tudta, mit csináljon vele?
A leány vonásai eltorzultak, arca csúnya lett, teste vonaglott, s Imrus hiába próbált védekezni:
- De hisz épp a becsületesség kívánja...
Csak arról van szó, hogy várjunk , Noémi!
Noémi toporzékolt, mint a megvadult csikó.
- Én nem várok...
Én nem akarok várni...
Én nem megyek el innen addig, míg ...
Pfuj, ne jöjjön közel hozzám, mert kikaparom a szemét!
Imrusnak elfogyott a türelme.
Ez a léha és makacs gyerekesség felháborította.
- Hallgass rám, Noémi.
Most szépen visszakísérlek...
- Hazaküldesz?
- Noémi villogó szemekkel s fölemelt karmokkal állt a goromba házigazda előtt.
- Jusztra se megyek el!
Itt maradok!
- S leült gúnyosan, védekező pozícióban, a megvetett ágyra.
Imrus végképp kijött a sodrából.
Megfogta karjánál a csitri amazont, és erőszakkal az ajtó felé vonta.
Noémi csakugyan rúgott, karmolt, csípett és harapott, mint ígérte, sőt még köpködött is: de mind nem használt semmit.
Imrus ezúttal az erős és udvariatlan Férfi volt, akinek el kellett a nővel bánni.
- Hallgasson, meghallják! - szólt rá a bőgő leányra, kit úgy kellett vonszolni , lépésről lépésre, mint valami élettelen tárgyat.
- Nem szeretsz... utálsz... - zokogott Noémi hisztérikusan a zsebkendője mögül.
- Légy okos, és mindenki szeretni fog - felelt a kis pedagóg könyörtelenül.
Noémi , mintegy roham elmúltával, kissé megnyugodott; érezte, hogy vége a játéknak .
Szipogva nyelte könnyeit, s érzékenyen föl-fölcsuklott: egyébként hagyta magát vezetni váratlan engedelmességgel és alázatosan, mint egy megpirongatott , bűntudatos gyerek.
Imrus csodálkozva gondolt a szép és fölényes leányra, kinek nemrég még tekintetétől is zavarba jött.
3
Ez a kis epizód, noha semmiképp sem jelentékeny, mégis nagyon sokat jelentett Imrusnak: mert mi jelenthet többet, mint saját erőnk érzése, s nem a legkisebb epizódok rejtik -e olykor a csírát, mely megváltoztatja életünket?
Imrus joggal érezte magát erősnek, hiszen legyőzte azt, akit a leghatalmasabb ellenfélnek mondanak - az Asszonyt, még ha csak egy kis bolondos leány képében is.
Imrus a lánykar összenyomott gömbölyűségét érezte tenyerében, s ez a fölényes emlék megmagasította: mert Noémivel szemben nem ő volt a gyerek.
Imrus fölhangolva s különös érzésekkel tért vissza szobájába: mert ha Noémi, "önálló nő ", ő sem iskolás már, s bizonnyal ura a sorsának.
Imrus egyszerre megértette, hogy cselekednie és ellenállnia lehet; nem Noémivel szemben, mert mit törődött ő Noémivel?
Noémi kis pont volt.
Noémi az ő elhatározásait nem befolyásolhatta sem pro sem contra.
Egy pillanatra még megvillant benne: ha sóti jogász lesz, akkor legalább messze Noémitől! de nem : ezért ugyan nem lesz sóti jogász! amint egyáltalán nem lenne jogász Noémi kedvéért, vagy filozopter, csakhogy őt bosszantsa.
Ez vagy az , itt vagy ott, csak magának s a maga kedvére!
Noéminek semmi köze az ő sorsához - de senki másnak se!
Imrus dacosan fölszegte a fejét, s lelke tele volt büszkeséggel.
Alig heveredett le azon az éjjel; reggel háromkor már egész világos volt a meszelt szoba, a sűrű jutafüggöny dacára; a fogason lógott a kapukulcs; Imrus fölvette, és kisurrant vele a szőlők felé!
A dombok még harmatban csillogtak; ezer tűhegynyi fény; s helyenként egy-egy kukoricaszál, lengén és délcegen, mint bokrétás vitéz , hajtogatta magát a hajnali szélben.
Amint fölért a keresztig, melyet Cenci halottainak emlékére állíttatott földje határán, visszafordult a városka felé , mely oly üdén és egyszerűen emelte két tornyát, a kereszteset és a csillagosat , mint két virágot emelne a bokor.
Imrus fiatal szeme fölszabadultan siklott a kékes távolokba, ahol a Duna alig sejthető szalagja szürkéllett, s amerre Budapest volt és a nagyvilág.
Imrus utazó volt, ki a kilátást élvezte; s valóban úgy járt e szokatlan órában nagyanyja szőlőjében, mint egy sétáló idegen; a tanyába be sem tudott menni, mert nem volt nála a présházkulcs.
Reggelire terítettek a lugasban, mikor megérkezett.
- Hát te honnan jössz most? - fogadta őt Cenci.
- Jesszusom, ez a gyerek! - szörnyülködött Nelli.
- Legalább pár cső kukoricát hozhattál volna ebédre, hogy ne kellene énnekem kimenni - sopánkodott Jolán.
Imrus elmondta, hogy egész éjjel nem tudott aludni, s ezt ne is csodálják, mert a pályaválasztásán tűnődött: ő nem akar léha jogász lenni, amolyan Gőzsy Pepi-féle mihaszna úr; különben a Kayser János bácsi is megmondta, hogy a jogászok már megeszik egymást; egyszóval: tanár lesz!
A kijelentés vegyes hatást keltett , különösképp nem is annyira a tele hordók és üres erszény miatt.
- Tanár! - ismételte Jolán, s a dolog, ilyen pozitív formában kimondva , fantasztikus idegenszerűséggel hangzott.
Sem a Rácz, sem a Sátordy családban sohse volt még tanár.
Csak Cencin nem fogott a hangulat; Cenci praktikusabb dolgokon tűnődött.
Igaz, hogy ha tanár lesz a fiú, Pestre kell mennie, s elesik a sóti stipendiumtól; de ez nem nagy összeg, s Pesten is lehet olcsón élni egy szolid diáknak.
S ki legyen szolid diák, ha az nem, ki maga is tanár lesz?
Cenci szótlanul figyelte a vitát, mely hamar hangos lett Imrus és Jolán közt, ki valóban " elfogult s műveletlen nőhöz illő" nézeteket fejtett ki.
Imrus erősen ragaszkodott akaratához, s végül is Cenci avval kényszerült dönteni, hogy nem kell beleszólni ! legyen a fiú, amire kedve van!
A tanár is lehet úriember; s jobb is talán, ha nem lesz az Imrusból lump jogász: amilyenek könnyelmű váltókat szoktak aláírni.
Az se baj, ha a nagyvárost megismeri kissé: Jozsóéknál éppúgy ellehet, mint Döménél.
Ez némileg Nellit is megnyugtatta, akit különben senki sem kérdezett: szegény Nelli úgyis megszokta már, hogy a fia mindenkié inkább, mint az övé.
Amitől Nelli legjobban féltette a fiát, azért valósággal irigyelte Jolán: mert nem megy -e ki ez a gyerek az Életbe, a nagyvilágba és a nagyvárosba, ahova ő mindig hiába vágyakozott?
- Ha még egyszer születnék, én is férfi lennék! - sóhajtotta Jolán.
De Jolán sóhajtásait éppoly kevéssé volt szokás számba venni, mint Nelli félelmeit.
Tény az, hogy mire Döme bácsi lejött szobájából - elkésve, noha korán szokott kelni, s kissé mámorosan a tegnapi örömtől -, az az öröm csak tűnt álom volt: amivé könnyen válnak az örömök, melyek a jövőből egyenest a múltba szeretnek utazni, csodálatos módon kikerülve a jelent.
Döme morcan vette tudomásul, hogy mégsem fogják tovább terhelni a gyerekkel, s a hírt szinte nem is érezte váratlannak: annyira jól illett macskajajához.
Döme először még el sem szomorodott; csak dörmögött és aggályoskodott szokása szerint: mert nem kár -e a stipendiumért?
Sokba fog kerülni az a Budapest!
- Egyébként, ahogy gondoljátok! - mondta, tettetve, hogy őneki mindegy.
- Csak sok pénzt ne adjatok neki!
- Döme a szegény Ákosra gondolt, akit csakugyan jobb lett volna szorosabb kantárra fogni.
Döme újból fölidézte a Nagyvárosi Züllés rémeit, s Nelli, szegény gyámoltalan anya, akinek a Gyulával töltött rettenetes idők rémlettek eszébe, elszorult ijesztő felelőssége érzetében; úgyhogy, noha nem szokott ily praktikus ügyekkel törődni, aggódva kérdezte Döme bácsit: mennyi az , ami nem lenne se sok, se kevés egy ilyen "egyetemi polgár " -nak?
- Harminc forintnál többet ne adjatok neki! - mondta mogorván Döme, ifjúkori emlékei szerint, amikor harminc forint még sok pénz volt.
Nelli feszülten csüggött ajakán, azonban a tárgyalást nem folytathatták, mert Juli néni és Erzsiék jöttek a bejelentett búcsúvizitre.
Hintássék útra készen voltak már, mert úgy volt, hogy még délelőtt indulnak Püspökkel, kit Döme egyenest megrendelt Sótról; s kinek most a "bácsikával" együtt az egész Hintáss famíliát oda kellett szállítani, mert csak nem hagyhatják egyedül utazni az öregurat?
A vizit rövid volt, mert Püspök jött is már, a félszerből, hol az éjszakát töltötte.
Nelli szaladt útravalóról gondoskodni, Cenci megtöltötte a pincetokot.
- Hát Noémi? - kérdezte Jolán.
- Noémit majd útközben vesszük fel: ő otthon maradt csomagolni - felelt Erzsi.
- De hol van már az én édes, aranyos Nellikém?
Hiszen alig láttam!
- Gitta előrement Imrussal a kocsihoz.
Gitta "érdekes szociológiai tünetnek" találta Döme bácsit: ki a modern technika korában ragaszkodik a drága és lassú kocsizáshoz.
Gitta egészen természetesnek vette, hogy Imrus Pestre jön, és találkoznak az egyetemen.
Nelli csak az utolsó pillanatban került elő.
Gitta már elhelyezkedett a kisülésen ; Döme mogorván ült föl Erzsi mellé, s az egész úton nem szólt egy szót sem.
4
Augusztus hátralevő napjai Imrus stafírungjának készítésével teltek.
Mire Jozsóék megérkeztek, már minden kész is volt, s a fiúcska alig várta az elsejét, hogy fölutazzon az "egyetemre" - egyelőre ugyan csak beiratkozni.
Ami Nellit legjobban rémítette - hogy Jozsó az idén is oly későn vette ki szabadságát, s így Imrus épp a legelső hetekben egyedül lesz a félelmes Bábelben -, az a fiúnak csak új öröm volt és külön büszkeség.
Jozsó különböző útbaigazításokkal látta el a fiatal utast, lerajzolta neki a főbb útvonalakat, kioktatta a villamosokra, ahogy az egyetemig lehet jutni és addig a kávéházig, ahol a sóti és gádorosi fiúk találkozni szoktak.
Jozsó igazi lokálpatrióta volt, aki Budapesten is csak gádorosiakkal érintkezett, s már tavasszal számlálni kezdte a heteket, amik a szüretig vannak; Jozsótól igazán nem lehetett várni, hogy a gádorosi szeptember egyetlenegy napját is feláldozza Imrus kedvéért.
Kivált most, mikor Emmát - ki végre egy kissé megerősödött - különös reményekkel hozta haza, s vissza sem akarta vinni addig, míg legfőbb vágya nem teljesül.
Jozsó fészken ülő hajlamú madár volt , s minden gondja - a szőlőn kívül feleségét illette e hetekben.
Nem csoda, ha Jozsó szinte gorombán felelt Nellinek, mikor az célzást tett rá, hogy fölkísérhetné Imrust Budapestre.
- Kísérd föl magad: a te fiad!
Mentél te már föl Pestre máskor is.
- Nelli végigborzadt a Gyulánál tett rettenetes látogatás emlékére, s szerényen és megfélemlítve csak a lakáskulcsot kérte Jozsótól fia számára, hogy ne kelljen Isten tudja, hova szállnia.
A kulcsot azonban nem szívesen látszott adni Jozsó, s még Emma is, noha felolvasó apródjáról volt szó, kitérően felelt:
- Minden rendetlen és csupa naftalin.
Még ágyneműt sem találna magának.
- Egyáltalán Jozsóék kissé fanyalogtak a gondolatra, hogy Imrus náluk lakjon, pláne most, hogy a trónörököst várják.
A "szent hármasban" bizonnyal alkalmatlan a negyedik, s Cenci mindenesetre bölcs volt, mikor úgy határozott, hogy a fiú ne kosztoljon Jozsóéknál, a lakást pedig fizesse meg, ahogy idegen helyen megfizetné .
A Döme-féle harminc forintban a hónapos szoba ára is számítva volt, amire éppen tíz forint esett.
- Kosztolni pedig olcsón lehet - mondta Jozsó, nagyon megelégedve ezzel a megoldással, mert a fiú így alig lesz terhükre! - úgyis ott tanyázol egész nap az egyetem körül, ott vannak olyan potom diákkocsmák, ahol harminc krajcárért kapsz ebédet.
Ott van a "Vén Diák" a Bástya utcában: annak gádorosi a tulajdonosa.
Este pedig veszel magadnak egy kis szalonnát vagy liptai túrót, egy hatosból megvan az egész vacsora.
Olyan lakomákat csaptunk mi valamikor, a Sághy Ferkóval és Herczeg Pistával - csupa gádorosi fiú nevét mondta -, hazulról is kapott valamit hol egyik, hol másik...
Jozsó egészen fölmelegedett, s szívesen osztotta a tanácsokat, noha némi csúfolódással keverve, mert komikusnak találta, hogy Imrus filozopter lesz.
Imrust sértette a csúfolódás, de minden érzése eltörpült az örömteljes, nagy izgalom mellett.
Egy nap, írásait, könyveit rendezgetve az út elé, ráakadt egy régi kartonlapra, amely nem egyéb volt, mint anyjának házassági jelentése Gyulával , ugyanaz, amit Miska hajdan fiókja mélyébe gyűrt s amit Imrus ott talált meg, apja halála után, a fiók mélyén, s különös emlékként magához vett.
Imrus hosszan nézte a regényes papírt, amelynek ezúttal főleg dátuma ragadta meg figyelmét: mert Fiuméból volt keltezve.
- Milyen boldog vagy te anyi, hogy már a tengert is láttad! - tört ki belőle óvatlan egy este, mikor Nelli, aggodalma legyőzve állandó feszélyezettségét , szokatlan melegséggel szorította magához a modern Bábel kőtengerébe készülő , megnőtt fiát.
Tenger nagyon sokféle van, s Imrus talán egy egészen különös tengerre gondolt öntudatlan, mikor anyjához szólt: melyet az Élet és a Szerelem tengerének is neveznek.
Nelli azonban elvörösödött, és nyomban elsápadt.
A fölszabadult melegség pillanatnyi bátorsága eltűnt, s a bús, félénk anya szomorú lelkiismeretével visszahúzódott az aggodalmas távolságba, mely még fiától is elzárta.
Imrus ijedt zavarral nézett rá, mint aki véletlenül megütött valaki nagyon kedveset: ó, hogy szeretett volna tartózkodás nélkül beszélni vele , vigasztalni felnőtt fiúként, őszinte hangon s álszeméremtől mentesen megtárgyalni vele különös emlékeit s megértetni, mint modern és szabad ifjúhoz illik, hogy ő mindannak dacára, sőt éppen mindazért, amit tett, csak tisztelni és szeretni tudja.
De a "felnőtt és modern ifjú" anyja előtt csak zavart gyermek volt, aki többet egy szót se mert szólni.
5
Közben elérkezett az utolsó nap, s éppen vasárnap volt.
Tíz óra tájt, mint minden vasárnap, különös társaság gyülekezett a Cenci puritán szobájában, melyet hétköznapon át alig használtak, s naphosszat sűrűn bezsaluzva tartottak, úgyhogy hűvös volt, mint valami pince, s egészen átitta a levendulaszag.
Ez a társaság a konyhán keresztül jött, "Dicsértessék ! " -kel vagy "Istennek ajánlom ! " -mal köszönt , s mindig szétoszlott akkorra, mire az úri vizitek ideje kezdődött.
Ez a társaság a Cenci külön vendégeiből állt, s ez a korai óra volt a Cenci fogadóórája.
Cenci vendégei mind öregek voltak, a heti napszámért jövő szőlőmunkásokat kivéve , akik szintén ilyenkor szoktak beállítani, csizmásan, kék ruhában, élükön a nagy bajuszú vincellérrel.
De ott volt az öreg Berta bácsi is, aki azelőtt, régen volt vincellér; ugyanaz, aki előtt egyszer egy lángoló meteor csapott le az égből a szőlő közé, közvetlen előtte, úgyhogy azóta Berta bácsi szent ember lett, olvasós ember lett, s gyalog ment Rómába.
Most már Berta bácsi túl volt a nyolcvanon, de azért délcegen ült a szék kopott nádján; zsíros, ősz haja a vállára omlott , kalapja a térdén, botja a padló deszkáját piszkálta.
Berta bácsi híres időjós volt, s szava tekintélyes.
A másik széken ült a szikár Náci bácsi, Cenci távoli rokona: aki azonban mindig csak ilyenkor jött látogatóba, sohasem az úri vendégekkel egy időben, mert ő maga is csak szabómester volt.
Aki rossz diák, azt inasnak adják; legalább így volt ez a Náci bácsi gyerekkorában, s a Náci azóta csak szemérmesen s illő alázattal köszönt be Cenciéknél, noha derék ember és jó ruhája van.
- Liza néni, a kisegítő parasztasszony, ilyenkor a kanapéra került , ropogós fekete selyembe kiöltözve, fáintul megkötött gyönyörű fejkendővel s kezében az öreg betűs, nagy, kapcsos imakönyv, melyből szentképek és keszkenő lógtak ki: úgy, ahogy éppen jött a miséről.
Cenci a fekete, lakkozott varróasztalka mellett ült az ablaknál, maga is éppen olyan fekete kendőben, s nagy csontkeretű pápaszem az orrán: beszélgetés közben számolgatva a munkások béreit.
- Hát az Imriske elmegy holnap? - kezdte Náci bácsi, köteles rokoni érdeklődéssel , mire az öreg Berta, a szent ember, megdöfte a padlót botjával, s orákulumszerűen kijelentette:
- Csak jó időt kapjon az útra!
- Imádkoztam is érte három miatyánkot és három üdvözletet - mondta Liza néni áhítatosan.
- Jól van, Liza, csak imádkozz! - felelt Cenci, tovább olvasta a pénzeket , megnézve minden krajcárt.
A véletlen azonban úgy akarta, hogy Nelli éppen a szomszéd szobában port törölgetett, s a félig nyitott ajtón át hallott minden szót.
Nem volt azokban semmi különös, mégis különös érzést okoztak Nellinek: mert hisz nem neki kellett volna -e elsősorban imádkoznia a fiáért?
Nelli, aki különböző háztartási és gyengélkedési ürügyek alatt hétről hétre annyiszor elmulasztotta a templomba menést, hogy már senki sem gondolt rá, hogy hívja, most szinte leküzdhetetlen vágyat érzett leborulni valami Oltár előtt s könyörögni azért, kit legjobban féltett.
Mint valamikor, mikor a barackmag akadt Imrus torkán, Nellinek most is úgy tetszett, hogy fiát veszély fenyegeti, s hiába vigasztalta magát avval, hogy hiszen akkor sem bizonyult sejtelme valónak.
Inkább rettenetesen valónak bizonyult, s Nelli a bűnbánók szenvedélyességével rohant volna már az Oltár lépcsőihez, de hisz azt se tudta, melyik oltárhoz menjen, melyik templomot keresse föl, a kereszteset vagy a csillagosat?
Bizonyos, hogy anyja és Jolán rá se gondolnak, hogy máshova mehetne, mint a katolikusokhoz; csakhogy ő rég elhagyta már katolikus hitét, s minő arccal lépjen annak az Istennek a házába, akit elhagyott?
Emma is feszélyezte, aki református volt, úgyhogy Jozsóék fölváltva jártak hol az egyik, hol a másik templomba: mert Jozsó, noha a vallás mindegy volt neki, sokat adott a templomba járás formaságára, nem úgy, mint szegény Miska .
Nelli egyedül érezte magát félelmeivel a ceremóniás közöny világában, egyedül és reménytelenül.
Ó, ha lett volna egy pap, akinek meggyónhasson, mint a francia regények grófnői!
De Nelli nem vehette rá magát, hogy múltja emlékét fölidézze például a plébános előtt, ki néha járt hozzájuk, csak úgy, mint más vendég.
Nem - erről a múltról nem lehetett beszélni senkivel -, ez a gádorosi ház törvényeihez tartozott.
S Nelli egyedül volt, s vallási ösztöne babonás rettegéssé senyvedt a magányban: mert nem méltó volna -e, hogy Isten abban a fiában büntesse, kinek oly hűtlen anyja tudott lenni?
Nelli riadtan hallgatta a vasárnapi harangszót a nyitott ablakon át: Imrus holnap utazik abba a rettenetes, veszélyekkel és csúnyaságokkal teli városba, ahol Gyula él!
Imrus azonban az üres félszerben járkált föl és alá, mint minden vasárnap délelőtt, mikor szobája még takarítatlan volt, az elülső házrészben pedig vendégjárástól lehetett tartani.
Imrus ezúttal könyv vagy vers helyett egy levelet szorongatott kezében, melyet szerelmes levélnek is nevezhetnénk, mert Noémi írta , s egy hajfürt volt benne.
Ez a levél nem postán érkezett és nem is újonnan: Noémi még itt írta Gádoroson, az utolsó napon, s a kis Dodóra bízta avval a regényes meghagyással, hogy elutazásuk után egy hétre "se előtt, se később" adja át Imrusnak.
Dodó halálos pontossággal teljesítette a megbízást, büszkén a szerelmi posta szerepében, különben is eltelve bámulattal a fiús amazon iránt, ki pajkos játékaiban mindig hajlandó volt részt venni, sőt a flóbertpuskát is elsütötte.
- Nagyszerű leány! - mondta Imrusnak is.
- Tanultam tőle egy játékot, no még olyat! egy rossz erszénnyel, amit az ember kitesz a kapu elé egy zsinegre kötve ... te, meg kell egyszer nézned!
Imrus akkor el sem olvasta a levelet, rosszkedvűen berakta a fiókjába, a versei közé, ott találta meg most, bizonyos lelkiismeret-vizsgáló autodafé alkalmából, melyet elutazása előtt írásai közt tartott.
A fiatal lélek örökös főnix: minduntalan elégetve magát, hogy újraszülessen.
Imrus szégyennel vetette tűzre sóti papírjait: oly gyerekeseknek érezte azokat, noha dátumuk alig pár hónapnyi.
Noémi sorai túlélték e tűzvészt; méltán -e? - nagy kérdés, lévén még helyesírásuk is kifogásolható.
Sőt e sorok valósággal maguk kéredzkedtek a tűzbe, minthogy Noémi ezt írta: "égesse el levelem, ha harakszik , dobja hozzá a fürtöt is !"
Mindenesetre búcsúlevél volt ez; mégis Imrus nem csapta a Múlt aktáihoz; inkább a Jövő zálogának érezte, az Élet zálogának, mely most végre megnyílik előtte, s melynek Gitta és Noémi csak első hírnökei voltak.
- Imris!
Hol vagy, Imris?
Náci bácsi akar elbúcsúzni tőled.
- Imrus kelletlen kullogott elő a Cenci hangjára, noha demokrata elvei azt súgták, hogy Náci bácsival, a szabó mesterrel kétszer olyan udvarias és tiszteletteljes legyen, mint előkelőbb rokonaival.
- Isten veled, Imriske! - mondta Náci bácsi, kissé restelkedőn tegezve úri öccsét .
Tardits érkezett meg, az öreg orvos, s Cenci vendégei oszoltak, mint köd a nap elől: mert Tardits már magasabb régiókat képviselt.
- Ti pedig eredjetek a templomba! - rendelkezett Cenci, amint a doktor hangját hallva a folyosóról, látta, hogy Nelli és fia el akarnak tűnni, különböző okokból keresve a magányt.
- Te is eredj, Nelli, imádkozzál te is a fiadért! - tette hozzá, éles ösztönnel kitalálva a Nelli gondolatát és segítve elhatározásában.
S így történt, hogy délre Nelli és fiacskája szépen kiöltözve ott ültek együtt a szagos úri misén - a Rácz-padban, mert Cenciéknek hagyományos külön templompadjuk volt -, a hitehagyott asszony tele ájtatos félelmekkel, a ciszterci papok jámbor neveltje azonban inkább csak megalkuvással, mert az ő temploma túl volt a cifra falakon, s olyan isten katonájának készült ő ki a világba, aki maga is a Szeretet és Szabadság istene lévén, nem üldözte a szeretőket és a lázadókat, s aki előtt nem ültek külön padban a büszke Ráczok és külön padban a szabómesterek.
6
Imrus első lépései az Élet és a Szabadság felé meglehetősen szegényesen sikerültek.
Mindjárt az úton történt egy eset, ami lelohasztotta.
Kisasszonynapi vásár lévén, a vonat harmadosztálya zsúfolva volt, s a másodikon is, legalább az Imrus fülkéjében, minden ülőhely elfoglalva.
A folyosón két csinos leány állott, s Imrus szolgálatkészen ajánlotta fel helyét.
A leányok voltaképp harmadosztályú utasok voltak, akiket a kalauz szükségből helyezett be ide; Imrus azonban meg sem látta a szembetűnő rangkülönbséget.
Az egyik leány azonnal elfoglalta a felkínált ülést, s vidám beszédbe ereszkedtek az udvarias fiatalemberrel.
Talán kicsit túl vidám is volt ez a beszélgetés: a lányok nagyon szabadosan viselkedtek, s olyan szavakat használtak, és olyan célzásokat tettek, melyeket Imrus csodálkozva hallott női ajkakról.
De ki szeret a jó tréfának elrontója lenni?
Imrus bizonnyal nem, s különben is fölvillanyozva az előtte álló csodálatos szabadságtól , iparkodott együtt nevetni a nevetőkkel.
Ne várjon senki pikáns epizódot: ilyesmikkel e történet nem szolgál.
A kifejlet nevetségesen együgyű volt, de ilyen nevetséges együgyűségekből áll az élet , fiatalon és talán vénen is.
Elég, hogy Nagyhajmáshoz közeledve, hol át kellett szállni, Imrus megkérdezte a hölgyeket, hova utaznak?
- Ó, mi is Budapestre! - felelt az egyik.
- Nem is Piripócsra! - nevetett a másik.
- Majd segítek az átszállásnál! - ajánlkozott Imrus, s köteles lovagiassággal nyúlt a lányok csomagjai után, melyek bizony nem voltak elegáns bőrtáskák, csak zsineggel átkötött papírskatulyák.
De egyszerű ruhásskatulya is féltett kincse lehet egy szegény leánynak, s Imrus udvariassága ezúttal különös fogadtatásra talált: a "víg nők" jókedve egyszerre gyanakvó bizalmatlansággá változott.
Imrus azonban csupa szerénységnek tulajdonította a vonakodást, s meg akarván mutatni , hogy ajánlata nem puszta formalitás, önkényesen fölkapta a legsúlyosabb dobozt, s vitte is már, sebes léptekkel, arrafelé, hol éppen most állt be pöfögve a budapesti gyors.
Oly jelenet következett, melyet naiv lovagunk sohasem feledhet: mert Miska fia egyszerre különös ütemben hallotta tipegni a két könnyű lábat maga után s izgatottan, mint egy tolvaj után, s kétségbeesett, apró kiáltások is hangzottak : hisz ki tudja, nem tűnik -e el az ismeretlen ifjú féltett skatulyánkkal a gyorsvonat tolongásában, amely már füttyent is?
Csak egy pillanatig tartott az egész: Imrus ijedten adta vissza a skatulyát, mintha csakugyan tolvaj volna, s sietett igazánból eltűnni a könnyű lányok elől, akik ilyesmit gondolhatnak róla .
De nyomasztó benyomás maradt lelkében az együgyű kalandból: megérezte, hogy az Életben, ahova utazik, idegenek az emberek egymáshoz, idegenek és magukra hagyottak, s nincs úri bizalom, konvenciós illedelem vagy kötelező lovagiasság , ami közöttük híd lenne.
Miska fia megérezte, hogy nem a Miska világában fog élni , és sokkal félénkebben érkezett Pestre, mint ahogy elindult.
7
Ez a félénkség különös ködbe vonta Imrus első budapesti heteit s hónapjait .
Azelőtt sem volt éppen barátkozó természetű: de az idegen környezetben valósággal vad lett, és hosszú ideig egyáltalán nem is kötött ismeretséget senkivel .
Hivatalos ügyeit - mint amilyen a beiratkozás, lakáskeresés stb. - száraz hivatalossággal intézte el, s azontúl iparkodott többé nem bocsátkozni beszélgetésbe ismeretlenekkel.
A Város pusztán kövei által beszélt hozzá : kivilágított palotasorai, hatalmas nyüzsgése elbűvölték, de emberei csak néma személyek voltak lelkének színpadán.
Nem mintha nem érezte volna magányosságát, s nem szeretett volna közelebb jutni az emberekhez: de kihez?
Egyelőre idegeneknél kellett laknia; csak egy éjjel aludt Jozsóék lakásán a naftalinszagban; másnap hónapos szobát keresett s kivett , amilyent az előirányzott tíz forinton kapott: azaz cselédszobának épített és konyhából nyíló udvari odút, az Üllői úton, negyedik emeleten, egy zsidó családnál, akiknek még a nevét se tudta.
Imrus órákig járt-kelt sokszor a szobájában, lesve a pillanatot, amikor a konyha és előszoba üresen marad, hogy ne kelljen átmennie ezek között az emberek között.
Egyszer a konyhában füstölt a tűzhely, s az ő szobája is tele lett füsttel, úgyhogy ki kellett menni az udvari folyosóra, s a háziasszony kislánya, egy hat-nyolc éves gyermek, aki ott ácsorgott, s valami elsatnyult felnőttnek vagy törpének látszott, fajának dallamos orrhangján kommentálta az eseményt:
- Ez egy rendkívüli kellemetlen eset! - mondta; s ez, valamint még egy alkalom , mikor megtudván, hova való, Schapringerékról kérdezősködtek tőle, volt Imrus összes beszélgetése lakásadóival.
Imrus idegenül járt a sivár szagokat lehelő házban, s iparkodott mennél kevesebbet lenni otthon.
De hát hova menjen, kiket keressen?
A sóti és gádorosi ifjak kávéházát egyetlenegyszer látogatta meg .
Nagyrészt ismeretleneket talált itt, különös társaságot, mely Budapesten is csak pátriájának emlékeiből élt, minden vidéki murira hazarándult, s ezeken kívül legfeljebb sportok iránt tudott érdeklődni.
Imrus akkor sem ment volna többet közibük, ha pénze telt volna kávéházra: de ő megvacsorált abból, amit a pincéreknek borravalóul kellett adni.
Az egyetemen sem kötött barátságokat.
A " kolléga urak" inkább imponáltak neki: jártasságuk és felnőtt viselkedésük mellett gyereknek érezte magát.
A professzorok megközelíthetetlen istenségek voltak, s Imrus csak félénk tisztelettel nézte a beavatottakat, akik körülöttük settenkedtek.
A tisztelet lassanként megvetéssé változott a stréberség iránt; s a tanárok nimbusza is csökkent.
A tanároktól nem sokat lehetett tanulni.
Az egyik féléven át tárgyalt valami nevetségesen apró részletkérdést, a másik ünnepélyes és üres frázisokkal húzta ki az órát, a legkülönbek rapszodikusan beszéltek mindenféle témáról, ami éppen foglalkoztatta őket.
A kollokviumok bevallott svindlijei s a katedrák körül mindig leselgő Nevetség megtették a többit: a Szigorú Ifjú megvetette a Tudomány Piacát, mely éppolyan frivol, mint más piac, s inkább az Egyetem mellé járt: a Könyvtárba.
A könyvtár bizonnyal a legjobb egyetem: de Imrus ott is csak a kézikönyvtárig jutott el, ahol tankönyveken, lexikonokon s a Budapesti Szemle régibb évfolyamain kívül alig volt más.
Szerénységében és vezetés híján nem is tudta, hogyan juthatna más könyvhöz, szomjas lelke tájékozatlanul lihegett, s epedve nézte a körúti antikváriusok kirakatait.
Ezerszer is újra olvasta régi könyveit, s vágyai Bábelében unatkozott!
Egyedül volt, s már odáig jutott, hogy vágyva gondolt a rokoni vizitekre, melyeket Budapesten is kellett volna tennie, hisz itt is voltak rokonaik.
De ezeket a viziteket kezdetben gőgből és elvből elmulasztotta, s később már annyira elvadult az emberektől, hogy nem mert egyedül beállítani sehova; félt, mint gyerekkorában, hogy megkérdik, miért jött? vagy számon kérik, miért nem jött előbb?
Így maradt Nelli fia egyedül és kielégítetlen, vibráló szemmel, mint elepedt vándor egy gúnyos délibáb tavának közepén, óraszám róva a forgatagos utcát, hol minden csak szomját ingerelte: a kivilágított színházak, a plakátok, a kirakatok s a nők, kik egyre rövidebb szoknyában jártak; egyre rövidebb és szűkebb szoknyákban, mely térdig fölcsúszott, mikor fölszálltak a villanyosra.
Bizonnyal az Élet híres szomja volt ez, melyről akkortájt már lírai költők is kezdtek énekelni, s melynek csupán szimbóluma a Nő csókjának szomja; de ez a testi szomj is gyötörte Imrust.
A lélek magányának testvére a Test egyedülsége, ezer nyüzsgő és ingerlő test között, kivált ha a magára maradt test ébredt fantáziájú ifjúé, s nemzedékek elfojtott tüzet örökölte.
Imrus egyedül kínlódott kamaszágyán, e balkán Párizs titkos férgei közt, melyek vére színével nyüzsögtek falon és lepedőn, s fájó csípéseikkel elűzték az álmot, ami úgyis nehezen jött fölizgatott idegeire.
A szűk cselédszobában, mely most e halvány szobaúré volt, elviselhetetlen fojtott levegő terjengett.
S megtörtént ilyenkor, hogy a szomszéd konyhából különös lihegések nesze hallatszott át, a vulgáris szerelem halk és ütemes zenéje: mert a lakásadó asszony fia, egyéb "ifiurak" szokása szerint, bejárt éjjel a Marihoz .
Imrus undorodva s mégis fölzaklatott idegzettel kényszerült végighallgatni a buja kereskedősegéd és izzadt szolgálólány pásztorszimfóniáját, a vékony rabicfalon keresztül; undor és zaklattság, ennyi jutott hozzá a nagyvárosi éjek gyönyöreiből.
Noha vulgáris szerelem bizonnyal jutott volna Imrusnak is, legelső lépésre: de hogyan tudta volna ezt a lépést megtenni?
Legrégibb pesti estjei egyikén, az egyetem körüli sikátorok közt, hol nemcsak könyvtár van, megállította egy nő az utcasarkon, halk szavakkal, miket nem mindjárt értett meg.
Imrusban e váratlan megszólításra, a szolgálatkész Don Quijote ébredt föl, vélvén, hogy talán holmi útbaigazítást vagy segítséget kér az ismeretlen hölgy.
- Parancsol? - kérdezte, kissé mégis tájékozatlanul, mire a nő, nem szokva hasonló udvariassághoz, szinte félénken ismételte szerény, de szemérmetlen meghívását:
- Jöjjön be hozzám, pubi!
Imrus alig akarta megérteni, s végre is, készületlen zavarában, nem tudott okosabbat, mint hogy udvarias bocsánatkéréssel hárította el a meghívást, s már iramodott is tova, vörösen, azonnal érezve, hogy nevetséges módon viselkedett s csak utólag eszmélve rá, milyen nő lehetett ez, s mi volt az értelme az egész különös epizódnak?
Ez az epizód hozzájárulva ahhoz a másikhoz, ami még a vonaton történt, félénkké tette Imrust még az ilyen "szegény teremtésekkel" szemben is, akiket különben nem szokás nagyon számba venni; s finom érzés, nemes érzékenység még vastagabbá falazták a falat, ami elzárta őt a világtól: Imrus egyedül volt, s mintegy a kirakat előtt, éhesen, egyformán távol mindattól, ami jóllakathatja a testet s a lelket.
De éhségének nemcsak ily pszichológiai okai voltak, hanem amaz ősmatéria hiánya is, melyből minden lesz, s mely nélkül, mint mondják, semmi sincs: a Pénzé.
A harminc forint szép pénz lehetett a Döme bácsi fiatal korában; de e megdrágult modern világban kevésnek bizonyult; Imrus azonban inkább meghalt volna, hogysem ezt anyjának elárulja: mert hisz erőszakkal maga harcolta ki, hogy Pestre jöhessen, s most felelősnek érezte magát, hogy pesti élete ne kerüljön többe, mint amennyit otthon előirányoztak.
Harminc forint azonban csakugyan kevés, ha bármily diákkocsmában ebédel, s még ha csak töpörtőt vacsorál is; noha Imrus kényszerű költségei koszton, kvártélyon és mosáson kívül legfeljebb csak a hazaírt levelek bélyegeinek árát foglalták magukban s még villamospénzt sem, mert mindig gyalog járt.
Egy kedvesebb falat vagy leszállított árú fürdőjegy már a "fényűzés " rovatába mentek: de Imrusnál más fényűzések voltak, szükségesebbek, szóról szóra , a kenyérnél.
Imrus nem testi étekre éhezett, s mennél távolabb volt ő maga az élettől, annál mohóbban vágyott szívni mindenképp a világ életét, úgy, amint álmodta, s ahogy e modern kultúra elé vetíthette, könyvben, képben és színházban .
Hiszen csak ebben élt!
Hisz ez az egyetlen élet volt számára!
S nem volt -e költő : azaz a Kor hivatott nézője s élője?
A Város tengere alá süllyedve, szüksége volt , mint búvárhajónak, sötét-magába vetni folytonosan a csillogó felszín messze ezer képét.
Ez mégis az Élet szava volt benne, egy megsötétített, de elnyomhatatlan fiatal életé.
A Matematika azonban erősebb az Életnél, mint a csont a húsnál; az pedig pontosan kiszámította, hogy minden színház, még a kakasülőn is, egy ebédbe kerül, és minden modern könyv, bár a legrosszabb olcsó kiadásban, ennyi meg ennyi vacsorába ; s így minden új képkiállítás is megszabott hosszúságú koplalást jelent.
Test és lélek újmódi küzdelme volt ez, amiben sokszor a test húzta a rövidebbet: mert Imrus képes volt egész nap egy "filozopterkifli" mellett böjtölni, a ligetben elsétálva az ebédidőt, csakhogy este színházba mehessen, vagy megvehessen egy könyvet, amit a kirakatban látott; sőt egyszer egy egész hétig nem evett mást , mint a hazulról kapott málnalekvárt, kenyérrel.
Nem kényes gyomornak való diéta, s bizonyos, hogy Imrus azontúl holta napjáig utálta a málnalekvárt: mégis ez a sanyargatás, mint a régi önostorozóké, valóságos táplálék volt a léleknek, amely talán éhen halt volna ily éhezés nélkül.
Ama málnalekvárban bizonnyal ismét volt valami eposzi: mert nem csupán Imrus koplalt az időben a " kultúráért" e "tudomány nélkül való" nép fiatalsága közt.
De micsoda "modern kultúra" volt az, amit e ponyvává csonkított olcsóságú, kikoplalt könyvek hozzátehettek a Kézikönyvtár tanári salabaktereihez?
Schapringer más "modern kultúra" álmait nyitotta Imrus előtt.
S egyáltalán, mi a kultúra emberek nélkül , társas és kulturált Élet nélkül?
Imrus összeszűkülni érezte életét, leszállni és megsötétedni, éppen mikor kinyílt volna.
8
S avval sem lett derűsebb és tágabb, hogy később, az eredeti terv szerint , csakugyan Jozsóékhoz költözött; ez ugyan csak pár hónap múlva történt, mikor Emma gyermeke, egy kisleány, megszületett, mert addig Emma Gádoroson maradt, s Jozsó szalmaözvegyként lézengett a naftalinos lakás rendetlenségében, még cipőjét is maga suvikszolta.
Amint Emma megérkezett, s kissé rendet csinált, átadott egy szobát Imrusnak, mely éppen olyan volt, mint eddigi szobája a zsidóknál, ti. konyhából nyíló cselédszoba, s a bútorzat se különb.
Imrus annyira elvadult már az emberektől, hogy a saját nagybátyjához is csak külön hívásra ment be; ha vendégek voltak, lehetőleg elmenekült; s alig szánta rá magát, átmenni a konyhán, ha ott időzött Emma.
Emmát elfoglalta gyermeke és a háztartás: rég elmúlt már az apródi felolvasások ideje.
Imrus maga maradt.
Minthogy Jozsóéknál is csak lakást kapott koszt nélkül, az éhezések tovább folytak, azzal az obligációval súlyosbítva, hogy szigorúan eltitkolja őket: ami sokszor különös alakoskodást jelentett.
Milyen jó lett volna ebédidőben leheverni az ágyra s besötétíteni, mintha este volna!
De ilyenkor pontosan el kellett menni hazulról, hogy azt hihessék, ebédelni megy, s addig kószálni céltalan az utcákon, míg elég idő eltelt, s nem foghattak gyanút .
Jozsó néha megkérdezte:
- Kijössz a pénzedből?
- Ó, igen! - bizonykodott Imrus, s még némi álnok költségvetési vázlattal is támogatta állításait.
De jöttek már a téli hónapok, s az éhség mellé új ellenség szegődött: a hideg.
Imrus szobájában nem is volt kályha, s a konyhára nyíló ajtót makacsul vonakodott nyitva hagyni, hogy bemelegedhessen.
Pár napig fagyott is erősen, s az ablakon jégcsapok lógtak belülről.
- Nem fázol te itt? - kérdezte Jozsó, ha nagy néha benézett.
- Dehogyis! - tiltakozott Imrus, kétségbeesetten játszva a melegvérű ifjút.
- Aztán ha fáznál, begyere ám hozzánk! - visszhangzott a rokoni biztatás , nagylelkűen, de nem túlságosan unszolva; hisz Jozsóék is csak egy szobát fűtöttek , amelyben már egy kisebbik Emma is sírt, s ahova úgyis nagyon bekívánkozott egy harmadik, legöregebb Emma, amaz özvegy papné: micsoda jogon lehetne távol tartani az anyóst, ha az unokaöcs már nemcsak szobaúr, hanem családtag?
Imrus tehát maradt a hideg szobában, télikabátba burkolózva, s még olvasás közben is fel és alá járt, hogy meg ne fagyjon; tekintete minden fordulónál a jégcsapos ablakra esvén, mely a köves bérudvarra nézett.
Éhezett és fázott; de annál mohóbban szítta a részegséget könyveiből, s ha nem bírva már, kirohant az utcára , hogy a Gyorsaság melegével s a Változás enyhével könnyítsen magán, és úgy szaladt át a sivár proletárnegyed hangulattalan utcáin - mert a takarékos Jozsó az olcsóbb külvárosban lakott -, mintha nem is céltalanul járna, hanem valami sürgős dolog után: mégsem érezte magát egynek a nyomorult, szegény és szomorú népből, mely e sivatag utcák házainak szűk skatulyáiban élt, hanem idegennek, úrnak és nézőnek tudta köztük magát, aki talán vigaszt és enyhülést nyújthat - mert nem ez a Költő hivatása? -, de egyébként magasan, mint egy torony, áll a város fölött, amelybe úgy jött, mint egy Ismeretlen Hódító, s amelynek pompás palotái és sötét nyomora neki egyformán csak látvány és tanulság.
9
Gittát az egész idő alatt alig néhányszor látta Imrus, messziről, az egyetem folyosóján.
A nőhallgatók abban az időben még többnyire külön és csoportosan jártak a Tudomány házában, mint egy betévedt s kissé riadt falka, legfellebb néhány udvarlóval körülvéve, akik igen gyakran jogászok voltak, s egyenest valamely leányismerősük kedvéért jöttek át a felsőbb emeletekre, hol a lenézett filozopterek tanyáztak.
Maguk a szegény filozopterek, többnyire nyomorult tanítók fiai, kik máris önállóan keresték kenyerüket, naphosszanti fárasztó leckeadással , nemigen termettek udvarlásra; közülük inkább csak bizonyos elit-tel - akik a tanárok bizalmasai voltak, s a litografált jegyzeteket készítették - iparkodtak a lányok, érdekből jóban lenni.
Imrus nem sorozta magát a szegény átlaghoz; ő itt is úr volt, hisz a tudomány szeretete s nem a tanári pálya kenyérígérete vonzotta őt a bölcseleti karra; leckéket sem adott, inkább koplalt, mert sajnálta szabadságát és termékenyítő unalmát, s restellt is utánajárni vagy a segélyegylethez fordulni, hogy tanítványt kapjon .
Imrus magasan fölöttük érezte magát a sváb és zsidó kántorfiúknak, akik számára a tanári pálya már magas társadalmi emelkedés volt; de még jobban megvetette a törtető és udvarló elit-et, akinek csoportjától önkéntelen visszahúzódott.
De különben Imrus itt is magányos vad volt, félénken elvonulva mindenünnen, ahol a " társaság" formáit és kötelességeit szimatolta; tehát különösen, ahol Nőkkel találkozhatott.
Mint póriasan mondják, az éhes disznó makkal álmodik, s Imrus bizonnyal sokat álmodott ez időben nőkről: épp azért lett talán elfogult, már megpillantva is őket, mint koplaló szegény a Pénz láttára.
Hova tűnt az idő, mikor oly fölényes tudott lenni Noémivel?
Noémi vásott és komolyság nélküli gyermek volt: de ezek a lányok itt már: társaság, ifjú, de felnőtt és udvarlóktól is körülvett hölgytársaság, amilyen elül Imrus otthon is bújt volna.
Gitta lehetett a művelt jó barát Gádoroson: itt ő is ennek a társaságnak tagja volt, csupa ismeretlen s mindenféle szemináriumokban bennfentes fiúk és lányok közt, s mindenképp nagyon távol Imrustól, a jámbor "gólyától ".
Ha néha találkoztak, Gitta felülről kezelte Imrust, s nem sokat látszott törődni vele.
- Mit csinál Noémi? - kérdezte a fiú.
- Tudom is én! - felelt megvetően Gitta.
- Alig szoktam látni drága húgocskámat .
How do you do, Mr. Horváth - nyújtotta már kezét egy szembejövő tudós ifjúnak, s Imrus sietett elpárologni.
Gitta többnyire csoportban járt, s Imrus kikerülte a csoportot, hogy köszönni se kelljen.
Noha most, a Zord Tél beálltával, gyakran ácsorgott az Egyetem folyosóján ő is .
Bizonnyal egyetlen módszer volt: egész napra elmenni hazulról, nehogy Jozsóék felfedezzék a titkot, melyet bajos lett volna végletekig tagadni: hogy FÁZIK!
De hát hol töltse el az egész hosszú napot?
A Könyvtár, máskor jóformán üres, most percek alatt megtelt, kivált délután, a melegedni vágyó, szegény diáknéppel, s Imrusnak nem volt ínyére sort állni a helyért, hogy talán, mint a többiek, valami ürügykönyvön bóbiskolva, szenderegjen a tejfehér gázfény alatt: mert a saját könyveit nem volt szabad az olvasóterembe bevinni.
Inkább az Egyetemet kereste föl, nem a tantermeket, csak a folyosót, ahol ha ülőhely nem is volt, legalább nem fázott, s nagy ablakok alatti fűtőszekrényekre támaszkodva, azt olvashatta egész délután, ami neki tetszett.
Az egyetemen élet volt késő estig, s ha megunta magát , bement valamely órára, mintegy színház gyanánt, szeszélyesen, szanszkrit nyelvészetre, logikára vagy középkori irodalomra.
Imrust minden érdekelte, talán csak az nem, amire be volt iratkozva; s így ugrált könyvről könyvre s óráról órára, mintegy zsombékról zsombékra az Emberi Szellem óriás ingoványán, korokon és tudományokon át: ezek a délutánok mégis kiengesztelték sorsával.
A folyosó alakjait lassanként mind ismerte már, noha csak látásból; lopva föl-fölpillantott könyvéből, s érdeklődéssel vizsgálgatta őket, köztük Gittát is , ki olykor egészen közel ment el hozzá, anélkül hogy rátekintett volna az ablakfülkébe húzódó könyvmolyra.
Gitta mindig sebbel-lobbal és fölhangolva jött , élénk és hangos vitákba merülve, mintegy elemében, magas és szellemi témákról : művelt fiúkkal peripatetikus izgalomban járva föl s alá; szájából, amint elment mellette, egy-egy idegen és tudós szó feccsent Imrus felé, s hóna alatt akkortájt folyton angol könyveket hordozott.
Imrust főleg az angol könyvek szégyenítették meg: mert, lelkes feminista, szívesen vezette volna a Nőt a Tudás legmagasabb ormára, de úgy, hogy akkor is ő járjon elül!
Imrusra újabb koplalás várt: mert angol szótárt vett és egy mákszembetűs olcsó Shakespeare-t , hogy ne legyen Gittának több kamrához kulcsa a Szellem kincsesházában, mint neki.
E titkos és gyermekes vetélkedés képes volt betölteni üres napjait.
Immár végéhez közeledett a félév, és folytak a kollokviumok, nem okozva nagy gondot Imrusnak: mert ezek alig voltak komolyak, s vizsga nem esett az első évre .
Sok kifogást lehet tenni felsőbb oktatásunk ellen: de ez években az Egyetem , akármily tréfásan hangzik is, éppen mulasztásaival szolgált kultúránknak, mely bizonnyal nem arra volt éhes, amit iskolás professzorok adni tudtak.
Jobb, hogy időt és szabadságot hagytak, tanulni, legalább a legjobbaknak, túl a vizsgai szabályzaton, amit a fiatal lélek éhsége megkívánt, amely újra Nyugat felé tárta kelyhét, fényért, mint annyiszor, Apáczai János vagy talán már Szent István óta .
Különös virág ez a Magyar Kultúra, mely időnként mindig becsukja magát, s aztán , bimbóiban, mintegy forradalommal, megnyitja újra.
Az idők szimbólum rangjára emelték az Imrus angol szótárát s könyveit, melyek büszkén hevertek mellette a padon, mialatt, különös ténykedéssel, egy gondosan behajtott üres ívpapírra ráírta kívülről:
Kollokviumi dolgozat méltóságos X. Y. egyetemi tanár úr kollégiumára.
Beadja: Sátordy Imre, 1. éves bölcsészethallgató .
Belülről a papír úgy maradt, szűztisztán, ahogy a papírgyárból kikerült: ennyiből állt a kollokválás.
A tanár famulusa összeszedte az üres árkusokat, s másnap ott tornyosodtak azok, két oszlopban, a szeminárium íróasztalán, mely körül kétszáz diák tolongott indexével, az ajtóig s azon túl, végig a folyosón, amennyi a tanterembe be se fért volna.
- Önt nemigen látom az óráimon - mondja a tanár találomra az egyiknek.
- De, méltóságos uram, én minden órán jelen voltam, mint nagy gonddal készült dolgozatom bizonyítja!
- S már zörög a lajstrom a famulus kezében, hol amaz üres papírlapok beadóinak neve áll.
A méltóságos olykor megpróbálja:
- Nem írhatok jelest: nem sikerült!
- Ám erre méltatlankodó szónoklat következik, s a princeps philologorum [ 44] kétségbeesetten fakad ki: - De hát mindenkinek csak nem írhatok jelest!
Mégis azt ír.
Imrus valósággal megsajnálja ezt az embert, s amint közelebb és közelebb jött a sorban, lámpaláza támadt, elejtette az Ifjú Huncutság fegyvereit: szíve dobogott , és védtelenül állt a tanár kalamusa előtt, aki észrevette zavarát, s új kísérletre bátorodott.
- Sátordy Imre: nem sikerült, nem adhatok jelest - mondta sajnálkozó hangon.
Imrus indexét tartva pajzsul, hallgatott: noha erre a jelesre okvetlen szüksége volt a tandíjmentességhez.
Imrus egy percig tragikus helyzetben érezte magát: mert nem volt -e kötelessége megszerezni a tandíjmentességet, az otthoniak iránt, akiktől kiharcolta, hogy Pestre jöhessen?
Igen, de nem hitvány csalással, mint a többiek!
A tanár, akit megzavart a váratlan hallgatás, famulusára nézett, de az nem ismerte Imrust, s így nem emelt szót a védelmére.
Azonban más segítség érkezett; mert egy vörös hajú zsidó fiú, ki Imrus mellett állt, hirtelen megszólalt:
- De méltóságos úr, Sátordy kolléga igen komoly fiatalember, aki Shakespeare-t olvassa eredetiben.
Tessék csak nézni, méltóságos úr - s mutatott az Imrus hóna alá, ahol Shakespeare mellett Baudelaire s még egy egész sereg francia és angol könyv lapult.
- De csak nem írhatok mindenkinek jelest - sopánkodott a gyermekes gyöngeségű öreg tudós refrénszerűen, holott már írta is.
Imrus együtt ment ki szabadítójával a folyosóra, s illőnek gondolta, köszönetet mondani közbelépéséért.
- Szót sem érdemel: csak természetes, hogy a modern és művelt emberek összetartsanak.
Az ostobaságnak ebben a tengerében, ahol csupa analfabéták boldogulnak ...!
Imrus nem annyira az ostobaságról és műveletlenségről panaszkodott, hanem Miska valódi fiaként, az égbekiáltó igazságtalanságról és arról a lehetetlen állapotról , hogy a Tudomány érdemjegyeit nyílt és szemérmetlen csalással kell megszerezni még a becsületeseknek is.
- Úgy van: korrupció az egész vonalon! - felelt az új ismerős.
- Mit láthatnak itt ezek! - intett néhány fekete ruhás japán vendég felé, akiket egy tanársegéd kalauzolt a folyosókon, s akik egyenest Tokióból jöttek, tanulmányozni a magyar egyetemet.
- S azt hiszi, kolléga úr, csak az egyetemen van ez így? - folytatta.
- Így van ez a katedrákon és fórumokon, iskolában és életben egyformán; és én azt mondom: a kettő összefügg.
A műveletlenség magával hozza a korrupciót, mint ahogy a felvilágosodás megszünteti.
De hát képzelhető itt felvilágosodás?
Tudja, hány percent analfabéta van Magyarországon?
Tudja, mennyit költünk évenként iskolára ?
És mennyit hadseregre?
- Osztrák hadseregre! - kontrázott Imrus, kissé a Döme bácsi szellemében.
- Osztrák vagy nem osztrák: mindenképp a barbár tömeggyilkolás eszköze.
- Imrus , Tolsztoj ifjú olvasója, lelkesen helyeselt.
- Az én számomra teljesen mindegy , osztrák -e vagy magyar?
- Imrus már ezer mérföldnyire volt Döme bácsitól.
- Azt olvastam valahol: A kard emberölő szerszám marad, akármilyen színű bojtot tegyünk is rá.
- Gyönyörű gondolat!
- Igen: építsenek iskolát, kórházat, adjanak kenyeret és jogot a népnek , teremtsenek kultúrát, de erre persze senkinek sincs gondja.
- Nálunk minden csak a politika - visszhangozta Imrus.
- Úgy van: még az egyetemen is politizálnak.
Azt hiszik, ha egypárat ordítoznak , tüntetnek, kiakasztanak egy keresztet, avval megmentik a hazát.
Persze, ők rettenetes kultúrátlanságukban nem tudják, hogy a középkort nem lehet visszacsinálni.
Látja, kolléga úr, én zsidó ember vagyok, mindazáltal tisztelem a keresztet: de a kereszt nem a tudatlanságnak és gyűlöletnek, hanem a krisztusi szeretetnek és haladásnak jelvénye, ugyebár?
Imrus el volt ragadtatva ettől a felfogástól.
A reakciós tüntetőket és ordítozókat ő is teljes szívéből megvetette, és ostoba heccelődőknek tartotta.
- Látja, kolléga úr - mondta a zsidó fiú -, talán csodálkozni fog, de higgye el , egyetlen politikai pártnak van jogosultsága a huszadik században, és ez a szociáldemokrata.
Krisztus ha ma élne, maga is szocialista volna.
Imrus nem csodálkozott.
Imrus természetesnek találta, hogy minden igaz és művelt ember szocialista.
- Sajnos, ez a minden csak keveset jelent, s a tér a butáké...
- Ne higgye, kolléga úr.
Vagyunk egypáran.
És mindig többen leszünk.
La vérité en marche ...
[ 45 ]
A zsidó fiú messiásra váró optimizmussal lengette meg füzeteit, mintha azokkal intene a Jövő felé.
Imrus azonban hivatkozott a magyar intelligencia hihetetlen elmaradottságára.
A magyar diplomás ember, hivatalnok, egész életében megvan anélkül, hogy egy könyvet vásárolna, vagy olvasna mást és máskor, mint legkétségbeesettebb unalmában egy-egy "átkozottul érdekfeszítő" regényt.
Sőt maguk az írók is - tessék megnézni az irodalmat!
- Pósa bácsik és Szabolcska Mihályok!
Azt hiszem, nálunk hiába is születne nagy költő: a lapok a priori elzárkóznának minden modernebb és filozofikusabb lélegzettől.
- Saját magunknak kellene lapot indítanunk.
Már van is róla szó.
Remélem , számíthatunk kolléga úrra is.
- Természetesen, de...
- Imrus fülig pirult a büszkeségtől és szerénységtől, mikor arról volt szó, hogy egy lapnál őrá számíthatnak.
- Honnan tudja, kolléga úr, hogy én egyáltalán ...?
- Ó!
Kolléga úr modern és művelt ember, akit semmi esetre sem nélkülözhetünk.
Nem vagyunk olyan sokan, hogy össze ne tartanánk.
Engedje meg, hogy bemutassam magam .
Rosenberg vagyok.
- Sátordy vagyok.
- S a két ősi, keleti fajta ivadéka, a zsidó és a magyar , lelkesedve s csillogó szemekkel fogott kezet, a jövő és a kultúra nevében.
10
Imrus először életében érzett olyasvalamit, amit barátságnak lehetne nevezni.
Az egyáltalában nem bántotta, hogy új barátja zsidó volt, és olyan nevet viselt, mint " Rosenberg ".
Sőt ez a dolognak csak új, pikáns színt adott: hogy a legjobb barátja Rosenberg legyen, ebben volt valami lázadásszerű.
Imrus a lázadások korában élt , mely egyszersmind a forróságok kora.
Barátsága valami tiltott szerelemhez hasonlított.
Ha egyedül volt a folyosón, akaratlanul minduntalan arra a pontra fordult tekintete, ahol a lépcsőházba torkollik, s valóságos boldog izgalomba jött, ha föltűnt a Rosenberg intelligens, kissé meghajlott alakja, különös, ideges járásával.
Imrus eddigi barátai a könyvek voltak, s egy ember barátsága mindig több, mint egy könyvé, akárki legyen is.
Rosenberg azonban nem is volt akárki : valóban eszes és derék fiú volt, tele fajának nyugtalan ideálizmusával, erős ösztönnel a kultúra iránt s azzal a gondolkozásbeli szabadsággal, melyet keresztény ember nálunk ritkán ér el.
Imrus a fiatal kor túlzásával szinte megvetette ez időben a keresztényeket: hisz csak össze kellett hasonlítani a Schapringer műveltségét valamely keresztény ismerősével.
Nem csoda, ha zsidók között talált barátokat.
- Különös - mondta -, a földijeimmel, a sóti és gádorosi fiúkkal, akikhez semmi szellemi kapocs nem fűz, gyerekkorom óta tegeződöm - és mi magázzuk egymást!
- A dzsentrik mind tegeződnek - felelt megvetőleg Rosenberg, s tovább magázták egymást, ami a külszín megvetését jelentette.
Imrus ez időben nagy megvetője volt a külszínnek, s amint hazament szünidőre, anyját és övéit több ízben szinte megbotránkoztatta.
- Miért van itt mindenhol i-vel írva a neved? - kérdezte Cenci, okuláréját igazgatva, amint a fiú indexét s más egyetemi írásait megbámulták.
- A keresztlevelemet véletlenül úgy állította ki valami buta pap, és a többi okmányt mind az után írták.
- De hát mért nem kértél új keresztlevelet?
Azonnal küldtünk volna...
- Már késő lett volna.
De különben is: nem mindegy az, i vagy y?
Okos ember nem ad arra semmit!
Jókai is lemondott az y-ról...
Cenci helytelenítően csóválta a fejét.
- Apád nevét meg kell becsülnöd.
Hasznodra is lehet az életben, ha becsületes, úri magyar neved van.
- Á, api sem sokat törődött ilyennel.
Sőt mindig arra tanított, hogy nem szabad ilyennel törődni.
Az ember a maga erejéből legyen valami, ne az apja érdeméből !
Api nagyon felvilágosodott gondolkozású volt.
- De ha i-vel írod a neved, azt fogják hinni, hogy valami zsidó vagy - szólt közbe most Jolán.
Borzas üstök, villogó szem és éles hang feleltek: mert édes ifjonta hökkenteni a nyárspolgárokat, s famíliánk szörnyülködő asszonyait.
Imrus kijelentette, hogy büszke lesz rá, ha zsidónak nézik, aminthogy nem is barátkozik mással, csak zsidóval, mert a keresztények és " úrifiúk" mind ostobák és kultúrátlanok.
- Gyerekes beszédek!
- Cenci már kopogott is ki a szobából, bottal és facipőben , mert nagy sár volt odakünn, s nem törődve tovább Imrus handabandájával: - Majd megjön az esze!
- Imrus azonban tovább csillogtatta perverz filoszemitizmusát , melyben talán apjával való vitái, a csörge-tói séták hangulata ébredt újra:
- Legjobb barátomat Rosenbergnek hívják! - és már elmondta, hány nyelvet ért ez a Rosenberg, s egyáltalán milyen zseniális fiú, mire Nelli, talán Gyulára gondolva , ki szintén zseniális, és a rettenetes bábeli Budapestre, örökös aggodalmában fölsóhajtott:
- Csak jó ember legyen az a te barátod!
Imrus azonban úgy vélekedett, hogy jóság és okosság együtt jár; már diákkorában azt tapasztalta, hogy legtudósabb tanárai voltak egyúttal a legigazságosabbak, míg a kegyetlenek és szeszélyesek éppen azok, akiknek látkörük és tudományuk is csekélyebb.
Az inkvizíció, a vallási kegyetlenségek nem korlátoltságból és tudatlanságból eredtek -e?
Imrus hitt az emberi természet született jóságában és nemességében.
Haragot, kicsinyes perlekedést ő is látott maga körül.
Jolán és Jozsó közt például állandó volt ez, mióta Emma oly hosszú ideig vette igénybe anyósa házának vendégszeretetét, hogy Jolán, mint maga mondta, "majd beleszakadt a kiszolgálásba ".
Minden hordó bor, amit Jozsóéknak küldtek, jelenet oka lett .
Ilyenkor Imrus naivul azt gondolta magában: ha Jolán és Jozsó a Nagy Szellemek és Magas Műveltség világában élnének, mint ő vagy Rosenberg, ilyesmi bizonnyal nem lehetne közöttük.
De sőt anyja se lenne szerencsétlen, és például Hintásst sem átkoznák, ha mindenki a Rosenberg elveit vallaná.
Imrus, mint barátja, a társadalmi bajokat is így gondolta megoldhatóknak, a fölvilágosodás terjesztésével, s a legelső szép napon kisétálva a szőlőbe, úgy járt a Szurdik nyomorult barlanglakásai közt, melyek még a filoxéra esztendeje óta füstöltek a földből, s árasztották a Szegénység szagát, mint egy ifjú megváltó, ki a Tudás írját hordja magával, mely minden embert gazdaggá és jóvá tesz.
Imrus Szókratész tanítványa volt, ki az erényt is oktathatónak gondolta, s egyúttal az istentagadó Epikuroszé is, mert fölérve a hegyen és viharágyúig, verset írt erről a különös gépezetről, melyet az ember az Ég ellen fordít, hogy elhajtsa a földről a felhőket.
S noha a valóságos viharágyú már évek óta használatlanul állt - mert nem is használt semmit -, Imrus lelkében annál hangosabban zengett egy szimbolikus Viharágyú minden istenek és babonák ellen!
S Imrus szánakozva és fölszabadultan gondolt a Túlvilág rettenetes félelmeire , amiket kisdiák korában átélt: ugyanaz a félelem volt ez, amiről Epikurosz és Lucretius zengett.
Imrus lázadó volt, s papi nevelése csak egy okkal több arra , hogy a Szabad Gondolat zászlaja alá szegődjön: noha az Egyetemen ez időben más zászlókat is tűztek ki.
Egy új "ellenreformáció" - ezúttal nem a protestánsok ellen - kezdődött e lélektelenné vált liberális Magyarországon, régi jezsuita módszer szerint most az ifjúságnál, melynek márciusi jelszavai szintén épp eléggé lélektelenek voltak már.
Bizonyos, hogy a politika helyét világnézet kezdte elfoglalni, s Imrus teljes szívvel állt a mellé a világnézet mellé, melynek legkevesebb köze volt a Múlthoz s legtöbb a logikai Igazsághoz.
Imrus el sem képzelhette, hogy művelt ember jóhiszeműleg más oldalra álljon: s csakugyan, a reakció nem az ostobák és stréberek vallása -e, s ha már szakítottunk gyermeki hitünkkel, hogy a tiszteletlen Tudomány katonái legyünk, nem bátorság és becsület dolga -e levonni szakításunk minden konzekvenciáját?
- Vagyunk egypáran - mondta Rosenberg, és csakugyan voltak egypáran, akiket Imrus is hamar megismert: csupa kis szocialisták, anarchisták és nihilisták , nietzscheánusok és tolsztojánusok vagy olyan kereszténység keresztényjei, amit egy vallás papja sem fogadott volna el: hónaponként cserélve világnézetüket s kiélve azt végtelen vitákban; de valamennyit összekapcsolta ugyanaz a szomj, mely Imrusban is égett, ugyanaz a megvetés elernyedt, szomorú környezetük ellen , ugyanaz a mohó vágy a modern Nyugat nagyszerű szellemi élményei felé.
Pesszimisták és optimisták voltak: de a pesszimisták tettre vágyók, és az optimisták is elégedetlenek.
Hazafiatlanok voltak hazafiságból és vallástalanok kielégítetlen vallásos éhségből.
Semmi sem érdekelte őket, csak szellemi dolgok.
Többnyire borzasak voltak, vadak és elhanyagolt külsejűek; hangos beszédben jártak az utcákon, óraszám, céltalan vagy elkísérve és visszakísérve egymást, hogy a vita meg ne szakadjon; úgyhogy Jozsó egy nap véletlenül megpillantva őket, este csúfolódva azt mondta Imrusnak:
- Micsoda pájeszes zsidókkal jártál te ma délben a Körúton?
- Zsidók csakugyan sokan voltak köztük.
Zsidóknak bizonnyal könnyebben esik a fölszabadult ideálizmus; de keresztényben nagyobb diadalt és erőt jelent, s keresztények és zsidók testvérek voltak itt, valami szabadkőműves testvériségben, ahol a legkülönbözőbb rétegekből jött fiúk és lányok találkoztak mintegy az eszmék birodalmában - mert lányok is voltak közöttük, akikkel még Imrus is zsén nélkül vitatkozott a feminizmusról és a szabad szerelemről vagy Weiningerről és Strindbergről.
A vitatkozók akadémikusan lebegtek a téma fölött, mintha nem is hozzájuk hasonló lények szerelméről és problémáiról volna szó.
Imrus csodálkozva fedezte föl, hogy Gitta is e különös testvériséghez tartozik, és a Gitta társasága, amely annyira imponált neki, részben ugyan valóban a tanárok körül settenkedő törtetőkből, de részben éppoly szomjas kis intellectuel-ekből állt, mint maga: mert Gitta ambíciója okosan minden irányban körülnézett.
Imrus most gyakrabban összejött Gittával, s immár nem jelentéktelen gólya-ként, hanem bizonyos presztízzsel övezten, amit a zsidó fiúk csináltak neki, kiknek imponált nemcsak keresztény úri volta, hanem tudása és olvasottsága is: mert Imrus már angolul is jól olvasott , sőt Rosenberg hatása alatt, aki rajongott a természettudományos műveltségért , matematikai és fizikai tanulmányokba fogott, s egyáltalán mohó magányában oly sokoldalú ismereteket szerzett magának, melyek mellett még a Gitta ismeretei is elhalványultak.
Mert Gitta inkább tájékozott volt, mint alapos, s a könyveket , amikről beszélt, gyakran végig sem olvasta.
11
Olvasni és fölszívni a messzi világot s a Kor minden gondolatát, bizonnyal természetes vágya az ifjúnak, de ezek az ifjak mégsem voltak könyvmolyok, s a Könyv ki nem elégíthette őket.
Ők a márciusi ifjak tettre vágyó utódai voltak, s talán sohasem volt oly szükség a tettre, mint az ő korukban: de hát micsoda tettről lehetett itt szó?
Brutus ölt, és Petőfi szavalt: de mi mindent kellett volna itt megölni és hány fülbe szavalni! ám hogyan?
A levegőt kellett volna megölni s a láthatatlanoknak szavalni!
Új magyar kultúrát kellett csinálni , képekkel, szavakkal, élményekkel tölteni be az ernyedt országot, harccal talán ...
Mily kevés volt itt verseket írni az íróasztalfiók számára, önképzőkörszerű , furcsa kis társaságokat alapítani, egymás között vitázni a szocializmusról s legfeljebb még eljárni együtt a népgyűlésekre, megrészegedni a vörös lobogóktól !
Május elsején végigmentek a tüntető körmenettel Budapest utcáin, s Imrus szívdobogva gondolt rá: ha Jozsó meglátná!
Egy este meg, Rosenberg valami szocialista ismerőse révén, előadást tartottak a Fehérneműtisztítók Szakszervezetében: Imrus Ruskinről, Rosenberg pedig Darwinról és Haeckelről.
A munkások és munkásnők szájtátva figyelték a tudós szavakat, sőt bizonyos áhítattal, ami Imrust különös összehasonlításra ingerelte : mert melyik törvényszéki bíró hallgatna végig egy előadást Ruskinről?
Kultúrára éhes tömegek voltak itt, s Imrus lelkesedett is: mégis kissé idegenül érezte magát, s amint vége volt az előadásnak, összeszedte könyveit, és hazament, ami csak emelte szigorú tekintélyét, tudós hírnevét, mely már nagyra nőtt barátai fantáziájában.
Rosenberg ott maradt, szóba állt az érdeklődőkkel, felelt a kérdésekre; de őt sem elégítette ki ez a szereplés: ambíciója magasabbra vágyott .
Mindig többször és többször szóba került a LAP, egy irodalmi folyóirat, melyet igazán meg kell már csinálni, s melynek Imrus lett volna a szerkesztője.
Már összejöveteleket is tartottak,- melyeken a lap irányát, elveit beszélték meg s főleg azt, kiket kérjenek föl a közreműködésre?
Elhatározták, hogy nem kötik magukat politikához, világnézethez, hanem a vélemények szabad tisztázását óhajtják hasábjaikon.
- Mindenki azt írja, amit akar!
Egy egész délutánt vitatkoztak a címről, késő estig.
Az egyik ezt indítványozta:
A TŰZ!
a másik ezt:
JÖVŐ
Ezeken a tanácskozásokon Gitta is részt vett, aki sok praktikus tanáccsal szolgált: ő szoros tudományos rovatot akart, s az volt az ötlete, hogy egy és ugyanazt a témát több cikk világítsa meg különböző szempontokból: például az egyik a történelmi materializmus, másik a szellemtudományok szempontjából.
Gitta embereket is hozott, többek közt egy olyant is, aki ellen Rosenberg komoly kifogást emelt: mert nem volt eléggé szabad gondolkozású, hanem elfogult s reakciós véleményeket vallott.
Imrus azonban azon a nézeten volt, hogy példát kell adniok az igazi liberalizmusra, s ha már így tűzték ki elvül, minden irányt el kell fogadni, természetesen szigorú szerkesztői bírálat után.
Ennyiben maradtak, és Rosenberg már kijelentette, hogy tulajdonképpen minden elő van készítve a laphoz, csak még pénz hiányzik.
Ez azonban nem okozhatott komoly nehézséget, hisz manapság néhány jó hirdetés biztosítja a lap megélhetését, s volt egy kollégájuk, valami üzletember fia, aki megígérte, hogy fog szerezni hirdetéseket.
- Ne törődjenek vele, hogyan? a fő, hogy meglegyen: ugyebár?
- És csak az első szám egyszer jelenjen meg: a többi magától jön.
Imrus nagy izgalomban érkezett haza, s ifjú mámorában meg nem állta, hogy Jozsónak - aki véletlenül bejött a szobájába, s könyvei között nézelődött - el ne dicsekedjék vele, mi készül?
Jozsó örökös csúfolódásai nagyon bántották Imrust : mert mennél többet tartunk magunkról, annál elkeserítőbb, ha otthon torzító tükör vár.
Jozsó oly tükröt tartott Imrus elé, melyből egy gyámolatlan filozopter nézett vissza, aki pajeszos zsidó gyerekekkel ácsorgott az utcán: s mindebben volt is valami igazság.
Mindenki annyi, amennyinek látják, s tükörénjeink éppúgy fájnak , mint a valóságos: ez a fájás tűrhetetlen is tud lenni.
Imrus a Szellem oly régióiban járt, melyekről Jozsó még nem is álmodott: de ugyan mit ér ez, ha csak " pajeszos zsidó gyerekek" tudnak róla?
Imrus, szakítván az ősi mesterséggel , türelmetlen dacot érzett, hogy büszkén léphessen a Család elé, melyet Jozsó reprezentált; de hát micsoda alapja volt a büszkeségre?
Talán kinyomtatott neve , egy új folyóirat hangos borítékján, mint valami zászlón, belekiált abba a megvető csöndbe, mely most lemosolyogja; mert mikor lesz hangos például a Jozsóé?
Mindezek hiú gondolatok voltak egy magasban járó ifjú prófétától; és meg is bűnhődtek, mert a beígért hirdetések embere láthatatlanná vált, s Imrusnak anélkül kellett hazautaznia, hogy a folyóirat ügyében pozitív dolog történt volna .
Rosenberg megígérte, hogy mihelyt lesz valami, értesíti, és Imrus dobogó szívvel nyitotta föl első levelét, mely valóságos csomag volt, de a tizenkét sűrűn beírt ívoldal mellől egy kis könyv esett ki, s a levélben szó sem volt a folyóiratról , hanem csupán erről a könyvről.
A könyv Ady Endre versfüzete volt, mely most került Rosenberg kezébe, aki sietett megküldeni barátjának, ama tizenkét oldal kritika kíséretében.
Imrus másik tizenkét oldallal felelt, megindítva egy irodalmi levelezést, mely, legalább terjedelemben, nem maradt a Kazinczyé mögött.
Az ívoldalak hosszúkás kutyanyelvekké változtak át, amilyeneket a nyomdákban használtak; s ebben talán szimbólum is rejlett, mert e leveleknek sok közük volt a nyomdafestékhez.
Még stílusuk is nyomdáért kiáltott, s mégis az ifjú élet szomja tört ki bennük.
Imrus beszámolt olvasmányairól, amik világnézeti változást jelentettek: mert Nietzschét olvasta, messze fejlődve a szocializmustól, úribb , művészibb hitvallás felé!
Az ifjú Übermensch levelei kézről kézre jártak Rosenberg barátai között, ki képes volt utolsó fillérét postára költeni, hogy elküldjön neki egy-egy kezébe akadt könyvet, melyről véleményét kívánta tudni.
Imrus meg jóformán e levelezésben élt, hajnalig írva csillagnéző szobájában s izgatottan várva a válaszokat: az otthoniak, mintha nem is léteztek volna számára.
Esemény nem történt egész nyáron: Döme betegeskedett, s Hintássék sem jöttek többé Gádorosra , mióta Juli néni meghalt a télen.
A legnagyobb esemény az volt, mikor egy reggel Rosenberg levele Sátordy Imre szerkesztő úrnak címezve érkezett meg: ezt legelőször Dodó vette észre, aki elfogta a postástól, és hangos csúfolódások közt adta át bátyjának:
- Szerkesztő úr!
Szerkesztő úr!
Imrus eleinte kellő flegmával iparkodott fogadni a csúfolódást, később már dühbe jött, sőt megfenyegette Dodót, hogy visszaveszi a flóbertet, mely még mindig nagy kegyben állt: de mind nem használt semmit, mert estére már az egész ház tudta , hogy Imrus "szerkesztő úr ", annyira, hogy Cenci meg is kérdezte:
- Ugyan hát miféle szerkesztő is vagy te?
- Nelli fejfájósan megvonaglott a szóra : a "szerkesztő" cím benne rossz emlékeket keltett.
- Csak valami bajod ne legyen! - mondta minden ok nélkül.
Nellinek sok gondot okoztak a fiai: Dodó is rossz bizonyítványt hozott haza, noha a tanár azt mondta , van esze.
Imrus azonban kénytelen-kelletlen mesélni kezdte a folyóirat tervét ; lassanként belemelegedett, s a végén gőgös lelkesültséggel, orákulumszerűen beszélt lapjáról, mint valami teljesen bizonyosról.
Holott az még távol állott a bizonyosságtól, mert a levél megint csak egy szerkesztőségi kérdést tárgyalt , beküldve egy most érkezett kéziratot, melynek erősen "erotikus" tartalma némi meggondolásra adhatott alkalmat.
Imrus azonban nem volt a meggondolások embere .
Elég az álszent irodalomból, mely meghamisítja az életet: minden szabad, s a művészetben nincs melléktekintet!
Nemsokára újabb levél érkezett, mely azt kérdezte: bevonják -e Ady Endrét a lapba?
Ugyanis Rosenbergnek volt egy újságíró ismerőse, aki ismerte Adyt, és szólhatott neki.
Imrus helyeselte, s nemsokára meg is kapta az értesítést, mely szerint Ady megígérte támogatását.
" Most már igazán minden megvan, csak a pénz hiányzik" - írta Rosenberg.
Még aznap azonban egy másik levél is jött, expressz, mintegy nyomát kergetve az elsőnek; s minthogy Gádoroson az expresszlevél nagy dolog volt, nemsokára az egész ház kérdésekkel ostromolta a "szerkesztő urat ".
Imrus affektált közönnyel felelt , mintha a legtermészetesebb dolgot újságolná; noha hangja reszketett a diadalmas izgalomtól: mert az történt, hogy a folyóiratra kiadó akadt, s megjelenése immár " anyagilag is" biztosítva volt.
A kiadó nevét azonban nem volt hajlandó elárulni , s a levelet egyébként is a leggondosabban rejtegette.
Ha Nelli látta volna ezt a levelet, bizonnyal halálos rémület futott volna át szívén: mert Rosenberg arról értesítette Imrust, hogy találkozott Hintáss Gittával, aki most érkezett vissza szeptember elsejére az internátusba, s olyan hírt mondott, mely őket közelről érinti: ugyanis Gitta apja, Hintáss ügyvéd, aki valamikor lapszerkesztő is volt, s nagyon érdeklődik a modern irodalom iránt, már régóta foglalkozik lapalapítási tervekkel, s megtudván az ő folyóiratuk dolgát , hajlandó azt kezébe venni, avval a hangsúlyozott kikötéssel, hogy valóban Sátordy Imre legyen a szerkesztő.
Imrust az utolsó pont nem tette büszkévé: inkább bizonyos kellemetlen érzést okozott neki, maga sem tudta, miért?
Tűnődött, vajon anyja megtudja -e valaha a dolgot?
De hát elvégre ez nem lehet szempont.
Hintáss kiváló, sőt zseniális ember, egy valóságos "nietzschei karakter ", mint Rosenberg , Gitta nyomán, írta: Imrus előre izgatott volt, hogy most megismeri.
Másnap új levél érkezett, melyet még nehezebb volt elrejteni a Família kíváncsisága elől, mert a borítékon a Gitta jellegzetes, férfias betűi voltak láthatók, melyeket Gádoroson is ismertek, úgyhogy Jolán megjegyzést is tett rá:
- No de ez a Gitta! fiatalemberekkel levelez!
Imrus rendkívüli haragra lobbant, előadást tartott a "modern nőről ", kijelentette , hogy Gitta munkatársa, és szerkesztőségi ügyben vált levelet vele, egyébként pedig kikérte magának:
- Senkinek semmi köze a levelezésemhez!
- S eltette a levelet tárcájába, a Noémi-féle "szerelmes levél" mellé, melyet már egy év óta hordozott magánál , úgyhogy ceruzával írt betűi majdnem annyira elfakultak, mint a Noémi emléke, akit azóta nem látott.
Ebédnél azonban különös kívánsággal állt elő: másnap Pestre akart utazni.
- De hiszen még tizenkettedikéig folynak a beíratások - mondta Jozsó, ki már Gádoroson volt -, addig ráérsz.
- Nekem föl kell mennem - makacskodott Imrus -, és ha másképp nem, eladom egypár könyvemet, és úgy megyek föl.
- Nem értelek - szólt Jozsó.
- Hányan vannak az egyetemen, valóságos mezei hadak, akik még az indexüket is mással íratják alá: te meg akkor is ott akarsz lenni, mikor nem muszáj.
- Én felnőtt egyetemi hallgató vagyok, és még pénzt se kérek - mondta Imrus.
- Ha kell, magam meg fogok élni Pesten.
Különben a Döme bácsi küldött a születésnapomra tíz forintot, avval is fölmegyek.
Végre is Cenci döntött, mint rendesen.
- Hagyjátok hát, ha mindenáron föl kell neki menni!
Az ő dolga.
- Zsidó gyerekekkel kell neki sétálni - élcelődött Jozsó, és kelletlenül nyújtotta át a pesti konyhakulcsot.
- Vigyázz ám, jól bezárd az ajtót, ha elmégy!
Imrus alig tudott hova lenni az izgalomtól.
Eszébe jutott diákkora, amikor Hintáss titkos ábrándjainak hőse volt; s homályos emlékeiből akarta rekonstruálni külsejét.
Csak arra emlékezett, hogy szép bajusza volt és csillogó szeme; aztán egyszerre Dodót kezdte nézni: váratlan felfedezésként rohanta meg a gondolat, hogy hiszen Dodó a Hintáss fia!
Ez kissé lehűtő gondolat volt , mert Dodót nem nagyon szerette: Dodó haszontalan kis csirkefogó volt, Dodó most is csúfolódott vele; mert csámpásan kezdett járni, és lehúzogatta a halántékára az üstökét, hogy egy pajeszes zsidó gyereket utánozzon.
- Hadd abba, mert elveszem a flóbertet! - ordított rá Imrus.
S már el is vette, de Dodó ráugrott, s erőszakkal akarta kezéből kicsavarni, mígnem a fegyver váratlanul elsült, s a golyó a plafonba fúródott.
Nellit annyira megrémítette az eset, hogy el sem akarta engedni Imrust.
Imrus azonban nem adott erre, s másnap már az Egyetemen járt, hol az első, akit meglátott, Gitta volt.
Elhatározták, hogy még azon este szerkesztőségi összejövetelt tartanak, s Gitta magára vállalta, hogy lehetőleg apját is elhozza.
12
És így lép Gyula újból a színre.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE