ELTE regénykorpusz

Amilyen szorgalmas látogatója volt tavaly télen Zoltán a társaságoknak, az idén épp annyira visszahuzódva élt.

Ennek pedig két oka volt.

Egyik az: hogy azok az uj és ismeretlen izgalmak, melyek a társasélet érintkezésében nyilvánulnak, először elragadták, de mivel mélyebben nem tudták lekötni, az első impulzus, amint egy tartalmas, komoly barátra talált, azonnal kilökte őt azokból az élvezetekből, melyekben igaz és benső gyönyörűséget , természetének és izlésének mélységénél fogva, soha sem talált.

A másik ok az volt, hogy Petrányival, akit megvetett s egy ismeretlen érzés folytán gyűlölt, nem akart találkozni.

A legutolsó időben már a kedélye sem arra való volt, hogy társaságba menjen.

Ideges és elkeseredett volt s utolsó látogatása óta még a beteg Dobót sem kereste föl.

Az a feneketlen nyomoruság, szerencsétlenség és a halál, mi ott lebegett Dobóék fölött , annyira leverte, hogy gunynak tartotta, hogy ő: az egészséges, gazdag, előkelő ember , aki semmit sem tehet értök, közéjük menjen.

Csak levélileg érintkezett Dobóval s a várakozás izgalmától, mig a fiatal tanár kinevezését várta, sürgette, kérte, maga is majdnem megbetegedett.

Páter Lőrinc mindent elkövetett, hogy veszedelmes kedélyállapotából kiragadja.

Nagy sétákat tettek, egy csomó könyvet rendelt, melyekből Zoltán egyet sem olvasott el , különböző társadalmi és politikai aktualitásokra hivta fel figyelmét, melyek közül Zoltánt egy sem érdekelte.

Az öreg Bolvánszky cikkei kötötték le először érdeklődését A különös paradoxonok s a keserü, szinte naiv kifakadások mellett az egykor tekintélyes, nem annyira nagy tudásu, mint inkább a helyzeteknek gyors felismerője s a szellemes diplomata gondolkozása nyilvánult meg.

Ezek a cikkek kissé felvillanyozták.

Vitatkozott felőlük páter Lőrinccel s hogy másokkal is beszélhessen róla, egy este fölment a kaszinóba.

Ott is, mindenütt a tagokkal tele termekben ezekről beszéltek, vitatkoztak, ezeken mosolyogtak s a benfentesek találgatták, hogy a szellemes és gunyos hasonlatok és megjegyzések Médát, vagy az öreg kegyelmest vallják-e mesterüknek?

Hárman: Zoltán, Borbély és Kund, egy asztal mellett vacsoráztak.

- Ugy látszik, - mosolygott Kund - hogy az öreg kegyelmes a borsón nem álmodik szépeket s az álmát vagy még korán, vagy már későn mondja el.

- Elmondani mindent lehet, - felelte Borbély, - csak az a kérdés, ki mondja el?

Ez például egy regényiró fantáziájának való théma és nem egy volt politikusnak .

Különben, - tette hozzá vállat vonva, - én nem értek a politikához.

Ennek a chargé d'affaires -je, - mosolygott Zoltánra nézve, - Bajnócy lesz.

Csak azon csodálkozom , hogy még nem kezdted meg politikai szereplésedet.

- Milyen irányban gondolod? - kérdezte Zoltán szórakozottan.

- Én egyelőre attachét s később nagykövetet látok benned.

- Mekkora tévedés! - intett Kund az osztrigabontó, különös formáju késével, melyet mindig magával hordott.

- Hogy lehet Zoltánban ilyen dróton táncoló figurákat látni?

Zoltán alig hallgatott oda, más egyéb kötötte le figyelmét.

Petrányi egy közeli asztal mellett beszélgetett egy társasággal.

Zoltán nem látta a Pápay premièreje óta s érezte, hogy vére a fejébe fut s legjobb szeretett volna felállni és elmenni, hogy megakadályozzon egy olyan jelenetet, mely érezte , elkerülhetetlen lesz, ha az az ember feléje közeledik.

S amit nem kivánt, megtörtént.

Petrányi feléjük jött, kezet fogott Borbélylyal, majd Zoltánnak nyujtotta a kezét , mire ez hidegen végigmérte s azután elforditotta a fejét.

Kinos csend következett.

A három férfi egymásra nézett s Petrányi rákvörös arccal , hangosan, hogy az egész teremben meghallották, felkiáltott:

- Mit jelent ez?

Minden szem feléjük fordult.

- Azt, - felelte Zoltán hidegen, - hogy nem óhajtok önnel kezet fogni.

Petrányi most elsápadt.

- Ha nem indokolja sértését, - mondta elfuladva a felindulástól, - megkorbácsolom!

Zoltán letette a villáját és megvetéssel mérte végig Petrányit.

- Vegye ugy, - mondta nyugodtan, de metszően, - hogy én ezt már megtettem önnel.

Egy olyan hitvány lélekrabló, becsület-uzsorás, mint ön, nem érdemel egyebet.

Senki sem értette, minek köszönheti Petrányi ezeket a cimeket, csak Kund értette el és csodálkozva nézett Zoltánra, mig hirtelen fölvetette magában a kérdést: az összes női nem érdekében provokálja Zoltán Petrányit, vagy csak egy miatt?

Nem értette, de azért tetszett neki a dolog,

- Maga egy ostoba tacskó, - kiáltotta dühösen Petrányi - és én meg fogom magát leckéztetni!

Kérlek benneteket, - fordult Kundhoz és Borbélyhoz, reszketve az izgatottságtól, - vállaljátok el a segédek funkcióját.

- Engem helyezz, kérlek, kivül minden szereplésen, - szólt Borbély kedvetlenül.

- Bajnócynak szintén vagyok olyan jó barátja, mint neked.

- Én pedig, - mondta Kund hidegen, - ha Zoltánnak is ugy tetszik, inkább az ő segédje leszek, mint a tied.

- Te veled is lesz még egy kis dolgom! - intett Petrányi szikrázó szemmel s ott hagyta őket.

Lux Terka

Amire születtünk : Regény

XII.

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Lux Terka

Amire születtünk : Regény

XII.