Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Komáromi János
Nagy leányka, kis legényke
Keletkezés ideje
1933
Fejezet
13
Bekezdés
1813
Mondat
3820
Szó
49837
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
XIII.
Hogy elröppent az a nyár!
Az utca porában futkostak ketten s építettek várat a porból, avagy - ha az édesanyjuk is otthon volt - Stefán Jancsiékhoz mentek át Péterkével.
Mert ezen a nyáron édesanyjuk a mezőn dolgozott túlnyomórészt, mialatt az apjuk valami nagy-nagy kastélyhoz fuvarozott téglát.
Messze-messze, Varannó fölött.
Annus néni többször írt azalatt Sanyinak, egy alkalommal a szépséges fényképét is megküldte neki.
Ezt a képet egy képes árjegyzékben helyezte el Sanyi és vigyázott rá, akár a saját szemére.
Legtöbbször azonban Péterkével voltak együtt, miután édesanyjuk késő délelőttönkint vállára tette a kapát s megindult ki, a mezőre.
Előbb azonban kioktatta Sanyit, hogy gyufával ne játszadozzanak, hogy a pitvarajtót csukják be, ha a szobában vannak ketten, de akkor is zárják be, ha az udvaron vagy a kert végében meghúzódó kis gyümölcsösben tartózkodnának.
Külön is lelkére kötötte Sanyinak a mama, mit egyenek majd ebédre s mielőtt távozott volna , minden alkalommal beszólt Párnahajnéhoz vagy a vén Tománéhoz, a Bacsik Mihály zsellérszomszéd anyósához, hogy koronként nézzenek át a két gyerekhez: nem történt -e valami bajok?
Még az utcáról is visszaszólt Sanyinak:
- Fiacskám, vigyázz a kisöcsédre!
Ha vihar találna jönni, zárkózzatok be a házba !
Ne féljetek a mennydörgéstől, mer akkorára magam is visszatérek biztosan!
- Igenis, édesanyám, csak tessék nyugodtan menni, mert igen fogok vigyázni Péterkére - mondta ilyenkor Sanyi.
De a szegény fiatalasszony zaklatott maradt mégis.
És amint ment-ment volna az alvég irányába, sokszor megfordult és olyankor aggodalmas szemmel tekintgetett visszafelé.
Mert messze, igen messze volt a kevéske földjük, melyet a méltóságos képviselő úrtól béreltek: a falu határának egy szélről-való sarkában.
Ott volt a krumpliföldjük meg a kukoricatábla.
Sanyi híven betartotta édesanyja utasításait, kivévén azt az egyetlen jókor-délutánt, amikor - több nagyobb fiú után - ők ketten is fürödni mentek a Ronyvára.
Egész életükre nem felejtették el azt a napot!
Hisz csaknem odavesztek az orkánba...
Napfénytől szikrázó kora-délután volt pedig, mikor az idősebb iskolapajtások után útrakeltek ők is.
Mert tetemesebb idő óta olthatatlan vágya volt Sanyinak, hogy egyszer ők is megfürödnek a Ronyvában.
Közel volt a patak, alig ezer lépésre : csak épp a vasúti vonalon kellett átmenniök.
Azonkívül el is kérezkedtek Toma nénitől.
A vén Tománé éppen varrogatott házuk tornácában, mikor Sanyi meg Péterke azzal ment át, hogy odahaza jól becsukták az ajtót s kicsit fürödni szeretnének ők is.
Nem ereszkednek a mély vízbe s hamarosan vissza fognak sietni.
A vén Tománé így szólt hozzájuk ekkor:
- Nem bánom, lelkecskéim, csak oszt vigyázzatok egymásra!
Ha meg vihar találna gyönni a szalánci hegy felől, szaladjatok be a vasúti bakteros házába!
A két lurkó trappolt is már, egymás kezét fogva.
Végighúzódtak a Gulyvász-közön s a községi úton a vasúti vonal felé futottak .
Azon túl alig száz lépésre volt csak a Ronyva fahídja.
A hídtól kissé lejebb , Verhó irányának lehetett megtalálni a pataknak azt a részét, ahol fürödni szoktak a zehernyei gyerekek.
Akkor már - fiúk, leányok vegyest! - legalább húszan paskoltak az övigérő vízben.
Néhány perc mulva ők ketten is ott lubickoltak szélről.
Péterke hasratámaszkodott a sekély víz szélén, úgy kezdett pocsolni a lábaival, miközben éles kacagással kiáltott át a bátyjának:
- Szanyi!
Szanyi!
Én isz tudok mál úszni a vízbe!
Jó sokáig maradtak a vízben s azalatt nem figyelték meg, hogy tenyérnyi kerek és feketeszínű felhőcske bukkant ki a szalánci várhegy kúpja fölött.
És ha látták volna is, bizonyára nem sokat adtak volna rá az apróságok!
Jókedvűen öltöztek föl (Sanyinak előbb Péterkére kellett ráadni a ruhát !) s akkor futva indultak a vasúti őrháznak, mert a nagyobb fiúk azt kiáltozták:
- Gyön a vonat Újhely felől!
Ha ugyanis jött a vonat, akkor a vasúti híd alá álltak be mind s dobogó szívvel lesték odalent, mikor zörögnek el fölöttük a vasúti kocsik.
Mert olyan vad zúgás támadt olyankor, hogy nem lehetett hallaniok az egymás szavát.
S azalatt dehogy is jutott volna eszükbe, hogy a szalánci hegy fölött ijesztő feketeség áradt szét a pirinyó felhőből s ez az ijesztő égiháború sötét homlokkal vágtat , egyenesen neki a zehernyei határnak.
Ők a vonatot lesték csak, mely a verhói határkocsma táján fordult be az egyenesbe...
Messze, igen messze járt még az a vonat s olyannak látszott mindössze, mint egy szürke foltocska az elvesző sinek legvégén s a szürke foltocska fölött kevés füstöcske lengett eldőlve.
De szemlátomást nőtt a vonat mozdonya, nem sokkal reá különösen kezdtek zörögni és zengeni a sinek, erre valamennyien a vasúti híd alá bujtak el.
És össze-összeremegtek, amint fokról-fokra érezték a titokzatos zúgás közeledését.
Ez a zúgás most már szilajon nőtt s egyszerre csak földöntúli zengés töltötte be a világot, ez a zengés átrepült fölöttük, miközben nyögött és recsegett a vashíd.
Amire elő mertek volna bújni sáppadt arcaikkal, a vonat egyre kisebbedő háttal siklott el a távoli hegyek irányába...
Hanem ugyanakkor elrémülve kiáltott fel valamelyikük, talán Dudás Jancsi:
- Meggyött a vihar!
Szalaggyunk!
Mert akkor már csüngő feketeség volt az ég s ijesztő feketeség a határ.
Fiúk , leányok kétségbeesve kezdtek menekülni a falu felé, Mudrony Sanyi azonban visszamaradt az öccsével.
Mert Péterke két gyönge lába nem bírta el az iramot ...
De menekülni kezdtek azért ők is, az egymás kezét szorítva.
Elhagyták már az őrházat s nem jutott eszükbe, hogy oda húzódjanak be...
Az orkán korbácsütései alatt akkor már felkavarodott a mezei út pora, mennykövek csapkodtak az út két oldalán s mély rengések rázták meg a határt...
Hirtelen nehéz esőcseppek kezdtek kopogni az út porába és Sanyi elrémülve kiáltott fel, mialatt hullani kezdtek a könnyei:
- Öcsém, mi lesz velünk?
- Szalaggyunk, Szanyi! - biztatta Péterke, aki akkor már alig tudta szedegetni egymás után a két kurta lábát.
Abban a pillanatban vak feketeségbe vesztek.
Minden erejéből kitört az Istenítélet!
Bacsik Mihály ebben a szempillantásban ott kuporodott össze a vasúti töltés mellett elhúzódó földecskéjén, gondolva, hogy csak elcsattog fölötte a fergeteg s akkor tovább dolgozik majd.
Ekkor azonban észrevette a két menekülő fiút s azt is látta, hogy hirtelenül elnyelte őket az égi és földi feketeség...
Egyszerre félrevágta a kapát és ámbár belülről mindig neheztelt még Mudrony József szomszédra, amiért oly rútul repítette ki házából anyósát, a vén Tománét tudniillik, most mégis, hallgatva a szívére, a két Mudrony-gyerek után kezdett vágtatni, csattogó talpakkal a sárban...
...Mudrony Sanyi akkor már alig látott féllépést a dörgő és sivító orkánban, csak a Péterke kezét fogta görcsösen.
Néha szemvakító villámok lobbantak szét a feketeségbe süllyedt táj fölött, mennydörgető csattanásokba rendült bele a világ s az eső patakokban zúgott alá...
Egyszerre csak felkiáltott Péterke:
- Szanyi, medfulok!
A sivító szélben nem tudott lélekzeni szegényke.
Alig pillanattal rá kétségbeesve kiáltott föl másodszor is:
- Szanyi, valami veli a hajamat!
Jégeső vágta őket.
Mert akkor már jégdarabok zörögtek alá s mialatt Sanyi el-elálló szívvel húzta maga után Péterkét, kalapjaik elvesztek valahol s hirtelen csak megrémült Mudrony Sanyi, mivel Péterke arcán vér folyt alá .
Fölsírt:
- Fáj valamid, kisöcsém?
- A hajamat veli valami! - sírt vissza a legényke.
De még akkor sem engedték el az egymás kezét.
Már jégszőnyegen csúszkáltak a gyenge lábaikkal, mikor a sötét orkánon át valami fekete alak kezdett dobogni az úton.
A hátukban.
Minden lépéssel közelebb érte őket s úgy tetszett, hogy utánuk nyúl a két karjával.
És Mudrony Sanyi félig eszmélet nélkül sikított fel:
- Anyám!
Anyám!...
Itt az ördög!...
Hát nem az ördög volt, mindössze Bacsik bácsi.
És Bacsik Mihály abban a gondolatban elkapta a bőrigvert két gyereket, egy közeli búzakereszt alá vonszolta őket s ott búvóhelyet formálván a kévékből, úgy-ahogy védelmet szerzett a két alig élő legénykének.
Maga pedig - meg-megvilágítva a mennykövek kékes lángjaitól - födetlen fejjel és összekulcsolt kézzel ereszkedett térdre s úgy kezdett imádkozni hangosan:
- Mi atyánk, ki a mennyekben Vagy, szenteltessék meg a Te neved...
Soha-soha olyan ítéletidőt!
Ámde amint jött, éppoly meglepetésszerűen el is csattogott a vihar.
Bacsik Mihály most már kézenfogva s lépést vezette hazafelé a két facsarnivaló ruhájú gyereket, akiknek véres volt az arca.
Regéczyék előtt találkoztak bőrigázott édesanyjukkal, aki jajveszékelve futott hazafelé a mezőről.
S ahogy nem találta odahaza a két gyereket, magánkívül zokogott fel az égre.
Mert azt hitte, hogy azóta a Ronyvába vesztek oda mind a ketten.
Ahogy aztán most szembejöttek volna vele a Regéczy-ház előtt, a szegény édesanya ráborult Péterkére:
- Hát veletek mi történt, bogaraim?
Bacsik Mihály szóhoz sem juthatott még, amikor Sanyi kezdte meg a védekezést:
- Toma néni engedett el bennünket, édesanyám...
Mudrony Józsefné a kezét tördelte csak, mint aki az eszét vesztette, mialatt Péterke fejéből folydogált a vér.
...Soha-soha olyan szép nyarat, mint az a régi nyár volt, melynek végén Annus néninek kellett feleségül mennie Pali úrfihoz!...
Augusztusi estéken, ha Mudrony Józsefné nem tért még haza a mezőről avagy ha a tehenet megfejni sietett át a méltóságos képviselő úr istállójába (mert ott állt az egyetlen tehénkéjük ! ), a két gyerek a ház agyagtornáckáján üldögélt összekuporodva.
Péterke legtöbbször szendergett már, bátyja ölébe hajtva le a buksi fejét, Sanyi pedig a krumplinagyságú békák miatt ijedezett, amelyek kövér testüket dobálva ugráltak az udvaron s mind-mind a kert felé igyekeztek a tornác alól.
S aközben remegő szívvel andalodott el a messzi pásztortüzeken, melyek a mikóházai és pálházai hegyek oldalából csillogtak feléje lankadatlanul.
A hegyvonulat alig-alig derengett csak a kékszínű estében, fönt pedig nagy fénnyel lobogtak a csillagok.
Ez is elmúlt.
Ezen a nyárutón sokszor esett szó róla, hogy Sanyit szeptember elsején elsőosztályba íratja be az anyja, mert néhány hónap híjával el kellett érnie immár hetedik esztendejét.
Mudrony Józsefné reménykedő szívvel sóhajtott fel olyankor:
- Tanujjál majd, fiacskám, hogy ember legyék belőled!
Ha málét fogok enni mindennap, mégis be foglak adni a pataki kollédiomba s papnak tanulsz ki, hogy igaza legyék a nézpesti jövendőmondásnak...
Úgy -e, magadhoz veszel akkor, fiam s legalább enni adc vénségemre?
- Jaj, hogyne venném magamhoz, édesanyám! - szólt ilyenkor érzékenyen Sanyi.
- Péterkét is odaveszem harangozónak.
Apám pedig a lovamat fogja hajtani...
Egy délelőtt aztán bakák, huszárok, tüzérek, meg szekerészek kezdtek aláereszkedni a kassai hegyek irányából s a vidéken minden erejével feltört a katonavilág.
Mert Zehernye környékén zúgott le a nagymanőver!
Nem is lehet azt elmondani...
Olyan szép volt, mintha álmodta volna az ember.
A gyerekek katonásdit játszottak az udvarokon meg a kertek alatt, a férfiak pedig katonaemlékeiket szedegették elő.
Hiába, az a világ nem fog már megismétlődni soha!
A mezők, dombok, erdők szélei és a hegyek környéke mind-mind fegyvercsillogásban fénylettek.
A faluban szédült fejjel bódorgott mindenki a sűrű katonajárástól.
Akármerre tekintett volna az ember, nem látott egyebet kéklő égnél és katonánál .
Bakák lihegtek és kergették egymást, nagyokat fújva és kemény káromkodások között, hogy dobogott alattuk a föld, miközben tompán fénylettek feltűzött szuronyaik.
És míg a falu házainak udvarain fehér füstöt eregettek a tábori-konyhák s kapkodva sütöttek-főztek a katonaszakácsok, a mátyásházi megyei úton fekete lószőrforgós huszárok kocogtak el kivont karddal és kényesen .
Egyszer meg vagy kétezer huszár vonult végig a falu nagyutcáján, valami bánatos katonadalt fújtak egyszerre mind s erre a dalra nótázni kezdett valamennyi menyecske és leány a faluban.
Elvágyakozók voltak e dalok s Mudrony Sanyi leverten hallgatta őket...
És soha-soha nem felejtette el ezeket a nehéz fájdalmú katonaénekeket!
Egy héten át lázban volt mindenki.
Hát még amikor az ágyúk is megérkeztek valahonnét!
Látni nem látta őket senki , hanem amikor megszólaltak egyszer valahol a bistei erdők alatt és Kázmér határában!...
Zúgásuktól megdörgött a levegő s zúgásban hömpölygött a világ ...
Három-négy napon át tartott ez az ijesztő dörgés, hol közeledve, hol távolodva Upor és Terebes irányába...
Minden legény katonának vágyakozott el...
Ezekben a lőporfüstös napokban Mudrony Józsefékhez is elszállásoltak két katonát , a pitvarba.
Az egyik katonának négy csillag volt összesen a gallérján, a másiknak egy sem.
Ez a másik katona annyira ügyefogyottnak látszott, hogy Mudrony Sanyinak csaknem a könnyei serkedtek ki a szegény bakancsos nyomorult voltán.
Mert igen-igen esett alak volt az istenadta!
Olyan görcs-legényke volt, kifelé csámpás lábakkal, hogy nem is értette senki a faluban, mint vehettek be fegyver alá egy ilyen semmi-embert.
Sose ment ki a többivel, mikor hajnaltájt kivonultak a háborúsdiba...
Igaz-igaz: ő is beállt a sorba, ámde az utolsó pillanatban egyet rúgott rajta valamelyik komiszabb katona, hogy a szegény kis bakancsos egyet puffant hátulról s azontúl nem törődtek vele...
Így hát visszamaradt a Mudronyék udvarán s fel és alá ődöngött .
Legszívesebben a konyha körül, mintha enni akart volna valamit avagy mintha fázott volna.
Mert noha élesen sütött a nap, a szegény kis katona mindig éhesnek látszott és mindig didergett.
A többi gyalogos, huszár, tüzér és szekerész mind ezt az egyet lökdöste félre vagy rúgott bele egyet s a védtelen kis katona tűrte.
Tekintete annyira dúlt volt, hogy Mudrony Sanyit leírhatatlan szánalom fogta el, valahányszor ezt a mindenkitől megvetett apró katonát látta.
Valami vétke lehetett mégis, amelyet soha senki nem tudott meg a faluban.
Mert egy reggelen aranykeretes pápaszemű tábornok fogta vissza lovának kantárszárát a Mudrony Sanyiék kapuja előtt, maga elé parancsolta a didergő kis katonát és úgy kezdte piszkolni valami idegen nyelven, hogy a nyaka olyanra veresedett át, akár egy pulykának...
A nyomorult katona pedig csak állt-állt ott lehajtott fejjel, szánalmasan, nem védekezve, ami végül is olyan dühre fakasztotta a tábornokot (mert igen fényes volt a ruhája ! ), hogy kihúzta a kardját s verni kezdte vele a szegény katona hátát meg a lapockáit.
Csak úgy porzott a blúza!...
És Sanyi sejtette mindjárt, hogy nincs apja és anyja a nyomorult katonának, aki pártját venné nagy árvaságában...
A generális fuldokolva kiabált:
- Ájncellareszt!...
Ájncellareszt!...
Erre vasat tettek az alacsonytermetű és tehetetlen kis bakancsos lábaira s a Mudronyék tyúkóljába csukták be.
Ott nyögött csaknem egész napig a szerencsétlen, hogy Sanyinak szinte a szíve hasadt meg a bánattól.
Aközben dörgött a világ, mivel az ágyúk szakadatlanul rengették a levegőeget , most már a tavarnai, meg az iharosi erdő irányából is.
Zúgásuk egybefolyt a levegőben s mindenki kóválygó fejjel ténfergett a faluban.
Soha-soha annyi katonát: voltak talán százezren is!
A hetedik vagy nyolcadik napon aztán távolodni és gyengülni kezdett az ágyúk szava s bakák, huszárok, tüzérek, árkászok, szekerészek és sebesültszállítók is húzódni kezdtek a Bodrogköz felé.
S egyszerre csak úgy eltűntek, mintha a föld kapta volna be őket.
Mikor az utolsó csapat gyalogos masírozott kifelé a faluból, mindenki elkísérte őket a tavarnai útkeresztezésig.
Ott bicegett, botra támaszkodva.
Nagy János bányász is, de a bányába nem mehetett vissza többet, mert sánta volt az egyik lába, amellyel karikázva járt.
A tavarnai gróf úr őméltósága, akihez segítségért fordult, mert a gróf úré volt a bánya, nem segített rajta.
Azt mondta volna állítólag, mért nem vigyázott magára jobban?
Pedig annyi pénze volt a tavarnai grófnak (a faluban így tudták ), hogy akár lapáttal hányhatta volna a kastélyszobák egyik sarkából a másikba.
Nem volt benne szív, hogy megesett volna a Nagy János szerencsétlenségén...
Ám akkor felkarolta dolgát Kónya János tiszteletes úr, aki megfogadta harangozónak, mivelhogy éppen üresedésben talált lenni ez a tisztség.
A tiszteletes úr úgy gondolta nevezetesen, hogy sánta lábbal is föl lehet bicegni a toronyba és el lehet rángatni a harangkötelet...
Akkoriban toppant haza Mudrony József!
Csak épp hogy hazaugrott negyvennyolc órára, mert munkája volt ezúttal akár háromhónapi időre is.
Amikor meghallotta, hogy csak két három nappal előbb itt zúgott le a kassai hadtest nagymanővere, sajnálkozva kezdte forgatni a fejét:
- De kár, hogy nem lehettem itthon!
Legalább kibeszélgettem volna magamat egyik-másik katonapajtásommal, akit most fegyvergyakorlatra találtak behíjni...
( Igaz ugyan, hogy Mudrony József az egyik pesti tüzérlaktanyában szolgált azelőtt és nem Kassán, de olyan mindegy az !)
Akkoriban esett, hogy Mudrony József ölrement végül Barczali Gáborral.
Senki nem tudta, mint kezdődött.
Munkaszünet volt -e ezen a két napon, avagy Mudrony József egyszerűen bejelentette -e csak a munkavezetőnek, hogy szüksége van kétnapi szabadságra , mert haza szeretne menni a családjához, nem tudni.
De egyébként sem fontos .
Bizonyos csupán annyi, hogy kevéssel a nagymanőver lezajlása után otthontermett.
Némi pénzt adott a feleségének, az összeg nagyobbik részét azonban magánál tartotta.
S egész nap Groszmann Jakabnál ült.
Vele volt természetesen Cser Mihály is, a korhely hetes és ittak, feszt.
Hogy, hogy nem, de ugyanazon a napon látott neki az ivásnak Barczali Gábor is .
Ugyancsak feszt.
Szemközt ültek egymással az ivóban, a két ellentétes kecskelábú asztal mellett .
Mudrony József Cser Mihállyal, Barczali Gábor egyesegyedül.
Végignézték egymást nem egyszer, de százszor talán.
Éppen elég okuk volt rá , amelyeket nem akarunk felsorakoztatni ezúttal, lévén ezek az okok egytől-egyig köztudomásúak.
Így ültek szemközt, estig!
Estére kelvén az idő, a hold bádogarca megmutatkozott már a tavarnai erdő fölött , amikor is Barczali Gábor fizetett, fölállt s nem törődvén többet halálos ellenfelével, rövid lábaival, tágrameredt szemével s zötyögő hasával megindult lassan, fölfelé a falun.
Mudrony Józseffel egyáltalán nem törődött többet.
Ment fölfelé a falun Barczali Gábor s nem állt meg, csak a haranglábnál, szemközt a Mudronyék paticsfalú kis házával.
A haranglábnál ugyanis, a holdas estében, a két Dudás-legényke játszott citerán s több pajtásuk hallgatta őket félkaréjban.
Itt állapodott meg Barczali Gábor is és sokáig, igen sokáig figyelt oda a citeraszóra, mely mélán pengett a holdvilágos estében.
Talán saját árvasága ment szívére s ez talált hatni reá olyan érzékenyen.
Azonkívül félnap óta ivott : furcsa zsongások keltek a fejében.
Ment a hold az égen, éjszaka volt már.
A hold fehér szőnyeget terített le a világra.
Lankadatlanul zöngött a citera.
Egyszer aztán üthetett valami a magános életét élő igáslegénybe, mert furcsa , félig-részeg mosollyal kiállt a citerások elé s tánchoz illegetvén a lábát , odaszólt a két Dudás-fiúnak:
- Miska!
Jancsi!...
Az enyémet!
Dudás Miska és Dudás Jancsi tudta már, mi kell Gábor bácsinak s abban a szempillantásban fölpengett a citerájok, mialatt hozzádalolták a szöveget:
Késő éjjel nem jó citerázni,
A lyányokkal dubogósan járni...
Barczali Gábor először a harangláb előtti utcaszélen kezdett aprózni a lábaival s akkor nekilendült.
Oldalt tárta két karját, mint szárnyait a fürj, mikor a magasba akar kapni, miközben porzott a két bakancsával...
Lélekzetüket visszafojtva álltak félkaréjban a legények, mert soha még ilyen fura és álomszerű táncot nem láttak addig...
Élesebben zörrentek meg most a citerák , Barczali Gábor lihegni kezdett fokonkint, olykor-olykor lehuppant avagy kivágta féllábát kissé oldalt és nyalkán, mint a kuructáncban szokás.
Elvétve kiáltott:
- Héj!
De oly szomorú volt a hangja, hogy a szívébe markolt mindenkinek, aki hallotta.
Zöngtek a citerák, kurjongatott Barczali Gábor s két lábával magasra kavarta a port.
Zörögtek alatt a kavicsok, amikor - hazafelé menet a kocsmából - odaért Mudrony József is Cser Mihállyal.
Megálltak a legények között, először gúnyra rándult le a szájaszéle Mudrony Józsefnek s akkor váratlanul az ördög bujhatott beléje, mert maga elé tartotta ki a jobblábát, az önfeledten táncoló Barczali Gábor nekifutott, belebotlott és akkor...
És akkor egy iszonyút puffant!
És utána egy még iszonyúbbat ordított!
És akkor talpraerőlködött keservesen...
Minden legény érezte, hogy elkövetkezett kettejük közt a leszámolás pillanata.
Mudrony József akkor már sötéten állt az igáslegény előtt, aki egy csunya horkanással rávetette magát.
És akkor ölrementek oly irtóztató méreggel, hogy ropogtak mind a ketten.
Ropogtak vállban, ropogtak térdben...
A legények oldalt takarodtak s megkövülten nézték ezt az élet-halálra szóló vad összerobbanást.
De megkövült Cser Mihály is, mert ilyen acsarkodást nem ért meg emberfia még...
Azok ketten akkor fújtak már, mint a bivaly...
Porzott és döngött alattuk a nagyutca, a falu azonban csöndes volt, mert mindenki lepihent már...
Árnyékaik megnyúltak a sejtelmes éjszakában, alakjaik szinte földöntúliaknak rémlettek föl a hold különös világításában...
Ők ketten akkor már ököllel vagdostak az egymás arcába, majd újból átkapták egymást derékben s nekilendültek a Mudrony József kertje kerítésének...
Nagyot reccsent a kerítés, aládőlt, ők pedig átgömbörödvén a kerítés fölött, ismét talpra-lihentek s olyan méregtőlfúvó csapkodások következtek akkor, hogy dörgött alattuk a letaposott kertecske...
Egyszer csak felüvöltött Mudrony József, mert a fülébe harapott Barczali Gábor.
Hirtelenül elengedte kínzó fájdalmában az igáslegényt, kifutott az utcára, a kőrakáshoz , felkapott egy almanagyságú éles követ s kivágta teljes erejéből.
Az éles kő fütyölve hasított át a levegőn s tompán csattant meg a Barczali Gábor vakszemén...
Nagyot üvöltött az igáslegény s döngve vágódott el a földön.
Mint egy búzával tele zsák.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Két hét múlt el.
Barczali Gábor azon a napon kelt föl először az ágyból, még mindig bekötözött fejjel.
Ott üldögélt az istálló falánál, a melengető napocska alatt s nyöszörögve sóhajtozott:
- Uramisten...
Uramisten...
Gondolt ugyan arra is, hogy csendőrkézre adja Mudrony Józsefet, eszébe jutott azonban, hogy akkor őt is megvasalnák.
Hagyta hát, érezvén, hogy mindenképpen balamuta lenne a dologból.
Nyomott lelkiállapotához hozzájárult, hogy arra az időre, míg ő holt-tehetetlen állapotban hevert istállóbeli vackán, Setéth tekintetes úr pótembert volt kénytelen felfogadni a helyébe.
Most búsította az amiatt való gond, hogy a tekintetes úr tetemes összeget fog levonni csekély béréből.
Ott melengette magát a lábbadozó Barczali Gábor az istálló tövében, amikor arra figyelt föl, hogy Mudrony Sanyi baktat lefelé a nagyutcán.
Intett neki.
A gyerek észrevette az intést s résztvevő szívvel ment oda a vénülő igáslegényhez:
- Tessék, Gábor bácsi!
- Honnét gyössz, fiatal öcsém? - kérdezte mostan.
- Magyar bácsiéknál, a szabóéknál voltam, Gábor bácsi - mondta Sanyi.
- A pénzt vittem meg nekik, amivel tartoztunk.
- Hát az apád hun van, az a híres?
Sanyinak még inkább elkomolyodott a tekintete:
- Fuvarba van, a vármegye tót részébe, ahol valami nagy kastélyt építenek.
Csak Szent András-napján fog megtérni...
Barczali Gábor elgondolkozott maga elé.
Hosszú tűnődés után a gyerekre emelte a szemét:
- Mennyél be az istállóba, tudod, hun áll a kalitka a két egérkével.
Vidd haza , neked adom örökbe!
Mudrony Sanyi felujjongott:
- Nem kell visszaadni, Gábor bácsi?
- Mondom, hogy örökbe adom! - szakította meg ingerülten az igáslegény.
- Magamnak úgyis a jár a fejembe, hogy elmegyek innét s más vidéken állok be szógálatba.
Mudrony Sanyi megköszönni is elfelejtette a fejedelmi ajándékot, olyan éles öröm hasított át rajta.
S két pillanat mulva lelkendezve trappolt már hazafelé.
A kalitkával.
De nem csupán Barczali Gábor állt gyenge lábon ezen a nyárutón, hanem Tóth Antal is igen-igen odalett ekkorára.
Két hete múlhatott már, hogy ágynak dőlt.
Mivel egyetlen jóakarójában, Barczali Gáborban nem volt annyi erő, hogy lemehetett volna hozzá és legalább megvigasztalhatta volna, elhagyottan és tehetetlenül feküdt nyomorult deszkaágyán.
Sárgán és lesoványodva hevert az ágyában Tóth Antal.
Lukács János egyszer bement hozzá és csupor vizet adott neki, mert szomjasnak látszott ez a faluterhe.
Az útkaparó jószívvel fordult a boldogtalan alakhoz:
- Oszt ne tanájj visszagyönni mégeccer, ha meghóttál.
Mer nem szeretnék szaladni megin...
Tóth Antal hallgatott.
Később eltávozott Lukács János azzal a tudattal, hogy nem sok vizet zavar már Tóth Antal e földi létben.
Lábujjhegyen ment ki s lábujjhegyen tette be maga után az ajtót.
Mert annyira elhagyta mindenki a szerencsétlen embert, hogy sírni lehetett volna rajta.
Az udvar földjén ott szaglászott és keresett valami harapnivalót a gazdátlan félszemű gebe.
És mert semmit sem talált, rágni kezdte a paticskerítést.
A harmadik szomszédig hallatszott el fogainak ropogása.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE