Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Donászy Ferenc
Életünket és vérünket!
Keletkezés ideje
1898
Fejezet
24
Bekezdés
2714
Mondat
5633
Szó
68723
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
XII. FEJEZET.
SORSFORDULÓ
A vásáros szekerek segítségével Elemér szerencsésen eljutott az ősi koronázó város falai közé és megolvasva pénzecskéjét, olcsó szállást fogadott az alsóvárosban, egy jóravaló kézművescsaládnál.
- Mondja csak, deák uram, mit őgyeleg ebben a pogány hidegben naphosszat a hajóhíd táján?
Talán segíthetek valamiben? - kérdezte egyik napon a becsületes esztergályos mester, akinek feltűnt, hogy Elemér nap-nap után a lombjavesztett dunaparti ligetben őgyeleg és minden este csalódottabb, csüggedtebb arccal tér haza.
- Egy barátomat várom!
De félek, hogy valami baj érte az úton.
Már három nappal ezelőtt meg kellett volna érkeznie, - felelte töprengéséből felriadva.
- No, no, nem kell mindjárt aggódni.
Ki tudja, mi késlelteti! - biztatta az esztergályos mester, aki családjával együtt már az első naptól fogva csendes , tisztelettudó modoráért nagyon megszerette fiatal lakóját...
Másnap korán reggel , midőn meghallották kopogását a kis padlásszoba alávezető lépcsőjén, a jószívű mesterné beszólította.
- Megint a Dunapartra, deák uram?
Még ilyen metsző hidegünk nem volt az idén! - mondta a mester az ablakkarikákon csillámló jégvirágokra mutatva, a mesterné pedig már akkor előtte állott egy pohár forró füszeres borral.
- Enélkül testét-lelkét átjárja a hideg, deák uram.
Tessék, fogadja el!
Elemérnek kétszeresen jólesett a forró ital.
Egyrészt ez a jószívű gondoskodás , másrészt pedig csakugyan jól esett neki, mert egészen felmelegedett.
A metsző szél fütyölve sivított végig a Dunaparton a fák kopasz ágai között.
- Valóban, egy jóravaló kutyát se kellene kiverni e pogány időben!
Szegény Ákos !
Félig megfagyva érkezik meg, ha elindult! - gondolta aggodalommal vegyes reménységgel, mialatt szemei kutatva siklottak végig a környéken és a liget fái között.
Jó darab ideig azonban egy lelket se látott.
Akinek nem volt valami halaszthatatlan dolga, az ma otthon maradt a meleg kályha mellett.
Délfelé azonban mégis egy hosszú prémes bundába burkolt öreges urat látott fel-alá sétálgatni, aki időnként meg-megállt és elefántcsontgombos spanyolnád pálcájára támaszkodva nézegette a beállott folyó göröngyösre fagyott jégtábláit.
E naptól kezdve azután mindennap találkozott ezzel a nyugalomba vonult tőkepénzesnek látszó öregúrral, aki azonban tekintetre se méltatta a nap-nap után ott fagyoskodó deákot, noha ők voltak az egyesegyedüli sétálók az egész környéken.
Egyik napon azonban mégis összebarátkoztak.
A fagyos lejtőn ugyanis az öreg úr lába megcsúszott és egyenesen a felfelé igyekvő Elemér elé hemperedett, akit a lábai közé keveredett prémes sapka és elefántcsontgombos pálca szintén majd levert a lábáról.
Készséggel segítette föl a nyöszörgő öreg urat, aki vállaira támaszkodva vezettette el magát a legközelebbi csapszékig.
Bárhogy vonakodott is, Elemérnek is be kellett térnie egy korty borra és egy falat harapnivalóra.
- Hogy hívják ezt az urat? - kérdezte azután a kocsmárostól, midőn az öreg bizalmas köszöntéssel, kissé sántikálva eltávozott.
- Nem ismerem!
Sohasem láttam!
Pedig minden valamirevaló lakóját ismerem a városnak ! - felelte a szintén öreg, de még mindig virgonc, erőteljes kocsmáros.
Másnap azután már messziről köszöntötték egymást és a találkozás vége az lett, hogy Elemért ma is meghívta halpaprikásra ugyanabba a csapszékbe.
Elemér vonakodott, mert most különösen lehangoltnak érezte magát.
Ákos késése napról-napra jobban leverte és aggodalommal töltötte el szívét.
Már február hava is végét járja anélkül, hogy valami hírt hallott volna felőle.
De az öreg úr nem tágított.
Életmentőjének, fiának nevezte és addig beszélt és addig erősködött, míg végre, csakhogy szabadulhasson, beleegyezett, de kedvetlenül megjegyezte, hogy ez a reggeli az utolsó, amit elfogad tőle.
Az öreg úr furcsán felnevetett:
- Az utolsó!
Legyen hát az utolsó, - mondotta helybenhagyólag és nagy hangon két kupa bort és halpaprikást parancsolt, midőn az úri vendégek számára berendezett kis benyílóba léptek.
- Ejnye no, kiszólok a kocsmárosnak, hogy ma a legjobb asszúborából hozzon! - kiáltott egyszerre felkelve, mintha csak most jutott volna eszébe.
Nemsokára hozták a paprikást és a jóféle aszút, melyeknek egyike a konyhát, másika pedig a kocsmáros pincéjét dícsérte.
Alig kezdtek azonban az evéshez, midőn egy mindenesnek látszó ember azt az üzenetet hozta az öreg úrnak, hogy felesége rosszul lett, siessen hazafelé.
- Akkor sietnem kell!
Kedves, édes öcsémuram, hívja csak ide a kocsmárost, hadd fizessek! - kérte Elemért, ki el is ment érte a söntésbe.
Mikor visszatért, már akkor az öreg úr nyakig felhajtott bundájában készen állt a távozásra, és midőn a kocsmáros bejött, annyira sietett, hogy még a visszajáró aprópénzt is ott felejtette, amit azonban majdnem utána hajítottak.
Elemért meglepte a különben szíves kocsmárosnak hirtelen gorombává változott modora.
- Furcsa gusztusa lehet az uraknak!
Az én asszúboromat nem kell cukrozni! - tört ki egészen megbántódva a kocsmáros.
Elemér bámulva nézett rá: nem értette, szavai mire vonatkoznak.
- No igen, - folytatta.
- Ezen a függönyös tolóablakon át láttam, mikor deák uram kiment, az öreg úr gyorsan valami fehér port hintett a poharába, sőt úgyhiszem a paprikásba is...
Mire való ez?
El van ez készítve becsületesen!
- Az enyémbe? - kiáltá izgatottan az ifjú.
- A kegyelmedébe hát!
Tán bíz attól fél, hogy megmérgezte?
Azt mindjárt megpróbálhatjuk.
Ezzel kiszaladt és egy gazdátlan macskával tért vissza.
Vigyázva kiöntötte az asszúbort: fehéres pormaradékot láttak a cinkupa fenekére leülepedve.
Ezt egy kevés tejjel összekeverte és a kiéhezett macskának adta.
A macska mohón megette, de tíz perc mulva keserves nyávogás között felhemperedett és rövid vonaglás után, szemük láttára élettelenül elnyúlt.
- Ezért szaladt úgy el a vén méregkeverő gazember!
Még egyszer lássam csak meg kocsmám körül! - kiáltotta dühvel a becsületes öreg, Elemérnek pedig még az ajka is elhalványodott.
- Szerencsére azóta nem ittam belőle! - mondta megrázkódva, azután sietve elbúcsúzott, hogy a kocsmáros kérdezősködései elől kitérhessen.
- Ez Edelbeck és cinkostársainak a műve!
Vajjon szegény Ákos barátom nem ilyen gaztettnek esett-e útközben áldozatul? - gondolta elszoruló szívvel, midőn hazafelé sietett.
Rosszullét ürügye alatt szobájába zárkózott, hogy zavartalanul gondolkozhassék.
- Ügyelnem kell magamra.
Ezentúl semmiféle ismeretlennel nem állok szóba!
Ghillányiné asszonynak pedig hírt küldök, ha utolsó garasomat kell is rááldozni! - határozta el a nyugtalanul eltöltött éjszaka után.
Lement házigazdájához, hogy efelől tudakozódjék.
- Én jobbat tanácsolok.
Michaelis nagykereskedő uram fuvarosai elviszik a levelet és meg is hozzák rá a választ - s mindössze csekély borravalóba kerül.
Sőt enélkül is megteszik.
Írja csak meg deák uram, a levelet és két hét mulva megkapja rá a választ ! - biztatta az esztergályosmester és még aznap maga személyesen vitte el a Bécsbe szóló levelet a nagykereskedőház egyik fuvarosához.
A korán beállott tél korán engedett és a befagyott Duna zajlani és áradni kezdett, a lágy időjárás pedig olyan ködfátyolt borított a városra és környékére, hogy nappal is botokra akasztott lámpásokkal kellett a járókelőknek közlekedni.
Elemér mindennek ellenére nap-nap után végigjárta a partot és környékét, pedig már végkép lemondott a viszontlátás reményéről.
Annál nyugtalanabbul leste-várta a fuvarosok visszatértét és midőn egy keddi napon házigazdája azzal az ujsággal örvendeztette meg, hogy ma estére megérkeznek a málhásszekerek, szinte megkönnyebbülve sóhajtott fel:
- Legalább valami bizonyosat tudok!
Bármi hír jőjjön, jobb lesz a kínzó bizonytalanságnál.
- Csakhogy én ma nem mozdulhatok el az esztergapad mellől.
Ezzel a munkával reggelre készen kell lennem! - mondta a mester, zavarában fejét vakargatva.
- Elmegyek hát én! - ajánlkozott Elemér, aki a zajló Dunán is örömest átment volna , csakhogy ne kelljen még reggelig is a kínos bizonytalanságot tűrnie.
- Jó lesz! - biccentett rá a mester, és mindjárt meg is mondta, melyik irányban és mely utcákon ér oda leghamarább.
Kilenc óra tájban aztán nyakába kerítette köpönyegét és vándorlásainak hű társával, a pengét rejtő görcsös vadkörtefafütykössel megindult a belváros felé.
Háromnegyed tizet ütöttek a belváros órái, midőn Pozsony város legnagyobb kereskedőházának az udvarára lépett, melynek raktáraiban, a késő éjjeli órákban is még élénk sürgés-forgás volt.
Itt azonban hosszú várakozás után azt a leverő hírt hallotta, hogy a bécsi fuvarosok csak holnap reggel érkeznek haza.
- Tehát még egy nyugtalan éjszaka, tele kétséggel és bizonytalansággal, - sóhajtotta csalódottan.
Szomorúan bandukolt hazafelé a síri csendességű üres utcákon, csak lépteinek zaja vert ködtől tompított visszhangot.
A puszta, elhagyatott Dunapartra kiérve úgy rémlett neki, mintha a fák galyait rázó szélsivítás között jelző füttyentést és futó lépteket hallana... ugyanebben a pillanatban három sötét alak rohanta meg és egy nehéz pokrócot dobtak a fejére.
Szerencséjére a pokróc melléje esett, ő pedig találomra olyant vágott közéjük, hogy támadói káromkodva ugrottak szét.
Hidegvérrel gyorsan pengét rántott, nem várta, hogy újra megtámadják, hanem odaszúrt, odavágott, ahonnan nesz hallatszott... és érezte hogy elevenre talált, mert az egyik orvtámadó fájdalmasan elordította magát: «Mellbe szúrtak!» rá pedig egy másik üvöltött fel nagy jajgatással és végigzuhant a földön.
- Ne ordítsatok, hanem vessétek rá a pokrócot! - parancsolta egy ismerősnek tetsző , fojtott hang.
Hanem Elemér találomra megint úgy közéjük vágott, hogy erre végleg szanaszét szaladtak.
Fegyverét erősen megmarkolta és figyelő tekintetével át akart hatolni a sötétségen , de mitse látott, csak támadóinak egyre távolodó dobogását hallotta.
Kissé lehiggadva, óvatosan tovább indult, miközben végiggondolta jelenlegi helyzetét:
Ez a támadás a multkori meghiusult merényletnek a folytatása.
Edelbeck és cinkostársai félnek az elárultatástól, ezért mindenáron el akarják tenni láb alól ... s bárhová menjen is, kifürkészik, utána lopódznak és egész élete a küzdelmek és védekezés szakadatlan láncolata lesz.
Hová menjen, merre forduljon, mi védené meg ellenségeinek mindenhová elérő kezei elől?
Azok sokan vannak, ő egymaga.
Hová menjen , mihez fogjon tehát?
Mihez és hová?...
- Mi történt? - ugrott fel elszörnyedve az esztergályosmester, midőn kezében a véres pengével berohant, dúlt arcára pedig a lelkében háborgó gyötrelmek voltak írva.
Elemér csak ekkor vette észre, hogy a meztelen pengét még mindig markában szorítja és a penge vasán, köpenye elején vérfoltok piroslanak.
- Az történt, hogy multkor méreggel, most pedig orvul támadtak rám a gazok! - kiáltott elkeseredetten és mintha valami benső kényszernek engedelmeskedne , menekülésétől kezdve elmondta a vele történteket.
- E városban tovább nem maradhatok!
Hová menjek, mihez fogjak?
Adjon valami tanácsot , mester! - mondta valamivel nyugodtabban, mintha az elmondottaktól kissé megkönnyebbült volna.
Az egyszerű, becsületes kézműves kezei akaratlanul ökölbe szorultak a felháborodástól és szitok szitkot ért ajkain.
- Nem olyan fekete az ördög, ahogy festik! - mondta azután komolyan, de mégis biztatóan.
- Aludjunk rá egyet!
E fedél alatt ne féljen a gazok mesterkedéseitől.
Itt egy hajaszálát sem görbíthetik meg...
- Nem a félelem bánt engem! - szakította félbe indulatosan.
- No, no, nem úgy értettem...
Mondom, aludjunk rá egyet!
Napvilágnál mindent másképpen lát az ember...
Mire felkel, elhozom a levelet és ha addig ki nem találja , akkor majd elmondom, mit tegyen.
Reggelre csakugyan ott volt a levél.
Hedvig írta és noha a legmélyebb szomorúság szólt minden sorából, Elemért mégis módfelett megörvendeztette, mert megtalálta benne a feleletet arra, hogy mit tegyen...
«Anyánk beteg a bánattól és aggodalomtól», - írta a kedves lányka gömbölyű, ékes betűkkel -, «mert Ákos, hogy minden további cselvetéstől és támadástól megmenekülhessen, katonának állt a maga jószántából és így mégis abba az örvénybe jutott, amely elől megfutamodott.
Most a Neipperg-ezreddel már útban van Felső-Sziléziába, a háború színhelye felé, de mihelyt Ghillányi rokont értesíthetjük , édesanyánk számít rokoni segítségére és támogatására.
«Hogy megérthesd, hogyan került vissza Ákos Bécsbe, röviden elmondom: baj nélkül eljutott Szakolcáig, itt azonban kisebesedett lábai miatt pár napi pihenőt kellett tartania.
Midőn újra útnak indult, az erdőn átvezető úton többen megrohanták és kezét-lábát összekötözve, egy ponyvával fedett szekérbe dobták.
«Támadói beszélgetéséből megtudta, hogy azok hatalmába került, ahonnan megszöktetek és azt is hallotta, hogy néked is nyomodban vannak már.
Képzelheted, mit álltunk ki , mialatt ezeket elbeszélte, mert bátyámnak sikerült a kezeit szorító köteleket fogaival kioldani és leugorni a szekérről.
Midőn üldözői utána eredtek, az országúton közeledő fuvarosok oltalmába menekült, akik azután lőcsre kaptak és megfutamították a gazembereket.
«Amint hazaérkezett, első dolga volt, hogy futárt küldjön utánad és figyelmeztessen a veszélyre, de a futár kimondhatatlan bánatunkra és aggodalmunkra, azzal érkezett vissza, hogy nem talált rád Pozsony városában.
«E naptól fogva sokszor megsirattunk.
El sem tudod tehát azt a kimondhatatlan nagy örömet képzelni, midőn leveled megérkezett és megtudtuk belőle, hogy még mindig szeretettel gondolsz reánk.
Amint tábori posta vagy hirnök érkezik, tudatom az örömhírt Ákossal is, aki, miután katonának állott, nem félhet Krasek őrmester bosszújától se.
A gazfickónak különben azóta színét se lehetett többé látni.»
Hasonló meleg érzéstől voltak áthatva a levél többi sorai is és szíve egészen felüdülve, megnyugodva dobogott az olvasás után.
- Bizonyára a te imáid mentettek meg mind a kétszer! - suttogta magában, midőn nehéz lépések verték fel a visszaemlékezés édes álmodozásaiból és házigazdája nyitott be kis padlásszobácskájába.
- Hohó!
Úgy látszik, már megvan a jó tanács! - kiáltott Elemér önbizalmat és erélyt sugárzó tekintetét látva.
- Megvan!
Ez a levél megmondta, hogy mit tegyek.
Katonának állok, úgyis ez volt régi vágyam! - felelte rá villámló szemekkel.
- Én is ezt akartam tanácsolni! - biccentett rá elégedetten a házigazda.
- Hanem nagy ujság van ám...
A nép egészen ellepte a Dunapartot, mert a jeges ár valahol kiöntött .
Egész háztetők, emberek és állatok hullái úsznak az egymásra torlódó jég fölött.
Azt rebesgetik, mi is veszedelemben forgunk!
Ne nézzük meg?
- Nem bánom! - felelte Elemér, köpenyét és botját véve.
A rohamosan áradó Duna csakugyan rémületet keltő képet tárt színig dagadt medrével a partját ellepő néptömeg elé.
A zajló ár közepén rohanó, törékeny jégtábla tetején egy hat-hét évesnek látszó lányka térdepelt s vörösre fagyott kezeit kétségbeesve nyujtogatta a parton állók felé.
- Csónakot!
Csónakot! - ordította az egész tömeg, mire azonban a csónakok előkerültek, senki se mozdult a leányka megszabadítására.
- Száz arany annak, aki a lánykát megmenti! - kiáltotta el magát messzehangzó, érces hangon az a katonás tartású, magas, őszbevegyült úriember, akivel maga a polgármester is a legnagyobb tisztelettel beszélt.
Azonban felhívására csak néma csend felelt.
- Emberek!
Hát nincs egy bátor férfi se köztetek, aki életét kockára merné tenni , mi?...
- De van!
Én megkísérlem száz arany nélkül is! - kiáltotta el magát a lélegzetfojtó csendben egy ifjú csengő hang és a másik pillanatban Elemér már a zajló jég között lebegett ingó csónakján.
Erős karral taszigálta el evezőjével a keskeny lélekvesztőt fenyegető jégtáblákat.
A lánykát félórai nehéz küzdelem után utólérte és a csónakja orrán függő kötelet derekára hurkolva, a csónakba emelte.
Olyan hidegvérrel és ügyes számítással siklott át a minduntalan összetorlódó jégtáblák rései között, hogy hosszú és fáradságos küszködéssel, végre is szerencsésen partra értek.
Egetverő örömujjongással rohant mindenki feléje.
A parthoz ütődő csónakot száz meg száz kéz igyekezett megragadni, de a szikár, őszbevegyült úr mindenkit haragosan visszaparancsolt, maga emelte ki a megmentett leánykát s ő nyujtotta kezét meleg , kitüntető kézszorítással a kiállott fáradtságtól és erőfeszítéstől kimerült Elemérnek.
- Én Pálffy János tábornagy vagyok, öcsém!
Ha kipihented magad, elvárlak palotámban ! - szólította meg nyájasan.
Elemér elpirult.
- Bocsánat merész szavaimért, kegyelmes uram.
Nem jutalomért tettem!
A tábornagy tetőtől talpig végigmustrálta sasszemeivel s úgylátszik, a szemle jól ütött ki, mert nyájasan elmosolyodott.
- Szót se!
Az ilyen önfeláldozó merész tett önmagában hordja jutalmát.
Beszélni akarok veled, fiam, értetted s most még egyszer, mielőbb elvárlak palotámban! - mondta és barátságosan kezet nyujtott.
A megmentett leánykát ideiglenesen a polgármester gondjaira bízta, de megígérte, hogy jövőjéről gondoskodni fog...
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE