XII.
Másnap már korán reggel ott voltam a fürdő sétaterén, hogy minél hamarább túl legyek a köteles tanácskozáson.
Igaz, még nem régen nagyban fogadkoztam, hogy a szép Valériát soha se látom többé, de a mióta megtudtam, hogy a szőke ember és Albert báró egy és ugyanazon halandó, - a mióta mindent, de mindent megértettem, - már nem volt mért húzódoznom ettől a találkozástól.
Kilencz óra tájban ügyvédünk lejött a lakásából s megindult rendes sétájára , hegynek fel.
A legelső fordulónál elállottam az utját.
( Ismertem az utjait s valamennyi szokását.)
Egy cseppet se volt meglepetve, hogy egyszerre csak felbukkanok előtte.
Mintha várt volna, ezekkel a szókkal fogadott:
- Előkerült végre, Don Juan?! ...
- Én és Don Juan?
Úgy látszik, a bárónét jókedvében találom.
- Igenis, Don Juan.
A ki mindenfelé szépeleg és senkinek se udvarol nyíltan, de mindenkinek titokban, alattomban, azt én Don Juannak nevezem.
Tessék, a míg én abban a boldogító hitben éldegélek, hogy egy magasabb rendű, mondhatnám szent czélból, sikerült elbolondítanom ő veszedelmességét, addig ő, suttyomban , meghódítja a kis hugom szívét, természetesen egy szót se szólva arról, hogy odaát , túl a hegyen, miket szokott suttogni a nénike fülébe!
És milyen ármányos!
Én se vagyok a leggyermekesebb lélek... de eldicsekedhetik vele, hogy engem, minden asszonyi éleslátás csúfjára, mégis rászedett, tisztára a jó képével, mert soha se hittem volna, hogy olyan nagy betyár!
Lám, lám, mikor elvégzi magában, hogy az ültetvényei már nem kívánnak több gondozást... csak meg kell várni, míg a mag kikel... mikor látja, hogy a szénája már rendben van, akkor kapja magát, gondol merészet és nagyot, vakmerő játékba fog, és hirtelen elutazik, csak azért, hogy visszahívják, hogy utána szaladjanak, hogy, a mikor visszajön, ne legyen egyéb dolga, mint: aratni.
- Nem is vagyok olyan nagy betyár! - feleltem.
- Ez a sok ravasz számítás egy pillanatig se fordult meg az én ármányos fejemben.
Csak azért utaztam el, mert elveszítettem a reménységemet.
- Melyik reménységét, ha szabad kérdeznem?
- Csak egy reménységem volt: az, hogy senkinek se lesz ellenére, senkit se botránkoztatok meg vele, ha titokban, alattomban, Katáról ábrándozom.
Mert én se vagyok a leggyermekesebb lélek, és hogy a báróné csak tréfál velem, e felől nem lehettek kétségeim.
- Szépen vagyunk.
Elveszítek egy csaknem eszményi, mert nagyon kezelhető udvarlót , az ex-udvarló ezt be is jelenti, úgyszólván hivatalosan jelenti be, tudtomra adja , hogy nem álomképének, hanem ügyvédjének óhajt... és később talán nászasszonyának, mert nem jó az embernek egyedül lennie...
És most én, én boronáljam össze ezt a házasságot?!
- Félek, senki se boronálhatja össze.
- No, magam se bízom valami nagyon ennek az ügynek a sikerében!
De ez a szegény kis Kata! ...
Ha tudná, milyen szép akkor, a mikor szerelmesen sír! ...
Lelketlen ember, hogy' tehette ezt?! ...
De ezen túl volnánk, és egyelőre ott tartunk , ugy -e, hogy most már csapjak fel házasság-közvetítőnek?! ...
Mondja, nem találja furcsának, hogy csak azért, mert imádom ezt a kis lányt, és mert részvéttel vagyok egy érdemes ex-udvarlóm iránt, éppen én legyek az, a ki kimódolja ezt a majdnem lehetetlen házasságot, éppen én, a ki a legjobban tudom, hogy a szerelmi házasság soha se vezet jóra, én, a ki esküdt ellensége vagyok minden házasságnak?! ...
- Bocsánatot kérek, báróné, ha nagyon merésznek talál...
De szeretném, ha megengedné, hogy őszintén feleljek.
- Tehát, engedelmével szólva, ha egy északi regényíró, a ki ötször vált el, s a kit egymásután öt különböző feleség csalt meg, mert mind az öt utálatosnak találta... ha egy ilyen északi regényíró engesztelhetetlen gyűlölséggel szónokol a házasság intézménye ellen, ezt még meg tudom érteni.
De azt már kevésbbé tudom megérteni, hogy mért szónokol a házasság intézménye ellen egy olyan szép asszony , a ki csak egyszer vált el, s a ki ma is szerelmi viszonyban él az elvált férjével?!
- A ki ma is szerelmi viszonyban él az elvált férjével! - ismételtem.
Valéria arcza biborszinűvé vált.
Erre nem volt elkészülve.
- És maga... honnan szedi ezt a gyanusítást? - kérdezte a meghökkenés pár pillanatnyi némasága után.
( Kiélvezhettem a hatást.)
- Én nem gyanusítom a bárónét, és soha se mondok olyat, a mit nem tudok bizonyosan.
Csakhogy... van nekem egy kis ujjam, az igen sokat tud, és nekem mindent megsug.
Egész regényt tudnék elmondani, a melynek a részleteit mind a kis ujjam pletykálta el nekem.
- Mondja el, kérem!
Ez a tudós kis ujj igen érdekel engem.
- Tehát a kis ujjam sokat pletykált nekem egy szép asszonyról, a ki nagyon szerette az urát és mégis elvált tőle, pedig az is nagyon szerette őt.
Nem az érzéseik választották el őket, hanem a makacsságaik, vagy a mint ők mondták: a viszonyok, az idegen emberek, a társadalmi élet követelései.
Azok a félreértések , melyek abból keletkeztek, hogy a világ ellenére kötött házasságban nem élhettek kedvök, igényeik szerint.
Nem tudom, folytathatom -e, mert a kis ujjam, ha egyszer hozzá fog a pletykáláshoz, nagyon illetlen tud lenni.
- Csak folytassa.
Maga nem felelős azért, a mit a kis ujja pletykál.
- A szép asszony és a férje, így fecsegett a kis ujjam, minthogy az egész világ ellenére kötötték meg a házasságukat, már az első naptól fogva érezni kezdték Jázon és Medea átkát, azt az átkot, mely mindig feltámad, a mikor két külön világból való ember házasodik össze.
Mert csak egymásért és csak egymásnak akartak élni, mindenekelőtt a nélkülözést vállalták a nyakukba; a nélkülözést, a melyet , míg külön-külön éltek, otthon nem ismertek.
Ez már kezdetben beárnyékolta egy kissé a boldogságukat; mert nem olyan sorsban nőttek fel, hogy a nélkülözést fel se vették volna.
De a nélkülözés még hagyján; vannak ennél nagyobb bajok is.
És később meg kellett érniök a keserűségeket is.
Minthogy az egész világ ellenére keltek össze, az egész világ letett róluk; a régi társaságukat, mely hozzájuk való volt, elvesztették, az uj társaságot, mely önként közeledett feléjök, nem találták kedvökre valónak.
Az uj környezet embereinek minden lépése, minden hangja sértette az ízlésüket, bántotta az önérzetüket, megalázta őket maguk előtt.
Visszavonultak ettől a társaságtól, a melyben nem találtak örömet csak boszúságot, és egymásban keresték a kárpótlást azért, a mit a társaságban nem tudtak feltalálni.
Igen ám , de - férfié az élet gondja.
Az önkéntes szegénység arra kényszerítette őket, hogy bele nyugodjanak minden szegény ember sorsába; a kereset szüksége a férfit naponkint sok órára elvonta az otthontól.
S a különválás, a kénytelenséggé vált kétfelé járás óráiban, a magánosságban, az egymástól való lassú elszokásban észrevették, hogy tulajdonképpen áldozatot hoztak egymásért.
Észrevették, hogy , ha nem is vallják meg egymásnak, és ha még maguknak se akarják megvallani, azért bizony: néha szenvednek, s míg örömeik egyre fakúlnak, szenvedéseik egyre terhesebbek.
Szenvedéseikért előbb maguk-magukat okolták; később úgy gondolkoztak , hogy mind a ketten hibásak; végül mindegyik a másikat okolta.
Utóbb már azért is nehezteltek egymásra, hogy a másik szenved, hogy a másik most már nincsen oda a boldogságtól, hogy a másik néha elgondolkozik.
Ezután már nem következhetett egyéb, mint hogy fenszóval is okolják egymást; nem következhetett egyéb, csak a kölcsönös szemrehányások, az egyre gyakoribb és egyre hangosabb viszálykodás .
Aztán... aztán a férfi, a ki hamar elunta az örökös viszálykodást, elkeseredésében visszatért a régi életmódjához, s ezzel a koczka el volt vetve.
A viszálykodások mind élesebbek, s ha tompább hanguak, de egyre mérgesebbek lettek, s végre, néhány lázas jelenet után, elhatározták, hogy elválnak, mert azt hitték, hogy már nem szeretik, hogy már gyűlölik egymást, pedig csak haragudtak egymásra, a helyett , hogy az egész világra, a végzetre, vagy nem tudom kire és mire haragudtak volna ...
Nagyon szemtelen vagyok?
- Magát nem terheli semmi felelősség; felhatalmaztam rá, hogy csak beszéljen el mindent, a mit hallott.
Pletykált még egyebet is... a kis ujja?
- Igen.
Elmondta, hogy az a szőke férfi, a kiről a történet szól, teljes négy éven át üldözte az elvált feleségét, mert hamarosan megbánta, hogy beleegyezett a válásba, és nagyon szeretett volna kibékülni a szép asszonynyal.
De a szép asszony konokabb volt, mint a férfi, s négy éven át mindenünnen bujdokolt életepárja elől ; ha az megjelent valahol, a szép asszony mindjárt tovább állott onnan.
Pedig neki is nehezére esett a konokság.
- Ugyan!
Még ezt is tudta a kis ujja?
- Ezt is tudta.
Elmagyarázta nekem, hogy ha a szép asszony annyi rosszat mondott a többi asszonyról, azért történt, mert örökkön az bántotta, hogy neki, a ki minden asszonynál különbnek tartja magát, házasságon kívül kell élnie.
- Igaza van, a kis ujja csakugyan szemtelen gyerek.
- De könnyü elhallgattatni.
- A világért se hallgattassa el.
A kis ujjának a magyarázatai ugyan csak vakmerő találgatások, a melyek épp oly illetlenek, mint a milyen önkényesek, de engem azért érdekelnek.
Folytassa, és semmit se hallgasson el.
- Tehát a kis ujjam elmagyarázta azt is, hogy a szép asszony azért jósolt olyan rossz véget minden férjnek, mert boszantotta, hogy az az ember, a ki őt, hite szerint, nem érdemelte meg, nyugton alszik, a lehetetlen helyzetben sem félti őt , a lehetetlen helyzetben is bízik benne, annyival inkább boszantotta, mert tudta , hogy a betyárnak igaza van! ...
Hogy a szép asszony azért rágalmazta meg a női lelket, még legtitkosabb gondolataiban is, mert rettenetesen haragudott azért , hogy neki soha se volt más gondolata, csak az a haszontalan ember! ...
És elmagyarázta végül, hogy a szép asszony azért lázongott a házasság intézménye ellen, mert nagyon is érezte ennek a kötésnek a hatalmát, és át kellett látnia , előre érezte, hogy minden büszkesége ellenére se tudja megtagadni szerelmi háláját attól a férfitól, a kinek egyszer odaadta magát.
- Mégis magának volt igaza.
A kis ujjának a magyarázatai csakugyan olyan... hogy is mondjam? ... olyan... minden tartózkodás nélkül valók, hogy lehetetlen végig hallgatni mindazt, a mit magának elsuttogott.
Maradjunk csak a pletykáinál.
Az eseményeknél, a melyeket elbeszélt vagy elhazudozott magának...
- Beszámolok azzal is, a mit elbeszélt, mert nem hiszem, hogy füllentett volna ...
Tudtomra adta, mindenekelőtt, hogy a szőke férfi, a ki elválása óta folyton rajta volt, hogy visszahódítsa a feleségét, éppen azon a napon törte meg először a szép asszony ellenállását, a melyik napon engem az a szerencse ért, hogy a bárónéval megismerkedhettem.
Az előbb említett nevezetes esemény, tudniillik a makranczos hölgy megszelídítése, a gyorsvonaton történt, Füzes-Abony és Miskolcz között.
Az elvált férj az elvált feleséget akkor csókolta meg vagy négy év után először, egy kicsit erőszakkal... s ez a családi jelenet úgyszólván az orrom előtt, mert tőlem nem messzire, zajlott le, egy lefoglalt kocsiszakaszban.
A szőke férfi ekkor csikarta ki a szép asszonytól azt az igéretet, hogy ujra látni fogják egymást - a mit az elvált feleség már csak azért se tagadhatott meg, mert látta, hogy az ura most az egyszer nem ereszti ki a körmei közül, mert látta, hogy a szőke férfi még egy kis botránytól se riad vissza, csak hogy czélját érje, és a szorongatott , szégyenkező szép asszony folyton attól tartott, hogy a le nem függönyzött kocsiajtón kiváncsi szem pillanthat be... és méltán tartott ettől, mert ezt a családi jelenetet egy másik kocsiszakaszban nagyon sajátságos és feltűnő némajáték előzte meg, a mely máris fölkeltette...
- Egy kiváncsi kis ujjnak a figyelmét.
No és még egyebet is tudott mondani ez a kis kiváncsi?
- Még egyebet is tudott mondani.
Elbeszélte, hogy a makacskodó szép, mikor látta , hogy kényre-kegyre meg kell adnia magát az ellenségnek, a ki őt kiböjtölte , kifárasztotta, s nem tudom miféle emlékezések erejénél fogva lenyügözte - a daczot, mely benne élt, minden bajainak ártatlan okozója: a házasság ellen fordította, s azt eszelte ki, hogy a házasélet mindennapos kicsinyességei , nyomoruságai közepett nem lehetnek többé boldogok, csak titkos szerelmi viszonyban, a melyet a világ nem sejt, külön-külön élve és csak a szerelmi mámorban találkozva, a mit a szőke ember, a ki szükség esetén a biliárdon is tud aludni, mosolyogva vállalt.
- Hihetetlen, de igaz.
Tudtomra adta aztán a hírforrásom még azt is, hogy én, a mint akaratom ellenére, öntudatlanul közbenjárója voltam a szerelmes párnak a vasúton - mert én voltam ártatlan okozója, hogy a szép asszony a lefoglalt szakaszba menekült, a hol meg kellett kötnie a miskolczi békét - később, mikor a miskolczi békekötés összes pontozatai... hogy is mondják ezt a diplomaczia nyelvén? ... igen: »érvénybe léptek« ... tehát később én csak arra szolgáltam a szép asszonynak, hogy - ha már se a bánatát, se küzdelmeinek a történetét, se szerelmi élete ujjászületésének a titkát nem kiálthatta ki a világnak, a hegyeknek, a virágoknak, a madaraknak és a kislányoknak - legyen valakije, a ki meghallgassa, a mit elmondhatott.
- Végül szemtelen hírforrásom most azt hireszteli... nem tudom, ezuttal alapos -e az értesülése? ... hogy az elvált házaspár nemsokára végképpen ki fog békülni, s ismét férj és feleség lesz isten és emberek előtt is.
Nem tudom, hogy ez egyszer nem csalódik -e? ... de alighanem most is jó az értesülése, mert hosszu idő multán most történik először, hogy abban az időben, a mikor Albert báró a kastélyban tartózkodik, a báróné nem siet vissza Budapestre.
- Magának ördöge van, nem kis ujja! ...
Különben mindebből egy szó se igaz... csak annyi igaz, hogy kibékültem a férjemmel és megint együtt fogunk élni.
- No csakhogy mégis eltaláltam valamit!
- Az már igazán nem fontos, hogy eltalált -e valamit.
De mit is beszél folyton rólam?! ... a mikor nem rólam van szó!
- Csak annyit akartam mondani, hogy a báróné a házasság intézményének nem olyan engesztelhetetlen ellensége, mint a milyennek mutatja magát.
- Mért?
Mert megadtam magamat a sorsomnak?
Hja, az én dolgaimat már nem lehet másképpen összedrótozni!
De ez nem szól a házasság mellett, sőt!
És nem tagadom , ennek a szegény kis lánynak a jól felfogott érdekében nagy kedvem volna lebeszélni magukat minden szép szándékukról, ha azt hinném, hogy ennek a kisérletnek, a legszebb szónak és a legokosabb szónak is, foganatja lehetne.
És ha már erről beszélünk, vallja meg őszintén, hogy mindabban, a mit maga körül lát... és , példának okáért, abban a regényben is, a melyet rólam eszelt ki, nem találja -e meg az elrettentő példát?
- Ijesztgetni ne ijesztgessen, báróné.
Láthatja, hogy úgyis eléggé meg vagyok riadva.
Hiszen, ha nem volnék megriadva, akkor egyszerüen az ölembe kapnám ezt a kis lányt, és elszökném vele.
- S azok közt a viszonyok közt, a melyekkel el kell számolnunk, alighanem ez volna legokosabb.
Mert hogy szép szerével csak úgy magának ajándékoznák Katát, abban nagyon, de nagyon kételkedem.
És hogy végre arról is beszéljünk: mit lehetne hát tenni?! ... mondja - mert ez az első kérdés, a főkérdés... s Kata ezt nem kérdezhette meg magától - mondja: elszánt ember maga?
Kész maga mindenre, de mindenre?
- Nem vagyok elszánt ember s nem vagyok kész mindenre.
Az én sorsom, báróné, olyan bizonytalan, mint az, hogy mi lesz holnap ezzel a falevéllel.
Ha azt mondom, hogy igen-igen szegény ember vagyok, ezzel szemérmetesen keveset mondok.
Már pedig én nem akarom, hogy Katát valaha szegénységben kellessen látnom.
Nem akarom megérni , hogy olykor-olykor rongyos czipőcskében járjon, hogy néha egy kicsit éhesen feküdjék le a szerelem karjaiba, s hogy olyankor, ha társaságba vágyik, a cselédekhez üljön le beszélgetni.
Nem vagyok elszánt; félénk, gyáva vagyok.
Tartok tőle, hogy a báróné kalandornak fog nézni, de - mégis így van.
- Nem nézem kalandornak, hanem ellenkezőleg látom, hogy derék ember, a miben különben soha se kételkedtem.
Egy kalandor, édesem, nem haboznék.
Az úgy gondolkoznék, hogy: első a feloldhatatlan, vagy legalább is igen nehezen feloldható kötés, a többi aztán megjön magától.
És magának annyival könnyebb volna nem habozni, mert Kata, úgy látom, nem habozik.
Hát az igen szép, édes barátom , hogy maga nem hajlandó koczkára tenni Katának az egész jövőjét, akkor, a mikor Kata maga hajlandó erre... és még szebb, hogy maga ezt félénkségnek nevezi - pedig több bátorság és elszántság kell hozzá, mint ahhoz, hogy valaki megszöktessen egy szerelmes kis lányt - ... és azt se tagadom, hogy nekem ez az úgynevezett gyávaság jobban tetszik, mint a mindenre kész szerelem, ha még oly tüzes is... csakhogy... csakhogy a tökéletes becsületesség, kedves barátom, igen hálátlan dolog, és az erőszakos emberekkel szemben csak egy fegyverünk lehet: az erőszak.
Azért most már azt kérdem, el van -e készülve arra, hogy, ha a másik utat-módot választjuk, könnyen elveszíthetünk mindent, még a csatateret is, s akkor bizony, egyszerűen le kell mondani?! ...
- Igen, el vagyok készülve rá.
Ezzel a Memento Morival kezdtük meg a tanácskozást arról, hogy miképpen fogjunk hozzá a békés ostrom nehéz munkájához.
Én abban a véleményben voltam, hogy mesterkedéssel, taktikával nem sokat segíthetünk magunkon, s hogy mindjárt színt kellene vallani.
Vagy-vagy.
Vagy mutatkozik irányunkban némi jó hajlandóság, vagy kiderül, hogy soha se leszünk képesek ezeket a vén szíveket meglágyítani.
A jobbik esetben - úgyis nagy időbe fog kerülni, a mig Kata kikönyörögheti a beleegyezést; a késlekedésnek tehát semmi értelme.
A rosszabbik esetben pedig - jobb, ha mindjárt, megtudjuk a sorsunkat , legalább nem reménykedünk hiába.
- Ajtóstól ne rohanjunk a házba; ne rontsunk el mindent előre a vigyázatlansággal.
Úgy okoskodott, hogy minden attól függ: le tudjuk -e szerelni a félelmes Guszti nénit?
Ha Guszti nénit a pártunkra tudjuk hódítani, azt az egyetlen lényt, a kinek a szavára az öreg úr sokat ad, mert ez a lánya mindig együtt érzett vele - akkor nyert ügyünk van.
Akkor az egész család letérdepel az öreg kegyelmes előtt, s az öreg kegyelmes, látva, hogy még leggőgösebb leánya is a Kata javára használja fel a befolyását, nem lesz meglágyíthatatlan, annál kevésbbé, mert hiszen a kis unokája fog siránkozni előtte, az, a kit a legjobban szeret a világon.
Ha azonban Guszti nénit nem tudjuk meghóditani, akkor mindennek vége.
Mert ha az öreg kegyelmes azt látja, hogy helyette a leánya lengeti a feudalizmus zászlaját, akkor bizony maga is visszavonul megközelíthetetlen fellegvárába; azt már nem engedheti , hogy valaki nagyobb arisztokrata, hajthatatlanabb és gőgösebb legyen, mint ő, ha ez a valaki a leánya is.
- Csakhogy Guszti nénit még nehezebb lesz levenni a lábáról, mint a vén kegyelmest, mert a nagyapa gyöngéjéhez még csak hozzá lehet férni, a nagynéni ellenben inkább: a családi akarat, mint: a családi érzés.
És ez a csöndes , szorgos, mindent látó s mindenütt jelenvaló személyke éppen nem látszik érzelgős teremtésnek.
- De asszony! - felelt a báróné.
- Udvaroljon neki!
Bánatomban is elnevettem magam.
- Ó, a mi ezt illeti, igazán mindenre kész vagyok! ...
- Udvaroljon neki - folytatta Valéria, ugyanazon a hangon - már csak a szegény főispán kedvéért is!
- Azt hiszi, hogy ez egy kis békességet szerezne neki?! ...
- Szeretem, hogy nem ment el a kedve a tréfálkozástól.
Katával tegnapelőtt nem voltunk ilyen vigan.
- Azért, hogy ilyen siralomházi vidámságot lát rajtam, ne gondolja, mintha nem volnék érdemes Katára.
- Maga olyan jóravalónak látszik - felelt a báróné - hogy a legrosszabbtól tartok .
Fájdalom, a siker soha se azoké, a kik a leginkább érdemlik.
És tovább is ilyen baljóslatokkal fűszerezte a tanácskozásunkat.
- Ha minden áron keseríteni akar, lelke rajta!
De szeretném, ha Katának valami biztató ujságot vihetnék.
- Igaza van; ő még ráér kétségbeesni.
Abban állapodtunk meg, hogy Valéria teszi meg az első lépést.
Beszélni fog az egérkével, és felfedi előtte, a mit az egérke úgyis gyanít, hogy Kata vonzalommal van irántam.
Ez kitünő alkalom lesz elhitetni az ellenséggel, hogy nekem sejtelmem sincs semmiről, és hogy eszembe se jutott udvarolni Katának.
Kitünő alkalom lesz továbbá, kitapogatni: milyen, mekkora ellentállást szándékoznék kifejteni a jó Guszti néni, abban az esetben, »ha a Kata vonzalma komolyabbá válnék «, s kitünő alkalom végül: észrevétlenül kegyelmet esdekelni számomra, nagy hírnevem és fényes jövőm nem feltünő, de figyelmet keltő ügyes emlegetésével ... ezt rábízhatom.
- Mondja meg neki - szóltam - hogy egy festőből minden lehet.
Még nagy festő is ; fejedelmek és pápák barátja!
- Azt fogom mondani, hogy máris az; ez hatásosabb lesz.
Igaz! ... a képhez még ma fogjon hozzá! ...
El kell hitetnie, hogy csak a munkájának él.
- Annyival inkább sietek hozzáfogni, mert ez a kép lesz az egyetlen erősségem.
Egy pár nap mulva, a mikor már javában dolgozom rajta, Guszti néni, ha véletlenül meg is tudja a titkunkat, nem teheti ki egykönnyen a szűrömet.
- Én semmit se hiszek, de Kata azt hiszi.
Úgy okoskodik, és igaza lehet, hogy nénje addig, a míg be nem fejezem a képet, mindenesetre hallgatni fog; mert ahhoz , hogy a kastélyból kilökhessen, mindent el kellene mondania az öreg kegyelmesnek .
Már pedig az öreg kegyelmes beteges ember, a kit féltenek minden izgalomtól.
- Kata még gyermek, és nem ismeri ezeket az embereket.
Én jobban ismerem őket.
Ha Guszti néni mindent fölfedez, és akkorra, mikor a maga teljességében megismeri a veszedelmet, nem tud megbékélni ennek a házasságnak a gondolatával: biztosíthatom , nem fogja a nagypapát kimélni.
Akkor az lesz a fődolog, hogy ez a házasság ne történjék meg; inkább üsse meg a nagypapát a guta!