XII. A SÉTATÉREN.
Ragyogó téli délelőtt.
A fák ágai tele hófészkekkel.
Minden ágacska finom hókristályokkal tele, melyek ezüstösen ragyognak a hideg téli verőfényben.
Az egyik padon ül Sándor és szivja a czigarettáját.
Ugy érzi, a lélek kiesett belőle és helyette egy nagy ólomdarab van most benne.
De az agya azért működik, tisztán, világosan, minden érzés nélkül.
A kezében a telegramm.
Betűk vannak rajta.
Kinek a betűi?
A postahivatalnok betűi .
Azé a gépé, akire minden titkot rá kell bízni.
Lám ezt is tudja.
Egész Amerikában csak ők ketten tudják, hogy Gyuri és Józsi ma közösen tartják meg az esküvőjüket.
Ő pedig ül itten.
Mi dolga van még?
Megfogalmazni a gratulácziót.
Mit kivánjon az ő barátjainak?
- Semmit.
A lélek kiesett belőle.
Ő nem tud érezni, nem tud barátságot érezni.
És Mili?
- Nyoszolyólány.
Fehér ruha.
Valami fekete frakk fityeg mellette és emelgeti a kocsiból.
Virágbokréta.
Az a fekete frakk vette.
Nevetséges.
Ugy emlékszik, hogy ő most boldog volna, ha az ő frakkja feketélne Mili mellett.
Sőt azt is tudja, hogy ő azért jött ide át pénzt csinálni, hogy valamikor odakerüljön az ő frakkja Mili mellé a templomban.
És most ő itt ül, nagyon messze tőlük és Mili nyoszolyólány.
Ilonka meg a kis Boszorka menyasszonyok.
Gyuri és Józsi vőlegények.
A jó fiúk, gondoltak reá.
Megsürgönyözték neki.
De tehetik.
Nekik van szivük, ők tudnak érezni.
Ha nem kapta volna meg ezt a sürgönyt, akkor ő is tudna érezni.
Vagy ha ő nem állana olyan vigasztalanul egyedül, akkor is tudna érezni.
De ő most lelketlen.
Mit kivánjon nekik?
Gondolkodik.
Mit kivánna saját magának?
- Gyufát.
Nem talál egyéb kivánni valót, csak gyufát.
Mert a czigarettája elaludt és ő szeretne rágyújtani.
Oh, ha neki gyufája volna!
- Nevetséges.
Ha átgondolja az ő életét, voltaképen mindig csak egy gyufa hiányzott neki a boldogsághoz.
Ezt a gyufát megszerezni jött ő Amerikába és most itt sincs gyufája.
Végig tapogatja a zsebeit.
Hátha mégis?
Megállj, meg van!
Előveszi a revolverjét.
Ha ezzel lelövi a czigarettája végét, akkor az meggyulad.
Egy revolver pótolhat egy gyufát.
De minek is jött ő Amerikába, ha egy revolver pótolhat egy gyufát?
De nem teheti.
A durranásra összecsődülne a tömeg.
Öngyilkosságra gondolnának.
Pedig ő nem gondol erre.
Csak a czigarettája égne!
De a czigarettája nem ég.
Mi dolga akkor a földön?
Zongorázni, hangversenyezni.
De mire való neki a pénz?
- Gyuri és Józsi most már boldog férjek.
Mennek nászútra.
Ő pedig itt ül és nincs gyufája.
Hát akkor mi dolga még a földön?
Ezzel a revolverrel rágyújthatna saját magára is.
Jól szelelne.
Elégne.
Megmaradna a hamu.
Aztán nem fog többé czigarettázni és nem lesz többé szüksége gyufára.
Nem tenné meg?
Belenéz a revolver csövébe.
Fekete.
Csunya, fekete.
Kivül olyan ragyogó, olyan fényes.
Ha kifordíthatná ezt a csövet, hogy belül legyen fényes, akkor agyonlőné magát.
De ebből a feketeségből hatoljon valami az ő szívébe, azt nem tűrné.
Nem lehet az jó, a mi onnan jön.
De azért csak nézi, forgatja ezt a szerszámot.
- Gondolatban ott vagyok köztetek...
Ezt minden ember sürgönyzi, a kinek nincs gondolata.
Furcsa!
Gyuri meg Jóska is gondolatban valószínűleg itt vannak, de sejtelmük sincs róla, hogy revolver van a kezemben és hogy nincs gyufám: én pedig tudom, hogy ők most miképen vannak.
Aztán nézi, forgatja megint a revolvert.
- De miért is akarnám magamat főbe lőni?
Mi történt?
- Mindössze az, hogy Gyuri meg Józsi megházasodtak.
Miért ne házasodjanak ők meg?
És miért ne tehetném én, ha ők megtették?
- Ostobaság.
Nem történt semmi.
Hát miért ne éljek tovább?
Az a Mili olyan különös leány.
El lehet őt képzelni gyermeknek, el lehet őt képzelni nagymamának.
Elképzelheti menyasszonynak, feleségnek, de nem a saját menyasszonyának, a saját feleségének.
Minek is most már?
- Szív helyett egy ólomdarab van a keblében.
Nem érez már.
Nem kíván már.
Vége, hát legyen vége.
Különös.
Ha ezt a ravaszt most valamivel erősebben megnyomná, akkor az ő agyveleje szétfrecscsenne.
Egy puszta nyomás miatt.
Rettenetes.
Az agyvelejéből piszok lenne , mely bepiszkítaná az arczát, meg az ingét.
Ha pedig nem nyomja meg a ravaszt, akkor az arcza meg az inge tiszta marad.
Belenéz a csőbe.
Utálatos.
Olyan fekete!
Nem látni semmit.
És e feketeség körül folyik a ragyogó, fényes aczél.
Kivül fényes, belül fekete.
Mint micsoda?
- Mellékes .
A fődolog, hogy kivül fényes.
És a teli verőfény megvillog a villogó csövön és bántja a szemét.
És megvakul a szeme és szeretne másfelé nézni.
Nem tud.
Legalább a fekete nyilásba nézhetne!
Oly nehéz eltalálni az irányt, hogy csak a nyilásba lásson és ne lássa a villogó, szembántó csövet.
És ő czéloz, czéloz egyre a szemével a revolvercsőbe.
Végre eltalálja.
Sötét, teljesen sötét.
És a czigarettája egyszerre csak ég, egy hosszu, tüzes sávban, az egész czigaretta egészében.
Az ízét nem érzi , csak az aromáját.
Igen finom aromája van...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
A durranásra összecsődül a tömeg.
A tömeg egyáltalán arra való, hogy egy durranásra összecsődüljön.
És akadt köztük egy rendőr és még valaki, a kit a rendőr ismer.
A rendőr arra való, hogy mindent ugy hagyjon, a mint van.
Ehhez a mi rendőrünk kitűnően értett.
Aztán jött egy rendőrorvos és egy rendőrtisztviselő.
A rendőrorvos arra való , hogy a beállott halált konstatálja, a rendőrtisztviselő, hogy jegyzőkönyvet vegyen föl.
No meg, hogy a személyazonosságot konstatálja.
A rendőrorvos azonban nem konstatálhatta a beállott halált, mert a halál még nem állt be.
Ennélfogva be kellett őt a kórházba szállítani, a helyett, hogy a törvényszéki bonczoló terembe szállították volna.
A rendőrtisztviselő azonban megállapította a személy-azonosságot és az az úr, a kit a rendőr is ismer, megírta a riportot:
A zongora-művész balesete.
Ma délelőtt tíz óratájt...
Sándor a nagy zongoraművész gyufa hiányában a revolverjével akarván rágyujtani a czigarettájára, véletlenségből meglőtte magát.
A seb súlyos, bár nem veszélyes.
A baleset igen sajnálatos, mert a nagy művésznek holnapra hirdetett hangversenye ennek következtében elmarad.