Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Babits Mihály
Kártyavár
Keletkezés ideje
1923
Fejezet
31
Bekezdés
2034
Mondat
7199
Szó
76526
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
magas
12. §. BONTÓÉK, A CSERI-CSÁRDA ÉS A BRILIANT: EGY FEJEZET ÚJVÁROS ŐSTÖRTÉNETÉBŐL
- Hogy kezdjem?
Hiszen semmi különös sincs az egészben.
Csacsi kis asszonyka vagy, hogy ilyesmit annyira kívánsz hallani.
- No!
Ne mondja nekem, hogy csacsi! - vonta fel Ilona durcás fenyegetéssel a száját.
- Csacsi kis asszonyka - ismételte Kerbolt, boldogan a jelenet ilyetén fordultán, hogy így, ilyen nyugodtan együtt lehet Ilonával.
- No hát!
Akkor még nem voltak pesti rendőrök Újvároson, csak egy csendbiztos volt , három-négy emberrel: ez volt a kövér Bontó.
Mintha vízözön előtti dolgokat mesélne...
Valami ősi volt Újváros múltjában , fonák primitívség, szennyes romantika... asylum, ahogy Balázsy, a sötét főjegyző szokta mondani; a söpredék új respublikát kezdett, évtizedek századokat jelentettek, s a jasszokkal paktáló csendbiztos mint mitológiai alak lépett elő...
- Igaz, hogy a kemencéjükben találták meg a Briliant ezüstkanalait? - kérdezte Ilona.
- No, no, kis kotnyeles, várj sorra.
Asszonynak nem lehet semmit sem mesélni : mindjárt végét nézi a regénynek.
Tudod, hogy akkor én voltam a bíró Újvároson.
Ilona kacagni kezdett, tiszta, csengő gyermekkacagással:
- Bíró!
Falusi bíró!
Mindig mulatok, ha rágondolok!
- Bár falusi bíró lettem volna!
Egyszerű, jó, magyar falusi bíró: az igen.
- Iszonyú bölcsességgel intézted volna a dolgokat - mondta Ilona komoly tisztelettel.
Olyan jólesett ez a komoly férfinak.
Egész felmelegülve gondolt régi ábrándjaira.
- Egy patriarkális falusi uralom, ismerve mindenkit, nem függve senkitől , szigorú egyenlőséggel kormányozva és kertészkedve üres óráimban, vagy fogolyra járva a csöndes mezőkön: az igen, az nekem való volna!
De ez a folytonos megalkuvás, ez az ide is nézz, oda is nézz, minden kímélése, ez az istenverte tojástánc - ez, ami itt kellett -, őrizni ezt a kártyavárat, hogy le ne omoljon...
- Azt mondják pedig, ilyen ember kellett éppen ide, mint te vagy...
- Ilyen ember!
Igen!
Azért üldöztek ki innen!
Tudod...
Nem elég, hogy megbuktattak, kibuktattak a bíróságból: nem, nem, még azt sem tűrték, hogy a városban maradjak!
Tudod, hogy távolítottak el innen engem?
Dupla áron vették meg a házamat, a gyönyörű kertemet - mi ez a mostani ahhoz képest? -, csak menjek, csak hogy menjek!
Dupla áron sajátították ki a város számára! a város pénzén! óvodacélokra! azt hiszed, lenne különben olyan szép óvoda?
Azt hiszed, a városért! a városért tettek valamit?
Dehogy a városért! énellenem tették!
Mert tudták, hogy míg én itt vagyok, nem szabad a vásár!
Megint izgatott volt, megint járt.
Alakja szinte kiegyenesedett.
Az asszonyka ragyogó szemmel nézte.
Ez, ez volt az, a hajdani erős férfi, a küzdő, akiről egyszer azt hitte, hogy szereti...
Szerette, és félt tőle... valóban félt zordságától, házasságuk első évében, amikor ő egész naiv gyermek volt még ...
Önkénytelen az a másik tűnt fel fantáziájában, nyájas és kedves kép, valaki , kit mindig szeretett, akiben mindig bízott, akitől sohasem félt: akivel titkon, boldogan össze szoktak nevetni, mint a gyermek a szigorú tanító háta mögött.
A szigorú tanító mögött, akit azért valahogyan mégis tisztel és szeret.
- Ilona csillogó szemekkel követte férjét...
Ő valóban nem adott semmire, azt szerette, és úgy szerette, ahogy friss és szeszélyes szívének jólesett.
- Miért uszította magára azt a vén vaddisznót? - mondta rosszallással, de a rosszalláson át érzett hangjában a büszkeség, a gyönyörködés, hogy ilyen erős, ily kemény, ily veszedelmes ember az ő ura.
- Micsoda vén vaddisznót?
- Azt a Hirschfeldet; hát nem olyan, mint egy vén vaddisznó ?...
Mondja, igaz az, amit beszélnek?
Hogy mikor maga bíró lett, jött magához kérni valamit ... valami protekciófélét...
S maga le sem ültette... kezet sem nyújtott neki ... csak úgy bánt vele, hivatalosan, mint egy közönséges ügyes-bajos féllel ...
Visszautasította a kérését... ezt nem tudta soha magának megbocsátani ...
Mondja, igaz ez?
- Ezt is Zsemlyénétől hallotta megint?
- Mindegy, hogy kitől...
Attól hallottam, akitől akartam...
- Vagy talán...
Egyszerre elhallgatott: az asszony arcán, tekintetén (már újra Medúza lett , megüvegzett, merev !) észrevette, hogy megsértette, megsértette megint!
Vagy talán... ah, igen, persze... vagy talán Madár Jánostól hallotta... még annyi tapintat sincs ebben az emberben, hogy erre ne célozzon!
Madár Jánostól ... hát nem tudja, nem érzi, hát nem kell -e éreznie, hogy soha-soha nem beszélnek Madár Jánossal róla, még a nevét sem említették soha, ha egyedül voltak!
Még ennyi finomság sincs ebben az emberben?
Madár János ezt nem tette volna... ezt nem mondta volna...
( Hogy ki tudta kerülni Madár János mindazt, ami rossz érzést szülhet, ami kellemetlen !)
- Az asszony mozdulatlan lett megint, szenvtelenül, hidegen hallgatott, és nem lehetett tudni, hallgat -e.
Kerbolt, hogy elfeledtesse elszólását, beszélni kezdett, mesélni tovább , zavartan, aggodalmas gyorsasággal, belső izgalommal:
- Ezek a Bontóék - mesélte - gazdagok voltak, nagy lábon éltek, és senki sem tudta, hogy miből: rengeteg házat vittek, nagy murik voltak náluk, a kövér Bontó a legkedvesebb mulatópajtás volt az egész Újvárosban.
Vilma is, a legszebb lány itt akkoriban, igazi típusa a magyar, telt, élveteg szépségnek: hasadt, piros száj, széles, áldott, királynői csípők, magától mosolygó arc, nagy barna, szuggesztív szemek; élte világát, udvaroltatott magának, öltözködött királynői módon, pesti bálokban is csillogott...
Egy Jókai-regény alakjai bontakoztak ki szavaiból...
Ilona kezdett érdeklődni, előrehajlott, előrekönyökölt, a zsebkendőjét állára támasztva - kis csipkeujja bájosan fordult le formás karján -, mereven nézte férjét, és egyszer csak közbeszólt!
- Mondja, maga is udvarolt neki?
Igaz, hogy el akarta venni?
A férfi ijedten hökkent vissza, pedig előre tudta ezt a kérdést.
- Hát ezt... ezt kitől hallotta?
- Zsemlyénétől - nevette el magát az asszony; de aztán elkomolyodva igazította ki mindjárt: - Nem!
Ezt maga Vilma mondta!
Kerbolt fölpattant megint, nem bírva tovább, idegeit nem fékezhetve többé , hogy az asszony ijedt sikollyal húzódott vissza tőle:
- Mért jött hozzád Vilma ?...
Mit akart nálad Vilma ?...
Beszélj! nem tűröm tovább, hogy hallgass!
- Mit jön úgy nekem, mint az oroszlán? - mondta az asszony, idegesen igazítva a haját.
- Látja, maga mond engem kíváncsinak, gyereknek, aztán maga miket csinál a kíváncsiságtól!...
Úgy látszik, még mindig nagyon érdekli magát ez a Vilma - mondta, csak úgy tréfásan gyanúsítva, mint a süldő lányok szokták , és kedvesen megvető ajkabiggyesztéssel.
Kerboltot pedig boldoggá tette még a tréfa is, még a színe is, hogy Ilona törődik vele, hogy féltékeny lehet rá.
Ekkor - mert ki volt mérve ezen az estén minden pillanat - benyitott Zsemlyéné, a kertész felesége.
Nehezen szánta rá magát, benyitni Kerbolt előtt, félve kérdezte a nagyságos asszonyt: lehet -e teríteni?
- Jesszusom! - kiáltott Ilona.
- Már milyen késő van! egészen el is feledkeztem a vacsoráról!
Maga sem vacsorázott még... szegény ember...
Most nem viteti abba a csúf üvegkalickába.
Itt eszik velem, és mesél tovább.
És mikor Zsemlyéné kiment, kedves szemrehányást tett az urának:
- Látja, most meghallotta Zsemlyéné, hogyan kiabált.
Aztán én szégyelljem magam a cselédek előtt.
Kerboltot is bántotta ez, hogy a pletyka cselédek mindent hallanak, de kellemetlen érzésébe kis, ideges boldogság is vegyült, hogy van egy közös félelmük, egy közös ügyük: ha más nem, annyi legalább, hogy ki ne hallják a cselédek a jeleneteiket.
De ez ideges boldogság volt megint: mégis sötét és baljós maradt ez az este, ez a munka nélküli... mennyivel jobb munkában tölteni az estéket, ott az üvegházban, a zöld lombok között!
Kerbolt már elszokott az ilyen munka nélküli estéktől: úgy ültek együtt az asztalnál , férj és feleség, mint régen, azelőtt, és ő régi furcsa, újvárosi történeteket mesélt el asszonyának, egy igazi újvárosi romantikát!
A saját történetét mesélte voltaképp, a saját elromlott életét.
- Ez a Bontó - mesélte -, Bontó pazarlása rég gyanús volt mindenütt: de ő , Kerbolt bíró, nem volt a gyanú embere, és megvetette a kósza beszédet .
Újvárosnak bizony rossz híre volt akkor: nem volt barátságos éjszaka kószálni a világítatlan, pocsolyás utcákon: még nem olyan rég volt az idő , amikor a bíró maga is lámpással járkált az utcákon, esküdtje, a Geschworener, vitte utána a lámpát.
Gyakran zsineg volt végigfeszítve az utcán; az aranyifjúság oltotta, törte a lámpákat, akadt, aki mindenestül kiemelte az utcalámpából az olajtartókat, azok világánál készült vizsgájára .
Ilona hosszan, hangosan kacagott e részleteken.
S mindennaposak voltak a betörések a sötét városban.
De lehetett -e másképp ebben a nagy, sötét városban, amely törvénykerülők menhelye volt?
Különös moslékba csöppentek itt a Jókai világának csöppjei, különös Pitaval anyaga gyűlt; fölényes zsidók szervezték a detektívregényeket (akik mindent a kezükbe vesznek); a városban nyíltan beszéltek betörőtanyákról, s a három csendőr a vállát vonogatta...
Mindössze három csendőr...
Bontó maga panaszkodott legjobban, és Kerbolt hiába járt a miniszterhez a bejelentőhivatal ügyében.
Egyszer csak Nagy-Tatár - ez a Nagy-Tatár, az a borostás állú, aki állítólag katonatiszt volt valamikor, ma, ég tudja, miből él, mindig új lapja van , minden lében kanál -, amint ő mondja, kinyomozott egy pesti detektív barátjával, és kitett az újságba, felsorolt százhatvannyolc betörőt névleg és lakás szerint.
Ilona kacagott: valóban, százhatvannyolc betörőt, név és lakás szerint.
Olyanok voltak köztük, akik Pesten működtek, akiket a pesti rendőrség rég keresett, körözött, s akik nyugodtan éltek ezalatt Újvárosban - sőt a csendbiztos védnöksége alatt.
Jasszok voltak közöttük; foglalkozás nélküli egyének, ezer névvel, sötét ligetek habitüéi, éjszakai csavargók , kik nappal megbújtak az újvárosi rókalyukakban.
És ott volt a híres Briliant...
Akkor a pesti rendőrség vette kezébe a dolgot, azóta is van pesti rendőrség Újvároson.
Ilona kacagott.
- És nem álltak bosszút Nagy-Tatáron?
- Megfenyegették, mikor elment a tanyájuk mellett, nappal, egész nyíltan; a tanyájuk ott volt, ahol most a Selig-kávéház, akkor Briliant-kávéháznak hítták, sört is mértek ott, mindig állt egy csomó kétes képű alak az ajtóban: Nagy-Tatár állítólag hallotta, amint mondták messziről: Da kommt er! - németül beszéltek ezek.
- És milyen volt az a híres Briliant? - kérdé Ilona a legnagyobb érdeklődéssel.
- Milyen? ügyes, már nem fiatal, egész bandája volt, messze kiterjedtek a szálai, külföldön is volt azóta dolga, máig sem fogták meg.
Én láttam...
- Látta?
Igazán?
Látta?
Hol látta?
Beszéljen róla!
- Vagy legalább Nagy-Tatár állítja, hogy ő volt.
A cseri csárdában.
- Ah! beszéljen a cseri csárdáról!
Látja, soha ki nem vitt...
- Majomka! semmi sincs ott! már akkor sem volt semmi.
Sárga ház új tetővel ... a ház ugyan régi, negyvennyolcban Vácról jövet ott pihentek honvédeink, a vasspalétát még a harmincnyolcas árvíz nyomta be...
Gémes kút az udvarban , deszkaól...
De ma üveges veranda van, asztalok a nagy, fásított udvarban...
...Igen, mindenre jól emlékezett.
Semmi nem volt ott, semmi különös: sivár volt minden és vigasztalan, mint manap.
Az ő cicerói cselekedete volt ez: az ő nagy akciója Catilina ellen!
Mennyi erőt és szilárdságot érzett! csupa bizalom volt - önmaga iránt...
Hova lett ez az erő, ez a bizalom manap?
Hogy emlékezett arra a délutánra.
Még korán volt, nagy, meztelen gyerekek fürödtek a parton, a híres újvárosi strandon, mások lapos köveket csúsztattak, amodébb egy kocsit hajtottak a vízbe...
Ők mentek előre ... háborúba...
A pesti detektív vizsgán, fölényesen lépkedett.
Nagy-Tatár is ott volt, hiú fontossággal...
Mintha most is látná.
Kikötött vízimalom van a folyón, tompaezüst víz, túl a hegyek ezüstszürke ködben.
Egy rozzant csónak himbál...
Himbálnak a csárdaudvar napraforgói ügyetlen fejükkel...
A kavicsok, a szép, sima kavicsok között tört sörösüvegek barna cserepei ... elszórt papirosok...
Két nagyocska lány ült cédán ott a parton, valami földbuckán: piszkos pongyolasággal lógatva csíkos-harisnyás lábukat.
Emlékezett Kerbolt , mennyire megvetette akkor a nőket, az egész nőnemet: mennyire vad, harcos , hivatalos férfinak érezte magát, és mindenre, minden nőire olyan fölényesen , oly megvetőleg gondolt, mint ezekre a kis ringyókra ott a Duna-parton.
A színre is emlékezett, amint most elbeszélte Ilonának, ahol a Bontóék bűnjeleit lelték: ócska kocsiszín volt, hat vedlett sároszlopon egy fatető , alatta vagy két rozzant szekér.
Egy kis, kék üngös fiú ácsorgott körülötte : a fabak alatt, széna közt hevert egy kuvasz.
Baromfiak szemeteltek szerteszét.
Egy tízéves kislány, okos szemű, tiszta ruhájú, jött kérdezni, mit akarnak .
Oszlopos tornác alatt kártyáztak a jasszok, üvegből töltötték a sört a nagy söröspoharakba, sörösüvegek erdeje volt a hasadt deszkaasztalon.
Szinte fülébe csengett annak a bolond Nagy-Tatárnak a hangja, amint kikelve , öblösen elkiáltotta: - Briliant!
Egy pillanat alatt eltűnt az, akit Brillantnak nézett.
Nem fejlődött ki semmi romantikus jelenet, semmi nagy ütközet.
A meglepett jasszok becsületes munkásoknak bizonyultak a szomszéd téglagyárból.
De azt az egyet máig is Briliantnak hiszi Nagy-Tatár.
Mért tűnt el másképp? és hova lehetett ?
Körülnéztek.
A csárdaudvart drótsövénykerítés vette körül.
Túl keréknyomok haladtak a porban.
Egy ökrös szekér.
Egy keskeny iparvágány.
A téglagyár kerítése, színes téglákból kirakott betűk cégérével.
Szegletes, üzleti deszkakocsi ment az úton F. M. felírással.
Zsákban, csónakon, valamit szállítottak át a szigetre.
A Duna egykedvűen mosdatta tovább fényes, színes kavicsait.
Munkás parasztlányok nagy fagereblyékkel közeledtek.
A tízéves kislány szakadt, összevarrt, kék abroszt terített nekik az akácok között.
A detektív furcsa tárgyakat hordott ki az abroszra a színből .
Nagy-Tatár ujjongott a bűnjeleken.
Ő maga, Kerbolt bíró, szilárdnak érezte magát, komolynak, hivatalos gépnek.
El volt tökélve az igazságért.
Bontóék , a kövér Bontó, az egész klikk mögötte, a nagy ellenszenv, amit a leleplezés kelteni fog, hatalmas ellensége... és Vilma, mint egy megvetett, csábító gyümölcs, mint egy akadály az igazság útján: mind csak növelték elszántságát, örömét szilárdságán, titkos büszkeségét.
Igen: harcol és bukni fog.
Mi lesz? nem tudta még.
De ez az öntudat, ez a fő hiúság, ez a minden kincsnél többet érő kincse megmarad.
Ilona égő szemekkel hallgatta mindeddig, egész lelke figyelembe feszült; de Vilma, a mai látogatás, ott ült a szívében, a hivatalos férfiridegség iszonyú igazságtalannak tűnt fel neki.
Nemének egész sorsát érezte Vilma esetében - a nőét, ki mindig csak áldozat a férfinak nagy játékain.
Asszony volt, csak kegyetlen, nagy játékot látott a hivatalos gépben, csak romantikus, gyilkos férfipózt a nagy elvek alatt.
S bár máskor ingerelte ez a férfipóz, most egyszerre elszorult jó szíve, gyermeki önkénytelenséggel felkiáltott:
- Milyen hiú ember is maga!
- Hiú!
- Igen.
És a hiúságának áldozta fel azt az egész nyomorult családot.
- De Ilona!
Csak nem védelmezed?
Közönséges orgazda volt.
Végre is a bűnös lakol.
Csak nem kellett volna futni hagyni.
- Másképp kellett volna csinálni - mondta Ilona, makacsul.
- A bűnös lakol !
Hát mit vétett Vilma?
- Ez harc volt - felelte Kerbolt szinte védekezve.
- Én is exponáltam magamat, én is sokat vesztettem vele... mindent.
Az egész klikk ellenem zúdult: a klikket nem lehetett megölni.
Bontóék eltűntek, de a klikk megmaradt.
Tudtam, hogy megbuktatnak.
Végre is Bontónak mindenki barátja volt, és ezt Hirschfeld tudta, felhasználta.
Megfosztottak az állásomtól, a házamtól, a kedves kertemtől, kiüldöztek a városból is...
- Látod, te bolond! - nevetett Ilona.
- Azóta polgármester lennél, és... én lehetnék a polgármesterné.
Kerbolt elkomorodott - s egyszerre Ilona is.
A harmadik megint közébük állt.
- Édesem, hisz akkor meg sem ismertelek volna.
Ó, látod, én áldom ezt az egész nagy szerencsétlenséget!
Látod, hiszen akkor is örültem neki .
Megvalósítottam régi ábrándomat, földet vettem a pénzen, amit a házamért kaptam, elvonultam messze Küküllőbe, gazdálkodtam, vadásztam...
- Szépen gazdálkodott!
Kerbolt kényszeredetten elmosolyodott.
- Hát a gazdasághoz csakugyan nem értek.
Sohasem értettem a magam ügyeihez .
De látod, akármennyit vesztettem, mégis találtam egy kincset, ami mindennel felér: ott találtalak téged...
- No, már megint milyen romantikus hangulatok öldösik...
Metszőn mondta ezt, sérteni akart, bosszút állni, maga sem tudta, miért .
Kerbolt ilyenkor jéghideget érzett a szívében.
Milyen kegyetlen ez az asszony!
Még egypercnyi illúziót sem hagy meg neki.
- Mért is nem maradtunk ott, ott falun, a hegyek közt, Küküllőben, ahol az apád pap volt... ahol te még...
(- ...egészen az enyém voltál - akarta mondani: de ezt már nem tudta, nem merte kimondani.)
- No bizony!
Ott hagyott volna engem megvénülni falun!
Rabságban tartott volna!
Mondhatom, szép kis önzetlenség! - ingerkedett Ilona.
De Kerbolt , vériggyötörve, nem tudta többé a kedves gyermeket látni benne: mint a türelmét vesztett tanító nem látja többé növendékei kedvességét.
- De hiszen előbb mondtad, hogy a falut szereted, a csöndes vidéki életet...
- Én?
Mondtam?
Ezt elhitte nekem?
- Kacagott.
- De Ilona!
Hát ne ölj meg!
Hát nem lehet a te szavaidon már kiigazodni!
- Ne tegezzen engem! - kiáltott Ilona, és arca megint fölvette a Medúza-szerű merevséget.
- Kegyetlen, önző, rossz ember!
Mit csinált velem!
Itt hagyta a kis, fiatal, gyámolatlan feleségét, sokszor alig szólt hozzám zordan egy szót, bezárkózott, elvonult!
Mivé tett engemet!
Sokszor, hogy sírtam magamban, hogy kellett volna egy meleg szó, egy bizalmas tekintet: nem, csak gondterhes, szigorú arcot láttam, akinek előbbre való a hivatala, mint a felesége...
- De Ilona, én nem tudtam, én nem akartam... nem is sejtettem... mért nem szóltál ?...
Hiszen tudod, mennyire szerettelek.
Hiszen... hiszen azért mégiscsak több jót tettem veled, mint rosszat, ugye? - mondta könyörögve , reménykedve, mint aki lelkifurdalások ellen akarja megnyugtatni magát.
- Nem! - kiáltotta Ilona.
- Több rosszat tett, mint jót!
Engem is tönkretett , nemcsak... nemcsak Vilmát...
Maga megveti, ugye megveti?
Fölényesen néz rá...
Én... én sajnálom.
Olyan mély részvétet tudok érezni az ilyen szegény teremtések iránt...
Kerbolt fölszisszent, mint aki parázshoz ért!
- Mit... mit akart Vilma nálad?
Ilona!
Mit akart?
De Ilona kitépte magát a keze közül, kirohant a konyhába, és becsapta az ajtót.
Kerbolt kétségbeesve nézett utána.
Mit csináljon?
Menjen utána , Zsemlyéné előtt?
Iszonyú szégyent érzett és iszonyú sivárságot.
Nem, ezt az asszonyt semmi sem fűzi hozzá - mindig távol maradnak egymástól.
Madár János képe merült föl előtte.
Irtózatos, végleges elkeseredést érzett most ellene .
Minden lassú tüzének rég felgyűlt salakja egyszerre az ő nevére szakadt .
Ez... ez az ő barátja, ennek az embere ő.
Mondhatatlan szégyen égett a lelkében.
Lassan, szomorúan ment megint a kerten keresztül, vissza, a kerti házba.
A vörös kohó pöfögött az éjben.
Port, port és kormot kavart a fülledt szél .
És a fák undorodva kapkodták fejüket.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE