ELTE regénykorpusz

Hartvig úr elutazott, az asszony bezárkózott szobájába, mintha attól félt volna, hogy ostromolni fogom.

Egy napon kérdően, hosszant függesztette rám a szemét, midőn a kávéscsészét a szájához emelte :

- Jól mulat X.-ben? - kérdezé .

Szomorú napom volt, s nem törődtem az alattomossággal, amellyel Hartvigné a kérdést feltette.

Csak céltalan életemre gondoltam, amely egér módjára bújt el most e kisvárosi lyukban.

Vajon meddig élek még így, hogy a déli harangszó megváltásként hangzik fejem fölött, mert már vége van a nap felének?

A szomorú , lovagló árnyak mikor maradoznak el fejem mellől?

Miért nem vetek véget egy pisztolylövéssel a céltalan napoknak?

Miért nem megyek ki a káposztáshordóból a villámfényes éjszakába ?

Az asszony rózsaszínű szemével nézett rám, mint egy rossz, álmatlan éjszaka emléke .

Úgy éreztem, hogy bűnös vagyok, vétkeztem Hartvigné ellen, s ezért reggelizés után csaknem udvariatlanul távoztam.

Úgy látszik, hogy a melankolikus emberek közé tartozom, akik arra születtek, hogy haláluk napjáig ne örvendezzenek .

Így nagy szomorúság a világ.

Ha néha fejünkre hull egy almafavirág - egy csók, egy szerelem, egy kedves óra -, csodálkozunk, hogy nem kő esett a kalapunkra, hiszen boldogok azok az emberek, akik teli szívűek, mindig éhesen ülnek le ebédelni , hátrahajtják a fejüket, s kinyitják a torkukat az ital előtt, szeretkeznek, mint kutyák, s a következő utcasarkon már elfelejtik, hogy mi történt velük tegnap .

Régebbi években a Pannoniába jártam ebédelni, amikor Pesten laktam.

Volt itt egy kedvencem az ebédlő vendégek között, aki derűt, nyugalmat, életcélt, minden titkoknak megfejtését sugározta magából.

Sajnos, vidéki ember volt, aki legfeljebb egy hónapban egyszer jött Pestre .

Kapafogú, borzas bajszú, oldalszakállas, kopaszodó, teli, öntudatos , vidéki ügyvédkülsejű férfiú volt az illető.

Amint a levest kanalazta, és az utolsó cseppet a felemelt tányérból a kanálba öntötte - már felvidultam.

Amint a pecsenyét sózta, paprikázta, a tányérját keverte, a száját megtömte, a kenyeret szelte, a salátát aggodalmasan szemlélgette, a bort csettintve kortyolgatta, a fenyőfát dárda módjára a foga közé döfte, a kis tésztaporciókat jobbról-balról megnézegette, mint a kandúr az egeret, mielőtt végzett volna vele.

Aztán levette asztalkendőjét, amelyet gallérjába gyömöszölt volt, kétszer-háromszor megtörölgette a száját, alaposan leverte a morzsát fehér mosómellényéről, rendet csinált az asztalon, megfelelő távolságba tologatva magától a sótartót, a paprikás üveget, a mustárokat, az ecetet , olajat, a borsot, a levesízelítő folyadékot, amelyeket mind felhasznált evés közben , helyet csinált a két könyökének, kihúzta a virzsínia szivarból a szalmát, böfögve , elandalodva nézte, amíg a pohár szélére helyezett szivar vége szelíden áthamvasodik a szalma lángjától, a szőke füst félénken szivárgott a szivar végén, aztán felkönyökölt az asztalra, a szivart a fogai közé vette, és nekilódította tekintetét a világnak .

Sorban és egyenkint szemügyre vette az ebédlő vendégeit, tetőtől talpig megnézegetett mindenkit, zavartalan flegmával vette tudomásul, hogy ideges embereket megzavar kutató, hosszadalmas nézegetésével, halkan eregette a füstöt, amíg körülötte bánatok , szomorúságok, vesztett pörök, füstbe ment tervek, elhibázott életek, kínzó nyavalyák , álomtalan reménytelenségek, szegény pénztárcák, öregségek, céltalan büszkeségek, a mellények alatt kis róka módjára ásó szerelmi betegségek mentek, mendegéltek ebben a vasúti pályaudvarhoz hasonlatos étteremben, ahol a vastraverzek alatt Győrből , Debrecenből, Aradról érkeztek meg az emberek, aztán újra elmentek, szennyes edényt hagyva maguk után... az én bálványom csak ült és emésztett olyan zavartalanul, mintha az ő vonatjának indítására sohasem kerülne a sor.

Ez az ember külsőleg boldog volt , pedig csak egy jó étvágyú ember volt.

S esztendőkig irigykedve gondoltam rá.

Ilyen szerettem volna lenni, nem pedig boldogtalan féleszű .

Melankolikus napjaimon annyit sem érdekeltek a nők, mint az utcán futkározó ebek .

Szikrai szerkesztő urat kerestem fel, akit sikerült is feltalálnom a Zöld Fánál, ahol a zöld cserépkályhánál melegedett, s azt magyarázta Svarcnak, hogy ő egy hitelképes párti, akárkit feleségül vehetne a városban, lapját majd részvénytársasági alapon rendezi.

Szikrai annyira elmerült a tervezgetésbe, hogy észre sem látszott venni megérkezésemet.

Kiszámította, hogy hat-hét ezer forint lesz az évi jövedelme; fizessenek a polgárok, ha érdekeiket védi a helyi sajtó .

Majd hozzám fordul, s kötekedő hangon az arcomba kiáltotta :

- A vidéki embereknek is van eszük, mégpedig több, mint a nagyvárosi kalandoroknak.

Nekünk egészséges világfelfogásunk, nyitott szemünk és becsületes lelkünk van.

Mi emelt fővel jelenhetünk meg bármely bíróság előtt, mert nem nyomja lelkünket sötét bűn, nők boldogtalan könnye, törvénytelen gyermekek macskanyávogása .

Észrevettem, hogy Szikrai úr időközben ellenségem lett.

Néhány korsóval hozattam a poprádi serből, de a barátság már nem állott helyre közöttünk .

Krúdy Gyula

Az útitárs

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Krúdy Gyula

Az útitárs