Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Andor Mária
Bébike memoárjai : Egy kis kutya önéletrajza
Keletkezés ideje
1918
Fejezet
25
Bekezdés
806
Mondat
2805
Szó
48096
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
Tisztító vihar
Nagy és kitörő volt örömem, mikor asszonykám a fürdőből hazatért.
Igazán nem is tudom biztosan, miért nem vitt magával?
Talán azért nem, mert nyár volt, nagy meleg volt , nem tudott kabátot fölvenni és így én nem utazhattam "belsőleg" a villamoson.
Vagy talán azért sem, mert asszonykám persze a női uszodába járt, – ahová férfiakat nem bocsátanak be.
Én pedig, ha négylábú is, de fiatal úr vagyok.
De még az is meglehet , még arra is képesek az emberek, hogy megtiltják nekem a bemenetelt az uszodába, mert négylábú és kutya vagyok.
Pedig úgy hallom asszonykámtól, hogy néha olyan zsivajt , lármát csapnak ott a kétlábúak, az emberek, a gyerekek, hogy az bizony rettenetes .
Olyanra még én sem lennék képes, – még ha akarnám sem.
Annyi azonban bizonyos, hogy ha ott lennék és látnám és hallanám ezt a neveletlen viselkedésüket, én bizony közéjük kiabálnék, mint ahogy mindig szoktam, ha illetlenségeket látok és tapasztalok.
Nem hiába mondta még akkor, mikor a német fürdőhelyen nyaraltunk, egy igen finom hölgy, egy német bárónő én rólam: "Bébi – a nevelő."
Én ugyanis mindig csendesen, illemtudóan viselkedtem.
De ha valaki bejött lármázva, kiabálva, vagy valami kis fiu volt ott, aki pláne fütyölt a teremben, vagy ehhez hasonló neveletlenséget követett el, – akkor én bizony kieresztettem a hangom alaposan, így adtam megbotránkozásomnak kifejezést.
Szerencsémre nem mindennap ment el asszonykám vizet látni.
Úgy egyeztek meg gazdámmal, hogy egyik nap elmegy az asszonykám, s akkor a gazdám marad otthon, – hogy kétségbe ne essem egészen a teljes egyedüllét miatt.
S ezeken a napokon írta , azaz diktálta gazdám az ő könyvét.
A másik nap volt az örömnap.
Asszonykám maradt otthon és jártuk együtt az erdőket.
Az erdő, a szép természet volt a vigasztalója a sok bosszúság közepette.
Mert mi csak nyeltük önmegtagadóan, csendesen a mérget, a bosszúságot, a piszkot.
Tűrtük, mert tűrnünk kellett, az álmatlanságot, a víztelenséget is összes kellemes következményeivel.
S ez utóbbi volt a legsúlyosabb momentum, a legnehezebben elviselhető asszonykám számára.
Mert hát igaz, volt világ akkor is, amikor még nem volt vízvezeték a házakban.
De hát akkor gondoskodtak egyéb tűrhető emberi berendezésről.
Azonban valamely házban a vízbéli dolgokat vezetékre alapozni – és csakis erre – s ha ez nem szuperál, akkor semmi egyéb pótló intézményről nem gondoskodni, ez valóban nemcsak megdöbbentő, de egyenesen imponáló dolog egy "Szanatórium és vízgyógyintézet " -ben!
Igen, ehhez bátorság, sőt, asszonykám úgy mondta, valóságos vakmerőség kell, hogy Budapesten, a fővárosban, merjenek egy intézményt szanatóriumnak nevezni, – mint ilyent föntartani, még pedig – amint uracskám valami igen furcsa szóval mondja – "kormányhatósági jóváhagyással ", még addig sohsem hallott óriási árakat kérni a vendégektől akkor, mikor, úgy mondja a többi vendég – és ezt tapasztaltuk mi is, – ez az állapot egészen krónikus!
Mert vagy olyanok a hibák, hogy azokat legfeljebb huszonnégy órán belül ki lehet javítani, vagy be kell csukni a boltot.
Mert, úgy véli asszonykám, vakmerőség kell ahhoz, hogy szanatórium czégére alatt ide csábítsanak betegeket, mikor az egészségügyi intézmények még egy kis vidéki kocsmának is szégyenére válnának!
Ha egészséges ember jön ide, hát beteggé lehet magától ettől az állapottól.
Mert hát , kérem, olyan közel még sincs az az erdő, – mondja asszonykám és tudom, sajnos, én is!
Így azután megeshetik könnyen, hogy ha valaki hosszabb időt töltött ebben a szanatóriumnak nevezett intézményben, megérik egy – valódi szanatórium számára.
Természetesen a villany is csak egyformán működött, ami azt jelenti, hogy igen gyakran sehogy sem.
Már említettem, hogy a villanybeli hibákat mindig az Úristen villanyával mentegették, azaz azt mondták, hogy a vezetékbe beütött a villám.
Pedig nem is volt magas a ház, nem is valami exponáltabb, magasabb helyen épült és zivatar sem volt annyi, ahányszor szerintük beütött a villám.
Valahányszor tehát ezt a kifogást hallotta asszonykám – elmosolyodott.
Halottam, amikor azt mondta gazdámnak:
– Csodálatos, hogy az itt nyaraló, de főképen a távozó vendégeknek jámbor óhajtását ilyen rövid lejárattal, ilyen pontosan és gyorsan teljesíti az Úristen.
Mert az itt nyaralók halkabban, a távozók annál hangosabban adtak ebbeli óhajuknak kifejezést , hogy: Üssön beléjük a mennykő!
Szóval csak a jó, friss levegő, a szép vidék vigasztalta meg gazdáimat – no meg még valami.
Valóban zavarban vagyok, hogyan írjam le azt, hogy mi volt ez a "még valami. "
Szerénységem tiltakozik ellene, mert hát rólam van szó.
Azt mondták, – mert én, kérem, csak őket czitálom, – hogy én nagyszerűen viselkedem !
Mert ők abban bizakodtak, hogy egy csöndes szanatóriumban leszünk, ahol nem lesz se lárma, se zaj, szóval semmisem, ami az olyan élénk kis jószágot, mint amilyen én vagyok, izgatná és hasonló zajongásra ingerelné.
– S vagyunk olyan lármában, – mondja asszonykám – amilyenben még sohasem voltunk , amilyent Bébi eddig még sohasem hallott és ő csendes és meg se mukkan.
Most már kiállotta a tűzpróbát, most már elvihetjük őt bárhová, bármilyen lármás helyre – edzve van mindennel szemben.
Nagyon büszkévé tett ez a dicséret.
De igaz is, hogy jól helyt állottam.
Eltűrtem minden reagálás nélkül, hogy a fejedelemkisasszonynak a kutyája egész nap, reggeltől estig, a szanatórium területén, a vendégek közt, az asztalok alatt szaladgál, – megtiszteli az összes virágokat, és sok egyéb hasonló dolgot cselekszik.
Mialatt asszonykám délután pihenni szeretett volna, a balkonunk alatt vonított, ugatott .
Milyen önmegtartóztatás kellett részemről, hogy ne válaszoljak neki!
Ha rossz volt az idő és a csukott teremben ebédeltek a vendégek, akkor a kutya persze ott tartózkodott, ott ugrált föl a székekre.
Már ezt persze csak asszonykámtól tudom , mert engem soha, de sohasem vitt a vendégek közé vagy az étkezőhelyre asszonykám .
Szóval éppen az ellenkezője történt annak, amit a fejedelem a lakásfölvételkor mondott: hogy sohasem engedik kutyájukat a szanatórium területére.
Biz az kizárólag és csakis ott tartózkodott.
S én mindezt hang nélkül, csendesen szenvedtem el.
Elértük végre kintnyaralásunk nyolczadik napját.
Úgy hallottam, hogy a politika nagy hullámokat vetett.
Az izgalom, a kiváncsiság , hogy mi lesz ebből, becsábította gazdámat – kintlakásunk óta először – a városba, a klubjába.
Hogy megtudja, hogyan állnak a kormány ügyei?
Vajjon csakugyan megérünk -e ebben a rettenetes világégésben egy belső forrongást, amely szinte kómikusan hatna ilyen elementáris nagy eseményekkel szemben, ha nem kellene attól félnünk, – mondta asszonykám – hogy hazánkra és a magyar nemzetre nézve tragikussá válhatik következményeiben.
Kiütik -e a hatalomra vágyók, a gyűlölködők – így mondta tovább – egy még az ellenségnek is imponáló vaskezű, becsületes, magyar érzésű és meggyőződésű ember kezéből a kormánypálczát?
Kizárólag és csakis azért, mert vezérüknek nagy a személyes gyűlölete iránta, követői pedig nem tudják már türtőztetni hatalmi éhségüket.
Hogy azután talán valami gyöngébb, talán kisebb tehetségű vagy kevesebb tapasztalatú, a magyarok dolgát kevesebb energiával és talán kevésbbé izzó fajszeretettel szolgáló ember vegye azt kezébe, nagy megnyugvására és gaudiumára úgy a külső ellenségnek, mint a kedves és szerető osztrák testvérnek.
Szegény asszonykám, ilyen gondolatokkal tépelődve ült le ezúttal egyedül a vacsorájához.
Azon töprengett magában, mily csodálatos, hogy vannak nálunk olyan nagynevű, kiváló elődökkel bíró és tagadhatatlanul nagytehetségű Herbertek, akik annyival jobban gyűlölik ellenfeleiket, mint ahogy szeretik hazájukat.
Hogy még az ilyen rettenetes, válságos időben is, tudatosan, inkább vesztébe, izgalmas kormányválságokba döntik az országot, amely különösen most katasztrofális hatásúvá válhatik reánk nézve – semminthogy eltűrnék gyűlölt ellenfelük nevének, de vele együtt országunk presztizsének is hatalmas növekedését.
Általános elismerését annak , hogy – sajnos, oly hosszú idő óta először – a háborúban a monarchia túlsúlya Magyarországon volt.
Mialatt ezeken a minden magyarul érző emberre oly izgalmas dolgokon törte asszonykám a fejét, egyszerre csak asztala felé jött a "fejedelem."
Nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy ennek a találkozásnak a bekövetkezése, melyet nyolcz nap óta szerencsésen elkerülni sikerült gazdáimnak, valami nagy örömmel töltötte volna el asszonykám szívét.
Ezúttal azonban nem volt menekülés.
Odalépett az asztalhoz azzal , hogy "baj van."
– Ugyan mi?
– kérdi asszonykám.
– Hát nagy panasz van a kis kutyára.
– No, az lehetetlen, – mondja asszonykám nagy belső fölháborodással.
És maga is megdöbbent a saját intuicziójától, hogy nemcsak a jóslata vált be – de még az időpontra, a nyolcz napra nézve sem tévedett!
Szegény asszonykám, szinte reszketett a fölindulástól – mint mindig, ha valami nagy emberi aljassággal áll szemben.
S így alig vetett egy pillantást abba a levélbe , amelyet elébe tartott a fejedelem s amelyben egy vendég panaszkodik én reám, hogy én megzavarom az éjjeli álmát s azzal a kérdéssel fejezi be levelét, hogy "való -e egy kutya szanatóriumba ?"
Asszonykám elképedt erre a szemérmetlenségre.
Hogy éppen ő, a szanatórium tulajdonosa mer egy ilyen kérdést tartalmazó levelet elébe tenni, mikor az ő kutyája állandóan és csakis a szanatórium területén tartózkodik.
Megérkezésünk első perczétől fogva mindig csakis a vendégek között láttam lábatlankodni, hallottam ugatni, sokszor még éjjel 11-kor is, mikor a fejedelemkisasszony udvartartása a vendégek ablaka alatt vihogott és hanczurozott a kutyájukkal.
Míg nekem igazán nem engedte meg asszonykám, hogy lábamat a szanatórium területére tegyem, – pedig nem tett erre nézve igéretet.
Nem is szólok arról, hogy hiszen a derék "fejedelem" nagyon jól tudta, hogy engemet gazdáim magukkal fognak hozni.
Hiszen jóformán énrólam tárgyaltak a leghosszasabban !
Azt is jól tudta, hogy a levélnek egyetlenegy szava sem igaz.
Hogy én valakinek az éjjeli álmát zavarom?
Hiszen arról gazdáimnak is kellett volna tudniok, elsősorban asszonykámnak, aki még a légy röptétől is fölébredt.
Soha senki ebben a szanatóriumban még a hangomat se hallotta.
Szinte elfelejtettem volna egészen az ugatást, ha néha az erdőben, széles jókedvemben és asszonykám felvidítására víg hanczurozás közben el nem ugattam volna magamat.
Asszonykám nagy felindulásában még csak válaszra is alig akarta méltatni a fejedelmet, így hát röviden csak annyit mondott neki:
– Aki ezt a levelet írta – valótlanságot írt.
A "fejedelem" motyogott valamit, hogy "hiába, a hiba megtörtént" és elsompolygott.
Vajjon ki írhatta ezt a levelet?
Asszonykám kiváncsi volt rá, annak daczára, hogy biztosra vette, hogy az megrendelt levél.
Szerette volna tudni, ki az a vendégek közül, aki az ilyesmire képes, aki az ilyen csúf dologra felhasználtatja magát.
– Már másnap csakugyan kisült, hogy egy egészen fiatal ember volt, aki állandóan a " fejedelmi" család körül lebzselt, aki a kisasszonnyal sétált, s most jön a java : aki a kisasszony kutyáját folyton a legnagyobb ugatásra ingerelte – és vele éjjeli zenét rendeztetett az aludni vágyó betegek és egyéb vendégek ablaka alatt.
És ezzel az ifjúval iratta meg a fejedelem a levelet, ő diktálta neki az irodájában.
Gazdám, ki aznap csak későn este jött haza, másnap reggel meg is mondta a fejedelemnek úgy magyarosan a véleményét, nehogy azt találja hinni valamiképen, hogy az én gazdáimat így be lehet csapni s felülnek a rendelésre készült levélnek.
De – amint este meggyőződhettem róla – nem sok foganatja volt gazdám beszédének.
Este a szobánk nyitott ablakán át hallom, hogy megszólítja a gazdámat.
Én bizonyosra vettem, hogy ki akarja békíteni – azért, amit az elmúlt este asszonykám, no meg az igazság ellen vétett.
Szó sincs róla.
Talán még mindig azt gondolta, hogy engemet ürügyül felhasználva, gazdáimat kiszekirozhatja a szanatóriumból.
– Vagy talán úgy vélte, hogy majd inkább elhisszük neki, hogy az első, a tegnapi levelet egy vendég magától írta, ha felmutat gazdámnak egy másodikat – a főorvostól, amelyet ez a " fejedelem " -hez intézett, s amelyben tiltakozik az ellen, hogy a szanatórium területén kutya tartózkodjék.
Hát már mindenki ellenem esküdött össze!
– gondolom én magamban.
Azért vagyok én egy csacsi kis állat, mert így gondolkozom.
Bezzeg a gazdám mindjárt tudta, hogy ez a levél is csak megrendelésre készült.
Lett is ebből aztán hadd el hadd!
Én a gazdámat igazán nyugodt embernek ismerem – nem egyhamar jön ki a sodrából.
De most már végképen elfogyott a türelme.
Olyanokat mondott a fejedelemnek, amilyeneket eddig szemtől szembe talán nem igen hallott.
Mert a legtöbb ember csak a háta mögött nyilvánította véleményét róla, – de azután annál alaposabban.
S mikor gazdám jól megmondta neki, amit felőle gondolt, – hozzátette, hogy majd fogja tudni a módját, hogy egy szanatóriumtulajdonos ilyetén eljárásával szemben magának elégtételt szerezzen.
Erre egyszerre nagyon megszelídült a fejedelem.
Magyarázatokba bocsátkozott, hogy gazdám őt félreértette.
Ezt a levelet nem én miattam írták, hanem a fejedelemkisasszony kutyája miatt.
No de meg is mutatja a lányának!
Ha még egyszer a kutya a lábát a szanatórium területére teszi – nyomban lelövi!
Szegény kis pajtásom, – gondoltam magamban.
– Eddig mindent tehettél, amit csak akartál, – odamehettél, ahová csak tetszett neked, ugathattál, amennyit csak tudtál – s most egyszerre lelőnek, ha a lábad beteszed a szanatóriumba!
No ez igazán szomorú sors.
Nagyon kezdtem őt sajnálni.
Hiszen ő nem tehet arról, hogy ilyen gazdákhoz került, s most ő bűnhődjék?
No, ez nem igazság.
Később aztán meggyőződhettem róla, hogy már megint kis butácska voltam, mert igazán nem volt rá ok, hogy kis pajtásomat így megsajnáljam.
De persze én azt előre nem tudhattam.
A heves és izgatott szóváltást asszonykám mégis megelégelte.
És bármily önmegtagadásába került is, hogy beleelegyedjék ebbe a kellemetlen vitába, s bármennyire tartózkodott is eddig attól, hogy a fejedelemmel szóba álljon, most mégis szükségesnek vélte kimenni és lehetőleg gyorsan véget vetni ennek a kínos jelenetnek .
Elmondta a fejedelemnek mindazt, amit itt nyolcz nap alatt tapasztaltunk, szenvedtünk és tűrtünk.
Azt is, hogy fogadalmat tettünk, hogy panasz nélkül fogunk tűrni.
És végül az ő jóslatát is elmondta asszonykám, – hogy engem fognak fölhasználni, még pedig nyolcz napon belül kapzsi czéljaik elérésére.
– Lassankint végre a fejedelem fejében is kezdett világosság támadni.
Rájött arra, hogy a kisded játék nem sikerült .
S ha már elvesztette a játszmát, legalább is kereste a bűnbakot, akire minden hibát rákenhetne, s magát tisztára moshatná.
Hogy ez neki nem valami fényesen sikerült, – ezt talán fölösleges mondanom.
– Biztosította gazdáimat, hogy semmi kellemetlenségben sem lesz részük többet.
Igyekezni fog, hogy mindenben kedvünkre járjon.
Kénytelen vagyok bevallani, hogy – amennyire már tőle és természetétől telt – törekedett is erre.
Míg ellenben a kis kutya, akit lelövéssel fenyegettek az első lépésnél, melyet a szanatórium területére tesz, vidáman szaladgál továbbra is mindenütt.
Már most nem tudom – ő -e az vagy csak az árnyéka?
Egy élő vagy egy – agyonlőtt kutya -e az, aki mindennap a balkonunk alatt "fensterpromenádot csinál" nekem, a megfelelő hangversennyel súlyosbítva?
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE