Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Vértesi Arnold
Mézes hetek
Keletkezés ideje
1895
Fejezet
19
Bekezdés
1080
Mondat
2269
Szó
27927
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
XII.
Minthogy már elmennünk nem lehetett, hát vigasztaláskép fogadtuk, hogy ezután legalább nem leszünk egészen egyedül a nagy üres palotában, mi oly szomoru volt idáig.
Megosztozkodtunk a bárónéval, hisz elfértünk bőven s elfért volna kivülünk még egy pár család.
Nekik a palota tulsó oldala jutott, az az oldal, a hová a rothadt halakat hányták a halászok.
De az érzelmes német hölgy boldog szerelmének közepette nem látott abból semmit s folyvást csak azt ismételte:
- Ugy -e, milyen szép?
Eleinte azt hittem, hogy a tájra mondja, s magam is erősitettem, hogy bizony szép: de aztán megtudtam, hogy a férjére érti.
Szegény asszony egészen bele bolondult abba a magas, szélesvállu szőke ficzkóba, a ki nem mondom, hogy csunya volna, de a kinél az én Laczim sokkal különb volt.
Mindig csak róla beszélt, az ő Alfrédjáról; mintha a világon már semmi sem lett volna annál érdekesebb tárgy s mintha nekünk sem volna semmi egyéb dolgunk csak az ő Alfrédját bámulni.
Egy darab ideig nagyon jó barátságban éltünk.
A fiuk magukkal hozták a flobert-puskáikat s Laczi czélba lövöldözött velök a kert végében.
Örültem, hogy van valami szórakozása s nem zsémbel.
Fölmentek az ifju bárókkal a Monte Baldora is és még más hegymászásokra készültek.
Alfréd ur szeretett volna velök menni, de a báróné nem eresztette.
Nem mozdulhatott az sehová egy perczre sem; mihelyt szem elől eltünt, mindjárt lehetett hallani a báróné hangját:
- Alfréd!
Alfréd!
És Alfréd savanyu képpel előkullogott, hogy a szerelmes öreg asszony turbékolását hallgassa.
Elhiszem, hogy az nem lehetett neki nagy mulatság s hogy szeretett volna valami kárpótlást találni.
De rossz helyen kereste, drága Alfréd ur, énreám hiába meresztgeti a szemeit, én nem vagyok kárpótlásnak való tárgy.
Eleinte ugy látszott, hogy nem akarja megérteni.
Minden alkalommal, a mikor csak szerit ejthette, előmbe került, ha magányosan megpillantott a kertben, vagy az előcsarnokban vagy a lépcsőn s mindig tudott valami édeskés bókot mondani.
Még a felesége mellett is talált alkalmat, hogy háta mögött reám meresztgesse a vizenyős kék szemeit.
Már szólni akartam Laczinak; de ismerve a Laczi féltékeny természetét azt gondoltam , mégis csak jobb lesz, ha magam szoktatom le azt a fiatal urat arról, hogy engem bámuljon.
A mi végre sikerült is, csak hogy már akkor Lacziban fölébredt az elszunyadt Othello.
Most már nem ment a báró fiukkal hegyeket mászni, hanem itthon maradt, hogy engem őrizzen s dühös pillantásokat vetett Alfréd urra, a ki most már köszönni is alig mert.
Nekem ugyan még nem szólt Laczi, mert maga is restelte ezt a csunya féltékenységét , csak járt-kelt duzzogó arczczal s láttam, hogy nem tetszik neki, ha valamelyik csinosabb ruhámat vettem föl.
Csak vártam, mikor tör ki belőle az elfojtott indulat s mikor akarja megfojtani a szegény Desdemonát.
Féltékenykedése annyira szembetünő volt, hogy a báróné is észrevette s most az a szerencsétlen asszony is elkezdte félteni tőlem az urát.
No még csak az kellett , hogy ez a szegény asszony ajtók mögé bujkáljon, leskelődjék s az ő Alfrédjának csábitóját keresse bennem.
Most már vége lett a barátságnak.
Ha mi kijöttünk a terraszra, ők mindjárt behuzódtak a szobába, ha sétálni mentünk, ők visszafordultak.
Távolról még jó napot kivántunk egymásnak, de a világ minden kincséért sem közeledtünk volna egymáshoz.
Ugy laktunk ott a nagy palotában, mint két elszigetelt tábor, csak az volt még hátra, hogy sánczokat és várfalakat emeljünk egymás ellen.
Tűrhetlenné vált ez az élet s végre Laczi kijelentette, hogy tovább nem maradunk .
Kifizettük a grófnak a hadi sarczot, a mennyi reánk esett volna a lakásért egész szeptember végéig s aztán összecsomagoltuk a holminkat.
De titokban, hogy a másik két gróf meg ne tudja s el ne fogjanak az ő üresen álló palazzoik számára, a hol szintén laktak valamikor hires emberek s szintén álltak nevezetes fák, melyek alatt regények irattak, zeneművek komponáltattak vagy más valami effélék történtek.
Egy reggel aztán, korán hajnalban, mikor még azt hittük, mindenki alszik, elhagytuk Torbolet.
Csak a szegény kertészné siratott meg bennünket s igérte, hogy a mi emlékünkért gondot fog viselni a tekenősbékára, melyet itt hagytunk, mert ugy tapasztaltuk, hogy neki is kellemesebb lesz itt az élet meg nekünk is, ha megszabadulunk tőle.
A bárónétól egy névjegyen bucsuztunk el.
Ugy véltük, a beállott ellenséges viszonyok közt az elég.
Egyszerre azonban, a mint kifelé megyünk a kertből, megnyilik a kastély egy ablaka s pongyolában kihajlik ott a báróné és integet a kezével, mintha a legjobb barátnők lettünk volna s még a szemeit is törülgeti.
És azt hiszem, hogy ez nem csupa képmutatás, hanem most igazán tele van a szive érzéssel és mivel már tőlem nem kell féltenie az urát s most már magukban itt kettecskén élvezhetik a mézes heteket, hát még meg is sajnál bennünket tovább vándorlókat.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE