Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Komáromi János
Nagy leányka, kis legényke
Keletkezés ideje
1930
Fejezet
22
Bekezdés
2039
Mondat
3909
Szó
38374
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
XII. (HEJ, SZÉP CSERKÉSZVILÁG)
Valami irnivalóm akadt a minap s szerencsétlenségemre egyedül maradtam idehaza Jánossal.
Feleségem magával vitte a leányt (halaszthatatlan bevásárlások cimén ! ), Ágnes nénje még kilenc órakor az iskolába ment el, ahol is a IV-ik elemi-osztálynak erényekben jeleskedő tanulója.
János, aki most éli tanulástólmentes utolsó nagyvakációját, mihelyt kettesben maradtunk, gondoktól gyürött arccal állt elém:
- Hát most mál mit csináljunk?
( Mert még mindig »l« betüt mond az »r« helyett.)
Igy szóltam hozzá:
- Nekem egy kis dolgom lenne, jól tennéd tehát, ha kis félórácskára játszani mennél le, fiam.
- Akkol lemegyek, - bólintott komolyan -, te csak iljál magadnak!
S hóna alá emelvén kisebbik lovát, lefelé indult.
Még hallottam a falon át, hogy feltünő-lassan ballag le a lépcsőkön, néha megáll, mintha igen el talált volna gondolkozni valamin.
A házat, melyben magunkban lakunk, éppen akkor festették kivülről s az épület két pontján is dolgoztak egyszerre az állványokon.
Előzően lelkére kötöttem, ne sokat lábatlankodjék az állványok körül, mert ha le talál szakadni valamelyik deszka, ott leli halálát s akkor nekem nem lesz fiam többé.
Ezt meg is igérte .
Enélkül is tudtam azonban, hogy legfeljebb öt lépésre meg fog állni az állvány szélétől s onnét fog felkiabálni a kőmüveseknek, akik aztán visszakiabálnak neki felülről.
Órákhosszat el szokott trafikálni ilyenformán a munkásokkal.
De alig öt perccel később hallom, hogy lihegve rohan fölfelé a lépcsőkön .
Félpillanat mulva előttem állt már, fájdalomtól eltorzult arccal.
Kétségbe volt esve s alig tudta kimondani:
- Apukám, a bácsik, akik a házat csinálják, aztat mondták nekem, hogyha iskolába fogok jálni, mindennap csak tintalevest meg papilgaluskát fog nekem adni ebédle a tanitónéni!...
Gondoltam, hogy a kőmüvesek évődtek vele megint.
Komolyan néztem reá:
- Aztán miért mondták ezt neked?
- Azélt mondták, - s kézzel-lábbal magyaráz -, melt nem tudom kimondani az »l « betüt...
Töméntelen baj volt már eddig is azzal az »r« betüvel.
Megnyugtatni próbáltam:
- A bácsik csak tréfáltak veled.
Addig különben is sok idő van még s jövő őszre biztosan ki fogod tudni mondani az »r « -et!
Karikára nyilik a szeme, mert többrendbeli aggodalmak következnek még:
- Meg aztat is mondták, hogyha nem fogom tudni kimondani az »l « -et, akkol ha cselkész leszek, mindig csak leghátul fogok menni, hogy szégyeljem magamat!
- Ugyan, ugyan!
Majd szólok a parancsnok bácsinak, hogy legelőre tegyen a cserkészek között!
Látszatra mintha lecsillapodnék.
S maga elé tünődözve megyén át a másik szobába.
Tovább irok azalatt.
De egyszer csak különös, erőlködő hangok ütnek meg a szomszéd szoba felöl.
Felállok lábujjhegyen s kipillantok az ajtófüggöny mögül...
S abban a pillanatban visszahőkölök!
János ugyanis az ebédlő sarkában áll, háttal a szobának, kissé meghajolva , jobbkeze két első ujjával megfogja a nyelve hegyét, ugy próbálgatja odailleszteni a szájpadlásához s aközben minden erőfeszítéssel valami zurboló hangot hallat.
- Mit csinálsz, János?
- Plóbálom kimondani az »l« betüt.
Ez kapóra jött.
Amig az »r« betüvel birkózik, legalább nem zavar a munkában.
Korai öröm volt!
Mert alig két-három perccel rá benyit a szobámba és noha illenék látnia, hogy a papir fölé hajolva nyakig vagyok a dologban, fesztelenül veti föl a problémát:
- Apukám, mi legyek, ha nagy leszek: baka, huszál vagy kuluc?
Mondom neki, legyen szives abbahagyni a molesztálást, mert ki talál kapni.
Ugy tesz, mintha nem hallaná:
- Melt én csak olyan katona leszek, amelyik leggel legutoljála kel fel az ágyból...
Hát melyik alszik igen sokáig?
- A tábornok! - szólok feléje ingerülten.
Maga elé néz, eltöpreng, később annyit mond:
- Hát akkol cselkész leszek, melt annak olyan van a kalapjához téve, amit ugy fuj a szél.
Valószinüen árvalányhajra gondol, csak nem ismeri a nevét.
De még most sem megyen ki.
Ahelyett felémfordul s a következő kijelentésre ragadtatja magát:
- Ha én eccel meg akalok házasodni s anyuka megpalancsolja nekem, hogy egy másik lányt vegyek el és nem aztat, akit akalok, akkol én főbelövöm magamat!
De itt már elönt a harag.
Felállok s azt mondom neki:
- Pakkolj azonnal a másik szobába s térdepelj le a sarokba!
Mégis csak hallatlan ez a terrorisztikus föllépés!
Szó nélkül baktat át, de hogy mit müvel, nem érdekel többet.
Legalább békén hagy negyedórára.
Negyedóránál különben magam sem birom tovább.
Mert a szomszéd szobában aggasztó a csend, mióta átballagott oda.
Felállok s utánamegyek.
Ezuttal igazán semmi kifogásom nem lehet ellene.
Ott hallgat a sarokban s térdepel, illetve a sarkán ül.
De ahogy észrevesz, nagy szemrehányás lesz a szava:
- Mindig csak igéled, hogy megveszed a cselkész-sapkát és mégse nem veszed ...
Magyal embel szavát taltja!
Ezt a magyar szótartást egy hét óta minden nap tizszer felhánytorgatja nekem.
Nem szeretném, hogy tökéletesen meginogjon előtte szavamnak hitele, rászólok tehát:
- Unom már ezt a neveletlenkedést!
Állj föl, kérj bocsánatot s akkor megveszem a cserkész-sapkát!
- A fütyölőt is?
- Azt is!
- Most mindjált?
- Most mindjárt!
Mi lesz hát?
Erre hozzámjön, tisztelgő állásba helyezkedik s csaknem megtörve kér, hogy ebben az életben csak most az egyszer még nézzem el neki sulyos megfeledkezését.
Ezzel szemben kilátásba helyezi, hogy jövőben a legkifogástalanabb magaviseletet fogja tanusitani az összes ötesztendős fiatalemberek sorában.
Félórán belül utrakészen állunk s ugy indulunk meg a cserkészek boltjába, hogy megvásároljuk a cserkész-sapkát, meg a sipot hozzá.
Az uton sok minden megtárgyalni-való akad: mint kell köszönnie, ha belép a cserkészboltba; két avagy három ujját kell-é fönntartania az üdvözlési formához s egyáltalán minő magatartást kell feltüntetnie, hogy annakidején fölvegyék majd kiscserkésznek, akiknek ádáz alakulatai »farkaskölykök« néven is époly népszerüek.
Mert noha Jánosnál szakadatlan tusakodás tárgya, hogy annakidején bakának, huszárnak avagy kurucnak soroztassa-é be magát, egyelőre a cserkészi pályára készül szivrepesve.
Esténkint az ágyban állandó viták folynak közöttünk a cserkész egyenruházat mivoltáról, a nyári táborozásokról az erdőkben és a csalitosok között, szakadatlanul napirenden tartjuk a kérdést: kávét kapnak-é reggelire a cserkészek (éspedig nagy bögrével ! ), szóba kerülnek ilyenkor mindama rémséges erdei fenevadak, amelyek a cserkésztábor körül ólálkodnak sürü éjszakákon, hogy magukkal-ragadják mindazokat a kiscserkészeket, akik nem engedelmeskednek a parancsnoknak, hanem rakoncátlankodnak, ahelyett s többizben is meg kell nyugtatnom, hogy kósza hiresztelés mindennemü oly értesülése , mintha az egészen apró cserkészek csak lekvárt kapnának enni reggel - délben - este .
Nem szólva olyan esetekről, mikor ezek az apró cserkészek nem mosdanak meg kifogástalanul...
Itt már nyugtalankodva kérdezi János:
- Apukám, én ezután minden leggel meg hagyom mosni anyukának a nyakamat!
- Jó is lesz, - mondom neki komolyan.
Igy érkezünk meg a cserkészek boltjáig.
Odabent már az ajtóban tisztelgő-állásba klappantja a sarkát, feltartja a jobbkeze két ujját s ugy mondja, csaknem kiáltva:
- Jó munkát!
- Légy résen! - hangzik több irányból is a boltban s a pénztároskisasszony, a segédfiuk meg az egyik jelenlevő cserkészvezér mosolyogni kezdenek ekkora cserkész-elszántságra.
A parancsnok, egyben a cserkészet ügyeinek egyik legfőbb intézője, ismeri már hiréből.
Elibeáll:
- Hogy hivnak?
- Komálomi János, - és összeremeg.
Mert érzi, hogy e pillanatban dől el egész jövendő sorsa talán.
A parancsnok szigoru arccal érdeklődik tovább:
- Aztán mi szeretnél lenni?
- Farkaskölyök, kélem, - s egyszerre leesik a hangja.
Néhány szünetig csönd lesz.
Akkor rámtekint a parancsnok s ugy mondja, hogy minden szavához bólint:
- No, akkor épp a legjobbkor érkeztél!
Mert épp egy ilyen farkaskölyökre lenne szükségünk, - s az egyik fiatal segédhez fordul.
- Adjanak csak ide egy sapkát , nagy tollat is hozzá!
János belerendül ennyi kitüntetésbe.
És van merészség benne, hogy - nyelvén egy nagyot -, beleszól az előtte álló cserkészvezér szavába:
- Palancsnok ul, kélem szépen, csak aztat nem tudom, hogy mikol aztat mondom, jó munkát, hány ujjat kell kitaltani?
Kettőt vagy hálmat?
- Kettőt, - szólt kurtán a parancsnok s azzal el is volt intézve a nevezetes kérdés, amely oly sokat nyugtalanitotta addig.
Akkorára a fiatal segéd hozta már a sapkát, melyet aztán János fejébe biggyesztett a parancsnok.
E tény által ugy éreztük valamennyien, hogy János hivatalosan is farkaskölyök-jelöltté üttetett.
A sapka árát kifizettük, a sipot ellenben ráadásul adták neki abban a reményben, hogy harmadfélesztendő mulva , amikor elsőizben vághat neki vig nótaszó közben a nyári táborozásnak , jeleskedni fog a különböző cserkészerényekben.
Elbúcsuztunk aztán, miután János tisztelgett előbb külön a pénztároskisasszonynak, a segédeknek s a parancsnok urnak.
Cserkészmódra természetesen.
Mindannyian a legbarátibb érzések között intettek üdvözletet utánunk.
Rövidesen két incidenst ért meg János.
Az egyiket nyomban azután, hogy kiléptünk a boltból, a másikat a reákövetkező napon.
Mert alighogy a szomszédos utcába tértünk volna be, egy nagyobb cserkész jött szembe velünk.
János felkapta a két ujját s hangosan tisztelgett:
- Jó munkát!
- Légy résen! - tisztelgett vissza az ismeretlen cserkész s azzal továbbment.
János abban a pillanatban megállt és sirásra görbült szájszéllel nézett föl reám:
- Apukám, miélt nem mondtad meg neki, hogy én is cselkész leszek?
Hát ez bizony sulyos mulasztás volt!
De ott helyben kiköszörültük a csorbát .
Tudniillik utánasiettünk a cserkészifjunak, utólértük, megállitottuk s elmagyaráztuk neki vázlatosan, hogy a cserkészek boltjában csak az imént vásároltuk meg a farkaskölyök-sapkát, miután a sipot ajándékba kapta.
Nagyobb legényke volt már a cserkész, megértette, miről van szó s végignézte Jánost, de alaposan:
- Aztán mi leszel, ha nagyra nősz?
- Cselkészpalancsnok, - mondta János és újból vigyázzba klappantotta a cipője sarkát.
A cserkész komolyan bólintott:
- Helyes, nagyon helyes.
Azzal elváltunk, az előirt cserkész-formaságok között.
Ez volt az első incidens.
A második valami huszonnégy órával később következett be.
Másnap délelőtt ugyanis a ház előtt, a bezárt vasrácsos kapunál ólálkodott János .
A sapkában persze, nyakában a cserkész-sippal.
Hogy, hogy nem, de egyszerre csak a kapu előtt termett valami kisebb cserkész s megpillantván a sipot , keresztkérdések alá fogta Jánost.
A diskurzusnál, mint fültanu, jelenvolt a házmesterné is, ámde mint indifferens egyéniség nem akart beleszólni a tragikusvégü párbeszédbe.
A cserkész, aki harmadgimnazista lehetett legföljebb, azt kérdezte szigorú hangon:
- Hol vetted azt a sipot, te?
- A cselkészpalancsnok ul adta, - pattant vigyázzba János.
A cserkészt azonban nem lehetett elámitani:
- Letetted a kiscserkészi ígéretet?
- Még nem, kélem szépen, melt még nem jálok iskolába...
Ám a cserkész könyörtelen maradt ezuttal:
- Akkor add csak ide azt a sipot!
Azonnal jelentem a dolgot a parancsnok urnak , mert szabályellenes, ő majd intézkedni fog!
János átadta a sipot s miután a cserkész továbbment, halálos rémülettel lohogott fel a lakásba s megbujt a hálószoba egyik sarkában.
Ennek a második és komolyabb természetű incidensnek négy napja már, de a sippal nem jelentkezett még senki.
János hallgat a dologról s a kapuhoz sem mer lemenni.
Mert hátha ott terem hirtelen vagy öt markos cserkész s megragadván őt a gallérjánál, a parancsnok elé hurcolnák, hogy áristomba tegyék vagy másfél órára?
Olyan szégyen lenne az, amit aligha élne tul.
( 1928.)
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE