Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Babits Mihály
Halálfiai
Keletkezés ideje
1927
Fejezet
18
Bekezdés
3538
Mondat
12000
Szó
186103
Szerző neme
férfi
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
magas
VIHARÁGYÚ!
1
Úgy volt, hogy Gitta este hatig hírt ad az Egyetemre, s valóban, alighogy a " szifiliszes szolga" - akit némi cinikus, ifjúi fitogtatással s a szexuális élet mumusainak kijáró respektussal neveztek így lefonnyadt orráról - gyújtogatni kezdte a folyosó gázlángjait, a nyurga lány szaladt a lépcsőkön fölfelé hosszú lábaival, s elfulladva, rekedtes lihegéssel számolt be sebtében küldetése eredményéről:
- Össze kell keresni a fiúkat...
Apa is jön...
A Sienába megyünk...
- Mikor?
- Azonnal.
Csak előrefutottam.
Imrus belesápadt az izgalomba.
A Siena ismert kávéház volt az Egyetem mellett , ahol elegáns jogászfiúk szerettek biliárdozni, Bukovay Absentiusok törzshelye, de szegény filozopterek messze kerülték ezt a paradicsomot, s Imrus is, pénz és bátorság híján, noha sokszor irigyen nézett a hatalmas üveglapokra, melyek mögött esténként gyakran hölgyek is ültek, s melyekre formás kis táblácskák voltak kiakasztva ezzel a felírással:
AZ ÖSSZES BEL- ÉS KÜLFÖLDI
FOLYÓIRATOK OLVASHATÓK
Ó! olvasni az összes folyóiratokat! egy intéssel rendelni meg a pincérnél a világ bármely tájának szellemi primőrjeit! bizonnyal méltó az íróhoz és szerkesztőhöz, kinek a Kor csúcsain kell lebegnie.
Imrus egy gondolattal lemondott eljövendő vacsorákról piccolo feketék javára, és ahányszor csak kell, noha ifjú gyomra e pillanatban is mohón lázongott.
- Apa lenn vár a kapunál - mondta Gitta, de amint kimondta, már meg is látta Gyulát, ki lassan jött fölfelé a lépcsőn, és Imrus is azonnal tudta, hogy ő az , noha egészen más volt, mint képzelte.
Imrus a fekete bajuszra emlékezett, de Gyula arca most csupaszra volt borotválva, s csak szeme csillogott sötéten s vállain a divatos raglán felöltő, mint egy nietzschei palást , lobogott a fölfelé törő mozgás szelében.
- Ő az! - kiáltott Gyula, egyenesen Imrusnak tartva.
- Ó, Isten, vagy Végzet, vagy Véletlen, légy áldott, hogy ezt a napot megérnem adtad!
Engedd meg, hogy "fiamnak " szólítsalak, és csókot nyomjak homlokodra, melyet már a Múzsa is megcsókolt!
Ő az !
Ezer közül meglelném arcodon szegény apád becsületes tekintetét és édesanyád finom vonásait.
Ó, drága, kedves, jól ismert, régi arcok!
Micsoda találkozás!
Mily játéka a sorsnak!
Széttépve a barátság és gyöngédség láncai: de ez az apai csók behegeszti vén szívem sebeit!
Hogy van édesanyád?
Ő a legszebb asszony, kit valaha láttam.
Hogy van a drága jó Döme bácsi? és Cenci néni, a legendás nagyasszony.
Fiamat nem kérdem, mert vele szemben lemondtam az apa jogáról: felejtenem kell őt, sajgó szívvel, de férfiasan!
A testi filiáció az anyák birodalma: a szellem embereinek a szellemi apaság marad, mely talán több annál...
Hadd öleljelek meg még egyszer!
Lelkes szemedből egy új, szabad magyarság tekint rám!...
- Apa, kérlek, mindenki idenéz! - csitította Gitta a túl hangos enthuziazmust , mely őelőtte kissé naivnak is tűnt föl; míg Imrus kábulva, zavarban, mégis egy kicsit büszkén játszotta a "magányos veréb" szerepét, ki egyszerre csoport és érdeklődés központjában érzi magát.
- Ah! zavarom a komoly Alma Mater méltóságát! - mosolygott Gyula, körülnézve a kíváncsi folyosókon.
- Jerünk, édeseim!
Avizáltad már barátaidat? - fordult Gittához.
- Ó, nagyon örülök! - szorított kezet Rosenberggel, kit ebben a pillanatban mutattak be neki.
- Mily öröm ennyi lelkes fiatal arcot látni magam körül!
Mindig rajongója voltam a fiatalságnak.
Megyünk ?
Úgy érzem, hogy a Jövő hadseregét vezetem.
Szókratészt vádolták, "quod corrumperet juventutem " .
[ 46] Még élnek bennem a gimnázium emlékei...
Ha ez a vád sújt: vállalom.
Add karodat, fiam!
És Gyula, mint valamikor Nellit, karonfogta Imrust, ki elfogódottan ment mellette a népes belvárosi utcán, hol már égtek az üzletek esti fényei.
Azon esték egyike volt ez, melyeken először érezzük meg a városi élet őszi édességét; kis polgárasszonyok siettek haza vásárolt csomagjaikkal; a csemegekereskedések kirakatai ínycsiklandozóan tündököltek; mellettük a könyvkirakatok, hol Imrus gyakran félórákig szokott álldogálni: szinte furcsán esett, hogy nem áll meg most is, hogy van, ami sürgősebb neki a könyvek megtekintésénél, s hogy nem is egyedül rója az utcát, s nem is csak magához hasonló filozopterekkel, hanem egy ilyen modern, raglános úrral s ezzel a nyurga, nagy szemű leánnyal, aki Gitta, s utánuk egy egész csapat hangos, izgatott s elhanyagolt külsejű fiatalember, igazán különös menet!
2
A Siena-kávéház meghomályozott tükreivel, kényelmes, kopott fekete bőr karosszékeivel s nagy kerek márványasztalaival a régi Pest egy épen maradt darabja volt mindaddig, míg néhány évvel később, a modern igényeknek megfelelően át nem alakították.
Gyula szemmel láthatólag ismerős volt itt, s miután csapatát hátravezette, túl a kasszán, a biliárdok felé, ahol nyugodtabban tanácskozhattak, helyet foglalt a legöblösebb és legrongyosabb fotelben, finom szivart kért a pincértől, mellyel egyszerre kihangsúlyozódott fölénye a cigarettás vagy nem dohányzó ifjoncok közt, és láthatóan élvezve a saját szavait, így kezdett beszélni:
- Kedves barátaim - mert hisz az, hogy itt megjelentek, mutatja, hogy barátaim akarnak lenni, ugyebár? -, egy fontos terv megbeszélésére kérettem ide önöket .
Önök tudják, hogy egy folyóiratot óhajtok indítani, mely hivatva lesz fáklyát emelni mai szellemi életünk sivárságában, előharcosa és harsonája lenni a legmodernebb irodalmi és művészeti áramlatoknak, s mintegy hangot adni az ifjú Magyarország törekvéseinek, melyeket a csökönyös táblabírószellem, a Pató Pálok és parlamenti panamisták mentalitása nem fojthat el tovább!
Ez az ország nem lesz mindig a grófok és szolgáik országa!
Amint látják , politikára is gondolok, noha az Állam oly kaucióhoz köti a politikai lapok létesítését, mely tiszta kicsúfolása a Petőfi sajtószabadságának.
- Gyalázat! - szólt közbe valaki.
- Az Állam egy gyalázatos intézmény, fiatal barátom - mosolygott Gyula fölényesen .
- Egyáltalán a magisztrátusoktól óvakodni kell.
Erről én sokat tudnék beszélni .
Tudja, mit tettek énvelem, tizenkét évi tisztességes munka után, mert egy kicsit bátrabb és modernebb magatartást tanúsítottam?
Megfosztottak az ügyvédi oklevelemtől: mintha a tudást el lehetne venni valakitől.
- Apa a legnevesebb ügyvéd volt Sóton - sietett magyarázni Gitta, mintegy mentegetve, noha a jelenlevők szemében ez a vértanúság csak új fénnyel övezte Gyula alakját.
- Sebaj - folytatta a vértanú -, minket nem lehet tönkretenni, se megnémítani, és majd letesszük a kauciót is.
Ha nem védhetem az üldözötteket a Törvény előtt , védeni fogom a Közvélemény előtt, mely annál is hatalmasabb fórum.
Addig is ki tilthatja meg nekünk, hogy hazánk kultúráját ne szolgáljuk, már persze a magunk módja szerint?
Semmi közünk a hivatalos irodalommal, mely bizonnyal az uraknak sem ideálja...
- Már igazán nem - nevetett Rosenberg.
- Ezért is fordulok önökhöz - szólt Hintáss.
- Engem az irodalom beérkezettjeivel nagyobbrészt régi, személyes barátság köt össze.
Sokszor megfordultam a Pósa-asztalnál, és Várady Antal iskolatársam volt Pécsett.
Könnyű lenne ismert nevekkel töltenem meg folyóiratom borítékát.
De ugyebár önök sem ily nevekkel képzelik az új magyar kultúra orgánumát?
Megvető mosolygás volt a válasz.
Hogy lehet ezeket a neveket egyáltalán említeni is?
- Új, még nem hallott nevek kellenek.
S én bízom önökben.
Én ismerem önöket, ha önök nem is ismernek engem.
Tudom, hogy fiatalok és tehetségesek: ez énnekem elég !
Itt tulajdonképpen egy üzletről van szó, s ne vessük meg olyan nagyon az "üzlet " szót.
A modern élet formája az üzlet: ez már így van.
Önök tehetségüket és fiatalságukat adják nekem, és én cserébe megkínálom önöket az érvényesülés lehetőségével.
Önök éppúgy rám vannak utalva, mint én önökre.
Én nem tudnék mihez kezdeni önök nélkül; de önök sem kezdhetnek semmit pénz nélkül: hacsak nem akarnák a képes hetilapokat ostromolni kéziratokkal.
Megint nevettek, ezúttal egy kissé zavartan.
- Szűz lányoknak való családi olvasmányokkal - csúfolódott Gitta.
- Gartenlaube !
[ 47] - mondta Rosenberg.
- Nincs Magyarországon folyóirat, mely helyet adna egy modernebb hangnak! - jelentette ki egy raccsoló ifjú, akit "újságírónak" tartottak.
- Ady versei is napilapban jelennek meg.
" Népnemzeti" kell itt.
Cigányzene!
- Á!
El sem olvassák a kéziratokat!
- Prostitúció! - morgott egy hullámos fürtű "tolsztojánus ".
- Nem is szabad gondolni ezekre! - szólt komolyan Imrus, nem erkölcsi jogosultság nélkül, hősen írván eddig asztalfiókjának és barátainak.
A kórus azonban ragaszkodott a témához:
- Ez egy ország szellemi tápláléka!
- Papírkosárba a tehetséggel!
Némelyek különböző derék kezdeményeket idéztek, ambiciózus kísérleti folyóiratokat: mert érett a talaj, Osvát Ernő is szőtte már szívós hálóit, s itt is, ott is bukkant hasonló terv.
De mit ér a csíra nap sütése nélkül?
A pénz és a pártfogás hiányzott, s a jövőnek szánt büszke orgánumok bimbófővel haltak, mint idő előtt kihajtott növények.
- A mienk nem fog meghalni - szólt Gyula.
- Engedjék meg egy javíthatatlan üzletembernek, hogy illúziórontóan prózai legyen.
Hiába, a pénz a nervus rerum .
[ 48] Első az anyagi megalapozás: minden más csak azután következhetik.
Tehetségnek, hál' isten, nem vagyunk szűkiben: de tallért, legalább kulturális célra, nemigen kínál drága hazánk.
Ismétlem, előttem a lap kérdése legfőképpen üzlet: bizonnyal úgy használok legtöbbet, ha a szerény kiadó szerepét vállalom.
- Okos ember - súgta Rosenberg Imrusnak.
- Épp ezért előre kijelentem - tódította Gyula, mintegy a siker da capo-jára [ 49] -, hogy a lap szellemi vezetését teljesen önökre bízom, s arra semmi körülmények közt sem óhajtok befolyást gyakorolni.
Minden üzlet alapja a jogok és kötelezettségek pontos megosztása.
Én ezúttal egyszerű kiadó vagyok, és semmi sem veszélyesebb, mint ha a kiadó a folyóirat szellemi irányításába avatkozik.
A Szellemnek független kell maradnia a Pénztől.
- Helyes!
Úgy van! - kiáltott Rosenberg.
- Az én feladatom tehát mindössze arra fog szorítkozni, hogy a pénzt szolgáltatom , és a lapkiadás technikai oldalát vállalom.
- Gyula mindjobban belovalta magát a józan pénzember és "szerény kiadó" pózába.
- Tekintsenek engem alázatos bankáruknak, és egyébként ne is törődjenek velem!
- Gyula úgy beszélt, mintha vagyon állna háta mögött; holott bizonnyal kétséges, hogy akár ebben az időpontban is fedezni tudta volna egyetlen füzet nyomdaszámláját.
Mindazonáltal nem lehetetlen, hogy pénz feszítette zsebeit, mert Gyula ez időben főleg kártyából élt: azaz szerencséből, mely kiszámíthatatlan.
Egy bizonyos: a szerep tetszetős volt, s - ami ellentmondásnak látszhatik - egyszerre fölényt és népszerűséget biztosított.
Gyula, mint irodalmár, talán nem ragadta volna el az ifjúságot: Gyula mint kapitalista imponált.
- Ne higgyék azért, hogy én valami rideg homme d'affaires [ 50] vagyok, vagy mindig az voltam - folytatta.
- S ha nem igénylek befolyást a lap szellemi részére, az nem jelenti, hogy tanáccsal olykor ne tudnék és ne akarnék segíteni.
Nem tisztes hajamra hivatkozom ebben - s fejére mutatott, melyet csakugyan megütött a "tél dere ".
- Ez kínos és kétes privilégium, s az ifjúság bizonnyal jól teszi, ha nem hallgat a vénségre.
De hosszú szerkesztőségi praxisomat készséggel fölajánlom az urak szolgálatára...
- Apa soká szerkesztette a Sótvidéki Közlöny-t - magyarázta Gitta, hangsúlyozva e lap különös irodalmi érdemeit: mert nem itt jelentek -e meg Imrus első művei is?
- Ó, igazán?
- Gyulát elragadta e nem sejtett kapcsolat, mely Imrust hozzáfűzte azon a "nagyon benső és nagyon felejthetetlen" kapcsolaton kívül, melyben valaha szüleivel állott.
- Hát igen: soká szerkesztettem a Sótvidéki Közlöny-t, s talán nem árt egy kissé magamat is bemutatnom.
Elvégre kell , hogy az üzlettársak ismerjék egymást.
Önök fiatalok, s nem tudják, mi az élet .
Lobogó ideálizmusuk a Költészet görögtüzét veti a világra.
Bennem is égett ez a tűz, s talán reám is más hivatás várt...
Anch'io sono pittore ...
[ 51] A Múzsához engem szinte gyermekkori szerelem köt.
Zálogai is vannak e szerelemnek.
Lapomat éveken át láttam el tárcával és verssel.
Sőt könyvem is jelent meg.
Egy tragikusan elhalt fiatal költőtársam műveit én adtam ki.
- A Kováts Lászlóét - tette hozzá Imrus, s egy pillanatra szinte kísérteties érzése volt: nem mondta -e már egyszer valakinek ugyanezt, ugyanígy s szinte ugyanilyen összefüggésben, mintegy tájékozottságát fitogtatni?
Ah, igen , Schapringernek... de milyen más volt az!... s egyszerre megérezte Gyula műveltségbeli alsóbbrendűségét Schapringerrel szemben.
Ám Gyula csak most nyílt ki, hirtelen, s talán titkos rugó érintésére; mert szemei megcsillogtak, s valami zöld likőrt hozatott a pincérrel.
( Meg kell itt jegyezni, hogy Gyula csakugyan nagyon megöregedett, s nemcsak a haja őszült meg, hanem szája körül is két mély ránc képződött: de mikor beszélt , tekintete és arckifejezése ma is oly élénk volt, mintha nem volna idősebb a körülötte ülő fiataloknál.)
- Ez a fiatal költő rejtélyes gyilkosság áldozata lett - mondta, egy kortyra lehajtva a zöld likőrt.
- Régi história, s önök talán nem is hallottak róla.
De egyet mondhatok önöknek: az irodalom drámái semmik azokhoz, amiket az Élet tud.
Én az Élet katonája voltam.
Nihil humani a me alienum ...
[ 52] Megforogtam az isteni szennyben és az aranynál nemesebb sárban.
Voltam a legdicsőbb és legaljasabb, legjobb és legrosszabb.
Az Asszony varázsát követtem, s életemet egyetlen lapra tettem föl.
Én ismerem a Szenvedély ízét és hatalmát.
Az Élet rettenetesen sújtott porba; meghemperegtem a nyomorban; éheztem.
Majd én gyűrtem sarkam alá a szerencsét; szenzációs találmányaim voltak; vagyont szereztem egyetlen nap alatt.
Mit érdekel már engem ? mire nekem a pénz?
Az Élet megölt engem: önök egy halottat látnak maguk előtt.
De ez a halott visszajár még, és egy vagyont helyez első szerelmének, az Irodalomnak oltárára.
Béla, még egy abszintot!
3
- Érdekes ember! - súgta Rosenberg.
Imrus kavargó érzésekkel nézett Gyula után, aki most fölkelt, és hátrament , " telefonálni" - mint fontoskodva mondta - "bizonyos üzleti ügyekben ", kérve az ifjakat, hogy addig egymás közt beszéljék meg a részleteket, melyeket még elébe akarnak terjeszteni.
- Talán jó is, ha alkalmat adok, hogy kicseréljék benyomásukat rólam - mondta mosolyogva.
Gitta el volt ragadtatva az apjától.
- Néha elhiszem, hogy mindenre képes - szólt "lúdbőrözve ".
S önelégülten célzott a romantikus pletykákra, régi legendákra, melyek az apját a vér és bűn határozatlan nimbuszával övezték.
Ki tudja, mennyi igaz belőlük?
- Maga mit hisz? - kérdezte az "újságíró ".
- Néha mindent hiszek - felelt Gitta, nyilván merőben az érdekességért.
- Látja , ez az ember tönkretette az anyám életét.
- Gitta nem átallta intim családi titkokat szellőztetni.
- Engem úgy neveltek, hogy gyűlöljem őt.
De istenem! ő nem közönséges ember...
- Mifajták a találmányai? - érdeklődött Imrus, kiben még az éhség is izgalommá változott: furcsa alkímia.
- Sejtelmem sincs.
Egyáltalán nála sohase lehet tudni, hogy miből él, vagy honnan van pénze?
A közönséges morál őrá nem vonatkozik.
- Übermensch! - mondta az "újságíró ".
- Akármiből, a fő, hogy van pénze, és azt helyes célra akarja fordítani! - kiáltott Rosenberg.
- Más gazdag emberek, bankárok és kapitalisták, talán tisztességes úton szerzik a pénzt?
No hiszen!
Sokra mennének avval, amit becsületes munkából tudnának megkeresni!
A különbség csak az, hogy ők lovakra és táncosnőkre költik vagyonukat, míg ez a derék ember itt komoly kulturális célokat tűz maga elé.
- A mai társadalomban nem lehet szó erkölcsi megítélésről - szólt bele a " tolsztojánus" is.
- Ez az, amit Meister Eckehart így nevez: "A bűnök labirintusa."
- Eszerint áttérhetünk a részletek tárgyalására - mondta Gyula visszatérve, egy gyűlés elnökének fontos pózával.
- Van az uraknak valami megjegyzésük vagy észrevételük?
A társaságnak csak egyetlen kérdése volt: mikor lehet a lappal megindulni?
- Ó, az én óhajom az, hogy mentül előbb!
Most folytatok tárgyalásokat egy amerikai céggel egy találmányom elhelyezése ügyében.
A tárgyalások már előrehaladott stádiumban vannak.
Néhány nap múlva kezemben lesz a pénz.
Sőt be akarom vonni barátomat, Schapringer Adolfot is, aki kiváló bankember, s maga is melegen érdeklődik minden intelligens dolog iránt.
- Az a Schapringer, aki szociológiai cikkeket szokott írni? - kérdezte Rosenberg.
- Ugyanaz - felelte Gyula.
De Schapringer nem talált osztatlan helyeslésre.
- Teleírná a lapot szociológiával - szólt gúnyosan Gitta.
S megindult a vita Schapringer cikkeinek értéke felől, melyeknek filozofikus megalapozottságát kétségbe vonták.
Rosenberg a történelmi materializmus szempontjából boncolta a cikkeket.
Gitta viszont a történelmi materializmus álláspontját elavultnak ítélte .
Ma már túl vagyunk a mechanikus világnézeten.
- Hát nem öröm, ha az embernek ily okos lánya van? - mosolygott Gyula Imrusra.
S már, elvi okokból, hajlandó is volt elejteni Schapringert.
- Talán igazuk van az uraknak.
Senkinek sem szabad anyagi befolyást engedni a lapnál, aki maga is ír.
- Gyula megint a szerény s irodalmi ambíciók nélküli pénzember volt.
- Nincs is rá szükségünk.
Én magam teljes tőkeerővel fogok befeküdni.
Mondom, pár nap múlva folyósíthatom az első összeget.
Addig is megkezdhetjük az előkészítő munkálatokat .
Mindenekelőtt meg kell állapodnunk terjedelemben, formátum, papír stb. tekintetében.
Ezek fontosak a költségvetés szempontjából.
Előrebocsátom: semmiben sem kívánok takarékoskodni.
Ez az üzlet forsza: csak így lehet kilátás sikerre.
S fitogtatva idézte a külföldet: ó, az angolok, franciák!
El is kérte a pincértől a "külföldi folyóiratokat ", s az Illustration s Illustrated London News már ott hevert a márványon.
Gyula dicsérte a papírt, az illusztrációkat: de persze ezt nem vehették mintául.
Amit ők akartak, az egészen más volt.
- Olyasvalami kéne, mint a német Neue Rundschau vagy a francia Mercure de France - mondta Imrus, valamennyi közt legtájékozottabb.
S mivel Gyula "nem emlékezett tisztán" az illető revük külalakjára, megmagyarázta, hogy könyvformátum, amilyen például a Budapesti Szemle is, a Magyar Akadémia folyóirata.
- Remélem, semmi másban sem akarunk ahhoz hasonlítani! - riadt az "újságíró ".
De Miska fia megvesztegethetetlen pártatlansággal kelt védelmére a Gyulai szemléjének, amelytől bizonyára tanulhatnának komolyságot a modernek is.
- Miért ne lehetne a modern ízlést a komoly tudással egyesíteni?
Gitta fölhasználta az alkalmat, s bő tudományos rovatot reklamált.
Gitta amennyire ellene volt, hogy Schapringer "teleírja a lapot szociológiával ", éppoly kevéssé kívánt pusztán "irodalmi" revüt: ő az emberi szellem egész birodalmára óhajtott kiterjeszkedni.
Gitta mostanában főleg filozófiával foglalkozott, s már kissé le is nézte a verseket, noha valamikor maga is verselt, vagy épp azért.
Gitta túl volt már a költészeten, s felülről tekintett a költőkre, mint a szép lányokra és szerelmesekre.
Tudomány! filozófia!
Gitta, ha tőle függ, az irodalomnak csak szerény teret enged ezek mellett, akár a művészetnek.
- Ó, igen! tudomány ! filozófia! minden! - kontrázott Gyula lelkesen.
- Természetesen kiterjeszkedünk a modern szellemi élet minden jelenségére, s nem riadunk vissza, hogy népszerű cikkekben ismertessük a tudomány s filozófia legújabb felfedezéseit.
- Népszerű cikkekben! - fintorította a száját Gitta.
- Apa nem is sejti, milyen abszurdumot mondott.
- Ég óvjon népszerű tudománytól! - mondta Rosenberg is.
- Inkább semmilyen!
- De kedves gyermekeim! - vitatkozott Gyula.
- Ha nem teszünk egy kis engedményt a népszerűségnek, az ördög se fog olvasni bennünket!
Mintha a méhkasba darázs téved, összevissza röpködtek a válaszok, s az asztal egyszerre zsivajba borult.
Az "engedmény" szó vörös posztó volt itt, s elvi kérdést involvált, ahol otthon voltak.
Az ifjú ész a csúcsok madara, s a társalgás most egyszerre a csúcsokig szökkent.
A szárnyak, mintegy légiebb közegbe érve , föloldódtak, s még Imrusról is végképp lehullt a varázslat, mely eleinte úgy igázta, mint aki egy valószínűtlen jelenetbe pottyant.
Imrus csupa szenvedély és biztonság lett, feledve minden félszegségét.
Népszerűség?
Épp ellenkezőleg!
Ki kíváncsi a "népszerű" tudományra?
És micsoda tudomány az, amelyik abból a hipotézisből indul ki, hogy önnönmagát unalmasnak tartja?
- Tévedés azt hinni, hogy a tudomány nem érdekli a közönséget.
Ellenkezőleg: a tudomány az élet legfontosabb, mindenkit okvetlen érdeklő problémáival foglalkozik...
- No igen - mondta Gyula -, a közéleti alkalmazások, a modern technika...
- Nem, nem - kiáltott Imrus -, épp a legelvontabb, legfilozofikusabb tudományok!
A technika nem érdekel mást, csak a szakembert.
De a lét és lényeg problémái, a metafizika és erkölcs kérdései - honnan jöttünk? hova megyünk? mivégre vagyunk a földön? - ki az, akit ez nem érdekelne? ki az, aki nem akarná megtudni, mit és mennyit tud ebből helyesen kérdezni, mit és mennyit remélhet megfelelni emberi gondolat?
Evvel pedig az ismerettan foglalkozik, a legabsztraktabb, legelméletibb diszciplína!
De nem hasonlóak -e minden tudomány végső kérdései?
Hasonlóan egyszerűek és érdekesek!
Nincs tudomány, mely nehéz vagy unalmas lenne, ha az elején kezdik!
De a népszerűsítő remeg az elmélettől, és kikap valami úgynevezett " közérdekű" technikai részletet, amit magában meg sem érteni: nem csoda, ha senkit sem érdekel!
Az igazi nagy filozófusok művei érdekesebbek a legérdekfeszítőbb regénynél.
Schopenhauer a "halálról" és a "nemi szerelem metafizikájáról" ír.
Ez csak nem unalmas?
Ezen a ponton a legmélyebb filozófia összeesik a legmagasabb költészettel.
Nietzsche, a legújabb filozófus, nagy költő is egyúttal.
A " népszerű" tudomány ellenben olyan, mint az a középszerű irodalom, amely a legnagyobb problémákat egyszerűen letagadja, vagy föloldja cukorban...
- Kiherélt irodalom! - kommentálta Rosenberg.
De Gitta száját vonta: - Schopenhauer, Nietzsche nem is filozófusok!
- Gitta más, komolyabb filozófiát kívánt volna: megmutatni azoknak a vén hülyéknek, akik nálunk a hivatalos tudományt képezik!...
( Gitta egyúttal alibit akart igazolni: mert ki ácsorgott annyit a professzorok körül, kijárt többet a "vén hülyék" kedvében, mint épp ő ? )
De Gitta szavai nem tettek benyomást: a tér Imrusé volt.
Gittából a hideg tanulmány beszélt: Imrus minden szava életéből fakadt, egy kiéhezett szellem szomjából.
Az élet szuggerál, s az ifjú lelkek kész jóhiszeműséggel fogadták be a szuggesztiót.
Imrus vezér volt itt! épp magába vonultsága imponált, s Gyula figyelme még emelte ezt a tekintélyt.
Gyula lelkesen adta fel bástyáit: úgy van ! össze kell kötni a kellemest a hasznossal!
- Az egyik oldalon hozunk komoly filozófiát: a másikon tán szellemes csevegést vagy Sátordy Imre barátunknak egy epedő szerelmes versét...
Imrus azonban fölszisszent a szóra.
Imrus nem írt szerelmes verseket: Makai Emil és Reviczky Gyula írtak szerelmes verseket!
Farkas Imre ír szerelmes verseket !
Imrus megvetette ezeket a "nyögdicséléseket ", akárcsak Gitta: a modern idők egészen mást várnak a költőtől!
A verses udvariasságok és sablonos érzelmeskedések kora lejárt.
Nő és férfi harcos ellenfélként állnak egymással, mindenik a maga életét akarván kiélni!
Imrus az irodalom nyomán beszélt: mert ő még legfeljebb Noémivel állt szemben " harcos ellenfélként ".
De Gyula az Élet embere volt, s nem vetette meg az édes , csengő, szerelmes rímeket, amiket a szép nők még az ő idejében plüsstáblás emlékkönyvekbe szoktak bemásolni.
Sőt Gyula haladt a korral, s még Farkas Imre nevét is ismerte, akiről az volt a véleménye, hogy "nagyon csinos" versikéket ír.
- Látja, apa, nem mondhatott volna elítélőbb kritikát! - szólt Gitta.
- Csinos vers, az középszerűt jelent: ami rosszabb a rossznál.
- Középszerű világot élünk, gyermekem! - mondta Gyula, mint egy francia márki.
- Petőfiek nem mindennap születnek.
Adja Isten, hogy köztetek akadjon!
- Petőfiek!
Bocsásson meg, apa, de hogy mondhat ilyet valaki, aki egy modern irodalmi revüt akar kiadni?
Petőfi egy szimpla, közérthető költő!
Ma már komplikáltabbra, különösebbre szomjazunk.
- Úgy látom - jegyezte meg fanyarul Rosenberg -, hogy Hintáss úrnak, aki verseink kiadására vállalkozott, anélkül hogy azokat ismerné, sejtelme sincs a mi modernségünk mértékéről és irányáról.
- Erről föl kell őt világosítanunk! - kiáltott Imrus, büszkén és izgatottan.
- A mi folyóiratunk számára Ady Endre is megígérte közreműködését!
Talán ismeri ezt a nevet, s ez visszariasztja attól, hogy a mi szándékainkkal kísérletezzen ...
Mindenesetre nem árulhatunk zsákbamacskát!
Adyról, mint költőről, lehetnek akármilyen véleményeink: de meg kell mondanunk, hogy mi vállaljuk mindazt, amit ez a név máris jelent!
4
Imrus gesztusa hősies volt; s Ady neve máris jelentett valamit.
De Gyula csak annyit tudott Adyról, hogy értelmetlen verseket ír.
Gyula épp előző este akadt össze valamelyik kávéházban egy züllött újságíróval, aki órák hosszat Ady-verseket figurázott ki, mindkettejük nagy mulatságára.
Csakhogy Gyula épp az az ember volt , aki pillanatok alatt cserélte véleményét, s tudott alkalmazkodni az ifjakhoz .
Gyulát percre sem riasztotta vissza az Ady forradalmi híre: épp ellenkezőleg!
- Egy forradalmi kiáltás nem árt ebben a rongy országban!
Mentül hangosabb, annál jobb!
Dehát magyarázzák meg, mért kell annak épp érthetetlennek lennie?
Nézzék el egy szegény öregembernek, ha ezt nem tudja belátni.
Petőfi is forradalmár volt, és őt a gyerek is megérti...
Most esztétikai és irodalmi vita indult meg.
- Az új tartalomnak új formában, sőt új nyelven kell megjelennie - szólt Rosenberg.
- Petőfit sem értették meg a maga korában.
- No de, engedelmet kérek, az lehet, hogy a tendenciáját, a szándékait nem értették: de a szavait csak lehetetlen volt nem érteni!
Imrus, váratlan déserteur, e ponton Gyula mellé állott .
Miska fiának igazságérzetét nem vesztegethette meg a minden áron való analógia.
Petőfi szavait valóban lehetetlen volt meg nem érteni bármikor is.
De ez épp azért van, mert Petőfi nem volt eléggé művész.
S Imrus kifejtette a művészet ezoterikus hitvallását.
- A művészet sohasem a tömegnek való, mindig csak a keveseknek.
A művészet újat hoz a világra, folytatja az Isten teremtését, maga is teremt új érzéseket, új szenzációkat hoz létre, melyeket először csak a legfogékonyabbak , legdifferenciáltabb idegzetűek tudnak befogadni, mert rendes ember csak "rendes " érzésekre képes.
A művészet lényegében van valami dekadens.
- Eszerint a művészet nem épp csak a természetet utánozza?
- Sőt ellenkezőleg: Oscar Wilde azt mondja, hogy a természet utánozza a művészetet, és ez nem egész bolondság.
A művészet újat hoz létre, megváltoztatja az Isten világát, legalább belül, az emberek lelkében, és végre ez a fontos, mert ki tudja, hogy Ding an sich egyáltalán létezik -e?
A művészetnek három parancsa van: újat, újat, újat!
Rokonszenves hitvallás ifjaknak, kik az Unalom epochájában nőttek, s kiknek oly keveset adott ez a külső világ, hogy már jobb szeretik azt hinni: nincs is!
Távol az élettől, mégis ők tapsolták az első szelet a vitorlának, mely a Nagybetűs Élet költőjét vitte már, gyors vizeken, az Óceán felé.
De Gyula már készséggel velük tapsolt: nem lévén híján könnyű és hangos tenyereknek.
Gyula jó anyag volt ifjú apostolok buzgóságának: maga is örökifjú, ami magyarul örök kamaszt jelent.
Újat, újat, újat !: Gyulának is kedves embléma volt; s illő is, talán egy gombolyaggal játszó kandúr rajza alatt.
Gyula már kommentálta is A fekete zongorá-t, amit Rosenberg szó szerint a fülébe szavalt.
- Nevelhető! - súgta Rosenberg Imrusnak.
- Ó, Zongora, Fekete Zongora, élet mámora, láza, harmóniája! - hozsannázta Gyula .
- Hatalmas szimbóluma valaminek, amit mindannyian imádunk s utálunk sírunkig!
Vak mestere tépi, cibálja... - harsogta, hogy a szomszéd asztaloktól odanéztek, s mintha valóban egy láthatatlan zongorát akarna túlzengeni.
- Ha a lányom nem volna itt, megmondanám, micsoda ház ez az élet ; amilyenben vak zenész szokta a zongorát verni!
- Gyula élvezte a kényes témát.
- Ó, apa, előttem mindent mondhat! - tiltakozott Gitta: mert illenék -e prűd álszemérem tudós, modern nőhöz: ki még hozzá itt ül, egy Új Revü alapítói közt ?
Korunk jelszava: nyíltság és szabadság! s művészetben és tudományban nincsen tilos.
- Épp ezt a kérdést is meg kell beszélnünk - ragadta meg Imrus a szót , visszaterelve erőszakkal a revüre, melynek dolga mintha kissé ködbe mosódott volna.
Imrus az "erotikus" novelláról kezdett beszélni, amit Rosenberg a nyáron elküldött neki Gádorosra, s aminek a szerzője épp a jelenlevő " újságíró" volt.
- A művészetben minden szabad! - hirdette Imrus is, noha oly szemérmes különben.
- A művészet minden fölött áll s önmagáért való!
- Imrus a l'art pour l'art himnuszát ajzotta: ami őnekik nem hideg korlát volt, hanem fölszabadulás minden korlát alól; egy tágabb és szabadabb életnek önkényesen föltárt kapuja.
- Igenis, tisztelt erkölcscsőszök! - kiáltott Rosenberg.
- Szeretném tudni, miért ne szabadna írni arról, amit a legerényesebb családapa is megcselekszik ... különben nem is volna családapa!
Gyula lelkesen osztotta ezt a felfogást, és melegen érdeklődött a szóban forgó novella iránt.
- Majd átadom - ígérte Imrus.
- Első számunkban hozzuk - jelentette ki Gyula.
Az "újságíró ", kifúva cigarettája füstjét, blazírt mozdulattal jelezte, hogy vannak különbek is!
Művészi formában mindent el lehet mondani, kivétel nélkül mindent!
Az "újságíró" Octave Mirbeau-t idézte, Gyula Maupassant-novellák címeit , németül.
Merészebbet, egyre merészebbet!
Gyula nem ragaszkodott a filológiai pontossághoz, s Maupassant-nak tulajdonított olyant is, amit más, közönséges pornográf kiadványban olvasott.
Gyula nem kímélte ifjú leánya füleit, aki nagy fölénnyel és tüntető közönnyel hallgatta a perverz témákat, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról volna szó.
Imre egy tunya kor aljas képzelgésbe süllyedt gyermekei közt ült: de ő művészeknek látta őket, kik bátran és szabadon puhatolják ki az emberi élet egész birodalmát.
Csodálatos birodalom, ijesztő és boldog lehetőségekkel!
Imrus úgy érezte, hogy a Nagy Életbe csöppent, s noha ízlését sértették a témák és szavak, lelke különös mámort érzett: a kávéházi badar füstön át tűnt korok természetes szabadságai s valami görög gyönyörűségek illata lengett a Nelli fiának gyáva és illedelmes szeme elé, mint messze napsugár a ködön keresztül.
A szemközti asztalnál egy Nő látszott, keresztbevetett lábakkal , selyemharisnyáit mutogatva.
A márványon, Imrus előtt, ott hevertek a "külföldi folyóiratok ".
Imrus kivilágított kávéházban ült, akárcsak Párizsban, nagy és művelt társaság közepett, sőt egy hölgy mellett, ha csak Gitta volt is!
Pezsgő ugyan nem folyt az asztalnál, sőt, Gyulán és az "újságírón" kívül nem is dohányoztak, és például a "tolsztojánus" csupán tejet ivott: de ez csak annál nagyobb modernség volt, új idők szelleme.
A "tolsztojánus" ugyan már régen elment - Schmitt Jenőt hallgatni, egy másik kávéházba -, s már vacsoraidő volt; a szomszédban lágytojást és imbiszt fogyasztottak, a kasszírosnét fölváltották, s a pikkoló a vizeket cserélte.
A biliárdozók is hazamentek; az ablakoknál szegény , bóbiskoló ördögök ültek, kiknek nem volt hol tölteni az estét.
A félig megürült helyiség idült unalmat lehelt: ami Imrusnak fény és nagy Élet volt, az a legtöbb vendég szemében csak céltalan órák szürke zátonya.
Gitta azonban az órát kérdezte : mert megfeledkeztek az időről, mint egy orgiában.
Gitta aggodalmaskodni kezdett , noha bizonyos öngúnnyal: mert nem abszurdum -e, hogy fölényes, tanult nők , mindenesetre komolyabbak kis, biliárdozó hímeknél, őrizet alatt legyenek, mint óvodások vagy háremhölgyek?
Gitta őrizet alatt volt és internátusban: ahol nem lehet este elmaradni.
Gyula azonban fölháborodva tört ki e zsarnokság ellen: szeretné ő látni, hogy a leányának valami bántódása legyen, ha az ő társaságában van!
- Bízd rám!
Magam foglak hazáig kísérni!
Már úgyis elkéstél: maradj csak nyugodtan.
Még nem ért véget a tanácskozás.
Pincér!
- Gyula bort hozatott az egész társaságnak.
- Akik megkötötték az üzletet, megisszák az áldomást.
Voltaképp már mindent megbeszéltünk - tette hozzá, Imrus megrökönyödésére, aki úgy érezte, hogy még nem beszéltek meg semmit.
- Csak a folyóirat címét kell megállapítani: amire úgy tudom, már vannak is az uraknak propozícióik - végezte, ismét fölvéve az elnöki attitűdöt.
A Tűz és a Jövő megint fölzendültek.
- Tűz! - kiáltott Gyula.
- Tűz!
Ez az igazi.
A Tűz már magában is megteremti a Jövőt: de Tűz nélkül nincs Jövő.
A Tűz, ugyebár, melyen mint máglyán égetjük el a múltat, hogy főnixmadárként keljen ki lángjából az Új!
Tehát "Tűz , irodalmi és művészeti havi folyóirat, szerkeszti Sátordy Imre" - ennyi lesz a borítékon.
Én, mint szerény kiadó, csak leghátul.
És rajzolni kezdte az asztalra a címlap tervét.
- Tűz! felkiáltójel, vörös színben!
- A kemény ceruza élesen kaparta a hideg márványt.
- SÁTORDY, nagybetűkkel: a nevet köztudatba kell vinni!
- Gyula éppen nem mérsékelte hangját, s a megcsendesedett kávéházban mind több figyelem fordult az utolsó lármás és népes asztal felé.
Imrus nem mert körülnézni: az unt törzsvendégek feléje dobálták szemeiket böngészett újságlapjuk rakettjével, s a kivilágított lábak, mintha szemérmetlenebbül szembevakítottak volna.
- Dolgoznunk kell, kedves szerkesztő úr!
Az esztendőből már csak pár hónap van hátra, s azt akarom, hogy január elsején második évfolyamot írhassunk a borítékra .
- Imrusnak olyan érzése volt, mint néha gyerekkorában, mikor komoly felnőttet játszott, s aztán hirtelen megszégyellte magát.
- Van még valami anyag az első számra?
Rosenberg nagy lelkesedéssel idézte Imrus költeményét: a Viharágyú-t.
- Viharágyú!
Ágyú az Isten ellen!
Hisz ez nagyszerű! - kiáltott Gyula elragadtatva.
- Tudják, hogy ez hatalmas szimbólum?
Ez még a Fekete Zongoránál is különb!
Bravó, Imre barátom!
Ez lesz a folyóirat címe!
- S újból rajzolni kezdte a címlapot.
- Viharágyú !, szerkeszti Sátordy Imre.
Imrus nem tudott megszabadulni a gondolattól, hogy Gyula egy hóbortos felnőtt, aki leült a gyerekekkel játszani.
Valaki fölvetette a kérdést: nem tiltják -e be az istentelen címet?
- Ó, dehogy, nem értik meg! - mosolygott az "újságíró ", s mindenkit jóleső fölény érzése töltött el.
- Hol vannak a kéziratok? - kérdezte Gyula.
- Nálam - felelt Imrus.
- Holnap átveszem, és azonnal utalom a honoráriumokat.
- A szokatlan bortól különben is fölhevült társaságon mámoros izgalom futott át: honoráriumra egyikük sem számított.
- Imre barátom külön szerkesztői fizetést fog kapni, s talán nem veszik bizantinizmusnak, ha Gitta lányomat tudományos rovatvezetőül alkalmazom.
- Gitta különös fintort csinált erre, melynek igazi jelentőségét csak maga értette .
- Végtelen örömemre szolgál - folytatta Gyula, fölemelve hangját -, hogy ez a , mondhatni hivatalos viszony, mindennapi érintkezésbe hoz az én kedves Imre barátommal.
A sors ujját látom ebben.
Szívből óhajtom, hogy én alapozhassam meg fényes karrieredet, s ily módon fizessem meg mindazt a sok barátságot és annál is többet, amivel valaha kedves szüleid elhalmoztak.
Mindenesetre meg fogod látni , hogy nem leszek fukar, s a Viharágyú szerkesztősége különb állásnak fog bizonyulni, mint a mensa deklinációját verni a nebulókba.
Imrus megnevezhetetlen rossz érzéssel hallgatta ezt a beszédet.
- Igen, igen! - kiáltott Gyula.
- Bízhatnak bennem, én nem leszek fukar.
Nagy dolgokat akarok csinálni.
A folyóirat még csak az első láncszem terveim sorozatában.
Be akarom vonni fiatal művészeinket is, minden számban műmellékletet adunk, pályázatot hirdetek a borítékrajzra, mely a viharágyút ábrázolja.
Irodalmi pályázatot is tűzünk ki, eddig még nem hallott összeggel, hangversenyt rendezünk , képkiállítást, felolvasó körutat végig az országban!
Egyszóval, megszervezzük az új magyar kultúrát; és haladék nélkül munkához látunk.
A jövő hív.
Holnap átadod nekem a kéziratokat, Imre fiam!
Szívesen meghívnálak magamhoz, míg megfelelő szerkesztőségi helyiséget találhatunk: de nem akarlak fárasztani, s különben is , holnap egész nap szaladgálok üzleti ügyekben.
Inkább én teszek vizitet tenálad ! úgy futtában!
Hol van a kvártélyod?
Ó! a Rácz Jozsóéknál! hogyne ismerném? porban játszott még, mikor én ismertem!
Hogy nincsenek itthon?
Gádoroson vannak? magad vagy az egész lakásban?
Nem tesz semmit! annál jobb! tehát holnap délben! amikor Phoebus az ég közepére hajtotta szekerét.
Rendetlenség!
Ugyan! tudom én, milyen egy költő szállása!
Viszontlátásra, fiam!
Ez a nap aranybetűkkel lesz beírva mindkettőnk életébe, de talán még a magyar kultúra évkönyveibe is!
5
Imrus nagyon későn aludt el aznap: noha őt nem várták nőügyek (mint az "újságíró " sejtette önmagáról); nem is "nézett még be" az Otthon Körbe, mint Gyula tette - saját tüntető vallomása szerint -, miután Gittát hazakísérte az internátusba .
Imrus csak a Duna-parton sétált Rosenberggel, még vagy egy óra hosszat, élénken tárgyalva a lap tervét, bár lelke legmélyén alig hitte, hogy az valaha megvalósul : de gyermekek voltak mindketten, s ez játék volt, melyben hinni vagy hitet szimulálni hozzátartozott a játékszabályhoz.
Rosenberg egyébként el volt ragadtatva Gyulától:
- Bámulatosan előítéletek nélküli ember!
- Pedig se nem fiatal, se nem zsidó - szólt Imrus, egy régebbi vitájukat idézve.
- Sőt, ami súlyosbító körülmény, ügyvéd...
- Igaz, hogy elcsapott ügyvéd!
- Nyilván ez a szerencséje.
Ez szabadította föl a gondolkodását...
- Ne higgye - szólt Imrus, azonnal a dolog filozofikumáig emelkedve.
- Az én titkos sejtelmem az, hogy a gondolkodás szabadsága velünk születik, akár a zseni : Isten ajándéka.
Nézze például az én apám...
- Imrus valami csodálatos okból ellenállhatatlan szükségét érezte, hogy apjáról beszéljen.
- Az én apám Dreyfussról, Zoláról mesélt nekem gyerekkoromban.
- Imrus kiválasztotta, ami legtöbb hatást tehet Rosenbergre.
- Ő igazán híján volt minden elfogultságnak.
- Nagy ritkaság!
- Nagy ritkaság, és épp azért nincs igazuk maguknak, szocialistáknak.
Az ember nem egyenlő, és a kisebb rész az értékesebb.
Az én kormányformám arisztokrácia: azaz oligarchia.
A kisebb rész véleményének kellene uralkodni...
- S a többség vakon kövesse a kisebb rész véleményét?
- Úgy van!
- Ez veszélyes.
- Egyáltalában nem.
Hisz az irodalom, művészet terén ez már meg is valósult.
Hány ember az például, akinek szívéből jobban tetszik Shakespeare, mondjuk, egy átlagregénynél?
Ugye, nagyon kevés?
Mégis Shakespeare-t mindenki fölébe helyezi az átlagregényeknek: a kisebbségi vélemény alapján!
Ha ez minden téren így lesz , akkor megvalósul a kisebbség diktatúrája, és mint Platón kívánta, a filozófusok fognak uralkodni.
- De hogy lehessen a többséggel a kisebbség véleményét elfogadtatni?
- Erre kellenek az übermensch-ek, az erős emberek, akik nem riadnak vissza attól, hogy a világ ellen a világ saját fegyvereivel vegyék föl a harcot.
Az élet katonái, akik elmondhatják a nihil humani-t...
Mindkettőjükben Gyula képe támadt föl.
Az idők szellemét honorálni kell, s ami hajdan a katona és politikus volt, az ma bizonnyal az üzletember.
Rosenberg azonnal applikálta is az elméletet.
- Igen - mondta Imrus -, szóval, akik cselekedni tudnak.
A tömegnek csak a cselekvés imponál, a gondolat hatástalan.
Ha félünk bepiszkítani a kezünket , sohasem fogunk építeni.
- Imrus szenvedéllyel beszélt, mintha egy láthatatlan vádló ellen védelmezett volna valami Luciferrel kötött szövetséget.
Lucifert mindannyian inkább vállalnók, mint Don Quijotét, s Imrus romantikus ködöt árasztott magából erre a szövetségre, melyet, maga se tudta, mért, egy kicsit szégyellt önmaga előtt.
- A tolsztoji filozófia abszurdumra vezet - folytatta váratlanul.
- Tolsztoj tagadja a művészetet és az életet.
De hogy tagadhatja meg az életet élő ember?
El kell azt fogadni minden konzekvenciájával.
Elkísér?
Az Andrássy úton indultak meg a liget felé.
- Ma elmulasztottam a leckeórámat - mondta Rosenberg.
- Talán fontosabb a Viharágyú megalakulása, mint hogy Berger Móric II/b osztályú tanulót kikérdezzem a latin nyelvből.
Gyalázatosan fizetnek.
De azért holnap fogok adni neki két órát.
- Azt hiszem, a szerkesztő hivatása hasonlíthat a tanáréhoz.
- Imrus most másra sem tudott gondolni, mint a szerkesztősdi játékra, mely improduktív, folyton csak befogadó életének a cselekvés lehetőségét jelentette.
- Nagy tanári szigorúságra lesz szükség.
- S elmondta, hogy az "újságíró" elváláskor még három új novellát adott át neki.
Elő is vette zsebéből, s ott az utcán , megállva egy ívlámpa alatt, mint titkos összeesküvők, átlapozták a kéziratokat.
- Mire jó az ilyen? - kérdezte Rosenberg.
- Pour épater les bourgeois .
- Talán igaza van: erre tán csakugyan jó.
Ránk irányozza a figyelmet, s akármi inkább, mint azok a gyáva, álszent szürkeségek, amiket a mi arrivé-ink produkálnak!
Majd a "tolsztojánusról" kezdtek beszélni.
- Szeretném tudni, jár -e az ilyen ember nőkhöz? - mondta Rosenberg.
- Prédikációt tart a lányoknak: megtéríti őket.
Az éjjeli utcán szemérmetlen pillangók lebegtek, szakadozó csapatokban.
Egy szegény lány a mellékutca árnyából integetett.
Imrus erőltette magát, hogy ne nézzen oda.
Az Oktogonon voltak.
Imrus megállt, s mint mindig, ha a messzeségbe húzódó , egymást szelő hatalmas lángsorokat látta, elmúlt gyermekkora jutott eszébe, mikor apjával Pesten volt, a Millenniumon.
- Micsoda díszlet volna ez egy modern operának! - lelkesedett.
- Nincs olyan középkori várudvar, amely romantikusabb volna, mint a nagyvárosi utca!
És micsoda titkokkal van teli!
Micsoda orkeszter! nem használhatná föl egy modern komponista kórusában a csengő villamost, az autók szirénáját?
Imrus a zenéhez nem értett, de még magában hordta a csodálkozást, amit a Pestre fölkerült vidéki gyermek a maguktól szaladó kocsik iránt érez: s ez különb zene volt.
Rosenberg azonban búcsúzott:
- Még Wundt pszichológiájának egy fejezetét akarom ma végigolvasni.
Nappal nem érek rá.
Imrus egyedül maradt, s tétovázva álldogált még a lámpaszigeten.
Előtte nyújtózott a két pompás fénysor, mint egy diadalút, egész a millenniumi emlékig.
De nem volt kedve hazamenni.
Egy pillangóra nézett, s a lábai szinte meginogtak.
Nagyszerű rímek zúgtak a fejében.
Az egész világ az övé volt.
Majd átmenet nélkül , megmagyarázhatatlan sivárság érzése fogta el.
Végtére odalépett egy utcai árushoz , és vett tőle egy koszorú fügét.
Ez is hazárd pazarlás volt, mert ma még nem is vacsorázott.
De gyermekínye kívánta az édességet.
Pompás, fehér fogaival zúzva a keleti gyümölcs sűrű, szirupos levét és magvait, s üstökét a ragyogó őszi égnek vetve, indult el a széles diadalúton.
6
Imrus holtfáradtan érkezett haza, noha megszokta a gyaloglást, mert Jozsóék félórányira laktak az Egyetemtől, s a villamos megengedhetetlen fényűzés volt.
Az ifjú álom marasztaló ágytárs, s Imrus csak késő délelőtt nyitotta ki szemeit , mikor már a nyár kezdete óta leeresztett rolettákon sűrűn izzadt be a nap a lezárt, lakatlan szoba fülledtségébe.
Imrus nem a saját szobájában aludt most, az a nyaralás szezonjára lomtárrá alakult át: Imrusnak egy kanapén hagytak ágyat az ebédlőben.
Imrus fejfájással ébredt, melegtől, porszagtól és naftalintól vagy a kávéházban megivott bortól vagy talán valami lelki émelygéstől: mert nem erjesztően tétlen és haszontalan volt -e az élete?
Igazán alhatott, ameddig csak akart: az egyetemi dolgok nem voltak komolyak számára, s mit ér, ha fejébe szedné a világ minden magas, meddő tudományát?
A mensá-t deklinálni nincs szükség ezekre, s a többiből úgysem lesz soha semmi...
Titkon irigyelte Rosenberget, aki robotolt: leckéket adott, pénzt keresett, s aztán éjjel, szórakozás és titkos orgia gyanánt, még Wundtot olvasta!
Derék fiú!
Imrust külön szégyen égette, mert mindaz, amibe hiúságát vagy örömét helyezhette volna - versírás, folyóirat, szerkesztőség, dicsőség, barátok -, valami okból egyúttal nevetséges és szégyellni való volt.
Imrus rosszkedvvel ugrott a poros parkettre a vászonvédőbe burkolt bútorok és földre hajigált csomagolópapirosok közé, s rosszkedvvel állt a mosdótál elé, melynek közepén, ki tudja mióta, egy poloska hevert, kis előőrs Budapest titkos hadseregéből, idetévedve - noha Jozsóék tiszta emberek voltak - s talán a plafonról dobva le magát, az Ember nélkül maradt hetek folyamán.
Imrus épp a konyhába ment, hogy kimossa a tálat a vízvezetéknél, mikor fájó fejébe hasított a csengő, élesen, friss erőt gyűjtve a hosszú pihenésben , mint egy szörnyű fűrész.
Imrus futott kabátot kapni magára; az erőszakos csengő már harmadszor csengett, ezúttal bolondosan, valami kuplé ütemére, staccatókkal...
- Bonum mane precor!
Bon matin!
Good morning !
[ 54] Ilyen tudós emberrel azt se tudja, milyen nyelven beszéljen az ember! - mondta Gyula, amint megjelent az ajtóban.
- Jó reggelt , szerkesztő úr!
Pontos voltam?
Ó, ezer bocsánat!
Mille pardons! - kiáltott, amint látta, hogy Imrus gallér nélkül, borzasan áll az előszoba közepén.
- No, mi az, kedves, ifjú úr?
Fejfájás?
Szolgálhatok egy aszpirinnal?
- És megsimogatta a fiú homlokát.
- Ámbár a Pyramidol jobb: nem hat a gyomorra.
De van egy új szer: a fenacetin...
Fe - na - ce - tin!
Ó, szegény!
Én ugyan macskajaj esetén inkább egypár morfiumcsöppet...
De isten mentsen, hogy ezt ajánljam, isten mentsen!
Nekem már semmi sem árt.
Az élet minden mámorát ismerem.
Persze, a tegnapi borocska...
Ennek is én vagyok az oka , ugye?
Tudhattam volna, hogy aki a Cenci néni pompás, tiszta kezelésű boraihoz szokott...
- Tessék talán...
- Imrusnak különösen esett az otthoniak emlegetése Gyula ajkairól; sietett, hogy félbeszakítsa a sajnálkozás áradatát, noha kissé restellte a vetetlen ágyat, mert előbb mindent rendbe akart volna hozni.
De Gyulára a szoba egészen ellenkező hatást tett, mint várta.
- Naftalin! - kiáltotta Gyula -, illatos jelképe a polgári rendnek és pedantériának! mily távol jutottam én ettől! számomra valóságos egzotikus atmoszféra! s mily különös, épp egy fiatal költő szállásán találkoznom újra evvel az illattal!
Ez nem konzseniális levegő, barátom!
Őszintén szólva, inkább örülök , hogy a derék Jozsó urat nem találom itthon.
Mióta hátat fordítottam Sótnak, s anyád, a földkerekség legszebb asszonya, szerelmével ajándékozott meg, ha csak a boldogság egy rövid tavaszára is - azt hiszem, felnőtt ifjúhoz szólok, és tartózkodás nélkül beszélhetek, ugye? -, azóta nem érintkeztem a famíliával , kivéve egyetlen rövid látogatást, melyet szegény édesatyádnál tettem Sóton, aki felejthetetlen, megható barátsággal viselkedett irányomban.
A többiektől nem is vártam és nem is várhattam megértést.
Egy világ választ el.
Más emberfaj vagyok .
Ezt te megérted, ki ifjú és művész vagy.
Bizonnyal sok rosszat hallottál rólam.
Imrus nem tudott mit mondani.
- Ó! kígyót, békát kiáltottak reám!
Főbenjáró nevetséges gyanúkkal illettek.
Én jól tudom.
Engemet nem érint.
Ne gondold, hogy a legcsekélyebb zsenírozottságot éreznék akárkivel szemben!
Mégis, amint mondtam, örülök, hogy nem találkoztam Jozsó úrral.
A zsenírozottság az ő részén volna, s őszintén sajnálnám őt .
Intelligens embert elsősorban kötelezi a tapintat.
Ne szóljunk többet erről.
Tehát egy kispolgári lakás, naftalinszag és beburkolt bútorok: ez a jövendő zsenijének hajléka!
Holott a Költőt illatos kereveten kellene képzelnünk, műtárgyak , perzsaszőnyegek és ópiumgőz között...
Ő, ennek is eljön az ideje!
S talán azt hiszed, hogy én valami nagy, fényes appartement-ban lakom , ahogy a naiv emberek képzelik azt, ki nagy pénzeket forgat, s kinek életét az üzlet istene kormányozza?
Bámulnának ezek, ha megtudnák, hogy Vanderbildt egy kis , homályos zugban lakott, s én egy pesti hónapos szobában.
De így van: nekem nincsenek igényeim.
Az életem a lehető legegyszerűbb, mondhatni, aszketikus, mióta elvált tőlem az, aki minden pompának és kényelemnek értelmet és értéket ad számunkra: az Asszony!
Egyetlen fényűzésem: pénzemmel s erőmmel a magyar kultúra szolgálatára állani.
Fölkapott egy könyvet, mely a széken feküdt a kanapé mellett; Imrus livre de chevet-je , [ 55] aki nem tudott elaludni, ha nem olvasott előbb az ágyban legalább pár oldalt.
- Mit tanulmányozol?
Ó, Tolsztoj? s angolul? alle Achtung !
Én német fordításban olvastam valamikor ezeket...
- Nem szeretek németül olvasni - mondta Imrus, kis snob -, őszintén szólva, kissé nehezemre is esik - tette hozzá hencegő szerénységgel -, a német nyelv oly nehéz és komplikált...
- Úgy van, s fölszabadítani a kultúránkat a német kultúra gyámsága alól! - kiáltott Gyula fölkapott jelszóval - ez az igazi függetlenségi politika!
Én is olvastam angolul, franciául, olaszul: boldog idők!
The: ez a névelő, ugyebár?
Csak mi magyarok tudnánk ilyen könyveket előállítani!
Hiába , nincs nagyobb öröm, mint ha egy szép könyvet kap kezébe az ember...
- Mai életünk legnagyobb szenzációit a könyvekből nyeri - szólt Imrus, s Gyula már elröpítette a tervek sárkányát: miért ne állhatna egyszer egy kis nép is a versenybe?
Verni a német, az angol könyvet a Viharágyú kiadványaival!
Pénzkérdés az egész, s Gyula kész volt minden áldozatra.
Sőt nem is áldozat lesz ez, hanem üzlet: a Viharágyú megneveli a közönséget a Könyvnek is, mint a dajka, ki idegen gyereket is szoptat a magáé mellett...
De egyelőre a Viharágyú is csupán terv volt még , s ez a madzag visszahúzott a valóságba:
- A manuscriptumokat, Herr Redakteur!
Hadd viszem el, ha már erre járok: bár most a honoráriumok nincsenek nálam, mert még be sem tudtam nézni ma a bankba.
Különben is ezeket még meg kell pontosan állapítani...
Addig is, ha szolgálhatok valami előleggel a saját zsebemből ...?
- Gyula máris két zsebbel dolgozott: mint ravasz kártyás két paklival.
- Nagyon szívesen.
Azt akarom, hogy bízzanak bennem, és számítsanak rám.
Jó, hát legközelebb - mondta , míg Imrus fülig vörösödött -, addig elolvasom s nyomdába is adom a kéziratokat , mihelyt a nyomdával megállapodtam.
Egy pillantást! már égek a vágytól.
Nem mintha bíráló hozzászólást igényelnék: csupán privát érdeklődésből; ennyi egy kiadónak is meg van engedve, ugyebár?
Ó, a Viharágyú! a programvers ! ciceróval adjuk, az első lapon!
Nem olvasnád magad föl nekem: mért ne lennék én az a kiváltságos lény, aki a költő saját szájából hallhatja?
Új Helikon , naftalinfelhőben!
Szabad itt szivarozni?
Melyik ifjú költő állna ellen egy Helikon kísértéseinek?
Pindarosz és Bakkhülidész éppoly gyakoriak Róma fürdőiben, mint a modern kávéházakban, s Imrus magányából is hangos rímek szálltak a szivarfüst és naftalinszag közé.
Ó, rímek, sötétből szabadult madarak!
Ha Imrusból csakugyan költő lett volna, ideírnám a Viharágyú szövegét, melyben bizonyára egy értékes fiatal tehetség jeleit látnák.
De minket a gyökér érdekel, nem a virág.
Gyula azonban a virágnak tapsolt, naiv és hangos tapssal, melynek szelében megsodródtak az elkábult molypillék szárnyai.
Gyulát elragadták a vers ifjúi merészségei: mert a fiatal istenkáromló féktelen álmokban tombolt itt, noha azonnal vörös lett az arca, mint egy lánynak, mikor vendége a magányos lakásra célozva megkérdezte:
- Nem szoktál ide kis hölgyeket hozni?
7
- Nos, szerkesztő úr - mondta Jozsó, csúfolódva, hazatérésük estéjén, miután a magukkal hozott hideg csirkecombokra, a Jolán által sütött piskótára s hazai szőlőre Imrust is meghítták -, nos, szerkesztő úr, mi van a szerkesztéssel?
Imrus ugyanis a szerkesztést is ürügyül használta, hogy Pesten maradhasson: jobban érezvén magát egyedül a naftalinszagban, mint a Família szeles fészkében, a gádorosi szőlőhegyek alján.
A Família azonban utánajött, a józan Csúfolódó képében, aki Jozsó volt.
Imrus alig rejthető ingerültséggel fogadta a szavakat , melyekből nyílt megvetés áradt a Szellem kétes és haszontalan játékaival szemben .
A Család embere egyúttal a Testi Élet embere volt: csirkecomboké és szőlőfürtöké .
Cenci fia volt ő, s bizonnyal egy gyökeres igazság birtokában.
De Imrus türelmetlen lázadt e circulus vitiosus ellen: enni, hogy éljünk, és élni, hogy együnk!
Imrus egész létjogát, titkos életcélját érezte semmibe véve.
Jozsó, ki pár Jókai-regénynél alig olvasott egyebet életében , lemosolyogta őt minden tudásával, akár egy gyermeket.
Egy nagyon is semmirevaló gyermeket.
S ha Jozsónak valahogyan mégis igaza volt - ez csak annál jobban ingerelte Imrust.
Ellenállhatatlan szükségét érezte, hogy tényeket állítson a Jozsó megvetésével szembe; noha ez nehéz volt, mert Gyula emlékezetes látogatása óta nem adott magáról életjelt, s Imrus restellte Gittától kérdezni, mi van vele ?
A lap ügye valószínűtlenebbnek látszott, mint valaha.
Tény volt mégis, hogy Imrus egy folyóirat szerkesztőjének mondhatta magát, melynek már megindulásáról voltak komoly tárgyalások, s melyet már kiadó is vállalt, már a nyomdásszal alkudott, sőt maga kínálta föl az írók honorálását.
- S ki ad pénzt minderre? - kérdezte Jozsó.
- Hát a kiadó... egy pénzember... - felelt Imrus, egyszerre érezve, hogy nem mondhatja ki Gyula nevét, nemcsak azért, mert Gyula és a Família között különös összefüggések voltak, hanem azért is, mert e név kimondásával az egész dolog komolyságát vesztené.
- Szép kis pénzember lehet! - mondta Jozsó, még egy tőrt hagyva a fiú úgyis szkeptikus lelkében.
Imrus azonban nem tudott nyugodni, s elhatározta, hogy megkeresi Gittát.
Gitta, mintha szégyellte volna magát apja miatt, egy idő óta maga is eltűnt a láthatárról.
De Imrusnak szerencséje volt: a lány éppen az esztétika professzorának szobájából jött ki, mikor meglátta.
- Épp a doktori értekezésemet vittem be - újságolta.
S futtában, mintha nagyon sietne, mondta el, hogy már nem soká lesz az egyetemen, egy grófnő alkalmazta " titkárnőnek ", "muszáj pénzt keresni ", Noémivel is megint bajok vannak, újra kilökték az állásából, "ilyen kis buta nőstény !"
Imrus nem akart indiszkrét lenni mindezen ügyekkel szemben, s elég félszegen s izgatottan egyenest Gyuláról tett kérdést.
- Avagy őrzője vagyok én az apámnak? - szólt Gitta.
- Azóta se láttam!
- Imrus megmagyarázta, hogy már-már kényes helyzetben érzi magát társaival szemben, akik folyton a lapról interpellálják, s célozva arra, hogy a felelősség némi részben Gittán is nyugszik, Gyula lakcímét kérdezte.
- Ó, tudom is én, hol lakik? - felelt a lány.
- Sokszor hetenként változtatja címét.
- S mintha csak gyötörni akarná Imrust, történeteket beszélt el az apja megbízhatatlanságáról: aki miután éveken át ostromolta pénzkérő levelekkel Erzsit - melyeket az persze föl se bontott -, egy nap büszke episztolában jelentette , hogy az Isten fölvitte a dolgát: egy találmányából gazdag ember lett, meg is nősült, rendes viszonyok között él, s most némi vezeklésül magához szeretné venni a kisebbik lányát; ígért fűt-fát, a legelőkelőbb nevelést, nyelvek, zene, utazás stb.
Erzsi hallani sem akart a dologról, de ismerősök addig beszéltek neki, hogy nem rabolhatja meg lányát ettől a szerencsétől, míg szépen kistafírozta Noémit, s elküldte Gyulához, Gitta kíséretében, aki ekkor látta először viszont az apját .
Nemsokára azonban visszaérkezett Noémi, poggyász nélkül, egy szál ruhában, ahogy Gyula a vasútra tette, egyenesen Abbáziában, hol nyakára hágott minden pénzének , egy ismeretlen nőszemély segítségével, kit ekkortájban a "feleségének " nevezett.
- S ilyenkor apa képes eltűnni hónapokra, mint most is.
De majd egyszer megint előkerül - biztatta Gitta Imrust.
- Nagyobb baj, hogy mit csináljak Noémivel?
Az internátusban nem adhatok neki szállást.
- S elmondta, hogy Noémi ma avval állított be hozzá, hogy nem megy, nem mehet vissza az ismerős családhoz, ahol jelenleg kosztban van, és ott nem is akarják többet látni , mert Noémi nem egészen jól viselte magát, s egy férjes asszony detektívekkel figyeltette.
- Prűd majmok! - mondta Gitta.
- De mért nem utazik Noémi haza Erzsi nénihez?
- Ó, anya Sóton van, szabadságon, Döme bácsi mellett, aki nagybeteg - felelt Gitta.
Szegény Döme nem sejtette volna, mily hatástalan hangzik el betegségének híre, drága neveltje füleiben!
Imrust csak egy dolog érdekelte, mint a hivőt az üdvösség!
S ki is tört belőle a szemrehányás, noha nem egészen őszintén, mert ha Gitta ismerhette apját, nem érezte -e valami érthetetlen okból lelke mélyén Imrus is ugyanezt a felelősséget?
De Gittát nem érintette a szemrehányás.
Zsenit nem lehet kiszámítani; de bizonyos, hogy Gyula még előkerül, s akkor előkerül a Viharágyú terve is.
- Ó, apa szívesen ad pénzt ilyesmire!
Inkább, mint a lányainak!
8
Gitta jóslata igaznak bizonyult, s Gyula előkerült; de előbb el kell beszélni , hogy Imrus, november közepén, nem sokkal a nevenapja után, találkozott az utcán Schapringerékkel mind famíliástul: azaz ott volt Dolfika s Manó úr a feleségével és a kislányával, aki már majdnem nagylány volt.
Schapringerék nemrég alapítottak új banküzletet a fővárosban; ez a vállalkozás összefüggött a Dolfika házasodási tervével, s a családi kivonulás az új rokonoknak szólott, akik még az öreg Schapringernél is gazdagabbak voltak.
Dolfika abban a pillanatban figyelmeztette bátyját Imrusra, amint a kocsijuk megállt egy belvárosi üzlet előtt, ahol a hölgyek valami vásárlást akartak elintézni.
Imrus épp az egyetemi könyvtárból lépett ki, s öltözete annyira hanyag volt - mert Imrus kedvetlenül és sötét zenékbe süllyedve rótta ez idő tájt a pesti utcákat -, hogy szinte attól félt, a bérkocsi elegáns utasai restellhetik; de ellenkezőleg, még mintha büszkék lettek volna az ismeretségére!
Imrus menekült volna, ha megpillantja banküzletet mielőtt Dolfika hangja fölrezzentette álmodozásából: de már nem volt menekvés.
Imrusnak udvarias szavakat kellett keresnie, rekedten a hosszú hallgatástól, mert már hetek óta alig beszélt mással, mint Rosenberggel, s még azt is társadalmi tehernek érezte, hogy Jozsóék meggratulálták a neve napján, Emma saját kezűleg hozván be szobájába egy tányér süteményt.
Imrus, mint csapdába jutott bocs, riadtan nézett a váratlan fölmerült arcokra.
Schapringerék intim földiként faggatták, holott Sóton , Dolfikát kivéve, a többiekkel alig váltott valaha szót.
Imrus zavartan felelgetett, s mikor végre meghívták ebédre, nem tudott mentséget találni.
Jozsó öltözködés közt lepte meg Imrust, s meg nem állhatott egy megjegyzést.
- Lám, a zsidóhoz elmégy! - mondta, az elmulasztott vagy halogatott rokoni látogatásokra célozva, melyek Imrus lelkét terhelték.
- Mit tegyek, ha meghívtak? - felelt a fiú savanyúan.
Imrus mindig feszélyezett volt Jozsóval szemben: kellemetlen kérdésektől félt, noha amaz a folyóiratról már meg is feledkezett.
Imrus kedvetlenül indult a vendégségbe; de Schapringerék körében hamar fölmelegedett, s jól érezte magát.
Schapringerék most külön háztartást vittek Pesten, nagy lakásban, a banküzlet épületében, mely saját házuk volt.
Az asztalnál inas szolgált föl, s minden nagyon előkelően ment: mégis Imrust itt távolról sem nyűgözte le a zavarnak és megilletődött unalomnak az a különös keveréke, mely rokoni ebédeken s általában nagyobb társaságokban rendesen elfogta .
A beszélgetés főleg irodalom s művészet körül forgott, s e témák mézként csöppentek a zord bocs nyelvére.
Imrus beszédes lett.
Schapringerék művelt s európai látókörű emberek voltak, még a hölgyek is.
Manó úr kislányát Zsuzsának hívták, s Imrusra különös pikantériával hatott ez a népies név.
Zsuzsa, aki leeresztve hordta a haját, s első találkozásukon a kocsinál, még pukedlival üdvözölte őt, most Ady-verseket szavalt neki, amikről Imrus sohase hitte volna , hogy ilyen kislányok is olvasnák.
Imrus csodálkozott, de el volt ragadtatva .
Mintha egy magasabb légkörbe került volna.
A Zsuzsa mamája Anatole France legújabb regényéről beszélt, melyet most olvasott franciául.
Dolfika megkérdezte Imrust, mért nem küld néha verset a Sótvidéki-be?
Imrusnak szinte a száján volt, hogy a folyóiratról beszéljen; de aztán elhallgatta.
Pedig Gyula nevének szóba hozására egy más kapcsolat is kínálkozott.
Ugyanis mikor Imrus megérkezett a Schapringer házhoz, először az üzletbe tévedt be, hol a vadonatúj berendezésű helyiségben, egy fehér rács mögött és csillogó írógép előtt legnagyobb meglepetésére Noémit pillantotta meg, mint huncut madarat egy komoly kalitkában.
- Most itt vagyok - mondta Noémi egyszerűen.
- Ó, már régóta!
Hívjam Adolf urat ?
Adolf úr!
- Noémi, úgy látszott, nem nagyon akarózott szóba állni Imrussal.
- Adolf úr!
- Noémi felállt, hogy hátramenjen Adolf úrért az iroda felé; Noémi megnőtt és megszépült, s Imrus bámulva vette észre, hogy milyen feltűnő szépen van öltözve: selyemharisnya a lábán s aranyperec a karján, amely kígyót ábrázolt rubinszemekkel.
- Mi kell, szívem? - jött elő Adolf úr familiárisan; de meglátva Imrust, kissé meglepetve nézett a két gyermekre, míg megértette az összefüggést: - Áh, hiszen maguk ismerik egymást!
És sietett fölvezetni vendégét a lakásba.
De mikor Imrus az ebédnél fölemlítette, hogy milyen csinos sóti ismerőssel találkozott az irodában, egyszerre jegek csöndje állt be az asztal fölött, úgyhogy Imrusban fölvillant egy ellopott tekintet, ahogyan Dolfika - ki pedig vőlegény volt - nézett egy pillanatig Noémire, szürcsölően, telhetetlenül.
- Formás kis bestia - mondta Schapringerné, s azonnal asztalt bontott.
A társaság átment feketekávéra s Manó úr képgyűjteményét megszemlélni, hol az állítólagos Filippino Lippi mellett, Dolfika ízlésének hatása alatt, már egy Gauguin is volt .
Imrus élményektől zsibongva lépett ki a Schapringer házból, s csak azt az egyet sajnálta, hogy mégis nem tette szóvá a folyóirat ügyét; noha Schapringerék anyagi hozzájárulásának ötletét első tanácskozásuk elvetette.
Épp ezen tűnődve, indult neki a Váci körútnak, mikor a kocsiúton és villamossíneken keresztül , hajadonfőtt, sebtiben, egy gyors mozgású, különös ember szaladt egyenesen feléje a szemközti kávéházból.
Imrus alig ismerte meg benne Gyulát, aki lihegve adta tudtára, hogy őt várta, kéri egy pillanatra a kávéházba, fontos beszédje van .
Imrus bámulva - mert honnan tudhatta Gyula, hogy ő Schapringeréknél van? - követte a kalap és felöltő nélküli alakot a pályaudvar felől robogó kocsik között.
9
- Arról akarlak értesíteni, fiam - kezdte Gyula -, hogy folyóiratunk dolga megérett a megvalósulásra.
Különböző bonyolult családi és üzleti ügyek megakadályoztak mostanig, hogy komolyabban foglalkozzam vele, de most itt az idő .
Őszintén szólva, kicsit készakarva is halogattam eddig.
Egy folyóiratnak mégiscsak újévre kell megindulni.
Az évfolyamok újévkor kezdődnek, azt pedig, hogy - mint manapság szokás - második évfolyamot írjak pár hónapra a megindulás után: én , bevallom, nem érezném egészen tisztességes és komoly eljárásnak.
Első az üzleti szolidság.
Lehet, hogy ti fiatal zsenik más véleményen vagytok, de már nézzétek el, ha egy ilyen magamfajta öreg üzletember mindennek elébe helyezi a puritán rendet és becsületességet.
Most azonban már közeleg az új év, másfél hónapunk van, s azt föl kell használni.
Éppen értesíteni akartalak, mikor Noémi lányomtól meghallottam, hogy itt vagy.
Mit csinálnak Schapringerék?
Sajnos, nem tudtam fölmenni hozzájuk.
Itt lenn volt üzleti megbeszélésem, s náluk úgysem tárgyalhattunk volna.
Átkozzák a kávéházi életet: de ily célokra ez kényelmes és nélkülözhetetlen.
Parancsolsz egy feketét?
Imrus köszönte: épp most ivott, nagyon erőset, Schapringeréknél.
- Akkor egy kis likőrt?
- Azt is ittunk.
- No még egyet.
Hozzá kell szokni, s most a vendégem vagy.
Különben is tartozom még neked: a honoráriumokkal nem számoltunk el.
S most le akarlak foglalni magamnak; a szent ügy szólít; a sorompó vár.
Sürgős először is egy előzetes prospektust szövegezni: előfizetési felhívást, amit rögtön kinyomtatunk.
Ez kiadó és szerkesztő együttes teendője.
Gyújtani kell.
A bélyegzők szövegét is meg kell állapítani, a levélpapirosok fejlécfelírásait.
Ezeket azonnal megrendeljük.
Ideje a világ elé lépni.
Itt a szomszédban van egy nagy papírüzlet.
Végleges nyomdát még nem találtam.
Nem mintha nem szaladgáltam volna eleget.
A Szellem hordára vagyok , a Múzsák kifutója.
De az igazi munka még csak következik.
Ezt most már neked is meg kell osztanod.
- De nekem haza kell utaznom karácsonyra - jegyezte meg Imrus félénken, ám határozottan, mert a szemeszter vége közeledett, s bizonnyal nem lehetett most gondolni arra, hogy a lapszerkesztés titulusával Pesten maradhasson.
Szent Karácsony az Otthon ünnepe: amikor Gádorosra gyűlni - ki a Cenci házából szállt világgá - nem kevésbé természeti törvény a vándormadarak menetrendjénél.
Jozsó is beleszólt Imrus szavaiba, némán és láthatatlan, de mégis döntően: azaz a félelem egy gúnyos hangtól; noha másrészről nem szomorú -e, hogy a "szerkesztő úr" házi fegyelemnek alávetett gyermek legyen, s a családi bagatell szentimentalizmus fontosabb a jövő folyóiratának ügyénél?
- S mikor utazol?
- Már nagyon hamar.
- Az Egyetem bőven mérte a vakációt, jóval karácsony előtt kezdve a karácsonyt, s már Jozsó is számítgatta a napját Imrus útjának, házirend és komissiók szempontjából.
- Nem tesz semmit, nem tesz semmit!
- Gyula járatos volt mindenféle nehézségek és akadályok semmibevételében.
- Isten őrizzen, hogy itt tartsalak, mikor az Otthon hív, melyhez szívünk legszentebb szála köt.
Ami legsürgősebb, azt elintézzük még most, amíg itt vagy.
Akkor nyugodtan elutazhatsz.
Újév után úgyis visszajössz.
S muszáj nekünk pont újév napján megjelenni?
Sőt ez nagyon is sablonos volna .
Óvakodjunk a lejárt utaktól!
Én tizedikén vagy huszadikán jelennék meg: a számok hétköznapján.
Helyesled?
Akkorra itt leszel.
- Biztosan.
- Imrus tündökölt, s pirult is.
- S távollétedben Gitta helyettesít.
Megbízhatsz benne, ha csak lány is.
Kell hogy a Nő együtt dolgozzon velünk a Jövőn.
Én így neveltem a lányaimat.
Anyjuk, szegény mártír, eleget szenvedett, hogy egyedül maradt.
Azt akarom, hogy az önállóság , ami neki kín volt, gyermekeinek öröm és büszkeség legyen.
Ez a különbség a Tegnap és a Holnap asszonya közt.
Én nem tartom ki a lányaimat.
Én sohasem segítettem őket, bár tehettem volna.
Noémit utazni vittem, világot látni: ennyi volt az egész.
S Noémi már keres.
- Az apa karja kilendült, mintegy a Schapringer-bankház irányában, - Igen szépen keres, baráti védszárny alatt, és hálás irántam.
Noémi jó leány.
A modern szülő tiszteli gyermeke önállóságát, s nem avatkozik annak életébe.
Nincs igazam?
Imrus elismerte az elv helyességét.
- Azért beszélek Noémiről, mert éppen most látogattam őt meg.
Apai szívem tele van vele.
A vér szavát nem lehet kiirtani.
Te is ismered őt.
Képzelheted az én örömömet, hogy ily jó helyen tudhatom, s amint mondtam, baráti kezekben.
Én a teljes erkölcsi szabadság alapján állok: de talán megbocsátható egy apának, ha félti gyermekét a világ csábításaitól, s megnyugodva gondol a baráti szemek védelmére.
Schapringer kitűnő ember, s amellett zsidó, ami megértést és bőkezűséget jelent.
Mivé lenne ez a szegény ország zsidók nélkül?
Schapringerék a saját szorgalmukkal emelkedtek föl a semmiből, s ma többet áldoznak kulturális célra, mint egy grófi család.
Imrus, ifjú filoszemita, a regényekből ismert léha grófokra, Kárpáthy Abellinókra gondolt, s teljesen igazat adott Gyulának.
Gyula különösen haragudott a grófokra , nem tudni, homályos éveinek mily tapasztalatai alapján?
Ezerféle fantasztikus próbálkozásaiban bizonyára több szerencséje volt a zsidókkal.
S Gyula haragja eposzi volt, mint Achillese: mert nem vált -e ő csakugyan egy új Magyarország ifjú csapatainak vezérévé?
S nem tüzelte -e már a Viharágyú-t minden feudális és grófi szellem maradványai ellen?
Akárhogy is, Gyula hősi és harci pózban állt újra, s csodálatos módon pénze is volt, mert az a váratlan dolog történt, hogy egy hirtelen és grandiózus mozdulattal erszényét vágta az asztalra , a kasszából kért tintatartó és tervezgető papirosok mellé, s a megrökönyödött " szerkesztővel" hivatalos nyugtákat íratott: a honoráriumok fejében!
- Oszd szét, kérlek, társaid között is: te találkozol velük.
- A honoráriumok fejedelmiek voltak: legalább Imrus úgy találta.
- Ragaszkodom hozzá, hogy most vedd át.
Lapjaink rendesen utólag utalványozzák a tiszteletdíjat: rossz szokás!
A szellemi portéka éppoly áru, mint más, s az áru átadásakor esedékes a vételár.
Én már ilyen üzletiesen gondolkodom.
De nem ez -e az igazi megbecsülése az író munkájának?
Szegény embernek mindig sürgős a pénz, s én tudom, hogy a poéták nem Krőzusok.
Neked is jól fog esni most ez a pár forint, ne tagadd!
Végy rajta ajándékot valami kis nőnek, vagy végy karácsonyi ajándékot, ha hazautazol, annak a szent asszonynak, aki a legszebb nő a világon, s neked édesanyád!
Ó, különös élet , különös sorsok, különös üzenetek!
Jer most, fiam, még meg kell rendelnünk a levélpapírokat és a bélyegzőt!
S csakugyan azonnal megrendelték, együtt, a szomszédos nagy papírüzletben.
Gyula királyi módon válogatott, a legszebbet és a legdrágábbat: reprezentálni kell !
Gyula tökéletesen élvezte a helyzetet, mindenütt magára vonva a figyelmet: úgyhogy Imrus már feszélyezve érezte magát.
Alig várta, hogy elbocsássák, noha a játék , melyet már kezdett kissé valóságnak tekinteni, neki is kedvére volt.
Gyula végül címét is megmondta, sőt magához rendelte bizonyos napra, különböző komissiókkal , kérvén, hogy Gittát is hozza el:
- Mielőtt elutazol, mindent meg kell beszélnünk hármasban!
- S búcsúzott, mint egy herceg.
10
Imrus mindent összevéve, azon a véleményen volt, hogy Gyulát rágalmazzák.
A különös emberek könnyen kerülnek rossz hírbe, s Gyula elég különös volt.
De áldozatkészség, szabadság, megértés, több lakott benne, mint bárkiben: s nem ez -e a legfőbb?
Voltaképp semmi oka sem volt, hogy ne bízzon benne, s Imrus még apjától tanulta, hogy mindenkiről a legjobbat kell gondolni, míg az ellenkezőre okot nem ad.
De ne higgy bár a szónak: lehet -e nem hinned a pénznek, mely váratlan s letagadhatatlan erszényedben csörög?
Imrus előtt nagy volt a Pénz respektusa: mert Cenci házában szűken mérték a garast.
Imrusnak még talán sohasem volt annyi pénz zsebében, mint amennyit most Gyulától kapott: s ez komoly és büszke felelősség .
Pénz beszél, s Imrus nem állhatta, hogy meg ne csillogtassa ezüstjeit a hitetlen Jozsó szemében is, mintegy materiális bizonyíték gyanánt, hogy szerkesztői hivatala nem pusztán utópikus jellegű.
Jozsó a nil admirari [ 56] alapján állott: meghajolni a tények előtt s várakozni az ítélettel; Jozsó bölcs hallgatásba merült.
A pénz Jozsónak is imponált, s gúnyolódását egyelőre felfüggesztette.
Imrus azonban dologhoz látott: a megbízásokat nem volt oly könnyű végrehajtani .
Szemeszter oszolván, a kollégák nem jártak már pontos órákban az Egyetemre: az " újságírót" koffákban kellett felhajszolni, hogy átadhassa neki a váratlan " dohányt "; a "tolsztojánusra" viszont a Kecskeméti utcai tejcsarnokban akadt rá, s a Krisztus-szakállú ifjú, mielőtt zsebre tette volna a honoráriumot, hosszasan és hévvel magyarázta, mily erkölcstelenség az Emberiség neveléséért, szellemi kincseink szétárasztásáért, ami mindnyájunknak ingyen kötelessége, díjat fogadni el!
Szaladgálás, egyszóval, volt elég, s Imrus e napokban nem is foglalkozhatott tanulmányaival, noha azok ezúttal komoly tanulmányok voltak, még a Jozsó mértékével is, mert Imrus már, keserűségében, a finnugor nyelvhasonlítás titkait tanulmányozta, kora márciusban szándékozván nekiugorni bizonyos alapvizsgának .
Imrus mértékével viszont a finnugor nyelvhasonlítás nélkülözött minden komolyságot: lévén mind a két mérték az életé inkább, mint a tudományé.
Imrus most testtel-lélekkel, lábbal és fővel szerkesztő volt: nevezetes ember a költők közt , akik eddig csak a stílusgyakorlat-órákon játszottak kilátástalan önképzőkörösdit ; ifjú kezében pénz és dicsőség!
S ezt a hetet "Imrus pünkösdi királyságának " lehetne nevezni.
Csak Gittát nem tudta megtalálni; úgyhogy a kijelölt napon nem is Gittával, hanem Rosenberggel jelent meg Gyulánál: Rosenberg bizonyára alkalmas lévén Gittát helyettesíteni.
Imrus jobban is bízott Rosenbergben, mint Gittában.
Gyula közben egy levelezőlapon adta tudtára Imrusnak, hogy szállodába költözött, s így ott keresték föl.
Imrus előtt szállodában lakni az előkelőség netovábbja volt: a szálloda drágasága gyakran előforduló téma lévén Gádoroson, ha Jolán pesti útról ábrándozott, de kereken kijelentette, hogy nem száll Jozsóéknál!
Imrus ismét millenniumi emlékeit idézte, s elfogódva mutatta be a vörös hajú fiút, akire Gyula kegyeskedett emlékezni.
- Mi a neve?
- Rosenberg.
- Rónai: nem Rosenberg!
Magyar írónak magyar nevet kell viselni - mondta Gyula váratlan hazafisággal.
- Ez más ízlés és Etikett.
Tehát : Gitta cserbenhagyott bennünket.
Az apa hiába keresi leányát, s nem reklamálhatja az anyától, ki ellenségének tekinti őt.
Ez egyike a sors regényeinek.
Gitta elutazik, s még a címét sem tartja sürgősnek közölni apjával.
- Azt mondta, hogy egy grófnőhöz megy titkári minőségben - jegyezte meg Imrus.
- De vissza fog jönni, mert doktorál.
- Menjen csak: grófi cselédség jól illik Lear lányaihoz.
De nem panaszkodom: ő mégis az új idők gyermeke.
Dr. Hintáss Margit...
Hálát nem várhatunk: de a büszkeség a mienk.
Ő az én lányom, s ezt meg fogja érteni!
Ha látod, mondd neki , hogy sürgős beszédem van vele.
Szabad!
Az ajtón kopogtak, s egy nyolc-kilenc éves fiúcska jelent meg, olyan különösen hasonló Dodóhoz, hogy noha jóval kisebb és nyápicabb volt, Imrus az első pillanatban majd azt hitte, hogy ő.
Imrus Gyulára nézett, akinek szemében furcsa interferenciák lüktettek: bosszús harag és kész hivalkodás közt.
A gyermek tétován forgatta őzszemét a váratlan társaság láttára, s bátorság dolgában éppen nem látszott Dodóhoz hasonlítani.
- Mit keresel itt most? - rivallt rá Gyula először, szinte ordítva s gorombán.
- A mama... - kezdte mondani a gyermek, de Gyula nem hagyta végigbeszélni.
- Nem látod, hogy el vagyok foglalva?
Menj, várj meg odalenn!
Ó! - kiáltotta hirtelen - ki tudna ellenállni a Gyermeknek, ki véréből fakadt?
Tűnt boldogságaink zálogain csüggünk: ha már ők itt csüggenek, nyakunkon.
Férfiak vagyunk mind, s nincs okunk egymástól semmit szégyenleni.
Hogy is mondja Shakespeare a korcsokról?
...Kik a természet fürge meglopása Közben szilajb erőt , hatalmasb alkatot ...
[ 57 ]
- Ma Lear üldöz engem.
Amint látják, még nem feledtem el: noha életnapom reggelén látta kezemben a könyvet.
Hah, Regan, Goneril!
De a "szerelem gyermeke !" más rovat.
Jer közelebb, öcskös!
Mutasd be magad az uraknak!
Mondd nevedet!
- Misi.
- Másikat!
- Andrejev.
- Íme: Misi és Andrejev!
Két drága név, az egyik éntőlem, a másik anyjáról: ez a fiú egy orosz nő fia, egy orosz hercegnőé!
Most elmehetsz, fiacskám; sok dolgom van; gyere holnap újra!
A Misit pedig tőlem kapta, annak a nevéről, aki legjobb barátom, elmúlt éveimnek hű és megvesztegethetetlen társa volt.
Igen, igen, ez a kisfiú apád nevét viseli - fordult hirtelen Imrushoz -, ő akkor született, mikor apád meghalt; s ő az egyetlen emlékem az én szegény Miskámról!
Imrus nem tudott mit mondani; teljesen megzavarva nézett az ajtóra, melyen Misi eltűnt.
- Szerelmem gyermekét kereszteltem a nevére, ha már törvényes fiamat a Sors elragadta tőlem - folytatta Gyula.
- De ez a gyermek hercegi vérből származik .
Szegény apád halottaiban is büszke lehet ismeretlen keresztfiára, mert nem kisebb rangút tartottam méltónak nevére, mint aki jogosan ezt a titulust hordhatná : herceg Andrejev Mihály!
11
Imrus és Rosenberg szótlanul hagyták el a szállodát.
A benyomásuk ezúttal kellemetlen volt; de ezt egyikük sem vallotta be.
Gyula egyébként az elválásnál nagyon udvarias volt Rosenberghez; a névkérdést fesztelenül intézték el, s Rosenberg csakugyan Rónai lett.
Gyula bocsánatot kért, ha netán sértette volna érzékenységét; Rosenberg viszont biztosította, hogy erről szó sem lehet, ő nem az az ember, aki a névhez ragaszkodik.
- Különben Rosenberg sem olyan név, amihez az ember ragaszkodna - tette hozzá heinei öngúnnyal.
Gyula viszont a bocsánatkérő gesztushoz ragaszkodott: mert Lear király napja volt ez, s nem természetes -e bizonyos idegesség a sértett apánál, ha elhagyja Goneril?
Imrusnak kissé csodálatos volt ez az egész érzelmi színjáték : Imrus nem tudta, hogy voltaképp nem is Gittáról van itt szó, hanem inkább ismét Noémiről: aki ez időben, különös módon, Gyula bankára volt.
Noémi ugyanis - mint kolléganői mindig kész irigységgel bizonyítgatták - mindenható volt az ifjabb Schapringernél, s ez a mindenhatóság pénzt jelentett Gyulának is, aki egy nagyobb összeget vett át lányától épp aznap, amikor Imrussal utoljára találkozott .
Bizonnyal nincs benne semmi kivetnivaló, ha a leány apjának kölcsönt szerez a banknál, amelynek hivatalnoka: noha ez a kölcsön baráti alapon s à fonds perdu [ 58] történt, Schapringer zsebére; mert ugyan milyen bank kölcsönzött volna egyébként Gyulának?
Ezt azonban Gyula nem firtatta.
Nagyobb baj volt, hogy az összeg egykettőre elfolyt, nagy része még aznap délután Imrus zsebébe vándorolván: mert ebből teltek a Viharágyú első honoráriumai.
Gyula tárcája ama mitológiai hordóhoz hasonlított; Noémi azonban alig született Danaidának, s Adolf urat most úgysem lehetett zaklatni a tölcsérrel, mert nagyobb hitelművelet foglalta el, amelynek üzleti neve: benősülés.
Noémi most alig beszélt főnökével, s inogni érezte íróasztalát, helyzetét és az egész világot maga körül: noha ő mindezt elég könnyen vette.
Gyula azonban Lear királlyá változott: holott tán még Goriot apa is magas szerep lett volna őneki.
Minden szerepnél mélyebb a valóság; de mi volt hát a valóság Gyulának, amikor még a Pénz sem volt igazán az, s apai panasza mihamar elfakult az irodalmi apaság és keresztapaság előtt?
Imrus és Rónai-Rosenberg , mondom, szótlanul s kissé különös érzésekkel jöttek ki a szállodából, Imrus csak magában tűnődvén a csodálatos apán, aki ki tudja, hány gyermeknek adott életet és hány asszonytól?
Imrus az Élet furcsa útjaiba látott, még mindig gyermekszemmel .
Mindazáltal fontosabb dolgok foglalkoztatták, s Rosenberggel együtt a papírüzletbe mentek, megtekinteni a nyomtatványokat.
Imrus átvette az Előfizetési Felhívás korrektúráit, egy példányt Rosenbergnél hagyott, hogy mutassa be Gyulának, s mivel a nyomdász előleget kért, azt is adott a saját pénzéből, úgy érezve, hogy kell ennyi bizalommal lennie Gyula iránt, aki már akkora összegeket fizetett ki neki .
Imrusnak úgyis különös érzése volt a Gyulától kapott pénzzel szemben, amin csakugyan, mint Gyula fölvetette, valami karácsonyi ajándékot akart venni az anyjának; de most, szinte jobb szerette, hogy a pénz egyelőre nincs a kezében, s így csak egészen apró ajándékot vehet, amennyi talán a sajátjából is telt volna , mert, bár különös késéssel, Dömétől is megkapta a szokott névnapi ajándékot postán.
Imrus határozott kedvetlenséget érzett arra a gondolatra, hogy anyja és Gyula között bármiféle újabb vonatkozás lehet, amióta Gyula szájából hallotta folyton anyját mint a "legszebb asszonyt" emlegetni: holott még nem volt messze az idő, amikor valósággal haragudott anyjára, hogy nem viselte büszkén a Gyula szerelmét, mint a várkisasszony lovagja színeit a tornán.
De a "legszebb asszony " hangsúlya megzavarta Imrust: ez a hangsúly sehogy sem illett Nellihez; s Gyula nem átallta még üdvözletet is küldeni a fiú által Gádorosra, noha rögtönös palinódiával:
- Mégis, ne add át köszöntésemet: nem akarom zavarni nyugalmát!
Csak némán csókold meg nevemben; talán megérzi ajkadon ajkam ízét!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE